-Beszélnem kell veled Samanta! – kezdte nagy nehezen Ralph Stones. -Tudod, hogy szeretlek, és azt is észre kellett venned, hogy állandó szorongásban élek. Feleségül akarlak kérni, de tudod, hogy bajok vannak velem. Sorra jártam már a pszichológusokat, magánpénzen, közköltségen, de egyik sem tudott velem mit kezdeni. Talán mert egyikhez sem voltam őszinte. Gyávaságból, vagy félelemből? Kit tudja? Adj egy korty italt. Megpróbálom neked elmondani, mi gyötör, mi feszit olyan kegyetlen erővel belülről, mi az amitől nincs nyugtom sem éjjel, sem nappal, és miért nem nősültem, meg eddig.

Samanta töltött két pohárba egy-egy ujjnyi wishkyt és egyiket odanyújtotta a férfinak. Koccintottak.

-Lerágott csont, de a vietnami háborúig kell visszamennem. Tudom, azóta jó pár év eltelt, alaposan benne vagyok a korban, de van valami, ami nem hagyja hogy embernek érezzem magam, nem tudom feldolgozni, de elmondani sem tudtam eddig senkinek. Hogy most mégis rászánom magam, azt azért teszem, mert szeretlek és te mérhetetlen türelemmel viseled, sokszor gellert kapó vonzalmamat. Más már régen rám unt volna. Ki lenne képes elviselni, hogy az öröm csúcsa előtt megtorpanok, hogy hoppon marad a kéjben miközben magam is eltorzult arccal kínlódom. Te türelmes vagy, biztatsz, simogatsz, remélsz. De vajon elmúlhat-e belőlem az, amit nem felejthetek el, amig csak élek.

Samantha nem szólt, csak szája nyílt meg kissé, és ajkai cserepesedtek meg belső izgalomtól. Szive minden melegével szerette Ralphot, és egyetlen vágya volt, hogy boldoggá tegye, feleségként, gyermekei anyjaként, vagy csak megtűrt társként.

-Nagyon fiatal voltam akkor. Anyám könnyes szeme ott volt velem a dzsungelben is. Az ő szeretete tartott életben. A gondolat, hogy visszavár, hogy rajtam kívül nincs senkije, erőt adott a kibírhatatlanhoz. Nem akarom elmondani, min mentünk keresztül azon az ismeretlen területen, a foggal-körömmel védekező apró emberkék ellenében.

[rkey]

Rengeteg veszély leselkedett ránk, és nem nézhettünk se istent, se embert, csak saját, és társaink bőrére gondolhattunk. Egy ilyen felderítés során elég nagy távolságban egymástól, sávban hatoltunk befelé a járhatatlannak hitt, de általuk mégis jól ismert dzsungelbe. Kezemben géppisztoly, ujjam a ravaszon. A veszélyt, amely csak a legritkább esetben jelentkezett hagyományos fegyver lépében – a bőrén érezte ott, az ember. Óvatosan araszoltam előre. Valami páfrányszerű bokor mögött álltam meg, ahonnan kiláthattam egy kicsiny tisztásra. Középen, a tőlem pár méterre lévő vastag fa tövében, egy asszony kuporgott, ölében csecsemő, körülötte négy-öt nagyobbacska gyerek. Szemeikben olyan félelem égett, amilyet addig csak a végveszélyben lévő állatok tekintetében láttam, filmeken. Tudtam, hogy az asszony észrevett. A hallásuk, akár a hiúzé, és az életükről volt szó. A következő pillanatban történt a borzalom, ami azóta is gyötör. A csecsemő megnyisszant, és az asszony rákapta tenyerét az apró arcocskára. Ujjai belefehéredtek, ahogy az áruló hangot próbálta belefojtani a kicsinyébe.  Az apró gyermek kezek hadonászásra elcsendesedett, kiment belőle az erő. Én ott álltam reszkető lábakkal, emberségemben porig alázva. Az anya, esdő, riadt tekintete rajtam volt. Farkasszemet nézett egymással a rettenet, és a borzalom. Nem tudom meddig állhattam ott, csak egy biztos. Az alatt az idő alatt, végigéltem egész életem, eszmélésem óta. Éreztem anyám simogató kezét hallottam becéző szavait, intelmét: vigyázz magadra kisfiam, miközben lélekben leborultam egy sarokba szorított, agyonkínzott anya előtt, aki – hogy a többi gyermekét mentse, feláldozta a legkisebbet. Ő még nem értett a szóból. Nem tudta mi az lapulni, félni, mi a veszélyhelyzet. S talán azt sem fogta még fel, hogy az a  kéz fojtja meg, amely addig csak simogatta, a nincsből is, etette, óvta, védelmezte. Éreztem, hogy folyik a könnyem és láttam, hogy az asszony is velem sir. Megalázó helyzet egy harcban álló katonára nézve. Ugy csörtettem el onnan, hogy ha a biztos halál várt volna is rám, akkor sem lettem volna képes tovább állni, annak az asszonynak a tekintetét. És a gyerekekét. A srácokból, ha megmaradtak, azóta felnőttek lettek. S talán álmukban éppúgy megjelenik nekik az én, vészt jósló tekintetem, a személyemben rájuk leselkedő halál rémképe, mint ahogy nekem sem volt egyetlen éjszakám sem, amelyen eszembe ne jutottak volna. Anyámnak nem tudtam elmesélni, biztosan megdicsért volna, ha járhat ilyesmiért egyáltalán dicséret? Én akkor ott, megszegtem a kötelességem, nem fedtem fel a bujkálókat, holott az asszony felvilágosítást adhatott volna rólunk, hiszen úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét. Annak a szerencsétlen kicsinek az élete azóta is nyomja a lelkemet. Pedig..nem én akartam odamenni, nekem teljesítenem kellett a parancsot és senki nem kíváncsi rá, hogy valóban ellenségemnek éreztem-e én azt  az asszonyt, aki a magva módján próbálta védeni otthonát, hazáját, ellenem…aki azelőtt sosem jártam ott. Meghasonlottam önmagammal, hiszen szeretem a hazámat és arra tanítottak,  – anyám is – hogy a hazáért egy férfi az életét is odaadja, ha a sors úgy kívánja. Meghalni könnyebb lett volna, mint igy élni…egy olyan élménnyel. Eddig nem volt bátorságom a nősüléshez. Nem akartam apa lenni, mert addig is tudtam, hogy az anyaság önfeláldozás, rengeteg munka, és szeretet, de hogy ölni is kelljen az anyaság nevében…ezt csak ott értettem meg.

Ralpf elhallgatott, és megitta a maradék italt.

-Köszönöm, hogy elmondtad – szólalt meg, nagy sokára, Samantha. Szeretlek, és biztos vagyok benne. hogy olyan helyzetben én sem tettem volna másként, mint az a szerencsétlen anya. De ezt még kimondani is borzasztó. Hát még végrehajtani? Ha az ember irgalomra nem számíthat menti a menthetőt. Jó anya volt, és nagyon szerencsétlen. Ha ismerne, ha tudná hol talál meg, biztosan írna neked és megköszönné, hogy eljöttél onnan, hogy legalább a többi gyereket, és őt életben hagytad, hogy képes voltál ember maradni. Vannak helyzetek amelyekben nehezebb embernek lenni, mint hősé válni. Szeretlek..jobban mint eddig, és mindent megteszek, hogy elmúljon belőled ez a lidércnyomás. Maradjon mindez a kettőnk titka, de súlya ne nyomja ezután egyedül a te lelkedet. Ketten könnyebben viseljük, változtatni pedig már nem tudunk rajta. Élnünk kell és a lehetőségekhez képest…boldogan. Minden embernek joga van hozzá, vagy legalábbis lenne…

[/rkey]