Egyszer egy legény elindult, hogy világot lásson és mesterséget tanuljon. Édesanyja útravalóul egy tepsi pogácsát sütött neki, megrakta vele a tarisznyáját, aztán elbúcsúztak.

A legény ment, mendegélt. Amikor megéhezett, leült és evett a pogácsából. Ilyenkor a madarak ott cikáztak a feje körül, ő pedig jó szívvel elmorzsolt nekik egy – két pogácsát. Már ki tudja hány napja mendegélt, amikor egy sűrű nagy erdőbe ért. A madárkák – pogácsára várva – követték. Abban az évben korán beköszöntött a tél, és dermesztő hideg borult a tájra. Jeges szélvihar tépte a legény vékony gúnyáját is. Úgy érezte, hogy  nem bírja tovább, lerogyott hát egy fa alatt. Csakhamar elszunditott és minden porcikáját zsongító melegség járta át.

[rkey]

Csakhogy a madárhad éktelen csivitelésbe kezdett. Vijjogva keringtek a feje fölött. A legény hessegetni kezdte őket, a madárkák azonban nem tágítottak, miközben egyre dühösebben hadonászott a madárraj felé, zsibbadt tagjai átmelegedtek. Akkor döbbent rá, hogy a madárkák a biztos haláltól mentették meg, mert fagyban lefeküdni, és a hidegtől kábán elaludni, kész katasztrófa.  Hálából, elővette tarisznyájából a maradék pogácsát és az utolsó szemig elmorzsálta nekik. Aztán indult tovább.

Alig félóra múlva kiért az erdőből és bezörgetet az első házba, ahol meleg levessel, puha ággyal kínálták. Másnap elmesélte, hogy mentették meg az életét a madarak. A házigazda hitetlenül csóválta a fejét.

- Ugyan, ugyan, nincs a madárnak annyi esze. A pogácsára vágytak, azért követtek. Kicsit hallgatott aztán hozzátette:

- Egy azonban bizonyos: ha nem adsz nekik az útravalóból, honnan tudták volna, hogy érdemes a nyomodba szegődni. A te esetedben igazolódott a közmondás: jótett helyébe, jót várj!

[/rkey]