Egyszer volt egy király, aki egész álló nap a trónján ült, abban is aludt, nehogy öccse elfoglalhassa a helyét. Pedig az öccsének kisebb gondja is nagyobb volt a trónfoglalásnál! Járta a világot, fát vágott, vizet hordott, ott aludt, ahol éppen ráesteledett: szóval élte világát gondtalanul, boldogan. Az ágya friss szénaboglya,  takarója a csillagos égbolt volt. Télidőben, mindig akadt egy – egy ól, istálló, vagy konyha, ahova beeresztették éjszakai pihenőre – a munkája fejében. Eközben királyi bátyja csak ült, ücsörgött a trónuson, nehogy testvére – véletlenül hazatérve – belehuppanhasson. Hiába biztatták az udvaroncai, hogy járjon egyet, majd addig ők vigyázzák a helyét, nem állt talpra a világért sem.

[rkey]

Enni azonban nagyon szeretett… s egyszer azon kapta magát, hogy szorítja a trón.

Akárhogy fordult, helyezkedett, izgett – mozgott benne, hol itt nyomta, hol ott bökte, oda lett a kényelme.  Hivatta hát az asztalost, meg a kárpitost, és ácsoltatott magának egy kényelmesebb trónszéket. El is készült hamarosan, két király is elfért volna benne, komótosan. Bele is fészkelődött az uralkodó, és csak falt, meg üldögélt. Csakhamar az új trónus is kicsi lett, és jött az asztalos.

Csakhogy, akkor már nem új trónt kellett készítenie, hanem koporsót, mert a király addig falt, addig üldögélt, amíg “agyonülte” magát! El is temették nagy pompával. A szomorú hírre hazatért az öccse. A temetés után ő lett a király, de a trónust nem igen koptatta. Járkált, mozgott: hol itt tűnt fel, hol ott, beszélgetett az emberekkel. Ebből haszna származott mindenkinek: a királynak, a népnek egyaránt.

A panasz mindig megértésre talált, hiszen aki fogott már szerszámnyelet, aludt a csupasz anyaföldön, rágott már kenyérhéjat, ahhoz közelebb állnak a hasonszőrűek panaszai, mint az olyanhoz, aki a jón, kívül  semmit nem próbált még az életben.

[/rkey]