-Azt utolsó szó jogán, a vádlotté a szó! – mondta a biró, és a vádlott, felállt.

-Nem én öltem, a gyűlölet. A gyűlölet, amelyet Ágnes tanti fészkelt belém, puszta jelenlétével. Azzal, hogy van, hogy a világon senki nincs aki ellássa, s ezért engem adtak oda mellé, tiz évesen. Fiu gyermek, tiz évesen egy 8o éves, tehetetlen, de a végtelenségig gonoszkodó, csúf öregasszonnyal, akit minden piszkából ki kell takarítania, akinek minden szekálását el kell tűrnie..nem is tudom, mit gondolhatott anyám, amikor odaadott. Vagyishogy tudom. Apám otthagyott bennünket, anyám az utcára kényszerült, sosem értem meg, miért nem lehetett inkább takarítani, vagy padlót sikálni. Akkor tudomásul vettem és mentem. Ott mindenem meg volt, csak Ágnes tanti ne lett volna. Nem tudom milyen lehetett lány korában, de vénségében túltett a legrútabb mesebeli boszorkányon is. Éjjel arra riadtam, hogy álmomban fölém hajol, a képembe liheg…mert szomjas volt, éhes lett, szükségre kellett mennie, szörnyű volt. Egy évig küszködtem mellette. Akkor meghalt. Nem magától halt meg. Én adtam be neki háromszor annyi cseppet, de nem rosszaságból, csak ugy gondoltam, hátha a több, jobban hat. Gyerekfejjel sok mindent képzel az ember. Az egy évig tartó szolgálat, a rútsága, és a halála miatti bűntudat meghatározta további életem. Ha öreg embert láttam, aki bottal tipegett, ne szisszenjenek fel, de legszívesebben ki rúgtam volna a botot alóla, ha tehettem kigúnyoltam azt, aki vén volt, és fogatlan. Később rájöttem, amikor már nyílott az eszem, hogy nem az öregeket, csak Ágnes tanti gonoszságát, a kiszolgáltatottságomat, a nyomorúságomat gyűlölöm mindenben, ami arra az egy évre emlékeztet. Persze a további életem sem volt leányálom. Intézetbe kerültem, ahol legalább iskolába járhattam, és nem tudom magamtól-e, vagy mert hatott rám a nővérke az otthonban, egészségügyi iskolába jelentkeztem. Ápoló lettem.

Kezdtem elfelejteni Ágnes nénit, vagy inkább mindig kevesebbszer jutott eszembe a megalázottságom, aztán a diploma kézhezvétele után, egy kórházba kerültem, ahol…ne verj meg isten, az elfekvőbe tettek, tengernyi öregember közé. Amig Ágnes néni a rokonom volt, s valamiféle kötelezettség is az ágyához kötött, amit még tiz évesen is felfogtam, addig az a sok becsinálós, nyavalygós, és a kórházból soha ki nem kerülő vénség, újra előhozta a gyűlöletet, mindenki ellen, aki részese volt gyermekkorom kegyetlen évének.

Sok mindent megtanul az ember az egészségügyi iskolában, a könyvtárban utána is nézhet annak, amit akar. Igyekeztem szorgalmasnak, odaadónak látszani, még homlokon is csókoltam, egyik másik öreg nénit, vagy bácsit, az injekció beadása után, -önkínzásból, és hogy megítélésem jó legyen- de a Júdás csókhoz hozzá gondoltam, vagy mondtam: ugyis megdöglesz, ez volt az utolsó megenyhítésed.

[rkey]

Tudtam hogy az, mert Kalcium chloridot adtam be nekik. Eleinte hetente, kéthetente egynek. Mindig a legrosszabb állapotban lévőnek, nemcsak azért mert azzal volt a legtöbb baj, hanem mert ugy gondoltam annak várható elmenéséből lehet a legkevesebb baj. Eleinte lelkifurdalásom volt. Éjjel felriadtam, mert Ágnes nénivel álmodtam, aki öklével fenyegetett, amiért megöltem, elvettem tőle azt a pár napot, amit még élhetett volna.

Nem tudom hány öreget öltem meg két év alatt, csak azt tudom, hogy voltak hetek, amikor derű költözött a lelkembe, amikor elbeszélgettem a legkegyetlenebb látványú emberkével is, de mihelyt eszembe jutott Ágnes néni, az anyám, a tiz éves gyermekkorom, ölni tudtam volna. És öltem is. Az elfekvőből elmenők halál okát már nem vizsgálják olyan precízen mint egy hirtelen elmenést, hiszen meg volt a baja, ami gyógyíthatatlan, és főleg az öregség az, ami előbb vagy utóbb bevégezteti a létet. A kálium chlorid jelenlétére akkor is nehezen jön rá a boncorvos, ha tudja, hogy jelen van, illetve jelen kellene lennie. Életmentő gyógyszer, ami azonnal segít, ha megfelelő diagnózis indokolja, hogy beadják, de azonnal, vagy előbb-utóbb végez azzal, akit a halálnak szántak.

Bűnös vagyok. De a társadalom is az. Ágnes néném, az anyám, azok akik a kórházban, az elfekvőbe osztottak be, ahelyett, hogy ifju emberként, a gyerekosztályra tettek volna, ahol részese lehetnék, velük együtt élhettem volna át az ellopott gyermekkor örömét- búját, ahol undor nélkül szerethettem volna, ahol átölelték volna a nyakam, ha segítettem, ahelyett, hogy krákogva átkozzanak mindent és mindenkit, aki tovább maradhat az élők sorában. Ítéljenek el, megérdemlem a legsúlyosabb büntetést is, de aki még nem ápolt a halálba vénembert, különösen olyat, akihez jóformán semmi köze, aki még nem élt bele a nagyvilágba anyátlan-apátlanul, akinek égett a képe az anyja foglalkozása miatt, aki nem vette észre arcomon a gyűlöletet, ha egy-egy beteg morcosabban szólt rám, annak nincs joga ítélni, legfeljebb szánni. A szánalomból pedig nem kérek. Lehet, hogy agyamat megzavarták a kínok kínját átélő, és a biztos halálért minden élőre haragvó öregek, de tisztán látom az okot, és az okozókat, mindent ami idáig vezetett, amitől az lettem, ami vagyok.

A hozzátartozóktól -de nem igen voltak hozzátartozók, – vagy az elaltatottaktól bocsánatot kérek. Talán az adjon enyhet az igazi bánatúaknak, hogy a kegyes halállal – sok fájdalomtól szabadítottam meg szeretteiket.

Kérésem is van: minden anyához, és apához, akik felelőtlenül, vagy felelősséggel gyermeknek adnak életet: fogják fel, mielőtt átölelik egymást a nemzés kedvéért, hogy a gyermek felelősség, és minden, az élet is, a  kezdeteken dől el. Tiz évesen a gyermek még cselekvőképtelen, s ha nem áll mellette, vagy mögötte a társadalom, odajuthat, ahova én. Bárcsak meg nem történtté tehetnék mindent. Köszönöm. Csak ennyit akartam mondani.

Jeremy Davist l8 rendbeli bizonyított emberölésért, méreggel végrehajtandó, halálra ítélték. Jeremy nem fellebbezett.

[/rkey]