Közös lónak…

Irta: Vigh Rózsa

Annyi igaz belőle, amennyit elhisztek, de egyszer volt egy paraszt ember, s annak két fia. A két fiú már családot alapított, mindkettőnek volt egy kis háza, tehene, disznók, aprójószág, vagyis sínre került az életük, amikor apjuk meghalt. Kegyetlen dolog a halál, de annál is kegyetlenebb az osztozkodás. A két fiú árgus szemekkel figyelt egymásra, nehogy a másik, többet vigyen el az apai örökségből, mint amennyi a jussa. Apjuk mindig azt mondta, amije van, azon testvériesen osztozzanak meg, fele-fele arányban.

A házat eladták, és a pénzt megfelezték, a bútorokat elég könnyü volt elosztani, mert négy szék, fele kettő, két ágy fele egy, két fazék fele egy, két hordó fele egy, a szerszámokon is sikerült megegyezni, de ott volt még a kocsi, és a ló. A lovacska nem volt már fiatal, de apjuk nevelte, és ugy gondolta nála fejezze be az életét, mert munkabíró, szorgalmas társa volt, kezdettől fogva. Ezt többször el is mondta a fiainak, így a ló eladásáról szó sem lehetett. Akkor mi legyen, hogy az igazságos osztozkodáson csorba ne essék.

-Azt javasolom-, mondta a nagyobbik- legyen a ló közös. Egy napig, vagy egy hétig nálad lesz, ugyanannyi ideig nálam. Amig birtokoljuk, etetjük, ellátjuk, és természetesen munkába állítjuk, aztán él ameddig él, de megsértenénk apánk emlékét, ha eltürhitenénk a háztól.

A kisebb fiú egy darabig gondolkozott, aztán azt mondta:

- Akkor legyen egy hét a használati idő, ami reggel hatkor kezdődik és a hetedik napon, ugyanakkor jár le.

A lovat befogta a kocsiba, és saját portájára hajtott vele. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mint földműves embernek, neki is volt lova, de ugy gondolta, amig azt kímélheti, miért ne kímélje.

Ha valaki megismerhette az örökösök istenit, akkor az a szegény lovacska lett. Még sötét volt, amikor befogta a gazda, egész nap húzta az ekét, a boronát, a kocsit, és késő éjjel kötötte be a jászolhoz, amikor már, akkor se látott volna, enni, ha lett volna mit.

[rkey]

A nagyobb fiú a hetedik nap reggelén átvette a lovat, és szemrevételezte, nincs-e rajta sérülés, nem vakult-e meg a vendégségben, nem sánta-e, aztán elkezdte a napot. Neki is volt lova, de esze is, és ugy gondolta, amig az apja lovát használhatja, a sajátját bérbe adja, viszontszolgálatért.

A szegény örökség már a takarmány izét is elfelejtette, mikor a hét leteltével megállították a kisebbik fiú háza előtt. Lábai rogyadoztak, hiszen a ló szinte sosem fekszik le, állva alszik, és sokat kell bírnia a lábainak, ha egész nap minden erőt kiszedve húzza az igát.  Az abrakot, és szénát igen szűkre szabta a kisebbik tulajdonos, különösen az utolsó napon, mert ugy gondolta, ha átadja, a bátyja ugyis jóllakatja, miért egye az ő takarmányát.

A lovacska ereje, a hiányos táplálkozás, és a megfelelő pihenő idő biztosítása nélkül egyre fogyott. Bőrén több volt az ostorcsapás helye, mint ahányszor gazdája halála után vakaróval, vagy kefével végigsimítottak volna rajta.

A közös ló kehes lett, csontjai kiálltak, és a lábai már saját súlya alatt is rogyadoztak, amikor a nagyobbik fiú használati ideje letelt. Igenám, de a legény aznap reggel elaludt, és nem tudta volna átadni a lovat hat órakor, ami pedig az egyezségük szerint, azt jelenthette, hogy az állat az öccse tulajdonába megy át ezért felült a kocsira, és elővette az ostort.

Ha a lovak tudnának sírni, vagy ha az ember értene a lovak nyelvén, a beste gazda biztosan meghallja, hogy az állat alig szuszog, vastagon kiverte a fehér habos verejték, nyelve kilóg, de megy, rendületlenül megy, hiszen egész életében tudta mi a kötelessége.

Mire az öccs háza elé értek, a lovat belepte a fehér kemény habos verejték, amit nem lehetett letagadni.

-Meghajszoltad a lovat, csakhogy nekem ne legyen hasznom belőle.

- Igaz, hogy kicsit meghajtottam, mert késésben voltam, de este jóllakott, meg is itattam. Ha kipiheni ezt a kis futást, rendbejön.

Az öccs morogva fogta át a lovat a saját szekerébe, amelyre felpakolta az ekét és a boronát, aztán indult volna. A ló azonban, mint akinek földbegyökereztek a lábai, meg sem mozdult.

-Ha azt hiszed, bekötlek az istállóba és zabálhatsz, akkor tévedsz komám, ha agyonverlek is, de ma szántani fogsz-, mondta az öccs, és megjáratta a lovon az ostort.

A szegény állat minden erejét összeszedve indult, és ki tudja mi lett, volna vele, ha a sarkon nem találkoznak a volt gazdája, komájával.

-Mit csinálsz apád lovával, hé?-kiáltott rá a fiúra.

-Mi köze hozzá. Ránk hagyta, használjuk.

-Ez neked használat? Ez állatkínzás. Testét vastagon lepi a verejték, ha apád látná, beleszakadna a szíve.

-Talán vigyük be a házba, ültessük asztalhoz, pátyolgassuk mint egy gyereket, csak azért, mert apánk nevelte?

-Hát fiam, ha azt nézem, hogy téged is apád nevelt, és micsoda különbség van közted, és e között az állat között, akkor igencsak elcsodálkozom. Tudom, hogy egyeztetek meg a ló ügyében, és azt is látom, hogy bántok vele. A végletekig kihasználjátok, ellátására nincs gondotok, de egy dolgot bebizonyítottatok: nemcsak szólás-mondás, hogy a közös lónak túrós a háta. Valóban az!

-Ezt meg miért mondja?

-Mert mindketten jobban ki akarjátok használni, pedig ha valakié lenne, óvná, mint apád, kímélné, beosztaná az erejét, és főleg etetné, ember módjára bánna vele.

–Ha ennyire odavan ezért a gebéért, ajánljon érte egy jó árat, és odaadjuk, apám barátjának, miért ne? Majdnem a családban maradna.

-Ennek a gebének a vágóhíd is mennyország lenne, Hozzátok képest, de tudod mit? Megveszem a lovat, apád emlékére, és ígérem, hogy amig én élek, neki is öröm lesz a lét.

- És ha meghal?

-Akkor sem lesz soha túrós a háta, mert -szerencsére, vagy sajnos- nekem csak egy fiam van, vagyis soha többé nem lehet ez a szerencsétlen állat közös ló-, mondta a gazda, és megpödörte a bajuszát.

Azóta mondják a tulajdon nélküli, sanyarú sorsú állatokra és holmikra, hogy közös lónak, túrós a háta.

Az én nagymamám mindig azt mondta, ha idegen dolgot bízott ránk: jobban vigyázz rá, mint a szemed fényére, mert nem a tied! Szerintetek igaza volt?

[/rkey]