Minden vallomás nehéz, és az ember ezerszer meggondolja: belekezdjen-e. Embert öltem. Azt, akit legjobban szerettem. Bűnös vagyok? Talán az esküdtszék felmentene, talán bűnösnek találna, de amig nem lesz bátorságom feljelenteni magam, addig ordasfogakként mar a bűntudat. A történetem nem mindennapi, és másként ítéli meg az, aki még sosem volt szerelmes, mint az, aki élt- halt valakiért. Ki tudja előre, milyen emberek lesznek majd az esküdtek között? Tudom, igyekeznek úgy válogatni, hogy ne legyenek elfogultak az élet egyetlen vitatható kérdésében sem, de egy laikus képes-e beleérezni magát a helyembe, akkor, amikor az orvosok, psichiáterek, szexológusok sem értenek egyet sok mindenben, ami cselekvéseinket motiválja.

Férfiéletemre visszatekintve nem hiszem hogy volt nálam boldogabb, párja szerelmében, szinte lubickoló férfi. Tizenöt évig éltünk együtt, a legharmonikusabb kapcsolatban. Sosem voltunk egymás terhére, lestük a másik kívánságát, anyagilag egyre sikeresebbek lettünk, és a szexuális életünk is maga volt a gyönyör. Ritka párkapcsolat az ilyen, de én szerencsés voltam, világnézet, műveltség, érdeklődési kör tekintetében egy húron pendültünk. Ha egyikünk megszólalt, a másik fejezte be a mondatot, bíztunk egymásban, eszünkbe sem jutott a társunk hűségében való kételkedés. Hogy miért öltem meg mégis?

A magyarázattal, vagy inkább magyarázkodással, gyermekéveimig kell vissza mennem. A szüleim nagyon szerették egymást. Tiz éves koromig én is lubickoltam a szeretetükben, de akkor kezdtem elidegenedni az anyámtól, aki – szerintem- uralkodott apám felett, mindig az történt, amit ő akart, és nekem fájt apám gyávasága, behódolása. Úgy gondoltam, engem sosem tudna egy lány hatalmában tartani. Legjobban ingereltek anyám keblei.  Nem jó értelemben, hiszen ha ugy lett volna is, mihez vonzódjon egy gyerek, akit az anyja egy teljes évig szoptatott, ha nem az éltető keblekhez.  Engem taszítottak anyám kinövései, apám nyílt, cickó becéi. Egyszer a mama elesett, és kificamította a csuklóját. Apa nem volt otthon, engem kért meg, hogy kapcsoljam ki a melltartóját.  Sosem érdekelt mi a módja, de annak ráadásul elől volt a kapcsa, s ahogy remegő kézzel, behunyt szemmel, szinte vakon kikapcsoltam, és keblei a kézfejemre hulltak, visítva futottam ki a szobából. Anyám este elmesélte Apámnak, milyen szégyenlős a kisfiuk. Majd belejön, mondta apám, és kezdődött a kamaszkor.

Én sem lógtam ki a sorból, a többi fiúval együtt megnéztem a lányokat, véleményt alkottam a környezetemről, de egyre jobban taszított a nőiség, vagyis a dús keblek, és járulékai. Ezzel nem voltam egyedül a barátaim között, hiszen nem minden fiú szereti a világrengetően dús kebleket, van, akinek jobban tetszik, ami a markában elfér. Az aktfotókon gyakran szerepelnek kapitális méretű ikreket felvonultató hölgyek, de a keblek kőkemény, féllabda alakú formáját látva, mindig az jut eszembe: ha megmarkolnám, – ahogy a fickók zöme vágyik rá – kipukkanna, a szilikon párna. Sosem voltam prűd, vagy álszemérmes, de azt hiszem, nem vagyok egyedül férfitársaim között, azzal, hogy zavarnak a nőknek szóló, nagyon is, intim reklámok, vagy a folyamattal kapcsolatos nyílt szavak, és felfordul a gyomrom, ha arról esik szó, mi a betétek előnye, mi a céljuk, s miért az a legjobb, amiről éppen szó van. Szerencsének tartottam, hogy fiú vagyok, aztán  pelyhezni kezdett az állam, kiszőrösödtem, rájöttem, hogy a fiúság sem fenékig tejfel, vagyis felnőttem. Amikor már a fiuk egyre többet pukkasztottak: milyen legény az, aki fél a lányoktól, szétnéztem a korombeli fruskák között. Olyan laposat kerestem, akinek szinte nincs is melle. Akadt is egy-egy, akivel meg tudtam volna barátkozni, ha más témájuk is lett volna, minthogy alig várják a nagykorúságot, hogy plasztikáztathassák a mellűket, mert utálják a deszkaságot.  Szexuális kapcsolatra egyikkel sem került sor, mert ugy éreztem, ahhoz nekem sokkal mélyebb érzelmekre volna szükségem. Egy időben azt hittem impotens vagyok, de ingerem volt, csak valahányszor rám tört, már a csóknál lehűtött a nyálas undor, valami fura restelkedés, és lassan rászoktam az önkielégítésre.

Amikor egyetemre kerültem már könnyebb volt a párválasztás, szabadabban, mert kezdeményezni  az ember, és főleg azok, akiknek én kellettem volna. Aztán ráakadtam a drágámra, akivel, mint mondtam l5 boldog évet éltünk együtt. Ő ügyvéd lett, én közgazdász, s ez talán megmagyarázza, hogy tisztában vagyok a sorsommal, vagyishogy mi vár rám, ha ezt a vallomást illetékes helyre eljuttatom.  Abban bízom, hogy a legzordabb ügyésznek, a legszigorúbb bírónak is van beleérzőképessége, tud mérlegelni, egybevetni a bűnt, a büntetéssel, és ha megérti tettem okát, talán nem lesz hozzám olyan szigorú, ha egyáltalán eljutok egyszer az ítéletig. Egyelőre gyűjtöm a bátorságot, de elhatározott szándékom, hogy nem bújok ki, a felelősségre vonás alól, restellem, hogy eddig is halogattam.

A baj ott kezdődött, hogy a párom fájlalni kezdte a mellbimbóját, majd a fájdalom mélyült, és erősödött.  Az egészséges mell is taszított, hát még a beteg, a kinézetre is szánalmas? Kérte, hogy tapintsam körbe a duzzanatot, és amikor nagynehezen megtettem, észrevehette arcomon az iszonyatot. Tudta, hogy elveszít, de képtelen volt belenyugodni. Tudta, ha megműtik a mellét, soha nem tudok vele többé, szánalomból sem összesimulni, hiszen ismerte, a cickókkal kapcsolatos borzadásom. Nehezen tudtam rábeszélni, hogy menjen orvoshoz. Elkísérni képtelen lettem volna. Vessenek meg érte, de nem tudtam bemenni vele, egy értő szakember elé, inkább otthon reszkettem, és reménykedtem, magam sem tudtam, miben. Amikor hazajött, magába roskadtan ült le. Azt mondta, le kell venni a teljes mellszövetet, besugárzás, injekciók, kopaszság, áttétek, vagyis nem csinálja végig. Melltrancsírozással nem akar élni, mert nélkülem, úgysem tudna, és biztos benne, hogy a mellrákkal, befellegzett a boldogságunknak.

[rkey]

Mellrák! Éppen azt a testrészét támadta meg, a szörnyű kór, ami a begyesebb lányokban is taszított, akkor mit akarhat ő, majdani, elborzasztóan összekaszabolt, csonkolt, agyonszabdalt mellkasával?

Azt mondta:

-Meg akarok halni. Adj be valamit, de ne tudjam, mikor kapom.  A te kezedtől akarom a halált. Az öngyilkossághoz nincs erőm, neked kell megszabadítanod a mellőzöttségtől, a kínok kínjával való haldoklástól, és méltón elbúcsúztatnod, attól a l5 év boldogságtól, amihez foghatót kevesen élnek át.- zokogta.

Megpróbáltam melléállni. Rávettem, hogy tegyünk meg mindent. Sokan meggyógyulnak, miért ne maradhatna minden a régi.  A műtétet elvégezték. Megerőszakoltam magam az átkötésekkel, borzadtam, de megpróbáltam a régi szerelemmel nyúlni felé. Pár hónap alatt kiderült, hogy többszörös áttéte van, nincs mentség. Egyre nagyobb fájdalmai lettek, esengett a halálért, végrendeletet irt, kérte hogy tegyem a többi irata közé, és ne várassam az áldott véggel, sokáig.

Egy napon vért vett tőle a házi ápolónő. Ismerem a perrendtartást, a helyszínelők, a boncorvosok alaposságát. Megvártam, amig a morfiumtól elalszik, és remegő kézzel, beleigazítottam a tűt, a vérvétel helyén, a vénájába. Amikor megjelent a fecskendőben a vér, belenyomtam az érbe öt köbcenti levegőt. Az álma hamarosan megszakadt. Hörgött, kapálózott, ráborultam, sírtam, csókolgattam, és legszívesebben visszacsináltam volna mindent.

Az orvos embóliát állapított meg, de ismert állapota miatt, nem rendeltek el törvényszéki boncolást, ahogy -az otthon elhunytak esetében – kötelező. A drága testet elhamvasztották, vagyis ha hallgatok, sosem jönnek rá, mit tettem.

Tudom, vannak enyhítő körülmények: az eutanázia nem egészen gyilkosság. Persze csak, ha a beteg kéri, vagy a hozzátartozói akarják, és a haldokló menthetetlen.  Akkor mi a gond? Ő kérte, akarta, én hozzátartozója voltam, megtettem, amire kért. Csakhogy konyítok a joghoz,  tudom, a mentségre is bizonyíték kell. H nincs bizonyíték, nincs mentség.

Sokáig gyötrődtem, mígnem a napokban elővettem a végrendeletét. Szegénykém, mintha nem tudta volna, hogy bár mindenünk közös, – fele-fele részben vagyunk tulajdonosai az ingatlanoknak, részvényeknek, mindennek, amit l5 év alatt szereztünk, – rám akarta hagyni a részét. Mintha lenne valaki, aki jogosultabb rá.

A végrendelet azzal kezdődik:

“Szellemi képességem teljes tudatában felhatalmazom hűséges páromat, hogy bármi áron, segitse elő a halálom. Részesítsen a kegyes halál megváltásában. Szolgáljon mentségéül, vagy inkább mentségünkül, hogy gyáva vagyok, nem akarom végigszenvedni, a reám váró, krisztusi kínokat.”

Mentségem tehát lenne, és talán megúszhatnám. De mi van, ha nem? Ha elítélnek emberölésért? Akkor mit sem ér a precízen, kézzel irt végakarat, amely szerint rám hagyta minden vagyonát, pedig ő is tudta, amit én: a gyilkos, nem örökölhet az áldozata után.

Ez köztudott, és természetes, de az is, hogy mellrákja legyen egy FÉRFINEK?!

Mert a párom a legcsodálatosabb férfi volt, és homoszexuális kapcsolatban éltünk l5 évig egymással, boldogan. Talán bármi más diagnózis elfogadhatóbb lett volna, számomra, csapásként, de hogy egy férfi mellrákot kapjon?  Sokan nem hinnénk, hogy – ha azt olvassuk: egy év alatt X áldozatot szedett a mellrák, abba bele kell gondolni néhány férfit is. Most már tudom. Csak azt nem, hogy be merjem-e nyújtani ezt a vallomást. Gyáva vagyok. Ő sem akarná, hogy börtönbe kerüljek, tudom, azt szeretné, ha boldog lennék. Talán meg kellene kísérelnem. Van egy meleg ügyvéd, aki szimpatikus, én is neki. Még nem tett nyílt ajánlatot, mert a haláleset visszatartja, de hátha hamarosan közeledni próbál. Az ügyvédek értik a dolgukat, egy jól felépített védelemmel megmenthet. Különösen, ha neki is érdeke a szabadságom. Gyávaság? Tudom! De akkor voltam alávalóan gyáva, amikor nem vállaltam fel szerelmemet minden bajával, kínjával, és szenvedésével együtt, amikor egyszer is észrevehette arcomon az iszonyatot, és amikor volt képem annyiszor elhazudni, neki 15 év alatt, hogy szeretem?! Mert, létezik-e olyan szerelem, amely irtózatot ébreszthet, a valamikori szerető szívben? S egyáltalán létezik-e olyan szeretet, amely nemre, és minden másra tekintet nélkül, képes összetartani két ember kapcsolatát. Mert, ha nem: mi értelme van tiltani egymástól az azonos neműeket, vitatkozni hogy rá szokik-e az ember, vagy magával hozza másságát az agyában. Csak annyira kellene megokosodnunk, hogy képesek legyünk élvezni, azt a nyúlfarknyi boldogságot, amely tétova botladozással folyó életünk során, – a sors kegyelméből,- megadatik nekünk.

[/rkey]