A Parfitt házaspár huszonöt éve élt együtt, és úgy gyűlölte egymást, akár két ádáz ellenség. Ki tudná megmondani mikor, és miért csúsznak át egy emberpár legmélyebb, és szépnek hitt érzései a legrosszabbakba. Mikor lesz a szerelemből megszokás, unalom, türelmetlenség, majd gyűlölet. Parfitték már évek óta ellenségként éltek, egy fedél alatt. Mindketten a másik halálára vártak. Szabadulni szerettek volna, az egyre terhesebbé, nyomasztóbbá váló kötelékből, de a legkisebb reményük sem volt meg rá. Az együtt töltött idő alatt csak a férfi dolgozott, és nem gyűjthettek vagyont, amelyből – ha kettéosztják – új életet kezdhettek volna. Így maradt a csodavárás, a gondolatok szövögetése, a sokszor önmaguk előtt is, restellt vágyakban, vagy átkokban való hit.

Geraldina őszinte szerelemmel ment a házasságba, de csakhamar rá kellett jönnie, hogy Wilfred egy egoista, viszonzás nélkül minden jó, és szépet elváró, sőt megkövetelő kan, akiben ráadásul érzelmileg sem lehet megbízni. Így alakult ki benne az állandó gyanakvás. Az első perctől kezdve résen volt. Eleinte féltékenységből matatta át férje zsebeit, és kutatta fel, a házban lévő rejtekhelyeket. Szerelmeslevelekre, isten tudja mire számított, de mindig csak dugi pénzt talált, ami mind inkább felbőszítette. Milyen házastárs az, aki meglopja a másikat, eltitkol előle olyasmit, amihez köze van. Elhatározta, hogy nem hagyja magát hülyének nézi. A talált dugi pénznek mindig csak a felét vette el, mert tudta, hogy annyiért egyetlen rajtakapott férj sem mer szólni. Vagy azért mert gyakorta nem is emlékszik mennyit dugott el, vagy, mert valahol mélyen érezte, hogy az összeg fele az asszonyt illetné. Geraldina találhatott volna munkát, de méltóságon alulit nem akart. Öregségére már nem. Amikor férjhez ment íróasztal mellett dolgozott, senki nem kívánhatja hát tőle, hogy negyvenöt évesen pult mögé álljon, csak azért, mert akkor a férje urának családra volt szüksége, és nem engedte tovább dolgozni. Akkor könnyen belement a változtatásba, mert azt remélte, boldog feleség és anya lesz. A gyermekáldás azonban elmaradt. Nem tudni kinek a hibájából. Őt sokszor vizsgálták, és mindig bíztatták. Wilfred viszont sosem vetette magát alá semmiféle vegzatúrának, – ahogy ő mondta – mert biztos volt benne, hogy a hiba nem benne van. Azóta Geraldina tudja, hogy a gyermekkori mumsz, és egyéb okok miatt, minden ötödik férfi nemzésképtelen, de már a lombikbébi megoldással is elkésett. Mihez kezdene negyvenöt évesen,  ilyen légkörben, egy bébivel?

Wilfred ötlettelen, élhetetlen ember volt. Minden újhoz, vállalkozáshoz gyáva, kishitű. Jobban szerette a langyos vízben való tespedést, és az sem zavarta, hogy mióta dolgozik, szinte nem is akadt, akinek ő parancsolhatott volna, mindig neki írták elő, mit tegyen. Egyetlen próbálkozását a meggazdagodásra, a szerencsejáték jelentette, abból is a legártatlanabb, a szelvények ikszelése. Ahhoz nem kellett szakértelem, csak vakszerencse. Geraldine tudott a szenvedélyéről, hiszen az ellenőrző szelvényeket mindig megtalálta. Wilfred alamuszi módon rejtegette, de sokszor évekig ugyanarra a helyre rakta. Geraldina először nem is nagyon törődött a papírfecnikkel, mert esküdni mert volna, hogy Wilfred úgysem nyer soha egy centet sem. De mert egyre többet járt a fejében a házasságból való szabadulás, jobban odafigyelt a szelvényekre. Feljegyezte a tippeket, a szelvények számát.

Aztán, egyszer, az egész államot lázba hozta a hír, hogy két telitalálatos szelvény is akadt. Ha csupán egy lett volna öt millió dollárt markolhatott volna fel a szerencsés tippelő, de kettő volt, igy két és félmillió jutott Wilfred Parfittnak…mert ő volt az egyik szerencsés nyertes. Amikor megtudta, képtelen volt a lakásban maradni. Órákig sétált, zsebében a nyerő szelvénnyel, hogy lehiggadjon, és felesége ne vehessen észre rajta semmit. Tudta hogy a, szinte eufóriás öröm leolvasható az arcáról, hiszen végre szabd az út. Ott hagy csapot-papot, és új életet kezd a nyereményből. Más államban, és főleg Geraldina nélkül. Aznap éjjel, a pizsamája zsebébe tette a nyerő szelvényt, és reggel a szokásos öltözékben, és időben, de már többszörös milliomosként indult el a munkahelyére. Nem szabad, hogy elárulja magát. Mindent úgy kell tennie, mintha mi sem történt volna. Sokat gondolkozott, de végül is letétbe helyezte a sokat érő szelvényt, hiszen a bank teljes titoktartásról biztosította. A nyeremény kifizetéséig, tízdolláros számlát nyitott, és megbízást adott hogy a pénzt arra utalják át. Másnap reggel azzal fogadták, hogy a főnök kereste. Arcán enyhén pimasz mosollyal lépett be az oroszlánbarlangba, miközben arra gondolt, hány ember él úgy ahogy ő. Otthon parancsol, követel, basáskodik a munkaadója előtt, pedig szinte hason csúszik. De ez nála már csak múlt idő.

[rkey]

Nincs többé oka a meghunyászkodásra. A főnök a pimasz mosoly láttán – ordítva sorolta el a talált hiba miatti szemrehányás özönt. Wilfred hallgatott, mert arra várt, hogy felmondjon neki, és nemcsak a végkielégítés miatt, hanem hogy még könnyebben menjen a visszavonulás, a tengernyi pénzzel: nem ő mondott fel, neki adták ki az útját. Gerladina nem gyanakodhat, legfeljebb ő hallgathatja majd a szemrehányásait, elveszített állása miatt. Mivel egyre pimaszabb mosollyal hallgatta főnöke dühkitörését, két percen belül munkanélküli lett, amit, még pimaszabb mosollyal meg is köszönt. A főnöknek a lélegzete is elállt, ekkora pimaszságra. Ő visszament a helyére, kidobálta a fiókjaiban évek során felgyülemlett kacatokat, aztán felvette a hat havi fizetését, és egész nap járkált a városban. Kocsikban válogatott, ingatlanügynökségek kínálatát nézegette, de minden szándék nélkül. Tudta hogy mindenek előtt meg kell szabadulnia Geraldintól, anélkül, hogy a nyereményből egyetlen cent is elvesszen. Ha a törvény, a  válóper során tudomást szerez a nyert összegről, közös szerzeménynek veszi, és megosztja kettőjűk között. Ennek nem szabad megtörténnie. Amikor este hazament, a szokásosnál is kiállhatatlanabb volt. Mindenben hibát talált, és kijelentette, hogy elmegy. Nincs állása, a házasság már régen csak nyűgöt jelent neki, és elege van a szemrehányásokból. Kicsit meglepte, hogy a felesége nyugodtan hallgatta végig, és akkor sem lépett közbe, amikor a holmiját egy bőröndbe dobálta. Még mosolygott is..valahogy úgy, mint ő a főnöke előtt. Mi ütött ebbe az asszonyba? Azért sem megyek el! – gondolta, és visszadobálta a holmit a szekrénybe.

A levelet a gyilkossági csoport vezetőjének címezték, ezért Sinus felügyelőhöz került.

“Ha bajom esne, a férjem a gyilkosom! Gerladina Parfitt”

Sinus sok hasonló levelet kapott már ezért nem is tulajdonított túl nagy jelentőséget neki, hiszen házaspárok között gyakori a civódás és lehet, hogy az asszony éppen ezzel a levéllel próbálja sakkban tartani a férjét.

Másnap, éppen az ügyeletes szobában volt, amikor befutott a jelentés. A szolgálattevő írás közben ismételte a nevet, és Sinus felkapta a fejét. Geraldine Parfitt?!

A helyszín nem utalt gyilkosságra. Az asszony ágyban feküdt, látszólag álmában érte a halál.

-Altató túladagolás-jelentette ki a doktor.

Két napig tartott az adatgyűjtés, a férj többszöri kihallgatása és a rutinellenőrzések sora.  Amikor Wilfred Parfittot bevezették Sinus irodájába, ahol a kirendelt védő már várta, bánatos özvegy benyomását keltette.

-Mit akarnak tőlem?

-Néhány rutinkérdésre választ. A kirendelt védő már jelen van. Itt ül Ön mellett.

-Nekem temetkezési vállalkozóra van szükségem, nem ügyvédre.

-Ügyvédre is..Mr Parfitt- jelentette ki Sinus.

-Nem értem! – háborgott, halott sápadtan, Parfitt.

-Először nekünk is érthetetlennek tűnt minden, de megpróbálom elmondani a feltételezéseinket. Ön megölte a feleségét..

-Tiltakozom!

_-Ön nyert két és félmilliót! – folytatta nyugodtan, Sinus. Számlát nyitott a banknál. Valamire azonban nem számított. A felesége tudott a szelvényről, ezért a sorszám alapján igényt jelentett be a nyereményre. Ötven százalék erejéig. Kérte az összegnek, a bíróság ítéletéig történő zárolását. Erről Önt értesítették, de ön az egész összeget akarta, ezért örökre elaltatta a feleségét.

-Nevetséges..az utolsó két éjszakát nem is töltöttem otthon..

-De nappal hazament, előtte azonban odatelefonált és mivel a felesége nem vette fel a kagylót, tudta, hogy tiszta a levegő. A terv újszerű, legalábbis eddig még nem nagyon jutott eszébe senkinek, hálistennek.

-Tiltakozom! Maga miért ül itt ügyvéd úr? – kiáltott a férfi.

-Tudta, hogy a felesége minden este bevesz húsz csepp altatót – folytatta rendületlenül, a felügyelő, – de ahhoz, hogy átaludja magát a másvilágra, ennek a többszöröse kellett volna, annyit pedig nem igen tévedhet az ember a csepegtetésnél. Önnek zseniális ötlete támadt. A felesége altatócseppjét beleöntötte egy kis edénybe, és addig melegítette, amíg tizedére elforrt. Nem tudta, de bízott benne, hogy a  folyadék elillanása után, a hatóanyagok a sűrítményben maradnak, vagyis a vegyület sokkalta töményebb lesz. Amikor visszatöltötte az üvegbe a maradékot, alig tett ki husz-huszonöt cseppet. Odarakta  a felesége éjjeliszekrényére, ahol az üveg addig is állt, természetesen az ujjnyomokat gondosan letörölte róla. Az üveget analizáltuk, pedig maga tudta, hogy a felesége, mindent, ami kiürül azonnal a szemétbe dob, és azt hitte, ott, nem találunk rá. A szemétből halásztuk elő az igaz, de abból az egyetlen cseppnyi maradékból is megállapítható, hogy a felesége  nagytöménységű altatóból vett be húsz cseppet, és ez okozta a halálát, nem öngyilkosság. Tagadja?

-Csak nem képzeli, hogy beismerek ilyen örültséget? Miért tettem volna? Nincs annyi pénz a világon, ami felér egy emberélettel..

-Megmondom miért tette: a két és félmillóért, vagyis annak a feléért. Azt akarta hogy a teljes öt milliós nyeremény a magáé legyen, ne kelljen osztoznia. Ezért azonban felesleges volt ölnie! Az ötmillió a magáé lehetett volna! – jegyezte meg Sinus. A felesége minden héten lemásolta, és megjátszotta az Ön szelvényét. A másik főnyeremény az övé volt. Márpedig, ha egy házaspár ugyanannyit nyer külön- külön, felesleges az osztozkodás, mert az eredmény ugyanaz, vagy nem?!

[/rkey]