Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér, akik apjuk halála után felverték a falut a civakodásukkal.

- Örökké hajt, mindig dolgoztat! Nincs egy perc nyugvásom, éjt nappallá téve robotoltat, és még azt is sajnálja tőlem, amit megeszek – panaszolta a kisebbik fiú, a bíró előtt, amikor odacitálták őket.

- Lusta az öcsém bíró uram, szinte ordítani tudna restségében, de a követelőzést, azt érti! Mi lesz belőle, ha ráhagyom? – védte igazát a nagyobbik fiú.

A bíró az udvarra parancsolta őket és azt mondta:

- Volna itt némi munka fiaim, amíg én a dolgotokon gondolkozom, nekiláthatnátok.

- Rendben van – bólintott az idősebb – ezer örömmel, mert a kereset mindig jól jön. Halljuk mit kell tennünk?

[rkey]

- Két öl fát kellene felaprítani, kiásni egy meszes gödröt s megcsutakolni két lovat. Egy vödör vizet hozni a konyhára, nem ártana lesöpörni a járdát a ház előtt, és elszaladni az üzletbe sóért. Halljuk először a kisebbet: mit vállalsz a munkából, fiam?

- Beviszem a vödör vizet, lesöpröm a járdát, és hozom a sót! – vágta rá gyorsan a fiú.

Így is lett. Félóra sem telt bele, elvégezte a csip-csup feladatokat, és leheveredett a diófa alá. A bátyja meg vágta a fát, ásta a gödröt, csutakolta a lovakat, amíg rá nem esteledett. Csak úgy patakzott a hátán az izzadság, a serénységtől, de a rá eső munkát elvégezte, pontosan szépen.

- Látom végeztetek! – nézett ki a bíró. – Én is gondolkoztam az ítéleten. Gyertek vacsorázni.

A két legény bement, és mit látott?

Az asztalon szakasztott két egyforma tányér volt, egyiken egy vékonyka szelet kenyér sajttal, a másikon hús, sonka, tojás, vaj, csirke, és minden ami – szem – szájnak ingere. A tányérok mellé, pénzes zacskót is helyezett a bíró.

- Üljetek asztalhoz! – mondta. Talán te ülj le előbb fiam, hiszen te még növésben vagy, mondta a kisebbiknek.

Na annak sem kellett kétszer mondani. Már jó előre kinézte magának a dúsan rakott tányért, hiszen a hosszú hentergésben nagyon megéhezett. Meg aztán a pénzes zacskót is tömöttebbnek látta, a kanál mellett.

- Hohó fiam, nem oda Buda. Kevesebb munkáért kisebb fizetség jár. Így igazságos! A munkát magad választottad, és ahhoz a tennivalóhoz, ez a vacsora jár – mutatott a szegényes tányérra a bíró – hiszen nem szakadt bele az inad, mire elvégezted.

A legény fanyalogva helyet cserélt, és mindjárt a zacskó után nyúlt. Nem volt abban egy szemernyi tallér sem, csak egy picurka garas, meg egy marék kavics. Elszontyolodott, de nem szólt volna a világért sem csak égett a képe, akár a tűz.

- Gyere, egyél velem, hiszen nekem sok ez! – mondta később a bátyja, tányérjára mutatva.

A kisebbik örömmel fogadta az invitálást, és attól kezdve testvériesen osztoztak: munkán, ételen egyaránt.

[/rkey]