Egy kosárfonó kiment a patakpartra, és levágott egy kévényi fűzfavesszőt. Volt köztük vékony, vastag, és volt egy, amelyik igen erősnek látszott. Úgy gondolta, abból készül majd a kosár füle.

Amíg az ember dudorászva dolgozott, a levágott fűzvesszők beszélgettek. Egyikük szomorkodott, hogy el kell hagynia fűzanyóját, másikuk örült, hogy világot láthat. A legerősebb, legvastagabb vessző hallgatott. Gondolkozott.

- Hozzám képest valamennyi egyszálbélű, nyamvadt kis legény! Ha köztük maradok, csak egy leszek a sok közül. Névtelen, hétköznapi! De ha elindulok a magam útján,  vándorlásom során bebizonyíthatom, milyen hajlékony, és erős vagyok, s biztosan több megbecsülésben lesz részem.

Lerázta magáról a vékony vesszőket, és elindult világgá.

A többiek ijedten kiáltottak utána:

- Ne menj el, mi lesz veled, nélkülünk!

- Hahaha – kacagott a vessző, nagy büszkén. – Még hogy mi lesz velem nélkületek? Talán veletek, nélkülem? Ki olyan bolond, hogy a gyengébbre bízza magát?!

Közben a kosárfonó befejezte a gyűjtést, összekötötte a vesszőket, vállára vette a köteget, és haza ment. Otthon berakta a kévét a fáskamrába, hogy majd másnap nekilát a kosárfonásnak.

A hajlékony vessző pedig csak ment, mendegélt. Már estébe hajlott az idő, amikor a legelőről hazatérő tehéncsordával találkozott. Ó, hogy megijedt a hatalmas állatoktól. Ám bármilyen ügyesen hajladozott, hogy kitérjen a gulya elöl, az állatok átballagtak a sudár szálon. Sírt – rítt a fűzfavessző, és ha nem lett volna olyan büszke, talán már meg is bánta volna, hogy otthagyta társait.

[rkey]

Amint ott hevert az út porában, három ember lépkedett feléje. Amikor közelebb értek, az egyik megszólalt:

- Nicsak, milyen szép szál vessző! Jó lesz szalonnát  sütni! – azzal felemelte a nyársnak valót.

A fűzfavessző úgy megijedt, hogy a szívverése is elállt.

A három ember letanyázott, száraz rőzséből tüzet raktak, és nekiláttak a szalonnasütésnek. A büszke vesszőről lenyesték a megtört részt, egyik végét kihegyezték, és ráhúztak egy jókora szalonnát.

Óh, minő pokoli meleg volt a tűz fölött! A gőgös vessző, hamar belátta, hogy balgaság volt otthagyni társait. Elhatározta, hogy ha még az egyszer megszabadul, visszatér a kosárfonóhoz.

Falatozás után, odébb állt a három ember, a vessző meg ottmaradt a tűz mellett. Hajnal felé, alig dörzsölte ki szeméből az álmot, elindult, hogy megkeresse a kosárfonót.

Sántikálva bandukolt, amikor egy gyermeksereggel találta magát szemközt, az úton. El akart bújni egy bokor mögé, de egy szemfüles fiúcska észrevette.

- Nicsak, micsoda jó ostornyelet találtam! Ez aztán igen! Kicsit megpörkölődött, de sebaj.

Azzal halbicskát vett elő, lefaragta a vessző hegyét, madzagot kötött rá, és megkezdődött a játék. A nagy csattogtatás közben, a vessző hirtelen kettétört. Éppen derékban. El is dobták, ugyan mire tartogatták volna még?!

A vessző érezte, hogy a derekát, csak pár szál rost tartja össze, de vánszorogva indult tovább. Már – már azt hitte, mindennek vége, amikor ismerős dudorászást hallott. A kosárfonó háza előtt járt. A mester éppen a kosár fülénél tartott, de sehol nem találta a vastag vesszőt. Már abba akarta hagyni a munkát, amikor a csavargó vessző odagurult társai mellé.

- Hát ezzel meg mi történt? – csodálkozott a kosárfonó? De azért beillesztette, a fülfonat közé.

A takaros, erős kosár egy falusi házba került. Évek óta használják hol erre, hol arra, de kutya baja sincs. A sok – sok vékony vesszőcske olyan szorosan simul egymáshoz, hogy akármilyen púposra rakják a kosarat, meg sem kottyan nekik a teher. A balga fűzfavessző most már tudja, hogy egymagában, az erős is gyenge.

[/rkey]