Hajnali három óra van. Alig tíz perce értem haza. Elfáradtam. Azt is mondhatnám, hogy belefáradtam. Abbahagyom. Véget vetek az egésznek. Igaz, hogy halálra nem ítélhetnének mert halálbüntetés nincs, de kinek van kedve életfogytig börtönben raboskodni.  Talán szerencsém lenne és megállapítanák, hogy skizofrén vagyok, amire kevés a remény, de a diliház, a kényszerzubbony sem kecsegtetőbb kilátás, mint a zárka, vagyis reggelre befejem. Nemcsak a vallomást, az életet is. Mi tartana itt? Csak a nagyanyám volt, aki szeretett, akivel egy fedél alatt éltem, de már ő sincs. Őt öltem meg negyediknek. Nem hagyhattam, hogy lebuktasson. Drága okos vénasszony, olvasni tudott a szememben, a némaságomból is értett. Rájött. Nem hagyhattam életben, hiszen akkorra már az első eset olyan volt mintha álmodtam volna.Ő mondta mindig, hogy az ember álmodhat olyan rosszat, amit egy ideig valónak hisz, majd elhalványul az emléke, vagyis tudja, hogy csak álmodta. Ilyen volt nekem az  első eset.

Tiz éve, arra riadtam, hogy a hold belesüt a képembe. Szinte vakitott, és kiverte a szememből az álmot. Valami huzott kifelé, és én lábujjhegyen elhagytam a házat. nagyanyám mélyen aludt, pedig mindig azt mondta ugy alszik, mint a hiúz,  mindenre felneszel. Nem tudom hogy kerültem a második utcába, James Smith házához. A kutyáját ismertem, farkcsóválva fogadott. Hátramentem az udvarba. Nyitva volt a kamra ablaka. Éppen befértem rajta. Az öreg 74 éves volt, és egyedül élt. Azt mondták nagyon sok pénze van, de engem nem az vitt hozzá

. Valami más. Egy megjegyzés, ami napok óta feszítette minden porcikám. Hallom milyen pályát választottál. Tegyél ki magadért, mert aki szülők nélkül nő fel, annak bizonyítani kell. Anyádnak köszönheted, nem sok jót lehetne elmondani róla, de ez már a múlt. Ismerte anyámat?- kérdeztem, és ő megsimította a bajuszát: ki nem ismerte, fiam. Persze nem beszélgetni szerettem vele. Anyámat nem ismertem, de a kéjesen vigyorgó, fogatlan szájból anyámról hallani hányingerrel töltött el. Ott álltam az ágyánál. Horkolt. Két tenyerem a nyaka köré fontam, és pár pillanat múlva elcsodálkoztam, milyen semmiség egy ember élete. Akkor döbbenem rá, hogy az ujjnyomom a bőrén hagyhattam, fogtam egy vizes rongyot és körbetörültem ráncos, vén nyakát. Aztán átkutattam az ágyát. Három csomóban ott volt a pénze a matrac alatt. Ha elvinném, felköthetném az utilaput, nem itthonról kellene főiskolára járnom. Elvittem. A meztelen talpam nyoma ott maradt a padlón, de szerencsére tiz éve még nem kerítettek akkora feneket a helyszínelésnek. Különben is előtte való nap állatvásár volt, sok idegen jött a településre, így a helyi ezer embert érdektelennek látták végignyomozni. Az öregnek haragosa, jussra váró rokona nem volt, ezért megúsztam. A főiskola két hónap múlva kezdődött, akkorra elült a szörnyűség hulláma, és a városban, ahol a főiskola volt, három bankban elhelyeztem a pénzt. Egy ideig nem is gondoltam rá. Tanultam, nagyanyámhoz hazajártam, és semmi baj nem volt karácsonyig. Az ünnepeket nagyanyámnál töltöttem, és egy éjjel, fura izgágaság ébresztett fel. A hold a szemembe sütött. Belestem nagyanyámhoz, aki egyenletesen lélegezve, mélyen aludt. Aztán elindultam, Mary Simpson háza felé. 7o éves volt és egyedül élt. A vonaton találkoztunk. A lányától jött haza. Ő szólított meg, és beszélgettünk. Mondtam hova járok, minek készülök. Megkérdezte: nem is érdekli őket, hogy akit felvesznek, kiféle, miféle? Ugy értem aki nem a családjával nő fel, annak nem sok fogalma lehet az emberi kapcsolatokról. Anyád biztosan él még. Én a helyedben megkeresném, és a szemébe mondanám, hogy nem érdemli meg az anya nevet.

Minden ablak, és ajtó zárva volt. Halkan kopogtam, azonnal ki szólt: ki az? Mondtam, hogy én, és nagyanyám küldött neki, házi sütésű kalácsokat. Talán nincs még olyan késő, hogy át ne adhassam. Beengedett. Nem volt semmi a kezemben. Befogtam a száját, odavittem az ágyhoz megfojtottam, és visszafektettem a paplan alá. Nem nyúltam semmihez, de a nyakát lemostam, és az járt a fejemben legközelebb viszek magammal kesztyüt. Őrültség! Majdnem felnevettem. Legközelebb?!

[rkey]

Nagyanyám reggel megkérdezte, csak nem csaptam el a hasam, hallotta, hogy éjjel bejöttem a házba. Mondtam, hogy hányingerem támadt, szívtam egy kis friss levegőt. A nyomozás egyhelyben toporgott, mert ünnep táján sok az idegen, és ki tudná még az átutazó, kocsmába betérő idegeneket is felkutatni.

Eltelt nyolc év. A pénz kétharmada a bankban kamatozott, a többit feléltem. Nagyanyámnak is hordtam belőle ajándékokat, azt mondtam hajnalban dolgozok, hogy jobban élhessek.

Egy szóval sem kértem, hogy ide helyezzenek, mégis itt kötöttem ki. Talán nagyanyámra való tekintettel, de azért én jobban örültem volna, ha nagyobb településre kerülök, mert itt már mindenkit ismerek, és tudom, hogy a fiatalok elvágyódása folyamatos. Nincs, ami ide kösse őket. Féléve vagyok itt, az öregek tegeznek, igyekszem ugy dolgozni, hogy megbecsüljenek. Előre köszönök, a gyerekeket barátomnak fogadom, szóval ugy élek, ahogy egy minta állampolgárhoz illő. Vagyishogy úgy éltem félévvel ezelőttiig. Akkor

újra jött a nyugtalanság. Megfigyeltem: az idézi elő, ha anyámról,

akit mióta az eszem tudom. egyre dühödtebben gyűlölök, rosszat mondanak. Mintha azt mondanám: csak nekem, van jogom hozzá, engem hagyott itt, én vagyok a fia. Legszívesebben odakötöttem volna magam a szerény házacska ajtajához, amelyben nagyanyámmal éltem, de valami megmagyarázhatatlan erő húzott kifelé. A hold sütött, és ami még inkább elborzasztott, a zsebemben ott  lapult, az  alig három méter hosszu zsineg, amit egy filmbéli jelenet után vettem, nem tudnám megmondani miért. Azt szerettem volna kipróbálni. Akaratlanul osontam Kate Smith háza felé. Persze, hiszen tegnap szóba elegyedtünk, és azt mondta: anyám egy céda volt, az ő férjével is kikezdett, Ne sajnáljam, hogy híre, hamva sincs. Nem tudtam mit mondok neki, hogy beengedjen, de nem volt rá szükség, mert a hátsó bejáratnál volt egy szellőző. A rácsot könnyen leszereltem róla, elég volt egy csavarhúzó, mert különben nyitva volt, és kényelmesen befértem. Amikor az ágyához értem, aludt. Nem érdekelt, hogy felébred-e, csak a zsinegelés jelenetet igyekeztem feleveniteni, ahogy a filmben láttam. Először a nyakán hurkoltam át a kötelet, aztán, mire felébredt már a lábait is összekötöttem, ugy hogy a mozgásával önmagát fojtja meg. Nem gyújtottam villanyt, besütött a hold, felnyitotta a szemét, de nem igen ismert fel. Megvártam, míg kettőt hármat rúgva, szabadulni próbál, aztán otthagytam. Még arra is volt nyugalmam, hogy a rácsot visszacsavarozzam. Igaz csak két helyen.  A tiz év előtti eseteknél nem cidriztem, hiszen nem is egyformán dolgozott az elkövető, és idáig sem sikerült tettest találni. Málészájú banda. Csak tudnám, miért vetíti a televízió a helyszínelők c. sorozatot. Kétféle kiadásban is. Persze  lehet, hogy valós eseteket dolgoz fel, de dramaturgiailag jól van megírva, szinte napok alatt elfogják a tettest, pedig elképesztő silány bűnjel marad a helyszínen, vagy az áldozaton. De az a nagy városokban van. Ki törődik egy ilyen kis településsel.

Támadt egy kis ribillió, de nem olyan, mint a filmekben. A tettes nem lett meg. Ez felbátorított. Nem hagylak pihenni benneteket, gondoltam és egyre fortyogott bennem a tehetetlenség izgalma. Két hétig bírtam. Addig tartott a felbuzdulás, aztán már csak az öregek féltek. A negyedik esetet ugyanúgy hajtottam végre, csak ott tudtam, hogy egyedül van a nyanya, mert az agglegény fia a vonathoz igyekezett, amikor találkoztam vele. Nem állta meg, hogy ne tegyen szemrehányást. Nem nekem, hanem a közigazgatást szapulta, azt mondta töketlen a nyomozóhatóság, le kellene váltani az egész bandát úgy, ahogy van. Ellenség!-szólalt meg bennem egy jól ismert hang. Azt akarja, hogy kapcsoljanak rá, hogy fogjanak el. Mutasd meg neki, hogy te vagy az úr. Hogy csak az élhet, akit te megkímélsz. Este ott voltam az anyja házánál. Nevetségesek az emberek micsoda bóvli biztonsági zárral próbálnak védekezni., Hevederzár volt az ajtón, de belül nem hagyták benne a kulcsot, és simán kinyitottam. Ha benne hagyják, ki kellett volna piszkálnom,

A legegyszerűbb módot választottam: rászorítottam egy kispárnát az arcára, és pár perc múlva mozdulatlanná lett. Talán nem is hallotta, amikor azt mondtam: Ne járt volna a fiad szája.

Amikor hazaértem halálfáradt voltam. Sok minden átfutott az agyamon. Ez volt az utolsó. Soha többet nem veszem el senki életét. Öngyilkos sem leszek, minek? A vallomást is összetépem, de csak reggel. Egyszer még átfutom, olyan bizsergetően jó érzés olvasni, sikerben pancsolni, erősnek, bátornak hinni magam.

A vékonyka füzetet, amibe a vallomásom írtam, vagyis ahogy magamban hívtam, a gyilkolási naplómat a párnám alá tettem, és a tudat, hogy élhetek tovább, hogy kitörlöm a fejemből a múltat, édes, mély álomba ringatott.

Hajnali kettőkor zörögtek az ajtón. Nagyanyám  ébresztett fel, olyan mélyen aludtam.

üki lehet az? Nyiss ajtót fiam, de előbb nézz ki, hátha valami gonosz lélek..

Szegénykém, ha tudta volna?!.

Odamentem az ajtóhoz, és kilestem.  Majdnem kimentem alólam a lábaim.

A helyi serif, és két civil állt az ajtó előtt.

- Mit akarnak?- kérdeztem.

- Nyissa ki!- kérte a serif.

- Kis türelmet, csak felkapok valamit..-mondtam, és nagyanyámat, aki olyan könnyű volt akár a pille -felkapva visszasiettem a szobámba. Lefektettem az ágyamra, és a legméltányosabb halált szánva  neki, arcára szorítottam a párnám.. Meg akartam kímélni a szégyentől..

Hallottam, hogy az ajtót betörik, de a szívós kis öreg még küzdött az életéért. Aztán a három hivatalos közeg a szobába termett.

Nagyanyám megmenekült.

Nem is nagyon kellett vallomást tennem, hiszen az írott változat megdönthetetlen bizonyítéknak számított.

A tárgyalás hosszú volt, és számorma is izgalmas. Azt akartam tudni, hogy jöttek rá? Hol rontottam el?

A véletlen! Micsoda úr tud lenni bizonyos  esetekben a véletlen,v agy a véletlenek sorozata.

Astor tizedes felesége az orvos mellett dolgozott, és a lebukás előtti t héten, valami belső hang, elhajtott  a dokihoz. Megkérdezte mi a  panaszom. Elsoroltam az izgágaságot, de persze vigyáztam, hogy egyetlen félreérthető szót se ejtsek.

-Mikor érezte utoljára az izgágaságot? -kérdezte.

-Amikor a hold a szemembe sütött.

A doki nem tudta komolynak vegyen, vagy mosolyogjon, aztán azt mondta.

a-el is hagyja olyankor a házat? Úgy értem tudat alatt, és ha igen rögtön, vagy..

- -Nem emlékszem- kaptam észbe hirtelen, mert..

Az előérzetem nem csalt. Láttam, hogy az asszisztense, miközben azt jegyezgette a kartonomra, amit mondtam, abbahagyja az írást,, és mereven rám néz.

A többi már magágtól értetődik. Ostor tizedes utána nézett a holdtöltéknek. Minden dátum stimmelt. És az orvosi titoktartás?! Hogy kerülhet ki az orvosi rendelőből az, amit a beteg mond? Halálra ítéltek, de a kirendelt ügyvéd fellebbezett. Talán megúszom elmegyógyintézettel.

A nagyi -amikor lehet, ír – telefonál, vagy jön. Ha megpillantom az jut eszembe, hogy…de azonnal kiverem a fejemből. Hogy mondhatná egy unoka, hogy csak azért volt jó életben hagynia a kis drágát, hogy ne úgy várja a halált a dutyiban, mint akinek senkije sincs. Pedig anyám is volt.. bár ne lett volna.

[/rkey]