-Honnan tudta, hogy én vagyok az? – kérdezte a bisztró egyik sarkában ülő férfi, a hozzá lépő, Robert Willcox-ot.

-Még nem is rendelt? – ült le, a később érkező.

-Gondoltam megvárom. Tulajdonképpen mit akar tőlem?

-Az egyik veséjét! – mondta halkan, Willcox.

-Jól értettem?

-A veséjét kérem, persze nem ingyen. Tudom hogy az ilyesminek ára van.

-És miért éppen én…miért engem…szóval. -próbálta palástolni megdöbbenését Sharp.

-Tudom, hogy ráférne magára, egy nagyobb összeg!

-Kire nem? De ilyen áron? Eddig sem volt semmim,  csak az egészségem. De arra szükségem van…három gyereket nevelek.

-Hármat?

-Sokallja? Gondolom a maga köreiben, egy is elég, hogy ne aprózódjon el a vagyon.

-Százezer dollár!

-Mennyi?

-Jól hallotta. Százezer dollárt kap. Ötvenet a műtét előtt, ötvenet mindjárt utána. Ha valóban egészséges, egy vesével is hosszú életű lehet, és a pénzzel gondtalanabb életet teremthet a családjának. Nekem mindkét vesém beteg..

-Uram, lehet, hogy ön milliomos, és van is százezer dollárja, a fél vesémre, de eggyel talán nincs tisztában: a magamfajta nem sokat olvas, de amit a tévében lát, és a rádióban hall, azokból rám ragadt egy s más. Tudom, hogy nem akárki adhatja oda a veséjét a másik embernek..

-Ma már a tudomány mindent legyőz. A szakmai részt bízza rám. Ha kidobja a szervezete, ha nekem végem lesz a műtét után, maga akkor is jogosult pénzre. Egy üzletben mindig van rizikó.

-A feleségem nem egyezne bele..

-Muszáj… neki…

-Mi mindent megbeszélünk, mielőtt döntenénk. Szeretjük, és becsüljük egymást. Azt hiszem, ő inkább a szegénységet választja, mintsem kockára tegyem az életem, és az egészségem.

-Magyarázza meg neki, hogy baleset is érhette volna, amelynek során el kellene távolítani az egyik veséjét. Eggyel ugyanolyan sokáig élhet, mint kettővel, csak persze, jobban kell vigyáznia rá. Ha egyből elveszünk egyet, nem marad semmi, de magának kettő van, nekem pedig mindkettő beteg. Művese kezelésre járok..

-Azt hiszem, máris nemet mondhatok, a feleségem..

-Kettőszáézezer!

-Ne vigyen kísértésbe..

-Legyen negyedmillió. Azt hiszem ennyiért bárki..

-Akkor miért éppen én..szóval miért engem hívott ide?

-Nem maga az első, de a többi nem volt elég szegény, vagy jólelkű, hogy igent mondjon. Ráér válaszolni. Természetesen vizsgálatokon kell átesnie, amiért tízezer dollárt kap, akár megfelel donorként, akár nem. A vizsgálatokra ambuláns is bejárhat bár, nem hiszem hogy egy munkanélküli időhiányban szenved. Ha megkapja a pénzt, boldogok lesznek. Ha nem sikerül legfeljebb én leszek boldogtalan, mert kereshetek tovább. Tehát, megegyeztünk?

-Azt hiszem, erre tehetek ígéretet. Margaretnek nem is kell tudnia a vizsgálatokról, hiszen egész nap úgyis munka után kajtatok.

-Szóval megegyeztünk? Akkor igyunk egyet. Mit kér?
-Magának – ha igazat beszél- nem szabad innia..

-Nem is iszom, csak a számhoz értetem, hogy ne  igyék magában. Az olyan fura dolog és most volna is, mire igyak.

Don Sharp átesett a vizsgálatokon, és a klinika dolgozóinak legnagyobb csodálkozására, megfelelő donornak találták. Eljött a nap, amikor be kellet feküdniük a klinikára. Don Sharpot elkísérte a felesége, és látszott rajta, hogy még a kapuból is visszahúzná a férjét, de annak bíztató mosolyára, megadta magát.

A műtét sikerült. Don Sharp már lábadozott, amikor a folyosón összetalálkozott egy idősebb hölggyel, akinek földbegyökerezett a lába, amikor meglátta.  Don nem tudta mire vélni. A nő csakhamar összeszedte magát, és bement Robert Willcox szobájába.

-Rosszul vagy, mama? -nézett rá a fia.

-Nem csak egy pillanatra megszédültem. Olyan volt, mintha látomásom lenne…

-Látomás, Ugyan mama. Hús, vér embert láttál, ha láttál, de ezen a folyosón a kórház személyzetén kivül, csak a donorom jár.

Mrs Willcox olyan fehér lett, mint a fal, majd kiment belőle minden erő, és ájultan csúszott a földre.

-Robert csengetett a nővérnek, aki csakhamar megjelent.

-Muló rosszullét  -nyugtatta- Robertet, az orvos. Néhány órára itt fogjuk az édesanyját, uram.

-Pamella Willcox arra ébredt, hogy fehér köpenyes emberek jönnek, mennek körülötte.

[rkey]

-Hol vagyok?

-A kórházban. Elájult asszonyom, de semmit nem találtunk, ami indokolhatta volna. Vérnyomás, szív rendben. Mi történt?

-Mi is? – gondolkozott el az asszony. – Ma nagyon erősnek kellene lennem. Úgy terveztem, hogy ma köszönetet mondok annak a kedves embernek, aki visszaadta a fiam egészségét. Beküldenék?

-Most? Várjunk egy kicsit.

-Képtelen vagyok várni..most szeretnék beszélni vele!

Nemsokára nyílt az ajtó és belépett, a folyosón látott férfi.

-Ugye ezerkilencszázötvennégy december nyolcadikán született? -kérdezte, Mrs Wilcox- könnybelábadó szemmel.

-Honnan tudja? – lepődött meg Don Sharp.

-Teremtő isten. Ez nem lehet igaz!. Üljön le, Mr…

-Sharp, Don Sharp

-Don Sharp. Tudja mit adott volna a férjem, ezért a névért egy évvel ezelőtt, amikor már tudta hogy halálos beteg?

-Egyre kevésbé értem asszonyom! – ült le a férfi.

-Akkor hallgasson meg, egy régi történetet. Egy fiu és egy lány, találkozott, az egyetemen. Egymásba szerettek. Biztosak voltak benne, hogy életre szólóan.  Minden idejüket együtt, és a tanulással töltötték. Elhatározták, hogy együtt vágnak neki az életnek, és ha eleinte nehezen megy is, boldogok lesznek. Aztán a lány terhes lett. A boldogság a biológiában is zavart okozhat. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy mire a lány felismerte az állapotát, már késő volt a terhesség megszakítására. Mintha bunkócsapás érte volna őket. Nem azért, mert a terveikből kihagyták a gyerekeket, a családalapítást, de egyikük családjától sem remélhettek segítséget, és azt a másfél évet, ami még hátra volt, ki kellett volna bírniuk, szabadidővel, és precízen eltervezett anyagi lehetőséggel. Úgy döntöttek, hogy bármi áron…érti, bármi áron szabaddá kell tenni magukat. A lány ragaszkodott volna a magzathoz, de a fiúnak sikerült rábeszélnie őt, a legemberibb megoldásra. A gyermeket előre örökbe adták. Az időponttal szerencséjük volt. Éppen befejeződött a tanév, amikor rájöttek, mi vár rájuk, de még látható jele nem volt. A kissé nyújtott szünidőben világra jött a kisfiuk, akit azonnal el is vittek az örökbefogadók. Az házaspár  ügyvédje addig mindent aláíratott velük, és az volt a kikötés, hogy sosem tudhatják meg, kinél nevelkedik a  gyermekük. A szülés utána napokat nem kívánom egyetlen meggondolatlan nőnek sem. Akkor már mindketten kézzel- lábbal kapaszkodtak volna a gyermek után, de a törvény könyörtelen. A fiú azzal vigasztalta a párját, hogy egyszer -majd, ha gazdagok lesznek – megkeresik a kicsit, és visszaperlik, bármi áron. Aztán elvégezték az egyetemet, dolgozni kezdtek, és minden sikerült, csak a fiuk nyomára nem tudtak rábukkanni soha. Közben megszületett a két fiuk. A nagyobbik beteg vesékkel.,.az a csoda, hogy az orvosok életben tudták tartani…persze nem olyan élet volt az, amilyet egy anya elképzel a gyermekének. Megvet?-hallgatott el, az asszony.

-Miért tenném? Tudom, hogy örökbefogadott gyermek vagyok. A szüleim jómódúak voltak, de tönkrementek és apám főbe lőtte magát, anyám pedig inni kezdett. Aztán intézetbe kerültem. Asszonyom én elítélem Önt! – állt fel Don Sharp. Nem azért, amiért eldobott magétól, hanem ezért a cirkuszért. Maga tudta, hogy Robert édes testvérem, vagyis megfelelőbb donort találni sem lehetne számára..és.

-Nem igaz! Nem tudtam!- sírt fel az asszony.

-Nem hiszem el. Miért nem, a legkisebb fiát beszélte rá, hogy kutya kötelessége odaadni a fél veséjét a bátyjának?

-Fogalmam sem volt arról, hogy szegény fiam…szóval, hogy..

-Ne próbálja elhitetni velem, hogy nem beszélték meg előre hogy, ha úgy keressük meg, hogy gyere vissza fiam, akkor biztos, hogy visszajön, de jár neki a vagyon egyharmad része, és nem biztos, hogy odaadja az egyik veséjét a sosem látott testvérének. Nem kell a pénzük!

-Megértem fiam..megértelek!

-Ne tegezzen. Maga nem az anyám. Nekem sosem volt anyám. Annak a másiknak is csak addig kellettem, amig magához köthette velem, a férjét. Nem lehetett gyermeke, a férje utódra vágyott, a pénzt nem számított..amig volt.

-Egyetlen vasat sem fizettek nekünk..ha erre gondol…

-Elhiszem, de akkor is?. Még az állat is vinnyog, ha elveszik tőle a kölykét!

-Kérem, menjünk át együtt a fiamhoz. Tudni akarom az igazat. Robert te tudtad, hogy Don Sharp  – kezdte már az ajtóban az asszony…

-Véletlenűl tudtam meg, anyám. Nem régen kaptam egy értesítést. Apa bízott meg egy magánnyomozót, hogy kutassa fel a fiát. Rátalált. Félretettem a levelet, gondoltam nem zavarlak vele, amig nem csillapul a gyászod, aztán rosszabbodott az állapotom és eszembe jutott, hogy a testvérek..

-Van egy másik testvére! – vágott közbe, Don Sharp.

-Ilyesmire senkit nem lehet kötelezni..

-Csak pénzzel rávenni, mi?

-Sajnos így van. Ezzel tisztában voltam. Tudtam, hogy sanyarú helyzetében nem tud ellenállni a pénznek, de ha egyenrangú, módos testvérem lenne, megtagadhatná, mint az öcsém..és az idő sürgetett…

-Sosem lennék képes megtagadni azt, amire képes vagyok. Nem kell a pénze Mr Willcox. Azóta már megbántam, hogy kufárkodtam. Eszembe jutott, hogy ha az én gyermekeim kerülnének hasonló helyzetbe, rajtuk már nem tudnék segíteni, mert pénzért herdáltam el azt, amivel…

-Mintha apádat látnám! -sírta, Mrs. Willcox. -Csak az isten a megmondhatója mennyit beszéltünk az első fiunkról, vagyis a harmadikról. Mi csak így hívtuk egymás között. Hiszen nevet sem mi adtunk neki. Mennyire vágytuk, hogy rátaláljunk. A fiatalok mindent azonnal akarnak, ritkán hallgatnak, a józanészre. Mi is megszédültünk, de nagyon keményen fizetünk érte. A párom sokszor elmondta, hogy ha nyomára bukkan a harmadik fiának, a kezét is megcsókolja az emberpárnak, aki felnevelte és jó volt hozzá, helyettünk. Olyan lehetetlen, hogy megbocsásson..hogy megbocsáss – nézett Don Sharp-re, az asszony.

Don Sharp mégsem hozzá lépett először. Robert Wilcox-nak nyújtott kezet:

-Örülök, hogy segíthettem…testvér!

[/rkey]