Egyszer volt egy földhözragadt szegénységű szabó, akinek annyi gyereke volt, mint égen a csillag, de még annál is több hárommal. A sok gyereket akkor sem tudta volna tisztességesen jóllakatni, ha éjjel – nappal öt segéddel dolgozik, hát még úgy, hogy reszkető kezekkel, egyedül foltozgatott. Dolgozni csak addig tudott, amíg le nem ment a nap, mert mécsesre sosem telt. Új kelmét évek óta nem látott, nem bízták rá, csak a toldást – foldást, fordítást. Talán mondanom sem kell, hogy a szabónak igen megbecsült társa volt a karika cérna, és az egyetlen varrótű, amely az ablakpárkányon lakott, egy nagy, rozsdás olló társaságában.

Történt egy este, hogy a szabó befejezte a munkát, és amikor a tűt a cérnába szúrta, az a hegyével megbökte a fakarikát. Nosza több sem kellett a gurigának.

- Hé, te tű! Hogy az ördög vinne el, nem tudsz vigyázni?!

- Ne óbégass szolgám! – csitította a sok öltögetéstől  elgörbűlt, fáradt tű.

- Szolgám? – mérgelődött a cérna. – Te vagy az én szolgám, nem én a tied!

- Már pedig nekem nagyobb hasznom van – kiabált a tű. – Tudod-e hány karika cérnát fogyasztottam már el, mióta élek? És még hányat fogok? Nélkülem azt sem tudnád, mihez kezdj.

- Én akkor is többet érek, mert ha engem nem fűzhetnének beléd, mire mennél?

[rkey]

- De ha nem tudnának téged mibe fűzni, neked sem vennék a hasznodat.

- Tudod mit? – berzenkedett a cérna – Próbáljuk ki, melyikünk a fontosabb. Ma éjjel bújj el te, holnap pedig én. Meglátod, téged a kutya sem keres, de értem tűvé teszik az egész házat.

- Áll az alku – egyezett bele, a tű. Azzal kihúzta magát a cérnából, és elbujt az ablakdeszka repedésében.

Alig virradt annyira, hogy nem kellett mécses, a szabó felkelt, hogy munkához lásson. Keresi a tűt, nem találja. Sorra költögeti az egész családot, hogy ugyan melyikük vette ki a tűjét a cérnából, de bizony nem akadt gazdája. A tű az ablakrepedésben nagyokat kuncogott.

- Na cérna koma! Ki a fontosabb? Mindenki engem keres!

Majdnem este lett, mire rátaláltak. A szabó gyorsan befűzte a cérnát, és még mielőtt lement a nap, elkészült a legsürgősebb munkákkal.

Alig szúrta bele a tűt a cérnába, a fényes alkalmatosság azonnal kacagni kezdett.

- Akár el se bújj, cérna koma, láthattad: én vagyok a fontosabb.

- Csak várd ki a végét! – mondta a cérna, azzal kidobva magából a tűt, legurult, és elbujt a földön egy szalmazsák alatt.

Pirkadatkor a szabó felkelt, hogy munkához lásson. A tűt – benne egy szál cérnával – rögtön megtalálta, de a gurigát estig kereste az egész család. Amikor végre előkerült, egyszerre kezdtek kiabálni.

- Győztem! Nekem volt igazam! Én vagyok a fontosabb!!

- Csend legyen! – mordult rájuk a korhadt ablakkeret – gondoljatok más nyugalmára is. Az én szemeim egész nap nyitva vannak, hogy világosságot adjak a gazdánk munkájához, és még éjjel sem nyugodhatok?

- Ne vitatkozzatok tovább, szólt közbe a rozsdás olló. – Mindketten egyformán fontosak vagytok, különösen itt, hiszen a gazdánk nagyon szegény. Hiába van egy szabónak tengernyi cérnája, ha nincs hozzá tűje, hogy belefűzze, másfelől ezer tűnek sem veszi hasznát, ha nincs cérnája, amit belefűzzön. A tűket megenné a rozsda, a cérnát elrágná az idő anélkül, hogy valakinek hasznára lehettek volna.

Azóta elválaszthatatlanok: a tű, meg a cérna.

[/rkey]