A barátság az barátság!

Ki tudja hol, ki tudja merre, élt egyszer a természet ölén egy kis antilop. Boldogan ugrándozott anyja körül, mert tudta, csak erős lábakkal úszhatja meg, ha egy vadállat üldözőbe veszi.  Történt egyszer, hogy  éppen le akart heveredni, amikor feje felett megjelent egy darázs és kétségbeesetten döngte.

- Vigyázz Antika, rá ne feküdj a testvérkémre, mert nem szeretném, ha agyonnyomnád, de gondolom te sem, ha önkéntelenül védekezve beléd szúrna.

-Mit keres a testvéred a földön. Tudtommal nektek semmiség a repülés.

-Jól tudod,  Antika, de ugy elfáradt a hosszu repülésben, hogy görcsöt kaptak a szárnyai. Leszállt a földre, hogy megpihenjen. Itt van a fészkünk, a vén fa odvába, de akármit csinálok, nem tudom felcipelni odáig. Várnunk kell, míg visszanyeri az erejét.

- Mászni sem tud a testvérkéd?

-Azt még tudna, de hova másszon?

- A mellső lábamra, onnan a szügyömön és a nyakamon fel, fel egészen addig amig el nem éri a fészketeket. Ott maradok, amig biztos helyre nem ér.

Ugy is volt az antilop türelmesen megvárta, amig a fáradt darázs felmászott a fészkük magasságáig, aztán megköszönte a segítséget, és zümmögve borult családja nyakába.

-Köszönöm a kedvességed- mondta a darázs testvére. -Mától kezdve legyünk barátok.

-Felőlem, de ugyan mit kezdhetnénk mi egymás barátságával? Amikor te repülsz, én meg futok, mint a szél.

Hetek teltek el. Az antilop  fürgesége okán, megúszta a vadállatok támadásait, de egyszer neki is elgyengültek az izmai, megöregedtek a csontjai, és egyre kevésbé tudott kereket oldani, ha egy oroszlán üldözőbe vette. Egy napon egy settenkedő, fűben lapuló, óvatosan kúszó oroszlán nekiugrott a csordának. Későn vették észre, de azért menekültek, ki merre látott. Az oroszlán őt szemelte ki, és hiába futott, ahogy csak az ina bírta, egyre inkább érezte, hogy vége, hogy ezt a hajszát nem úszhatja meg.

S halljatok csodát. Egyszer csak a vadállat megtorpant, prüszkölni kezdett, mancsaival az orrát kaparta, és bőgött, mint ..mint egy  oroszlán, majd sarkon fordult és visszasomfordált az övéihez. Az antilop csak akkor mert megállni, amikor elég messze tudta magától az üldözőjét. Kicsit várt, majd óvatosan visszamerészkedett egy darabon, és egyszercsak meghallotta, darázs barátja kétségbeesett zümmögését. Nagy fájdalma lehetett, mert csak pörgött a földön, és zümmögött, ahogy a csápján kifért.

-Nincs semmi bajod?-kérdezte, szinte utolsó erejével az antilopot.

-Hát te, voltál? Te csíptél bele az oroszlán orrába? Te mentetted meg az életem? Mit tegyek, hogy megháláljam, hogy újra röpködhess.

-Semmit. Mi darazsak, és általában a fullánkos bogarak, csak egyszer használhatjuk a fullánkunkat. Mert ha a mérgünket kieresztjük, a fullánkunk is kiszakad, és, nekünk végünk lesz.

-Legalább hazavihetlek, ugy mint a testvérkédet?

-A mászáshoz sincs már erőm. Inkább maradj velem, amig véget nem ér a kin. Jobb is, hogy nem tudják otthon, mi történt velem, mert így hihetik azt is, hogy átpártoltam egy másik családhoz, és boldogan élek, elvégre itt lett volna az ideje, hogy saját otthon után nézzek.

-Amit tettél önfeláldozás, gondolkoznod kellett volna, mielőtt szúrsz..

-A darázs a bajban nem sokat gondolkodik, csak szúr, és különben is a barátság, az, barátság… antilop koma.