Réges-régen, élt bohókás országban egy öreg király, akit két fiúval áldott meg az ég. Hej, de sokat törte a fejét az öreg király, melyik fiára hagyja a trónt, hogy minél többet használjon népének. Az idő múlt, a király vénült és egy napon maga elé hivatta legfurfangosabb tanácsadóját.

- Felséges királyom, tedd próbára a hercegeket. Parancsold meg nekik, hogy öltsenek álruhát és keljenek útra. A többit bízd rám, az egyik emberem nyomukba ered, és szemmel tartja őket. Meglátjuk melyikük viselkedik okosabban, és te arra hagyod a királyságot, amelyik talpraesettebb, jobban feltalálja magát, nehéz helyzetekben is.

Az öreg király menten maga elé hivatta két fiát.

- Ideje, hogy megismerjétek az országot. Öltsetek köznapi gúnyát, és induljatok világot látni.

A kisebbik fiú igencsak megörült a szabadságnak, de a nagyobbiknak sehogy nem tetszett a kényszerű vándorút. Másnap mégis útnak eredtek. A kisebbik örömmel, a nagyobbik meg – mintha a fogát húznák.

[rkey]

Mentek, mendegéltek. Sóhajtoztak, bágyadoztak a nagy melegtől. A nagyobbik elpityeredett. Már – már a kisebbnél is eltörött a mécses, amikor gondolt egy okosat, és levetette a szőrme kabátját, lekapta fejéről a süveget, és karjára kanyarintotta a sok meleg göncöt. Mindjárt jobb kedve kerekedett. A nagyobbik tovább izzadt és nyöszörgött, de a világért sem akarta, nyűgként, a karján cipelni gönceit, amikor magán is viheti. Délféle nagyon megéheztek. A kisebbik beköszönt egy házacskába, és kért egy tál levest.

- Nekünk sincs felesleges, de amink van, szívesen megosztjuk veletek, ha vágtok egy kis fát – mondta a gazdasszony.

A nagyobbik fiúnak nem füllőtt a foga a munkához, és egy – két sikertelen csapás után, mérgesen elhajintotta a fejszét. A kisebbik azonban nekirugaszkodott és – dicséretére legyen mondva, összehasogatott egy kosárnyi fát. Megkapták a levest, jóízűen kikanalazták, és indultak tovább. Éppen egy piactér közepén jártak, amikor megeredt az eső. A nagyobbik szinte sóbálvánnyá meredt, nem tudta, hogy mitévő legyen, hiszen eddig, – ha elérte az eső – szolgák tartották fölé az ernyőt, ha nem volt fedél a feje felett. A kisebbik azonnal feltalálta magát, és beugrott a legközelebbi ház eresze alá. Ott már nem csurgott a nyakába az eső. A nagyobbik még tán ma is, az esőn állna, ha öccse ki nem szól neki, hogy húzódjon be ő is a csurgó védelmébe.

Mire elállt az eső, beesteledett. A két testvér elálmosodott, és a nagyobbik megint sírni kezdett. Az öccse vigasztalta, aztán bekopogtatott egy tanyába, és szállást kért éjszakára. Meg is engedték nekik, hogy az istállóban aludjanak. A kisebbik csakhamar befészkelte magát a zizegő szalmába és jóízűen elaludt. A nagyobbik forgolódott, fintorgott, sehogy nem állta a szúrós fekhelyet és az istállószagot. Végül is kiment a szabad ég alá, és ott didergett reggelig. Alig virradt, felkeltette öccsét, és közölte vele: ő biz visszamegy a palotába, mert nem tud meglenni a szolgák, no és a kényelem nélkül. Megszokta, hogy mások gondolkozzanak, meg dolgozzanak helyette! – azzal hátat fordított a világjárásnak.

A kisebbik is indult, de nem hazafelé, hanem tovább, ahogy apja ura parancsolta. Jó két hónap múlva került elő, megizmosodva, napsütötte barnán. Az öreg király nagy szeretettel ölelte keblére.

- Édes fiam, te leszel Bohókás ország királya, mert bebizonyítottad, hogy életrevaló vagy, le tudod győzni a nehézségeket, persze a kényelmetlenségre is fittyet hánysz, s nem utolsó sorban van annyi eszed, hogy ha esik, beállj az eresz alá. Akinek még ezt is mondani kell, abból sosem lesz jó király.

[/rkey]