A mesék civódása

Egyszer egy mesekönyvben összevesztek a mesék. Ki tudná megmondani melyikük, kezdte a civódást, de tény, hogy egyik jobban mondta a magáét, mint a másik.

- Én vagyok a leghosszabb, és a legandalítóbb mese, vagyis engem szeretnek legjobban a gyerekek.

- A gyerekek igen, de az anyukák nem, mert sosincs véged. Ki győz annyit felolvasni, egy végtében?

- A mese jóságát nem az adja, hogy milyen hosszu,- kiáltotta a tanmese,- hanem hogy akik hallgatják, mennyit okulnak belőle.

- A könyökükön jön ki a tanmese-, kiabálták többen is. A mese azért mese, hogy szórakoztasson, nem, azért hogy okítson.

- Szórakozva is lehet tanulni, -védte magát, a tanmese.

- Ahhoz azonban igencsak jó mese kell- rikkantott, a Bolond Istók mese. -Olyan, mint én. Rajtam nevetnek, de tanulnak is belőlem, mert saját kárán tanul a bolond, más kárán okul az okos.

- Legszebb vagyok én, a tündérmese- szólt egy kényeskedő hang. -A gyerekek engem szeretnek legjobban.

- Ugyan már? Némelyikük azt sem tudja, mi az a tündér. Te nem is létezel, téged soha nem látott senki igazából, te csak mese vagy- torkolták le a többiek.

A szobában felsírt egy gyermek, mire a mesekönyvben csend lett.

- Anyu. Fázom. Anyu. Melegem van. Anyu mesélj valami szépet.

Anyu pillanatok alatt múlva ott ült, kisfia ágya mellett. A doktor bácsi jelezte, hogy az éjszaka nem lesz könnyü. Kicserélte a vizes ruhát kisfia homlokán, felpuhította a párnáját, és azt kérdezte:

- Melyik könyvből meséljek?

- Igaz mesét mondj Anyu. Magadról. Rólatok.

- Inkább a Nagyanyámról mesélek, mert ő gyönyörű igaz meséket tudott. Az ő gyermekkorában az emberek már csak akkor hívtak orvost, ha nagy baj volt. Az öreg asszonyok értettek a kuruzsláshoz, amelynek tulajdonképpen a jó szándék az alapja, mert a füvekben, fákban orvosság van, és aki kiismeri magát köztük, segíthet a szenvedőkön. Nagyanyám mesélte, hogy Anyám, két éves korában nagyon beteg lett. Hívtak hozzá egy javasasszonyt, aki azt mondta, a gyerek apja ásson két gödröt az ablak alatt. A gyerek anyja nevezze el egyiket halál, másikat élet gödörnek, de az apának nem szabad tudnia melyik, melyik.  Fürösszék meg a kis beteget, a batyujából előszedett füvek főzetében, és a mosdóvizet apám vigye ki, öntse bele valamelyik gödörbe. Ha az élet gödrébe önti, a pulya megmarad, de ha nem…hát, higgyünk a szerencsében. Anyámat megfürösztötték a tea lében, s a kimelegedett kis testet vizes ruhába pakolták. Nem sokkal később elaludt. Apám pedig, aki nem hitt az ilyesmiben, de megtette, amit kértek tőle, nehogy azt higgyék, miatta esett meg a baj, – kivitte a fürdővizet, és beleöntötte az egyik gödörbe.

- És? Mi történt?

- Hiszen tudod! Az Anyám, vagyis a nagyid most is köztünk van, azt pedig hogy melyik volt az élet, és melyik a halál gödre, a titok tudója, vagyis Nagyapád, sosem árulta el. Tény, hogy anyám a forró fürdőtől, a jótékony gyógyfüvek illatától, sokféle hatóanyagától olyan mély álomba merült, hogy reggel láztalanul, mosolyogva ébredt. A gyógyszer egymagában nem mindig elég, hinni is kell a gyógyulásban, betegnek, hozzátartozóknak egyaránt. Én hiszek abban, hogy holnapra láztalan leszel, és száz évig élsz majd boldogan, mint az én gyógyfüvekben fürösztött édesanyám, vagyis a Nagyikád.

-,