Alapjában véve boldog embernek mondhattam magam. Alig töltöttem be a negyvenet, az életem sínen volt, ugy gondoltam, ezután már minden csak jobb lehet. Ügyvéd vagyok, és nem panaszkodhatom a klientúrámra. Akivel egyszer dolgom akadt, az tovább ajánl, újból megkeres, vagyis elértem, amit akartam: jó védő szerettem volna lenni. A védelem nem minden jogásznak fekszik, sokan szívesebben sorakoztatnak fel, ügyészként vádpontokat, mintsem vállalnák egy gyilkos szerecsenmosdatását. Sokszor van olyan ügyem, amelyben vádolni nem nehéz, de megtalálni, felkutatni azt a pár morzsányi enyhitö körülményt, amelyet, a törvény biztosit ugyan, de a munka és szerencse mellett, némi együttérzés is kell hozzá- nem könnyü. Kevés ártatlant védtem eddig, nem valamennyinek sikerült bebizonyítanom a bűntelenségét, de a súlyos eseteknél is legjobb tudásom szerint jártam el, hogy aránylag enyhe ítélettel záruljon az ügy. Nem vagyok bűnpártoló, fel tudom mérni a bűnözők tetteinek társadalomra káros hatását, de a törvényt tiszteletben tartva, segiteni akarok azoknak, akik képtelenek lennének magukat megvédeni. S hogy miért lettem védőügyvéd? Gyermekkoromban volt egy kutyám, és éppen a kicsinyeit szoptatta, amikor apámtól megkérdezte az állatorvos, nem próbálhatna-e, a mi szelíd kutyánk alá tenni egy kis oroszlánt, akit az anyja nem fogad el. A kutyusom megnézte, megszagolta a botladozó kis kölyköt, és felkínálta neki, dúsan folyó tejét. Nem tudom, hány és hányféle kis állatot segített életben tartani azután is, mert a család állatorvos barátja mindig számontartotta, mikor kölykezik az én kutyám, és szinte sosem maradt dadaság nélkül. Ahogy néztem a vadidegen, fajuk szerint ellenségnek számító állatot, az életet kutató apró éhes szájat, és az életet mentő kutyát, nagyon büszke voltam rá, és elhatároztam, hogy ha nagy leszek én is felkarolom a bajbajutottakat.

Amig tanultam, ugy éltem, mint a többi fiatal, nem vetettem meg a jó társaságot, a lányok vonzalmát a lehetőségekhez képest kihasználtam, vagyis inkább éltem vele, de nősülésre 3o éves koromig nem is gondoltam. Az ember baráti köre, általában húsz éves kor alatt alakul ki, nekem is voltak jó, és még jobb barátaim, de egy, akit atyai barátomnak hivtam, máig megmaradt. Kettőnk közül én voltam a jobb képű, s ráadásul nagyobb önbizalommal is rendelkeztem, vagyis nem egyszer én kerítettem partnert a barátomnak, aki aztán küszködött a kapcsolattal, amig nem érezte, hogy több kettőnél, és kezdődhetett minden elölről. Nem akart nősülni, mert szülei elképesztő házasságban éltek, mégsem váltak el, mivel a vagyon összekötötte őket. A barátom orvosnak készült, s talán éppen a kapcsolatteremtési visszafogottsága miatt, kutató orvos lett.

Harminckét éves voltam, amikor megszületett az első fiam. Szép gyerek volt, de lehetett volna akármilyen kis girnyó, az embernek a saját sarja a legszebb. Két év múlva Isten megáldott bennünket még egy fiúval. Tudom, hogy a babák sokat változnak, de a második fiamat – isten ne verjen meg érte- nem tartottam igazságos áldásnak. A feleségem nagyon szép, az én arcom is formás, miért ne lehetett volna a második fiunk is valamelyikünk hasonmása. Töprengésemről sosem szóltam senkinek, mert a gyermek, ahogy múltak az évek ugy tett túl a bátyján gondolkozásban, előmenetelben, viselkedésben, szorgalomban, vagyis ugy gondoltam, amit a teremtő egyik kezével fukarul elvesz, azt a másikkal bepótolja.

A barátom már az egyetemi évei alatt is kutatók mellett serénykedett, és mihelyt végzett egy expedíciós tanulmányútra vitték magukkal a benne bízók. Szinte alig volt itthon, de amikor pár hetes pihenőt kapott, annak nagy részét a családommal töltötte. A fiuk rajongtak érte, hiszen messziről jött ember sokat tud mesélni, addig csak a televízióban látott csodákról, és a barátom részese lehetett egy jövendő csodasorozat létrehozásának. Az eső erdőkben, bennszülöttek kalauzolásával, olyan helyeken, ahol még a civilizáció nem járt, növények, levelek, füvek után kutatott, mert fixa ideája volt, ami nekem is, hogy a természet olyan kerek egység, amelyet nem lehet felülmúlni. A teremtés mindent ugy adott, hogy ne legyünk szintetikus dolgokra rászorulva. Meggyőződésem, hogy a rák, az AIDS -és isten tudja milyen kór lapul még valahol, -ellenszere itt van, körülöttünk, a földön, csak meg kell találni, rá kell jönni, kutatni kell. Én is tátott szájjal hallgattam, amikor a barátom beszámolt néhány kecsegtető eredményről, és nemcsak azért akadályozta volna meg akár tíz körömmel is az esőerdők kiirtását, mert az alattuk lévő 2-3 méternyi lösztalajt, az eső lemossa és maradnak a sziklák,- hanem mert tudta, hogy minden növény eltűnik, és sehol máshol nem termeszthető, ha ott a lelőhelyén nem védik meg. Voltak biztató jelek a rák gyógyítására, és egyéb kórok megelőzésére.

[rkey]

A házasságom remekül sikerült. Összeszoktunk szexuálisan, és egyéb dolgokban is, a feleségemért tűzbe tettem volna kezem, s azt hiszem ő is, értem. Ha az embernek megvan az igazi társa, és véletlenül belebotlik egy talán jobbnak ígérkezőbe, azt nagy ívben kikerüli.

Akár be is fejezhetném a mesém azzal, hogy boldogan élünk, amig meg nem halunk, de az óriásléptekkel haladó fejlődés engem is megkísértett.  Mint mondottam a feleségemben megbíztam, s amikor olyan blőd statisztikákról olvastam, hogy a gyerekek lo %-a nem a törvényes házastárstól születik, de a családfő nem tud róla, eszembe sem jutott volna DNS vizsgálatot kérni, meggyanúsítani az egyetlen asszonyt, akit szeretek. Ám sokaknak eszébe jut, ezért egyes nyugateurópai országok tervezik, hogy megtiltják a DNS vizsgálatokat olyan esetekben, amikor azt valamelyik házastárs kéri, mert előfordulhat, hogy az eredmény szétbomlasztja a legkisebb közösséget, a családot. Késő bánat, eb gondolat, hiszen a csalásnak jele van, azt minden férjnek észre kellene vennie.

Ám kezembe került egy hír, amit elolvastam, egyszer, kétszer, sokszor, és kigondoltam egy egyedi meglepetést a tizenkettedik házassági évfordulónkra.

A cikk arról szólt, hogy egy számítógépes program segítségével a kiváncsi szülők megtudhatják, milyen lesz utódjuk külseje, felnőtt korában. A szovftwer a két szülő képmása alapján jeleníti meg a gyermek jövendő arcképét. Százötven jellegzetes vonást vizsgál, s a végeredmény szinte tökéletes.

Mit szól majd az én drágám, és persze a család, ha leteszem az asztalra gyermekeim felnőttkori képét, s olyannak csodálhatjuk meg őket, amilyennek nem biztos, hogy láthatjuk, hiszen ki tudja – mi szülők- élünk-e még harminc évig.

Pénzt, és fáradtságot nem kímélve, felkutattam a kísérlet műhelyét, és leadtam az egész alakos fényképeket mind a négyünkről. Fura érzéssel vártam az eredményt, annál is inkább, mert közelgett a házassági évfordulónk. A képeket mégsem kaptam meg aznap, amikor bementem értük. Azt mondták gyorsfutárral, küldik ki cimemre, tekintettel az alkalomszerűségre.

Azokban a napokban érkezett meg a barátom valahonnan a föld túlsó feléről, és én is tátott szájjal hallgattam a beszámolóját. Leghívebb hallgatója a kisebbik fiam volt, aki nyolc éves kora ellenére, majdnem annyit tudott, mint egy érettségire készülő diák, és tanárai kilátásba helyezték, hogy kettesével ugorva folytathatja tanulmányait, ha szorgalma nem lankad. Nem lankadt. Tervszerűen, tudatosan tanult, mint az olyan gyerek, aki négy éves korában már ír, és olvas, van véleménye a világról, kimondani is félek a szót, szóval, aki zseni, vagyis csodagyerek. A barátom a család középpontja volt, ha nálunk tartózkodott, de egy hallgatója, sőt kérdezője mindig akadt, a kisebbik fiam.

Elkezdődött az ünnepi vacsora. Öten ültünk az asztalnál, mert a barátom is velünk tartott. Már-már észrevették rajtam az izgalmat, mert folyton a csengőre figyeltem, amikor végre megérkezett a küldönc a fényképekkel. Magam siettem ki, átvenni, és a borítékkal beugrottam a fürdőszobába: nem nyitom ki a család előtt. Ki tudja milyen félresikerült jóvőkép lapul benne? Az borzasztott a legjobban, hogy ha .-netán számmisztikai segitséget is igénybe vesznek, és arra vetemednek, hogy ráírják az alig pár év múlva valósnak ható képre: sajnos a felnőttkort nem éri meg. El voltam, szánva, hogy bármilyen baki esetén összetépem a drága meglepetést, és lehúzom a WC-n, aztán kinyitottam a borítékot, és életemben először megszédültem. Leültem a kád szélére, de nem sokáig ücsöröghettem, mert nem akartam feltűnést. Döntöttem.

Bementem, megköszöntem a feleségemmel megélt boldogságot, és átadtam neki a két képet:

-Drágám, ilyen lesz a két fiunk 4o éves korában. Ki tudja megélem-e, gondoltam neked is kedves ajándék lesz..

A feleségem elvette a képeket, és elsápasztotta az ajándék.

–Elnézést kérek, megfájdult a fejem- mondta és kiment. A fényképeket az asztalon hagyta.

-Megnézhetem? Kérdezte a barátom, és én odanyújtottam neki a fotókat.

Tanulmányt lehetett volna írni arról, ami az arcán lejátszódott. Meglepetés, öröm, döbbenet, ki tudná meghatározni, hiszen önmagát láthatta az egyik képen, vagyis majdnemhogy önmagát. Apa és fia ritkán hasonlít felnőttként annyira, egymásra, ahogy az a képmás húzott a barátomhoz.

-Megnézhhetem?-kérdezte a nagyobbik fiam, és odaadtam neki a képét, aztán a kisebbik is megnézte, és kimentek, anyjukat akarták látni, hogy van?

-Nem is tudom, mit mondjak? -szólalt meg nagy sokára a barátom.

-Ne mondj semmit. A fiú természetét le sem tagadhatnád!  A te génjeid öröklődtek át, és ezen az sem tudott rontani, hogy a sokkal gyengébb tehetségű nagyobbik fiamnak is ugyanaz az anyja, mint a tiednek, vagyis most már a mienknek.

-Megmondod neki?

-Soha. A feleségemnek sem szólok, hacsak ő nem említi, de mit is mondhatnék bármelyikőtöknek: hiszen a kisebbik a nagyfiam testvére, tehát családtag, a kisebbiknek is az az anyja, aki a nagyobbnak, én neveltem, szerettem, én reszkettem érte, amikor beteg volt..

-Én is! -szól közbe a barátom.

-Akkor zárjuk le a témát azzal, hogy megköszönöm a szolgálatod, meg ne sértődj, nem gúnyból mondtam, és a fiamnak ezen túl két apja lesz, a békesség és barátság pedig maradjon töretlen…kezet rá.

-Nem viszed túlzásba a védelmezést? Hiszen egy ellened vétő, vádolhatót védesz.

-Nem tudom hogy történt, tehát védeni sem tudnálak.

-Améliát én láttam meg először egy fogadáson, ahova pár hét múlva téged is elvittelek. Beleszerettem, de semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy Téged választott. Nézz rám, és magadra. Átgondoltam a lehetőségeimet: senkit nem fogok úgy szeretni, mint őt, s ha ő nem lehet az enyém, nem akarom elveszíteni a legjobb barátomat is, amikor általa a szerelmem közelében maradhatok.

-Igy gondolkodik egy zseni?

-Igy gondolkodik egy szerelmes férfi, aki becsületes akart maradni a barátjával szemben. Aztán egyszer olyankor jöttem, amikor nem kellett volna. Te valami helyszínelésre utaztál, mi ketten voltunk, és azt sem bántam, hogy ugy adta magát nekem, ahogy egy nagyúr kegyet gyakorol, alamizsnaként. Nem számítottam az eseményre, s a tények ismeretében, ő sem, ezért születhetett meg életem értelme, a kisfiam, akinek szerencsére olyan apja van, mint te.

El akart menni. Nem engedtem. Megfogtam a vállát, aztán kezet szorítottunk, és egymást átölelve fogadtuk meg: mindent megteszünk a család boldogságáért.

S hogy ez miként sikerül majd, ha egyáltalán sikerül, azt az idő dönti el, de egy biztos, az is bolond, aki magáénak szereti gyermekét, mégis bizonyítást akar, a lehető legkegyetlenebb lehetőségre. A gyermek olyan, mint a szobrász kezében a kő, olyanná formálja, amilyenné legjobb tehetsége és eredendő szeretete alapján formálhatja, óvatosan bánva a vésővel, nehogy egy véletlen hasadás, tönkretegye legszebbnek képzelt, főmüvét.

[/rkey]