Lélektelenség

Freddy Fox átnyújtotta a hirdetés szövegét.

-A holnap estibe, kérem, a szolgáltatás rovatba.

A fiatal nő, a tolla hegyével végigfutva, megszámolta hány szóból áll a szöveg, aztán unottan megszólalt.

-Négy dollár hatvanat kérek!

-Elolvasta? –  nézett rá, nem kis meglepetéssel, Freddy.

-Miért olvastam volna el? A hirdetés az ön magánügye. Nekem az a dolgom, hogy kiszámoljam, mennyi jár érte, és közöljem, tudjuk-e vállalni akkora, amikorra kéri. Miért? –nézett, értetlenül a szövegre.

„Likvidálást. Abszolút diszkrécióval, nemcsak milliomosok megbízásából vállalok. „Örök titok” jeligére a New-Yorki postára. Postán maradó”.

-Maga ezt…ezt tényleg komolyan..szóval – nézett tanácstalanul a lány.

-A legkomolyabban. Felveszi?

–Nem tagadhatom meg..de a szerkesztőség esetleg kiszűrheti. Természetesen akkor visszautaljuk az összeget..csak be kell jönnie érte.

-Akkor kérdezze meg most. Nem akarok hiába lesni a megjelenésre.

-A lány odavitte a papírt egy másik asztalhoz, és nemsokára visszatért.

-A főnök szerint ez úgyis csak tréfa lehet. Ugratni szabad azt, aki hagyja magát. Azért nekem elárulhatná: ugye, ez egy kódolt üzenet..valakinek.

-Nem..halálkomoly! – jelentette ki, Freddy, de a lány láthatóan nem nagyon hitt neki.

A hirdetés megjelent, csak nem a szolgáltatás, hanem az üzenetek rovatban. Freddy nem akart hinni a szemének, és alig várta – akad-e rá jelentkező. Kizárt dolog! Jobb, ha elfelejti az egészet. Freddy ujságiró volt. Elég kis lapnál, még kisebb beosztásban, de mint minden tollforgató, szenzációs riportról, vagy hírről álmodott. A témák azonban a híresztelésekkel ellentétben, nem az utcán hevernek, és igenis alapos fejtörést vagy rengeteg utánajárást igényel egy jó írás. Ez a hirdetés az lesz. Régen foglalkoztatja az ötlet.

Féléve ő volt beosztva egy délelőtt a közönségszolgálathoz és egy asszony letett elé egy táviratot. Kommentárt nem fűzött hozzá. Végigfutotta a szöveget.

„Mire a táviratot megkapjátok, én már nem élek. Kislányom, nagyon szerettelek. Apád”-

-Azért jöttem, ha maga postás lenne, és valaki oda rakna az asztalárai, egy ilyen szövegű táviratot, mit tenne?

Freddy azonnal rávágta, amit természetesnek tartott.

-Nem engedném elmenni..az emberkét. Ott tartanám valahogy, és értesíteném a rendőrséget..az életvédelmi osztályt.

-Amikor kislányommal, az elvált férjemtől, a táviratot megkaptuk ő már nem élt. A postáról, hazament és felakasztotta magát. Talán meg lehetett volna menteni az életét, ha az, aki táviratot felvette nemcsak a szavakat számolja meg, hanem értelmezi is őket.

Freddie nehezen tudott válaszolni, mert hirtelen végiggondolt egy táviratfeladást, és valóban csak a szavakat számolják meg a ceruza hegyével. Nem érdekli őket a szöveg. Persze akadhat, aki kétfelé is képes figyelni egyszerre, de ugy nehezebb.

-Elmentem, és megkerestettem azt, aki felvette a táviratot. Tudja mit mondott? Mindenkinek magánügye mit csinál. Ő azt tette, mi a kötelessége. Uram! Ezek olyan lélektelenül dolgoznak, hogy elképesztő- sirta  el magát, az özvegy.

-Talán, ha nem igy tennének, vétenének a  szabályzat ellen- kockáztatta meg Freddie. A táviratra is érvényes a levéltitok..legalábbis a postai alkalmazottak számára…gondolom..

Az asszony összehajtogatta a blankettát és elment. Azóta Freddie nem tudott szabadúlni a gondolattól: vajon valóban ennyire lélektelenek az emberek? Ezért döntött ugy, hogy kipróbálja. És ime. A hivatalból üldözendő szövegű hirdetés napvilágot látott. Miért is ne? A négyhatvanat kifizette.

Ötödik napon benézett a postára. Megdöbbentette milyen elképesztően nagy mennyiségű levél érkezett. A borítékok cimzéséből a posta alkalmazott semmit nem sejthetett, mégis ugy érezte, mindenki őt nézi, megvető, elitélő pillantással. Nem is ment, hanem futott a kocsijáig.

-Most azután felforrósodhat a laptop..annyi mondanivalóm lesz az élet bugyrairól, hogy csak győzzem írni.

Hazaérve bezárkózott és felbontogatta a borítékokat. Minél többet nyitott ki közülük, annál jobban elkedvetlenedet..vagy inkább megnyugodott,

Mindenki viccnek vette a hirdetést, és ki jópofaságból, de vállalva önmagát, ki név és cím nélkül olyasmiket irt: kezdje az anyósommal, vagy gyakorolja a mozdulatokat a feleségemen. Értékelhető válasz egy sem akadt.  Azontúl azonban naponta benézett a postára és még a harmadik héten is akadt egy levél. Az volt az egyetlen, amelyen egy nyugalmazott tanár közelebbi ismertetőt kért a szolgáltatásról. A betűket szép, öreges írással formálták. A név is ott állt a papír alján: Elmer Metty.

Freddiet minden ereje elhagyta, és valami azt súgta, vágja a szemétbe a levelet. A mindig benne kópésodó tollforgató azonban az ellenkezőjére biztatta. Aztán ugy döntött, nem hagyja ki a lehetőséget. De hát éppen egy tanár?! Biztosan unatkozik az öregúr, ás így remél magának beszélgetőpartnert. Felhívta telefonon az öregurat, és másnap délutánra beszéltek meg találkozót. Freddie pontos volt és bekapcsolta  magnót, mielőtt belépett a lakásba. Ugy gondolta, ha komolyra fordul a dolog, figyelmezteti a tanár urat, hogy nem gondolta komolyan.

Már a környék is meglepte, és ahogy beljebb ment a mindenféle kacattal telezsúfolt, ki tudja mikor festett falu lakásban, hirtelen alig kapott levegőt. Az öregurat nem lehetett volna tisztának, és rendesnek mondani. Öltözéke elhanyagolt, kiszolgált és pecsétes volt. Csak a  szemeiben ragyogott valami ritkán látható tűz.

a-tehát ön vállalná? –kérdezte, mihelyt Freddie nagy nehezen helyet csinált magának egy karosszékben, egymásra rakva benne a szanaszét heverő könyveket, folyóiratokat.

-Természetesen..de tudnom kellene, hogy mit..

-A gyilkosságot!

-Azt hirdettem, uram

-És meg is tudná tenni?

-Ha ön megbízna vele.

-Gondolja, hogy ha én megbízom a nagyobb felelősség az enyém? Ugy értem a jó isten előtt, mert remélem a  földi bírák elé nem kell odaállnom. Gondolom ügyesebben csinálja, mintsem..

a-nyugodt lehet uram. Vannak módszereim, amelyek lehetővé teszik, hogy a cselekmény örök titok maradhasson.

-Mennyit kér?

-Mennyit szánt rá?

a-szóval nem szabott árral dolgozik. Azt hiszi szegény vagyok? Ne tagadja, látom az arcán. Csalódott? Ilyen helyen nem élhet olyan ember, aki meg tudja fizetni a szolgálatait. De téved. A környezetem régen nem érdekel. Mióta itt hagyott a felségem, amit hazahordok, marad. Nincs szívem kidobni semmit. A szemetet sem, ugy hiszem majdcsak jó lesz valamire. Gondolom magának szokatlan a szag, vagy inkább a bűz, de nekem az otthon édes illatát jelenti. Nézőpont kérdése minden. Nem is tudnék meglenni e nélkül a lomtár nélkül. Ezért kellene ölnie.

Ezért ?- nézett körül döbbenten Freddie.

-Igen a tulajdonos el akarja adni a házat és arra kényszeritenének, hogy költözzek el. Állítólag olyan lakást választhatnék, amilyen nekem tetszik, de nem értik, hogy a vén tölgyet nem lehet átültetni. Ki csomagolná össze ezt a sok kedves lomot. Ki teremtene nekem, akárhol egy ugyanilyen miliőt? Ha a tulajdonos, mint volt munkaadóm, nem tenne ki. Az állam az örökös..és nem tudom kitenne-e? Végezne velem, ha mégis?

Freddie nem talált szavakat.

-Látom nem ilyesmire számított. A szerelem, vagy a pénz miatti öldöklés jobban tetszene magának. Adnék tízezer dollárt..

-Mennyit?!

a-Kevés?

a-nem..dehogy. Kaphatnék egy kis gondolkozási időt?

a-hogyne..öt percet. Addig iszunk egyet, mondta az öregur, és felállt. Odament az asztalhoz, és a rajta álló pohár mellé, valahonnan kerített egy másik, kétes tisztaságút, aztán elővett egy üveget. és mindkettőt  félig töltötte. Freddie nemcsak őt, a szobát nézte. Egyre jobban bánta, hogy belement a dologba. Mit fog szólni az öregur,, ha megtudja, hogy vicc volt az egész?

-Tessék..ez a magáé. Ne féljen nem kap fertőzést. Az alkohol fertőtlenít. Utálok mosogatni. Asszonyok dolga!-mondta, kezében a pohárral a professzor. Freddie átvette a neki szánt italt, de érezte, hogy abban a pillanatban mindent kidobna a gyomra, mihelyt a szája a pohárhoz érne. A sors sietett segítségére..a kegyetlen sors. Az öreg lehajtotta az italt, és nem sokkal később megrándult. A pohár kiesett a kezéből és teste a földre csúszott. Freddie letette az utált poharat, és megpróbálta felemelni az öreget.

-A gyógyszerem..ott az üveg az asztalon..Husz cseppet- adja már- nyöszörögte.

Freddie odament az asztalhoz amelyen rengeteg üvegcsét látott. Végre megtalálta a szívgyógyszert.  Alig volt az alján. Nemhogy húsz, de öt cseppet se, igen lehetett belőle kiimádkozni. Elsősegélynek bármennyi megteszi, ha majd jobban lesz, keres másik üveget- döntötte el, és levette a csepegtetőt az üvegről. Vizet öntött bele, megrázta, felemelte a földről az öreg poharát, és átöntötte bele a mosatot. Az öreg mohón nyelte Tudta, hogy az életét jelenti számára. Alig ment le a torkán a kevéske folyadék, a szeme felakadt, a feje félrebillent,..vége volt. Freddie egy ideig tartotta a karján, féléig térdelve, aztán kiverte a víz. Legszívesebben világgá rohant volna. Még szerencse, hogy a magnó be volt kapcsolva, lesz bizonyítéka, hogy nem ő ölte meg, hanem a szíve..az a gonosz..bosszúért lihegő szíve. Hűha. És ha összefüggésbe hozzák a halálát a hirdetéséve: Mi izgatta fel?  Mit keresett nála? Megijedt. Tudta, hogy kutyaszorítóba került. Lassan felállt. Szabályosan érezte, hogy, ha nem lövi be magát, azzal a négy kortynyival, ordítani kezd, akár a fába szorult féreg. Talán utána gondolkozni is képes lesz. Kitalálni a legmegfelelőbb magyarázatot. Behunyta a szemét, hogy ne lássa a kosztól homályos poharat, és egyszerre nyelte le, a jó adag italt. Nem volt ideje helyet keresni az üres pohárnak. Hirtelen meglódult vele a világ..érezte, hogy meg kellene kapaszkodnia valamiben..de nem ért el semmit. Minden olyan távolinak, álomszerűnek tűnt. Rázuhant a könyvekkel teli karosszékre és lassan elernyedtek a  tagjai.

Hat nap múlva találtak rájuk. A postás hozta az öreg nyugdíját, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne legyen otthon. A lakóknak már két napja gyanús volt a kellemetlen szag, amely leginkább a tanár úr lakása előtt csapta meg az orrukat, de hát tőle sosem jött ki kellemes illat és kinek mi köze hozzá..mit csinál a másik?

A rendőrségnek nem sok nyomoznivalója akadt.

- A magnóból kifutott a szalag, de amit felvett az sok mindent megmagyarázott, vagy inkább érthetetlenné tett. A pontot az i betűre, az öregúr köpenyzsebében talált levél tette fel. A rendőrségnek volt címezve.

„Idehívtam a mellékelt hirdetést feladó gazembert azzal a célzattal, hogy megöljem. Tekintsék ezt beismerő vallomásnak. Hátha utána nem leszek képes írni. Ha maguk el is nézik egyeseknek, hogy hirdessék is az effajta szolgáltatásaikat, én teszek ellene. Az ilyen ember ugyanazt érdemli, mint a veszett állat: mérget. Azt hitte megbízom egy gyilkossággal. Jó mesét találtam ki hozzá. Meg kell állítanunk a gyilkosokat.”

A boncorvos véleménye szerint az öregnek volt ugyan szívbetegsége, de ugyanaz a méreg végzett vele, mint Freddie Fox-al. Ki tudja mit történt? Talán, miután megölte a bérgyilkosnak hitt újságírót, végzett magával. Mi más történhetett volna?!