Csúnya nő nincs!!

Irta: Linda Taylor

- Csak tudnám, mi szépet találsz azon a nőn? – kérdezte, kissé értetlenül Ken Brady, legjobb barátját, Terence Swannt.- Ugy ahogy van, elvübölö. Sosem mondtam, hogy szép. Nekem egy nő mindig az összkép alapján tetszik, vagy nem tetszik. Hogy fütyül a divatra azt a vak is látja, de ismerem ezt a fajta embert. Azt hiszi a kihívóbb öltözékkel nem elkeni, inkább kiemeli fogyatékosságait, ezért nem érdekli a módi, az időt is sajnálja a páváskodásra. Fő, hogy ápolt legyen, nett, okos. Megfigyelted már, hogy a tanult emberek arca más, mint az analfabétáké? Valahogy a tudás beépül a vonásokba, lágyítja a – netán elnagyolt, vonásokat.- Ez is egy szempontsor, bár sokak szerint sosem szabadna feleségül venni magunknál okosabb nőt. A férfi a teremtés koronája és nem jó, ha érzi, hogy a neje észbeli képességeivel felette áll.- Kivéve ha szeretik egymást! – vágta rá derűsen Terence.- Csak azt ne mondd, hogy szerelmes vagy bele. Elképesztö! Hiszen ha egymás mellé állítanának Robert Redforddal, a nők fele téged választana. Légy észnél.- Ellentétek vonzzák egymást!- Vagy kezdődő skizofréniában szenvedsz!- Kösz! Azt hittem barátok vagyunk.- Természetesen, éppen azért nem értelek. Ismerlek annyira, hogy tudjam: ez csak valami hóbort lehet. De meghökkentő, annyi szent.- Deborah Weston ügyvéd. Remekül megy neki, hiszen a spártaian egyszerü külseje, szigort sejtetö lénye, lenyűgöző, szinte határtalan tudást takar – sorolta Terence.- Ezek érvek, vagy tények, de egyik sem ok arra, hogy egy olyan szemrevaló fickó, mint te, beleszeressen.- Pimasz vagy. Nézd meg a haját. Ha nem kényszerítené kontyba, méghozzá olyan szigorú, vénlányos kontyba…- Ha már egyszer befestette! – vágott közbe némi éllel, Ken.- Nem festeti. Természetes vörös. Olyan szín nincs a figarók palettáját, és ha lenne is, ez nem tarka, sosem nő le. Három hónapja figyelem. Akkor láttam riportalanyként a tévében.- Miért nem szólítod le, vagy keresel valakit, aki…- Azért vagyunk itt. Te jogász vagy, cégem legjobb embere, és mivel kartársak vagytok, könnyen összehozhatsz vele.- Én is csak leszólítani tudnám. Mióta neked dolgozom, büntetőpereink nincsenek, alig járok a bíróságra. Akkor?!- Van egy ötletem. Segítesz?- Nem is tudom,… hogy aztán elátkozz?!- Engem nem érhet meglepetés. Fogadtam egy magánnyomozót…- Te meghibbantál – nevetett értetlenül Ken.- Mondom, hogy szeretem! – bizonygatta halál komolyan Terence-. Bocsáss meg, ettől a pillanattól kezdve, úgy hallgatlak, mintha normális lennél. Tehát?- A magánnyomozó szerint nincs férfi kapcsolata. Szép házban lakik, amelyet egy házaspár tart rendben, de nem sok dolguk lehet, mert Deborah sosem HIV vendégeket, és alig megy el esténként otthonról. Az egyetemen senkivel nem volt szoros barátságban. A fiuk nehezen hajtanak rá olyan nőre, akivel nem villoghatnak, és akire kénytelen – kelletlen, fel kell nézniük. Ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna jó viszonyban mindenkivel. A jó barát segít a bajban és hozzá bárki, bármikor fordulhatott, örült, ha hasznát látták. Amikor segíthetett, vagyis valaki számára fontossá vált, az arca szinte átszellemült, megszépült. Így mondták, akikkel a nyomozó beszélt. Az évfolyamtársnői közül többen megpróbálták kikupálni, úgy értem sminkelni, öltöztetni, hogy mutasson, de ö nem állt kötélnek. Táncos összejövetelekre nem járt, lehet hogy táncolni sem tud, de a jog szinte minden területe a kisujjában van, és nem szakbarbár! Szereti a színházat, a zenét, szóval Deborah egy szuper okos nö.- Ami elég arra, hogy te beleszeress.- Ami elengedhetetlen ahhoz, hogy egy nő összképe, az én elképzeléseim szerint tökéletes legyen. Elegem van a divatbabákból a selypegő butácska világszépségekből. Unom őket. Hiába gyönyörű a testük, az arcuk, ha ölelés közben lerombolják az igazi élvezetet. A tíz ujjamon megszámolhatnám a szerelmi aktus előtti, és közbeni szókincsüket. Elegem volt a direkt ölelésekből. Az ember ebben a korban már ésszel öleljen. Szeretném, ha az: hogy lefeküdni egy növel, nemcsak az egymásnak esést jelentené. Összebújni, fogni a másik kezét, hallgatni, vagy beszélgetni, szinte egyszerre kezdeni bele egy szóba, ez az ami hiányzik nekem. A szó – szót követ, a közös gondolatok közelebb hozzák a két embert, új vágyat gyújtanak bennük és a csodálatos ölelés után is van hol folytatni, nem fordítanak hátat egymásnak, esetleg egy – két – szinte kötelezőnek érzett – utósimogatás után. Nekem társ kell… igazi társ.-Valld be, hogy kezdődő impotenciád van, ami harminchat éves korban, a te eddigi vehemenciád ismeretében, kicsit meglepő ugyan, de…- Mit hülyéskedsz? Mindenkinek benő egyszer a feje lágya, ideje családot alapitanom.- Hogy legyen mit megbánnod. Mondhatom az enyém, a te felfogásod szerint hat éve benőtt, és már két éve, hogy csak pislákol bennem a vágy, s szinte nincs is közös témánk Jennyvel.- Akinek pedig a szépsége a régi! – nevetett Swann. – Látod, engem ilyen meglepetés nem érhet. Deborah legfeljebb szebb lehet, öt – hat év múlva, mások számára is. A szerelem: az hogy fontossá válik az ember valaki számára, jóleső nyugalmat ad, derűssé tesz, meg szépit. Hitem szerint mindig lenne mondanivalónk egymásnak, hiszen mindketten gondolkodó emberek vagyunk.- Kösz! Persze csak a saját nevemben mondom, mert ami igaz, Jenny elég egysíkú társalgó, de olyan gyönyörű. Amikor feleségül vettem örültem, hogy nincsenek ambíciói, csak értem akar élni, az otthonunknak. Talán egy sosem unatkozó, dolgozó nő jobb megoldás lett volna, ki tudja?! Mindenki irigyel érte, pedig ha tudnák, hogy a szépet éppúgy meg lehet unni, mint a hétköznapit. Tehát? Mi a terved? – kérdezte megadóan, de pár pillanat múlva szinte felhördült. – Örültség! Ezt nem gondolhatod komolyan! Én, mint jogász nem vehetek részt ilyesmikben. Képtelenség…- Akkor megegyeztünk! – vágta el a kibuvókat, Terence. – Irdd meg a végrendeletet, a többit bízd rám.- Csalás, okirathamisitás, tévedésben tartás, és éppen egy olyan növel kezdjek, aki úgy ismeri a jogot, hogy…- Két eset lehetséges: vagy balul üt ki a dolog és akkor minden következményt vállalok, vagy sikerül és én leszek a legboldogabb ember a földön. Meghívlak keresztapának!- Csak meg ne bánd! – fejezte be nagyot sóhajtva Ken Brady.

Deborah Weston másnap is pontosan érkezett az irodájába. Az asztalán már ott volt a posta. Legtetején egy vastag boríték, cégjelzés nélkül, saját kezű felbontásra. Kicsit meglepetten forgatta. Ki az ördög írhatta? Rokonai nincsenek. Egyetlen nagynénje él a harmadik államban, de nem leveleznek, csupán csekket küld neki minden hónapban, mert látogatásra alig jut ideje. Feltépte a borítékot, és csakhamar elképedt.

” – Tisztelt Kollegina! Egy atyai barátom végakaratát teljesítem, amikor elküldöm Önnek a testamentumához mellékelt sorait. A végrendelet kész tények elé állítja Önt. Nem teheti meg, hogy elutasítja csodálója hagyatékát. Az összeg nem csekély. Tíz millió dollár. A pletykától nem kell tartania, hiszen ügyfelem mindenre gondolt és nem saját nevén intézkedett. Az összeget egy svájci bankban helyezte el. Ellenőrizheti. Ha kérdése van, állok rendelkezésére. Kartársi tisztlettel: Ken Brady dr. ”

A levél után, szinte fél kábán, a mellékletet kezdte olvasni.

“Alulírott John Smith, szellemi képességem teljes birtokában Deborah Weston rendelkezésére, elhelyezek tíz millió dollárt egy bankban. Azt szeretném, ha halálom után eljutna hozzá, csodálatom jeléül. Magyarázatképpen legyen elég annyi, hogy remek képességű, elbűvölő embernek tartom. Tudom, hogy a pénzre nincs szüksége, de tekintse az összeget egy csokor virágnak. Évek óta részt vettem minden tárgyalásán. Elámított, milyen magabiztosan, megfontoltan, határozottan és kivédhetetlenül érvelt. Szeretem, ha valaki mestere annak, amit csinál, ha a vak is látja, hogy élvezi azt, amit tennie kell. Csak az lehet sikeres, aki nem gályázásnak, hanem hobbynak érzi a hivatását. Tiszteltjen meg azzal, hogy elfogadja az összeget, két kikötéssel: a pénzt nem ajánlhatja fel jótékony célra, és először az esküvőjével kapcsolatos kiadásokra veheti igénybe. Szeretném ha nagyon boldog lenne. Megérdemli. ” Dátum aláírás. Végig kézzel irt, hiteles testamentum.- Ez örült! – gondolta Deborah és már nyúlt is a telefonért. Ken Brady hívta. – Deborah Weston vagyok. Szeretném jelezni, hogy a hagyatékot visszautasítom. Bár jogilag nem vitatható az ismeretlen eljárása, de nincsenek anyagi gondjaim, sosem vágytam örökségre, különösen nem…- Hálából, vagy inkább csodálatból! – vágott közbe Ken Brady.- Minden peremért megkaptam a tiszteletdíjat, előfordult, hogy köszönömöt is mondtak érte, ami nekem elég. A hagyatékra nem tartok igényt.- Gondolja meg. Atyai barátom a lelkemre kötötte, hogy beszéljem rá magát. Számított arra, hogy berzenkedni fog.- Beszélhettünk volna személyesen, akkor megkimél egy sor adminisztrációtól. Így kénytelen leszek írásban indokolni döntésemet. A végakarat jogilag megáll… de- A maga helyében, még gondolkodnék – ajánlotta nem sok meggyőződéssel, Ken Brady.- Miért? Nem szeretem a nyomasztó dolgokat. Amit lehet azonnal elintézek. Úgyis van elég teher a vállamon. Nincs mód rá, hogy a pénzt alapítványba fektessem? Ugy értem nem lát kiutat?- Nincs. A végakart világosan fogalmaz. Csak házasságkötésre vehet fel az összegből, de utána már szabadon rendelkezhet vele.- Megbocsásson, de… normális volt az az ember? Honnan veszi a jogot, hogy megpróbálja befolyásolni az életvitelemet. Nem tartozik ugyan magára, de nekem eszem – ágában sincs férjhezmenni.- Most! – vágta rá Ken.- Soha! Én nemcsak diplomát kaptam de, házasságot is kötöttem a joggal. Hülyén hangzik, de a kisszerű családi, érzelmi viták, bajok, gondok elterelik az ember figyelmét a peres ügyekről az pedig sehova nem vezet. Hitem szerint van néhány pálya, amelynek árt a házasság. Például az igazán jó tanárok sosem nősülnek, vagy nem mennek férjhez, mert hivatásuk egész embert kíván, és valahogy ez igaz a jogra is. Borítékba teszem és visszaküldöm az egészet. Vegyük úgy, mintha mindez nem is lenne.- Ezt éppen ön ajánlja, egy kollégájának?- Elnézést. Felejtse el, de saját ügyemben még sosem kellett döntenem ilyen fejtetőre állit ott helyzetben. Negyvennyolc órán belül megtudja mit határoztam.- Remélem okosan dönt! – köszönt el Ken, és nem tudta, örüljön-e a fordulatnak, vagy még tovább nöjjön a rossz érzése. De hát Terence tudja mit csinál. Ö lefedezte magát írásokkal és tulajdonképpen veszítenie nem is nagyon lehet.

Dél körül Deborah Weston titkárnője látogatót jelentett.- Mr. Terence Swann keresi. Azt mondja családi ügyi- Küldje be, de tíz perc múlva szóljon mert tárgyalásra kell indulnom.

A csakhamar belépő férfi látványa valósággal meghökkentette. Magabiztosan mosolyogott és olyan szép volt, akár egy görög isten. Mit akarhat ez a fickó tőle, méghozzá családi ügyben?! Nem tehetett róla, de a szépség, akár nőé, akár férfi, mindig zavarba hozta, talán mert, ha valamire tudat alatt egy kicsit irigykedett, az a hibátlan külső volt.- Foglaljon helyet uram! – mondta, és akaratlanul végigsimított a gallérján.- A nevem Terence Swann. Az örökségem miatt jöttem.- Megmagyarázná? – pirult el egy kicsit Deborah.- Apám rajongott magáért.

[rkey]

Évek óta bírósági tárgyalásokra járt. Azt mondta, ezerszer szórakoztatóbbak, mint a tévé, a mozi, vagy bármi. Azt hiszem minden tárgyalásán részt vett, ahol maga volt a védő, és persze amelyik nyilvános volt. Órákig tudott áradozni az okosságáról…- Sosem hallottam a Swann nevet…- Mert nem mutatkozott be, de most megtudtam, hogy álnéven bár, de komoly összeget hagyott magára. Majdhogynem mindenét. Ugy látszik a bíróságon felcsipegetett jogi ötletek hasznára váltak, mert ki akar forgatni mindenemből. Legalábbis így tájékozódtam. Remélem nem fogadja el az örökséget. Semmi jussa nincs rá.- Semmi?! – támadt fel a kis ördög Deborahban, a nagyképű, ki – ha én nem, szépfiús fellépés miatt. – Indokul annyi is elég lenne, amit az imént elsorolt. Miért ne hagyhatná egy ember minden vagyonát olyan személyre, akiről áradozni képes, akit csodál?- Mert én a fia vagyok, és nekem jár az örökség.- Nem lehettek valami jó viszonyban, ha az elhunyt ilyen megoldást választott! – gunyoroskodott a lány, láthatóan élvezve a helyzetet.- Nevetni fog… szerettük egymást. Sejtéseim sem voltak arról, miben sántikált. Esküdni mertem volna rá, hogy én leszek az egyetlen örököse.- Tévedett! – jelentette ki némi iróniával Deborah, mert irritálta, ha valaki ki akart fogni a jogon. – A végrendelet, ahogy én látom, jogszerű, vagyis ha a kedvezményezett úgy gondolja, igényt tarthat a pénzre. Természetesen maga mint leszármazott, pert indíthat a köteles részért, de legjobb esetben is csak megfelezik a hagyatékot.- Mit beszél? Mondjak le öt millióról csak azért, mert magának sikerült néhány pert látványosan megnyernie??- Jó néhányat, hogy pontosítsak, de a törvény azért van, hogy betartsuk, és írott sorai fokozottan kitérnek a végakarattal kapcsolatos rendelkezésekre.- Ha az normálisnak mondható! – pimaszkodott tovább Terence.- Tudja bizonyítani, hogy az apja nem volt beszámítható?- Hogy tudnám?! Sosem állt orvosi kezelés alatt.- Vagyis a végrendeletet jogszerűnek tartja?- Mit gondol, miért vagyok itt? Felvilágosítottak, hogy legfeljebb perrel juthatok hozzá, és csak a feléhez, ha…- Ha?- Ha maga nem segit.- Én, magának? Hogyan?- Hogy lemond róla…- Ez nem lehetséges. A végrendelkező kizárta a visszautasítás lehetőségét. A pénz öröklétig ott heverhet a bank számláján, hacsak nem nyúlok hozzá, mert…- Mert? – vágott közbe Terence, élvezve a lány zavarát.- Nem tartozik magára! – pirult el Deborah.- Éppen hogy rám tartozik. Tehát van egy kikötés! Mi az?- Akkor vehetek fel bel öle, ha a házasságkötésemhez kell a pénz, de ez kizárt dolog, több okból is.- Csak kettőt mondjon.- Nincs szükségem pénzre, és nem akarok férjhezmenni.- Ezek valóban elég nyomós okok, de próbálja összevetni az enyémekkel. Nekem nagyon nagy szükségem volna a pénzre és… még megnősülni is hajlandó lennék érte.- Látom vág az esze! – komorodott el még jobban Deborah.- Remélem érti mire gondolok és igent mond.- Mire?- A leánykérésre.- Maga megörült! Nem is ismer… nézzen meg jobban!- Megnéztem! – mosolygott elbüvölö kedvesen Terence.- Ez alatt a két perc alatt csak nézett de a látvány nem juthatott el az agyáig, mivel nem az embert… vagy hogy pontosítsak az esetlegesen felfedezhető nőt, csupán a tízmillióját látja bennem. Maga mindenre kapható a pénzért?- Ezt miért mondja? Mert feleségül kérem? – kérdezte ártatlan képpel.- Mert egy büzibszorkányt is képes lenne elvenni néhány millióért.- Helyesbítsünk: a milliók az enyémek voltak… és csak visszaszerezni szeretném azt, ami az enyém. Ennyit a dolog jogi és érdek oldaláról. A házassági szándékom pedig komoly.- Legjobb ha máris bejelentkezik a szem és elmeorvoshoz. Valami nem stimmel magánál.- Ennyire kishitű? – nézett olyan kedves hitetlenkedéssel a férfi, hogy Deborah belepirult.- Gúnyolódik? – vágott vissza, miközben arcvonásai még jobban megkeményedtek. – Maga beképzelt lenne a helyemben, ha huszonnyolc éves koráig nem akad senki, aki csettint, ha meglátja aki utána fordul az utcán, vagy legalább érdeklődést mutat, és pillantásra méltatja?- Micsoda férfiak között forgolódik maga?!- Nem járok társaságba, de a szép nők – akár utcán át is elkelnek. Nekem eszembe sem jutott soha, hogy velem megtörténhetne…- A csoda?- Mi más lenne, ha egy ilyen férfi, mint maga leereszkedik a hamupipőkéhez, a csúf kis kacsához, vagy…- Nem kell a tízmillió, csak legyen a feleségem! – jelentette ki Terence, elkomolyodva, határozottan.- Humorérzéke az van! – nevette el magát Deborah,… és a mosoly szilánkokra törte, kissé szigorú vonásait. – Tegyük fel, hogy elvesz és a magáé lesz a pénz, de mit csinál velem?!- Mindent elkövetek, hogy boldoggá tegyem, hogy megszeressen…- A maga helyében nem használnám gúnyolódásra a világ legszebb szavait.- Nem gúnyolódom. Azt mondja jóképű férfi vagyok, miközben magát hamupüpökének tartja, de nem értem: mi csodálkoznivalója van akkor a házassági ajánlatomon, hiszen köztudott, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Meg ne sértődjön, én magát nem tartom csúnyának, ellenkezőleg. Ugy ahogy van, mindent egybevetve, csodálni valóan vonzó nő, a kishitűségével, az önbizalomhiányával együtt, a saját külcsínem pedig sosem érdekelt.- Elég ha a nőket érdekelte.- Igaz, ami igaz, nem volt hiányom rajongókban.- Na látja. Csak kinevetnék, ha…- Nem mernék megtenni! – emelte fel a hangját Terence. – Maga még sosem érezte, hogy van valaki, aki megvédi, akihez odabújhat, aki pokolra menne magáért? – kérdezte szemrebbenés nélkül, mindenre elszántan.- Sajnos be kell fejeznünk… hamarosan kezdődik egy tárgyalásom! – állt fel Deborah.- Elviszem és végighallgatom. Hátha utána nekem is elhiszi, amit apám állit ott, hogy lehet rajongani magáért.- Mondja meg az ügyvédjének, hogy holnap visszakapja az okiratot. Tegyen vele, amit jónak lát.- Csak magán múlik, mi lesz a pénzzel… és ezzel tökéletesen tisztában van. Engem is elüt a jogos örökségemtől, ha…- Adjon egy nap gondolkodási időt. A polgári perből nem kérek, a házasságról, mint a maga számára kedvező megoldásról, gondolkoznom kell, de nehogy félreértsen. Nem sikerült megszédítenie, vagyis egy pillanatig sem hittem, hogy nem a pénz visszaszerzése sugallta a leánykérés gondolatát, amely – belátom – jelen esetben az egyetlen lehetőség volna az ön számára. Segíteni akarok, de minél kevesebb felhajtással. Majd végiggondolom. Szerződésre lesz szükség, amelyben kötelezi magát, hogy bizonyos idő múlva elválik és én lemondok a tíz millióról, a férjem javára.- Megtenné? – nézett rá ellágyulva, rajongó hálásan Terence.- Az ember segítsen ha tud. Ugy veszem, mintha kirendeltek volna maga mellé… védönek.- Vagyis caritas feladatnak tekinti az én legszentebb elképzelésemet, a házasságkötést? – emelte fel a hangját Terence.- Ha így folytatja, visszavonom a segítőkészséget! – nevette el magát Deborah, mert szinte biztos volt benne, hogy a férfi csak a bolondját járatja vele.- Mosolyog! És milyen csodálatosan beragyogja a vonásait?! Ha most látná magát… hinne nekem, és elismerné: csúnya nő nincs, csak lelki vakságban szenvedő férfiak.

A kapuban elBucsuztak. Deborah saját kocsijával indult a bíróság felé. Terence Swann úgy látta jónak, ha nem követi. Feszélyezné. Így is lesz, ami elvonja a drága teremtés gondolatát az ügyről. Ha jók a sejtései. De kezet nyújtott… elpirult, félig – meddig hitte, amit hall, és ez már sikernek mondható! Sosem érzett boldogság járta át: minden porcikájával, teljes férfivágyával bomlik egy nő után, akit sosem érintett, de aki maga a mézédes titok

Deborah a tárgyalás alatt még képes volt összpontosítani a figyelmét, de mihelyt hazaért, tótágast álltak a gondolatai. Hosszú idő óta először, nem ült oda azonnal az íróasztal mögé, hogy dolgozzon, hanem töltött magának egy pohár italt. Kortyolt bel öle, leült a legkényelmesebb fotelba, olyan lezseren, ahogy addig – gondolatban sem tette volna, lábait keresztbe rakta a karfán és mielőtt hátradőlt, kiszedte kontyából a hajtűket. A dús, vörös hajkorona, amelynek természetes hullámossága külön zavarta – csakhamar élni kezdett. Miért is hordja ö kontyban a haját? Régi, de azóta fájó emlék. Fruska volt még, és ahogy gyors léptekkel ment az utcán, vörös haja úszott utána. Két nagykamasz állt az egyik sarkon. – Nézd milyen klassz sörénye van a bigének, kár hogy szebb a keret, mint a kép. Apám üveges és szerinte a legócskább giccset is feldobja a jó keret, de ennél a csajnál nem jönne be!

Azóta szorítja le mindennap a haját, iskolás korában copfba fonta, az egyetemen már szigorú kontyot rakott. Vele ne humorizáljon senki. De vajon valóban olyan sokat számit a keret? – játszott a gondolattal, miközben jólesően beletúrt a hajába. Ujjai között lágyan terült szét a dús sörény. Felállt és odament a tükörhöz. Lássuk csak! – nézett farkasszemet a tükörképével. A legtöbb vörös hajú tele van szeplővel, akár fiú, akár lány. Neki legfeljebb tavasszal bújik elő az orra hegyén egy – kettő, de mint hacsak elszégyellné magát, hogy még egy ilyen arcon is csúfítani akar, eltűnik. A haja valóban megváltoztatja az arcát. Vagy csak neki tűnik újnak, furcsának, másnak? A hófehér bőréhez, a mélyvörös hajszín, remekül illik. Talán a szeme zöld színét is kihangsúlyozná, ha rendbe szedetné a szemöldökét, de kisebb gondja is nagyobb annál, hiszen oda rendszeresen járnia kellene, és hol van neki olyasmire ideje?! Az orra kicsit nagy, ha csak az látszik de… mintha a vörös hajkorona enyhítené az összhatást. Valahogy eltereli az orráról a figyelmet. A szája a legrosszabb indulattal sem mondható csúnyának, hiszen ívelt, cakkos, majdhogynem érzéki. Alig látott rúzst. Csak olyankor engedett sminket rakni magára, ha a tévé jogi műsorában szerepelt, és szükségesnek látták.- Mi lenne ha holnap bemenne a kozmetikushoz, ha reggel nem tűzné fel a haját? Azt hinnék megörült, legalábbis a közvetlen környezete. A tikránöjét biztosan úgy kellene felmosni, a kollégák pedig nem hagynák ki a heccelődést: férfi van a dologban? Na és?! Kit érdekel? A legjobb portéka sem kel el, ha nem kínálják! Bárhogy tagadja, neki is jólesett volna, ha egyszer egy fiú, nemcsak hálából a sok segítségért, kéri fel az iskolai bálon, ha érzéssel öleli magához, ha nem néz el a válla felett, hanem az arcát kémlelve, próbálja megtalálni azt ami szeretnivaló rajta. Ö még soha senkire nem támaszkodhatott, öt még nem vette védelmébe senki, kivéve persze szakmai vonalon, ami legalább annyit ér, mintha a privát életben tették volna, de más. Neki is jólesne egy kis szeretet, törődés, néhány kedves szó, gyengéd simogatás. A napok múlnak… az élet elrepül és nem ártana valami romantikusan szépre is emlékezni matrónakorában, nemcsak a megnyert perekre. Jó lenne addig is szólni valakihez, akinek fontos lenne, aki szeretné, akit ö is boldogan hallgatna. Csakhogy ki merte mondani! És nem dőlt össze a világ. Akárki legyen is az örült öregember, áldja meg az isten azért, hogy gondolt rá és fejbe kólintotta a végrendeletével. Nem is beszélve, a kalandor, de tagadhatatlanul csodálatos megjelenésű fiáról?! Holnap nincs tárgyalás. Ámulj világ! – húzta ki magát elszántan, és töltött még egy pohár italt.

Másnap majdnem dél volt, mire beért az irodába. A titkárnő udvariasan köszöntötte, és megkérdezte mit óhajt. Nem győzött elnézést kérni a figyelmetlenségéért, de tagadhatatlanul tátva maradt a szája. Micsoda nő! Ki hitte volna? – mondta félhangosan, majd gondolatban hozzátette: kibujt a pillangó a bábból, de mi ütött bele?!- Doktor Brady? – kérdezte Deborah a telefonban.- Igen! Tessék!- Nem zárták még gumiszobába Terence Swannt? Deborah Weston vagyok. Remélem tud róla, hogy…- Természetesen tudok…- Akkor adjon át neki egy üzenetet. Megteszem, amit kért. Hajlandó vagyok vele házasságot kötni, de egyértelműen csakis a vagyona visszajátszása érdekében. Készítse el a házassági szerződést kérem, és egy másikat, amelyben mindketten vállaljuk, hogy hatvan napon belül elválunk. Küldje ide, aláírva. Természetesen csak polgári esküvőről lehet szó, és essünk túl rajta mielőbb. Tele vagyok munkával, nem akarok sok időt veszíteni.

Ken Brady még percekig szorongatta markában a kagylót, de mihelyt magához tért, hívta Terencet. Az felrikkantott, olyan örömmel, hogy még gondolatban sem lett volna kedve kigúnyolni, elvégre ízlések és pofonok… szép az ami érdek nélkül tetszik, kinek a pap, kinek a papné, ki milyen virágot szakaszt, olyat szagol… sorakoztak gondolataiban a közmondások… és egy kicsit restellte is magát, a hitetlenkedéséért, mert kedvenc színésznője, Babra Streisand is a leggyönyörübb csúnya nő a világon.

Pár nap múlva, szinte elámult, amikor Deborah Weston belépett a polgármesteri hivatal előszobájába. Nemcsak neki, Terencének is nyitva maradt a szája a csodálkozástól. Elegáns ruhában, kipirult arccal, ajkát alig hangsúlyozó rúzzsal, és örömtől csillogó zöld szemével, akkor is feltűnő jelenség lett volna, ha nem keretezi arcát az a csodálatos, utánozhatatlan árnyalatú, vörös hajkorona.

Terence Swann alig tudta levenni tekintetét, platóian tiszta szerelme tárgyáról. Félig kábán mondta ki az igent. Deborán látszott az elfogódottság, a minden – mindegy ritka szép elszántsága, ami sugárzóan izgalmassá tette egész megjelenését. Amikor a polgármester felszólította őket a hitvesi csókra, Deborah lassan szembefordult Terencével és szemét lehunyva várt. Nem akarta látni a gyönyörű férfiarcon az undort, vagy rángást, amikor – természetesen csak a pénzért – meg kell csókolnia egy olyan nőt, mint ö. Aztán képtelen volt magához térni a varázslatból, amelyet a két lágyan ölelő kar féltő szorításában, a túlságosan is szenvedélyessé sikeredett csók okozott. De hát mi van abban? A színészek képesek bárkivel csókolózni, olyan szenvedéllyel, hogy a nézők beleborzongjanak a gyönyörűségbe. Egy ilyen szép fiúnak lehet gyakorlata, de ö… neki miért nyílt meg a szája, miért akar elveszi a csodálatos izé csók lángtengerében? Ez összetéveszti a hálát a szenvedéllyel. Miért nem szedi hát össze magát ö, és bújik ki az ölelésből! Miért nem rohan el innen, amilyen gyorsan csak tud? Mert jó így! Olyan nagyon jó. Szinte szédült volt, mire ajkaik szétváltak, de tekintetük a másik arcát kutatta. Ö restellte el magát hamarabb. Fogadta a polgármester gratulációját, és indult volna kifelé, de Terence visszatartotta.- Még vannak dolgok, amelyeket meg kellene beszélnünk… úgy értem el kéne intéznünk egymással.- A szerződéseket aláírtam. Maga is. Mit akar még? – kérdezte Deborah zavartan. Ugy érezte ha nem tűnik el a férfi bűvköréből pillanatokon belül, olyat tesz, amit gyerekkorában is ritkán: elbőgi magát, vagy odaborul a csodaférfi lába elé, ami még rosszabb.- Magát! – állt vele szembe, elháríthatatlanul Terence.- Engem? De hát minek? – kérdezte könnybe lábadt szemmel.- Feleségnek… a gyermekeim drága, gyönyörű, anyjának!- Elég volt a tréfából. Engedtem magának, mert szeretem a tiszta dolgokat, és azt a pénzt nem érdemlem volna meg. Az jár magának, de most már abbahagyhatja a mórikázást. Semmi értelme…- Az a pénz mind a magáé! Mindenem a magáé! – jelentette ki, kisfiús rajongással Terence, és átölelte a szinte reszkető lányt.- A szerződés szerint lemondtam róla… a férjem, vagyis a maga javára…- Azt hiszi nekem a pénz kellett? – kérdezte a férfi olyan tekintettel, amitől a szerelem terén nála sokkal tapasztaltabb, gyönyörűséges nők is zavarba jöttek volna.- Mi más? – kérdezte minden izében remegve, és érezte, hogy hamarosan ereje végére ér.- Az a pénz az enyém volt… apám tíz éve halt meg.- Elmagyarázná? – kérte a Deborah, és attól félt, hogy jön az ébredés, a rideg valóság. Most derül ki, hogy csak tréfa volt, fogadás, vagy az ördög tudja mi.- John Smith nem létezik. Az egészet kitaláltam.- Tehát összeesküvést szőttek… ellenem? – nézett fel rá Deborah és odafurakodott arcára egy bátortalan mosoly. Először a szemeiben villant fel az öröm, aztán szétterült az arcán és olyan csodálatosan széppé tette, hogy nem lehetett rá meghatottság, rajongás nélkül tekinteni.- Nem ellene… magáért. Értse meg… Szeretem! – fogta át a reszkető vállakat, kacagva Terence. – Nem mertem közeledni másképpen. Az ember lámpalázas lesz azzal szemben, aki számit neki, akit komolyan vesz. Tudtam, hogy olyan vagy akár egy süni, mindenkit elriasztanak a tüskécskéid. Nem bízol az emberekben, kételkedsz az érzéseikben. Kishitű vagy… azt hitted téged nem lehet szeretni. Pedig lehet. Nagyonis. Most már így… gyerekjáték, hiszen ráébredtél, hogy képes vagy meghódítani bárkit, birtokában vagy mindannak, ami szükséges hozzá, de szóljon mellettem az, hogy én észrevettem a benned rejlő csodát addig is, amíg próbáltad elriasztani magadtól a férfiakat. Nekem kontybaszoritott hajjal, szigorú, megközelíthetetlenséget sugalló kis tudósként is imádnivaló voltál, hát még most, amikor mosolyogsz?! A szemeid ragyognak, és a szád?! Csodálatos íze van a csókodnak, éppen olyan amilyenre vágytam. Szeretném ha életem végéig kényeztetnél az ajkaiddal, ha engednéd, hogy szeresselek, ha a karomba simulnál, így mint most és erőt merítenél az érzéseimből, ha szükséged volna rám. Ugy szeretném, ha szeretnél! Olyan nagy kérés ez? – kérdezte, de az utolsó hangot, a sugárzóan boldog asszony eszeveszett csókja belefojtotta. Nem sokat törődtek a körülöttük lévő világgal, de ha odafigyelnek: régen magukra hagyták őket a tanuk és a polgármester- Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte, a ki tudja hányadik csók után, Terence. – Hidd el nem volt más út, amely a szívedhez vezetett volna. Ismerd el, hogy visszahúzódsz, ha mint széptevő próbálok a közeledbe kerülni… te drága kishitű, asszonyi csoda, te égi ajándék, akit isten az én ízlésemre, a boldogságomért teremtett Tudtam hogy egyszer megtalálom az élet értelmét, éreztem hogy vagy, hogy benned ötvöződik mindaz, ami nekem az igazi nőt az életre szóló társat jelenti, azt akivel öröm együtt élni, akit csodálatos érzés boldogi tani és akire büszkék lehetnek a gyerekei, legalább annyira, mint az apjuk. Ugye nagyon szeretnél anya lenni? Ugye megpróbálsz hozzám szokni?Nekem könnyű, én már régen rajongok érted, de sóhajts mélyeket, lazíts, hidd, hogy ami velünk történt valóság, még akkor is, ha úgy érezzük: amit átélünk, maga a csoda. Aki nem hisz a csodában, önmagában, akinek nincsenek vágyai, nem lát célt maga előtt, annak nincs miért felébredni, dolgozni, élni! De nekünk?!- Szoríts magadhoz… szoríts ahogy csak tudsz, különben sosem leszek képes elhinni, hogy kellek neked, és hogy ilyen egekig csapó lánggal szeretlek. Csodálatos érzés. Sosem volt részem hasonlóban. Jó a karodban, jó hogy vagy Terence Swann, te drága gyönyörűség! Isten remeke! Életem legcsodálatosabb ajándéka!- Nevess csak nevess… ha tudnád milyen gyönyörű egy nő, amikor azért nevet, mert boldog és arra mosolyog, aki szereti, vagy akit viszontszeret. Mindig hittem, hogy egyszer majd eljön az igazi, hogy kiválasztanak, vagy kiválasztom a hozzám valót, és sírig tartó érzéssel kötődöm hozzá, de most hogy a karomban tartalak, nem tudom mi lenne helyénvalóbb: sírni, hálát adni érted istennek, vagy belekacagni a világba, milyen boldog vagyok! Elégek érted. Reszketek a vágytól, ha elképzelem, mennyi édes titkot rejt még számomra ez a drága test?! – súgta a férfi, miközben ajkai olthatatlan vággyal, szenvedélyesen csókoltak.- Drágám! – suttogta Deborah. – Lelki szemeimmel már látlak, ahogy ősz hajjal, ajkad szegletében huncut mosollyal, az unokáinknak meséled: tudjátok kincseim, milyen furfangosan szédítettem el a ti, Rut kiskacsa nagyanyátokat, de sose bántam meg. Tudnod kell Terence, rajongva szeretlek, mióta megláttalak, és nem is a szépségedért, ami nem tagadom óriási önbizalmat ad nekem, de ugye elhiszed: ha rajtam múlik sosem bánod meg, hogy észrevettél, hogy hagyod magad szeretni, mert a boldogi tás ritka szép csoda, azt is mondhatnám, hogy maga a menyország…

[/rkey]