Aki szereti a kocsonyát, most jól figyeljen, mert egy zsugori asszonyról mondok mesét nektek. Hogy mi köze a kocsonyának a zsugori asszonyhoz… az kiderül, a mese végén.

Volt egyszer egy szegény legény, és amikor megházasodott, elvett egy zsugori lányt. A zsugori lányból sosem lesz tékozló asszony – gondolta, és azt hitte jól választott. Ám, mivel semmi nem fenékig tejfel, ő is csalódott egy kicsit, mivel az asszony zsugoribb lett, mint lány korában volt, és saját bőrén érezve a szűkölködést, már nem tűnt olyan kitűnő erénynek a felesége kuporgató életmódja. Kutyát, macskát nem tartott, mert azokat etetni kell, meg aztán úgy gondolta, egy tolvaj bolond ott keresgélni, ahol semmi nincs, a juhok után – amíg fiatal – futkosson az ura, majd ha elnehezedik a járása, jöhet a házhoz egy terelő puli. A főzéssel is csínján bánt a ifiasszony. Ha nagynéha hús került az asztalra azt három lében is megfőzte. Első nap levest tálalt belőle, másnap becsináltnak főzte tovább, és harmadnap ették meg a, húst pörköltnek.

Történt egy nap, mert a szegény ember – télen – napszámba is járt,- hogy fizetségül egy véka száraz babot kapott.

- Jó lesz vetőmagnak – mondta – Jövőre aztán nekünk is terem vagy két zsákkal, akkor ehetünk amennyi belénk fér – mondta a gazda.

Igen ám, de az asszony úgy gondolta, túljár az ura eszén, és a vetőmagnak szánt babot megfőzi… de csak félig… levesnek. Az íze meglesz a lének, a babot meg leszűri, megszárítja, és visszaönti a szákba. Úgy is tett.

Aztán eljött a tavasz, az ember a porhanyóssá kapált, gereblyézett földbe elfészkelte a babot, és várt. A szomszéd földjén már javában bokrosodott a paszuly, de az övé még csak nem is mutatkozott. Hej, bánta már akkor az asszony a cselekedetét, de a világért sem mondta volna el, mit tett. Így esett, hogy abban az esztendőben a bab elfoglalta ugyan a helyet a tenyérnyi földben, de nem termett egy hüvelynyit sem.

Ha nagynéha előfordult, hogy egy – egy gúnyát, vagy lábbelit kellett venniük, addig húzta az asszony a vásárt, amíg csak lehetett, és akkor is a legolcsóbbat vette.

[rkey]

Egyszer lemállott a lábáról a lánykori csizmája, de olyannyira ám, hogy még a szára is telis-tele volt foltokkal, a feje pedig már, nem bírta volna el a húszadik talpalást.

Elmentek a vásárba, és jó pár órát járkáltak a csizmás sátrak között. Az asszony kiválasztotta a legeslegolcsóbbat, aztán még abból is lealkudott pár garast, és felhúzta a lábbelit. Hazafelé a csizma ujjnyi vastag talpa egyre jobban a járáshoz idomult, hát még milyen puha lett, amikor megeredt az eső?! Olyan érzése támadt, mintha vajon járna. Örült a jó vásárnak mindaddig, amíg észre nem vette, hogy a saját talpán caplat. Még a vér is elhűlt benne, amikor felemelte a lábát, és látta, hogy a talp papírból lévén, szertefoszlott a lucskos úton. Sírva tette meg az utat hazáig, de az ember, ahelyett hogy vigasztalta volna, még ki is nevette.

- Senki nem bolond a jót, potyán vesztegetni… olcsó húsnak híg a leve! – mondta.

Őszi dologidőben történt, hogy volt még egy darabka bőrke, egy- két malacköröm a padláson, és az asszony úgy gondolta: abból készít valami fokhagymás levest az urának. Fel is tette reggel, és főzte egész délelőtt. A szíve majd megszakadt a sok tüzelőért. Éppen delet haragoztak, mire kimerte a levest. Gondolta, amíg az ura hazaér, megeteti a malacot. Közben valamiért átfutott a szomszédasszony, és megeredt a nyelvük. Az ember látta, hogy eső készül, gondolta nem megy haza, amíg boglyába nem rakja a szénát. Késő délután lett, mire fáradtan, és korgó hassal, belépett a portájára.  Ekkor rebbent szét az udvaron, a két pusmogó asszony.

- Jaj, a levesed! Azóta már biztosan kihűlt – fogadta az asszony az urát.

Az ember bement, leült az asztalhoz, és ahogy a tányérra nézett, látta, hogy valami furcsa, rezgős, húsos ételt adott elé az asszony.

- Hát ez meg micsoda? – kérdezte mérgesen.

- Mi lenne? Leves! Ha kend órákig elmarad, ne csodálja, ha megdermed a tányérjában! – feleselt a fehércseléd.

- Ha megdermedt, hát melegítsd meg.

- Még mit nem? – pattant fel, az asszony. – Nem eleget tüzeltem alatta egész délelőtt? Azt már nem. Egye Kend, ahogy van.

Mi mást tehetett az éhes ember, nekifogott, és mennél tovább ette a furcsa valamit, annál jobb kedve kerekedett.

- Hallod-é, asszony, nem is olyan rossz ez az étel. Ilyet máskor is kotyvaszthatsz, nagyon megszerettem!

A furcsa ételnek hamar híre futott. Sokan kipróbálták, még többen megszerették, és azóta is, egyre több kedvelője van a jó, hússal teli, rezgős kocsonyának. Ha akkor a zsugori asszony nem sajnálja a tüzelőt, bizony mondom, máig melegen ehetnénk a kocsonyát.

[/rkey]