Jack Atkins, kinyitotta a távirányítású kaput, és behajtott. Nem a garázs felé tartott, hanem elhaladt a ház mellett, és a park végében épülő sírbolt előtt állt meg. A gyönyörű, szőke hajú lány ott csacsogott mellette. Jack- mióta stopposként felvette, szinte alig szólalt meg, csak egyre döbbentebben hallgatta, és csodálta, a nem mindennapi teremtést. Hogyne, hiszen, amint meglátta ott az út szélén, esküdni mert volna rá, hogy ő az igazi, és az isten azért vezette az útjába, hogy erőt adjon neki általa. Tudta, hogy ha nem találkozik az igazival, akinek érzéséből erőt meríthet, sosem lesz bátorsága odaállni az anyja elé: – Szeretem, feleségül akarom venni!

A lány – látszatra – olyan volt, amilyennek évek óta álmodta. De a lénye..a lelke?!

-Mit totojázol? Vagy nem azért hoztál ide, hogy megdugj? Ez a legénykuckód, mi? Idehozod a spinkókat, akiket felszedsz az úton. De ne félj, jó fejnek látszol, bennem sem fogsz csalódni…értem a dolgom, a szex terén. Tudok a férfiak kedvében járni. Örülök, hogy ma te vettél fel! – csacsogott a lány, és belecsókolt az elképedéstől megnyíló férfiajkakba.

Jack Atkinst a puha, meleg ajkak magához térítették, kormányon nyugvó kezei tétován, elindultak, végig simítottak az aranyszőke hajon…közrefogták a csodálatos arcot, miközben a  szép ívű száj, apró csókokkal kísérte, a becéző mozdulatokat.

-Hát mégis anyámnak van igaza?!  Még ebben is? “Nincs tisztességes lány…egyik sem való feleségnek, anyának. Tüzelő szuka módjára vetik magukat a férfiak karjába…válogatás nélkül”. – ezt hajtogatta folyton, és most ez a csodálatos lány is őt igazolta, pedig a megpillantás percében, képes lett volna a szívében felállított oltárra emelni.

A férfitenyerek lágyan simultak, a karcsú nyakra, a lány arcára kiült a kéj, aztán a kezek hirtelen megacélozódtak, rákapcsolódtak a csigolyákra, és szorították…szorították…

Jack Atkins akkor tért magához, amikor a lány teste elernyedt. Tudta, hogy amit tett, jóvátehetetlen. Gondolatai tiszták, és célra törőek lettek. Elővette a sírbolt kulcsát, kinyitotta a díszes ajtót, és visszament a lányért. Gyengéden nyalábolta fel, és ugy vitte be, mint, a férj, aki ifjú nejét emeli át jövendőbeli otthona küszöbén. Milyen nehéz tud lenni egy légies test, ha elszáll belőle az élet? -gondolta, miközben óvatosan belefektette, a jobb oldali kőkoporsóba. Aztán visszament, behúzta az ajtót…de a kulcsot kívül hagyta. Úgysem zavarja senki. A személyzet fenn van, a házban, sosem merne alkalmatlankodni, ha nem hívják, anyja pedig, csak holnap jön vissza a nővérétől. Biztonságban érezte magát. Azt tehet, amit akar.

Odaült a szarkofág szélére, és gondosan elrendezte a lány haját, megigazította a ruháját. Kezeit a mellén egymásra fektette, ahogy illik. A gyönyörű vonalú, könnyű csókú, pazarló ajkak, örökre bezárultak. A se nem kék, se nem zöld, cirmos szemek, fénytelenül meredtek a semmibe.

Jack Atkins amikor felvette a lányt – mint élete első stoposát – a házba akarta invitálni. Most megtehette volna, de aztán gyűlt benne a harag, és egyre kevésbé tartotta méltónak rá. Ezért vitte a sírbolthoz, amely anyja kívánságára épült…kétszemélyesre. Ez szinte mindent elmond az anyja – iránta érzett – egoista szeretetéről. A helyiségben két oldalt, egy-egy szarkofág állott, amelyekbe majd, a nemes fából készült dupla koporsók kerülnek. A kő koporsókat a legjobb szobrász készítette, a fedelük oromzatos, és oldalaikat domborművek díszítik. A sírbolt még nem készült el egészen, a fedelek a falhoz támasztva álltak.

[rkey]

-Milyen szép voltál! – sóhajtott Jack, – kézfejével a sápadt arcot simogatva. – Ki vagy? Ki szeret? Kit szerettél? Hol várnak? Mire vágytál? Most már semmit nem tudok meg rólad, mert amig beszélhettél, fel sem vetődött benned, hogy egy férfit más is érdekelhet, mint igéző tested. Tudod kicsi lány, sokféle szeretet van. Amilyenre én vágyom, az, puha, zsongítóan meleg, lubickolni lehet benne, de olyan is van, amely leigáz, nyomaszt. Szigorú, öncélú, mint az anyámé. Ha a közelemben volt, megfeszültem, akár az íj, elfogyott körülöttem a levegő, légszomjam támadt, és verejtékezni kezdtem. Tudod te mi az, rettegésben cseperedni, és örök viselkedési vigyázban állva, csak arra gondolni: mindenben legjobbnak, legelsőnek kell lenned, mert te az anyád fia vagy, aki neked életet adott, aki rajongásig szeret! Sosem tudtam szeretni…mégis ugy kellett tennem, mintha imádnám. A világ előtt élünk – halunk…egymásért. A céget színleg én vezetem, de  mindenben ő dönt…nekem alig van, szavazati jogom, de ha némely döntése kudarcba fullad, azért is engem okol: miért nem szóltál?! Ha egy lánnyal öt percig beszéltem, máris intézkedett. Be kellett érnem a pár perces – pénzen vett – komplikációmentes, elkapkodott ölelésekkel. Ezért tekintettem csodának, amikor megláttalak. Mihelyt beültél mellém, kuncogni kezdett bennem az öröm, hogy személyedben megtalálom azt, akivel összefoghatok az anyám ellen. Aki segít kitörni az érzelmi rabságból. És akkor…te, ahelyett, hogy rácáfoltál volna mindarra, amiket ő a mai lányokról hajtogatott..?! Ha tudnád, mit veszítettél? Most nem az életedre gondolok…de veled hegyeket tudtam volna elmozdítani, ha belül is olyan vagy amilyennek láttalak. Miért űzted el a varázslatot? Miért nem hallgattál? “Bennem nem fogsz csalódni…értem a dolgom a szexben…tudok, a férfiak kedvében járni”.

Szörnyű volt hallgatnom, ahogy csépelted a szót, pár perccel az után, hogy felvettelek. Hát micsoda céda lélek lakozott benned? Hogy alacsonyíthattad le, az Isten által adott szelíd szépséged, ilyen mélyre? Mindent elrontottál. Gyönyörű vagy, és most hogy elnémultál, szakasztott olyan, amilyennek megálmodtalak. Gondolatban értelmes, kedves szavakat adhatok, kihűlő szádba, olyan szépeket, amilyeneket hallani szerettem volna belőle. Anyámmal sosem tudtalak volna elfogadtatni, és igaza van! Te nem voltál hozzám való! Elöntött a tehetetlen harag, a biztos érzelmi csőd tudata, hogy most is, ebben is, neki lett igaza!  A megelevenedett álmom voltál, kislány, mégsem lehettél volna az enyém…de átengedni sem tudtalak másnak. Jó, hogy itt vagy…hogy hallgatsz, hogy beszélhetek hozzád úgy, ahogy még sosem beszéltem nőhöz.

Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó. Jack Atkins nem fordult hátra. Biztos volt benne, hogy az anyja. De mit keres itthon? Csak holnapra várta! Várta?!

-Ezerszer megmondtam már, hogy a kocsinak, a  garázsban a helye. Annyira komótos vagy, hogy nem tudtál egy vázát idáig hozni…kézben? Miért üldögélsz a szarkofágon? Az ember tartsa tiszteletben az utolsó nyughelyét! Már itt tartunk? – sziszegte, ahogy odaérve, belenézett a kőkoporsóba. – Hiába tiltottalak a csalóka ábrándozásoktól? Idecipelsz egy kirakati bábut…és megszentségteleníted a nyughelyünket? Dobd ki azonnal! -mutatott, erélyesen az ajtó felé.

-Anyám…ez, nem kirakati bábu! Ez egy halott lány…és én fojtottam meg! – szótagolta, hátra sem fordulva.

-A halállal viccelsz? Nem félsz, hogy megver az isten? – sziszegte az asszony, és a koporsóban fekvő arcba kapott. Felvisított, aztán lassan, nyöszörögve csúszott le, a földre. Ujjai, utolsó csepp erejével is, a borzalmas valóságba kapaszkodtak.

Jack Atkins, nem nyúlt utána, csak amikor elcsendesedett, akkor nézett a földön fekvő testre. Tudta, hogy halott. Hírtelen, soha nem érzett nyugalom öntötte le. Vége az érzelmi rabságnak, ezen túl azt tehet, amit akar, szerethet, tervezhet, dolgozhat, nevethet. Az anyja…nincs többé…semmi, és senki nem állhat a boldogsága útjába. Senki?! Esett elhomályosuló tekintete, a véresre karmolt leányarcra, aztán – mintha csak álmában cselekedne, -kiment a kocsihoz, a tartalék benzines kannáért. Behúzta maga után a sírbolt ajtaját, és locsolni kezdte az átható folyadékot. Lucskosra áztatta az anyját, saját ruháját is, bőségesen megöntözte, de a lányt kímélte. Hadd ragyogjon minél tovább a tűz adta fényben, csodálatos, csalóka szépsége.

Amikor végzett, leült a szarkofág szélére, mégegyszer végig simította a lány haját, aztán elővette az öngyújtóját, és lángra lobbantotta…

[/rkey]