A dicsekvő bárány..

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer, egy állatkerti óvodában egy barika. Szinte hihetetlen, de ez a bárány kicsit hazudós volt, és folyton folyvást dicsekedett. Egy reggel az ápoló bácsi ,két kis barna mackóval együtt vezette barikát az ovodába.  Ahogy elhaladtak a ketrecek hosszú sora előtt, Brummogó beintegetett az egyikbe, ahol felbődült egy nagy, barna medve.

Ő az én mamókám! -mondta boldogan Brummogó. -De apókám még hatalmasabb. Ha látnátok, tátva maradna szemetek, szátok.

Alig mentek tovább, Cammogó integetett be egy másik ketrecbe, ahol egy még nagyobb, még barnább medve rótta az utat, fel, alá.

Ő meg az én mamókám –sugárzott, az örömtől Cammogó pofácskája. Ugye milyen hatalmas? És ha hallanátok mekkorát bődül, ha rossz kedve van.

Ahogy mentek mendegéltek, odaértek a juhok ketrecéhez.

Jaj de rossz szag van itt! És a bundájuk nem is fehér, hanem sötétszürke a piszoktól- fintorgott, Brummogó.

Szeeeeervusz keeeeedvesem!-bégetett ki kisfiának, nagy szeretettel juh anyó, és egészen a keritésig futott örömében.

Ám Barika ugy tett, mintha nem hallaná, vagy mintha nem neki szóltak volna. Félre forditotta a fejét, meggyorsitotta lépteit.

-Nem, neked szólt az a juh néni?- kérdezte Cammogó.

Neeem, neeem is ismeeereeem- lóditotta –fülig pirosodva- a kis bárány.

-Hát nem ő az anyukád? Csodálkozott, Brummogó

- Ugyan már- bégetett, zavartan, Barika. Az én anyukám..ott van! Igen, ott fenn a szikla tetején- mondta hirtelen és felmutatott a jegesmedvére.

-Hü de szép fehér bundája van- csodálkozott Camogó

-És milyen hatalmas. Hogy tudott olyan magasra felmászni?-ámuldozott, Brummogó.

-Egy cseppet sem hasonlitasz .Hogy lehet mégis ő az anyukád?- kérdezte Cammogó

-Leeeheeet, és kééééész!-bégette zavartan a bárányka, és mert éppen megérkeztek, befutott az állatovoda udvarába.

Este, amikor Barikát visszavitték a juhok közé, Mamikáját nagyon szomorunak látta. Nem kérdezte, mi bántja, hiszen rá sem mert tekinteni szégyenében. Mit gondoltok, miért?