Ha huszonnyolc fiatalember naponta hat-nyolc órát együtt tölt az iskolában, sok minden eszükbe jut, s néha egészen értelmes dolgok is. Ötven éve, hogy egyikük fejéből kipattant az isteni szikra.

-Fiúk! Hamarosan elválunk, ki erre, ki arra. Az, hogy öt, vagy tízévenként találkozunk, semmi ahhoz képest, amilyen jól megvoltunk egymással. Javaslom, hogy nyissunk egy folyószámlát az osztály nevére, és ötven év múlva azok vehessék fel az addig kamatos kamattal -gyarapodó összeget, akik még életbe lesznek.

-Remek! Fejenként száz dollárból is lehet ötven év múlva tekintélyes summa.

-Ne kössük ki, hogy ki mennyit helyezzen el a számlán. Aki tehetős, többet, és többször, aki nem, attól pár dollár is tisztességes betét.

Azóta ötévenként találkoztak és valamennyi bulin ugy döntöttek, hogy újabb összeggel tetézik a kamatozó tőkét. Hogy ki mennyivel, az természetesen mindig tetszés szerinti volt. Tehát az összeg nagyságáról – a kezeléssel megbízott, két személy kivételével- csak találgatni tudtak. Az ötvenedik évfordulóra heten érkeztek, hárman pedig kimentették magukat. Az egykori huszonnyolc fő, tízre apadt, ami egy kicsit elkedvetlenítette az osztálytársakat. Nem kellene lassítani az iramot? Nem lenne elég csak egyik végén égetni a gyertyát? Hatvannyolc év nem matuzsálemi kor, és az osztály kétharmada odavan. A bankettre a szokott termet bérelték ki, s miután pár udvarias kérdésre választ adtak, és kaptak elkezdődött az evés-ivás, az ugratás. A válaszok nem sokban tértek el az öt év előttiektől, vagyis Tal Kellermanon kívül, valamennyien tehetős, vagyonos emberek lettek. Tal már az iskolában is élhetetlen volt, éppen azért fogadták a szívükbe. Mindenkin segített, súgott, korrepetált, és sosem kérdezte: mit kap érte. A feladat izgatta, és nem a javadalmazás. Tanár lett és még azok közül is vidéki tanár. Mégis boldog élete volt. Hat gyermeket nevelt fel, már dédunokái is vannak. Sosem tudott a pénzel bánni, de hát nem is lett volna miből vállalkoznia. A felesége öt éve meghalt. Mióta magára maradt, mintha kicserélték volna. A béketűrő, elégedett sosem lázadó emberben egyre több lett a keserűség. Ha eszébe jutott, hogy ő volt a legjobb tanuló, mégis a leggyengébb évfolyamtársa is túltett rajta, vitte valamire, végképp elkeserítette. Egyszer, találkozó után, napokra szótlanná vált, de most -hogy már a felesége sem tudta visszazökkenteni a  régi kerékvágásba, egyre riasztóbb gondolatok foglalkoztatták. Hogyne, amikor osztálytársai jobbnál jobb kocsikon érkeztek, szinte számolatlanul szórták a pénzt, és bármit kérdezett sorsukról, szinte restelkedve válaszoltak, mert akármit mondtak is, minden dicsekvésnek tűnhetett az ő szemében. Az irigység is feltámadt benne, amit azelőtt sosem ismert. Ugy érezte, meglopta, kihasználta az élet. Jobb helyeken csak akkor járt, ha találkozóra hívták, a vendéglői ebéd, vagy vacsora szinte elképzelhetetlen lett volna a számukra, hiszen nyolc ember ült egyszerre asztalhoz, egy fizetésből. Harminc éve nem vett sötét öltönyt magának, pedig egy tanárnak az, szinte a munkaruhája. A felesége halála a lelkében támadt rossz érzést, magánnyal tetőzte.  Te vagy a legszegényebb köztük! -járt a fejében mind gyakrabban. Legalább a bankbetét zömét szerezd meg! Legyen minél több a tied. Miért is, ne? Végre utazhatnál, vehetnél egy jó kocsit, és ugy élhetnél, ahogy ők egész életükben. Olyan nagy kívánság ez?

Mire eljött az ötvenéves találkozó napja, Tal  Kelermann felkészült. Matematika, kémiatanár volt. Kiszámolta mennyi lehet a betétjük, ha rajta kívül mindenki csak száz dollárt fizetett be rá, ötévenként. Atyaúristen! Mi mindent lehetne kezdeni annyival?! Hiszen neki járna az a pénz, gyermekkorában súgott nekik, korrepetálta őket. Meg aztán, ötven éve tanít, és az állam nem kényeztette el. Aki nappal tanít -majd dolgozatokat javít, miközben hat ifju ember állít maga helyett, hazája dicsősségére, annak joga lenne! Joga van!

A harmadik pohár után a fiuk már témánál voltak. Minden találkozón a régi emlékek felelevenítésével kezdték, de előbb-utóbb a szexnél kötöttek ki. Ő mindig hallgatott sosem vett részt az ugratásokban, vaskos tréfálkozásban.

-Fiuk! Bevallhatom nektek -kezdte Larry Glazer -aki valamikor az iskola szépfiúja volt, és a lányok majd megvesztek érte- hogy még az érettségi után is szűz voltam. Akikkel dicsekedtem nem voltak meg. Mese volt. Tizenhat éves koromban majdnem összejött a dolog Pamelával. Elkékeztek rá? Gyönyörű volt, szőke, karcsú és kacér. Majd megvesztem érte, és ugy éreztem, ha egyszer a karomba kaphatnám, hát kifordítanám a sarkából a földet. A karomba kaptam..és csődöt mondtam. Azóta már tudom, ha az ember nagyon oda van valakiért, könnyen leéghet előtte. A szexben is létezik lámpaláz.

[rkey]

-Minden alkalommal elmondtam, most is csak azt mondhatom, legjobb a hűség- jelentette ki bölcsen Sam Hart. Huszonnyolc éves koromban nősültem. Liza tiz évvel fiatalabb volt és ártatlan. Formálható anyag, a művész keze alatt. Könnyü dolgom volt. Szerettük egymást és Liza remek tanítványnak bizonyult. Megértette, hogy két ember között, bármi történjék is -a négy falon belül, egymás boldogítására, az nem szégyenletes, az természetes. Hatvannyolc éves vagyok, és ma is aktív férfi..

A kijelentést óriási, és kétkedő nevetés fogadta.

-Ismerjük! Aki nem hagyja abba a lélegzést, az örökké él!- mondta Philip Nell.

-Na jó, de most már igyunk- emelte fel poharát, Larry Glazer. Van aki tagadja, van aki bevallja. Én a magam részéről sosem voltam hűséges, és hazafelé menet is útba ejtek egy kis kikapcsolódást. Remek lányok vannak amerre a szem, ellát és..

Tal Kellermann szinte az egész vacsora alatt hallgatott. Keveset ivott, ami nem volt feltűnő, hiszen sosem vitte túlzásba. Furcsának tartotta, hogy az idő múlik, és senki nem hozza szóba a betét sorsát. Philip Nell bankár, ő biztosan centre pontosan tudja, mennyit oszthatnának el, és hallgat. De hát ő kérdezzen rá? Éppen ő, akiről mindenki tudja., hogy húsz dollárnál többet sosem fizetett be. Hajnalban alaposan elázva mentek fel a szobájukba azzal, hogy reggelinél találkoznak. Tal Kellerman nem tudott aludni, és elsőként ment le a különterembe. A többiek sorra érkeztek, egyik zöldebb volt, mint a másik.

-Fiuk, ha meg nem sértelek benneteket, koccintsatok velem egy kis saját termésűvel. Tudjátok van egy házi laborom, és bevallom néha megcsalom az államot.

Ezúttal eper- narancs-banán alapanyagból kotyvasztottam egy kis itókát. Azt hiszem sikerült. Megkóstoljuk? -kérdezte Tal és már töltögetett is a félliteresből, a fiuk poharába.

-A tanár úr zugszeszfőző lett!- nevettek koccintás közben. Ő nem ivott, csak a szájához érintette a poharat és figyelte a többieket.

Volt, aki előbb belekóstolt, ízlelgette, de akadt, aki egy nyeletre lehajtotta. Reggeli után elbúcsúztak, de a pénzt senki nem hozta szóba. Tal Kellermann beleizzadt, de nem merte megemlíteni. Hátha ők már -nélküle- ugy döntöttek, hogy várnak még öt évet a felosztással. Nekik nem sürgős. Nekik van miből.

Heten hétfelé- majdnem más-más államokban laktak és szemfüles újságírónak kellett volna lennie annak, aki a másnapi újsághírekből megsejt valamit. James Baldhorn, hazafelé tartva, autóbeleset áldozata lett. Valószínűleg rosszullét fogta el, és egy szakadékba zuhant. Larry Glazer megállt egy bisztrónál, hogy vizet kérjen, pár perc alatt vége volt. Don Brednov éppen ajándékokat vásárolt a családjának, amikor összeesett lés meghalt. Sam Hart nem messze otthonától, egy étteremben fordult le a székről. Philip Nekelt egy fiatal menyecske ágyából szállították el a temetkezési vállalkozó emberei. Sam Cole hazaért ugyan, de mielőtt válaszolhatott volna az első hozzá intézett kérdésre, elfehéredett, a szívéhez kapott és befejezte.

Tal Kellermanon legszívesebben kiugrott volna a száguldó vonatból, ha arra gondolt, hogy megölt hat embert, hiába! Mihez kezd őt év múlva a pénzzel, ha egyáltalán megéli? A méregnek, amit az italba kevert, sem íze sem szaga nem volt, és szívhalálra utaló tünetet okoz. Volt ideje kikísérletezni, mennyi méreg és mennyi ital kell ahhoz, hogy az ember -fizikai és szívállapotához képest- tiz huszonnégy órán belül meghaljon! A tehetetlen düh akkor kerítette hatalmába, amikor hazaért. Felszedte a földről az újságokat, meg a postát, majd elővette táskájából az elhozott hat poharat, és alaposan elmosta. Tudjátok, kell egy kis szuvenír- mondta, amikor összeszedte. A cechbe belefér, engem pedig rátok emlékeztet majd és arra, hogy ízlett az italom! Az üveget, amelyben volt még egy decinyi, letette az asztalra és belezuhant a legközelebbi fotelba. A reklámcédulák közül kilógott egy elegáns boríték. Ki írhatta?

-Kedves Tal. Összesen kilencen értük meg az ötven éves találkozót, rajtad kívül. Egyhangúan, úgy döntöttünk, a hátad mögött, hogy az évek során, több mint egymillióval szaporodott, valamikori betétet egyedül te kapd meg. A banknál intézkedtünk. Az összeg jelen levél felmutatása ellenében rendelkezésedre áll. Élj egy kicsit emberhez méltóan, hiszen ha valaki, hát te…igazán megérdemled. A többiek megbízásából:  Philip Nell.”

Tal Kellermann nézte a betűket, és valami iszonyatos szégyenérzés kerítette hatalmába. Szemérmességből hallgattak, hogy ne kelljen hálálkodnia. Ordítani akart, de nem tudott. Kínjában görcsbe rándult egész belső része. A szorító fájdalom a torkában kezdődött, és hamarosan vaskapocsként kapta marokra, a szívét. A fia, amikor rátalált arra gondolt, hogy a markában szorongatott levél okozta, öröm, vagy bánat ölte meg. Elolvasta.

-Egymillió dollár! Óriási pénz! Erre inni kell-gondolta és felhajtotta az asztalon álló üveg tartalmát. Aztán ölébe húzta a telefont, és tárcsázni kezdett. Először a doktort hívta, majd sorra a testvéreit. A legkisebb húgával beszélt, amikor torkán akadt a szó…

[/rkey]