Evés közben jön meg az étvágy

Írta: Vigh Rózsa

Nem is régen, nem is messze, volt egyszer egy nádfedeles ház, abban lakott a szegény ember se, szeri se száma gyerekével. Ahol sok az éhes száj, ott komoly gondot okoz még a napi egyszeri főtt étel asztalra adása is, nem csoda hát hogy a szegény ember felesége beleőszült a gondokba. Azt szokták mondani, minél szegényebb valaki, annál jobb szíve van, és ha váratlan vendég érkezik, kevesen tudnának tovább enni anélkül, hogy ne invitálják asztalhoz a látogatót. Ahol sok a gyerek, sok a pajtás is, így alig fordult elő, hogy csak annyian ültek asztalhoz, ahányan voltak.

Akkoriban nem ugy volt, mint manapság, hogy két-háromféle tányérral, 5 féle evőeszközzel terítenek egy étkezéshez, mert akkoriban a tányér olyan ritka kincs volt, mint a fehér holló. Később bekerültek a szegényebb házakba is, de nem díszes leheletvékony porcelánból, se nem a fajanszból remekitettek, hanem zománcozottan, mint a mai fazekak, és lábasok, merthogy akkor még a fazekak és lábasok vasból öntött, száz évig tartó alkalmatosságok voltak. Képzeljétek el a szegény ember családját, ahogy ebédhez ült. Az anya letette az asztalra a jókora füles tálat, tele laska tésztával, aminek tehetségükhöz mérten a mákot is megmutatta, és a gyerekek megmarkolták a vasból készült kanalakat. Egymás után nyulak a tálba, és ették a finom csemegét, amig az utolsó szál tészta is eltűnt valamelyikük hasában. Ne csodálkozzatok, ha egyik gyerek sem szerette a hívatlan vendéget, mert az a porció megcsappanásával járt, hiszen a kínálás szinte kötelező volt.

[rkey]

Történt egyszer, hogy újfent tészta volt ebédre, az volt a legolcsóbb, csak a gyúrással és nyújtással való munka volt vele több, különösen, ha tojás nem került bele. Abba a mesebelibe nem került, mert a két tojást, amit aznap a két nyiszlett tyúk produkált, a tészta tetejére szánta a gazdasszony. Ha ettetek már tojásos tésztát, tudhatjátok milyen az, és milyen lehet akkor, ha a tésztának csak megmutatják a tojást.

Már mindegyik családtag túl volt az első két kanál tésztán, amikor tisztességtudóan kopogtak, és belépett a szomszéd lakli fia, aki kandiságáról volt híres.

-Ülj le fiam!- mondta sze4gény ember. -Ha összébbhuzódnak a padon beférsz még közéjük, és ehetsz te is, jószivvel adjuk.

- Köszönöm, nem vagyok éhes, inkább megvárom amig befejezik.

-Ahogy gondolod fiam-, mondta a családfő, és kanalaztak tovább.

Pár perc telt el. A kandi gyerek sóváron követte a kanalak útját a mohón nyíló szájakig, és egyszercsak nem bírta tovább az önmegtartóztatást.

-Olyan jóízűen esznek, hogy engedek a csábításnak, és ha enni nem is tudok, mert nem vagyok éhes, engedelmükkel megkóstolom.

-Sajnos nincs több kanalunk fiam, -mondta a szegény ember.

-Nem baj, hoztam én!- derült fel a gyerkőc arca, és a rozoga csizma szárából előhozott egy girbe görbe kanalat.

Attól kezdve eggyel többen sorjázták a gyorsan fogyó tésztát.

Akinek jó szeme volt, megfigyelhette, hogy a vendég majdnem kétszer olyan gyorsan merített, falt és nyelt, mint a háziak. De a figyelem a tálra, és a benne fogyó tésztára összpontosult.

Az utolsó kanállal a vendég merte ki, majd tisztességtudóan csettintett.

-Sosem ettem még ilyen finomat, köszönöm szépen a kóstolást.

-Kóstolást?-horkant fel a gazda. Tudod mit fiam? Inkább ettél volna!

- De hiszen mondtam, hogy nem vagyok éhes…

-Akkor nincs más hátra fiam, mintsem leszögezni, hogy evés közben jön meg az étvágy.

Én csak annyit teszek hozzá: még mindig jobb, mintha evés közben menne el.

[/rkey]