Csodaszerelem

A Connor házaspár l9 éves fogadott lánya, Liza halálos beteg. A szülők észreveszik, hogy a fiatal orvos, Jerry Harvey, nem közömbös lányuk számára, ezért megkérik a fiatal tudóst: szépítse meg lányuk utolsó napjait. Boldogítsa a szerencsétlen teremtést a halálba, ha képes erőt venni magán, és vállalja, hogy eljátssza: viszontszereti Lizát.

A házaspár bármit megadna, pénzt, alapítványt, saját klinikát, csak egyetlen gyermekük utolsó napjait, heteit megszépíthesse. Az orvos megdöbben, hiszen a lány csak annyit jelent neki, mint a többi beteg, – de három nap gondolkodási idő után – a nagyvonalú ajánlatot elfogadja.

Vállalása egyre több együttlétre kényszeríti a beteg lánnyal, akit okosnak, jólelkűnek talál, és akinek halálába mind képtelenebb belenyugodni. A szülőket kikérdezi az örökbefogadás körülményeiről, mert úgy gondolja lenne remény, ha az anya, vagy annak másik gyermeke csontvelőt adhatna. A szülők kiábrándítják: már mindent megtettek az anya felkutatásért, de nem jártak sikerrel.

Talán már nemcsak a kedves fiatal lány iránti szánalom, de egy kis vonzalom is ébredezik benne, amikor azt kéri a szülőktől: tegyék lehetővé számára, hogy az örökbefogadás helyén nyomozásba kezdjen. A lánynak azt mondja, hazautazik az édesanyjához, és elindul, hogy kezdetét vegye egy csodasorozat, amely újra és újra bebizonyítja, hogy amit nagyon akar az ember, annak sikerülnie kell és, hogy az életnél nincs fantáziadúsabb író, mert annyi véletlent, annyi meghökkentő  sorsfordulatot senki nem lenne képes kitalálni, ami a valóságban adódik. Hogy mikor döbben rá a doktor: szereti Lizát, és ha életben maradna, nem tudna élni nélküle, még akkor sem, ha attól riog: a betegségből meggyógyulhatott, de mire lenne képes mint anya, mint feleség?! Nem bírná ki, hogy akkor veszítse el, egy esetleges kór jurafellobbanás miatt, amikor már együtt élnek, nem kockáztathatja meg leendő gyermekei boldogtalanságát, anyjuk esetleges halála miatt. A félelme jogos, de túlzott, és  nyomozása során, egy véletlen találkozás, kishitűségét is eloszlatja.    A történet önmagunkban való hitre tanít, mert csak az képes másokon segíteni, akiben olyan erejű akarás van, amiből átadhat annak, aki fontos neki. Többszörösen bizonyítja a mese, hogy aki valamit nagyon akar, aki mindent egy lapra tesz fel, aki kitartásra, hűségre, mások iránti tiszteletre képes, az célba érhet. A regény az emberi jóság, a csodálni valóan hűséges, kitartó, és mindent vállaló szerelem himnusza.

Csodaszerelem

Irta: Linda Taylor

Jerry Harvey állt az alvó lány ágya mellett és nézte a lázrózsás arcot. Vajon tudja, hogy vége, hogy meg vannak számlálva a napjai. És ha igen, hogy képes elviselni egy tizenkilenc éves teremtés az elmúlás gondolatát. Meg kell hagyni abban a hitben, hogy van kiút, hogy lehetséges a gyógyulás, mert a halál közelségével még az élete alkonyán lévő ember is nehezen birkózik meg, hát még egy ilyen kedves, fiatal teremtés. Ha nem így ismeri meg, biztosan azt mondta volna rá: szép. Az arca olyan átlátszó mint a legfinomabb kínai porcelán, csak a lázrózsák oldják bőre sápadtságát. Az állandó, magas test hőmérséklet, a kába állapot, az általános gyengeség: vérképzési rendellenesség.

- Sajnál? – szólalt meg egy alig hallható hang.

- Nem alszik? – kérdezte a doktor. Azt hittem azért nem ég a villany, mert maga kérte, hogy oltsák el.

- Én kértem. Bántja a szemem… minden a terhemre van, leginkább maga az élet – sóhajtotta a lány.

- Hogy mondhat ilyet? Fiatal, élnie kell.

- Kell?! És ezt maga mondja doktor úr. Ha kell, akkor segítsenek, azért tanultak! Nem akarok meghalni…

- Nem is fog…

- Megígéri?

- Ami tőlem telik megteszem, de maga nélkül nem sokra megyek. A hitét sosem szabad elvesztenie.

- Maga mit tenne a helyemben? Tudja miről ábrándoztam, amíg behunyt szemmel feküdtem? A barátnőimről, a többi fiatalról, akikkel még féléve együtt kacagtam, táncoltam, boldog voltam. A lelkem menne közéjük, de a testem ideköt. Visszahúz. Érzett már ilyet? A tehetetlenségnél nincs elviselhetetlenebb állapot.

- Azért ne adja fel. Segítsen nekem…

- Bárcsak azon múlna… – mondta sóhajtásszerűen a lány és újra lehunyta a szemét.

A doktor még várt egy kicsit, aztán majdnem lábujjhegyen járva, elhagyta a szobát. A folyosón a beteg szülei vártak rá.

- Beszélhetnénk magával, doktor úr? – kérdezte Mr. Connor.

- Hogyne, de a beteg állapotáról csak a főorvos úr adhat felvilágosítást, úgy értem…

- A beteg állapotával tisztában vagyunk. Másról volna szó.

- Akkor állok rendelkezésükre Mr. Connor. Az ügyeleti szoba megfelel? Nem túl fényűző, de le tudunk ülni és…

- Most nem a környezet a fontos, hanem az, amit mondani fog – jegyezte meg az anya, és elindultak a doktor után.

Az ügyeleti szobában valóban nem volt más bútor, mint ami egy éjszakai szolgálatot ellátó orvosnak feltétlenül szükséges. A doktor próbálta kitalálni mit akarhatnak egy segédorvostól Connorék, de amit hallott arra gondolni sem mert volna.

- Doktor úr, Liza szerelmes magába! – kezdte az apa.

- Az efféle rajongás majdhogynem természetes. Nem egyéb, mint beteg – orvos, vagy diák – tanár vonzalom. – szabadkozott zavartan. – Állítólag sokat mosolygok… talán azért lehet…

- Igen, maga Liza szerint mindig olyan kedvesen mosolyog, és szerinte kizárt, hogy nem őrá.

- A mosoly önkéntelen. Úgy értem nem mindig tudatosan csinálom, megszokás, vagy velem született hiba. Anyám szerint, kicsi koromban is mindig fülig ért a szám, de ez adottság, mint ahogy az is, ha valaki olyan akár egy ecetes uborka.

- Igen, ismerem a gyomorbajos embertípust. Magam is jobban kedvelem a barátságos arcukat, csakhogy a mogorva emberekbe nem nagyon szeretnek bele.

- Baj, hogy nem vagyok unszimpatikus a betegeimnek?

- Dehogy… hiszen az orvos arca sok mindent elárul a paciensének, amit sokféleképpen értelmezhet. Sajnos Liza nem tért napirendre felette és azt hiszi…

- Sajnálom… igazán nem akartam hogy…

- Csakhogy a lányunk halálos beteg! – szólalt meg Mrs. Connor és úgy szorította férje kezét, mint aki erőt akar meríteni belőle az el következendőhöz.

- Nem is tudom mit mondjak… – kezdte zavartan a doktor. – Pár hete vagyok a klinikán és sajnálom, ha Miss. Connorba hiú reményeket ébresztettem, higgyék el nem volt szándékos… és…

- Nem is mondta senki. A szerelem sosem lehet szándékos, legtöbbször véletlen, de gyakorta egyoldalú és reménytelen. Ahogy most is. A lányunk szerelme, vagy inkább vonzalma ön iránt teljesen kilátástalan, és nemcsak azért, mert nem erőltethetjük magára a fogadó készséget, hanem, mert az ilyen, halál előtti fellángolás talán annak a legkeservesebb, akit emészt. Nem elég a kór, még ez is?! Éppen ezért kérni szeretnénk valamit, doktor úr: a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy segítségért fordulunk magához, mint az egyetlenhez, aki lányunk haldoklását megkönnyítheti, elviselhetőbbé teheti. Orvosilag is csak maga segíthet…

- Én?! De hiszen nálam sokkal szakképzettebb doktorok dolgoznak a klinikán, én csak kezdő vagyok és…

- Mégis maga az egyetlen, aki megszépítheti lányunk utolsó napjait, ha erőt tud venni magán és vállalja, hogy…

- Nem egészen értem…

- A szerelem mintha életkedvet adna neki. Eddig mindent közönyösen fogadott, szinte feladta, most meg élni akar, magáért!

A doktor döbbenten hallgatott.

- Megijedt? – nézett rá az apa. – Sajnos a szívnek nem lehet parancsolni és éppen egy halálos beteg gyűrje le magában az érzéseit? Egyébként nem csodálom, hogy megbabonázta. Maga igazán jóképű, vonzó férfi, még fehér köpeny nélkül is. Eddig sosem tetszett Lizának senki, pedig akadt volna udvarlója, amíg… persze mihelyt megtudták, hogy beteg… azt hiszem a félelem szétfröccsentette a baráti körét. Szinte valamennyit. Nem túl szivderitö társaság egy halálos beteg lány még ha addig kellemes látvány volt is. A betegségtől mindenki fél… kivéve az orvosokat… talán… vagy rosszul gondolom?

- Nem uram. Az orvosi hivatással együtt jár a kockázatvállalás, de a lányuk betegsége különben sem fertözö.- Csak riasztó. Vérrák!- Leukémia, amelynek sok fajtája gyógyítható ha a beteg is együttműködik az orvosával.

- Kimondta helyettünk. A lányunkban nem volt élnivágyás, amíg maga ide nem került. Most mintha pislákolna benne valami reménysugár, amely a professzor szerint semmit nem segít ugyan, de hátha a hite, az érzése és az, hogy maga színleg elfogadja, a szerelmét, csodát tesz. Mi már csak a csodában bízhatunk. Látom nem talál szavakat, jól gondolja meg, mielőtt nemet mond. Egy kevéske színészi vénával a viszonzást is megjátszhatja, nem tudom jelenleg van-e komoly kapcsolata… de ne ijedjen meg: semmiféle kötelezettséget nem vállal. Eljátszik egy kegyes szerepet, és mivel nekünk isten mindent megadott a lányunk egészségén kívül, nagyon hálásak lennénk érte. Válasszon ki magának egy megvásárolható magánklinikát, vagy készíttessen tervet, milyet szeretne, és minden költséget vállalunk, hiszen semmivel nem tudnánk érdemlegesen meghálálni, Liza boldog haldoklását. Ám, ha így sértőnek érzi a hálánkat tehetünk alapítványt is egy klinikára, amelyet a maga kezelésébe adunk.

- Háláról szó sem lehet. Nem kötök üzletet olyasmire, amire felesküdtem. Embertársaim gyógyítása kötelességem és ahol a tudomány véges, emberileg segítek, ahogy tudok. Biztos, hogy…

- Azt mondta, ha meglátja magát sírnia kell… Ha rajta felejti a tekintetét, erősnek érzi magát, élni szeretne, de mert semmi érdeklődést nem lát a szemeiben hamar észhez tér…

- És kicsordul a könnye! – gondolkozott el a doktor.

- Észrevette? – kérdezte az anya.

- Igen… de nem gondoltam, hogy én vagyok az oka. Ha bementem hozzá, egy idő után lehunyta a szemét, és kicsordult a könnye. Megpróbáltam vigasztalni. Simogattam a kezét, beszéltem hozzá, de nem nézett rám. Mióta tudja, hogy nincs mentség?

- Nem tudja. Mi sosem mondtuk meg neki, de egyre fogy a reménye. Okos kislány, gondolom érzi hogy romlik az állapota és tud következtetni, vagyis tisztában van vele, mire számíthat.

- Azt is tudja, hogy Önök beszélnek velem, vagyis ajánlatot tesznek, a…

- Hova gondol? Mielőtt elmondta mit jelent neki maga, meg kellett ígérnünk, hogy tőlünk sosem tudja meg. Nem akarja hogy szánja az, akiért érdemes volna élnie. Így mondta.

- De hát hogy képzelik? – kérdezte tanácstalanul a doktor.

- Ahogy eddig… egyelőre nem kell sok változás. Elmondása szerint eddig is kedves volt hozzá, mint orvos… legyen ezután is, és ahogy lelkierejéből telik, játssza el neki, hogy gyengéd érzések ébredtek magában, iránta. Adjon neki reményt, valami kapaszkodót, mi hiszünk a csodákban: amíg az ember él, reménykedik.

- Természetesen remény mindig van, még akkor is, ha netán az orvostudomány végesnek látszik, de jól meggondolták? Mondjuk, elvállalom hogy megjátszom a vonzalmat, és mi lesz ha meggyógyul? Nekem ugyanannyit jelent most a lányuk, mint bármely más beteg, és nemcsak azért, mert az orvos beteg kapcsolat tabu, hanem eszembe sem jutott, hogy megnézzem, mint nőt. Ö egy beteg, akin segítenem kell, vagy kéne…

- Ha kell, akkor tegye meg. A segítségnek nem mindig az a legjobb formája, amit annak képzelünk. A lányunkon azzal segíthet, ha áltatja, ha megjátssza, hogy nemcsak mint beteg érdekli magát. A többivel ne törődjön, bárcsak igaza lenne abban, amitől tart, vagyishogy Liza meggyógyulhat. Akkor már az sem számítana, ha megtudná, hogy játék volt. Bárcsak ott tartanánk. Egy egészséges ember többet elbír, lelkileg is, mint egy haldokló akinek utolsó kívánsága, vagy inkább álma, vágya, hogy szeressék. Semmiféle kötelezettsége nincs. Csak játszania kell Liza haláláig, vagy… – istenem de gyönyörű volna, de hát semmi remény rá – a gyógyulásáig, és akár akarja akár nem, megháláljuk az emberségét.

- Én mint orvos vagyok itt és… – próbált kitérni a doktor.

- Tudjuk az orvos nem kerülhet semmiféle kapcsolatba a betegével, de ha vállalja, amire kérjük, a főorvos engedélyével fizetés nélküli szabadságot kap, vagyis nem mint klinikai orvos lesz jelen. Lizának semmit nem szabad megsejtenie, ezért mindennek úgy kellene mennie, mint eddig.

- Nem tudom mit tegyek, Mr. Connor…

- Segítsen nekünk. Belátjuk, hogy nagy áldozat, de nem leszünk hálátlanok, hiszen nekünk ö a mindenünk… – sírta az asszony. Sokféle halál létezik doktor úr. Én láttam már boldog halált: az anyámét, aki mosollyal az arcán ment el, mert hitte: odaát találkozik apámmal, akit nagyon szeretett. Volt aki megszépítette számára az elmenést. Ezt szeretnénk megadni Lizának is, a nyugodt, derűs, akár boldognak is mondható halált. Ha Ön civil lenne, eszünkbe sem jutna, hogy megkérjük a kegyes csalásra, de orvos, nem viszolyoghat egyetlen betegtől sem. Magának a kedves mosoly, a vigasztalás, a simogatás, természetes, és ami legdöntőbb: magának Liza mindent elhisz, hiszen szereti, és akit szeret az ember, abban fenntartás nélkül megbízik.

- És ha nem sikerül. Ha nem tudjuk becsapni öt? – kérdezte a doktor tanácstalanul.

- Aki valamit nagyon akar, azt könnyű ámítani vágya sikerével. Liza mindent elhisz majd, de tegyünk egy próbát! – kérte az asszony. – Mielőtt igent mond, vegye kicsit komolyabban, beszélgessen vele, puhatolózzon, figyelje meg az arcát, amikor magára néz, vagy a szavait hallgatja. Nekünk ö elmondja majd mit érez és mi hűen tolmácsoljuk, vagyis megerősítheti a hitét, képes lesz-e mellette maradni és boldogítani öt utolsó leheletéig.

- Kérek három nap gondolkodási időt! – szólalt meg Jerry Harvey, – és ne higgyék hogy azért, mert nem bólintanék a kérésükre azonnal is, ha tudnám, hogy a lányukon valóban segíthetek, de nem tudok színlelni, nem is szeretek, és egy haldoklónak hazudni még alávalóbb…

- Vannak kegyes hazugságok is – sírta az anya.

- Igen, de ahhoz elszánt lelkű ember kell. Én mindent végig szoktam gondolni, és nemcsak egyféleképpen. Abban biztos vagyok, hogy végig tudom csinálni amire kérnek, de abban is, hogy képtelen lennék tükörbe nézni, ha egyszer be kellene vallanom neki hogy csak ámítottam… E miatt kérek három nap gondolkodási időt. Szeretnék biztos lenni magamban, mert az ember vagy egészen vállalja, minden következményével együtt a feladatot, vagy – tűnjék bármily kegyetlennek – mondjon nemet. Én az orvostudomány ezen területével szeretnék foglalkozni, mert meggyőződésem, hogy a vérben sokkal több titok és lehetőség van, mint amennyiről tudunk. Hematológus szeretnék lenni, és nagyon sokat olvastam eddig is, esetleírásokat, tanulmányokat, külföldi lapokból, hazai publikációkból. Összpontosítanom kell a lányuk betegségére, mielőtt döntenék. Egy betegség sosem egyforma lefolyású két emberen. Sok minden függ a szervezettől, és minden egyébtől is.

- Amitől tart fiam, az sajnos reménytelen… Liza nem gyógyul meg. Gondolhatja, hogy mindent elkövettünk, mire ide hoztuk majdhogynem meghalni. Ha egyetlen centünk sem maradna, akkor is azt mondanánk: öt gyógyítsák meg és semmi más nem kell a világon, de hát amit nem lehet azt nem lehet. A pénz nagy úr, mondják sokan, amíg nincs nekik. Aztán mint most mi, rájönnek, hogy semmi hatalma nincs, csak azt gyötri aki birtokolja, ha mással nem a tehetetlenség érzésével, hogy képtelen segíteni azon akit az életénél is jobban szeret. Akkor reménykedhetünk?

- Három nap múlva választ adok. De gondolom a kedves lányuk is beszámol majd arról, ami kettőnk között történik. Eddig csak annyi időt töltöttem vele mint más beteggel, vagy talán még annyit sem, mert vannak nála elesettebbek is, és ha szabad időm van oda megyek, ahol enyhíthetek a fájdalmon, a halálfélelmen.

- Isten áldja meg fiam! – mondta könnybe lábadó szemmel Mrs. Connor, és a szülök elköszöntek.

Harvey doktor munkaideje régen lejárt. Átöltözött, miközben úgy tett – vett, mint akit fejbekólintottak, és mire végzett, tudta, hogy nem megy haza. Határozott léptekkel indult a komputerszoba felé és képernyőre kérte Liza Connor kórisméjét. Lelke mélyén meg is mosolyogta a nagyképűségét. Mit akarsz te ott, ahol nálad értőbb szemek, és képzettebb agyak sem találtak semmi reményt keltőt vagy tennivalót, de hamar lecsillapodott. Egyetlen útja a kínos kérés alóli kitérésnek, ha olyan lehetőséget találna, amellyel a beteget nem a halálba kellene belevigasztalnia, hanem felcsillanthatná előtte a gyógyulás reményét, az életlehetőséget. Vak tyúk is talál szemet, és nem egy tanulmányban olvasta már hogy ugyanazt a bajt egyik szervezet legyőzi, míg a másik képtelen megbirkózni vele. Eszébe jutott gyermekkori mumsza. Rajta alig látszott, míg a két bátyja fültája akkorára duzzadt, akár egy hízott mangalicáé. Pedig egy családban éltek, egy szülőpártól származtak, mégis a kisebbik bátyja, aki egyébként másodikként betegedett meg, szenvedett legtovább. Egyforma sajtkukac voltak mindhárman, a kedélyükkel sem volt semmi baj, mégis ö tette magát túl legkönnyebben a kóron, és ennek kell, hogy oka legyen. Miért ne lehetne gyógyítható ugyanaz a baj egyik embernél, amibe a másik belehal? Az immun rendszer sok mindent tehet, és hogy mi mindenért felelős, azt csak azóta kezdik felismerni, amióta létezik az AIDS. Ami leginkább elgondolkoztatta és legindokoltabbá tette, hogy döntése kedvező legyen a szülőkre és persze a lányra nézve is, az hogy – ami eddig nem volt a betegben, most – állítólag – annak a felemás, fura leküzdhetetlen vonzalomnak, a fehér köpeny iránti félreértett rajongásnak köszönhetően – van: élnivágyás.

“Liza Connor tizenkilenc éves” – olvasta a kijelzőn és mire az addig elvégzett vizsgálatok, kezelés felsorolásának végére ért, szinte biztos lehetett benne: Connorék egyetlen lánya menthetetlen és olyan rövid ideje van hátra, legalábbis a tudomány mai állása szerint, ami kizárja, hogy ez alatt feltűnjön valami új gyógyszer, vagy egyéb segítség… pedig, aki időt nyer csatát nyerhet. De miben reménykedhet ö egy ilyen helyzetben? Vagy vállalja az irgalmas nővér szerepét egy klinikáért, mert azt úgyis rá fogják erőltetni, ha mindennek vége, és ki hiszi el, hogy nem örülne neki: vagy nemet mond, ám akkor milyen lelkiismerettel lép be legközelebb a kedves lányhoz, hogy néz bele láztól csillogó szemébe és képes lesz-e állni rajongó tekintetét? Mert akár akarta akár nem, észrevette, hogy Liza megperzselődött a közelségétől. De hát ez a természetes. Az előnytelen megjelenlésü doktor bácsi is hat valamennyi betegére ha mással nem a benne testet öltő reménységgel, a beléje vethető hit felkeltésével, táplálásával, hát még ha az, akin köpeny van: szálas termetű, csupa erő, sokat mosolygó, mindig kedves szavakat soroló orvos. Vele szemben egy fruska szemében mindenki más vert helyzetből indulhatna, ha mint férfi akarna sikert elérni. De ö nem akar. Csak orvosként szeretne segíteni és ha nagyon őszinte önmagához: nem izgatja túlságosan a betegápolói lehetőség, még akkor sem ha minden józanul gondolkozó kollégája azt is nézné, mi lesz utána? Mr. Connor Jónevü gyáriparos. Úgy tudja, a vagyonát nem örökölte, volt bátorsága és mert vállalkozni, nem nézte hány órából áll a nap, és a munka meghozta gyümölcsét. Neki minden sikerült: most mégis tőle kér segítséget, mert abban tehetetlen, ami legfontosabb a számára. Mindenki tudja, hogy az életkezdet nehéz, és egy ilyen ajánlatot visszautasítani, ostobaság. Ö mégis megteszi, ha semmi reményt nem lát arra, hogy ne csak mint halálba vigasztaló maradjon Liza mellett, hanem próbálja meg a lehetetlent. Könnyíti, vagy nehezíti a helyzetét, hogy a lány rajong érte, mindenbe belemenne, amit megpróbálhatónak tart, mert az ilyen – beteg – orvos vonzalom olyan, akár a tinédzser imádat, a sztárolt kedvencek iránt. Legbelül tudják, hogy semmi esélyük, mégis jól esik csápolni a többiekkel, beállni a sorba, ha másért nem, hogy legyen miről nosztalgiázni. De hát a Lizáé már nem teljes élet. Ezt akár akarja, akár nem, be kell látnia. Nála mindennek megnő a jelentősége. Egy pillantásnak, egy jó szónak, simogatásnak mindennek. Egészen más érzést vált ki az ágyban fekvőből, hiszen amíg az énekesek körül csápolóknak lehet némi esélye, legalább egy futó kapcsolatra, addig Lizának minden reménye oda van. És a szülök nem is tudják, hogy tisztában van vele. Neki elárulta, és reméli elég meggyőzően próbálta elhitetni vele az ellenkezőjét, ám amíg csak lehet meg kell tartania abban a hitben, hogy van remény, a gyógyulás nem lehetetlen. De biztos, hogy lehetetlen? – vágott öklével a levegőbe, tehetetlenségében. Bele lehet nyugodni a lehetetlenbe? A tudomány halad, napok alatt is változhat egy betegség gyógyulási esélye. Nem hagyhat semmit figyelmen kívül mert abban szinte biztos, hogy vigasztalónak nem szegődik el a szerencsétlen lány mellé, nem teheti meg. Nemcsak azért, mert úgysem tudna elfogadni érte, még köszönetet sem, hiszen azt teszi, ami a kötelessége, hanem mert ha van a világon valami, ami ki tudta hozni a béketűrésből az a tehetetlenség. Soha nem szabad meghátrálni, különösen nekik nem. Ha megtennék, nem menne előbbre a világ. Három, napot kapott, és ezt az időt arra fordítja, hogy minden kórleírást elolvas, amit az utóbbi időben, bárhol a világon a leukémia ezen területéről közzétettek. Tény, hogy nincs két egyforma lefolyású eset. Van, aki ugyanazzal a kórral nagyon megszenved a halálért, sokáig húzza, és van akit szinte lekaszál a mindenki által riasztónak tartott végzet. Ezeket leginkább az AIDS statisztikája és kórképe bizonyítja. Évek óta élnek vírus hordozók és vannak, akik hónapok alatt odalesznek, pedig a kór egyforma. A világ legnagyobb igazságtalansága a halál. De hogy ilyen fiatalon! A belenyugvás, megengedhetetlen.

Amikor a holmijával végre kilépett a klinikáról nem haza indult, hanem az éjjel – nappal nyitva tartó egyetemi könyvtárba. Jól ismerte minden zugát, hiszen annyi időt töltött ott, tudásra szomjasan, minden percet kihasználva. Az orvostudományból nemcsak a gyógyítás, a betegágy melletti teendők: a kutatás is érdekelte és mert azt már első éves medikusként is elkezdhette, meg is tette. Amikor felvették az egyetemre, tudta hogy a vér legalább annyira titokzatos, mint az emberi agy, és sok feltáratlan lehet benne.

Leült a sarokba egy könyvvel. Nem érzett fáradtságot és annyira belemerült a leukémiával kapcsolatos szakdolgozatokba, hogy reggel csak tusolásra, borotválkozásra, maradt ideje. A lakással szerencséje volt. Szülei messzi élnek, de nagynénje, akivel kedvelik egymást, magányosan lakott egy nagy házban. Szinte szükségük volt egymásra, ezért természetes, hogy hozzá költözött.

A klinikára tartva, tele volt kétségekkel. Úgy érezte magát, mint egy harcos, aki olyan csatába indul, amelyről tudja: nem lehet jó vége, majdnem biztos, hogy csak elveszítheti. Bármit tesz is, nem dicső győzelem várja, hanem vereség… a legnagyobb, ami egy orvost érhet… a legádázabb ellenség által: a halál.

Mosolyogva ment be Liza szobájába, hiszen ha valaki hát ö tudja, mi mindent fejezhet ki, adhat át egy kedves, bátorító mosoly. Talán ezt érthette félre a lány, de most már nem hagyhatja abba, annál is inkább, mert idősre, fiatalra egyformán mosolyog. Így szokta meg.

A lendület, amellyel az ajtót nyitotta hirtelen megtört, a mosoly is lehervadt az arcáról. Liza aludt. A halvány, kedves leányarcon piros lázrózsák égtek. Óvatosan lépett oda az ágy mellé. Mintha a sors rendezte volna így. Legalább megnézheti, lenne-e ereje vonzalmat hazudni, tettetni előtte, vállalhatja-e a neki szánt, meghökkentő szerepet. A sötét, hullámos haj még jobban kiemelte az arc halványságát. A lehunyt szemmel pihenő lányon a szinte duzzadó, szép vonalú száj volt a legfeltűnőbb. Milyen is a szeme? Sosem figyel ilyesmire. Mindig a beteget, a kezelést, a biztató szót, a mosolyt tartja fontosabbnak. Milyen kár egy ilyen fiatal életért. Kettétört rózsaszál. Igen, a szája olyan piros, akár a rózsa, csak a fáradtságtól kába álom kiszárította. Be kellene kenni, mielőtt kirepedezik és fájdalmat okoz neki – gondolta, de nem mozdult. Nézte a lányt és arra gondolt, milyen gyönyörű élet várna rá, jómódú szülei szeretetében, s e helyett, a halál csontos karjai ölelik, a kaszás szorításában vergődik hosszú hónapok óta, reménytelenül. Élet – halál harc. Micsoda, jóleső érzés lenne legyőzni az életre törőt. De hát ezúttal semmi esély nincs rá. Liza Connort, a csoda sem mentheti meg. Csodák pedig nincsenek! Hallott, sőt olvasott is  olyan esetekről, amikor a beteg állapotában, szinte magyarázhatatlanul gyors és tartós javulás állt be, aztán, mint a kártyavár: összeomlott minden, vége lett a hiú reménységnek. Találkozott már néhány halál előtti jobban lét érzéssel, és olyankor mindig a hattyú halála jutott eszébe. Sokszor látta már, nagy művésznők előadásában, akik olyan átéléssel táncolták el a kecses madár halálát, a mindig újra és újra repülni akarást, hogy lehetetlen nem azonosítani a madár élnivágyását, az emberével. Liza szemei hirtelen felnyíltak és kifutott a vér az arcából. Belesápadt a felismerésbe.

- Elnézést… nem vettem észre, hogy… – sóhajtotta zavartan.

- Jól aludt? – nyúlt a pulzusa után a doktor.

- Fáradtan. Csak tudnám mitől fáradhatnék el? – restelkedett – Haragszom magamra a gyengeségemért. A szüleim előtt próbálok erős maradni, de egyre nehezebb. Az erőm rohamosan fogy…

- Adok magának! – mondta Harvey doktor és mindkét kezét a lány felé nyújtva, leült az ágyra.

- Mit? – pirult el a lány.

- Erőt! Bennem nagyon sok van, úgy érzem, adhatok belőle, csak akarnia kell és átvehet annyit, amennyit szükségesnek érez.

- Úgy beszél, mint egy természetgyógyász.

- Volt már dolga velük? – kérdezte a doktor.

- A szüleim mindent megpróbáltak… az erőátadás is csődöt mondott.

- Talán mert nem a megfelelő erőt kapta volna. Adja ide a kezét… a másikat is. Milyen meleg!

- A magáé hűvös… és erős… szorítsa nyugodtan, ne féljen nem törik össze, és ha igen? Legalább csak az fájna, nem minden porcikám. – mondta sóhajtásszerűen a lány.

- Holnap esedékes a vérátömlesztés… utána mindig jobb.

- De meddig?! Egyre rövidebb az idő, amely majdhogynem panaszmentes. És ha…

- Pszt… most ne beszéljen, csak a kezeire gondoljon, amelyeket fogok. Én is arra koncentrálok, hogy megerősíthessem, ha mást nem a hitét. Vagy érez valami mást is?

- Jó… nagyon jó… – hunyta le a szemét a lány.

Harvey doktor gyengéden szorította Liza kezét, és bármily ellentétes volt is a tanulmányaival megpróbált arra koncentrálni, hogy erőt adjon az elesettnek, miközben a lány arcát fürkészte. A szemhéjak megduzzadtak, majd kibuggyant alóluk a könny.

A doktor egyik markába fogta a lány kezeit, másik keze fejével letörölte a lázrózsás arcon végig guruló, gyémántként csillogó könnycseppeket.

- A könny sós, még jobban kiszárítja a bőrét. A szája így is cserepes. Van valami amivel bekenhetném? – kérdezte kedvesen.

- Igen… az ajakír… ott van az éjjeliszekrényemen. Nekem már ahhoz sincs erőm, hogy bekenjem.

- De nekem van, és meglátja milyen jó érzés lesz, a rugalmas, sima bőr a száján. Nem cserepesedik ki, nem húzódik. Most egy kicsit elengedem a kezét. Ért valamit az erőátadásom? – kérdezte, miközben a szölözsirért nyúlt.

- Sokat… nem is gondolja milyen sokat – sóhajtott a lány.

- Hát még ha a szája sem húzódik! – biztatta a doktor és óvatosan, bekente Liza ajkait, majd mutatóujja begyével, úgy ahogy egyik hasonlóan simogatásra csábító, húsos ajkú barátnőjével annyiszor megtette, lassan végigrajzolta a száj ívét, egyszer, kétszer… sokszor. Amikor érezte hogy a bőr bársonyos megkérdezte.

- Ugye jobb?

- Sokkal. Haldoklom? – nézett fel a lány.

- Miért mond ilyeneket?

- Mert ilyen sokáig időzik nálam. Eddig csak jött és ment.

- Most van egy kis szabad időm, de ha terhére vagyok…

- Ne értsen félre. Nekem semmi nem teher, ami lázba hoz.

- Lázba hozza? – lepődött meg a doktor.

- Én is nő vagyok, ha nem is lát annak. Volt egy fiú… az szerette úgy a szám vonalát, hogy ha nem is ajakírral, de az ujja hegyével sokszor végigsimította.

- Most hol van?

- Ki tudja? Ha az ember beteg, mindenki elmarad mellőle.

- Akik elmaradnak azokért nem is kár. De hát voltak már nagyobb bajban is magánál, bíznia kell…

- Kiben? Istenben? Magukban?!

- Önmagában! Akarnia kell a gyógyulást. Az élet szép!

- Hiszen ha rajtam múlna?! – sóhajtotta a lány.

- Mindig függ a betegtől is.

- Úgy csinál, mintha nem tudná, a leukémia vérrák, és aki megkapja…

- Életben maradhat, tovább dolgozhat. Gondoljon csak a spanyol tenorénekesre. Megszabadult a betegség szorításából, mert akarta és mert volt aki segítsen neki. Nem a gyógyszerek vagy nemcsak azok gyógyították meg.

- Egy héttel ezelőtt még féltem a haláltól, de most már tudom, hogy boldogan halok meg… – sóhajtotta a lány.

- Ne mondjon ilyet. Hallgatni is rossz… – mosolygott a doktor és örült, hogy a két forró kis kéz mintha oltalmat keresne, vissza bújt a tenyerébe. – Sosem szabad feladni, és ha ilyeneket mond csak a szerettei szívét sanyargatja vele.

- Pedig nem akarok bántani senkit. Mindig jobban szerettem örömet okozni, mint bánatot, de az régen volt. Most itt fekszem halálraítélten és egy halálraítéltnek vannak kiváltságai, még a siralomházban is. Pedig én ártatlan vagyok…

- Nincs is halálraitélve, hacsak önmagát nem szánja arra a sorsra. Lehet hogy banálisan hangzik, de van beleszólásunk a sorsunkba. Ha nem is mindenbe, de sokszor fordíthatunk, vagy fordíthatnánk rajta, ha volna erőnk, bátorságunk. Ne halljak többé a halálról. Mindjárt hozzák a vért és új erőre kap, aztán egyszer csak a szervezete elhatározza: harcba kezd, nem engedi, hogy a vérsejtjei felzabálják egymást, és megtörténik a csoda…

- Azért jött, hogy mese délelőttöt tartson? A mesékből már kinőttem, csak az a baj, hogy nyakig huppantam a legvéresebb horrorba. De miért én? Miért éppen én? Erre feleljen.

- Vannak kérdések, amikre nincs válasz. Erre sincs. Én is fekhetnék a maga helyén, a betegség nem büntetés, hanem sorscsapás és nem is mindig tudjuk az okát.

- Ahogy a szerelem a sors ajándéka! – sóhajtotta a lány és lehunyta a szemét. – Nem tartaná nevetségesnek, ha azt mondanám, hogy én ebben a kilátástalan állapotban, ilyen reménytelen helyzetben: szerelmes vagyok?

- Akit egy ilyen lány szeret az boldog lehet.

- Nem tud róla. Sosem kérném, hogy viszonozza. Nem tudnék senkire ráakaszkodni a nyűgjeimmel. Nekem elég, ha ábrándozhatom, ha nem csak elképzelem öt, hanem lehunyt szemmel is magam előtt látom. Olyan erős, hatalmas, csodákra képes, csak rajtam nem tud segíteni. A szerelmével sem tudna. Azt sem tudom szabad – e. Talán van valakije, de nem is akarok tudni róla. Nekem elég az álmodozás.

- Most olyan a szája, mint…

- Mint? – kérdezte reménykedve a lány.

- Tudja gyerekkoromban anyám mielőtt ideadta a piros almát, mindig fényesre törölte. Olyan volt hogy szinte megláttam magam benne és nagyot kacagott amikor egyszer észrevette, hogy mielőtt beleharapok a szépséges gyümölcsbe, megcsókolom. A maga szája most olyan mint a fényesen csábító piros almák héja. Nézhetem almának? – kérdezte miközben elképedt: ö lenne az, akinek ilyesmi eszébe juthat?!

- Örültség volna! – sóhajtotta a lány.

- Szerintem nem. Csak ilyen ártatlan puszira gondoltam, – mondta a férfi miután egy alig érezhető testvéri puszit nyomott a fülig piruló lány, ajakírtól csillogó, szép vonalú szájára.

- Ez kedves volt magától. Örülök hogy eszébe juttattam az édesanyja fényesre dörzsölt piros almáit. Legalább marad valami emléke rólam. Úgy puszilt meg, mintha nem a sajnálat diktálta volna. Vagy ennyire őszintén szán?

- Szeretem mindig azt tenni, amit a szívem diktál. Ez a puszi szívből jött és örülök, hogy nem volt ellenére. Egyébként irigylem magát a szerelemért. Gyönyörű érzés. Egyszer kétszer már megsuhintott, de nem volt az igazi. Most sincs semmi komoly érzés az életemben. A pálya elején az ember nem gondol ilyesmire, hacsak az egyetemi évek alatt el nem kapja az igazi, vagy akit annak hisz. Tudja, hogy boldog lennék, ha ilyen lányba szeretnék bele?!

- Ilyen gazdagba?! – kérdezte kicsit bántón, de inkább lemondón a lány.

- Ha érdekelne a pénz, közgazdász lettem volna. Engem sokkal jobban izgat az ember, és a vele kapcsolatos sikerélmények. Az hogy valakinek a bankszámlája nő, netán Irigylésre méltó, de van akit jobban boldogit, ha egy ember az ö segítségével visszanyerheti az egészséget. Egy orvosnak, ez óriási sikerélmény.

- Kár hogy velem már semmire nem menne.

- Sosem szabad feladni. Adjon kezet, hogy segít nekem, és ha összefogunk…

- Nem vagyok gyerek. Elszálltak az ámíthatóság évei. Már nem hiszek tündérmesékben.

- Pedig az élet néha szebbeket is ír, csak persze abba egy kicsit bele is kell segítenünk. Nos?

- Ne ígérjen olyat, amit úgysem tud betartani?

- Ha kettőnk közül egyik betartja, az is eredmény. Én mindent elkövetek, maga pedig akarja a gyógyulást. Megegyeztünk?

- Igen… és felejtse el amiket mondtam. Aki olyan közel van a túlvilághoz, mint én, az érzékeny, mindent felnagyítva lát. Ha nem túl terhes, mosolyogjon rám, fogja meg néha a kezem: érezzem, hogy van. Utolsó gondolatommal is hálát mondok magának érte..

Jerry Harvey kicsit kábán lépett ki Liza szobájából. Nem titok többé, hogy a lány – mint afféle beteg – beleszerelmesedett, ami más helyzetben elhanyagolható, hiszen aki gyógyultan lép ki a kórházból, azonnal elfelejti az inkább csodálat szülte vonzalmat. Csakhogy Liza esete más. Két napja van még a válaszadásra, és minden percét ki kell használnia. Nem szeretett teljes kilátástalansággal nekivágni valaminek. Vizsgázni sem ment el, ha nem érezte, hogy tudja az anyagot, inkább halasztott. Ha nincs remény, nincs hajtóerő, és – ha meg is értette a szülök fájdalmát, kicsit abszurd, hogy orvos létére beálljon pátyolgatónak, bizonytalan időre. Ha már Liza mellé szegődik, nem akar tétlen maradni és bár a legifjabb orvosnak nem sok szava van a teamben, de ha a szülők bizalmát megnyeri egy esetleges, még megpróbálható gyógymódra, mindenképpen megoldható, ha nem itt, más intézményben.

Az következő két nap nagy részét, a legújabb orvosi lapokba merülve a könyvtárban töltötte, csak annyi ideig maradt Lizánál, mint amikor még fogalma sem volt a furcsa, vonzalomról, és a mellbevágó ajánlatról. A harmadik napon a szülök izgatottan fogadták, és nemcsak azért, mert választ kellett kapniuk.

- Megmondta neki? Mintha kicserélték volna. Szép akar lenni, tartja magát, élni szeretne. Elárult bennünket?

- Nem… nekem is elmondta, hogy szerelmes, de azt nem, hogy kibe, és ha tudtam is, nem biztattam, vagy legalábbis nem voltam kedvesebb hozzá, mint addig.

- Magának is észre kellett vennie a változást. Liza már nem az, aki három napja volt. Nem életunt, megadóan a halált váró, nyűgös kisgyerek, hanem élni akaró nő! Ugye nem akar nemet mondani?

- Beszélnünk kellene, mielőtt választ adok.

- Semmi akadálya.

Mihelyt beértek az ügyeleti szobába, azonnal megszólalt.

- Amikor megkértek a halálba istápolásra, még nem ismertem a kórelőzményt. Liza eddig csak saját sejtet kapott, ami sajnos képtelen volt megfordítani, a betegséget. Miért nem próbálkoztak mással?

- Úgy érti idegen csontvelő átültetéssel? – kérdezte az apa.

- Igen… azt mondják mindent megtennének a lányukért és…

- Úgy is van, de Lizának Bombay típusú nullás vére van, ami legfeljebb minden milliomodik emberrel egyezik meg, és egy vérrokon lenne a legjobb donor…

- Tudom, hogy nincs több gyermekük, de itt vannak Önök, a szülök…

- Igen… – mondta Mr. Connor. – Az anya megfelelő donor, ha egészségesek a sejtjei, és…

- És? – kérdezte értetlenül a doktor, tekintetét az emberpárra szegezve. Látszott rajta, hogy valami nem hagyja nyugodni.

- Lehetetlen! – jelentette ki reménytelenül az apa.

- Úgy érti… Miss. Connor nem vállalkozna rá?

- Nem tehetem! – mentegetőzött enyhe zavarral az anya. – Régen keressük a megfelelő donort, minden pénzt megadnánk neki…

- Gondolom az egészségi állapota gátolja abban, hogy…

- Nem, doktor úr! – mondta Mr. Connor. – Más oka van.

- Gondolom felmerült már ez a lehetőség, de maguk a kényelmesebb megoldást választanák. A pénzükkel akarják megváltani a világot és a lányuk életét. A csontvelőadás valóban nem fájdalmatlan és nem rizikómentes dolog, és hogy Ön Miss. Connor nem vállalkozott rá, az magánügy, de csak a tisztelet tart vissza, hogy kereken kimondjam… mi ez!

- Nem gyávaság! – jegyezte meg halkan a férfi.

- Hanem? – kérdezte majdnem kiáltva a doktor. – Nekem azt mondták bármit kérhetek, ha széppé teszem Liza utolsó napjait, minden pénzt megadnának érte, de amikor emberileg tehettek volna érte valamit, visszakoztak. Jó felfogás, nem mondom. Miértis ne? Amíg a pénz megóv minden kellemetlenségtől, addig szenvedjen más! És még azt merik állítani, hogy szeretik a lányukat?!

- Ö nem mi lányunk… doktor úr. – mondta ki halkan az apa.

Jerry Harvey döbbenten nézett rájuk.

- Ezt meg hogy értsem? – kérdezte elképedve.

- Örökbe fogadtuk!

- Elnézést kérek… ezt igazán nem tudhattam. Túllőttem a célon, de megérthetik, hiszen egy közvetlen hozzátartozó csontveleje megmenthette volna, s talán még most sem lenne késő. Miért nem próbálták felkutatni a családját. Hátha van testvére, él a vérszerinti anyja. Pénzért ö is segített volna, vagy hitem szerint anélkül is.

- Eleinte reménykedtünk, hogy találnak megfelelő donort és amikor az idő egyre sürgetett, utána néztünk az örökbefogadásnak. Az ügyvéd, aki a szerződést csinálta, öt éve halott.

- De az iratok csak fellelhetőek? – türelmetlenkedett Jerry.

- Semmi nincs belőlük. Mi kértük, hogy a törvény által engedélyezett legrövidebb megőrzési idő után semmisítse meg, hogy Liza sose tudhasson arról: nem a mi lányunk.

- De az anyját csak látták… miért nem kerestetik fantom kép után?

- Nem láttuk. Ö is, mi is külön – külön írtuk alá a nyilatkozatot. A gyereket a mi nevünkre anyakönyvezték. Az anya, még a szülés előtt lemondott róla.

- Miért nem kutattak a kórházban?

- Azt hiszi nem tettük meg? Az iratokat egy idő után ott is megsemmisítik, különben nem férnének el a betegek a sok aktától

- Vagyis zsákutca? – kérdezte elgondolkozva a doktor. – Pedig szerintem nincs lehetetlen. Mindig lennie kell megoldásnak. Hadd gondolkozzam egy kicsit. Tehát az örökbeadást egy ügyvéd intézte, és sosem látták az anyát. De honnan tudta az ügyvéd, vagyis az anya, hogy örökbe szeretnének fogadni egy csecsemőt?

- Ez nem is került szóba. Kaptunk egy értesítést az ügyvédtől, hogy tudomására jutott az örökbefogadási szándékunk, és kérte, hogy keressük fel.

- De valahol csak próbálkoztak, hogy találjanak egy örökbe fogadható gyereket? – vált egyre izgatottabbá a doktor.

- Sok helyen. Különböző intézeteknél, kórházakban, és… most hogy szóba került, annak a városnak egyik gyermekintézetében is nyilvántartásba vettek, ahol az örökbefogadás történt. Véletlenül kerültünk oda. Arra autóztunk és láttuk a kiírást, a feleségem kérte, hogy álljak meg. Bementünk. Csupa nagyobb gyermek volt és mi mindenáron picit akartunk, hogy még jobban hozzánk szokjon, hogy minél elöbbröl követhessük a fejlődését. Felírták a nevünket és a címünket, de sosem értesítettek. Nem is nagyon vártuk hiszen az igazgatónö megmondta, hogy a csecsemők nem hozzájuk kerülnek, arra vannak más intézetek. A szál odáig követhető.

- Én mégis beszéltem volna a helyében azzal az igazgatónővel, sőt, ha megengedik, beszélek is – ugrott fel látható hévvel, Harvey. – Orvos vagyok, egészen másként kérdezhetek, mint önök. A titok akár orvosi, akár jogi, közös, és közös nevezőre hozható a megtörésük is. Mi lenne döntőbb érv a titokszegésre, mint az élet vagy halál kérdése?!

- Maga szerint még mindig meg lehetne próbálkozni a csontvelő átültetéssel? – sírt fel reménykedve az anya.

- Mindent meg kell kísérelnünk, csak egyet nem szabad tennünk: öletett kezekkel, belenyugodva, várni a halált. Tehát?

- Ez azt jelenti, hogy vállalja, amire kértük? – kérdezte reménykedve az apa.

- Igen, de nem úgy ahogy kérték. Nem nézem tétlenül, hogy a lányuk meghal. Sosem tudnék többé tükörbe nézni, ha nem próbálnék az anya nyomára jutni. Az ügy sürgős, reggel indulnom kell, feltéve ha beleegyezésüket adják…

- Doktor úr rendelkezzék velünk. Átadjuk a papírokat, kap aláirt biankó csekket, annyiról tölti ki amennyiről akarja…

- Maga csak pénzben képes gondolkodni?

- Ha más nem, az mindig segít, feltéve ha lesz kinek felajánlja. Küldjek kocsit magáért, vagy…

- Van kocsim, de repülővel gyorsabb lesz, és minden perc drága. Át kell néznem, gondolnom az iratokat. Vezetés közben nem jó, ha elkalandozik a figyelem. Majd ott taxiba ülök.

- Azt tesz amit jónak lát és áldja meg az isten. Akkor is ha semmit nem ér el azzal, hogy odautazik.

- Ne adja fel ilyen könnyen. Sosem szabad visszakozni, amíg van egy hajszálnyi remény. Nekem valami azt súgja, hogy sikerülnie kell. Amikor letettem az orvosi esküt egyúttal örök hadat üzentem a halálnak és ha csak így tudok szembeszállni vele, hogy felcsapok magánnyomozónak, ám legyen, de sokért nem adnám, ha legyőzhetném, ha Liza segítségével sarokba szoríthatnám.

- Istenem! – kapta szája elé kezét az asszony.

- Biztos benne, hogy… – dadogta majdnem sírva az apa.

- Semmiben nem vagyok biztos, de Lizát még elég erősnek tartom a beavatkozásra és ami siettet az éppen ez. A betegség egyre gyengébbé teszi és ha a szervezet nem hajlandó befogadni, vagyis együtt működni a kapott csontvelővel, akkor minden hiába.

- Számíthat ránk doktor úr, és előre is köszönjük. Ezzel mindent jóvá tett, úgy értem azt, hogy úgy gondolta: ha a lányomnak szüksége van valamimre, nem adom az életemet is a gyógyulásáért? Liza a mindenünk!! – suttogta reményvesztetten az apa. – Azt hiszi nem ajánlottuk fel azonnal a csontvelőnket? De sajnos alkalmatlanok vagyunk rá. Mi készek lettünk volna mindenre.

- Ezt nem tudtam! – mondta csendesen a doktor. – Elnézést.

- Semmi baj. És ha kérhetünk valamit. Ne mondja el neki, hogy nem a mi lányunk. Nem akarjuk, hogy megtudja. Nagyon felkavarná. Úgy gondoltuk ha férjhez megy eláruljuk, de most hogy,… szóval a legrosszabbkor derülne fény a titokra. Egy ilyen felfedezés egészségesen is traumát okoz, hát még olyan állapotban amilyenben ö van?!

- Egyetértek, de akkor sem tudok belenyugodni a tehetetlenségbe. Kell lennie valami segítségnek. Még, ha tizenkilenc év telt is el az örökbefogadás óta.

- A születés óta. Az anyakönyvi kivonaton Liza úgy szerepel, mintha a feleségem szülte volna. – mondta Mr. Connor.

- És ha száz? Akkor is kell lennie valakinek, aki tud a dologról s amint meghallja miről van szó, segít nyomára akadni az anyának, vagy az apának. Testvérei is lehetnek…

- Ha vannak, hasonló sorsúak lehetnek! – mondta Mr. Connor.

- Lehetnek?! – futotta el újra az indulat a doktort. – Nekem klinikát ígérnek, hogy segítsem el a halálig a lányukat, hogy bolondítsam, miközben tétlenül nézik, hogy napról napra fogy az ereje. Vannak titkok, amelyek sérthetőek, ha egy fiatal élet a tét. Orvosként nem tudnám végignézni, végighazudni egy netán gyógyítható beteg haldoklását. Miért nem tettek meg mindent, hogy előkeríttessék az anyát?

- Eleinte attól tartottunk, hogy ha megtudja, hol a lánya, visszaköveteli… de amikor mégis rászántuk magunkat, vagyis amikor donorként szükség lett volna rá, nem jártunk sikerrel. Az ügyvéd, meghalt. A bűnünk csupán az, hogy nem akartuk Liza szeretetét elveszíteni. Sosem múlt el belőlünk a félelem: egy napon jön egy asszony és visszaköveteli azt, aki nekünk, a boldogságot jelenti.

- És még maguk mondják, hogy szeretik? Aki igazán szeret inkább nélküle élne abban a tudatban, hogy ö is él, de maguk csupa önzésből hagynák meghalni?! Kérem az iratokat, és ha mint orvos sem tudom feltörni a titkok csonthéját, akkor meglátjuk mit teszek de hogy meg se próbáljam, azt nem viselném el. Ígérem, hogy az önök titkát megőrzöm. A csontvelöátültetésnél nem kell, hogy a donor találkozzék a beteggel. A titok tovább élhet. Most menjenek, küldjék az iratokat, hogy indulhassak. Addig benézek Lizához. Ki kell találnom valamit, ami miatt két napig nem lát. Vért kapott, most jó erőben van, nem akarom, hogy az izgalomtól belázasodjon.

- De ugye neki nem mondja el… ö nem fogja megtudni, hogy… – sírta az asszony.

- Nem Mrs. Connor, de szerintem Liza szereti magukat, és elvárhatná, hogy ismerjék annyira: ha megtudná, hogy idegenként is ilyen boldog gyermekkort biztosítottak neki, úgy érezné: még több szeretetet kell adnia. Csak nem hiszi, hogy megváltoznának az érzései? Különben sem lehet eldönteni, ki az igazi szülő, aki életet ad a gyereknek, vagy aki felneveli, de szerintem az utóbbi feladat kicsit nehezebb és becsülendőbb. Kérem, siessenek!

- Jó hogy jön doktor úr! – fogadta Liza mosolyogva. – Most visszaadom az erőt, amit magától kaptam. Olyan izompacsirtának érzem magam, mint Sámson… csak az a baj, hogy neki a hajában volt, nekem a vérátömlesztésben rejlik a varázserőm. Ahogy múlnak, a napok úgy fogy, akár az holdkorong az égről. De most van. Akar belőle? – mosolygott kipirulva a lány.

- Honnan tudja, hogy szükségem volna rá? – nézett bele az őzike szemekbe a doktor.

- Csak nincs valami baj? – riadt meg Liza.

- Ha nem is baj, de el kell utaznom…

- És én még örültem, amikor megláttam. Nem tudtam, hogy ilyen rossz hírrel érkezik.

- Ki tudhatja egy hírről előre, hogy rossz! Hátha valami jó sül ki belőle! – sejtelmesedett a férfi.

- Hova kell mennie, vagy titok?

- Nem… de családi ügy, vagyis anyám születésnapja van és azt mindig megünnepeljük – mondta zavartan a férfi, mert valahogy úgy érezte, az anyját, akit annyira szeret, kár volt belekevernie egy füllentésbe, még ha ezerszer olyan sokat jelent is az ok hihetősége.

- Boldog anya! – sóhajtotta a lány elmerengve. Van egy egészséges fia. Szegény mamimnak csak a bánat van belőlem. El tudja képzelni mit érezhet ö, hiszen tudja mire számíthat, és velem a fél szívét a sírba teszi. Apámról nem is beszélve. Nagyon szeretem őket! Gyűlölöm magam a gyengeségemért, mert nem tudok felülkerekedni ezen az átkozott kóron és bánatot kell okozzak nekik a halálommal. Annyiszor elterveztük az életet… már az unokáik számában is megegyeztünk.

- Háromban? – kérdezte a kis kezeket simogatva, a férfi.

- Ötben. Háromnál kezdtük a licitet. Képzeljen el öt vidám, aranyos gyermeket egy családban. Én sem nagyon tudom elképzelni, mert egyedül voltam, de úgy vágytam mindig testvérekre. Sajnos a szüleimnek nem lehetett több. Én is nagyon nehezen születtem. Ha otthon lennék, küldhetnék valamit az édesanyjának. Ismeretlenül. A fiáért, azért a drága segítőkész lelkéért. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy: ha ö nem hozza világra magát, én most nem lehetnék ilyen nyugodt és boldog. Isten adjon neki hosszú életet, és sok boldogságot. Vagy azt feleslegesen kívánom? Hiszen, akinek ilyen fia van, az nem lehet boldogtalan. Ugye megmondja neki, hogy van egy betege, akit örök hálára kötelezett. Csak azt ne mesélje el, hogy ez az “örök” legfeljebb pár hónapig tarthat.

- Jobban tetszett, amikor bejöttem! Ha nevet, csodálatos!

- Szinte nem is hinné hogy beteg vagyok? – évődött a lány.

- Sajnos tudom hogy az, de hiszem hogy meggyógyulhat.

- Hiszi? Ez nem hit kérdése doktor úr. Ez eldöntött dolog. Velem már mindent megpróbáltak, amit lehetett. Steril szoba, reménykedés, de az én sejtjeim tehetetlenek, és nehéz eset vagyok, nem könnyű megfelelő donort találni. Azt hiszem megint kiszáradt a szám… nem kenné be? Kárpótlásul, hogy két napig nem láthatom? – kérte belepirulva, és az ajakír után nyúlt.

Jerry Harvey azt hitte ugyanúgy csinál mindent, mint először, de tévedett.

-A múltkor nem reszketett az ujja. Gyengédebb volt. Most mintha dühből csinálná… ha nem akarja… inkább hagyja… pedig, ha tudná milyen jó, amikor gondolatban, vagy valóságban, végigsimítom a szám vonalát, és elképzelem, hogy a maga ujját érzem.

- Bocsásson meg… az utazás mindig megzavar. Nem szeretek utazni és ugyanakkor feszit a vágy, hogy mielőbb lássam az otthoniakat. Engesztelésül adok egy puszit, olyat, mint a múltkor.

- Tudja mi járt a fejemben, amikor idelopta a számra azt a gyerekes puszit? Hogy mi lenne, ha benyitnának és meglátnák, amint a doktor úr és a betege… De ne féljen, mindent vállalok azt is, hogy én erőszakoskodtam, csak ne essék bántódása. Menjen mert elkésik. Irigylem magát az utazásért, azért, hogy az édesanyjának örömöt okozhat. Ez velem már sosem fordulhat elő.

- Ha így beszél, elfenekelem.

- Úgy sem kaptam még ki életemben! De tudja mit? Ha meggyógyít akár mindennap elfenekelhet. Milyen boldogan vállalnék bármit, csak élhetnék, mindegy hogyan. A legszegényebb sorsot is zokszó nélkül viselném, hiszen akinek egészsége van, annak mindene van, bármi más csakis tőle függ. Siessen vissza. Remélem, még életben talál.

- Ha így beszél, megharagszom. Magától is függ, hogy akar-e élni. Nagyon szeretném, ha akarna…

- Minden betegének ezt mondja?

- Igen… vagyis, csak az értetleneknek. Szerencsére a legtöbbjükben van élnivágyás.

- Az imént mondtam, hogy szeretnék élni, mit akar még?

- Hogy akarjon is, ne csak szeressen! Nagyon rossz volt az átültetés? – kérdezte hirtelen.

- Aki annyit szenvedett már, mint én, annak semmi nem lehet rossz, ami gyógyulást ígér. Akár holnap újra odafeküdnék, csak biztatnának, hogy hátha…

- Ezt a mondatát viszem magammal az útra, és szeretném mosolyogva viszontlátni. A mosoly ragadós. Tudta?

- Valamikor éreztem is, de most már távol van tőlem minden, ami jó volt. A nagy nevetések a suliban, a csábmosolyok… minden.

Az iratokat időben megkapta, és hamarosan felszállt a gépe. Elindult, hogy ha le nem is győzheti, legalább próbálja sarokba szorítani a halált. De hát van-e erő, amely képes megbirkózni a láthatatlan, de mégis legriasztóbb ellenféllel? Vele akiről mindenki tudja, hogy előbb vagy utóbb, de ö lesz a nyerő. Talán csak egy vigasza marad a halállal kapcsolatban az embernek: ugyanúgy nem fáj, mint a születés. Abból sem maradnak emlékek, ez is észrevétlenül megy végbe. Akit a csontos karok megölelnek, az nem érez mást, csak puha melegséget, megnyugvást, s talán boldogságot, hiszen, akinek már nincsenek gondolatai, nem gyötrik kétségek, félelmek, az akár boldognak is mondható.

Az úton, miközben az iratokat nézegette, az járt a fejében: hogy kezdjen bele a reménytelennek tűnő vállalkozásba. A nyomozáshoz jó logikai érzés kell, ö sosem szerette a matematikát, de most hasznát vehetné. Anyja sokszor mondta neki: kicsim te nem is lennél jó másnak, csak orvosnak, mert minden más pályán fontos, hogy az embernek legyen számérzéke. A gyógyításhoz nem sok matek kell, csak jó lélek, erős akarat és fáradhatatlan tenni akarás, az pedig beléd kétembernyi szorult. Azzal tisztában volt, hogy a bürokrácia utvessztöiben nehezen lehet eligazodni, tilalomfák nélkül is: hát még ha azok is útját állják. A titoktartás! Az örökbefogadás olyan személyiségi jog, amelyen nem eshet sérelem: sem egyik, sem másik oldalon. Néha érthető a szigor, de vannak helyzetek, amikor inkább kerékkötőnek számit, és jó volna, ha gyakrabban kapna helyet a törvény bigottságában a méltányosság.

Az intézetet, ahol a Connor házaspár több mint húsz éve bejelentette igényét, hamar megtalálta. Gondolta ott tudakolózik először, hiszen ha sosem derült is ki igazán, de abban a városban csak azon a helyen tartották nyilván őket mint örökbefogadókat és furcsa módon az öt éve elhunyt ügyvéd is ott élt. Örült, hogy az intézetben egy nagynénje korabeli igazgatónö talált. Ha régen van ott, része lehetett az örökbefogadásban, és szép szóval, vagy némi csellel, talán ráveheti, hogy segítsen. Ritka az olyan ember aki egy szál magában áll a világban. Liza anyjának elvileg még élnie kell, és ha él: születhetett még gyermeke, akár több is. Amikor megszólalt, alig ismert rá saját hangjára.

- Orvos vagyok, asszonyom és élet – halálkérdés hozott ide.

- Beszéljen, kérem. Ha tudok, segítek.

- Megvan a húsz év előtti nyilvántartásuk azokról, akik gyermeket szerettek volna örökbe fogadni?

- Valahol biztosan, de elő kellene kerestetnem. Mire kíváncsi?

- Hogy szerepel-e benne a Connor házaspár, és történt-e valami az örökbefogadási igényükkel.

- Azt mondta Connor? – kérdezte nagy sokára, láthatóan elbizonytalanodva a nő.

- Igen. Örökbe fogadtak egy kislányt, és emlékezetük szerint ebben a városban sehol máshol nem lehetett nyilvántartva az igényük, csak itt, ebben az intézetben.

- Miért fontos ez, ennyi idő után? – szólalt meg elhaló hangon az asszony.

- Mert a kislányuk haldoklik – mondta szinte szótagolva, a doktor.

- Mit beszél? De hát mi baja?! – sápadt el az igazgató nő.

- Leukémia.

- Teremtő isten! – sóhajtott az asszony, majd reszkető kézzel nyúlt a pohár után, és ivott egy korty vizet.

- Rosszul van? Segíthetek? – kérdezte Jerry készségesen.

- Nem köszönöm… mindjárt jobb lesz, csak hát ha az ember elmúlt hatvan, már elő – előfordul egy kis légszomj. Még két hét és nyugdíjba megyek. Nem vállalhatom tovább, pedig nagyon szerettem, amit harminc éven át csináltam. Boldog ember, aki azt teheti, amiben kedvét és örömét leli, habár…

- Harminc éve van itt? Akkor talán emlékszik Mr. Connorékra. Újszülöttet akartak…

- És kaptak is! – jelentette ki segítőkészen az asszony.

- Ezt honnan tudja?

- Biztos vagyok benne.

- Anélkül, hogy utána nézne?

- Azt hiszi lehet ilyen helyen felejteni? Az ember vagy ezért, vagy azért de emlékszik minden házaspárra, minden gyerekre. Sokan nem titkolják a kicsi előtt, hogy innen kapták, és néhányan – felnőtt korban – visszajönnek, hogy kutassanak az igazi anyjuk után. Van amelyiknek sikerül, de nem emlékszem szinte egyetlen boldog találkozásra sem. Az idő még a fájdalmat is elmossa, hogyne temetné el azt, amire nem is akarunk emlékezni?! Mindenkinek joga van felkutatni a szülőanyját, feltéve ha tud arról, hogy örökbe fogadtak, vagyis az első titokszegést nem mi követjük el. Sok gyerek kéri: mutassuk meg honnan jött, él-e valakije, aztán minden abbamarad, úgy értem a kapcsolat nem melegszik fel. Érthető is, hiszen innen jó sorba kerülnek és sokukat megriasztják az eredeti családban látott körülmények. Természetesen nem kell nyílt lapokkal játszaniuk, segítünk, hogy névtelenek maradjanak, vagyis ne akaszkodhasson rájuk senki, akaratuk ellenére. Láthatnám a születési anyakönyvi kivonatot?

- Honnan tudja, hogy az van?

- Tudom! – bólintott az asszony.

- Istenem… ha segíthetne… tessék az irat. És hadd mondom még egyszer, élet halálról van szó. Elhiheti, orvos vagyok!

- Sok mindent mondtak már, de ilyet még nem – jegyezte meg, miközben szétnyitotta az okiratot. Jerry első pillanatban azt hitte képzeleg, de a nő arca olyan fehér lett, akár a fal. Sokáig nem szólt, majd aggodalommal teli hangon megkérdezte: van remény a gyermek gyógyulására?

- Az attól függ, sikerül-e rábukkannunk a testvérére, vagy az édesanyjára. De biztos, hogy jól van? – bujt ki belőle az orvos.

- Köszönöm… múló rosszullét, egy kicsit megszédültem. Nem szeretem a sok és főleg felesleges beszédet, éppen ezért arra kérem, ha azt akarja, hogy segítsek, ne kerülgesse a forró kását, mondja el miről van szó. A méltányosság minden köztisztviselő szuverén joga és előfordult már hogy megszegtem a törvényességet, puszta emberiességből. Hallgatom.

- Amikor azt mondtam élet halálról van szó, asszonyom, nem túloztam. A kis örökbeadottnak csontvelöátültetésre volna szüksége és a legmegbízhatóbb donort keresem.

- Szegénykém… – sóhajtotta az asszony. – A betegség mindig megrendít, mert olyan előreláthatatlan és alattomos. Ha meghallom, hogy valamelyik kis volt védencünk beteg, bármily furcsán hangzik is, lelkifurdalást érzek. Olyasmi ez, mint amikor a kereskedőnél reklamálják a hibás árut, holott nem is ö gyártotta de neki kell restelkednie miatta. Az emberi szervezet kifürkészhetetlen titkokat rejt. Ki tudná biztonsággal megmondani egy csecsemő vizsgálata után, hogy olyan egészséges, akár a makk? Az örökbefogadó szülök abban a hiszemben vállalják a kicsit, hogy csak örömük lesz benne, pedig egy gyerek sok vesződséggel jár, még akkor is ha egészséges.

- Asszonyom, nem kertelek: Ön is felnőtt ember, és sosem voltam híve a csúsztatásnak, hát még a hazugságnak. Talán az igaz út hamarabb célhoz is vezet, ezért őszinte leszek. A szülök felmentettek a titoktartás alól. Lizát halálra ítélte a betegség tizenkilenc évesen, de van remény: a testvér csontvelője segíthet.

- Nincs testvére…

- A fogadott szülök boldogan adnák mindenüket, de a beteg ritka vércsoporthoz tartozik, egy a millióhoz. Saját sejtbeültetés nem segített. Képtelen vagyok belenyugodni, hogy ne próbáljuk felkutatni egy esetleg élő, közeli hozzátartozóját. Hátha?!

- Becsületes, nyílt beszéd. Ezt szeretem. Bárcsak segíthetnék szegény kicsikémen. – mondta az asszony, és erőtlenül felállt. – Töltsön magának egy kávét. Mindjárt visszajövök.

Jerry Harvey nem kívánta a kávét, de odament a kannához és töltött egy keveset, csakhogy oldja a feszültségét, mert valami azt súgta, hogy a jólelkű asszonnyal szerencséje lesz. Itta a cukor nélküli keserű lét, miközben gondolatai száguldoztak. Ha segítene, ha élne Lizának valakije, olyan személy, aki alkalmas a csontvelőadásra?! De akkor is: hátra van a neheze. Meggyőzni valakit arról, hogy tőle függ egy ember élete és kötelessége segíteni. Kötelessége? Nevetséges! Ha a hajléktalanokra, vagy a drogosokra gondol, akik ott fetrengenek már a legforgalmasabb utak faltövében is, és az emberek úgy mennek el mellettük, mintha holt tárgyak lennének, hirtelen jelentéktelennek érezte a kötelesség szót. A jóságra senkit nem lehet kötelezni, aki ad, adjon önként, jószántából, azzal az érzéssel, hogy a lelki nyugalmát váltja meg vele. De vajon ö adna – e? Ez nem véradás. Azzal már sokan megbarátkoztak és hál istennek vannak állandó donorok, mert hova is lenne a gyógyítás, ha nem volna mindig vér, amikor szükség van rá. A vér életet ment, és drága műszerek, modern berendezések sem helyettesíthetik. A vér maga az élet. A csontvelődonor sokkal többet vállal: fájdalmasabbat, kockázatosabbat. Ha vállalja!

Már régen megitta a kávét, és mint rendszerető férfi el is mosta a csészét a szoba sarkában lévő mosdónál, majd leborította a tálcára, a kanna mellé, de nem tudott ülve maradni. Bámult ki az udvarra, ahol megszámlálhatatlanul sok kisgyerek futkosott, visongott, játszott. Milyen boldogok?! Mit tudnak ők még az életről? Azt sem miért vannak itt. Szerencsére! Miért nincsenek csakis boldog családok, gondtalan, kacagó gyermekek és miért nem győzhetők le az alattomos betegségek. Miért… miért… miért? Az élet tele van megválaszolhatatlan miértekkel, de istennek hála olyan emberek is akadnak, mint az igazgatónö.

- Szerencséje van! – jött vissza az asszony. Tudja, hogy ha két héttel később jön, engem már nem talál itt, és a mi irattárunk néma. A Connor házaspár neve mellé csak annyit jegyeztünk be: tárgytalan. Az emberi agynál nincs tökéletesebb nyilvántartás. A komputerhez ismernie kell a kódot, hogy meglelje, akit keres, és akinek még a nyomát is megpróbálták úgy elsöpörni, mint alkony után a tengeri strand homokját?! Lezárt tény, senkinek semmi keresnivalója bennük. Tudom, hogy eljárást indíthatnak ellenem, de bízom a titoktartásában, és ennek a gyermeknek az ügyében nem tudok szívtelen bürokrata maradni. Elég szívfájdalmat viseltem el harminc éven át, amióta az intézetben vagyok. Sosem mentem férjhez nincs saját gyerekem, mégis állítom, senki nem ismeri úgy a könny sós izét, mint én, pedig sosem sírtam másért, csak gyermekekért, vagy gyermekekkel. Foglaljon helyet. Azt hiszem hoztam magának némi reményt. Ha maga is annak találja, – mondta és átnyújtott egy egészségügyi kartont, amelynek fejlécét, vagyis a személyi adatokat gemkapoccsal odatűzött papír takarta el.

- Ne érdekelje az illető neve, csak a vizsgálati eredmény. Azt mondta leukémia? Úgy tudom magának a vérre vonatkozó adatok a fontosak. És ha ön tisztában van a betege vérképével, akkor…

- Ö az! – mondta ki hitetlenkedve, kicsit döbbenten a doktor

- Ö a megfelelő donor. De hát… kié ez a karton?

- Visszaadná? – nyúlt érte az asszony.

- Segítenie kell. A pénz nem számit. Az örökbefogadók azt mondták adjak meg minden összeget, amit a donor kér, csak…

- Erről hallgasson, nincs undorítóbb mondat számomra, mint ez. Az ember és az élet nem áru és elég baj, hogy gyakran mégis azok a nyerők, akik gazdagok. Maga szerint az a nő, akié ez a karton, alkalmas csontvelőadásra?

- Ha jók az orvosi ismereteim, márpedig igyekeztem, akkor ez a nő nem lehet más, mint Liza vérszerinti anyja.

- Igen… ö Liza anyja, és… egyben az unokahúgom.

- Nem is tudom, mit mondjak, asszonyom? – dadogta a doktor.

- Semmit, mielőtt végig nem hallgat. Itt van a gyerekekkel Rajong értük és azok is érte. Azóta van itt, mióta a lányát… Szóval hozzám jött, amikor bajban volt és itt maradt, de ez kemény történet. Nem tudom fűzi-e emberi kapcsolat is a betegéhez, úgy értem érdekli-e az eredete, vagy csak a gyógyítására koncentrál, de úgy érzem meg kell tudnia: nem egy szörnyeteg hozta a világra. Mert én nem tudok más jelzőt arra a nőre, akit isten alkalmasnak tart egy ember világrahozatalára, de nem kér belőle. A húgom nem kért belőle. Akkor megdöbbentett a dolog, és az is ami azután történt, de ma már úgy gondolom, nem lett volna jogom pálcát törni felette. Akkor haragudtam rá, szidtam, korholtam, próbáltam meggyőzni, de aztán a lehetö legjobb megoldást választottam. Legalábbis eddig azt hittem.

- Hallgatom, asszonyom.

Kopogtak és nem sokkal később egy negyvenes nő lépett be.

- Történt valami, Kathy? – kérdezte az asszony miközben vendége döbbent arcát figyelte. A doktor képtelen volt levenni tekintetét az asszonyról, aki éppen olyan volt, amilyen Liza lehetne húsz év múlva, ha megélné. Le sem tagadhatnák a rokonságot ha együtt látná őket valaki. De nem láthatja mert ez a nő, előtte ismeretlen okból lemondott a gyermekéről és talán az is hidegen hagyná, ha megtudná hogy megint tőle függ az élete. Milyen szép, milyen nyugodt az arca, lágyak a mozdulatai és jóságos a mosolya.

- Fél óra múlva itt lesznek Róbertért. – mondta az asszony. – Elnézést, nem tudtam, hogy vendéged van – nézett a doktorra.

- Mire kell, ott leszek, de az istenért, ne kezd már most siratni öt. Alig féléve van nálunk, nem csinálhatod végig minden válásnál ezt a szívfájdalmat valamennyi gyerekkel.

- De amikor olyan kedves, nevetős, hízelgős… – csuklott el az asszony hangja.

- Adja isten, hogy olyan is maradjon. Örülj, hogy jó helyre kerül. Ha nem ezzel vigasztalnánk magunkat, átsírhatnánk minden napot. Azoknak jó, akik elkerülnek innen, mert egy szeretetre vágyó gyereknek sehol nincs olyan jó helye, mint – akár a legrosszabb – családban. Hiába kap meg mindent itt, ha valamiben szűkölködik, és ez a simogatás, becézés, szeretet, a kötödés biztonságot adó, otthonosság érzete. Ez vigasztaljon és fel a fejjel. Ha pár percet késnék, kérj elnézést. Robi nagyon izgatott?

- Mint a többi… menne is, maradna is – mondta az asszony. – De elnézést, igazán nem akartam zavarni, csak az utolsó perceket együtt szoktad tölteni az elmenővel és gondoltam…

- Ezúttal nyugtasd egyedül, mire kell, ott leszek, hiszen az én szívemnek is kedves minden ártatlan magára hagyott lélek.

Az asszony kiment. Jerry jól látta, hogy szeme tele lett könnyel.

- Elnézést, hogy nem mutattam be magukat egymásnak, nem láttam értelmét, úgy értem, minél kevesebb köze van a dologhoz, annál inkább megóvhatom valami rettenetestől. Ne értsen félre. Attól félek, ártanánk, ha őszintén elmondanánk neki, hogy…- Nem akar segíteni?

- Éppen hogy akarok. Én ismerem Kathyt. Tudom hogy kell kezdeni vele, ha valamit el akar érni nála az ember. Akkor még nem tudtam. Tanácstalan voltam és hagytam magam vitetni az árral, pedig ha én erős maradok, az a lány ma itt élhetne velünk, vagy az anyjával, de hát ki tudja utólag, hogy mi lett volna jobb hajdanán? A húgom négy hónapos terhes volt, amikor beállított hozzám. Szinte hisztériás állapotban mondta el, hogy akit szeretett, akinek hitt, akiben bízott, galádul rászedte. A férfit másfél éve ismerte és rajongott érte. Természetesen testileg is volt közük egymáshoz, mert az a gazember, már elnézést, hogy ilyen jelzővel illetem, de nem mondhatok mást rá, nős ember volt, három gyerekkel, az állam másik végében. Piti kis vigéc a legrosszabb fajtából, aki nemcsak azt árulja, amije van, hanem abból is markol, ami nem az övé. Élvhajhász haszonleső. A legrosszabb fajta. Csalóka szavakkal, ígéretekkel vette le a lábáról Kathyt, akinek ö volt az első igaz szerelme. Az ágyban sok ígéret elhangzik, sok álom, terv szövődik, de a húgom szerint úgy tervezték összeházasodnak. Aki szeret, vakká válik, ám ha nem így lenne is: egy fiatal lányt könnyű elámítani. Én is elhittem volna annak a fickónak, hogy három napot ezen a környéken dolgozik, és a hét többi napját a nagyvárosban tölti, ahol szigorú anyjával lakik együtt. Ezzel mindjárt azt is leszögezte, hogy Kathyt nem viheti oda, még látogatóba sem. Mindig pontosan érkezett és indult vissza. Kedves volt, ajándékot hozott, bagatell dolgokat, miközben a húgom főzött rá, és még a szállásköltséget is megtakarította a csábos szavakkal kizsarolt éjszakákkal. Az én naiv kis húgom nem akarta sürgetni az esküvőt, de elveszíteni sem, galád szerelmesét. Meg akarta tartani foggal – körömmel, tehát a legelemibb női praktikát választotta: nem kérte a fickót, hogy védekezzen, vagyis terhes lett. Akkor még nem volt nagy divatja a fogamzásgátló tablettának. A férfiak pedig?! Örülnek, ha nem kell másra figyelniük, amikor éppen… de hagyjuk ezt. Az én naiv, vagy számító húgom, várt a hírközléssel, hogy minél nagyobb legyen az öröm, és amikor kibökte, az jó hírnek szánt tényt, majd beletébolyodott a fogadtatásba. A férfi kivetkőzött önmagából, vagyis kibujt belőle az igazi énje. Követelte, hogy szakisa meg a terhességet. Nem volt joga felcsináltatni magát, – ahogy ö mondta – csak azért, hogy férjet fogjon. Különbenis nős… és kipakolt mindent. Csoda, hogy Kathy, az után a borzalmas vallomás után nem nyelte le az összes gyógyszert, ami otthon volt, vagy nem ment fel a legmagasabb ház tetejére, hanem idejött. Hetekbe telt, mire úgy – ahogy megnyugodott, de a gyerekről hallani sem akart. Elvették volna tőle, hiszen hajadon volt lakás nélkül, de ö nem vállalta a szégyent, és sajnos a gyereket sem. Azt hajtogatta: nem kell! Látni sem akarom. Arra a csaló gazemberre emlékeztetne. Eközben a kicsi – mit sem sejtve a kegyetlen világról – szépen fejlődött az anyaméhben. Pszichológussal, jogászokkal tárgyaltam, és mert az ö véleményük is az volt, hogy a húgom sosem fogadná el a gyermeket, vagyis a születendő kicsi számára is jobb lesz, ha örökbe adjuk, beszéltem egy ügyvéddel. Kathy nagykorú volt, azonnal rávágta az igent, vagyis beleegyezett, hogy ne is lássa a kicsit, amint világra jön, vigyék. Az ügyvéd urat régen ismertem. Vállalta, hogy elrendezi a dolgot, és eszembe jutott a szomszéd államból itt járt Connor házaspár, akik mindenáron csecsemőt akartak. Megadtam a címüket és minden ment a maga útján. A húgom aláirt, a gyereket az új szülök nevére anyakönyvezték, és mire észbekapott: nem volt kit szoptatnia. Azt hittem bántani fogja, de nem. Olyan kemény gyűlölet élt a lelkében az iránt a férfi iránt, vagy önmaga gyengesége rendítette meg oly mértékben, hogy minden dühét a kislányán töltötte ki. Sokszor eszembe jutott akkor az írás: apák bűnét a fiakban. – hallgatott el az asszony.

- Megdöbbentő, amit elmondott, de kérem: segítsen.

- Segítek… hogyne segítenék. Ha engem nem talál itt, senkitől nem kaphatott volna felvilágosítást a betegéről, mert az intézet nyilvántartásában, a kis húgom gyermeke nem szerepel. Kathy a szülésig nálam lakott. Én tartottam benne a lelket, reméltem, hogy észhez tér, megváltoztatja az elhatározását. Utolsó percig bizakodtam. Aztán nem várhattunk tovább és a jogtanácsos levezette az ügyet. Ha el is jutott volna ide, vagyis a húgomig, nélkülem, nem megy semmire, mert ö úgy tudja FIA született. Amikor a szülés után megkérdezte: fiú lett? Rábólintottam. Magam sem tudom miért. Mint később kiderült, segítettem vele a beletörődésbe, – ha bele lehet törődni egyáltalán az ilyesmibe. Azt akarta hallani a számból, hogy ha fiú, biztosan az apjára hasonlít, valahányszor meglátná, ráemlékezne, vagyis el szerette volna hitetni magával, hogy helyesen cselekedett, amikor a kicsinyét látatlanban odaadta. Ne kivájna, hogy elmondjam, ami aztán következett. Természetesen a nevelőszülők azonnal elvitték a nevükre anyakönyvezett kislányt. Én sem találkoztam velük, pedig nekem jutottak eszembe éppen ők. Amikor itt jártak valahogy meglepett a csökönyösségük, amellyel újszülöttet akartak, és kapóra jöttek. Mihelyt pont került az ügy végére, odaírtam a nevük mellé a nyilvántartásunkban: tárgytalan. Ennyi bűnt követtem el harminc év alatt és talán súlyosbítja, vagy enyhíti a vétkem, hogy ezt is az önön vérem érdekében tettem. A húgom a szülés után néhány óráig nyugodt volt. Mintha valami nagydolgon esett volna át, ami nyomasztotta, bántotta. Ám, amikor a többieknek oda vitték a babát szoptatni, az ö karjai pedig üresen maradtak, elkezdte követelni a magzatát, és nem akarta megérteni, hogy vannak dolgok, amelyek visszavonhatatlanok. Újabb nyugtató kúra következett, és a gyereke utáni fájdalma lassan betokosodott. Sosem kérdezősködik a fiáról, de minden akkortájt született, és idekerülő gyerekben a saját, vagy a szerelmese vonásait keresi. A gondozottjainknak nyújtott szeretetével akar vezekelni, és tudom, ha rajta múlna, a világ végéig is elmenne, csakhogy visszakapja a fiát. De nem mondja. Olyan lett számára, mintha eltemette volna. Most már megérti miért nem mutattam be magukat egymásnak? Féltem, és óvom mindentől, ami feléleszthetné benne a felelőtlenül megtagadott anyai érzéseket. De hát ki tudhatná milyen is az, amíg nem tartja a karján a gyerekét? Most össze kell szednem a gondolataimat, tudom, mit teszek. Bármilyen kellemetlen is nekem, szükség lesz az anyagi felajánlásra, amiről beszélt. Kathy mindent megtenne ezért az otthonért, ahol a meggondolatlanul elveszített gyermeke helyett mindig lehetnek kicsinyei, akik nélkül már nem tudna élni. Férjhez mehetett volna, de valami itt tartja. Ki tudja mi? Talán hogy akkor itt nyert vigasztalást, de milyen áron?! Sajnos nem tehettem másként. Ugye szépasszony? A lánya is ilyen?

- Igen… vagyis, nem is tudom. Hasonlít rá, de hónapok óta beteg és egyre jobban elrágja a gyilkos kór.

- Kathynek azt mondom, hogy maga segíti az alapítványt, de mivel egy jótékony csontvelő bank megbízottja, és szívesen fogad tőlünk is segítséget: ajánlkozhat donornak. Nagyon fájdalmas?

- Őszintének kell lennem: több egy vérvételnél, és kockázata is van, de nem életveszélyes. Fájdalmas, kellemetlen, de ha közben a donor arra gondol, hogy életet ment, elviselhető.

- Kathy erős ember, megkeményítette a lelki fájdalom. Azt hittem csak a szülésig marad érzelmileg tetszhalott, de rájöttem, hogy az a gazember a lelkét ölte meg, mert mihelyt pszichikailag helyre jött, érzéketlenné vált minden testi fájdalom ellen. Milyen összeget mondhatok neki?

- Egy millió dollárra van felhatalmazásom! De ha gondolja, telefonálhatok, és nem hiszem, hogy akadálya volna egy nagyobb..

- Képtelenség… még engem is meghökkent vele. Óriási összeg. Mi minden kerülhetne ki belőle a kis ártatlanjainknak?! Kathy a tizedére sem tudna nemet mondani. Akkor én megyek is. Szeretnék pár percig Roberttel lenni, amíg még a mi fiunk. Aki útra indul közülük, és családba kerül, annak fontos, hogy kézből – kézbe kerüljön, hogy magával vigye a biztatást, a sosem múló szeretetet, hogy legyen ereje megbirkózni a csodálatosnak képzelt, vagy vágyott új helyzettel. Kathynak azt mondom: maga átnézte az egészségügyi kartonokat, és valamennyiünk közül az ö csontvelejére volna legnagyobb szükség, mert a többieké beleértve az enyémet is, elég gyakori. Hol jelentkezzen és mikor?

- Ennyire biztos abban, hogy…

- Bízza rám. Ha akkor hagytam magam elkábítani tőle, ha nem hittem abban, hogy úgy nyüszít majd a gyermeke után, akár egy kis állat, csak tudja meg mi az anyának lenni, akkor most kutya kötelességem, jóvátenni amit akkor, közösen elkövettünk. Ami rajtam múlik, abban nyugodt lehet. Mikorra tudja elintézni, hogy…

- Csak telefonálnom kell és beindul a gépezet. A mintát itt helyben leveszik, és ha megfelel, napok alatt áteshet a dolgon, anélkül, hogy találkoznia kellene a… betegemmel.

- A telefon rendelkezésére áll, és mihelyt végzek, visszajövök. Addig intézkedjék – mondta az asszony és kiment.

A doktor a Connor házat hívta, és nem restellte, hogy közben reszket a keze. Az apa a kocsi telefonján jelentkezett.

- Éppen a kórházba tartunk. Mi újság? – kérdezte, hallható izgalommal.

- Sikerült! – sóhajtotta a doktor.

- Ez nem lehet igaz. Egy pillanat. Meg kell állnom, kiment belőlem minden erő, és nem akarok több bajt.

- Igazat beszél? – vette át a járda mellé lavírozó férje kezéből a telefont, Mrs. Connor.

- Igen. A vérszerinti anya hál istennek egészséges és – ha nem is egészen egyenes úton, de vállalja a donorságot…

- Teremtő isten… és tudja, hogy…

- Semmit nem tud. Nem is kell megtudnia

- Hallgatom!- szólt bele a kagylóba újból, az apa.

- Majd otthon bővebben. Egy milliót ígértem az intézeti alapítványnak. Az igazgatónö vállalta a lebonyolítást. Én bemegyek az itteni kórházba, de hogy az út sima legyen, beszéljen, kérem a professzor úrral. A levett csontvelőt nem vihetik máshová, függetlenül attól, hogy nem névre szólóan adja a donor. El kell intézni, hogy hozzánk kerüljön. Az névtelenség biztosítható, de a dolog, sürgős. Minden óra javítja a beavatkozás esélyét.

- A csekkeket aláírtam. Állítsa ki. Ha kell – utólag – ellenjegyem, csak nehogy eljöjjön anélkül, hogy átadja. Még a végén meggondolják és oda az utolsó reménysugár. Hogy talált rá? Maga kész csodadoktor Harvey – csuklott el az apa hangja.

- Az írás is azt mondja, aki keres, talál, és nekem nem a titkok megőrzése volt fontos, hanem a donor. Liza érdekében. Átadom a csekket, aztán megyek a kórházba előjegyeztetni a beavatkozást. Remélem, a professzor addig ideszól, búcsúzom uram, sürget az idő.

- Liza nagyon várja…

- Mondta?

- Kérte, hogy küldjünk egy hálás betege nevében virágot az édesanyjának, a születésnapjára. Azt mondta neki, hogy hazamegy?

- Mi mást mondhattam volna? De felesleges volt. Szegény Mami nem tudja majd mire vélni, ám tagadhatatlanul boldog lesz. Mindig büszkébb volt rám, mintsem lehetett volna. Remélem az okot, vagyis a születésnapot nem említették, mert az csak egy félév múlva lesz. De azért kedves volt tőle… nem?

- Mi is azt hisszük… és magától is, hogy ennyit tesz érte. Senki nem lehetett volna olyan sikeres, mint maga.

- Legjobb mindig az egyenes út! – jegyezte meg a doktor és letette a kagylót. Odament az ablakhoz. Az igazgatónö és Liza anyja kézen fogva vezettek egy négy év körüli kisfiút. Háttal voltak neki, de esküdni, mert volna rá, hogy mindhárman sírnak. Két oldalt mellettük, szinte a meleg tenyérváltásra várva, az új szülök lépdeltek. Izgalommal telten, várakozóan, boldogan. Aztán egy ölelés, sok – sok puszi, simogatások, és a kis kacsók új markokba kerültek. A fiú ott lépdelt jövendő szülei között, de a nyakát sokáig nem tudta előre fordítani. Nézte azt amit elhagy, ahol jó volt, ahol szerették, és ahova ne adja isten, hogy valaha is vissza vágyjon. Nemcsak azért, mert kell a helye másnak, hanem, mert ha az új családban még olyan helye sem lesz, mint itt, akkor semmi értelme ennek az átkozott világnak – gondolta ellágyulva, és visszament az asztalhoz. Kitöltötte a csekket. Egy millió dollár. Óriási pénz. Még a saját gyermekért is az, hát még valakiért, aki idegen, és akin talán ez sem segít. Sosem hitte, hogy ilyen nagy a szeretet ereje. Ilyen csodára képes.

- Akkora az orrom, mint egy krumpli – tért vissza az igazgatónö. – Én még napokig kínlódom, de remélem Robert máris elfelejtett bennünket. Ahogy ilyenkor szokás tele a kocsi játékkal édességgel, szép holmikkal. Amiket előre küldtek, azok is csodásak voltak. Sokan azt hiszik a gyermeket csak ajándékokkal lehet megnyerni, persze azzal is, de kevesen hinnék, hogy egy szelet üres kenyeret is mannává változtathat a kedves szó, a mosoly, a szeretet, ami ingyen van, mégis sokan fukarkodunk vele.

- Tessék a csekk asszonyom. A kórházból ideszólok, mikorra várják a donort. Adja isten, hogy sikerüljön rávennie…

- Ha ezt a csekket meglátja… mindenre vállalkozik. Önzetlen, drága, jószívű teremtés, csak az a régi botlása ne lett volna, amiben sajnálatos módon én is bűnsegédje voltam. De talán jobb is így. Ha a lánya vele marad és megbetegszik, mert gondolom az úgyis bekövetkezhetett volna…

- Nem biztos asszonyom. A betegségeknek oka van, és az okokat sok mindenben kereshetnénk, akár a jómódban is… A táplálkozás, a hajlam, a beteg gének, ki tudja mi okozza?

- Lényeg az, hogy Kathy nem segíthetett volna a lányán, mert nem elég a donor, a műtét költségeit is állnia kell valakinek Ha maga nem, ki tudná, hogy mit jelent a pénz a gyógyításban?! Kathy mindig a védenceinkre költötte a keresetét és egyetértek: nincs jobb érzés, mintha adni tud az ember. Sokszor elgondolom, hogy ez a hatvan év, amit megéltem, felér három emberöltővel is, mert sokan azt hiszik: Amerika maga a csoda. Csupa pompa, kacagás. Maga tudja, hogy az amerikai közül 3l milliónak nincs, biztosítása Ha mentőt hívnak valakihez, az utcán kell tisztázni: biztosított-e vagy ha nem, vállalja-e valamelyik szociális intézmény, netán alapítvány a kezelés költségeit. Ha nem? Ki vannak szolgáltatva a betegségnek a biztos halálnak, mondjuk egy ilyen esetben. Úgy tudom a leukémia nem örökletes. Nyugtasson meg, ha tud, hogy nem Kathy az oka a kislány bajának. Nem tudok a családban ilyesmiről…

- Eddig nem bizonyított az örökletesség, a hajlam sem, főleg a gyermek – és serdülőkori leukémiáknál. Ami pedig a többit illeti? Én ne tudnám, asszonyom? Sokszor nem lehet eldönteni, mi a nehezebb pénzt szerezni, vagy gyógyítani? Mindenesetre az előbbi keservesebb, megalázóbb, ha a második nehezebb is.

- Maga rendes ember, és örökké hálás leszek istennek, hogy nem mentem el egy hónapja nyugdíjba. Ismerem az utódomat. Jólelkű, de bigott bürokrata, és hogy őszinte legyek, én sem emlékeztem volna arra a kislányra, ha nem az unokahúgom hozza a világra, s nincs benne a kezem abba a kelkifurdaló örökbeadásban.

- Minden jót asszonyom és még egyszer köszönöm. Kívánok hosszú, tartalmas életet…

- Csak innen ki ne tiltsanak és meghívhassak magamhoz hétvégekre néhány gyereket, meg egészség legyen, akkor éppen olyan boldogan élek, mint eddig. Mert adni gyönyörűség… jót tenni csodálatos érzés, sokkal jobb, mint kapni, pedig azt is a szeretet motiválja. De hát ki értse az életet, ha egy ilyen vénség sem, mint én vagyok. Talán évszázadok kellenének, hogy tisztába jöjjünk: mi végre élünk a földön, hogy tehetnénk magunkat minél hasznosabbá, s az által, elégedettebbé, boldogabbá is. Sok sikert doktor úr. És ugye kapok egy telefont, ha sikerül, mert ha nem, arról nem akarok tudni. Azóta gyászolom azt a kislányt, hát még, ha megtudom, hogy fizikailag is halott. Ám ha túléli, ha meggyógyul, isten is megbocsátja a vétkünket, ha vétettünk egyáltalán?! Ilyen esetekben vitatható, ki a bűnösebb: aki álnokul megcsinálja a bajt, és lelép, vagy aki vállalja a romeltakarítást, meg az újraépítkezést!

Mr. Connor valóban nem pazarolta az időt. Mire Jerry beért a kórházba, az igazgató már mindenről tudott. Neki csak a donor nevét kellett közölnie, s azt: hol érhető el, kit értesítsenek.

Amikor végzett és kiért az utcára furcsa érzése támadt. Valami sosem tapasztalt öröm bujkált benne, ami az éhséget is feledtette. Esze ágában sem volt azzal húzni az időt, hogy egyen. Valami húzta vissza… a betege ágya mellé, akinek most nagyon sok erőre, vigaszra, bátorításra lesz szüksége, és ha az ö szavai valóban hatnak rá, akkor kötelessége, hogy a megpróbáltatások közepette vele legyen. A gépen csillapíthatta az éhségét, de sosem várta még olyan türelmetlenül, hogy célba érjen. A reptérről hazament, tusolt, borotválkozott, és hat lóval sem lehetett volna otthon tartani. Tudta, hogy a betegek már aludni készülnek, de azt is, hogy várja egy fekete hajú, bizakodó lány, akinek a szája vonalát, – amióta először körülrajzolta az ujjával, – az ujjbegyében érzi. A klinikán üzenet várta: hívja fel a professzort, bármikor érkezzen is vissza. A hír rossz érzést keltett benne. Csak nem kap fejmosást? De miért is ne?! Mit akar egy segédorvos, akinek a diplomáján alig száradt meg a tinta. Miért avatkozik a nagyok dolgába. A híres orvosi kollegialitás: a betegekkel szemben vétett hiba miatti bajban összetartanak, de ha valaki külön úton jár, előnyszerzésben mesterkedik, vagy ki akar törni, megkerülve a szamárlétrát, az egy életre megnézheti magát. Az egészségügyben nemcsak a tehetség dönti el: kiből lesz főorvos, vagy adjunktus, hanem a szolgálati évek, az anyagiak, és az, hogy milyen korú az intézmény feje. Kicsit liftezett a gyomra, ahogy a főnökét hívta.

- Nem örülök neki, hogy az intézet munkatársai külön utakon járnak! – kezdte rosszallóan a főorvos.

- Elnézést, de a szülök…

- Igen tudom. És az rendben is van, hogy az adományok sosem jönnek rosszul, mindent el kell fogadnunk, amit kapunk, bármilyen engedményekre kényszerit is bennünket, de tudomásul kell vennie, hogy ezen a pályán van egy kitaposott út, amelyen illik betartani a követési távolságot, a sorrendiséget. A kezdő legyen tudásához, vagy tapasztalatához mérten szerény.

- Azt hiszem ez nem telefontéma tanár úr, de meg tudom magyarázni a dolgot. A beteg érdekében gyorsan kellett cselekednem és a szülök hatalmaztak fel rá, hogy…

- Magánnyomozásba kezdjen. Tudtommal vannak a pályán magánál sokkal képzettebb emberek, habár – el kell ismernem – disznó szerencsével járt, mint detektív. Hamar célhoz ért.

- Véletlen volt professzor úr és emlékeztetni szeretném, hogy már bírtam az ön engedélyét, amely szerint teljes munkaidőben Miss. Connor rendelkezésére álljak, vagyis egyéb feladatok alól a beteg exitálásig felment…

- Szerintem most sincs túl sok remény, hogy elkerülje a halált szegény kicsike, de ha már felbiztatta a szülőket, lelke rajta. Az intézetem alkalmas csontvelöátültetésre tehát vállaltam, hogy elvégezzük a beavatkozást, de olyan biztos a sikerben? – gúnyoroskodott a tanár.

- Nem lennék meggyőződve róla, ha nem hasonlítottam volna össze a leleteket. Igaz, a donor néhány – nem igazán fontos vizsgálati eredménye még nem állt rendelkezésemre, de tudom, hogy fizikailag alkalmas arra, hogy csontvelőt adjon.

- És ad is?

- Remélem… vagyis holnap megtudjuk.

- Gondolom, ha sikerül, maga akarja learatni a babérokat?!

- Eszembe se jutott hogy azért tegyem. Egyedül képtelen lennék arra ami előttünk áll…

- De azzal is tisztában van, hogy egy életre lekötelez, ha mi végezhetjük el a beavatkozást. Tudom, ha maga – csak egy szóval is, más kórházat ajánl, – Mr. Connorékat nem tudtuk volna meggyőzni arról, hogy mi is képesek vagyunk a feladatra. Teljesen a hatása alatt vannak. De hát csoda? Maga nekik az utolsó szalmaszál.

- Mondjuk úgy, hogy egy lehetőség, de természetesen biztosat senki nem ígérhet…- Egyet azért megígérhet nekem… ha szerencsénk lesz, vagyis inkább a betegnek, nem hagyja magát elcsábítani, nem hagy el bennünket.

- Én tanulni jöttem ide professzor úr és tanulni csak a gyakorlottabbaktól lehet. Hogy véletlenül eszembe jutott valami, az nem érdem, inkább szemfülesség, amivel egyedül semmire sem mentem volna. A nyomozás más dolog. Tagadhatatlanul szerencsém volt, és ha van valami, amiért meg kell bocsátania, hogy nem tartottam be a szolgálati utat, vagyis csak utólagos engedelmével kezdtem intézkedni, az hogy az idő sürget. Minden perc drága. Ha pár napot kések már az első helyen eredménytelenül járok. De ez hosszú, és a szavam is köt, bár nem orvosi titok, de nézze el nekem, hogy nem mondhatok többet.

- Tehát holnap választ kapunk?

- Igen… és mindent elkövetek, hogy a beteg fogadóképes legyen,  megtiszteltetésnek veszem, ha asszisztálhatok Önnek.

- A szülök szerint, maga nagy hatással van a lányra, azért egyeztem bele, hogy mindig mellette legyen. Remélem, ez a varázsa megmarad, vagyis bármit kér is tőle, elszenvedi.

- Csak reménykedhetek, uram.

- Ne haragudjon kolléga úr, hogy egy kicsit morózus voltam, de majd ha idősebb lesz megérti: nem kellemes, ha az ember a paciens hozzátartozóitól tudja meg azt, amire konzíliumot kellett volna összehívnia, vagy elvárhatná, hogy kikérjék a tanácsát.

- Elismerem professzor úr, és mentségemre szolgáljon: ha nem vár az üzenete: reggel én jelentkeztem volna, hogy mindenről beszámoljak.

- Van egy kikötésem: csakis abban az esetben javallom az átültetést, ha a donor minden tekintetben megfelel, vagyis egészen közeli vérrokon.

- A legközelebbi, uram. De ez maradjon a kettőnk titka.

- Nem egészen értem, de hát hiába mondana bármit, én csak a tényeknek, vagyis a saját szememnek hiszek. Majd ha egymás mellett látom a betegem és a donor leleteit, akkor hiszek, vagy kétkedek az elvárásaiban. Egyébként kíváncsivá tett: ha a donor egészen közeli rokon, mégsem a szülök egyike, a beteg pedig egyke, akkor…

- Nincs felhatalmazásom, hogy többet mondjak a donorról professzor úr, de azt hiszem nem is az a fontos. Ha egymás mellett látjuk a két laborleletet, és elemezzük, minden érvem meggyőzőbb lehet. Nagyon remélem, hogy nem ér csalódás. A beteg jól van?

- A legjobban időzítette az átültetést. Vérátömlesztés után van, amit természetesen megismételünk és egyébként is körbetámogatjuk – amivel csak lehet – a beavatkozást. A lelki felkészítés sokszor van olyan fontos, mint a testi, ezért a Miss. Connor ágya mellett, teljes munkaidőben való helytállás – ha kolléga úr önként vállalkozik rá – érvényben marad, de a szülőktől úgy tudom: három nap gondolkodási időt kért.

- Ami tegnap letelt és a feladat sem ez volt. Erre azonnal rábólintottam volna, de az szülte ezt, vagyis…

- Szeretem a gondolkodó embereket. Aki mindig a más feje után megy, parancsra, vagy utasításra vár, önállótlan, az sosem viszi semmire. Ezt tapasztalatból tudom. Mindig a gondolkodó, vállalkozó szellemű embereknek állt a világ, minden vonalon, még az egészségügyben is. Ha valaki önmagában nem bízik, döntésképtelen, amikor egy élet függ tőle, ha nem tudja előbányászni az akár szikrányi értéket is, amely hitem szerint minden emberben létezik, hiszen valamennyien egy külön világ vagyunk, az hiába vár segítséget fentről, vagy mástól. Egyébként gratulálok a szakterületéhez. Amit választott egyike a legjelentékenyebbeknek, és a leggyorsabb sikert ígérőknek. A vérben mindig van valami, mondta egy professzorom annakidején, de hol voltak akkor még az eszközeink és az ismérveink a maiakhoz képest?!

- Köszönöm professzor úr, mert ha olyan szakértője lehetek valamikor is a hematológiának, mint ön, akkor életem végéig büszke leszek rá, hogy mindjárt az út elején megmosta a fejem, ha nem is hanyagság, hanem magánszorgalom miatt.

- Viszlát, holnap. Azért nehogy benn aludjon. A következő napokban szükség lesz magára. Pihennie kell, amíg lehet.

- Jó éjszakát professzor úr!

Jerry Harveyt gondolkozóba ejtette a beszélgetés. Egyre az járt a fejében milyen fura társadalom az orvosoké: vérig menő összetartás, néha rossz értelembe vett falazás, kollegialitás, de epékig ható hatalomféltés, irigység. Mint általában minden más foglalkozási körben, hiszen az ember gyarló, esendő, és amíg hite van, amíg többre vágyik, mindig kapható jóra, rosszra egyaránt.

Liza már biztosan alszik, de azért be kell néznie hozzá. Óvatosan nyitotta ki az ajtót. Csak az ágy melletti olvasólámpa égett és amikor az ajtónak dőlve, körbetekintett a szobán, valami jóleső melegség töltötte el. Mint amikor egy dohos pincéből hirtelen napfényre kerül az ember. Ki gondolná, hogy a szoba a nyirkos halál előszobája, és bárcsak rajtuk múlna, hogy ne legyen az. Kimondva, vagy kimondatlanul tudják, hogy a látogató ott toporog az ajtó előtt és csak az orvos – beteg összmunkájától függ, mikor surranhat be rajta, nesztelenül, de mélységes gyászt hagyva maga után. A mai nappal felragyogott némi reménysugár. Lehet, hogy csak délibáb, de remény, ami nélkül, nemhogy halálos betegen, de épkézláb emberként sem lehetne élni.

Milyen szép! Kár hogy beteg – fordult meg a fejében, ahogy elnézte az ágyban fekvőt. Ha meggyógyulna, és a szerelemnek vélt érzés sem múlna el a szívéből, nem is lenne nehéz megszeretni, de volna-e bátorsága feleségül venni? Ö, mint orvos hihet-e a teljes gyógyulásban az örökletesség kizárásában, választhatna-e – egy halálból szabadult lányt, gyermekei anyjául? Van-e joga, hogy veszélyeztesse azokat, akik tovább élnek, ha ö már nem lesz a földön. Micsoda irtóztató, és szégyenteljes gondolatok, s mennyire nem orvoshoz illőek! Boldogok a tudatlanok! Ám, ha valahol, egy társaságban, vagy bárhol másutt akad össze az élete párjával, aki egészséges, ragyog gyönyörű: nem várhat-e arra is hasonló sors? Nem betegedhet meg ugyanilyen súlyosan, – mellette?! Kit okolhatna? Maga választotta, biztos volt benne hogy egészséges, még a sorsnak sem tehetne szemrehányást. De más bízni, és más biztosnak lenni abban, hogy ha valaki meggyógyult, az ugyanolyan egészséges, mint aki sosem találkozott ezzel a betegséggel. A leukémia gyógyítása még akkor is gyermekcipőben jár, ha egyike a legkezelhetőbb rákfajtának, és az esetek nagy százaléka gyógyítható. Kevés adat van arra, hogy élhet-e úgy, a volt beteg, mint más, nem adja-e át génjeiben a betegségre való hajlamot? De Liza kitől kapta? Egy egészségesnek vélt anyától, vagy apától, esetleg más oka van?! Hiszen ha nyitott könyv lenne az orvostudomány, a gyógyítást végzők előtt, sokkal több örömet adhatna a hivatás, ami sokszor csak sötétben tapogatózás. Legtöbbször nem is vethető össze két eset, mert sokszor nem a kórnak, a szervezetnek van döntőbb szerepe a végkifejletben. Egyik ember megadja magát, a másik utolsó leheletéig küzd az életben maradásért.

- Virágot küldött anyámnak. Vajon sejti, hogy tudom a titkát? Hogy a szülei megszegték a szavukat? – gondolta, miközben lassan odament az ágyhoz.

- Mi a baj? – szólalt meg ijedten a lány.

- Mi lenne? – rezzent össze, a hirtelen jött kérdéstől.

- Hamarabb visszajött? Csak nem az édesanyjával történt valami, ami megakadályozta az ünneplést…

- Nem… nem dehogy. Csak vacsora helyett ebéd volt és én előbb indulhattam. Köszöni a virágot! – mondta a doktor miközben leült az ágy szélére és a lány pulzusát számolta.

- Honnan tudja, hogy én küldtem? Nincs több hálás betege?

- Ami késik nem múlik. A mi pályánk gyümölcsei elég későn érők. Úgy értem, nem dobják az embert azonnal a mélyvízbe de remélem tíz év múlva, egész kis csapat nevében mondhat majd köszönetet a gyógyításomért…

- Én?!! – nevetett fel hitetlenkedve a lány.

- Maga! Tíz év múlva…- Inkább arról beszéljen, ami otthon volt. Szeretem az igaz meséket. Tudja, hogy odaképzeltem magam az otthonába? Remélem nem egyke, mint én.

- Nem, van két öcsém.

- Akkor örülhetett az édesanyja, mert gondolom amióta maga elkerült otthonról nem mindennap láthatja a három királyfit… Ha nekem egyszer három fiam lehetne!

- Fiukat szeretne?

- Szeretnék?! Akármi jó lenne, csak megélhetném, hogy egy selypítő hangocska, azt mondja: mama… mami…

- Megéri, csak tudja, mikor melyikre figyeljen! – nevetett a doktor.

- Anyám is folyton háromfelé kellett, hogy hallgasson és ha szólított bennünket, sosem találta el a nevünket, mindhármunkéba belekezdett, mire azt hívta, akihez szava volt. Gyönyörű dolog az anyaság, de nem igen van keményebb beosztás a földön. Örök készenlét és nemcsak fizikailag, hanem szívvel – lélekkel, minden erővel, és ma már csak annyi öröme van, amennyit az emlékképeiből összegyűjtött. Anyám jobbulást kivan, a virág csodálatos volt.

- Örülök neki, hogy tetszett. Sajnos nem én választottam csak elmondtam milyet szeretnék.

- Az a kedvenc virága? – kérdezte a doktor, akinek fogalma sem volt, mit kapott, a küldeményen Valószínűleg elképedő, anyja.

- Hát nem a rózsa a legszebb a világon: babarózsaszín, fehér, vörös, sárga…

- Láza nem volt? – váltott témát a doktor.

- Nem. Úgy látszik használt az erőátadás. Ha nem nagyon fáradt, fogja egy kicsit a kezem. Az ember olyan elhagyatott tud lenni, miközben a halálra vár.

- Még egy ilyen szó és itt hagyom. Nem azért jöttem, hogy elszomorítsam, hanem hogy felvidítsam. Van egy hírem.

- Jó?

- Magának ezentúl csakis jó híreket szabad hallania. Persze ahhoz, hogy ezt elérjük, meg kell barátkoznia egy – két kellemetlen bejelentéssel is.

- Egy pofon, egy puszi! Halljam, mi a jó hír?

- Találtam egy donort…

- Vagyis kezdődik a felesleges? – kedvetlenedett el.

- Ha felesleges lenne, nem ajánlanám.

- Jó annak, aki még sosem volt kísérleti nyúl, de egy idő után megunja az ember, hogy…

- Liza, bízik maga bennem?

- Csak magában bízom!

- Pedig önmagában is kellene bíznia. Nagyon rossz volt az a sejtbeültetés?

- Már el is felejtettem – enyhült meg a lány hangja. – Tulajdonképpen bármit elszenved az ember azzal a tudattal, hogy a gyógyulásért kínlódik, de aki egyszer csalódott…

- Az még egyszer nem fog. Ezt a donort isten tenyeréről vettem el. Ö nyújtotta felém, mert ahogy ráakadtam az maga a csoda. Mától kezdve még inkább hiszek a csodákban!

- Pedig orvosi körökben nem divatos. Azt hittem szigorúan természettudományos alapon állnak…

- Van aki tagadja, van aki beismeri. Én mindig azt vallom mindenhez szerencse kell, és mi más lenne a csoda, ha nem a szerencse édestestvére, vagy egyértelműen az.

- Kitalálhatom ki lesz a donor? – kérdezte nagy sokára a lány

- Úgysem tudja – ijedt meg a férfi.

- Anya? – suttogta Liza.

- Miből gondolja? – kérdezte döbbent csend után a doktor.

- Ők azt hiszik, amiről nem beszélünk, arról nem is tudhatok, pedig mióta nem titok a betegségem sok mindent olvastam a leukémiáról és tudom, hogy a legközelebbi hozzátartozó a legjobb donor, velem mégis kísérleteztek… gyávaságból.

- Gyávaságból? Hogy érti ezt?

- Tudja, nem ez az első kórház ahol megfordulok, és amíg jobban voltam nem szerettem a külön szobát. A betegek kész orvosok lesznek, ha sokáig kínlódnak valamiben. Az egyik korombeli srác mondta egyszer: bezzeg kaphatnék csontvelöátültetést, ha az őseim gazdagok lennének. Pénzért minden megvehető. Vannak, akik a véradástól is idegenkednek, még a hozzátartozóiknak sem szívesen adnának, amíg akad, aki anyagiakért hajlandó rá. Sokat foglalkoztattak ezek a gondolatok. Akkor még azt hittem a csontvelöátültetés is olyan egyszerű mint a véradás, hogy van három vércsoport és legjobb a O – ás, mert az bárkinek adható. Tudom, hogy legközelebbi rokon szinte biztosan megfelelő donor, a szüleim mégsem ajánlották fel. Miért? Maga szerint félnek? Engem vigasztalnak, megpróbálnak erőt önteni belém, miközben ők…

- Tévesen ítéli meg a szüleit. Nagyon szeretik magát és biztos, hogy szívesen segítenének, de mint minden esetben itt is vannak kizáró okok, vagyis rizikófaktorok. Igaz a legjobb donor a közeli hozzátartozó, de bármilyen szervi baj alkalmatlanná teheti

- Betegek?! Jaj istenem… – sóhajtotta ijedten a lány.

- Nem… Hál istennek nem, csak alkalmatlanok, és miért ne válassza az orvos azt, aki a legbiztosabb sikerrel kecsegtető.

- Maga igazán hiszi, hogy…

- Biztos vagyok benne, persze csak ha minden összejön.

- Ha?!

- Igen, ha. Ha mindig van. Biztosra senki nem mehet, mert a maga nevében nem ígérhetem, hogy lesz bennem akarás, türelem, és mint minden beavatkozás ez is jár némi kockázattal, de ha egyébként minden rendben van, a művi rizikó elhanyagolható.

- Bármit megígérnék, mindent elviselnék, szótlanul tűrnék, csak meggyógyulhatnék!

- Akkor adjon kezet arra, hogy erős lesz akár a beton, engedelmeskedik és mindvégig megtűr maga mellett.

- A harmadikkal kellett volna kezdenie, mert amellett a másik kettő elhanyagolható. Ha maga segít, bármit elviselek…

- Akkor megegyeztünk?

- Igen!

- Ezt szeretem! És azt is, amilyen erővel megszorította a kezem. Éreztem benne az elszántságot, és hogy bíztatást kapjon, no és persze hálás köszönetként az anyámnak küldött virágért, adok rá egy puszit. Reszket a keze! Máris ideges lett? Néhány hét múlva visszatekintünk arra, amiről most beszéltünk, oké? – mondta a doktor miután lágyan, mint amikor lepkeszárnyat érint az ember – és bár jólesik, mégis benne van a mozdulatában az óvatosság, a szinte leheletszerűség, szája csak simította Liza – átlátszóan fehér – kézfejét. Kár, hogy közben nem nézett rá. Zavarba jött volna a rajongó pillantástól, a mosolytól, amely lélekből fakadván, hihetetlenül megszépítette a kedves leányarcot. Mert a mosolyok sokfélék. Van a protokoll mosoly, amely üres és csak a balga ember hiszi, hogy neki szól, nem az alkalomnak: a jóságból fakadó ragyogás, amely kevés ember sajátja, de aki képes rá, biztos lehet benne, hogy megszépül. A belső derű hatásosabb, mint bármiféle szépítőszer, és nem kerül pénzbe, csak indíttatás kell hozzá, bárki megélheti, ha nem is sokan élnek csodatevő erejével.

- Most mondjam azt, hogy napokig nem mosok kezet? – kérdezte belepirulva Liza, amikor keze fejét odasimította az arcához.

- Ne próbáljon levenni a lábamról, kapott már maga kézcsókot nem is egyet.

- Nem mondtam, hogy nem.

- Bár már ott látnám a mosdónál, ahogy határozott mozdulatokkal mossa a kezét.

- Mit tenne? – évődött elpirulva a lány.

- Pótolnám a csókot, amit lemos róla.

- Ez fair ajánlat. Elgondolkoztató… megfontolásra méltó!

- Oké, de most aludjon. Holnap – ha minden jól megy – beindul a gépezet.

- Mi nem mehet jól?

- Van egy százaléknyi veszélye annak, hogy a donor…

- Megijedt?- Sosem lehet teljesen biztosra menni. Feltéve, ha nem akar az ember csalódni. Én legalábbis mindig bele számítom az akadályozó tényezőket is, és dupla öröm, ha pesszimistának bizonyulok. Jobb, ha az ember számit a lehetséges akadályra is. Más lepottyanni a fellegekből, csalódottan, mint belenyugodni abba, amire felkészültünk. Ha elmarad a rossz, megsokszorozódik az öröm.

- Ugye ha elfogy az egy százaléknyi veszély, megmondja?

- Maga lesz az első, aki megtudja. De ne gondoljon rá. Kár volt kiböknöm, csak azt szeretném, ha mindenről tudna, ami magára vár. Híve vagyok annak, hogy a beteg mindenről tudjon, feltéve, ha akarja. Nem lehet valakit elindítani maratoni távon úgy, hogy nem mondjuk meg: ne sétagaloppra, vagy egy -  két mérföldnyi, kocogásra számítson. Az emberi erő végtelen. Akiben van önmagában való hit, az képes összevetni a feladatot a teljesítőképességével. Magának tudnia kell, hogy maratoni futásra készül és ez az a táv, amelyben nem baj, ha az ember nem elsőnek fut be, de végig kell mennie! Nem véletlen, hogy az utolsónak befutó, félholtam vánszorgó, sokszor nagyobb tapsot kap, mint az élmezőny. Éreznie kell, hogy ott vagyok az út szélén, és biztatom. Hihet bennem. Amit tudok, megteszek.

- Köszönöm. Meglátja nem fog csalódni. Ha csak fájdalomról és türelemről van szó, a maga kedvéért mindent elviselek. Ha eszembe jut, hogy még nyolc éves koromban is féltem az injekciótól, ma meg?! Már nem is érzem, ha belém szúrnak. Gondolja, hogy csak elfásultam, vagy a remény ölte ki a félelmet belőlem. Minden tűszúrásnál bizakodhatok: hátha segít, leviszi a lázam, szünteti a szédülésem, ad egy pár – csodás álmokkal teli – órát.

- Jó éjszakát Liza. Álmodjon szépeket. A lámpát eloltsam?

- Mióta beteg vagyok megszoktam hogy ég. De maga elolthatja. Már nem riaszt a sötétség. Szövetségesre leltem és ha csalódom is, köszönöm a reményt… maga nagyon kedves, Harvey doktor

- Hívjon Jerrynek. Én sem mondom, hogy Miss. Connor.

- Mert gyereknek néz.

- Mert nagylánynak, szemrevaló kisasszonynak nézem, és bármely fickó boldog lehetne, ha felhatalmazást kapna arra, hogy a keresztnevén szólítsa. Én persze nem kaptam, de valami azt súgta, nem fog tiltakozni ellene, ám én igen, ha nem hív Jerrynek.

- Oké Jerry… aludjon jól.

A következő napok olyan gördülékenyen, izgalmasan, de egyben biztatóan teltek, akár a mesében. A donor minden szempontból megfelelőnek bizonyult és hajlandónak mutatkozott a beavatkozásra, tehát Lizát felkészítették az átültetésre. Harvey doktor nem érzett fáradtságot, pedig szinte alig aludt azokban a napokban. Úgy őrizte a paciensét, mint művész a ritka szépet amit sikerült megalkotnia, de amit baj érhet, hiszen annyi ismert, vagy titkos veszély leselkedhet rá. Ült az ágy mellett és fogta a halvány kis kezet. Mindig képes volt mosolyogni, ha felnyíltak a seprű szempillák és feléje csillantak az őzike szemek.

Addig volt nehéz, amíg meg nem indult a vérsejt rendeződés. Nincs a világon csodálatosabb mű az emberi szervezetnél, amely a legfinomabb műszerhez hasonló: ha homokszem kerül a gépezetbe, felborul a rend, zavar támad, amit nem mindig könnyű kijavítani. Az első biztató vérkép maga volt a csoda. Nulláról indulva, óriási eredmény, szinte teljes sikert ígérő. Jerry Harvey fellélegezhetett. Addig csak biztatta, de akkor megosztotta örömét a beteggel.

- Ne mondja, hogy nem jól érzi magát! – lépett be hozzá mosolyogva.

- Nem mondom. Tudja, mit érzek? Valami olyasmit, amit egy rúdugró, amikor nekifut a nála majdnem háromszor magasabb rúddal és valami irtóztató erővel, valamennyi porcikájával kígyózva, minden erejét beleadva, átdobja magát a lécen… csak le ne verjem, istenem,… csak, le ne verjem – mosolygott könnyes szemmel a lány.

- Most már biztos, hogy nem veri le. Azt is mondhatnám: átvitte a legnagyobb magasságot, amit az élet maga elé állíthatott.

- Ez igaz? – ragyogtak fel a lány szemei.

- Ha bizonygatnom kell, akkor nem. De ha érzi hogy amit mondok úgy van, akkor engedje, hogy megöleljem.

- Nem… a világért sem. Utálom magam… hajat kellett volna mosnom, ha már a betegség meghagyta nekem. Hány gyereket láttam tükörsima fejjel a hosszú hónapok alatt, amíg a kínok országútját jártam. Nekem megmaradt a hajkoronám, és most már bevallhatom, ez egy kicsit mindig reményt adott. Szeretem a hajamat. Persze nem így, hanem tisztán, szikrázó fényesen, és egészséges lobogásában. Sosem viseltem rövid frizurát. Rég meg kellett volna mosni, de eltiltottak minden megerőltetéstől. Amikor még egészséges voltam, naponta mostam. Bár az öleléséért mindent megadnék, szeretném, ha úgy emlékezne a hajam illatára, mint…

- Semmi akadálya. Tudok várni fél órát. Hajat mosunk!

- Mosunk? – nevetett, elképedve a lány.

- Nem hiszi, hogy képes vagyok rá? Akkor jól figyeljen, kissrác koromban mindig anyám haját bodorítottam. Fodrász akartam lenni. Végülis a fehér köpeny bejött, csak a mesterség lett más. Van samponja, mert ha nincs, hozok.

- Mindenem van, annyira vártam már, hogy hajat moshassak. Vagy legalább engedélyt kapjak rá, hogy a nővérke megmoshassa. De igazán megtenné, hogy…

- Ezt kérem fizetségül, ha egyáltalán érdemes vagyok rá!

- De hiszen ezzel engem boldogit! – nevetett hitetlenkedő örömmel Liza.

- És honnan tudja, hogy ami az egyiknek boldogság, az a másiknak nem az? Támaszkodják rám. Elmegyünk a mosdóig, ott leül és belehajtja a fejét. A többit bízza rám. Olyan lesz ez a szép fekete hullámos sörénye, akár a selyem. Szeretem a fekete hajat. Anyám is fekete volt, amíg miattunk meg nem őszült. De így is gyönyörű.

- Komolyan akarja…

- Semmit, soha nem akartam jobban. – mondta a doktor és odavitt egy széket a mosdóhoz, mindent elkészített, hogy kéznél legyen, aztán visszament az ágyhoz.

- Feláll, vagy ölben vigyem?

- Még azt is?! – szabadkozott volna a lány.

- Gyorsabban megy. Maga pille könnyű, de remélem, hamarosan hízókúrába kezd. Tegye a karját a nyakam köré és indulunk. Majd várunk egy kicsit, nehogy leszédüljön a székről, de a mosdóba is kapaszkodhat. Meglátja, milyen ügyes vagyok. Percek alatt el is felejti, hogy volt idő, amikor nem naponta mosták a haját. Ez legyen a legkellemetlenebb emléke az egészből.

- De… hogy éppen maga mossa meg?! – suttogta boldogan a lány.

- Miért mondja, hogy éppen én?

- Hát maga mégiscsak egy orvos és…

- Akivel madarat lehetne fogatni, olyan nagy sikerélménye van, és mit gondol, kinek köszönheti? Magának. Csakis magának. Ha maga nem segít… de ne is beszéljünk erről. Mit meg nem tenne az ember, ha hálás valamiért.

- Csak ezért?

- És mert örömet szerezhet valakinek, akinek a sikerét köszönheti.

- Nem vagyok nehéz? – kérdezte Liza, átkarolva a doktor nyakát.

- Két hónap múlva kérdezze, amikor legalább tíz kilóval többet nyom.

- Hol lesz maga két hónap múlva?! – sóhajtotta kicsit búsongva, Liza.

- Én itt leszek, maga otthon, de azért egy emelésnyi időre csak találkozhatunk, elvégre kemény időket éltünk át együtt.

- Bárcsak úgy lenne, de most ne beszéljen arról, ami lesz, hadd élvezzem azt, ami van.

Harvey doktor olyan szakavatott mozdulatokkal mosta Liza haját, mintha egész életében mást sem csinált volna. A lány két kézzel a mosdóra támaszkodott és boldogan tűrte a zsibbasztóan kellemes ujjmozdulatokat. Az ö ujjai. Az ö drága keze. Álmában sem gondolta volna, hogy ilyesmi valaha megeshet?!

- Nem csíp? Nem dörzsölöm túl erősen?

- Nem… és csak dörzsölje, ha tudná milyen csodálatos érzés a tiszta fej.

- Az minden tekintetben az, és akkor a legjobb, ha kívül belül tiszta. Készen is vagyunk, csak leöblítem, hogy ragyogjon. Most beborítom a puha – pihe törülközővel, és voilá!

Liza sokáig nem tudott megszólalni. Torkát sírás fojtogatta, de nem a kétségbeesés késztette, hanem az öröm fakasztotta könnyek gyűltek gombóccá a torkában. Valami nagy hála töltötte el, soha nem érzett boldogság, és azt kívánta bárcsak megállna az idő, sose lenne vége a furcsa intermezzónak, vagy reménye volna rá, hogy folytatódik. Aztán hátranyúlt, megfogta a két gyógyító kezet, amelyek nemcsak az injekciót tudták fájdalommentesen beadni, de fodrászként is remekeltek, és előrehúzva, rá simította az arcára. Egy darabig nem mozdultak. Aztán – alig fordítva a fejét belecsókolt az egyik, majd a másik jó szagú, nedves, drága férfitenyérbe.

- Erről nem volt szó! Nem elérzékenyülésre, hajmosásra szövetkeztünk és remélem, ha megszárad sem lesz oka panaszra. Akarja, hogy megszárítsam? – sorolta zavartan a doktor.

- Ha már belekezdett, nem igen tehet mást, mert az nagyon kifárasztana. Elég sürü a hajam és…

[rkey]

- Cseppet se féljen, bennem van erő és addig nem hagyom itt, amíg minden hajszála nem repül, akár a pihe, hogy végre maradéktalanul jól érezhesse magát. Most kapaszkodják szépen a nyakamba. Ha tagadja is, tudom, hogy belefáradt a hajmosásba. De így természetes. Az ember az egyetlen emlős, akinek kicsinye nem áll azonnal lábra, lassan kap erőre, mindenre tanítani kell. Látott már kiscsikót születni? Világra jön és pár perc múlva, rogyadozva bár, de feláll. Mi gyarlóbbak vagyunk, vagy inkább elkényelmesedtünk, amióta két lábra álltunk. Persze négy lábon könnyebb is.

- Akkor hadd menjek legalább úgy! Hadd lépegessek maga mellett. Kettőnknek négy lába van, és ha támaszkodhatok, menni fog. Szeretném látni meddig, érek magának. Igaz, hogy a papucsom elég lapos sarkú, de talán több mint egy fejjel, nem magasabb nálam. Hadd tegyem meg az első lépéseket, új életemben, a maga oldalán. Ha két évvel ezelőtt álltunk volna egymás mellett, azt mondták volna ránk: szép pár. Maga nemének büszkesége, de hiszen úgyis tudja. Sokszor hallhatta, és nem alaptalanul. Pedig a bókolók nem tudhatták, hogy maga nemcsak kívül: belül is gyönyörű.

- Zavarba hoz. Az öröm elvette a józan eszét, Liza.

- Józan ésszel mondtam, amit mondtam… és valóban szeretnék gyalog menni… ne féljen, van hozzá erőm. – keményedtek meg a lány vonásai.

- Holnaptól elkezdheti a terhelést. Naponta több órát lesz talpon. Eleinte tipegő séta, könnyű torna és jókedv, kacagás.

- Ha megígéri, hogy kialussza magát.

- Megígérem. Tessék a karom. A másikkal fogom a könyökét. Érzem, mikor ereszthetem el. Ne riassza, ha megszédül… itt vagyok, tartom. Bennem van erő…

- Maga mellett a szédülés is jólesik. – sóhajtotta Liza, de ahogy talpra állt megingott. Azt hitte összerogyik, de az erős férfikarok tartották. Jerry úgy tett, mintha nem vette volna észre a természetes gyengeségét. Egy darabig tartotta a vékonyka testet, majd biztatni kezdte.

- Bal – jobb… mindjárt odaérünk, és újra ágyba kerül. A szárítást már ott kell végigszenvednie.

- Szenvednem?! Ha maga csinálja?!

- Elég a cikizésből. Most felkapom és elviszem az ágyig. Elég kimerítő kezdet egy hajmosás – mondta a doktor és ölbe vette.

- Csodálatos volt! – sóhajtotta Liza az ágyban. – Kár, hogy a boldogság elvette minden erőmet.

- Majd visszatér…

- De én most akartam elmondani, hogy milyen hálás vagyok mindenért…

- Ha hálálkodni kezd, itt hagyom a vizes hajával együtt. – mondta a doktor miközben megigazította a párnát.

- Egy szót sem szólok, csak itt ne hagyjon. – súgta Liza és lehunyta a szemét. Könnyűnek érezte magát, és boldognak, nagyon boldognak. Hamarosan új erőre kapott.

- Itt a tükre. Nézze meg, hogy ragyog minden hajszála, és a hullámokat sem feküdte ki. Ott folytathatja a hódításait, ahol nem is olyan régen abbahagyta!

- Én örökre abbahagytam. Akit igazán meg szeretnék hódítani ahhoz, nincs reményem.

- Ilyet ne mondjon. És most aludjon. Még a végén elbízza magát és túllő a célon az erőfitogtatásban! – korholta kedvesen Jerry, hogy elejét vegye a még nagyobb kitárulkozásnak.

- Köszönöm a fejmosást. Nagyon kellemes volt, de legalább két napig nem akarom látni. Apáék szerint szinte végig szolgálatban volt az ágyam mellett. Ha látná, hogy néz ki?!

- Rosszul?

- Legalábbis kicsit nyúzottan. Erősnek, vidámnak szeretném látni, amilyen én vagyok, ha a közelében lehetek.

- Maga is olyan mint a többi lány! – mondta nevetve Jerry. Az előbb még el akarta hitetni velem, hogy SZUPER MANN vagyok, most meg nyúzottnak lát.

- Akkor a nő beszélt belőlem, most meg az ember. Mindkettő igazat szólt. Elhiheti. Azt mondják, pár nap múlva hazamehetek!

- Így igaz!

- Ez azt jelenti, hogy…

- Ez jót jelent… nagyon jót.

- De azért nem merne esküdni rá, hogy ezentúl úgy élhetek, mint bármelyik hozzám hasonló korú lány?

- Miért gyötri magát azzal, amire úgysincs biztos válasz.

- Vagyis még minden lehet… az is hogy visszakerülök?

- Legjobb, ha elmegyek. Azt hittem felhagyott már a rémképek latolgatásával. Nem érzi, hogy újra egészséges?

- Én hiába érzem, ha látom, hogy… maga sem hisz benne igazán.

- Ezt meg honnan veszi? – képedt el Jerry, de úgy, mint akit rajtakaptak. Honnan érezhette meg ez a lány a benne dúló kétkedést.

- Nem érdekes… mondjuk, hogy mindketten hiszünk a szép jövőben, az egészséges életemben, de akkor ígérjen meg valamit.

- Bármit!

- Két év múlva biztosan lehet már tudni, hogy…

- Egy év múlva is! De mit akar ezzel?

- Akkor ígérje meg, hogy nekem ad egy estét az életéből.

- Hogy képzeli? Maga egy év múlva már azt is elfelejti, hogy valaha beteg volt, a hódolói körülrajongják és fütyül a jó öreg dokira.

- Megígéri? Annyiszor elképzeltem. Ennyit csak megtehet annak, aki olyan sikerélményhez segítette, mint én.

- Oké, de most már aludjon. Jó éjszakát Liza! – mondta a doktor és elgondolkozva csukta be maga után az ajtót. Egy estét?! Ha esze volna, nem várna egy évet, el sem mozdulna mellőle, hiszen láthatja, érezheti, mennyire odavan érte ez a kedves lány, és ö is képes lenne szeretni, mert a szerelem nemcsak úgy születik, hogy az ember meglát valakit és azt mondja: ez az igazi, mert csinos, mert kacér, mert mindenki csodálja. De nem érdekes. Egy év nagy idő és addig sok minden történhet. Csak a betegség ne térjen vissza

Liza Connor gyógyultan hagyta el az intézetet. A zárójelentés javallata: kímélő életmód, fokozatos terheléssel, a megszokott, egészséges élettempó eléréséig, időközönkénti ellenőrző vizsgálatokkal. Nem látszott túl boldognak, amikor indulniuk kellett. Mennyi borzasztó és mennyi édes emlék füzet oda. Azt hitte nem hagyhatja el lábon a kórházat, és íme. A szerelem, amely egy fiatal orvos iránt ébredt a szívében: csodát tett. Mi más ez, ha nem csodaszerelem! Happyend nélkül. Hogyan is várhatna viszonzásra? Egy laikustól talán remélhetné, hogy nem törődvén semmi mással, csak az ö érzéseivel és a lényével, beleszeret, de egy orvos másként áll a dologhoz. Nincs titok előtte. Tudja, milyen kórral áll szemben, és azt is: lehet-e vállalni? Az ész legyőzi a szívet. De hát nincs miért haragudnia: ez az élet rendje. Az ember sose menjen fejjel a falnak, főleg, ha tudja, milyen kemény. Nem is remélte, hogy másként van, mint ahogy képzeli.

Harvey doktor fejéből egyetlen pillanatra sem ment ki a lány. Érezte, hogy szereti, és nemcsak azért, mert élete első komoly orvosi sikerét neki köszönheti, s mert tudta, hogy ö sem közömbös a számára, hanem mert csodálatos, csupa lélek teremtésnek, ismerte meg. Az átbeszélgetett órák, a sakk partik, a kártyacsaták, a hosszú hallgatások, mind maradandó, megismételhetetlen emlék: édes nyugalom, zsongító boldogság. Mégsem hívta fel telefonon, nem sokkal azután, ahogy kilépett a kapun és ahogy a szíve súgta. Várt. Maga sem tudta mire. Az ellenőrző vizsgálatokon találkoznak, a szülök, bármikor szívesen látják vagyis van ideje gondolkodni azon amit önmaga előtt is restellte: hogy merje-e vállalni volt betegét élettársként, mert ha belekezd a kapcsolatba, az másként nem érhet véget, csakis házassággal. Nem szerette a felelőtlen viszonyokat, vagyis tudta rangsorolni az ismerőseit. Voltak lányok, akiket barátnak, szeretőnek tekintett, futó kalandnak, és nem is érdekelte milyenek belül. De Liza nem a külcsínével hatott rá először, mint a többiek, hanem az egyoldalú érzésével, s később a hosszú együttlétük alatt, felfedezte benne az embert. Egy csodálatos gondolkodású, egyre több tervet szövögető, magabiztos emberkét. Öt nem csaphatja be. Vele nem teheti azt, amit a többivel. Öt nem elégítené ki a testi kapcsolat, még akkor sem, ha esküdni merne: nagyon vágyik rá. Az agyongyötört, kedves lányalak, amelynek egyetlen porcikája sem titok előtte, inkább mély szánalmat keltett benne, mint férfivágyat, de a test hamar visszanyeri régi pompáját, gyorsan regenerálódik. Tapasztalatból tudja. Alig ismert rá egyik – másik betegére, ha pár hónap múlva újra látta. Csak ö tudta mi zajlott le a szervezetében, pedig a gyanútlan férfiak nemsokára joggal csettinthettek: micsoda nő?!

Liza nehezen bírta, hogy szívszorongva várjon a telefon csengésére, Jerry hívására. Lassan olyannak tűnt minden, mintha álmodta volna, csakhogy a szép álmokat nehéz felejteni. Az nem lehet hogy csak egy volt a sok beteg között, ha más nem, a siker összefűzi őket. Nem lehet hogy teljesen elfelejtkezett róla, hogy nem kíváncsi rá: milyen lehet, mint nő? Mint egészséges, fiatal lány. Mert annak érezte magát. Egészségesnek és reményvesztettnek. Igaz, hogy él, amit nem is remélt, de mit ér az élet Jerry nélkül, az iránta érzett szerelme beteljesedése nélkül? Érte akart élni, és ha egyenesen sosem mondta is ki: vele.

Teltek a napok, hetek, hónapok, és akkor sem látta Jerryt, ha ellenőrző vizsgálatra ment. Mintha bujkálna előle. De ha azt teszi, akkor különösen nem szabad a terhére lennie, nem szabad neki jelentkeznie először. Ki kell várnia az egy évet. Az ígéret él… talán, és amit kért, azt meg kell kapnia. Valahányszor tehette, érdeklődött Harvey doktor felöl. Főleg azt kérdezte jól – van – e, nem nősül-e még? Örökkévalóságnak tűnt az egy év, de nagyjából azon a napon, amelyen haza engedték, felhívta Jerryt.

- Magát nem is érdekli élek-e vagy halok? Egyébként jól vagyok.

- Tudom… a szüleivel tartom a kapcsolatot.

- Vagyis jobban szereti másodkézből hallani a dolgokat, vagy fél?

- Mitől félnék?

- Tőlem, vagy inkább magától. Én megértem és nem is zavartam volna, de van egy ígérete… állja még?

- Elnézést, hogy nem jelentkeztem, de annyi a dolgom, szóval… örülök, hogy hallom a hangját és természetesen az ígéretem érvényben van. Hol és mikor?

- A Hiltonban. A cég bérel egy lakosztályt. Lefoglaltam erre a hétre, tehát melyik nap felelne meg magának?

- Komolyan gondolja, hogy ketten… szóval, hogy nem maguknál, vagy egy étteremben, szórakozóhelyen…

- Komolyan! – mondta határozottan a lány.

- Akkor… mondja meg maga, mikor. Felőlem lehet, ma este is, vagyis magára bízom.

- Köszönöm. Akkor, nyolckor a Connor lakosztályban. Ha előbb ér oda, kérje el a kulcsot.

- Úgy illő, hogy én érjek oda előbb, de tudja, hogy egy kicsit zavarba hozott?

- Azt hitte nem kérem számon az ígéretét?

- Talán… de…

- A de – t most hagyjuk. Tehát ma este. Nem fog ráismerni.

- Téved. Valahányszor itt járt, mindig meglestem magát. Nem bírtam volna ki hogy ne lássam.

- Gyáva népnek nincs hazája! Ha mégis érdekelte a sorsom, miért nem állt elém és játszott nyílt sisakkal? Hallgat? Persze, megértem. Magának sosem lehetnék zsákba macska…

- Ne legyen kegyetlen Liza.

- Én és a kegyetlenség?! És éppen azzal, akit… akit, éppen randevúra hívtam?

- Egészen jól van… úgy értem az önbizalma is a régi?

- Most már igen! – emelte fel a hangját a lány és nagyon rossz fül kellett hozzá, hogy ne hallja ki szavaiból az elkeseredett, sértett büszkeséget.

- Egyébként magának volt igaza. Folytatom a hódításaimat, és amilyen gyarlók az emberek, mihelyt híre ment, hogy egészséges vagyok, minden széptevőm visszatért. De hát mit is várjon az ember a férfiaktól? Kitartást? Hűséget? Elkötelezettséget? Bátorságot? Arra csak biztatni tudnak.

- Értettem… – mondta halkan Jerry, mert tudta: Lizának igaza van. A gyávaság, az önmagától való félelem tartotta vissza attól, amit egész szívével, örülésig kívánt. Az ölében kellett volna bevinnie a házba, körbetáncolni vele a szobáját és leállítva maga elé, karjaiba vonva, addig csókolni, amíg élet az élet. De a józanész! Vagy inkább a megfontoltotság mögé bújó gyávaság! Hátha újra megbetegszik, vagy legalábbis nem bírja ki azt, amit egy egészséges nő: kíméletre szorul egy életen át.

- Nehogy dicsekvésnek vegye, de előrebocsátom: sosem volt még dolgom férfival. Ha maga nincs, nem is lehetett volna, tehát megérdemli, hogy a testi szerelemben szerzett legelső, és legszebb emlékem is magához kapcsolódják, persze csak ha igényt tart a felajánlkozásomra, ha érdemes vagyok rá, már amennyiben érdem kell ahhoz, hogy egy férfi megkapjon egy lányt.

- Nem is tudom, mit mondjak? Igazán megtisztelő amit ajánl, de miért egy szállodában, ahol feszélyezve éreznénk magunkat…

- Csak nem akar a lakására hívni? – örült meg Liza.

- Nem egyedül lakom, de a nagynéném a barátnőjéhez utazott.

- Vagyis üres a lakás! Akkor nyolckor? – sürgette Liza, valahogy úgy, mint mikor egy fuldokló a szalmaszál után kap…

- Nem túl nagy meggondolatlanság a maga részéről? Azt mondta visszatértek az udvarlók és lehet közöttük olyan is, akinek komoly a szándéka…

- Még nem vagyok menyasszony, de magának adósa, és én is bírom egy ígéretét. Hogy is mondta, amikor beszélgettünk odabenn: az igazi ajándékozás jobban boldogítja azt, aki ad, mint azt aki kapja. Megint hallgat? Megijedt? Annyira visszataszítónak tart…

- Ne mondjon ilyeneket Liza. Maga gyönyörű lány… láttam, amikor legutóbb itt járt.

- Azt mondták nincs a kórházban.

- Én kértem, hogy mondják azt.

- Félt tőlem?

- Inkább magamtól!

- Értem! Attól tartott, ha a lábai elé vetem magam és úgy könyörgök: szeressen… nemet kell mondania, mert nem biztos a dolgában, vagy inkább a gyógyulásomban. Ugye hallgat? Ne higgye, hogy elítélem az óvatosságáért. Egy férfi úgy válasszon feleséget, hogy sose bánhassa meg. De most nem ilyesmiről van szó: az első éjszaka jogát kínálom magának, mert ki más érdemelné meg?

- Mondjam a címet? – kérdezte Jerry és le kellett ülnie, úgy elerőtlenedett a hirtelen kapott lehetőségtől.

- Tudom. Pontos leszek. És előre is köszönöm.

Jerry sokáig tartotta az elnémult kagylót a kezében. Örült lány, de ö még örültebb, hiszen tiltakozhatott volna, elkerülheti a találkozást, de hát ö is ember, és elég régóta vívódik kétségek között ahhoz, hogy egyetlen estére felmentse magát a meggondoltság alól. Te jó ég! Liza… és ö! Ö, mint első férfi a legdrágább lány életében. Mit tegyen, hogy ne mutassa ki milyen őrjítő vággyal szereti, de azt se érezhesse hogy kegyből teszi magáévá, hiszen sosem kívánt még nőt úgy, mint öt. Az ö elgyötört és – a dajkasága által – újjá született testét, a drága lelkét, a hangját, a haját, az illatát, a szája vonalát, az érintését. Úgy ahogy van, az egész lány maga a csoda, és ezúttal nem akar józanul gondolkozni, nem érdekli mi lesz holnap. Csak a jelen van, és a drága vendég, aki úgy próbálja elérni, amire vágyik, hogy közben neki se lehessen terhére, és ha mégúgy nem akarta is, a hangja elárulta – ettől az estétől várja élete értelmét, mert ha van is a széptevők között, aki a kezére pályázik, s netán meg is kapja, a kettőjük ölelésére mindig emlékezni fog… akárcsak ö!

Gyönyörűvé akarta varázsolni a lakást, hogy Liza azonnal lássa: szívszakadva várt rá, de letett róla. Úgysem ment volna neki a rendrakás, az ágy virággal teleszórása, hiszen aki belekábul valaminek a várásába, az minden mást elhanyagolhatónak érez. Liza pontos volt. Az ajtóban mindketten zavartan mosolyogtak.

- Be sem hív?

- De hiszen kitártam az ajtót, és… máris mutatom az utat.

- Tehát itt él? Itt alszik, itt tanul, itt tölti a szabad idejét? – nézett körül a lány.

- Belátom nem túl fényűző, de négy fal, és amit körülvesz, az én birodalmam. Levágatta a haját? Azt mondta szereti, ha hosszú, és repül, amikor fordul.

- Nem akartam mindig emlékezni… jobb a lobboncom nélkül – mondta a Liza, őszinte tekintettel nézve rá.

- Zavarba hoz…

- Nem volt szándékomban. Gondolom a többi lányt nem ilyen elfogódott tisztelettel fogadja. Már az ajtóban átöleli, becézi, csókolja, és alig várja, hogy…

- Ne beszéljen így. Maga nem “többi lány”.

- Hanem egy volt betege, aki örökké hálás lesz magának.

- Hanem a leggyönyörűbb teremtés, akit valaha a karomba zárhatok, hacsak nem gondolta meg azt az örültséget…

- Nem örültség. Soha semmit nem akartam jobban. Még élni sem! – súgta a lány és odahajtotta fejét, Jerry vállára.

A következő percekből később csak szótöredékekre, boldog sóhajokra, sírig tartó örömre emlékeztek. Amikor már levetkőztették egymást, és Jerry az ágyra emelte a minden izében remegő lányt, Liza megszólalt:

- Óvszer nem kell. Tudom, hogy kényelmetlen, a férfiak nem szeretik. Tőlem nem kaphat semmit, hiszen nem volt dolgom férfival és mielőtt idejöttem mindenre gondoltam. Fogamzásgátlót vettem be. Ne törődj hát semmivel… te édes… te drága… te csodadoktor… csak tedd azt amire minden porcikám vágyik és nézd el nekem, ha nem szárnyal tudatlan testem úgy, ahogy szívem szerint tenné, ha lenne gyakorlatom a szeretkezésben. Milyen sima a bőröd, milyen izmos a karod… a drága melled… és a szád? Szabad? – kérdezte, rábukva a vágytól elnyílt férfiajkakra. A foguk összekoccant, úgy csókolták egymást.

- Ha tudnád hányszor álmodoztam arról, milyen íze lehet a csókodnak, és ha valamiért élni akartam: ez volt az. Csodálatos… tégy meg mindent, hogy én legyek a legbujább, legparáznább szeretőd, taníts meg szeretkezni, tégy olyan cédává, hogy úgy emlékezhessünk vissza ezekre a percekre, mint megismételhetetlen gyönyörűségre, amit az idő múlása még szebbé tehet. Ne kímélj, szoríts, ölelj, ahogy másokat szoktál. Nem vagyok üvegből… azt akarom, hogy tedd velem azt, amit akkor tennél, ha nem úgy ismerjük meg egymást, ahogy találkoztunk és ha szeretnél. Ez az! Csodálatos színész vagy. Velem is el tudod hitetni, hogy minden porcikád kivan hogy szinte elégsz értem, és azt akarod, sosem felejtsem el ezeket a perceket. Csodálatos vagy… annyira kívántalak már… olyan, de olyan nagyon. Mintha mindig ennyire egyek lettünk volna. Te is úgy érzed, Mindenem? Mondd, mit tegyek, hogy fokozzam az örömöd… mert érzem, hogy örömöd leled bennem, és reménykedem is, hogy nemcsak azért teszed, mert az ígéreted kötelez. Engedj álmodozni… most utoljára… aztán úgyis vége… de most ne hagyd abba, ölelj, csókolj, és hagyd, hogy az én parázna szám bejárja minden porcikádat. Nincs bennem szemérem, csak azt szeretném, hogy neked is jó legyen… Tudom, hogy csak mímeled a vágyat, nem kívánhatsz ennyire, ilyen égőn, ennyi gyengédséggel, de mégis minden porcikámat átjáró tűzzel, ilyen visszafoghatatlan vággyal. Imádlak Jerry Harvey és szeretni foglak, amíg csak élek…

- Beszélj csak… mesélj… mondj amit akarsz. Alig vártam már hogy halljam azt a drága hangod, és a tested?! Ne tarts kéjencnek, ha bevallom, elgyötörten, megkínzottan, leromlottan is gyönyörű voltál. Minden porcikád szeretném csókkal bejárni, és egyesülni veled olyan örömben, amit csak ember embernek adhat.

- Csodálatos vagy Jerry… csoda ez az ölelés és csoda a szerelem, amit lángra lobbantottál bennem. Kézzel – lábbal kapálóztam az érzés ellen, tudtam, hogy sosem kellenék neked, de így is megéri. Eggyé váltunk. Mintha vérpályáink összekapcsolódtak volna. Szívünk egyszerre dobban, lüktet, dobol, Tied vagyok Jerry… drága Jerry!

Hajnali négykor felöltözött.

- Köszönöm! – mondta. – Azt kértem, hogy egyszer ölelj meg, és számát sem tudom, hányszor éreztem a karodban: a mennyországban sem lehetne gyönyörűségesebb. Köszönöm Jerry…

- Tudom, hogy mondanom kéne valamit…

- Nincs mit mondanod. Én kértem, hogy idejöhessek, és semmire nem kötelez az ami ebben a sosem felejthető emlékű szobában kettőnk között történt. Most kvittek vagyunk. Mindketten teljesítettük amit a másik kért: én tűrtem, akartam, te megöleltél

- Remélem a szüleimmel elintézted az anyagiakat, mert gondolom, az volt a fő cél… – tört elő belőle valami kegyetlen, bántani akarás.

- Kérdezd őket, de ha engem kérdezel, csakis érted tettem. Nem vártam semmiért ellenszolgáltatást.

- A donorod sem? – kegyetlenkedett tovább a lány, csakhogy képes legyen uralkodni magán, hogy ne dobja magát oda a férfi lába elé: ne engedj el, szeretlek, képtelen lennék élni nélküled. Sosem bánod meg, ha magad mellett tartasz: hűséges szolgád leszek, csak könyörülj rajtam.

- Nem az enyém… – mondta egyre értetlenebbül figyelve a lányt, Jerry.

- De ö sem a pénzért csinálta, habár a szüleid közvetve, nagylelkűen honorálták az önfeláldozását.

- Most haragszol? – enyhült meg Liza hangja.

- Örülnöm kellene? Azt hittem a történtek után jó barátok leszünk! – mondta a doktor.

- Felőlem lehetünk, de ebbe már a jövendő páromnak is lesz beleszólása. Isten veled! – mondta hallhatóan elcsukó hangon a lány, és eltűnt az ajtón át, mintha ott sem lett volna.

Jerry tudta, hogy nem szabadna hagynia egyedül elmenni, tudta hogy egyáltalán nem szabadna hagyni elmenni, de csak állt, mint a villámsújtott tölgy. Akkor lódult volna neki, amikor felbúgott a kocsi motorja, de akkor már csak utána nézhetett, és utálhatta magát a gyávaságáért.

Egy hétig bírta. Remélte, hogy Liza nem állja meg és hívja. Akkor már úgy érezte beleörül a várakozásba és minden percért kár, amit nem együtt töltenek. Tárcsázott, mert döntött: szereti Lizát és…

- A lányom elutazott! – mondta Mr. Connor. – Három napja. Az anyjával indultak Európába.

- Európába? Jól van? – kérdezte hangsúlytalanul, Jerry.

- Rémekül. Mindennap telefonálnak.

- És meddig marad?

- Nem tudom. Nem is nagyon érdekel, fő, hogy van életkedve, hogy boldog, és mindegy milyen messze tőlem, csak tudjam, hogy él. Annyira szeretem. Adjak át neki valamilyen üzenetet?

- Köszönöm nem. Majd jelentkezem – köszönt el Jerry.

Mr. Connor másnap elújságolta Lizának, telefonon, hogy a doktor kereste, és hogy nem hagyott üzenetet.

Liza hat hónap múlva tért vissza Európából. Végigjárták a legszebb városokat, megnézték a csodálatos képzőművészeti kincseket, épületeket, tengernyi szépséget. Amikor egyedül maradt a szobájába, első dolga volt, hogy a kórházat hívja.

- Sajnos Harvey doktor már nem dolgozik nálunk. Elnyert egy kutatóorvos ösztöndíjat. Nem ebben az államban, de ha gondolja, előkereshetem a pontos címét… – készségeskedett a nővér.

Liza nem várta meg. Nem akarta tudni, hol merre jár Jerry Mi értelme is lenne. Aki el akar menni, azt hagyni kell. Ö három, napig várt az után a csodálatos este után, reménykedve, ébren is álmodozva, hiába. Úgy érezte nem bírná ki egy városban vele. És most ö menekült el. Nem érzett elég erőt magában ahhoz, hogy vállalni merjen egy bizonytalan gyógyult beteget, akit – hacsak nem rendelkezik figyelemreméltó színészi vénával, – minden porcikájával kívánt. Csak az esze tartotta vissza élete legnagyobb örültségétől. Volt hova menekülnie. Kutató lett… sok sikert Jerry Harvey… köszönet neked mindenért, mindenért…

Jerry belemerült az új területen reá váró feladatokba. Amíg dolgozott nem gondolt Lizára. Tudta, hogy élete legnagyobb örültségét követte el, amit amíg csak él, bánni fog. Gyávaság volt elengedni azon a hajnalon, nem utána futni idejében, nem jelentkezni mihelyt hazaért, és eljönni onnan, ahol gyakran láthatta volna. De vannak dolgok amik elöl az ember nem futhat el: Liza és a vele kapcsolatos emlékek azóta is ott élnek minden idegszálában, és bárhogy is nyugtatta magát: az idő mindent megold – nem volt már olyan mosolygós mint régen. Csak akkor érezte magát boldognak, ha hazamehetett és lubickolhatott anyja szeretetében.

Három év telt el..

Egy este csörgött a telefon. Liza hívta.

- Hogy vagy? Eszembe jutott, hogy ma három éve jártam nálad és gondoltam megkérdezem, él-e még benned valamiféle emléke?

- Kerestelek… elutaztál… mintha menekülni akarnál tőlem.

- Én is kerestelek, amikor visszaértünk, de úgy látszik, te is menekülni akartál tőlem. Hogy mennek a dolgaid?

- A munkám remekül, csak… sokat vagyok egyedül. Ha érdekel: még nem nősültem meg.

- Tudom. Én odafigyeltem rád.

- És te… választottál a hódolóid közül?

- Igen… most már csak egy van, de azt nem adnám semmiért!

- Legalább te boldog vagy! – mondta sóhajtásszerűen.

- Te is az lehetnél…

- Én? Ugyan kivel? Akivel boldog lehettem volna, azzal mindent elrontottam. Helyrehozhatatlanul…

- Biztos vagy benne? – kérdezte Liza furcsán.

- Miben lehet biztos az ember? – sóhajtotta Jerry. – Sajnos az oktondibbja sokszor még önmagában sem. Addig latolgat, amíg lemarad és mire észbe kap minden álma szertefoszlik. Mikor volt az esküvőd?

- Nem volt esküvőm!

- Akkor…

- Isten veled Jerry. Sok sikert a munkádhoz! – mondta Liza gyorsan és letette a kagylót. Remélte, hogy a legjobb pillanatban.

Jerry nem tudott napirendre térni a beszélgetés felett és másnap reggel, mint évek óta már, lelkifurdalástól vegyes kétségek között vergődve ébredt. Tudta, hogy önmagával játszik macska egér játékot. Egyik pillanatban úgy érzi nem szabad belenyugodni, elereszteni a lehetőséget, másikban: hogy nem szabad vállalnia a lehetséges veszélyt. Érezte, hogy képtelen lenne ott maradni. Nem bírná ki, hogy ne hívja vissza Lizát, ezért becsomagolt pár napra, és beült a kocsijába, amit a hálás szülőktől kapott, visszautasíthatatlanul. Lecserélhette volna már a luxusnak számító autót, de nem akart megválni tőle. Valahányszor használta mindig Liza jutott eszébe, és az emlékezés nemcsak fájdalmas volt, édes is… Anyjához készült, de nem telefonált, hadd legyen meglepetés az érkezése. Akkor még nem is gondolta, milyen jól tette…

Elég távol volt már a megkönnyebbülés érzésével maga mögött hagyott várostól, amikor úgy, ahogy megnyugodott. Sosem fordult még elő, hogy meg futamodjon, hogy ne legyen biztos magában, hogy ne merje vállalni, ami kockázatos. Liza Connor meggyógyult, a tudomány mai állása szerint egészséges, és szép… milyen csodálatosan szép. Micsoda tűz ég, a valamikor oly elesett kis testben?! Tűz, amely élete végéig biztosította volna számára a puha pihe melegséget, a boldogságot, de ö hagyta kialudni, vagy egyenesen kioltotta. Nem feledheti a rajongó tekintetét, az őzike szemeket, amelyek mindig könnybe lábadtak, amikor belépett hozzá a kórházi szobába. Hazudna, ha tagadná, hogy megismételetlenül szereti Lizát. Ha szabadulni tudott volna a gondolattól: ami egyszer megtörtént másodszor is előfordulhat, nincs olyan erő, amely visszatarthatta volna attól, hogy öt válassza, hogy odavesse magát a lábai elé és örök hűséget fogadjon neki. Különösen azután, a felejthetetlen felkínálkozás és soha nem érzett gyönyörűséget adó este után. De így?! Amíg Liza lábadozott, átforgatott minden beteganyagot, a gyógyultakét, az utógondozásban felmerült eseteket, és semmit nem talált, ami kételyeit alátámasztotta volna. Mégsem volt bátorsága, hogy mellette maradjon. Hányszor elképzelte már a családját: gyönyörű, és főleg kedves, jólelkű feleség, egészséges, erős gyerekek… nyugalom, békesség. Hogy élhetne nyugodtan egy olyan nő mellett, aki egyszer már a halál karjaiban járt és semmi nem sikerülhet kétszer. A halál árnyékát nem tudja kitörölni a tudatából, örök rettegésben élne és Liza legkisebb köhintésére, hőemelkedésére, örjitö félelem fogná el. Mire gondolhatna, ha nem a leukémiára! Örökletes? Senki nem állítja, de az ellenkezőjét sem. És ha az lenne is: semmi nem törvényszerű. A süketnéma anyának sem minden gyermeke lesz süketnéma, és éppen az ép utódok nemzenek siketeket. Ez lenne az a bizonyos: megbüntetem az apák vétkét a fiakban: harmad, és negyedíziglen? De hát milyen vétket követhettek el egy süketen, vagy vakon született gyermek szülei, amelyért nem túl nagy ár a fogyatékosság? Neki tudnia illik, hogy a gének örökítik át az utódokra a jót vagy a rosszat. Ha a szülök génjei egészségesek, a gyerekek épek lesznek. Liza anyja egészséges. Megvizsgálták. A génjei hibátlanok. Csak az apa génjeivel lehet baj, már amennyiben a leukémia örökletes. Ez őrület! Mennyire más az orvostudomány mihelyt az ember a saját bőrén érzi a tehetetlenséget, vagy egy hozzá közelállóról kell megjósolnia a jövőt, a teljes gyógyulás esélyét. Tudta: Liza úgy szerette, ahogy sosem szeretheti más. Hazudna ha azt mondaná, hogy neki nem ég érte minden csepp vére, de megteheti-e utódaival, hogy önös érdekből bajnak tegye ki őket? Ha nem lenne gyerekük, nyugodtabb lehetne, csak Lizáért, kellene aggódnia, de gyerek nélkül mit sem ér az élet. Erre bizonyíték a Connor házaspár. Mindenük megvolt csak egy kis emberke hiányzott a boldogságukhoz és – becsületükre legyen mondva, akkor sem mondták: mi közünk hozzá, nem a mi vérünk amikor halálos beteg lett. Emberileg nem is tehették meg, hiszen vállalták, de ö még nem kötelezte el magát. Ami köztük történt, azt Liza akarta, akkor is, ha ö, sosem érzett örömét lelte benne. Eleinte azt hitte, ha vége a betegségnek, elmúlik a lány szerelme is, de észhez téríteni valakit azzal, hogy nem viszonozza az érzelmeit, hogy közömbösnek mutatkozik?! Inkább olaj a tűzre. Csak azért is megszerzem, képes leszek megszerettetni magam vele, bosszút állok rajta. Melyik szerelmes ne gondolkozna így? Ha tudná az a drága lány, hányszor simogatta meg az arcát, amíg aludt, és ment be hozzá csak azért, hogy megcsókolja – fekete hajfürtökkel övezett, egyre hűvösebb – homlokát? A láztalanság, a vérkép állandó javulása, csodálatos érzés volt, de akkor még nem gondolta: egyszer a vezetésre alig figyelve, hazafelé tart, hogy édesanyja keblére borulva jöjjön tisztába érzéseivel, és eldöntse: vállalhatja-e az örök rettegést, ha van még esélye a vállalásra, lehetnek még reményei Lizánál. Tudta, hogy örült volt, hiszen ha nem halálos betegként ismeri meg és – csak miután egymásba habarodnak jön a betegség: kutya kötelessége lenne kitartani mellette, hiszen már szerette, amikor rátört a kór. És vajon ki tudna tartani? Nem hagyná cserben, mint Lizát a hódolói? Az ember esendő és ez alól ö sem kivétel. Vagy mondjuk egy lány eltitkolja, hogy cukorbeteg, inzulinnal él, és csak, amikor már a párja érzései is visszafordíthatatlanok, mondja meg az igazat? Ha a fiú igazán szereti, vállalja. De az is más nézőpont: a társának kell naponta injekciót kapnia, aki már hozzá is szokott gyermekkora óta, nem neki. Boldog tudatlanság! De ö tudja: a cukorbaj örökíthető. Liza betegségéről azonban még a nála okosabbak is keveset tudnak. Hagyja hogy felülkerekedjék a szíve a józan eszén?! Vállalja a kockázatot egy rém ellen, amelynek sem az eredete, sem a lefolyása nem tisztázott, és több benne a bizonytalansági tényező mint, amire esküdne a tudomány – száguldoztak Jerry gondolatai. Meddig szedte ki a leveleit úgy, hogy egy feketeszegélyű borítékot vélt látni a küldemények között? Ilyen rettenetes érzéssel nem lehet együtt élni, s főleg boldogan nem. Már – már elhitette magával, hogy helyesen cselekedett, de mióta Liza telefonált, és tudja, hogy jól van, hogy mással boldog, szinte észvesztő kint érez. Most már nemcsak a saját gyávaságával kellene megküzdenie, hanem valakivel, aki Lizának kedves, és aki feledtette vele mindazt, amiről három éve azt mondta: örökké emlékezni fog rá.

Elérte szülővárosa külterületét. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy meg kell állnia. Anyja azonnal észrevenné, hogy valami baja van. Megrémítené a drága asszonyt, és nem magyarázhat meg neki olyasvalamit, amit maga sem ért, pedig évek óta foglalkoztatja, képtelen túltenni magát rajta, de dönteni sem tud. Elérte azt a bisztrót, amelyben sokat beszélgettek a barátaival, egy – egy meccs után, vagy csak beültek, hogy elüssék az időt. Hátha akad még valaki a régiek közül, aki nem költözött el a városból, és akár nosztalgiából is, be – betér. Ezzel áltatta magát, pedig tudta, hogy senkivel nem akar találkozni, mert olyan lelkiállapotban van, hogy képtelen lenne beszélgetni, vagy akár figyelni is valakire.

Megállította a kocsit, ellenőrizte az arcát a tükörben és majdnem felkiáltott. Csoda, hogy képes volt vezetni. Olyan sápadt, akár a mész. Ilyen sokat jelent neki az a lány? Ennyire komoly ügyben kellene, vagy csak kellett volna okosan döntenie?! Ilyen bizonytalan, határozatlan, ennyire gyáva? De hát kit félt? Lizát? Ö már szemben állt egyszer a halállal és minden perc amit kap az élettől, ami boldogságot ad neki, maga a csoda. Vagy magát, akire esetleg az ágyban nem – egy mindig ölelésre kész – rajongó feleség várna, hanem a beteg kímélésre szoruló asszony, aki mellett ki kell tartania, ha a szíve szakad is meg az sajnálattól, vagy a képmutató mártíromságtól. Amíg a lány idegen volt csak szánta, ahogy orvos – beteg kapcsolatban természetes, de mikor megtudta, hogy szereti és rájött, hogy neki sem közömbös, – különösen az után az egyetlen boldog éjszaka után – ezerszer úgy reszket érte, mint a szülei, ezerszer jobban kívánja, hogy élhessen, mint Liza maga.

A bisztró majdnem olyan volt, mint a régen. Tekintete körbefutott, hiszen alig volt nagyobb, mint két lakószoba. De talán éppen az volt benne a varázslatos, a vonzó… régen. Jól össze lehetett hajolni, sok jó ember kevés helyen megfér alapon és nagyokat kacagni. Ha nyolcan ültek az asztalnál, akkor is mindenki hallott minden szót. Boldog ifjúkor, amikor még nem volt más gondjuk csak a tanulás és soron következő randevú.

- Szervusz Jerry! – hallott egy tétova hangot, és azonnal ráismert Alex Parkerre, aki egyedül ült egy asztalnál, és zavartan felemelkedett.

- Csakugyan te vagy? Úgy nézel ki, már megbocsáss, mint egy lefosott, kilométerkő! Persze ilyesmit ma már nem igen mondok, de akkor régen, Ered ezzel fogadta azt, aki egy kicsit másnapos, vagy fülig szerelmes volt. Emlékszel?

- Hogyne… te remekül nézel ki. Megviselt a hosszú út és az utóbbi hetekben elég megfeszített tempóban dolgoztam.

- Nálatok is van hajrá? Azt hittem csak a kereskedelemben és az iparban dívik. Úgy tudom, orvos lettél.

- Igen.

- Azért leülsz az asztalomhoz? – kérdezte mókázva Alex.

- Foglaljon helyet doktor úr! – mutatott a mellette lévő székre fülig érő szájjal.

- Tényleg! Tudod, mi hiányzik a képedről? A vigyor! Emlékszel: Vigyorinak hívtunk, pedig a te mosolyod meghatározó erejű volt. Egy biztos pont a legrosszabb lapjárásban is. Mindig azt mondtad, hogy nálad a mosolygás önkéntelen, nem akarattal csinálod, de sok lány szívét porba rántottad, amíg meg nem szokták, hogy nem nekik szól a biztatás. A te mosolyod közmosoly volt. Mintha a Teremtő, már a születésednél tudta volna, hogy orvos leszel és kinek van nagyobb szüksége a bátorító mosolygásra, mint egy dokinak? Vagy leszoktál róla?

- Az sem lenne csoda, a sok fájdalom láttán, de a mosoly erőt ad a betegeknek, így hát, ha tudnám sem, hagyhatnám abba.

- Akkor meg?! Mit iszol Jerry? Kérhetem a régit? Emlékszel az érettségi banketten, hogy berúgtunk? Ráadásul sörtől.

- Te jó ég… de régen ittam sört, így… ilyen szép emlékeket ébresztő helyen, ráadásul baráttal koccintva…

- Akkor két sört kérek! – szólt oda a pulthoz Alex.

- És te? Mi van veled? Egyszer már össze kellene jönnünk.

- Mi két – háromévenként találkozunk, csak kegyelmednek van mindig más elfoglaltsága, pedig a jelenlévők között jogász, sőt milliomos is akad. Emlékszel Geraldra? Az örök kufárkodóra. Mindig volt rágógumi a zsebében, és ha, egy centtel drágábban, adta mint ahogy vette, kibujt a bőréből. A pénz szeretete nem múlt el nála, és amihez nyúl, minden sikerül neki. Tízünknek nincs annyi pénze, mint neki. De persze mi akkor csak vásároltunk tőle és – ha jól gondolom – egy kicsit meg is vetettük a kapzsiságáért. – De hát, aki csak odatartja a másik elé amije van, hogy: tessék, abból ritkábban lesz milliomos. Minél többje van valakinek, annál skótabbá válik.

- Családod van? – kérdezte Jerry.

- Igen. Nyolc éve nősültem.

- Gyerekfejjel?

- A férfi vagy gyerekfejjel nősül, vagy sokáig rágódik, és aki sokat gondolkodik, az le is késhet a családalapításról.

- Fő, hogy jól sikerült…

- Ahogy vesszük… mások szerint sikerülhetett volna jobban is, de én nem cserélnék senkivel.

- Nem akarlak faggatni…

- Nem is kell… itt a sör, igyunk. Olyan lesz ez neked, mint a vérátömlesztés. Remélem, perceken belül színednél leszel én meg elmondom, hogy miért néztek sokan hülyének…

- Hülyének?

- Mi másnak, Aki önmaga ellensége, azt nem nézhetik észlénynek, de mindenki maga tudja mi a jó neki és én tisztában voltam vele, hogy ki milyen virágot szakaszt olyat szagol.

- Ez jólesett! – tette le az üres poharat Jerry.

- Kérek még kettőt! – szólt oda a pulthoz. – Legfeljebb taxival megyek hazáig, de úgy érzem: minden cseppje vérré vált bennem.

- Ezt úgy mondtad, mint a legnagyobb fiam, ha valami nagyon jól esik neki, és hál istennek, mindig jólesik neki minden! – nevetett apai büszkeséggel, Alex.

- Hány fiad van?

- Három. Király lettem. Mesebeli. Akinek három fia van és egy gyönyörűséges felesége, akit imád, és aki viszontszereti.

- Nem egészen értelek akkor, hogy…

- Ha mindent elmondok, megérted. Nem mindennapos történet az én szerelmem, de tanulhatnának belőle azok, akik már azt sem tudják mire való a szív, hacsak nem arra, hogy percenként hetvenkettőt dobogjon, és oda visszapumpálja az ember vérét. A feleségemre biztosan emlékszel. Nem egy osztályba jártunk, de egy iskolába és olyan voltam, akár az árnyéka. Ö barátságnak hitte, mert nálam sokkal jobb képű fiuk is versenyeztek a kegyeiért, de én kiskamaszként beleszerettem és nem akartam úgy elképzelni az életem, hogy ö hiányozzék belőle. Gyáva voltam. Sosem mertem megmondani neki mi hajt a nyomában, mi késztet arra, hogy elviseljem a szeszélyeit és boldog legyek az elefánt szerepében is. Az éppen soros udvarlójának, barátjaként mutatott be, és ez nem semmi. Aztán tizennyolc évesek lettünk és az én vonzalmamra, egyre nagyobb veszélyt jelentettek a korban hozzáillő, vagyis a három – négy évvel idősebb fiuk. Mindegyikről tudtam. Susannak én voltam a bizalmasa. Tőlem kért tanácsot, ha egyik – másik kísérőjével nem tudott zöldágra vergődni és ha kellett levakartam róla az éppen megunt udvarlót. Bármit kért, engem boldoggá tett vele. Az ö nevével aludtam el, és azzal ébredtem. Ami közte volt az jelentette számomra az igazi boldogságot, hiszen álmomban az enyém lehetett, engem becézett, csak velem táncolt és nem barátjának, hanem szerelmesének, mindenének szólított. Az álom határtalan és nincsenek kötöttségei. Mihez kezdene különben a szegény ember?! Aztán jött egy új fiú az életében. Nem erről a vidékről való volt és férfiként a cipő talpáig sem érhettem fel. Minden lány odavolt érte, de ö Susan választotta. Susan beleszeretett, nekem mondta el először és kért, hagyjam kibontakozni a szerelmüket, mert amit érez, az életre szóló. Soha kegyetlenebb szavakat, de kemény voltam. Szólni nem tudtam, csak bólintottam, és megígértem, nem állok a boldogsága útjába, ha nincs szüksége többé a segítségemre. Megértette velem, hogy kettőjük érzése végleges, és ha valóban jó barátja vagyok, vele örülök. Képzelheted?! Nem is tudom hogy bírtam ki. Talán apámnak köszönhetem, aki a nem túl jó bizonyítványomat látva azt mondta, álljak be mellé az asztalos műhelybe és embert farag belőlem. Volt két inasa, de engem mindenben szigorúbban fogott és én önkínzásból még az elvárásait is felülmúltam. Amíg dolgoztam, fúrtam, faragtam gyalultam, a gépekre figyeltem, nem Susan járt a fejemben, vagy legalábbis nem szünet nélkül. Anyám észrevette, hogy megszomorodtam, hogy ki sem lehet mozdítani otthonról. De hát minek is léptem volna ki a házból? Hogy csupa boldog embert lássak és összefussak velük, akik nem tudnak betelni egymással. Így is eljutott hozzám ez – az. Jó barátok mindig vannak. Félév múlva, egy igazán jó barát azt mondta: Susan fiúját egyedül látta a discóban, és ugyancsak járta füvel – fával. Összevesztek, gondoltam. Nincs jogom beleszólni. Susan tudja hol lakom és azt is, hogy jó barátja vagyok, hozzám akármikor jöhet bármivel. Én megértem, nálam vigaszt talál. Vártam pár napig. Tovább nem bírtam ki. Elmentem hozzá. Ismertem a szüleit is, hiszen kölyök korom óta bejáratos voltam hozzájuk. Öt nem találtam otthon csak az anyját.

- Baj van Alex! – ölelt meg sírva. – Susan állapotos és…

Mintha egy világ omlott volna össze bennem. Nemcsak azért mert Susan kisbabát vár, és nem tőlem, hanem az “és” a mondat végén összerántotta bennem a lelket.

- És? – kérdeztem, remegve, várva a választ.

- Az a fickó le akar lépni. Azt mondta vetesse el, csakhogy már késő, senki nem vállalná.

- De hát hogy történhetett, úgy értem…

- Susan naiv volt, túlságosan szerette ahhoz, hogy mindent elhiggyem neki. Álomlovagnak tartotta. Tudod nekünk nincs titkunk, akárcsak veled, velem is mindig őszinte volt. Elmondta, hogy az övé lett, azt is, hogy nem íratott fel fogamzásgátlót, mert az a fickó úriembernek mutatkozva felajánlotta: elég sok kapcsolata volt, a világért sem akarja semmiféle veszélynek kitenni, aki nyolc – tíz éve elég felelőtlenül létesített kapcsolatokat, az sosem tudhatja: nem fertőzték-e meg, és legalább annak ne adja tovább az esetleg lappangó bajt, akit szeret. Az a kis balga lányom még meg is hatódott ekkora jóságtól és a fickó óvszert használt… már amikor használt, de mert tudta, hogy Susánnál ö volt az első, és olyan fenntartás nélkül szerelmes belé hogy véletlenül sem feküdne le mással, később nem akart zokniban lábat mosni… – hallgatott el Alex és Jerry esküdni, mert volna rá, hogy mióta belekezdett a mesélésbe, legalább harminccal magasabb lett a vérnyomása. Ivott egy kortyot, mielőtt folytatta volna.

- Azt hittem megőrjítenek a szavak, pedig a szavak mindig ugyanazt jelentik, csak attól függ, hogy rakják őket egymás mellé.

- Mikor lesz az esküvő? – kérdeztem nyögve.

- Semmikor. A fickó elmegy a városból… korai még neki a nősülés, és úgy gondolja, jöhet ennél mélyebb érzés is az életében.

- Hol van most Susán? – kérdeztem, és soha nem érzett riadalom szállt belém.

- A nagyanyjánál. Nem tudott itthon maradni. Gondolhatod, hogy viseli ezt a helyzetet?! Pedig mi az apjával megmondtuk: semmi baj. A kicsi megszületik, segítünk a nevelésében, amíg él az ember addig reménykedhet, boldogságban, szerelemben, mindenben. Csak a hitet nem szabad elveszítenie. Nem ismernél rá. Sir és hallgat. Remélem, a nagyanyja a lelkére beszél egy kicsit. Én is szerelemgyerek voltam, de engem vállalt az apám. Semmi nem szégyen, ami már úgyis megesett, csak az embernek vállalnia kell a következményeivel együtt. Az a gyáva féreg…

- Ez volt az utolsó szó, amit hallottam, aztán kirohantam és meg sem álltam a City bankig. Ott dolgozott az a ficsúr. Azonnal megláttam a pult mögött. Szerencsére nem volt ügyfele, de ha lett volna is? Mikor akarja az esküvőt? – kérdeztem tőle, bemutatkozás nélkül. Ha akart úgyis ismert. Susan biztosan megmutatott neki valahol.

- Miféle esküvőt, és mit akar? Miért szól bele olyasmibe, amihez semmi köze? – adta a nagyképűt. Elkaptam a nyakkendőjét, úgy a pulton át, jobb kézzel, de ö nem sejtette, hogy a bal az erősségem. Olyat húztam be neki, hogy azonnal eleredt az orra vére aztán felemelt fejjel eljöttem. Szerencsémre senki nem állt az utamba. Azért mondom, hogy szerencsémre, mert valami megmagyarázhatatlan érzés arra késztetett, hogy siessek Susan után. Tudtam hol lakik a nagyanyja, hiszen sokszor jártam ott vele. Azóta is értetlenül állok az előtt az érzésem előtt, de a végén már nem voltam magamnál, és a ház előtt, szinte nekiestem a kapunak. Zárva volt. Kopogtam, csengettem, zörögtem, amíg egyik szomszéd ki nem jött. Tőle tudtam meg, hogy a nagymama elment valahova, de Susan benn van. Neki az ajtónak. Hetekig éreztem a fájdalmat a vállamban. Olyan fekete lett akár a föld, de jókor érkeztem. Akkor nyelte le az utolsó tablettát. Az üres fiolák ott sorakoztak az asztalon, a biztos halálból mentettem meg. És ebbe még ma is beleborzongok. Nem éltem volna túl, ha elveszítem.

- És a gyerek? – szólalt meg nagy sokára Jerry, aki teljesen a történet hatása alá került.

Alex húzott egyet a sörből, megtörölte a száját és elmosolyodott.

- Ö a legnagyobb fiam! Szerencsére nem esett baja, mert a sokféle méreg nem szívódhatott még fel Susan szervezetében, időben orvoshoz került. Aztán megegyeztünk, hogy vállalom az apaságot isten és ember előtt. Miért ne vállalná az ember azt, amire egész életében vágyott?! Ha az a gyerek nem is az enyém, de az hozza világra, aki nekem a mindent jelenti és ha egyet világra hoz, a következő lehet az enyém is. Susan elég nehezen, de szülei rábeszélésére, belement a szerinte áldozatnak számító kérésembe, és napok alatt megtartottuk az esküvőt. Az emberek suttogni kezdtek, de kit érdekelt? Soha férj nem volt még figyelmesebb várandós feleségéhez nálam, de hát miért ne lettem volna gyengéd, szinte mámoros, amikor enyém lehetett az, akit szerettem. Tudtam, hogy ö nem szeret. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy én öt. Azt is, hogy azt a másikat sosem tudja elfelejteni és nemcsak azért, mert szerelemnek hitte, amit érzett iránta, hanem mert mindig annak rosszabb, akit elhagynak, aki becsapva érzi magát. A szüleink csodálatosan viselkedtek. Az enyémek is, ami persze nagyobb szó. De tudták mit érzek Susan iránt, és milyen régen belém fészkelődött az a ragaszkodás, úgy gondolták elég hasznot hajtok a műhelyben, miért ne alapíthatnék családot tizenkilenc évesen. Susán lassan ébredt rá, hogy az a régi érzés nemcsak barátság, hanem sokkal mélyebb annál, és egy év múlva olyan szerelmes lett belém, amilyen én leszek, amíg csak élek. Hát lehet nálam boldogabb ember a földön? – nézett Jerryre ragyogva, Alex. – Egész véletlenül találtál itt. Sokszor hónapok telnek el, mire benézek, de most volt egy szállításom, és elfáradtam egy kicsit. Asztalos maradtam, apámmal csináljuk, közösen. Hál istennek, elég jól megy. Gondoltam ledobok egy sört, ha már erre járok a régi helyünkön. Az életben mindig mindennek oka van, csak nem mindig jön rá az ember azonnal. Mintha csak tudtam volna, hogy összefutok veled. Miért nem hajtod le? Megmelegedett a sör. Kérek másikat!

- Nem! Köszönöm Alex, de bocsáss meg, fel kell hívnom valakit. Azonnal itt leszek! – mondta és szinte futólépésben ment a telefonhoz. Tárcsázott. A kapcsolat hamar létrejött.

- Thompson professzor úr? Itt Jerry Harvey…

- Az elveszett ember!

- Elnézést, hogy nem jelentkeztem, de leköt a munka és…

- És semmi oka nem volt, hogy hívjon. Most van! Ki vele!

- Csak úgy eszembe jutott, mi lehet Liza Conorral… és…

- Jól van… remekül. Nem is hinné, milyen jól?! Azt hittem csak hozzánk lett hűtlen, de hogy velük se tartsa a kapcsolatot, ez meglep.

- Azonnal hívom őket is! – mondta, vagy inkább kacagta Jerry és kurtán furcsán búcsúzva letette a kagylót.

- Vissza kell mennem oda, ahonnan indultam – mondta Alexnek.

- Anélkül hogy hazamennél?

- Igen… és tudod miért, mert az életben mindig mindennek oka van. Te mondtad. Kösz, hogy elmesélted állhatatos szerelmed történetét. Ritka manapság, aki mindent vállalni tudjon a másikért.

- Pedig az az igazi szerelem… fenntartás nélkül minden hibájával és bajával együtt vállalni azt, akit szeretünk. A legnagyobb fiam tiszta anyja, még ha akarnám, sem tudnám felfedezni benne, hogy nem az enyém. Isten ne verjen meg érte, de ha rangsorolni kellene a három között szeretetben, azt mondanám ö a legkedvesebb nekem. Talán azért is, mert neki köszönhetem, hogy Susan az enyém lett. Hál istennek, szeretjük őket, ők is egymást, jó testvérek, de hát a gyereknek fontos hogy példaként álljunk előttük.

- Köszönöm a sört és csókolom Susan, meg a fiaidat. Ígérem, nemsokára jelentkezem. Meg kell ismernie valakit, és neked is, mert… de ez hosszú. – mondta Jerry, és kirohant.

- Csak vigyázz az úton! Felvillanyozódtál és tudom, hogy nem attól a néhány korty italtól. Az ember mástól is lehet mámoros, sőt, az a természetes és a csodálatos, ha nem az italtól az. Menj isten hírével és járj szerencsével. Kívánok neked olyan boldogságot, amilyenben nekem részem van. – nézett utána Alex.

Jerry Harvey sokkal hosszabbnak érezte az utat visszafelé. Gondolatai Lizánál jártak, akiről tudta, hogy jól van. A többi nem számit, ha a hétfejű sárkánnyal kell is megküzdenie érte, akárkitől kelljen is elválasztania: nem adja másnak. Mindent vállal, a sírig tartó aggodalmat, a féltő gondoskodást, hiszen úgy szereti, ahogy sosem fog mást. Csoda, hogy ennyi ideig kibírta, és egyben restellnivaló is. Évek óta nem volt tartós kapcsolata, csak futó kalandok, amiről – ha egy férfi vehemens, nehezen mondhat le. Nem kellett neki senki, mert a nő számára egyet jelentett Lizával, mégis visszatartották a kétkedései, a gyávasága. Ennyi elpazarolt boldog hónap, nap, perc. Micsoda esztelen szerzet az ember?! Vajon hogy fogadja? Szóba áll-e vele? Ha nem, úgy tesz, mint Alex, árnyékául szegődik, és nem adja fel, amíg vissza nem szerzi a szerelmét, mert olyan érzést, ami belőle sugárzott, ami arra a csodálatos öleléssorozatra késztette, nem lehet csak úgy elfelejteni. Kell, hogy szeresse még, és megbocsásson a tétova, óvatoskodásáért, a kishitűségéért. Ha, azóta jól van, lehet hinni a teljes gyógyulásban és rá sem leselkedik nagyobb veszély, mint bárkire, aki él. Maga elé idézte a percet, amelyben megmondta Lizának, hogy egészséges.

- Tehát valóban meggyógyultam? – nézett rá könnybe lábadt szemmel.

- Igen Liza… maga teljesen egészséges.

- Akkor most már egyenlő félként állhatok maga elé…

- Eddig is úgy volt…

- Téved. Eddig nem volt szabad elárulnom, hogy szeretem magát, de most akár világgá is kiálthatom. Azt hiszi nem tudom, hogy észrevette a rajongásomat és akkor is tisztában van az érzéseimmel, ha a szüleim állták a szavukat és nem árulták el reménytelen vonzalmamat. Tudja, amíg az ember a halál árnyékában van, lehet utolsó kívánsága. Nekem is volt, de, azóta, életem legszebb álmává, örök vágyává lett. Szeretném, ha szeretne!

- Nem is tudom, mit mondjak…- Az igazat. Elég erős vagyok, hogy elviseljem, de tudom, hogy magának köszönhetem a gyógyulásomat. Nem sejtem mi zajlott a színfalak mögött, csak arra emlékszem, hogy bármikor kinyitottam a szemem, maga ott volt, fogta a kezem, vigasztalt, simogatott és visszazsarolt az életbe. Maga nélkül nem ment volna. Most már el tudok viselni mindent: ha utálatosnak érez, mondja meg…

- Miket beszél?! Maga gyönyörű és belül is az. Volt időm megismerni, mint embert…

- Mint esendőt. Kiábrándító voltam, elesetten? Minden emberi gyarlóságomban?

- Egy orvosnak?! Régen rossz, ha valaki nem hivatásérzetből vállalja ezt a munkát. Ha nincs hozzá elég erős természete, ha képtelen úgy tenni, mintha nem venné észre, mennyire zavarja a beteget az elesettsége, a másra szorultsága, és ha egyetlen pillantással is, sérti a szemérmét, akkor hagyja el ezt a pályát. Másról van szó Liza…

- Értem én. Arról, hogy parancsszóra nem lehet szeretni. Az érzés vagy feltámad az emberben, vagy kár erőltetni?

- Nem fogalmaznék ennyire keményen.

- Pedig így gondolja, vagy ami még rosszabb… – hallgatott el a lány és szinte belesápadt, ahogy ránézett. – Maga fél! – suttogta reszkető szájjal.

- Mitől félnék? – védekezett erőtlenül.

- A sorsismétléstől. Mit kezdene egy nyomorék asszonnyal.

- Nyomorék?! Hogy mondhat ilyet? – ágált, rajtakapottan.

- Aki testileg nem egészséges, az nyomorék, és ha újra visszatér a betegségem, senki nem róhatja fel a páromnak, hogy cserbenhagy.

- Nem térhet vissza.

- Úgy csinál, mint aki hiszi is amit mond.

- Hihetem, mert ez az igazság.

- Hiszek magának, de maga miért kételkedik? – nézett rá könnyben úszó szemmel a lány. – Nem mer vállalni, mert fél, hogy még nincs vége az útnak, hogy rövid időn belül magának kell felkísérnie, a Golgotára, kötelességből. Érthető. Maga egészséges jóképű, vonzó férfi makkegészséges nőt is kaphat…

- Hallgasson, kérem…

- Ennyire fáj az igazság? Nekem is. Hogy erre még nem gondoltam. Azt hittem, maga, mint orvos kell, hogy higgyen abban amit mond és azt állította: meggyógyultam. Hála annak, aki csontvelőt adott nekem. Én egészségesnek érzem magam, úgy élek, mint az előtt, semmi nem fáraszt, szinte röpködök a boldogságtól, szétfeszít a tenni vágyás… csak…

- Adjon egy kis időt… – sütötte le a szemét ő.

- Három hónapig szinte el sem mozdult mellőlem. Már nem érheti meglepetés, ami a testemre, sőt a lelkemre vonatkozik, miről akar még megbizonyosodni, ha nem biztosítékot remél arra, hogy nem esem vissza, hogy nem teszi tönkre az életét… velem?!

- Ne feledje, hogy maga könnyebb helyzetben van. Magának nem volt tilos beleszeretni a betegébe, de én fogadalmat tettem rá hogy nem élek vissza a belém helyezett bizalommal. Nem férfiként, orvosként ültem az ágya mellett. Egy küzdelem katonája voltam, ami – magának köszönhetően – sikerült és fel kell dolgoznom magamban ezt az eseményt… különösen most, hogy már tudom: szerelmes belém…

- Akkor még bele se kezdett az értem folytatott harcba, amikor én már tudtam, hogy soha nem kellene, senki más. Fogja meg a kezem. Úgyis tudom, hogy utoljára teszi! – nyújtotta oda a jobbját – Hiába ígért nekem egy estét, nem hiszem, hogy állja a szavát. A szüleim nagyon boldogok, bár én is velük örülhetnék. De ha maga nem lesz: semmi értelme az egésznek. Megteheti, hogy visszautasítja a rajongásomat, életre szólónak érzett szerelmemet, de egy valamit nem tud megakadályozni: hogy ne úgy emlékezzem magára, amíg csak élek, mint a megmentőmre, az erőt adómra… az örök szerelmemre. Köszönöm az erőt, bár nem tudom: melyikünk adhatott többet a másiknak. Szerintem én, mert biztos vagyok abban, amit érzek. Maga bizonytalan, vagy inkább gyáva… esetleg megfontolt? Ki tudja. De igaza van. Az ember ne ugorjon bele valamibe, amíg nem győződik meg róla, hogy nem érheti csalódás. Egy életünk van, kinek hosszú, kinek kurta. Nekem majdnem nyúlfarknyira szabott lett, de jött maga és akkor is imába foglalnám a nevét, ha nem tartaná be az ígéretét. De ha állja a szavát, ha egy év múlva szán rám egy estét, szárnyaim nőnek a boldogságtól. És még valamit: nem kell szeretnie, csak ne utáljon. Amit átélt az ágyam mellett, akár irtózhatna is tőlem. De ha – ahogy mondja orvosként ült ott, nem nézhette férfiként az elesettségemet. Egy évig kibírom, ha megélem. De hiszem, hogy megélem, mert meg akarom élni. Nekem is jár az élet, nem engedem, hogy bármi is elrabolja tőlem. Harcolni fogok, küzdeni, hiszen már nemcsak magamért teszem, hanem azért is, hogy valakit boldoggá tehessek. Feltéve persze, ha hagyja magát. Egy évig kibírom, hogy ne hívjam fel és ne fogjam könyörgőre. Ha ennyit kibírtam, és ha sikerült a lehetetlen, miért ne teljesülhetne ez az álom is. Isten vele Jerry. Én kis kétkedőm, kishitűm, vagy inkább hitetlenem… Nem irigylem magát a döntésért… tudom, hogy nem lesz könnyű, de ami túl könnyen megy, azt nem is tudja úgy becsülni az ember, mint amiért minden csepp vérével, minden idegszálával, teljes szívével és lelkével megküzd. Nekem elhiheti, hiszen amíg egészséges voltam, természetes állapotnak tekintettem, és megszenvedtem azért, hogy újra annak érezhessem magam. Ma már jobban tudom becsülni, ha nem érzem, hogy van kezem, lábam, hátam, fejem, hiszen azt jelenti, hogy nem fáj semmim. Az a jó, ha nem érezzük a testünket, természetesnek vesszük a létet, az épségünket a jövő tervezgetését a jelen élvezetét. Ne féljen, nem leszek öngyilkos, ha visszautasít, nem akarok bánatot okozni azoknak, akik együtt vívták a csatát velem… és akik, talán egy kicsit kötelességből is, vagy csak mert szeretnek, végig kitartottak mellettem.

Sosem felejti el a szavait. Aztán az az éjszaka, és most a telefonja. Hátha neki sincs senkije, csak rá akart ijeszteni, ez volt az utolsó aduja. A lehető legrosszabb. Féltékennyé akarta tenni, mint aki nem tudja, hogy nála nem a szerelemmel van a baj, hanem a hitével a félelmeivel, és ha másnak van bátorsága, neki miért ne lenne?!

Mire a város széléhez ért nyolc óra volt. A tantija nagyot néz majd, hiszen mióta elvállalta a másik állást, nem járt nála. Csak otthon lelje. Szerencséje volt. Mary néni túláradó örömmel fogadta, és nem fogyott ki a jogos szemrehányásból, amiért annyi ideig eszébe sem jutott a régi fészek és benne ő.

- Tusolj le, fáradt vagy… vagy inkább izgatott… mi a baj?

- Semmi, azon kívül, hogy örült voltam, de észhez tértem.

- Van ennek valami köze Miss. Connorhoz? – kérdezte a tanti.

- Ebben a házban nem lehet titka az embernek! – ölelte meg Jerry.

- Ha az ember nyitott szemmel jár, sok mindent meglát, amit nem is lenne szabad. Nagyon szereted?

- Sziszakadásig!

- Akkor hogy voltál képes megállni, hogy…

- Pszt! Igazad van Mary néni, és ígérem, végighallgatom a fejmosásodat, de most sietek… oda akarok menni hozzá…

- Csak úgy?

- Ha bejelentkezem, elmenekül előlem.

- Gondolod?

- Én azt tenném a helyében. Látni sem akarnám magam.

- Te tudod! – mondta az asszony és alig várta, hogy Jerry bemenjen a fürdőszobába.

A tusolás gyorsan ment, és már majdnem felöltözött, amikor csengett a telefon.

- Téged keresnek! – szólt be Mary néni és kiment a szobából.

- Engem? – emelte fel a kagylót csodálkozva Jerry.

- Talán a mama, vagy a professzor… Tessék: Jerry Harvey.

- Liza Connor!- Ez nem lehet igaz!

- Pedig én vagyok.

- Ilyen véletlen, ilyen csoda nincs! – hitetlenkedett szinte kacagva Jerry.

- Miért vagy még mindig ott?

- Hol kellene lennem?

- Itt… nálunk… mellettem.

- Ennyi év után is… szóval szeretsz? Még mindig szeretsz?

- Jobban, mint bármikor.

- Vétkeztem ellened, és önmagam ellen.

- Tudom, de az már a múlt, viszont minden perc amivel később érkezel a jövő vétkeit szaporítja. Indulj Jerry… gyere már drágám… – mondta Liza és letette a kagylót.

- Gondolom te adtad le a drótot! – ölelte, csókolta nagynénjét. – Mindig mondtam, hogy földrészállt angyal vagy! – mondta majd futva ment a kocsijáig.

Amikor odaért a Connor házhoz nem kellett csengetnie. Liza nyitott ajtót és nem azért, mer tíz után a személyzet nyugovóra tér, hanem mert úgysem lett volna maradása a szobájában. Szó nélkül ölelték meg egymást, aztán amikor csendesedett a szívdobogásuk, hitetlen boldogsággal kutatták a másik tekintetét.

- Hát itt vagy? – kérdezte sóhajtásszerűen Liza.

- És sose megyek el mellőled, ha te is úgy akarod! – mondta Jerry, belecsókolva az örömtől sírásra görbülő szájba.

- Ne itt… gyere, megmutatom a szobám, fogd a kezem…

Az ajtón szinte beszédültek, aztán egymásután hullott le róluk a ruha, minden gát elszakadt bennük, és ott folytatták, ahol akkor régen abbahagyták. Becézték, csókolták, ölelték egymást, búgó hangjuk a lehetetlenségig egymáshoz préselte vágytól égő testüket. És a tűz nem lohadt. Egyre jobban és jobban kívánták egymást, mert végre, elmerték hinni a csodát, hogy az igazi szerelem mindent legyőz, és sosem múlhat el.

- Miért futottál el előlem? – kérdezte Jerry a ki tudja hányadik extázis után, karjaiban tartva a csodálatosan szép leányt.

- Három napig vártam, tovább nem bírtam. De nélküled sem sokáig. A világ összes szépsége sem ért fel azzal a reménnyel, hogy ha visszajövök: újra együtt lehetünk. De mire visszaértem, te már nem voltál a városban.

- Te pedig túl büszke ahhoz, hogy jelentkezz. Megérdemeltem a kínlódást, csak az bánt, hogy sosem bocsátasz meg nekem. Hogy tudtalak magadra hagyni, hogy bírtam ki nélküled ennyi időn át.

- Vannak dolgok, amihez idő kell! – súgta Liza. ű

-Bizonyitékom is van rá. Gyere drágám… – bujt ki az ölelésből, de nem eresztette el a férfi kezét.

- Így? De hiszen nincs rajtunk semmi… és…

- Csak a másik szobába megyünk. Gyere szívem… gyere…

A szobában csodálatos tej, vanília és boldogság illat fogadta őket. Egyetlen kislámpa égett,… egy gyermekágy mellett.

- Ö a fiad… Jerry! És mielőtt felordítanál: hogy merészeltem, hadd mondjam meg: egészséges, és én is az vagyok.

- Hogy volt merszed… hogy kockáztathattál? – sírta, kacagta, a boldogságtól megrendült férfi.

- Valakinek mindig vállalnia kell a kockázatot! Amikor hozzád mentem mindent kiterveltem. Hazudtam, hogy fogamzásgátlót szedek, és te hittél nekem, a szervezetem pedig nem hagyott cserben. Megfogant az, akire sóvárogva vágytam, hogy legalább ö maradjon nekem, belőled. Tudom, hogy örültség volt. Előtte konzultáltam néhány szaktekintéllyel, a legtöbb azt mondta: várjak még. A mai eszemmel már nem biztos, hogy meg merném tenni… de nézz rá. Hát nem gyönyörű?

- Miért nem szóltál? Miért nem hívtál?

- Mert jobb, hogy nem tudtál róla, hogy legalább te, nem aggódtad végig ezeket az éveket. Ha tudnád mit álltam ki, mire megszületett és azt mondták egészséges. Azt, hogy nekem jót tesz az anyaság, a boldogságvárás: éreztem, de a fiunkért nagyon aggódtam. Csak akkor értettem meg, mit érezhetett anya, miközben én a halállal viaskodtam.

- Nem bírom ki, hogy a karomba ne vegyem! – mondta elcsukló hangon Jerry, és a fia után nyúlt.

- Nyugodtan felveheted. Nagyon jó baba, hétalvó, talán azért is ilyen kis vasgyúró. Pontosan olyan, mint az apja. És tudod, mit szeret a legjobban? A fényesre törölt almát megcsókolni, mielőtt beleharap.

- Liza… drága… meggondolatlan… csodálnivalón bátor szerelmem… te! – csókolta meg alvó fiát Jerry. – Hogy hívják?

- Ahogy az apját, de zabigyerek, vagyis az én nevemre anyakönyvezték.

- Zabigyerek, az én fiam, az én csodálatos szerelmesem gyermeke? Reggel apasági elismerést teszek, és előtte, vagy utána, de feleségül veszem az anyját,… ha hozzám jön.

- Jól meggondoltad? – kérdezte, könnyes szemmel Liza.

- Volt időm rá! – csókolt, asszonya vállára, Jerry.

- Istennek hála, hogy ilyen tántoríthatatlan szerelmest adott nekem.

- Tedd vissza a kis Jerryt…

- Kis Jerryt?

- Így hívtam, és Apáék is, mert a nagy Jerry akkor is mindig te lettél volna számomra, ha elmúlik az életem, mire észbe kapsz: senki nem szerethet, úgy ahogy én.

Visszamenve Liza hálószobájába újra egymás karjába simultak, de Jerry öleléséből eltűnt a vad vágy, inkább valami, tisztelettel teli, önmagától is féltő gyengédség töltötte el. A fia anyját tartotta a karjaiban, és mióta Alex elmesélte, milyen érzés apának lenni, egyfolytában irigyelte érte. Mert irigylésre méltó az anya, hisz életet adhat, de a férfi is, aki képes felfogni: mi az apaság, és nemcsak a büszkeség feszíti a keblét, hanem a tenni akarása, az ereje is megsokszorozódik, hiszen a gyerek felelősséget jelent, gondoskodást, amit egy igazi szülő sosem tehernek, inkább kegynek érez. Apa lett! És férj lesz! Annak a párja, akit inkább a hála késztetett szerelemre, de akinek volt ereje megküzdeni a halállal is… érte… értük. Mi ez, ha nem: csodaszerelem?!

- De jó, hogy vagy! – simogatta a mellére boruló, drága fekete fejet, lelke mélyéig meghatódva Jerry. – Édes… drága csacska kicsi lány. Szerelmetes gyermekem. Te kis földön fogant, égi csoda te? – nézett a könnyel teli, biztatón mosolygó szemekbe.

- Aki neked köszönheti, hogy újraszületett! Hogy a világ legboldogabb asszonyává lehetett… te édes, drága mosolygó csodadoktor. Annyi a szívemben az öröm, hogy szinte fáj. Amiben hinni sem mertem, valóra válik. Csakhogy visszajöttél, csakhogy egymagad dönthetted el, kellek – e, vállalva a bizonytalanságot. A jó mindig elnyeri méltó jutalmát! Ne szólj: nincs mit restellned. Lehet vakon is szeretni, de nem mindenki képes rá. Talán én sem rajonganék érted, ha fordított helyzetben hoz össze bennünket a sors. Az ember esendő, de én hittem a szerelmemben. Tudtam: van akkora ereje, hogy neked is jusson belőle. Hogy szövetségre léphessünk általa. És most itt vagyunk. Csókolhatlak, csak énrám mosolyogsz, és nem úgy, mint a betegedre, érezhetem a bőröd melegét, beboríthatlak a hajammal, amit legszívesebben azóta sem mostam volna meg, hogy minden szálán ott maradjon az ujjaid nyoma. Szeretlek, Jerry. Kimondhatatlanul szeretlek. Jó, hogy te voltál az első férfi az életemben, pedig lett volna kivel elkezdenem a testi szerelmet, csak a betegség, meg valami fura belső érzés, megakadályozott abban, hogy ne tartsam meg magam neked. De jó hogy így történt. Nem akarok más férfit ismerni, csak téged. Te teremtettél meg újra, általad lettem asszony, anya, és melletted leszek halálomig, mindig izgalmas, ölelésre, becézésre kész nő. Csak szeress… szeress…

- Semmire nem vágyom jobban, minthogy egy életen át velem maradj. Érted kicsim? Egy életed át. És tudod mennyi jelenleg az átlagéletkor? De bárcsak háromszor olyan hosszú ideig élhetnénk, mert sosem tudnék betelni veled… soha…

- De jó, hogy visszajöttél! Mi győzött meg a szerelmemről, mi hozott vissza?

-Volt ami biztasson, késztessen!

- Csak azt ne mond, hogy a szépségem babonázott meg. Vall be hogy akkor, inkább sajnáltál, mint szerettél…

- A kettő rokonérzés. Elnéztelek milyen kedves vagy, milyen örjitöen fiatal és hogy virulhatnál, ragyoghatnál, ha nem jut olyan kegyetlen sors osztályrészedül.

- Vagyis megszántál…

- Bebizonyítsam, hogy nem szánalom volt?

- Már bebizonyítottad! – nyugtázta egy csókkal Liza.

- Ha mégsem: van két tanúm. A szüleid.

- Mire tanuk ők?

- Arra hogy tudtam a szerelmedről. Elárulták nekem. Hála istennek, hogy megtették. Örökké hálás leszek nekik. Ha nem azzal kezdik, ha nem élesztik fel bennem a vágyat, hogy segíthessek azon, aki bízik bennem, aki szeret… ki tudja, hol lennél most. Mert ugye tudod, mekkora veszélyben voltál, és az embernek legfeljebb egyszer az életben sikerül ilyesmit megúsznia. Úgyhogy ezentúl, én vigyázok rád… Te kis hirtelen belehabarodós fruska, te leányanya te csodahívő, te isten áldása, te! – becézte a férfi ujja, a gyönyörű ivü ajkakat.

- Csak azt ne mondd, hogy ha nem tudsz a szerelmemről, nem forditassz olyan nagy gondot rám, mint betegre.

- Azt nem mondom, de nem ásom bele magam a szakirodalomba, hiszen egy Benjáminnak hallgass a neve, a főorvosok szava dönt. De úgy éreztem beleörülök, ha nem tudok segíteni rajtad, ha nem tudom megmenteni még azt sem, aki szeret.

- Vagyis érdekből tetted? – kérdezte boldogan Liza.

- Akkor már sokat járt a fejemben a szád vonala.

- Én sem felejtem el soha! Ugye gyakran csinálod majd?

- Soha! Nem akarok emlékezni semmire, ami azokat a rémes napokat juttatja eszünkbe.

- Miért mentél el? Ugye nekem volt igazam? Nem merted vállalni a jövőt. Féltél az ismétlődéstől?

- Miért tagadnám? Ha két ember szereti egymást, első követelmény, az őszinteség. Nem bírtam volna ki, hogy elveszítselek, de kétségek között gyötrődtem. És nem önös érdekből. A gyerekeink miatt, és persze miattad is. Nem bírtam volna, ki hogy legyőzzön a betegség. Mennél erősebb szálak fűzik az embert valakihez, minél több kötelékkel köti magához, annál kegyetlenebbül fáj minden, ami vele történik. Ezért gondoltam végig ezerszer, gyötrődve, kínlódva, és ha tudnád hányszor indultam el hozzád, aztán mégis visszatartott az óvatosság, vagy a gyávaság. Ki tudja. El kellett mondanom, hogy lásd, én is ember vagyok. Gyarló és gyenge ember, aki nem akar többet szenvedni, mint amennyit muszáj, és annak sem akar rosszat, aki szereti.

- Sosem érhet semmi baj, ha te vigyázol rám, édes… csodálatos szerelmem. Apáék azt mondják: oroszlánként küzdöttél értem. Miért… te drága… ismételd el ezerszer az okát!

- Remek szüleid vannak, Liza. Csodálatos emberek.

- Nekem mondod? Megígérték, hogy összeismertetnek azzal, akitől a csontvelőt kaptam.

- Megígérték? – hökkent meg Jerry, és hirtelen arra gondolt: ki tudja, jól teszik – e?

- Igen. Miért csodálkozol ezen?

- Te kérted?

- Az a legkevesebb, amit tehetek, nem? Végtére is ha ö nincs és nem vállalja, oda lett volna az életem.

- Vagy el sem kezdődik,- gondolta Jerry és belecsókolt, az arcát simogató drága tenyérbe.

Milyen csodálatos érzés is a boldogság, gondolta a ráboruló csodálatos, fekete, hullámos, illatos hajsátor alatt, miközben észvesztően kedves, becéző szavakkal kábította a legszebb vonalú női száj… az egyetlené, az igazié…

[/rkey]