Egy dimbes dombos, szegény kis országnak, volt egyszer egy királya, s annak két fia. A nagyobbik körömszakadtáig ragaszkodott a trónutódláshoz, de a kisebbet annyira sem érdekelte az uralkodás, mint szúnyogot a lódarázs. A nagyobbik, apja körül lábatlankodott, a kisebbik korán kelt, és késő estig járta az országot, ismerkedett a néppel, a bajokkal, és az óhajokkal. Sosem fedte fel valódi kilétét, igy egyszerű ruházatáról ítélve, mindenki őszintén elpanaszolta neki buját, baját.

Egy este betelt a pohár: odaállt az apja elé és azt mondta.

-Felséges Apám-uram! Engedjen el engem világgá. Ne keressen, tudok vigyázni magamra, és addig haza nem jövök amig olyan tudományra nem teszek szert, amivel kirángathatom az ország szekerét a kátyúból. Nem akarok király lenni, ha addig nem jönnék vissza, koronázzák meg nyugodtan a bátyámat, neki ugyis több elhivatottsága van a trónon ücsörgésre.

A király tartóztatta volna a fiát, de azt hat lóval sem lehetett maradásra bírni. Ugy ment el, hogy még a lovát is otthagyta, csak egy tarisznyát kanyarintott az oldalára, hogy ha egyik nap több elemózsiát kap a munkájáért, eltehesse másnapra.

Ki tudja hány napja, hónapja bandukolt már, mindennap megszerezve az aznapra valót, amikor megpillantott egy furcsa domboldalt.

-Ugyan mi lehet abban a földben, hogy karókat kellett a növények mellé állítani, csak nem futóbab? Nem, mert ennek sokkal nagyobb levele van, és ki pocsékolna ilyen nagydarab földet futóbabra?

Elhatározta, hogy megnézi, mivel foglalatoskodik a két ember, a sorok között.

-Adj isten Atyámfiai! Kérdeznék egyet-, mást, de hogy ne hátráltassam a munkájukat, szívesen beállok a sorba, csak mondják meg, mit tegyek.

-Éppen kacsolunk fiam, – mondta az idősebbik. -Nem nehéz, és sürget az idő, szívesen látunk itt, és este az asztalunknál.

A legény ledobta a tarisznyáját, és ugy belejött a kacsolásba, hogy egyre-másra elhagyta a vendéglátókat.

Estére készen is lettek.

-Szívesen maradnék holnapra is, ha hasznát veszik a kezeimnek.

-Hogyne vennénk, holnap kötözünk. Ma este felszabdaljuk a háncsot, -vagy rafiát, ha annak ismered,- de most igyekezzünk befelé, mert vár a vacsora.

A házban egy szépséges fiatal lány, sugárzó mosollyal fogadta őket, és mire kezet mostak, hozta is a párolgó levest. A királyfi majdnem félrenyelt, mert kanalazás közben sem tudta levenni a szemét, a mézédes mosolyú leányról.

Vacsora után felszabták a rafiát, aztán nyugovóra tértek. Másnap a legény a kötözésben is jeleskedett, ami nem csoda, hiszen fiatal derék jobban hajlik, erős kar könnyebben ölel, és estére befejezték a munkát.

Vacsora közben a királyfi nem bírta tovább, és megkérdezte:

-Ha nem titok, ugyan árulja már el gazduram, miféle növényt pátyolgatnak, tartanak ilyen nagy becsben?

-Linka lányom, hozz egy üveggel a termésünkből!-mondta a gazda, és amikor poharakba töltötte az aranyló italt, beszélni kezdett. -Öt éve egy tanult, vagy inkább tudós embernek, eltört a kocsi kereke, és tőlünk kért segitséget. Éppen ott kaszáltunk azon a földön, amin te is dolgoztál, mert akkor még gazos, köves hegyoldal volt.  Megcsináltuk a kerekét, az úr hálálkodott, mi igyekeztünk elháritani, a köszönömöt, de ő elővett öt szál – fél méternél alig hosszabb -vesszőt, és mintha gyémántból lenne olyan féltve őrzően adta át, hálája jeléül. Elmondta, mit tegyünk vele. Tegyük be, a jól megmunkált földbe, töltsük fel alaposan a tövét, és várjuk a tavaszt. Először ki akartuk dobni a venyigéket, de aztán azt mondtam, télen ugyis üres a föld, megér egy saroknyi helyet, hogy végére járjunk a fura ajándéknak. Tavasszal mind az öt vessző kihajtott. Lestük, figyeltük, ahogy bontogatja fura leveleit, ahogy kapaszkodna, a kacsokkal, ha volna hova, aztán ugy gondoltuk, biztos valamilyen futónövény, és karókat vertünk le melléjük. Volt, amelyik már abban az évben virágzott. Éppen csak mutatóban, de nem lett a szirmokból gyümölcs, ám a kíváncsiságunkat felkeltette. Ősszel lehullajtották elsárgult leveleiket a tőkék -igy hívtuk magunk között a növényeket, mert az úriember azt mondta, ha szerencséjük lesz, ebből az öt veszőből komoly tőkét varázsolhatnak. Akkor még nevettünk, az úron, de ősszel már nem, mert az össze-vissza nyúló vesszőkről, eszünkbe jutott, hogy hátha mi is vághatunk róluk oltóanyagot, és elföldelhetjük valamennyit.  Próba szerencse, de nem mertünk szólni senkinek, nehogy rajtunk vihorásszon a fél falu. Második évben az első öt tőkén, már beérett néhány szem szőlő, kóstolónak. Nem lehetett a termést fürtöknek nevezni, de a tőke odakínálta: ilyen leszek, kóstoljatok meg. Nem akarom hosszu lére ereszteni, három év múlva már sorokban álltak a tőkék, karókat is tűztünk melléjük, és magunktól jöttünk rá, hogy a sok szerteágazó hajtást, fel kell kötni, hogy a bogyótermést érje a nap, hogy nem szabad hagyni a kacsokat az égig, kapaszkodni, hogy permetezni kell, és egyebek. Most itt tartunk, és tavaly már a lányom, -mivel a gyümölcs sokáig nem tartható el, – kisajtolt néhány kilónyit,- hűsítőnek. Pár napig édes, és bódító volt akár a méz, aztán amikor újra eszünkbe jutott, hogy igyunk belőle, már szesz szaga volt, zavaros lett, de nem öntöttük ki, gondoltuk a türelem rózsát terem. Abban biztosak voltunk, hogy a lé erjedésnek indult, dehát melyik gyümölcs nem erjed meg, ha hagyják. Amit most kóstolsz az a bor, vagyis a tőkén teremett fürtökből sajtolt, mézédes léből erjedő nedű, aminek a további sorsát még ki kell találnunk, meg kell tapasztalnunk.

[rkey]

-Szívesen részt veszek a munkában, ha megengedik.

-Örömmel látunk, munkás kézre mindig szükség van és napszámosra nem telik, de reménykedünk, hátha egyszer megfizet a darabka hegyoldal a megelőlegezett hiszékenységünkért.

-Vagy inkább bizalmukért- mondta a legény, és maradt.

Nektek elárulom, hogy akkor is maradt volna, ha napi renden kutyát uszítanak rá, mert a Linka szépsége megbabonázta.

És eltelt egy év. Ősszel újra dugványoztak, a legvastagabb vesszőkből, a tőke gyökerét földdel takarták be, hogy elég meleg legyen a gyökerezéshez, s a feltöltés támaszt adjon a szélviharban. Az októbert a leszüretelt szőlő taposásával, a lé hordókba szűrésével töltötték. A gazda akkor már rájött, hogy az éréshez megfelelő hőfokú  helyiség kell, amire legalkalmasabb a pince, és először kóstolta a kisebbik királyfi a mustot, amely olyan édes volt, és olyan becsapós, mint a kacér lányok csókja.

Két év telt el, szüntelen munkában. A kis királyfi ugy gondolta, kár a kitaposott cefrét az állatokkal megetetni, amitől csak ugy szédelegnek az udvaron a libák, és a kacsák, mintha lakodalomban mulatoztak volna, -hátha ki lehetne találni valami hasznosabbat. Elmondta mit gondolt, és a cefréből, igaz sok-sok sete-suta próbálkozással, de végülis irtózatosan erős szeszes ital lett. Ehhez persze erjeszteni, főzni, vagyis párologtatni kellett, s a felszerelést is maguk eszkábálták össze, de sikerült. Amikor a gazda először koccintott a földhözteremtő erejű italból, azt mondta a kis királyfinak.

-Fiam ugy kívánja a tisztesség, hogy te adj nevet ennek a micsodának, hiszen, ha te nem ragaszkodsz a cefrementéshez, csak spicces kacsák, és libák tántorogtak volna, ezen az őszön is az udvarunkban.

A kis királyfi a szőke, kékszem, csodálatos kislányra nézett. és összeszorult a szíve, mert arra gondolt, a nyarat már nem töltheti náluk, haza kell mennie, megnézni mi van az otthoniakkal. Pá, Linka! Édes Linkám!- zakatolt a fejében, és nagy zavarában ki is mondta, hangosan.

-Pá, Linka!

-Pálinka? Nem is rossz. Legalább a lányom neve is megörökítődik, dolgozott is velünk eleget.

A lány belepirult a névadásba. Aztán belesápadt a legény búcsúszavaiba.

-Haza kell mennem, megnéznem a házam népét. Apám már öreg, nem volt tisztességes magára hagyni. De igaz, ami igaz, nincs túl nagy jólét arra felé, és egy éhes szájjal kevesebb, csak jól jöhet minden családban.

-Akkor próbálkozz te is a szőlővel. Mi bőkezűbbek leszünk, mint a jótevőnk, mi ötven vesszőt adunk neked. Nem béredül, mert a munkád megfizethetetlen, csak hogy ránk emlékeztessen, ha majd évek múlva végig nézel a telepítéseden.

A legény másnap reggel elbúcsúzott, de előtte megkérdezte az iruló-piruló lányt, visszajöhet-e érte, aztán tarisznyájába tette a gondosan becsomagolt ötven vesszőt, és nekivágott a hazafelének. Mivel semmi híre nem volt otthonról, egész úton aggódott apjáért, az országért, és a bátyjáért. Igaza lett. Az apja már alig várta, az ország népe még szegényebb sorba tengődött, és amikor megkérdezték mit szerzett a két év alatt, kicsit zavarba jött.

-Íme, a bérem. Ezért az ötven vesszőért szolgáltam két éven át.

-Ezért?- kérdezte, fitymálva a bátyja. -Bolond vagy te! Megérdemelnéd, hogy leminősítsünk polgári sorba.

-Hálás lennék érte, édes bátyám. Polgár akarok lenni. Ebből az ötven vesszőből, pár év alatt elindulhat az országban valami, ami munkát, jövedelmet, és kenyeret adhat sok családnak.

-Meghibbantál? Aranyat teremnek tán, ezek a gallyak?

-Drágábbat, és maradandóbbat annál. Ezek a vesszők egy az egyben az ember sorsát mintázzák.

-Aztán miért, fiam?- kérdezte az apja.

-Mi is ilyen semminek látszóan, ennyire kiszolgáltatottan jövünk a világra. Akármi lehet belőlünk, sokak hasznára lehetünk. Ezek a vesszők, két-három év alatt életre kelnek, ahogy a gyermek is eligazodik három éves korára a világban. A vesszők -gondos ápolás mellett termést hoznak, amit gyümölcsként fogyaszthatunk, de ha feldolgozzuk, bor lesz belőle. Ezen a dimbes dombos helyen kitűnően érzi majd magát a növény, és pár év múlva nekem is lesz mire megnősülnöm.

-Ugyan melyik király adná hozzá a lányát, egy pórhoz?-kérdezte a nagyobbik királyfi.

-Egy két kézi munkáshoz, egy másra is gondolóhoz, egy tenni akaróhoz, bátyám! De nem kell nekem egyetlen király lánya sem, válogass köztük te kedvedre, mert az én párom már alig várja, hogy érte menjek. Linkának hívják és olyan édes, mint a szölőből sajtolt must, a boldogság, amit léte ad, olyan mámorító, akár a bor.  Azt mondtam a szőlő, hasonlít az emberi sorshoz: amig kicsi pátyolgatni kell, aztán is jó, ha odafigyelünk rá, ha azt akarjuk, hogy legyen belőle valami, de gazdagon megfizeti a törődést. Ha nem nekünk, az unokáinknak. Az ember életérzése ifjú korában édes, mint a must, bódító, mint a bor maligán foka, pár évesen bukéja lesz,  tisztelet övezi, mint a középkorú, jó kiállású férfiembert, és mire megaszúsodik az itóka, a vénembert példázza: nem sürün szól, de minden szavának súlya van, hiszen olyasmiket élt át, aminek az ifjak még előtte vannak. Egyben talán különbözik a vénember, és az aszú: az itóka ereje, az évek múlásával egyre nő, míg a mi hervadásunk nem sok örömet rejt. Kivéve persze, ha a fiataloktól tiszteletet, megbecsülést kapunk, és biztosak lehetünk benne, hogy nem múlunk el nyomtalanul. A jó bort a bukéja teszi emlékezetessé, bennünket, a tetteink minősítenek.

-Kár hogy a borból nem hoztál kóstolót, fiam!! -ölelte meg, fiát a király, de remélem, még megérem, hogy saját termésűvel koccinthassunk.

-A menyegzőmre az apósuram biztosan hoz, egy nagy hordó bort, mert tudom, hogy van tartalékban aszúsodó itókája, amit Linka lánya boldogságára tartogat. Sose féljen király apám, lesz még ideje a népünk, termesztette aszút is kóstolgatni, miközben minket eligazít, ha kell.

A kis királyfi várakozása mindenben teljesült. Pár évtized múlva, amikor az öreg király első unokáját tartották keresztvíz alá, az ország jó részén szőlőskertek ontották a mézédes szőlőt, a pincékben érlelődött a tüzes bor, és aszúsodott a felesleg, vagy a féltve őrzött tartalék.

Egy napon az uralkodó, nagyobbik királyfi is leszűrte a tanulságot:

-Igazad volt öcsém, hogy elmentél, mert a sült galamb már nem tud repülni, hiába vár rá, tátott szájjal az ember, de ha galambtojásra lel, abból – ahogy a te példád mutatja – tovább szaporodó, vígan turbékoló galambok egész sora  kelhet ki.

[/rkey]