Bikafogó Péter

Irta: Vigh Rózsa

Volt nekem egy messze földön híres Nagyapám. Kisbirtokos volt a cimzete, de sok mindenhez értett, nem, azért mert tanulta, hanem mert az élet rávitte. Nem tudom, szemrevételeztétek-e már a lábujjaitokat? Van, akinek majdnem mindegyik egyforma hosszu, van, akinek csak a második, neki mind olyan hosszu volt, mintha kézujjak lennének. Különösen erős volt a hüvelyk és a második ujja. Honnan tudom? Onnan, hogy én láttam, nem ugy mint az első bika, akit megfékezett.

[rkey]

Történt hogy nagyapámék arattak, hosszú fehér, gyolcs gatyában, ahogy az akkori módi diktálta, és hírét vette, hogy megvadult a falu bikája. A határ tele volt aratókkal, gyerekekkel, Nagyapám egy percig sem gondolkozott, pedig akkor még nem tudta, hogy állítja meg a felbőszült állatot. Elfelejtettem mondani, hogy ahány futóversenyt rendeztek a gyerekek, és a legények, mind ő nyerte meg, ami azt jelentette, hogy nem okozott nagy gondot a bika utolérése. De a befogása? Semmi nem volt a kezében, amikor nekivágott. A papucsát útközben ledobta, mert kezdett benne körvonalazódni a technika, amivel esetleg jobb belátásra bírhatja az felbőszült állatot.

Végre meglátta a bikát, de az is őt, és hirtelen visszafordult. Több sem kellett Nagyapámnak, elkapta a bika farkát, egy hirtelen mozdulattal felugrott a hátsó lábára – térdmagasságban- és a két hosszura nőtt, iszonyú erejű lábujját belevájta az állat vékonyába. Ha ki akarjátok tapogatni, nálatok ez a térdetek hátsó részén van, és iszonyú fájdalmat tud okozni, ha belenyomul valami.

A bika abban a pillanatban lefékezett. Ugy ordított, mint a fába szorult féreg, és – mert azt is feljegyezte az esetről a nótárius, hogy az állat kinjnában végig tisztelte Nagyapám szép, fehér lábravalóját, fájdalma folyékony jelével, de megállt.

Addigra előkerült a gondozó is, aki lassan szót értett vele, de Nagyapám addig állta a sarat, amig az állat teljesen kezessé nem vált. Akkor előbb egyik lábával, majd a másikkal, lelépett a bika ináról, elengedte a farkát is, és a megnyugodott állat szeliden követte ápolóját a bika istállóhoz.

Szerencsére nem történt semmi baj, de aztán sem, mert valahányszor a környéken elszabadult, vagy megvadult egy bika, mindig nagyapámért szalasztottak, s ha valaki, hát ő bizton megállította. Annyit még el kell mondanom, és ezt ő is mindig enyhe pironkodással mesélte, hogy legtöbb esetben a bikák kiadták magukból a fájdalmukat, de ki bánta a ruhát. A víz mindent kivisz, csak a bűnt nem, és szerencsére más baj sosem történt.

[/rkey]