Sok garas, sokra megy

Irta: Vigh Rózsa

Réges régen, amikor még nemhogy tévé, rádió, villamos, vonat, repülő nem volt a földön, de még írni, olvasni sem tanították meg a földhözragadt szegény családok nebulóit, volt egyszer egy falu. Abban a faluban volt 6-8 legényke, akik sehogy sem voltak kibékülve a sorsukkal. Libapásztorság, disznóőrzés, csordaterelés, lóápolás, és persze szántás, vetés, betakarítás várt rájuk és reményük sem volt arra, hogy legalább az ő gyerekeik emberi életet élhessenek. Sokat gondolkozott a legtalálékonyabb, míg egy reggel maga köré nem hívta a fiukat.

- Kitaláltam valamit. Mindnyájan nem indulhatunk el világot látni, mert nincs pénzünk útiköltségre. Külön. Külön, de talán egy-két személy részére össze tudnánk kaparni az útravalót, ha ugy látjuk, hogy megérné.

-Nekem van két krajcárom.

-Nekem is öt. Régóta rakosgatom. Odaadom, de kinek és mire?

- Tudjátok, hogy én minden idevetődött emberrel szóba szoktam állni. Kérdezgetek, és vagy igazat mondanak vagy nem, de tény, hogy van élet a mi falunkon kívül is, ráadásul sokkal több lehetőségű, jobb élet. El kellene indítani egy-két embert, úgymond szálláscsinálónak, aki körülnéz, felméri a lehetőséget, esetleg elszegődhet valami jobb jövőjű iparos munkára, inasnak, vagy mit tudom én, de ha itthon tátjuk a szánkat, a sült galamb izét sosem kóstolhatjuk meg.

[rkey]

Hosszas vita után ugy döntöttek, hogy ő, és egy bivaly erős fiú indulnak szálláscsinálónak. Akinek dugi pénze volt, mind előkerült, senki nem sajnálta, mert tudta, amit ő ennyi pénzből sosem láthat, abból hasznot húzhat, ha értő szemek, okos fejek vetnek vele számot.

A két fiú elindult. Ugy gondolták, az elején megteszi a vándorbot is, ugyis a gyalogláshoz voltak szokva, addig kímélik a krajcárokat, amig lehet.

Ahol lehetett munkát vállaltak, mert ugy lehet legjobban felmérni a lehetőségeket, ha az ember beleláthat a valóságba. Az étel és hálóhely két kezük munkája nyomán mindennap biztosított volt.

Két hét múlva értek el az első városhoz. Egyikük sem látott még soha annyi szép házat, annyi kocsit, lovat, olyan pompázatos ruhákat. Lehet, hogy ugyanabban az országban ennyire különböző életet élő polgárok legyenek? Lehet, csak nem szabadna engedni-gondolták, és sorra vették az iparosokat.

Nem hiszitek el, a sok mester örömmel fogadta felkínálkozásukat, mert mint mondták a városban, alig akad valaki, aki szakma tanulása után ácsingózna, mind magasabb iskolába vágyik. A fiuk beálltak: borbély és szatócs inasnak, de kikötötték, hogy csak addig, amig a helyre legmegfelelőbb falubelijük meg nem érkezik. És jöttek a fiuk sorra. Mindegyiket biztos hely várta. A közbeadott tőkéjüket is visszakapták, vagyis élhették a saját életüket, irányíthatták saját sorsukat, legjobb belátásuk szerint.

A két fiú tovább ment, és mire a harmadik nagyvárosba ért, az az istenhátamögötti kis falu, ahonnan indultak, nem győzte áldani őket. Egyre több családapának került munka, egyre jobb házakba költözhetett be a család, az apa munkája nyomán.

A két fiú volt a legboldogabb, mert másokért tenni valamit dupla öröm és egy nagy cég is felfigyelt a két életrevaló fiúra: munkásszervezőnek vették fel őket. Sosem volt hiány a munkás kézben, mindig olyan szakmára hoztak munkásokat, amire kellett.

A parányi falu lassan kiürült. Ugy gondolták, akármennyit keresnek is a távollévők, célszerűbb odaköltözni hozzájuk, hogy együtt legyen a család, és iskola, üzletek álljanak rendelkezésükre, mint néhány embernek tanodákat építeni, előjárókat választani, orvost keríteni.

Ha az a két fiú el nem indult volna, és velük együtt persze sok-sok élelmes, tenniakaró ifjú, talán sosem találják fel a tévét, a rádiót, az autót, a vasutat, és sorolhatnám. De főleg sosem sikerül legyőzni a szegénységet, mert a szegénység táptalaja a tehetetlenség, a belenyugvás, a másokra várás. A két fiú megértette a mondást: segíts magadon az isten is, megsegít.

[/rkey]