Miért hunyta le szemét a villanyégő?

Egy ötágú csillár közepén éldegélt, három hete egy százas égő, és lelkiismeretesen végezte a dolgát: világított, amikor felkattintották a kapcsolót.  S ha az a körte naplót vezethetett volna, talán ezeket írja bele:

. Alig három hete hoztak egy boltból. Ha elmondhatnám boldogságomat, amelyet akkor éreztem, amikor becsavartak ide, ebbe a csillogó-villogó csillárba. Méghozzá a legfőbb helyre: a világító csoda közepére. Végre én is hasznára lehetek az embereknek.

Ám, akármilyen hihetetlen is, már az első nap megkeseredett a szám íze, mert alig esteledett, bejött a család egyik tagja, felkattintott, és bár két perc múlva kiment, pontosan másfél óráig világítottunk kistestvérkéimmel: hiába. Akkor rohant be lázas sietséggel egy másik lurkó, és nekilátott a leckeírásnak. Este?! Villanyfénynél? Amikor akkoriban még olyan hosszúak voltak a nappalok, hogy szinte alig győztük kivárni, mi égők, hogy vége legyen. De a kis gézengúznak ugy látszik még azok a hosszu napok is rövidek voltak a játékra. Ha rászólhattam volna: elrontod a szemed, legényke! De hát nem tehettem.

Már első este örökre kialudt egyik kis oldalégő testvérkém, beleszakadva a folytonos, hiábavaló fényontásba. A helyzet az óta sem változott. A kisebb égők sorban hunyják le fény szemecskéiket, mellettem, de én elhatároztam, hogy kitartok, ameddig csak lehet, hátha egy napon csoda történik, és vége szakad a pazarlásnak.

Legjobban a villanyszámla fizetéskor öntött el a méreg. Talán még jobban, mint az asszonyomat, aki így zsörtölődött? Ki győz ennyit fizetni? Nem használjuk mi el még a felét sem, de biztosan rossz az óra… vagy zárlatosak az égők!

Még hogy mi? Hát nem borzasztóm ez? Saját hibájukat, az ártatlanokra kenik. Akkoriban, ha bele-belepillantottam a házigazda újságjába szárazságról olvashattam. Gazdámék biztosan tudták, hogy az áramot vizi erőmüvek is fejlesztik, márpedig ha kevesebb a víz, kevesebb az áram, mégsem ösztönözte öket a hír takarékosságra.

Ma este is mi történt? A család moziba ment, és az egyik feledékeny lurkó, az utolsó pillanatban az előszobaajtóból futott vissza zsebkendőért.  Ugy sietett a gézengúz, hogy égve felejtett minket. Most itt senyvedünk, haszontalanul valamennyien. Második órája világítunk hiába. Néha ugy érzem, hogy nem sokáig bírom, hiszen a jogos felháborodás is hevíti vékony fémszálamat. Hát lehet ezt a pazarlást jó szemmel nézni? Ebbe bele kell. Jaj. Jaj nekem. bele kell sza. szakadni.

Ennyit irt, volna a villanyégő, ha megírhatta volna. Csakhát a villanyégők nem tudnak írni, mert nincs kezük, nincs ceruzájuk, beszélni sem tudnak.

Remélem a nálatok szolgálatot teljesió égőknek semmi okuk a bosszúságra!