A mázolás

Ma már csak elvétve akad az országban olyan házacska, amelyben földes szoba van. Amikor én gyerek voltam abból volt több, padlósból a kevesebb. Mi is földes szoba-konyhában laktunk. A döngölt földet nem kellett ugyan felmosni, fényesíteni, de évente kétszer háromszor tapasztottuk, és hetenként egyszer mázoltuk. Hogy mi is volt  a mázolás? Ló és tehéntrágyát szedtünk a kocsiúton, egy vödörbe, elkevertük vízzel, és a masszába mártott ronggyal szépen, sorjázva bekentük a szoba, döngölt földjét. Nyolc éves koromtól az én feladatom volt a mázolás, mert ötünk közül ketten voltunk lányok, és én voltam a nagyobb.

Szüleim a fővárosba mentek szerencsét próbálni, mert a harmincas években napszámból nem lehetett olyan népes családot eltartani, mint a mienk. Minket otthagytak szegény nagyanyám gondjára. A falu végén nádfedeles parányi udvaros, vályogházban laktunk, de nem szégyelltem, mert az iskolában több volt a hozzánk hasonló, mint a jómódú gyerek. Egy osztályba jártam a tanitó úr, és az állatorvos lányával, akik a világért le nem álltak volna játszani, nehogy bepiszkolódjon a ruhájuk, és ha körbeállós játék volt soron a szünetben, bizony megnézték kinek a kezét, fogják meg. De sok könnyet nyeltem, a nincstelenség miatt.

Egy szombat délután trágyát gyűjtöttem a kocsiúton s amint lapátoltam a vödörbe, egyszercsak vihorászást hallok a járda felől. Odanézek, hát látom, hogy a két urilányka osztálytársam bámul, és nevetgél. Elhatároztam, hogy rájuk se hederítek, hátha azzal tudom legjobban felbőszíteni őket. Így is volt.

[rkey]

-Mit csinálsz? – kérdezte nagysokára, egyikük.

-Mázolni fogok- kiáltottam kétségbeesés szülte, büszkeséggel.

-Mázolni? -néztek össze. – Azt meg hogy kell?

-Akárki nem képes rá, de csudajó tennivaló- mondtam. -Keveréket  készítek, és felkenem vele a szoba földjét.

-Ezzel? – ámuldoztak.

Már majdnem elbőgtem magam a megaláztatástól, de nem akartam, hogy észrevegyék.

Tanakodni kezdtek.

-Megengednéd, hogy mi is mázoljunk egy kicsit? – kérdezte a tanító úr lánya.

-Hogyisne..ingyen soha. – tettem hozzá, mert gondoltam, ha megengedem, és összekenik magukat, én húzom a rövidebbet. Ha pedig nem engedem meg, árulkodni fognak, hogy irigy voltam, s akkor sem úszom meg szárazon, de annyira csak nem kergültek meg, hogy még fizessenek is a lehetőségért. Tévedtem.

- Van egy zacskó cukorkánk- mondták.

-Cukorka? – csillant fel a szemem, mert mondanom sem kell, hogy olyasmit mi, leginkább csak a boltban láttunk.

-Neked adjuk, ha mind a ketten mázolhatunk egy kicsit.

-Hány szem van benne? – kérdeztem, mert semmiképpen nem akartam belemenni az alkuba.

-Hét..

Ujjongani tudtam volna, mohó örömömben. Mindenkinek jutna egy szem! De jó lenne. Egyszer élünk! – gondoltam, és a kötényem zsebébe csúsztattam a tasakot.

Bementünk az udvarba. Elkészítettem a masszát, miközben a lányok kíváncsian lestek. A szobában megmutattam nekik, hogy kell mázolni, de én még akkor sem gondoltam, hogy ők…

-Most már engedj minket is – sietettek, a lányok.

Alig telt bele néhány perc, a ruhájuk csupa maszat lett, és amilyen utálkozóak voltak, a fehér kesztyűs kezükkel nyúltak a masszába. Uramisten!

Amikor egymásra néztek, sírva fakadtak. Megijedtem. Kivittem őket a kúthoz, vizet húztam, amit tudtam, lemostam róluk, de még ugy is maradt jó néhány szeplő a kűlalakjukon.

Másnap tíz tenyerest kaptam a csípős nádpálcával, mert rosszra csábítottam osztálytársnőimet, és egész nap ott térdepeltem a sarokban a vaskályha mellett. Bántam is én. A cukorka nagyon jó volt. Jutott belőle mindnyájunknak, és vannak az életben dolgok, amelyek a legnagyobb áldozattal is felérnek.

[/rkey]