Férfiszív…

Írta: Linda Taylor

Thomas Altman az utolsó pillanatban ért ki, a repülőtérre. Minél kevesebb időt kell a tranzitváróban töltenie, annál jobb. Sosem fogja megszokni a repülést. Nem halálfélelem rémíti, hanem a rossz közérzet zavarja, amit a fel és leszállás okoz. A gyógyszereket sosem szerette, s ha lehetett, a repülést könnyítő készítményeket is kerülte. Inkább szenvedett, vagy próbálta elterelni a figyelmét, ahogy tudta. Arra már régen rájött, hogy ha lehunyja a szemét, és közben mélyeket lélegzik, nagyokat nyel, csak a feszítő érzés a fülében kellemetlen, amíg ki nem dugul, vagy vissza nem tér, a normális hallása, egy hirtelen nyilallás után.

A légikisasszony a helyére vezette. Az ablaktól számított második ülés volt az övé. Az ablaknál egy kisfiú ült, és ahogy meglátta, valami elmondhatatlanul furcsa érzés kerítette hatalmába. Olyasféle, mint amikor az ember meglát valakit, akiről tudja, hogy találkozott már vele, valahol. Ez a találkozás nemcsak furcsa, de egy kicsit meghökkentő is volt. Ha gyógyszert vett volna be, azt hihetné, attól képzelődik, de mintha valamikori önmagát látná. a nyolc év körüli gyermekben. A haja göndör és fekete, mint neki, a szeme Paul Newmanéhoz hasonlóan tengerkék, akárcsak az övé, és az arca, gyermekkori fotóira emlékezteti. De hát, mi olyan furcsa ebben?! A világon mindenkinek van hasonmása, vagy hasonmásai, csak nem biztos, hogy össze is hozza őket az élet.

- Szia! – mondta a fiúcskának, miközben elfoglalta helyét.

- Egyedül utazol?

- Jó napot, uram. Igen, uram. A mama a repülőtéren vár.

- És… nem félsz?
- De igen, csak nem mutatom! – mosolygott, kicsit restelkedve, a gyerek.

- Akárcsak én! – nevetett Thomas Altman. – Már gyermekkoromban sem szerettem gyávának látszani, bár előfordult, hogy majdnem sírásra görbült a szám, de hacsak tehettem, összeszedtem magam. Nem szerettem, ha gúnyolódtak rajtam.

- Ki szereti, uram? De ez a repülés?! Csak a fel, meg a le rossz. Mihelyt földet érek, mindent elfelejtek, de előtte nagyon izgulok, szinte lámpalázas vagyok.

- Még azt sem mondhatom, hogy kinövöd. Hány éves vagy? Én lassan harmincnégy, és még mindig fázom a repüléstől. Pedig ahhoz képest amennyit röpködtem már, igazán ideje lenne megszoknom. Majd titokban bátorítjuk egymást! Oké? – kacsintott a fiúra.
- Hogy hívnak?- Robertnek, uram. A nevem Robert Sampson.

- És merre jártál? Gondolom nem üzleti úton, mint én.

- A nagyszüleimnél voltam, nyaralni. Alig várom már, hogy lássam a mamát.

- Én is anyás fiú voltam. Mihelyt két lépésre eltávolodtam tőle, máris szívszakadásig vágytam utána.

- A Mami naponta felhívott telefonon.

- Nagyon szerethet téged az édesanyád.

- Én is őt. Sokat dolgozik, de rám mindig szakit időt, pedig nem is olyan egyszerű.

- Ezt úgy mondtad, akár egy felnőtt! – ismerte el a férfi.

-Ő tanított önállóságra. Mindent megbeszél velem, egyenrangú félnek tekint, és ez nagyon jó. Testvérem nincs és…

- Én is egyke vagyok, és nem tudom te hogy vagy vele, de számomra több a hátránya, mint az előnye.

- Én is nagyon vágyom testvérek után. Van egy barátom. Öten vannak testvérek, és amikor átmegyek hozzájuk, mindig csodálatosan érzem magam. Annyi mindent játszhat az ember, ha elegen vannak hozzá.

- Látszik, hogy édesanyád felnőttként szeret, csak, mint emberről tudsz beszélni magadról, pedig hol vagy te, még a felnőttségtől?! Addig örülj, amíg gyerek vagy. Öröm, gond nélkül. – Azért gondom is van. Az iskola. Nagyon unalmas…

- Nekem is az volt! – nevetett Thomas Altman. – Amikor kezdtem, már tudtam írni, olvasni, és majd megölt az unalom az órákon. Persze hogy nem figyeltem, ábrándoztam, mocorogtam, mint egy sajtkukac, zavartam a száraz szivacsagyúakat, pedig nyugton kellett volna maradnom, ha ezerszer olyan unalmas volt is, amit a tanár próbált megértetni velünk.

- Száraz szivacs agyúak! – nevetett a kisfiú.

- Találó megjegyzés. Az én spongya állományom is elég telitett volt már, amikor iskolába kerültem. Annyit voltam egyedül, hogy egyszeriben ismertem a betűket, számokat, és nemcsak olvasni, írni is, tudtam. Sok fejmosást kapok a figyelmetlenségemért, de mit csináljak?

- Sokat vagy felnőttek között?

- Nem mondhatnám.

- A gyereknek fontos, a hasonlókorúak társasága. Sajnos én is nélkülöztem. Egyetlen örömöm volt, ha apámmal beszélgethettem. Csak hát, ö meg kora reggeltől késő estig dolgozott, és alig jutott ideje rám. Remek barát volt. Te jól kijössz az öregeddel?

- Sajnos nekem csak anyám van! – sóhajtotta a kisfiú.

- És apád? Meghalt?

- Nem… csak nincs! – rántott egyet a vállán a gyerek.

- Apja mindenkinek van! – bizonygatta Thomas.

- Nekem nincs… sajnos. Irigylem azokat, akiknek van. Persze nem mindig. Van egy osztálytársam, akinek nagyon szigorú az apja, és mindenért megveri. Én még sosem kaptam ki. Csak szóval. De az talán még jobban fájt, mint a verés. Legalábbis nekem. Ha a Mamit szomorúnak látom, összeszorul a szívem.

- Vagyis az apáknak is van hátrányuk! – fogta mókára a kényes témát, Thomas.

- De előnyük is. A szomszéd bácsi vitorlázórepülő, és az öt fia közül, a nagyobbakat már tanítja. Persze repülni nem vágyom, de a modellezést szeretem.

- Te is? Tele van a padlás az általam összeeszkábált repülőgépmodellekkel. Régen néztem szét közöttük! Pedig valamikor odavoltam értük. Talán azért szerettem annyira, mert apámnak is a hobbyja volt, és akarva – akaratlan rám ragadt.

- Ha nekem apám volna, és számítógépes zseni lenne, le sem tudna vakarni magáról. Nagyon szeretem. Már programot is csináltam. Persze nem világraszólót, de a srácok remekül szórakoznak vele. Sajnos túl sok minden érdekel! – sóhajtott a gyerek.

- Sajnos? Ezt nem mondhatod komolyan. Az ember csak úgy tud pályát választani… látod, már én is embernek mondom a sráckorúakat – ha ismer néhány munkaterületet. Akit a szülei csak ennek, vagy annak szánnak, és azért lesz ez vagy az, nem hiszem, hogy valaha is örömmel dolgozna. Márpedig a munka, ha nem jókedvvel csinálja az ember, gályázás, vagy egyenesen robot.

- És önnek, uram? – nézett rá a kisfiú.

- Hívjál Thomasnak, ha már összezárt bennünket néhány órára ez a gépmadár. Tegeződjünk, oké?

- Oké… és köszönöm… Thomas. – ragyogott fel a fiúcska arca.

- A kérdésedre is válaszolok. Hogy most itt vagyok, hogy egy – egy éjszaka alig alszom pár órát, hogy szinte sosem érzek fáradtságot, az mind azt jelzi, hogy hobbyból dolgozom.

- Hobbyból? Úgy érted nem kellene… és mégis?

- De muszáj, csakhogy ez a muszáj nem az a muszáj, amire a legtöbb ember gondol. Mindenkinek meg kell keresnie a kenyerét, de aki csak muszájból dolgozik, azt nem irigylem. Engem valami belső kényszer hajt, ami inkább jóleső, mint nyűg. Nem tudnék élni sikerélmény nélkül. Ha valamit elérek, szinte eufóriás leszek.

- Mindig sikerül, minden? – kérdezte Robert.

- Dehogy. Olyan ember nincs, aki kudarcot ne vallana néha – néha, de engem a kudarc inkább új erővel tölt el, mintsem letörne. A sikertelenség arra ösztökél, hogy kiköszörüljem a csorbát, és ha sikerül?! Egekig tudnék ugrani örömömbe.

- A főnököd biztosan örül, hogy ilyen japán szorgalmú munkaerőt fogott ki! – mondta a fiú, komolyan.

- Nincs főnököm, vagyis a magam ura vagyok, és ez rosszabb, mintha egy japán alkalmazott életét élném. De hát valamit valamiért. Néha cserélnék egy japán munkással, mert bár a magam ura vagyok, ez sokszor rosszabb, mintha korbácsos hajcsár állna, a hátam mögött. Nincs az a szőrösszívű milliárdos, pénzsóvár kapitalista, aki jobban ki tudna zsákmányolni, mint én, magamat. Nem a pénzért csinálom, félre ne érts, de az önmegvalósítás olyan, akár a gépszíj. Az ember nekivág az ötletei kivitelezéséhez, és nem tudja abbahagyni. Eleinte ö dolgoztatja a kevéske tökéjét, később az őt. Tehát nincs apád és irigyled azokat, akiknek van?

- Hogyne, hiszen a fiuk képesek órákig regélni az öregjükről. Van, aki egyenesen Tell Vilmost, vagy Einsteint lát az ősében.

- Ősében! – nevetett Thomas.

- Elnézést, de az iskolában ragadnak rám ezek a szavak. A Mama nem szereti, de hát hamar rászokik az ember.

- Az ember! – mosolygott Thomas.

- Tehát kettesben éltek? És mióta?

- Mindig így volt.

- Ne haragudj a kíváncsiskodásomért, gondolom édesanyád nem helyeselné, hogy ilyen készségesen felelsz a kérdéseimre, elvégre idegen vagyok, és az anyák…

- Féltik a gyermekeiket. – fejezte be a mondatot, a fiú. Mindent tudok, amit ekkora fiúnak tudnia kell. Senkivel nem mennék el sehova, senkitől nem fogadok el semmit, és akkor sem engednék be senkit, ha azt mondaná: a mama küldte.

- Remek! Teljes önvédelmi arzenál. Jól teszed. Sok veszély leselkedik egy ilyen szép kisfiúra. Kire hasonlítasz?

- Azt mondják nem a Mamára.

- Akkor csak egyvalakire hasonlíthatsz. Apádra.

- Az pedig nincs.

- Majd ha biológiát tanultok, és megérted hogyan születik az ember…

- Már tudom! Az ember – a férfi és a nő csókjából születik, ha szeretik egymást.

- Így van. Anyukádtól tudod?

- Azt, hogy így születik, tőle… de a fiuk annyi mindent mesélnek.

- Ne higgy nekik. Ha eljön az ideje, úgyis magadtól rájössz bizonyos dolgokra. Nemcsak az eszed vezet rá, hanem a szíved, ami az érzelmek esetében fontosabb lehet, mint az okoskodás. Mi a mami foglalkozása?

- Orvos.

- Ja, úgy könnyű. Az én szüleim mindentől tiltottak, amiről jobb körökben, nem illik beszélni. Így aztán a srácoktól szereztem be szexuális tudományom alapjait. Elég ingatagok is voltak, amíg meg nem tapasztaltam, hogy mennyi igazság van az egészben. Mondhatom ért egynéhány kellemetlen csalódás, de persze kellemes is. Neked még bőven van időd a felvilágosulásra, de remek Mamid lehet, ha ilyen nyílt a viszonyotok. Ki készítse fel a fiát, a kamasz, sőt a férfikorra, ha nem egy orvosnő mama?!

- Mindenre válaszol, amit megkérdezek, és előtte nincs titkom. Neki sem. Úgy szoktatott, hogy ne menjek máshoz a kétségeimmel, ö semmit nem hagy válasz nélkül.

- Le a kalappal a Mamid előtt! – mondta elismeréssel a férfi.

- Hát még, ha meglátod milyen szép?! Nagyon szeretem. – mondta őszintén, a gyerek.

- Az csak természetes. Ki legyen a legszebb nő a világon, egy nyolc éves férfi életében, ha nem az édesanyja?! Tudod én mit mondtam az enyémnek, a te korodban? Ha megházasodom: öt veszem el!

- És igent mondott? – nevetett a gyerek.

- Sajnos nem, de meg sem magyarázta miért lehetetlen a dolog. Anyám túl szemérmes. Borzasztóan szomorúvá tett, hogy kosarat adott, mert úgy éreztem, ha egyszer el kell szakadnom tőle, belehalok. A leánykéréseimre mindig azt felelte: ne beszélj butaságokat.

Pedig ha elmondja, hogy az anya- fiú kapcsolat örök szeretet, de feleségül csak idegen nőt vehet az ember…

- Én is megkértem már a Mami kezét, néhányszor…

- Szerettem futni, olvasni, játszani, tévézni, rajzolni…

- Akárcsak én… de a suli…

- Az elmúlik. Mihelyt a többiek utolérnek, és csupa új dolgokat hallasz, te leszel a legszemfülesebb. Együtt haladni velük, már szórakoztató. Egyedül minden nagyon unalmas. Ha nincs, akivel beszélgethet az ember, megvitathatja a filmet, vagy tanácsot kérhet, esetleg adhat, akkor semmi nem az igazi. Azért jó annak, aki nem egyke. De hát, mit tegyünk, ha mi mindketten testvér nélkül maradtunk. Neked még lehetnek tesóid.

- Nem lesz. A mama senkit nem szeret, és, ha gyerekük csak azoknak lesz, akik szeretik egymást, akkor én egyke maradok.

- Azt mondod szép? Ne akard elhitetni velem, hogy nem akadna párja?

- De neki csak én kellek… tudom, hogy miattam utasít el mindenkit, mert neked bevallhatom: kicsit gonosz vagyok. Vagy nagyon? Mihelyt feltűnik valaki mellette, morcossá válok…

- Féltékeny vagy? Pedig egy nő életében jól megfér a gyerek, és a férfi… Egy ekkora fiúnak már ezt is meg kellene értenie.

- Sosem akarom megérteni, hogy valaki közénk állhat, hacsak nem az igazi apám. De a mami soha nem beszél róla.

- Sajnálom, hogy újra szóba került. Szerintem ne add fel. A felnőttek olyanok, akár a gyerekek. Te még nem vesztél össze a legjobb barátoddal? A harag: akár a nyári zápor, hirtelen beborul az ég, leszakad a mindent elmosó zuhé, aztán kisüt a nap, felüdül a határ, illatosabbak lesznek a virágok. A reményt sose szabad elveszíteni. Anyukádnak van ilyen kék szeme?

- Az övé barna, vagy inkább fekete, és csillog, mint a csiszolt gyémánt.

- Szíveskedjenek a dohányzást abbahagyni, és az öveket becsatolni. Megkezdjük a felszállást! – mondta a kapitány, mire mindketten lehunyták a szemüket.

- Te is rájöttél, hogy jobb, ha behunyod a szemed? – kérdezte a férfi újdonsült kis barátjától.

- A Mami tanácsolta, és eddig bevált.

- Sóhajts mélyeket. Pár perc múlva, túl leszünk az egészen, és folytatjuk a dumcsit, de most inkább sóhajtozzunk. Felemelkedtünk – szólalt meg pár perc múlva, a férfi.   Nem is volt rossz. Egy kicsit elandalodtam, az üzleti dolgaimon.

- Én a mamára gondoltam és arra, hogy végre láthatom.

- Kapjuk az ételt. Jó étvágyad van? – kérdezte Thomas.

- Igen. Akár torkosnak is mondhatnának. Mami sokszor kérdezi, amikor repetát kérek: nincs olyan tele zsák, amibe ne férne még egy falat? Sokszor túlzásba viszem a nassolást, de szerencsére nem vagyok duci. Annyit lótok futok.

- Én is nagyon szeretek enni. Élvezem az ízeket.

- Akkor neked nálunk kellene élned. A Mami csodálatosan főz. Ö tiltakozik ellene, ha ezt mondom, de én az ö ízeihez szoktam hozzá, és nekem az a legjobb.

- Gondoltál már arra, mi szeretnél lenni?

- Mami szerint még van időm. Azt mondja, ha eldöntöm, milyen pályát választok, attól kezdve úgyis, akarva – akaratlan szakbarbárrá válok. Ezt magáról tudja. Egy orvosnak mindig tanulnia kell, vagyis semmi másra nem marad ideje. Örül, ha esténként a szakirodalmat elolvashatja, pedig valamikor csak úgy falta a könyveket. Arra biztat, hogy minél több mindennel ismerkedjek meg, amíg van rá időm, mert mihelyt választok, elkötelezem magam. Azt hiszem, szíve szerint orvosnak szán… de nekem nincs hozzá természetem. Nem szeretem a vért. Félek az injekciótól, a vérvételről nem is beszélve. Oda sem nézek és a hideg is kiráz, amikor a tévében látom a narkósokat, hogy saját magukba szúrják a tűt. Brrrr…

- Ha nem most találkoztunk volna először, azt is mondhatnám, hogy valakiből kiszedted a gyöngéimet, és most a fejemre olvasod valamennyit. Engem is borzaszt a szurkálás… szerencsére, eddig nem volt komolyabb betegségem, de nem is rajongok az orvosokért. Bocsánat! A Mamid ismeretlenül is kivétel.

- Sosem mondom neki, hogy irtózom az injekciótól. Így is szenved, amikor megszúrnak, hát még. ha tudná, hogy számomra többet jelent, egy bolhacsípésnél?! Minek bánkódjék.

- Én is anyabolond voltam, de később, alig észrevehetően, elhidegített magától. Azt mondta ö nem akar rossz anyós lenni, márpedig, egy anyakomplexusban szenvedő férfiből sosem lesz jó férj. De persze ehhez te még kicsi vagy! – nevetett Thomas.

- Semmihez nem vagyok kicsi. Mami mindenről felnőttként beszél velem.

- Egyet kivéve! – csúszott ki, Thomas száján, de mindjárt meg is bánta.

- Igaz. Apámról semmit nem hajlandó mondani. Többször kértem, kisebb koromban. Most már nem faggatom. Azt mondta, majd ha nagy leszek, mindent megtudhatok róla. Addig elégedjem meg azzal, hogy sírja nincs, vagyis elméletileg él.

- Elméletileg? – lepődött meg, Thomas.

- Igen. De már nem is nagyon hiányzik, vagy legalábbis nem gyakran. Mindent megkapok… ugye nem veszed dicsekvésnek, ha elárulom, hogy már két idegen nyelvet beszélek, és egy harmadikon sem lehetne eladni. A Mami nem érti, honnan örököltem a nyelvérzékemet. – fejezte be, kicsit restelkedve, Robert.

- Szóval nyelvzseni vagy? – nevetett furcsán Thomas.

- Rám is úgy ragadtak az idegen szavak, mint kócos hajba a bojtorján. Mire észrevettem tudtam németül, franciául, és olaszul… gagyogni. Ma már hat nyelven beszélek, azt is mondhatnám, hogy anyanyelvi szinten. Óriási előny a nyelvtudás, az üzleti életben. Nemcsak azért, mert nem kell tolmácsot cipelnem magammal, hanem mert tudom, hogy azt hallom, amit mondtak. A szinkrontolmácsok értik a dolgukat, mégis előfordulnak félreértések. Most tanulok japánul. Sok a japán üzletfelem, és az, egy más világ, hát, még ha meg sem próbál velük szót érteni az ember.

- Tudod mit? – kérdezte felcsillanó szemmel Robert. Beszéljünk franciául. A kiejtésem állítólag elég jó, habár helyesen írni nem tudok. Szerintem a beszéd a fontos..

- Remek. Úgyis elég régen volt már francia ügyfelem. Akkor start:

- Szereted a nagyszüleidet? – váltott át franciára a férfi.

- Igen. A nagypapa olyan, mintha apám lenne. Sokat játszunk, beszélgetünk, de sajnos ritkán. Elég messze vagyunk egymástól és csak a nyarat szoktam náluk tölteni. Meg a karácsonyt. Akkor a Mami is velem jön.

- És még ki?

- Senki! Csak mi ketten. Mondtam már, hogy ketten teszünk ki egy családot. Már megszoktam. Én vagyok a férfi a háznál, és a felelősségtudat jó érzés. Sokszor éjszaka is egyedül vagyok.

- Az nagyon rossz lehet.

- Eleinte volt velem gyerekfelügyelő, ha a Mama éjszakai ügyeletet adott, de megbeszéltük, túl nagy vagyok már ahhoz, hogy még mindig dadák vigyázzanak rám. Folyton várni kellett rájuk, és előfordult, hogy inkább terhemre voltak, mint hasznomra. Diákok, akik bömböltették a hangfalat, vagy rám se hederítettek, csak a tévét nézték. Nekem okozott gondot, hogy nem felejtik-e el, kikapcsolni. Alig tudtam elaludni.

- Örülök, hogy a barátod lehetek Robert. Komoly emberke vagy. Bárcsak az alkalmazottaim zöme lenne ilyen lelkiismeretes, felnőtt fejjel, mint te most. De hát, a nevelés sokat számit. Nekik nem olyan anyukájuk lehetett, mint neked, és ezt egy egész életen át bánni fogják, vagy ha nem is izgatja őket, de kárukra lesz.

- Sportolni nem szoktál? – kérdezte evés közben Thomas.

- Úszni szeretek. – mondta a kisfiú.

- Én is, de mire megtanultam?! Ha láttad volna. Kiittam a fél medencét, amíg azt mondhattam: nem fulladnék bele a tengerbe sem.

- Neked van gyereked?

- Feleségem sincs. – nézett rá a férfi.

- Pedig már…

- Benne vagyok a korban? Igaz. Harmincnégy múltam, és ha jó barátként akarom felnevelni a fiamat, illene nekivágni. De eddig nem akadt az utamba senki, akit el tudtam volna képzelni nejemnek.

- Mert túl sokat dolgozol.

- Az is, és nem veszem komolyan a nőket. Nincs időm, rájuk. Tudod egy tartós kapcsolat sok időt vesz el az embertől, és eddig valahogy sajnáltam mindenkire.

- Mert egyik sem az igazi volt.

- Te voltál már szerelmes? – kérdezte komolyan a férfi.

- Öt éves koromban. A szomszéd kislányba. De vége. Mással is kikezdett. Mindenkitől elfogadta a virágot, vagy a csokit, nemcsak tőlem. Aki kicsi korában ilyen csélcsap, amellett nem lehet békességben megöregedni.

- Ezt is anyukád mondta?

- Nem, erre magamtól jöttem rá. Sok szívfájdalmat okozott nekem, az a lány. Hízelgő volt… ami a mama szerint sosem jó.

- Ezt én is megerősíthetem. Az ember mondja mindig azt, ami a szívén van, de sose vigye túlzásba, ha jó a véleménye. És, főleg a rosszat is legyen bátorsága megmondani.

- Nem is tudom. Szerettem, kötődtem már lányokhoz, de ha igazi szerelem lett volna, most is tartana. Várok.

- Azért te is tehetnél érte valamit. Nézz körül, dolgozz kevesebbet, szánj több időt, a nőkre. Már csak a leendő fiad, vagy fiaid érdekében is. Ha én nagy leszek, legalább három gyermeket szeretnék. Különösen, ha vegyesen születnek. Legyen mindegyiknek játszótársa, sose érezzék unalmasnak az otthonukat.

- Csak nem érzed annak?

- Nem. Mert úgy szoktam meg, hogy egyedül vagyok, és annyiféle elfoglaltságot találhat az ember. Ráadásul a Mami nem mindig ugyanabban az időbeosztásban dolgozik, és ha otthon van, az maga, a csoda. Nagyon jó orvos… lelkiismeretes. Nem kívánhatom, hogy engem pátyolgasson, miközben a beteg gyermekek ellátatlanul maradnak. Gyermekorvos, és nagyon büszke vagyok rá..

- Gondolom ö is terád. Láttam, te is balkezes vagy!

- Igen. – Engem le akartak szoktatni róla, mert a szüleim illetlennek, vagy hibának tartották, és azt érték el vele, hogy megtanultam ugyan, jobbal is írni, de ha valamit nagyon szépen akarok rajzolni, ma is ballal látok neki.

- Az én Mamim szerencsére tudja, hogy a balkezesség nem hiba, és sosem akart leszoktatni róla.

- Ha sokáig tart még a repülés rájövünk, hogy sok mindenben hasonlítunk egymásra. Alig várom, hogy lássam a Mamádat.

- A gyermek az anyjával szemben mindig elfogult, de a mama mások szerint is nagyon szép.

- Habár?

- Nem sokra megy az én bókommal, hiszen holnap repülök vissza, és úgy cikázok az államok között, akár egy parti fecske. Nem sokszor mondhatnám el neki, hogy szép, mert igencsak messze élünk egymástól, feltéve persze, ha egyáltalán módom lesz rá, hogy lássam. Bemutatsz neki?

- Természetesen. Ö mindig szereti tudni kivel kerültem közelebbi kapcsolatba.

- Remélem, nem talál rajtam túl sok kivetnivalót. Kicsit elnyűtt leszek, a landolás után, de addig, amíg megköszönöm, hogy ilyen kitűnő francia társalgót nevelt, csak kibírja a látásomat.

- Biztos vagyok benne… te különben is nagyon jóképű vagy. Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád!

- Miért is tagadnám, hogy mondták már egy páran. De hát, nem lehet mindenkinek jó ízlése. Ezzel szoktam elütni, ha nagyon a terhemre van, a bókolás. Minek egy férfinek a szépség? A jelleme legyen szép, egyenes, nyílt, beton kemény. Az igen. Az férfiszépség, de a külalak? Nem mondom, hogy hátrányára van az embernek a jó megjelenés, de sokszor meglennék nélküle. Belőled is szemrevaló fickó lesz, előre felkészülhetsz a hölgyek ostromára.

- Te, hogy tudtad kivédeni?

- Nem mindig védtem ki, csak nem hódoltam be nekik. Amíg kellemes volt tartott, és vége lett. Nem fáraszt még a francia?

- Te fáradsz bele előbb. Kicsit bosszantó lehet olyannal beszélgetni, aki keresi a szavakat… – nevetett a gyerek.

- Fő, hogy megtalálja. Le a kalappal a szókincsed előtt!  - mondta őszinte elismeréssel, a férfi.

- Lehet, hogy az én apám nem tudta kivédeni a nők ostromát azért hagyta el a Mamit! – jegyezte meg elkomolyodva a kisfiú.

- Ha ennyit

- Nem merem. Tudom, hogy mindig annak fáj jobban, akit elhagynak, és ha én férfi leszek is, tudom, hogy az erősebb nem, a komiszabb. Te is azt mondod: tart ameddig kellemes. Biztos vagyok benne, hogy elhagyta az a…

- Ne ítélj elhamarkodottan. Amíg nem tudod az igazat, addig abban a hitben kell maradnod, hogy apád remek ember, csak valami közbejött. Az élet tele van akadályokkal, véletlenekkel, ami sokat jelenthet, az üzleti életben is. Volt már részem néhány igazán meglepő fordulatban, vagyis várj, amíg anyád beszél róla. Ne kérdezd. Mi értelme volna? Ha fáj neki, csak feltépnéd a sebet, ha érdektelen apád személye, akkor azért hallgat, hogy benned egy jobb apakép éljen, ameddig csak lehet.

- Én szeretném… akár milyen is… ha visszajönne… szóval ha…

- Hátha a Mami küldte el?

- A Mami? Kizárt dolog. Akkor keresett volna mást a helyébe. Azt hiszed, nem találna?

- Biztos vagyok benne, de nem akarja, hogy mostohád legyen.

- Az is jobb volna néha, a semminél! – sóhajtotta a fiú, és kiitta a maradék gyümölcslevet.

- Látom valóban éhes voltál! Mindent megettél. Remek. A leszállást már csak kibírjuk valahogy.

- Megengeded, hogy…

- Mit? Mondd csak tovább…

- Tudod, ha a Mamival repülök, mindig fogja a kezem. Azt mondja: szorítsam csak, ahogy akarom és az…

- Remek. Tudod, hogy én is ezt akartam kérni tőled! Ha bátorítást érzek, nekem is könnyebb. – örült a férfi.

- Ugye csak viccelsz? – kételkedett, a fiú.

- Komolyan mondom. Ha nagy néha nem egyedül repülök, hát…

- Fogod a nő kezét!

- Igen. De most egy meglett nyolc éves férfiét fogom, és remélem, át tudunk adni egymásnak némi merszet. Maradjon a kettőnk titka! – súgta Thomas a gyereknek.

- Nekem nincs titkom, a Mami előtt. Külön hálás lesz neked, hogy segítettél. Előfordult már, hogy a mellettem ülő néni istápolt, de az magától tette.

A gép földet ért, mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Kösz az erőt, amit a kézszorításod adott! – engedte el Thomas, a kisfiú kezét.

- Sok a csomagod?

- Egy bőrönd, de nem nagyon nehéz.

- Segítek oké? Nekem csak ez a kézi táskám van. A nagyobb városokban, ahova gyakran járok, bérelt szállodai szobát tartok, vagy én használom, vagy az üzletfeleim, de ott mindent megtalálok.

- Kár, hogy nem maradsz itt pár napig!

- Visszajövök… nemsokára. Előre sosem tudom pontosan mikor, mert az üzleti élet olyan, hogy aki nem mozog, az lemarad, az izgágák a nyerők. Gondolod, hogy különben vállalnám, a kínzó repülőutakat. Kocsival lassúbb, és ha csak tehetem, inkább azzal vágok neki, mint repcsivel.

A személyi várókhoz nem lehetett kilátni. Robert csak hihette, hogy az anyja ott van, pár lépésre tőlük. Alig várta, hogy feltűnjön a bőröndje.

- Ne mondd, hogy ezt magad adtad fel! – nevetett Thomas, ahogy felemelte.

- Hát, ami igaz, igaz. Azt mondták, hogy itt szerezzek egy kocsit, és kérjek segítséget. Maminak is van benne ajándék. Úgy tud örülni mindennek, akárcsak én!

- Nem hiába vagytok közeli rokonságban! – nevetett Thomas. – miközben kifelé tartottak.

- Mami… Mamikám! – húzott el mellőle, a fiú, és pár lépés után, egy szőke hajú, szép -és, ami sok férfit megfog,- okos arcú nő karjaiban kötött ki. Thomas lassan lépdelt. Nézte a két ember örömét, és csak úgy száguldoztak a gondolatai. Mire az egymást ölelők észbe kaptak, ö már jó ideje ott állt mellettük.

- Tessék a bőrönd! – szólalt meg kicsit zavartan, mert félt, hogy elárulja, milyen elmélyülten fürkészi az asszony arcát. Maga sem tudta mit keresett a vonásaiban, mert, hogy valóban szép, azt az első pillanatban megállapíthatta.

- Jaj, bocsáss meg Thomas. – futott oda a bőröndje mellett álló férfihoz a gyerek.

- Ismerkedjetek meg. Mami képzeld fogtuk egymás kezét a leszállásnál… és nem is lettem rosszul.

- A felszállásnál sem, pedig akkor még nem volt kiből erőt merítened! – folytatta mosolyogva a férfi, miközben elfogadta, a feléje nyújtott kecses, de mégis erős fogású női kezet.

- Remek fia van asszonyom! – mondta elismeréssel. – Félúton franciául beszélgettük.

- Köszönöm, hogy gyámolította! – csókolta meg, fia feje búbját az asszony.

- Nehéz lenne eldönteni ki gyámolított, kit! – mondta Thomas. – Egymás mellett ültünk, beszélgettünk, és rájöttünk, hogy sok közös vonás van bennünk. Jó is rossz is.

- Gondolja, hogy Robert is ilyen jóképű, jól megtermett, dalia lesz, ha felnő?? – csúszott ki, az asszony száján, de azon nyomban bele is pirult, az akaratlan bókba. De hát végtére is, szép az, ami érdek nélkül tetszik. – gondolta.

- Lehetséges… vagyis… elnézést, de nemcsak a külső hasonlóságunkra gondoltam, mert az nem igazán számit, de vannak szokásazonosságaink is. Sok sikert Robert. És meg ne állj hat idegen nyelvig! – köszönt Thomas Altman, s csak amikor már lépett néhányat a kijárat felé, jutott eszébe, hogy be sem mutatkozott a gyönyörű mamának.

- Elnézést a neveletlenségemért, de annyira… – A nevem Thomas Altman.

- Az enyém Rosana Sampson… és mégegyszer köszönöm! – mondta az anya, hosszan nézve, a jóképű férfi után.

- Ugye marha klassz fej, mami? Annyit beszélgettünk. Képzeld fél a repcsin, szereti a modellezést, és szintén balkezes.

- A szeme is olyan kék, mint a tied!

- Adott egy névjegyet. Ugye felhívhatom, ha férfi tanácsára lesz szükségem?

- Ezt meg hogy érted? – lepődött meg az asszony.

- Tudod! Nekem nincs apám, és ha úgy gondolom, hogy…

- Elmondtad neki?

- Mondom, hogy olyan jól elbeszélgettünk.

- Akkor sem kell mindent kitálalni egy vadidegennek. Te túlságosan jóhiszemű vagy. Akadnak, akik visszaélhetnek az őszinteségeddel. Ezt a jövőre nézve ne felejtsd el.

- Ö nem olyan, Mami. Nagyon klassz fickó. Megvannak a halaim? Él még a tengeri malacom?

- Malacod?! Kis ezren vannak az óta. Azt hiszem, ritkítanod kell, az állományt, odaajándékozhatsz néhányat a barátaidnak.

- Szakítsam el szegényeket az anyjuktól?

- Az élet néha kegyetlen kicsim, és a kényszer mindenre ráviszi az embert. Még arra is, hogy elszakítsák a szüleitől! – mondta elgondolkozva az asszony, miközben beszálltak a kocsiba, és indított.

- Ha előbb jut eszembe, öt is bevihettük volna a városba! – jegyezte meg kicsit bánatosan Robert.

- Gondolom várta valami, mert mire kiértünk már nem volt sehol! – mondta elgondolkozva az anyja, és ha pár évvel idősebb, talán kiérzi hangjából, a sajnálatot. Így csak beszélt, mesélt, hazáig.

Attól kezdve minden este azzal fogadta az anyját:

- Képzeld felhívott Thomas, és annyit nevettünk. Meséltem a suliról, és minden egyébről. Azt mondta, én is bármikor hívhatom, mobilon, ha úgy érzem, kedvem lenne, egy kis férfias beszélgetéshez. Ha azt mondja: maradj, telefonközelben hamarosan visszahívlak, akkor éppen tárgyalás közben van. Ugye megengeded, hogy néha felhívjam?

- Minek, ha naponta jelentkezik?

- Hadd lássa, hogy nekem is eszembe jut, én is gondolok rá. Mi a baj Mami? Miért komorodtál el? Azt hiszed, öt jobban szeretem nálad? Senkit soha nem szeretek jobban nálad. Te vagy a legfontosabb a számomra, de hát, ő férfi, és én is az leszek. – Sosem beszéltem veled úgy, mintha kislány lennél.

- De te nő vagy és… vannak dolgok, amik…

- Milyenek?

- Férfi titkok.

- Honnan szedsz ilyen szavakat?

- Ö mondta, amikor elmeséltem neki, hogy egy lány, az osztályból irt egy levelet óra alatt, és add tovább alapon odaküldte nekem.

- Ez olyan titok, amiről én nem tudhatok?

- Dehogyis, csak… vele egészen más ilyesmiről beszélgetni. Ö is kapott már szerelmes levelet és…

- Gondolod, hogy én nem? – kérdezte kicsit sértetten, az asszony.

- Tudom, hogy te is… ha mástól nem is a papától…

- Honnan veszed, hogy csak tőle? Annyira csúnyának találsz, hogy nem fordulhatott volna elő más férfi is, aki…

- Téged mindenki imádni kezd, mihelyt megismer. Erről is beszéltem Thomassal.

- Miről?! – döbbent meg az asszony.

- Azt mondta szép vagy. Én meg, hogy félek, megszeretsz valakit, és nem az apám jön vissza, hanem…

- Te ilyesmikről beszélsz egy idegennel? – kérdezte elképedve az asszony, és nem tudta volna eldönteni mibe pirult bele: a haragba, vagy a férfi közvetett bókjába.

- Nem idegen. Ö a barátom.

- Ilyen rövid ismeretség után?

- Az ember, vagy mindjárt megszeret valakit, vagy soha.

- Gondolom ezt is ö mondta.

- Nem, erre magamtól jöttem rá. Tudod, van egy tanárnőnk, akit képtelen vagyok megszeretni, mert első pillanatban undok volt velem.

- A tanárnőket nem is szeretni, hanem tisztelni kell, mert érted dolgoznak. Szeretni úgyis meg fogod később, amikor már tudod, mennyi mindent köszönhetsz neki. Én is emlegetem néhány tanáromat, pedig amikor nyaggattak nem igen szívleltem őket.

- Azt mondta R beszélgetéssel is hívhatom.

- Nem is tudom, mit mondjak erre! – váltott türelmetlenre, az asszony hangja.

- Azért mert nem vagyok, jómódú üzletember még ki tudom fizetni a fiam telefonjait.

- Nem erről, van szó mami, csak gondolom, nem akar téged költségbe verni.

- Amit a fiam örömmel csinál, bármibe kerüljön is, nekem nem költség, hanem természetes kiadás. Rendben van, hívd fel. De nagyon kérlek, engem hagyjatok ki a beszélgetéseitekből.

- Az nehezen fog menni.

- Miért?

- Mert sokat kérdezősködik rólad.

- Milyen jogon?

- A barát jogán. Ne félj nem indiszkrét, csak azt akarta tudni, van-e valakid.

- És erre azt mondod, hogy nem indiszkréció?! Mi köze neki hozzá, hogy…

- Tudom, hogy nem sok! – vette hízelgőre, a gyerek, de olyan jó hallgatni, amikor elsorolja, milyen szép vagy, mennyit jársz a fejében. Ha szobrász vagy festő lenne, megörökítene úgy, ahogy ott a repülőtéren magadhoz öleltél. Szerinte ragyogott az arcunk… nem tudom így van – e, én csak örültem neked, és gondolom te is. De én már megszoktam, hogy te mindig mosolyogsz rám, csak neki volt újdonság. Mindig azzal búcsúzik, hogy vigyázzak rád. Hát nem rendes fickó?

- Én mégsem örülök ennek a barátságnak kisfiam.

- Megtiltod, hogy beszélgessek vele? Annyiszor vagyok egyedül… mondjam, hogy nem érek rá, vagy bele se szóljak a kagylóba, ha meghallom a hangját?

- Nem, azt a világért sem, de…

- Mondhatok neked valamit, Mami? Egyik éjjel azt álmodtam, hogy hazajött az apám…

- Hazajött? – nézett rá döbbenten az asszony.

- Te mondtad, hogy valahol él…

- Azt csak úgy mondtam. Az ember egyik percben még él, de ki tudja a következő pillanatban mi történik vele…

- És tudod mi volt a legszebb az egész álomban? Az, hogy az apámnak… de nem haragszol meg érte? Thomas arca volt.

- Van ez így. Az ember mindig azzal álmodik, ami nappal történik vele, vagy ami elalvás előtt foglalkoztatja. Nehogy a tanulás rovására menjen ez a nagy barátság kicsim. Így is túl vagy terhelve. Annyi mindenbe belekaptál… nyelvek, sport… és akkor még ez a barátság is… Nem markolsz te túl sokat?

- És te? Látom, milyen fáradtan jössz haza, és akkor még főzöl, teszel – veszel. Azt hiszed, nem tudom, hogy amíg én alszom, te tanulsz, szaklapokat olvasol, tanulmányokat írsz. Az a csoda, hogy bírod.

- Egy felnőttnek kevesebb alvás is elég, mint a növésben lévő gyereknek, és különben is, csak annyit vállalok, amennyit elbírok. S ha tudni akarod, van egy tartós elemem, amelyből mindig erőt meríthetek… Te! Nélküled nem lenne értelme az életemnek.

- Sosem mondtál még ilyet, Mamikám.

- Mert még sosem éreztem, hogy elvehetik tőlem a szeretetedet.

- Soha senki nem veheti el.

- És ez a… Thomas?

- A nagyi azt mondja a szeretet osztható, olyan, mint Jézus öt hala, és öt kenyere. Mennél többen élvezik, annál jobban szaporodik. Ö az első igazi férfi barátom, persze a nagypapán kívül. A többiek mindig az apjukról mesélnek, én olyankor csak hallgatok, pedig legszívesebben hazudnék, hogy nekem mi – mindent tud az apám, mi mindenre tanít, mennyi mindenről mesél, milyen férfi módra szeret. Ezt nagyapától hallottam. Mintha a férfiszív nem ugyanolyan lenne, mint a nőké… Szív, szív!

- Nem könnyű neked kicsim, pedig úgy igyekszem, hogy soha ne érezd apád hiányát. De most már irány az ágy. Látom mennyire elnehezültek a pilláid. Lassan elalszol védőügyvédkedés közben. Szép álmokat kicsim.

- Mami… ha ez megnyugtat, megpróbálok nem rá gondolni elalvás előtt, hogy ne álmodjak róla úgy, mintha, apám lenne. – mondta a kisfiú, és kiment a szobából.

Rosana magába roskadtan, tanácstalanul ült. Megpróbál nem rágondolni? Mintha az olyan könnyű lenne, hiszen neki sem megy ki a fejéből az a fickó, mióta csak megpillantotta. Mi lenne a leghelyesebb? Mit kellene tennie? Amióta eljött a fiával otthonról, először érezte veszélyben a boldogságukat, a kettőjük csodálatos életét. Hagyni kéne, hadd menjen minden a maga útján, vagy anyai szigorral közbelépni, ami biztosan megrontaná kettőjük viszonyát, hiszen eddig úgy beszélt a fiával, mint felnőttel. Mindenbe beleszólhatott, adott a véleményére, erős bástyát akart köré vonni, minden érzelmi támadással szemben. És most, amikor csak éppen kezdődik a kiskamaszkor, máris csődöt mondott a tudománya. Hiányzik az apja. De hát honnan vegye elő… az igazit? És mi értelme volna? Semmi!

Három hét múlva, megcsörrent a telefon. Rosana alig pár perce ért haza, Robert úszni volt.

- Thomas Altman vagyok. Üdvözlöm! – hallotta az asszony, és minden ereje elhagyta.

- Sajnos Robert nincs itthon! – mondta mihelyt összeszedte magát.

- Tulajdonképpen nem is öt keresem, hanem, Magát.

- Engem?

- Megnézte már a mai postáját?

- Csak az imént értem haza, de ha gondolja, megnézhetem. Ma hál istennek nincs sok.

- Kell lennie egy borítéknak, benne egy fényképpel.

- Igen… azt hiszem megtaláltam. Legalábbis tapintásra. Maga küldte?

- Igen. Bontsa fel és nézze meg alaposan. Kíváncsi vagyok, mire gondol, amikor rápillant.

- Magát ábrázolja… kiskorában? – kérdezte Rosana, elég hosszú hallgatás után, miközben kiverte a víz.

- Igen, és?

- Ha arra kíváncsi, hasonlít-e Robertre, nem mondhatom, hogy egy cseppet sem. De minden

- Szeretném megismerni Robert apját.

- Micsoda képtelen gondolatai vannak? De hát miért. – vacogta az asszony.

- Valami nem hagy nyugodni. Hiszek a véletlenekben. Egy férfi sosem tudhatja, nem hagy-e életre szóló emléket, ha kapcsolatba kerül, egy növel.

- Én a repülőtéren láttam magát először, ha arra gondol, hogy lehetett valami közünk egymáshoz az életben. – lovalta bele magát ösztönösen, a védekezésbe, Rosana. – Tudom, és éppen ez zavar, s persze, a kísérteties hasonlóság. A gyerek a magáé?

- Annyira hogy az én családi nevemet is viseli. – kapott erőre az asszony.

- Vagyis törvénytelen! Miért?

- Nem viszi maga túlzásba a kíváncsiságot! – emelte fel a hangját, Rosana.

- Azt hiszem ilyen kérdés feltevésére, még a hasonlóság okán sincs joga.

- Szánjon rám, egy fél órát, kérem.

- Lehetetlen! – vágta rá azonnal az asszony.

- Annyira utálatosnak tart? A repülőtéren más volt a véleménye.

- Az ember nem ugyanazt mondja egy gyerek előtt, mint ha felnőttel beszél. Amit mondtam: fenntartom. Maga tagadhatatlanul jóképű férfi, nem bánnám, ha a fiam olyan lenne, mint…

- Olyan. Sok mindenben olyan, és ez engem nagyon zavar.

- Hova akar kilyukadni? Remélem, nem azt várja, hogy kijelentsem: lefeküdtem magával, amíg eszméletlenül részeg, vagy isten tudja milyen állapotban voltam.

- Nem is hinném el. Hál istennek kitűnő memóriám van, még az utcalányokra is emlékszem… természetesen kamaszkorom utcalányaira gondolok, mert mióta benőtt a fejem lágya, próbálom megnézni, milyen kapcsolatba mászom bele.

- És kilenc – tíz éve is, megnézte? Nem lehet túl biztos benne! Különben eszébe sem jutna, hogy egy tisztességes nőnek ilyen kérdéseket tegyen fel, sőt mi több, követelőzzön.

- Értem mire gondol, de mivel harmincnégy éves vagyok, megeshetett, hogy 8 – 10 éve becsúszott valami gikszer. Úgy értem, ha láttam is, kivel állok szemben, de csinos volt, el tudta adni magát, nekem. De most mindez nem érdekes. Tehát? Mikor találkozhatunk? Ígérem, hogy nem faggatom. Annyit mond el, amennyit akar, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy…

- Sajnos sokat dolgozom. Ügyeletes vagyok hetente kétszer, a gyerekkel is törődnöm kell, és semmi értelmét nem látom, hogy… – Akkor vegye úgy, hogy viszonzásul kérem, amiért a fiát a gépen a gondjaimba vettem. Ez persze kényszer ráhatás, zsarolás, vagy nevezze, aminek akarja, de mióta a srácot megismertem nincs egy nyugodt pillanatom sem. Örökké ö jár a fejemben.

- Ne haragudjon, de mint orvosnak az a véleményem: nézesse meg magát. – emelte fel a hangját az asszony. – Az ilyen vonzalmak természetellenesek.

- Ezt kikérem magamnak! – háborodott fel a férfi.

- Én meg a zaklatást! – vágta rá az asszony, és lecsapta a kagylót.

Úgy rogyott a közeli fotelba, mint akinek jártányi ereje sincsen. A telefon nemsokára megszólalt, de ö nem nyúlt a kagyló után. Még csak az hiányozna, hogy ne tudjon lerázni egy ilyen… egy ilyen… csak, ne lenne olyan csinos?! De hát tudhatná, hogy a homoszexuális párok legalább egyike mindig olyan akár egy Adonisz. Nem tehetett róla, de valahányszor azonos neműek szerelméről hallott, ha mint orvos tolerálta is a másságot, egy kicsit mindig összezavarodott. Még csak az kellene, hogy Robert ebben is hozzá hasonlítson, mert ez a fénykép… valóban kísértetiesen hasonlít. Tudta, hogy el kellene tépnie, de nem volt ereje hozzá. Csak azt nem tudta mi tartja vissza inkább a fotó megsemmisítésétől, az hogy arról a fickóról készült, vagy, hogy annyira hasonlít Robertre? Sosem volna képes összetépni egy fényképet, amely ábrázolhatná, akár a fiát is. Még ha ezerszer olyan rosszul sikerült is. A fotó mindig egyetlen másodperc töredékét örökíti meg, de azt olyannak mutatja, amilyen.

Kiment a konyhába, hogy vizet igyon, de nem engedte meg a csapot. Visszatámolygott a szobába, és töltött magának egy italt.

- Mami, italszagod van! – mondta nem sokkal később Robert, amikor hazaérve, anyja nyakába csimpaszkodott.

- Igen kicsim. A gyomrom rendetlenkedett… valamitől elronthattam. Gondoltam, hátha egy korty ital helyrehozza. De most, hogy látlak, sokkal jobb. Vacsorázhatunk?

- Farkaséhes vagyok Mami. Mit főztél?

- A kedvencedet… egész véletlenül.

- De jó hogy véletlenül mindig a kedvencemet főzöd? – örült a gyerek.

- Nem nehéz, hiszen neked majdnem minden étel a kedvenced! – mosolygott az asszony, miközben könnybelábadó szemmel nézett, a fürdőszobába futó fia után.

- Mit csináljak, te mindent olyan csodásan tudsz főzni? Ha Thomas egyszer megkóstolná, biztosan nem enne többé máshol! – mondta a gyerek, és Rosana kezéből majdnem kiesett a tányér. Honnan érezte meg, hogy neki is a férfi jár a fejében? De egyáltalán nem olyan kellemes érzést keltve, mint benne. Csak tudná, mit akar? És remélhetné, hogy abbahagyja a tolakodást. De hát, ki tudja kiféle, miféle?!

Másnap a kórházban a nővér szólt, hogy egy férfi keresi. Már nem tudott kitérni a találkozás elöl, mert az ajtókeretben feltűnt Thomas Altman szálfaegyenes termete. A telefont lecsaphatta, de a kórházban nem tehette meg, hogy kikéri magának a zaklatást.

- Beszélhetnénk pár percig négyszemközt? – kérdezte a férfi lerázhatatlanul.

- Ha a fiamról van szó, akkor kérem, menjen el. Nem akarom magát, a közelében tudni.

- Félreértett. Nekem nem nemi vágyaim támadtak a gyerekkel kapcsolatban, hanem… apaiak. Tudom, maguk nők, úgy képzelik, csak az asszonyokban doboghat anyaszív, de miért ne érezhetné ugyanazt egy férfi is? Miben különbözik a férfi szíve a nőétől, talán a súlyában, de kétlem, hogy ne lenne képes szülői érzésekre, feltéve, ha valóban embernek, nemcsak két lábra állt emlősnek érzi magát.

- Megörült? Nősüljön meg, vagy ha már nős,  nemzzen gyereket, ha apának szeretné érezni magát, de mit akar a más fiától?

- Megtudni, hogy valóban a másé – e? – Nézze uram, én nem tudom kicsoda maga, és milyen jogon veszi a bátorságot, de kérem… távozzon. – váltott sírósra, az asszony hangja.

- Rendben van… bocsánatot kérek. Otromba voltam, bárdolatlan. Nem gondoltam át, amit teszek. Felejtsük el, a fiával való hasonlóságomat, felejtsen el mindent, amit eddig mondtam, csak egyetlen kérdésre feleljen: nagyon visszataszítónak talál? – Ez nem idevaló kérdés, és különben is…- Feleljen igennel, vagy nemmel.

- Aki magára azt mondja, hogy visszataszító, annak árthatott, vagy…

- Köszönöm. Nekem ennyi elég. Legyen a feleségem!

- Maga megörült! – nevette el magát kényszeredetten Rosana.

- Lehet, de magáért! Így már jobb? – kérdezte a férfi, és úgy nézett az asszonyra, hogy az nem is tudta mit higgyen: egy örülttel hozta össze a sors, vagy valóban felkeltette egy remek emberpéldány érdeklődését?

- Ugye nem gondolja, hogy bedőlök ennek a hirtelen pálfordulásnak. Az ember nem szeret bele valakibe első látásra…

- Elsőre valóban nem. Először csak meglátja az ember a másikat, másodszorra megnézi. Én most alaposan megnéztem magát, és a kérdésem komoly. Akar a feleségem lenni?

- Az eszébe sem jut, hogy nekem esetleg nem szimpatikus, vagy, hogy van valakim, és…

- Ne fáradjon. Tudom, hogy nincs senkije, vagy ha igen, ügyesen titkolja, azt pedig nem is kívánhatom, hogy szimpatikus legyek magának, hiszen tegnap nagyon felbosszantottam. Otromba voltam. Elefánt a porcelánboltban. Soha nem éreztem még ilyesmit…

- Vagyis nem volt még szerelmes? – kérdezte Rosana, de belepirult, mert a férfi azonnal rávágta.

- Szerelmes most sem vagyok!

- De hát akkor… – hebegte az asszony.

- Rosszul fogalmaztam. Mire is  gondolhat egy nő, ha feleségül kérik, minthogy szeretik, de én a fia iránt érzek olyan vonzalmat, ami elvarázsolt. Mindent megpróbáltam, de arra az elhatározásra jutottam, hogy vagy Robertnek leszek a legédesebb mostoha apja, vagy örökös nélkül halok meg.

- Maga orvosi eset! Nem hiszem, hogy ne akadna, akit megszeret, feleségül kér, és születik saját gyermeke… Olyan, aki vérszerinti, igazi.

- Nekem Robert az igazi.

- Magát rabul ejtette a saját rögeszméje. Mondtam már, hogy forduljon pszichológushoz. Ilyen nincs. Nem vágyhat valaki annyira egy gyerek után, hogy még egy cseppet sem szimpatikus nőt is feleségül kérjen.

- Úgy látszik nem látott még örökbefogadó szülőket. Meg kellene néznie egyszer az arcukat, ahogy kutatják, hogy a sok csillogó szempár közül melyikre pazarolják azt a, minden emberben meglévő szeretetözönt, amit szülői érzésnek hívnak. És ha valamelyik megtetszik nekik, tűzbe mennének érte.

- Robert nem örökbe fogadható!

- Mert él az apja?

- Nem tartozik magára.

- Az sem, hogy ha az apa él, miért viseli Robert, a maga családnevét?

- Erre csak egyféle magyarázat létezik. Mikor jön már rá, hogy Robert…

- Törvénytelen gyerek! – mondta ki Thomas.

- Vagyis ha öt meg akarom szerezni fiamnak, csakis magán keresztül vezet az út. Ne válaszoljon most a házassági ajánlatomra. Nem azért, mert meggondoltam magam, a kérdés komoly, és fenntartom, de megértem, hogy érzelmek nélkül nem vágna bele egy, részemről, életre szóló kapcsolatba. Én sem hittem, hogy valaha ilyesmire szánom el magam, de annyi szépet, jót hallottam magáról, és most hogy itt áll előttem… igazat adok a fiának. Maga a világ legszebb asszonya. Vagy csak a szégyen pírja teszi? Mi értelme a restelkedésnek? Nem maga az első, akinek törvénytelen gyermeke van. Inkább fel kell nézni arra, aki két szülő helyett, egymaga látja el a gyermekét, vállalva az esetleges rosszallásokat is. Ugye meghalt az a férfi, vagy maga küldte el? Rosana hallgatott.

- Nem kérdezek többet. Megértettem, hogy nem akar beszélni róla. Ha ez megnyugtatja, ígérem, hogy soha többé nem érdeklődöm, Robert származásáról. Úgy veszem, mint akit az isten adott, és nemcsak magának. Nem zavarom tovább. Még jelentkezem. És ugye… megengedi, hogy Roberttel tartsam a kapcsolatot?

- Már nem is tilthatnám meg anélkül, hogy elveszítsem a bizalmát – sóhajtotta az asszony.

- Ennek örülök. – Magának öröm, nekem nyugtalanság.

- Mert féltékeny a szeretetére.

- Rossz szó arra, amit érzek, de maga férfi, aki közelebb áll a kisfiús lényéhez, és neki akár kimondja, akár nem, mindig is hiányzott az apja. Görcsbe rándul a szívem, ha meg hallom, hogy magáról mesél. Csillog a szeme, bele se lehetne fojtani a szót, csak mondja – mondja, és olyan boldog, amilyennek soha nem láttam ezelőtt.

- Ennek örülök… és egyben bocsánatot is kérek érte. De hát nem én tehetek róla. Az áldott véletlen hozott össze bennünket. Nem zavarom tovább. Egy óra múlva elutazom, de ha megengedi…

- Ne kérjen semmit. Most ne. Hetek kellenek hozzá, hogy ezt a pár percet feldolgozzam magamban. Tudja, hogy magánál erőszakosabb emberrel még nem találkoztam. És ha legalább jót akarna nekem?

- De hiszen jót akarok!

- Ami magának jó, nem biztos, hogy a másiknak is az.

- Robertnek biztos az lenne.

- Olyan jól megvoltunk eddig. Boldog voltam vele…

- Hazudik… már megbocsásson, de ha ezt mondja önmagát is áltatja… egy nő, nem lehet boldog, ha nincsen párja, ha nem érez maga mellett valakit, aki a gyengédségével támaszt ad, aki szereti, aki segíti még a gyereknevelésben is, vagy leginkább abban. Ne mondja, hogy könnyű egyedül, egy fiúval. És egyre nehezebb lesz. Ahogy nő, úgy nőnek a gondok…

- Tudom… hiszen ha nem tudnám! – sóhajtotta Rosana, és elfordult, mert könnybe lábadt, a szeme és nem akarta, hogy a férfi lássa: szíven találta azzal, amit mondott. Csak akkor nézett az ajtó felé, amikor már becsuklódott, és eltűnt mögötte az, akit régen nem tud kiverni a fejéből, akiről mindig is álmodott, de aki eddig nem nagyon hiányzott, mert attól félt, hogy a fiával való kapcsolatát rombolja szét, ha megosztja magát. Nem akart olyan mostohát a fiának, akivel nem rokonszenvezik, akinek a jelenléte miatt, öt is meggyűlöli. De ezt a fickót, Robert szereti. Rajong érte. És mi más riasztja, ha nem a féltékenység, a tudat, hogy osztoznia kell fia szeretetén valakivel… akivel… akivel szívesen osztozna mindenen, még az örömein is, de aki, ha igaz, amire gondol – csak megvetést érdemel. Ha tudná, hogy nemcsak kényszerűségből kérte meg a kezét, ha hinné, hogy valóban érezhet iránta valamit, ha csak tizedét annak, ami benne fellángolt, mióta a reptéren meglátta, még becsülni is tudná, pedig… Most hogy alaposan megnézhette, az emésztő érzés, a folyton égő, és egyre zavaróbb belső nyugtalanság még erősebbé vált. Csak tudná mitévő legyen?!

- Doktornő… a hármas szobában fullad a kis beteg.

Rosana azonnal indult. Jó időre elfeledte saját elhanyagolható érzelmeit, hiszen egy négy éves gyermek életéért folytatott igencsak kemény küzdelmet. Amikor a harc véget ért, elöntötte, az a soha meg nem unható, jóleső fáradtság: sikerült, megint ő győzött. A tudomány – a halál felett.

Egy hónap telt el. Rosana eleinte, minden telefoncsengésre összerezzent, és elhatározta, hogy elutasító lesz, de ahogy teltek a napok, egyre inkább megenyhült benne a visszautasítási kényszer, és azon kapta magát, hogy ül a készülék mellett, kezében az orvosi szaklappal, de nem a betűket látja, hanem a telefont nézi, és minden idegszálát megfeszítve várja a csengetést. Amikor már étvágytalanná, és idegessé vált, megkérdezte Robertet.

- Beszélgetsz mostanában Thomas bácsival?

- Igen… naponta.

- Sosem mesélsz róla.

- Mert láttam, hogy rosszul esik neked, ha szóba hozom.

- Akarod, hogy elmondjak egyet – mást? Ami nem titok! -

- csillantak fel a gyerekszemek.

- Nem akarlak faggatni fiam. Eddig mindig őszinte voltál. Nem kellett belőled harapófogóval kihúznom, ami rám is tartozott.

- De mióta megéreztem, hogy nem szereted Thomast… hogy elkomorul az arcod, ha róla beszélek… ne haragudj Mami, de azt nem bírom ki, hogy ne beszéljek vele, ha felhív… csak előtted hallgatok, mert úgy érzem, fájdalmat okoznék neked, ha…

- Rosszul érzed. Hogy van?

- Remekül! – ujjongott, a fiú.

- Képzeld megígérte, hogy karácsonyra meglátogat. Ha nem dobod ki.

- Téged bízott meg, a puhításommal?

- Dehogy. Azt mondta bízzam rá. Majd ö rávesz, hogy meghívd hozzánk.

- És ha nem?

- Akkor beállít hívatlanul. Azt mondja, karácsonykor mindenkihez elmegy a Jézuska, vagy a Télapó, és hozzánk ö jön.

- Addig még sokat kell aludni.

- Sajnos! – sóhajtotta a gyerek. – Úgy szeretném már látni. Jó lenne, ha megint megfogná a kezem… ha nemcsak a hangját hallanám. Tudod, milyen erős keze van?

- Vágyódsz a keze erejére?

- Igen. Ö is vágyik rám. Mondta. Mindig megkérdezi, hogy vagy. Milyen a hangulatod. Nem dolgozol-e túl sokat?

- És te?

- Megmondom neki, hogy szerintem rossz a hangulatod, túl sokat dolgozol, vagy annyira neheztelsz rám miatta, mintha nem is te, lennél. Tőle kértem tanácsot: mit tegyek? Ha neked ennyire rossz hogy beszélgetek vele, akkor inkább abbahagyom, de nem akarom elveszíteni a szeretetedet… egy barát miatt.

- Barát?

- Az! Igazi barát. Azt mondta legyek hozzád nagyon kedves, segítsek neked, tegyek meg mindent, hogy felvidítsalak, mert csak rajtam múlik, hogy boldog leszel – e. És a te boldogságod összefügg az övével, meg az enyémmel is. Ezt nem nagyon értem, de azt mondta majd egyszer megmagyarázzátok.

- Mi?!

- Igen. Te meg ö. Nem vetted észre, hogy esténként, egy idő óta, három puszit kapsz tőlem? – kérdezte hízelegve, a kisfiú.

- Dehogynem… és az a ráadás mindig ellágyít. A kiskamaszok inkább redukálják a puszikat, te meg szaporítod.

- Ö küldi! Megkért, hogy adjak neked, egy puszit, az ö nevében is. De most megszegtem a szavam, mert azt ígértem, nem mondom el, amíg észre nem veszed. De hát, ha rád kellett volna várnom!

- Köszönöm kisfiam! – derült fel Rosana arca.

- Ma estétől én is hármat adok neked. Egyet a homlokodra…

- Neki? – ragyogott fel a gyerek arca.

- Remélem nekem is megfogadod, hogy…

- Úgy sem tartanám meg. Látod, hogy neked is elárultam.

- De az egészen más… ö férfi… egy nő sosem közeledhet, még így sem, egy férfihez.

- Tudod, hogy szerelmes? – kérdezte hirtelen, a fiú.

- Honnan veszed? – rémült meg az asszony.

- Mondta! És az igazság az, hogy utána alig tudott megvigasztalni. Egyszeriben elpárolgott a kedvem.

- De hát miért?

- Miért? Gondolkozz mami! Ha szerelmes, akkor elveszi, akit szeret, és ha megházasodik, akkor neki is lehet fia, és én, nem számitok többé… még barátjának sem.

- Olyan hűtlen fajtának gondolod?

- Nem… csak az a természetes, hogy minden apa, a saját fiát szeresse legjobban.

- Remélem nem kíváncsiskodtál, hogy kibe szeretett bele? – kérdezte Rosana, és szívszakadva várta a választ.

- Nem. De azt mondta csodálatos asszony… és nincs a világon olyan ember, akit- ha közel engedne, magához- bele ne bolondulna. Akár hiszed Mami, akár nem, kicsit fájt, ahogy mondta. Titokban azt reméltem, hogy…

- Ne álmodozz kicsim. – vágott közbe Rosana. – Az élet minden, csak nem rózsaszínű leányálom.

- Tudod, minek örülök, Mami? Hogy te nem szerettél bele még senkibe. Rossz lenne a házban egy idegen férfi…

- Akkor is, ha szeretném?

- Akkor is. Ha öt is szereted, ö lenne fontosabb.

- Megszerethetnéd te is. – Azt hiszed, lehet parancsszóra szeretni? – kérdezte a fiú.

- Gondolod, ha azt mondod, szeressem meg Thomast, sikerült volna? A szeretet, belülről jön, és lehet, hogy mennél jobban tiltod, annál inkább szeretem. Jó volna látni. Alig várom a karácsonyt. Ugye nem baj hogy szerelmes, azért még idejöhet…

- Legfeljebb elhozza azt is, akit szeret.

- Megengednéd? – kérdezte a fiú felragyogva.

- Nekem mindegy, hányad magával jön, csak lássam.

- Akkor hívd meg a… a szerelmét is. Azt a pár percet kibírjuk… úgy értem…

- Csak tudnám, miért nem szereted öt, Mami? Olyan rossz, amikor nem értek valamit és nem segítesz megérteni. Miért nem mondod el őszintén, mi a kifogásod ellene? Bántott téged? Ha attól félsz: nincs rossz hatással rám, hiszen mióta vele beszélgetek, jobban megy a tanulás is.

- Addig is jól ment. – Mert kötelességből akartam első lenni, de azóta csuda jó érzés a haladás. Ö mindenre tudja a választ. Nemcsak a napi leckét magyarázza meg, amikor nem értem, hanem…

- Köszönd meg neki a nevemben. Ha már én nem tudok segíteni neked. – tette hozzá, kicsit megbántódva az asszony.

- Dehogynem, Mami. Hiszen annyit segítettél, mindig…

- Jól van kicsim. Örülök, hogy beszélgettél velem. Jólesett. Azt hittem teljesen leszokunk róla. Még mindig a fülembe csengenek az édes beköpéseid. A felhőcsikaró, a hátrafésült hajú tyúk, amivel a nagyi búbosát illetted. Öröm volt veled élni, Robert.

- Úgy beszélsz mintha…- Ne ijedj meg kicsim. Semmi nem változik.

- Mami… kérdezhetek valamit? Te nem… neked nincs senki, aki… akit megszerethetsz?

Az asszony nem válaszolt azonnal. Mit is mondhatna, ami elégtételt adhatna neki, a nagyképű férfi dicsekvésére: mi köze egy gyereknek, az ö legbensőbb érzéseihez? Miért kellett eldicsekednie a fiának, hogy szerelmes? És akkor mi van? Azt hiszi neki nem akadt volna, vagy akadna, akár több is, ha csak egy kicsit is odafigyelne a férfiakra, ha nem lenne olyan tartózkodó, ha volna ideje a számukra. Ha nem riasztana el maga mellől minden próbálkozót, a fia miatt? Vajon, mit érezne a gyerek, ha rájönne, hogy az anyja is kellene valakinek. Nagyon fájna neki? Vagy csak felhagyna ezzel a fura kapcsolattal, amely a férfihoz fűzi. De hát mindig minden csak neki fájjon, mindenről csak neki kelljen lemondania? – kerítette hatalmába a dac.

- Mindenkinek akadhat kicsim, nekem is, de még korai lenne beszélni róla. Egyelőre csak kedvelem, és mielőtt komolyan bele mennék, a dologba úgyis összeismertetlek benneteket, mert a te ellenedre senkibe nem szeretnék bele, nagyon.

- Mert kicsit már beleszerettél valakibe?

- Mondjuk. – nézett a fiára, némi bűntudattal.

- Nem tudom ki az, de sosem fogom megszeretni! – vágta rá durcásan a fiú.

- Ezt meg miért mondod? – döbbent meg az asszony.

- Mert nem akarom, hogy mást is szeress. Olyan jó, amíg csak én vagyok neked.

- Tudom kicsim, de te nemsokára felnősz, elhagysz, és én nem szeretnék megkeseredett öregasszony lenni. Sosem akarom megbánni az eddigi életemet, és szemrehányást tenni neked, akárcsak gondolatban is, bármiért, amiről le kellett mondanom, a kettőnk érdekében. Természetesen szabad akaratomból. De ha te máris így állsz a dologhoz, akkor inkább abbahagyom a kapcsolatot. Fő, hogy te nyugodt, és boldog legyél.

- Nem elég, hogy Thomas miatt bánatos vagyok, most még te is riogatsz, Mami.

- Thomas miatt? Miért? Mert szerelmes, és mert megnősülhet? Az igaz barátság sok mindent kibír, és ha valóban úgy kedvel, ahogy most mutatja, akkor nincs olyan asszony, aki el tudja távolíttatni a közeledből. Más a szerelem és más a szeretet. Nem ugyanaz az érzés fűz össze egy férfit, és egy nőt, mint egy férfit és egy gyermeket. De ne félj kicsim. Én nem mennék férjhez a jóváhagyásod nélkül. Ha azt akarnám, régen megtehettem volna. Szeretném, ha boldog lennél, hiszen én is csak akkor lehetek az, ha látom, hogy köztünk minden a régi. Egy férfi nem ér meg annyit, hogy elveszítsem miattam a fiam szeretetét. Ha olyan szerelmes leszek, hogy több kettőnél, megismertetlek benneteket egymással! Az engedélyed nélkül olyan, mintha tilosban járnék…

- Engedélyem? De hiszen éppen arról beszéltünk, hogy parancsszóra nem lehet szeretni, és az engedély már majdnem olyan, mint a parancs.

- Vagyis parancsra állsz szóba Thomassal?

- Nem… vele szívesen beszélgetek.

- Akkor semmi baj… a karácsony meg majd csak eljön, és láthatjátok egymást. Meg a szerelmét…

- Szerinted van olyan csinos, mint ö?

- Ki tudja? Thomas valóban jóképű férfi, de van egy mondás: az ellentétek vonzzák egymást.

- Azt akarod mondani, hogy a barátom beleszerethet egy bűzi – boszorkába? – nevetett a kisfiú.

- Annál biztosan jobb ízlése van, és aki úgy válogathat a nőkben, mint ö…

- Honnan tudod? – kapott a szón a gyerek,

- Hiszen láttam… és nem vagyok vak. – mondta az asszony, és kiment. A kisfiú elgondolkozva nézett utána.

Másnap alig várta, hogy egyedül legyen a lakásban. Tárcsázta Thomas Altman számát.

Egy hét telt el anélkül, hogy anya, és fia, Thomas Altmanról beszélt volna, pedig a telefonhívások rendszeresen érkeztek, és a beszélgetések elég sokáig tartottak. Aztán a nyolcadik napon Thomas Altman, hiába tárcsázta a számot, a készülék kicsengett, de senki nem vette fel a kagylót. Megpróbáltra később, aztán óránként, de semmi. Gondolta elutaztak valahova, és ha nem is türelmesen, de várt másnapig. Kora reggel sokáig csengetett a készülék, de nem vették fel a telefont. Egész nap többször próbálkozott, de hiába. Este kilenckor már a kórházat hívta, és Sampson doktornőt kérte a telefonhoz.

- Ki keresi… nincs szolgálatban…

- És hol találhatnám meg? – kérdezte Thomas.

- Tulajdonképpen itt… mert a fiát…

- Mi van a fiával? – kiáltotta Thomas, meg sem várva a mondat végét.

- Megoperálták, vakbéllel… ott van vele.

- És, hogy van a gyerek?

- Most már jól, de hirtelen jöttek a görcsök, és mint kiderült akut volt. Gyakori ez a gyerekeknél, eltagadják a fájdalmat, vagy legalábbis elbagatellizálják.

- Köszönöm…

- Ne hívjam ide, a doktornőt?

- Ne… köszönöm…

- Mit mondjak ki kereste.

- Ne mondjon neki semmit! – csapta le a kagylót a férfi.

A szállodából hívta a kórházat, így nem tartott sokáig, hogy taxival odaérjen. Elég nehezen engedték be. Végső érvként azt mondta: a doktornő rokona. Csak amikor ott állt az ajtó előtt, amelyben, a frissen műtött kis beteg feküdt, szállt inába a bátorsága. És ha itt van? Mit mondjon neki? Majdcsak eszébe jut valami! – gondolta, és benyitott. A szobában derengett a fény. A kis beteg aludt, nem messze az ágytól, egy fotelban Rosana Sampson ült, lehunyt szemmel. Thomas megállt, gyönyörködött a képben. A kisfiú, akit annyira megszeretett, és az asszony, aki egyre többször jut eszébe, kellemes érzést keltve benne, aki éjjel álmában is megjelenik, s akit akkor sem zavart volna, ha a szíve szakad bele. Ö már megtette az első lépést, a gyerekkel tartja a kapcsolatot. Most Rosanának kellene lépnie, ha érdemesíti öt arra, hogy szóba álljon vele. És nemcsak érzelmi okok miatt, de saját, jól felfogott érdekében is. Megkérte a kezét. Ha igent mondana, megoldhatná az életét, egy olyan férjjel az oldalán, aki fiának jó apja, neki erős támasza lehetne. Mi tartja vissza, hogy elfogadja?

A kisfiú ébredt először. Ahogy meglátta az ajtóban álló férfit, elmosolyodott.

- Thomas! – suttogta boldogan.

Az asszony a fia hangjára összerezzent, de mint aki halálosan fáradt, és úgy gondolta, a gyerek csak álmában beszél, nyugtatni próbálta: aludj kicsim, aludj szépen. Fel sem nézett, így nem láthatta, hogy Robert, csendre inti a kései látogatót, majd odahívja az ágyához.

- Hogy vagy? – súgta Thomas, a fiú füléhez hajolva.

- Már jól. Nem volt bírhatatlan. Elaltattak. Semmit nem éreztem. A mami nehezebben bírta. Sosem voltam még ilyen komoly beteg… legalábbis szerinte. Hagyjuk aludni. Látod milyen fáradt. Amióta behoztak el sem mozdul mellőlem. Szabadságot kért, de azért ha alszom, vagy jól vagyok, el – eltűnik, hogy megnézze a többi betegét. Minek is ülne itt folyton, amikor máshol várnak rá a többiek. De jó, hogy eljöttél? Honnan tudtad meg, hogy…

- Hosszú… de éreztem, hogy valami bajod van.

- Megérzi az ilyesmit az ember? – Nem mindenkivel kapcsolatban, csak aki kedves neki.

- Örülök, hogy ezt mondod. Hiányzott a hangod… és az, hogy végre láthassalak. Még harmincegyet kellett volna aludnom karácsonyig.

- Ha más bajod lenne, azt mondanám tettetted magad, csakhogy segíts nekem. – mondta melegen a férfi.

- Én neked? Miben?

- Hogy találkozhassak, veled… veletek.

- Ugye milyen szép? – követte a fiú tekintetével a férfiét, aki ellágyulva, nézte az anyját.

- Kipirult az alvástól. Azt mondják a műtét alatt sápadtabb volt nálam, pedig én sem lehettem valami pirospozsgás. Ennyire fájdalmas, ha az ember szeret valakit?

- Ha az ember szeret valakit, aggódik érte, félti, a széltől is óvná, tenyerére venné, akár egy pihés csibét, és a leheletével melengetné. Nincs itt valahol, egy takaró? Kimelegszik az alvástól, és még a végén…

- Ott van a széken. Rám akarta teríteni, de nekem így is melegem van. Tedd rá, csak fel ne ébreszd.

- Ne félj… valamikor bűvész is akartam lenni, márpedig oda kell némi kézügyesség. – mondta a férfi, és lábujjhegyen odament a takaróért. Óvatosan szedte szét, és lágyan terítette rá, az asszonyra, aki olyan eszméletlen mélyen aludt, hogy nem ébredt fel. Nézte a kedves arcot, aztán lehajolt, és szinte alig érintve a homlokát, egy lepkekönnyű csókot lehelt rá.

- Visszaadtál neki, egy homlok puszit? – súgta a kisfiú.

- Megérdemli, nem? Gondolom mit élt át miattad. Még szerencse, hogy én nem tudtam róla, különben tízszeresen szenvedtem volna a gépen. Éppen úton voltam, amikor téged műtöttek. Tudod milyen jól viseltem a megpróbáltatásokat? Arra gondoltam, hogy ott ülsz mellettem, és szorítod a kezem. Így is lehet erőt meríteni a másikból… gondolatban. Mit hozzak neked?

- Magadat! De biztos, hogy újra bejössz?

- Biztos. Most napokig itt kell maradnom a városban.

- És a szerelmed? Ö is itt van?

- Igen. Itt van! – mondta a férfi, szinte sóhajtásszerűen.

- Vagyis boldog vagy?

- Most nagyon! Végre, ezt is elértem!

- Akkor ne várasd sokáig.

- Most alszik, semmiről sem tud.

- És nem mondod meg neki?

- Majd, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném. – mondta a férfi, le nem véve szemét Rosanáról.

- Vagyis karácsonyra még nem veszed el? – kérdezte a kisfiú.

- Szinte holtbiztos.

- Akkor egyedül jössz?

- Amikor megígértem még nem voltam szerelmes, vagyis a bejelentkezésem egyszemélyes, így egyedül leszek. Csak a Mami ki ne dobjon. – Azt mondta szívesen lát, benneteket.

- Bennünket? Te elmondtad neki, hogy…

- Valahogy úgy alakult. Ne haragudj. Ö is elmondta, hogy… van valakije.

- Szerelmes? – horkant fel Thomas.

- Még nem egészen… vagyis, annyira megijesztett vele, hogy legszívesebben befogtam volna a fülem. Az is sok volt, amit hallottam. Nem nagy öröm egy olyan apa, akit nem szeretek.

- Honnan tudod, hogy nem szereted, hiszen nem is ismered.

- Előre tudom, hogy nem fogom szeretni.

- Tulajdonképpen, kit tudnál szeretni, úgy értem elfogadni, anyádra való tekintettel is… apádnak.

- Akit nem rám erőltetnek, hanem…

- Magad választod ki? Látszik, hogy még kiskamasz sem vagy. Az élet mindig kölcsönösségeken alapszik. Emlékszel? A gépen meséltél nekem, az első szerelmedről. Ha akkor valaki rábeszél, tetszett volna neked az a fruska? Vagy ha le akartak volna beszélni róla, képesek lettek volna rá? Ugye, hogy nem. A szerelem két ember között szövődik. Észrevétlenül. Felfoghatatlan mivel kezdődik, és miként mélyül el annyira, hogy szinte égesse az ember szívét. Különösen, ha viszonzatlan. Képzeld el anyádat, aki nem mer belebonyolódni egy kapcsolatba sem, mióta te a világon vagy. Pedig nagyon szerethette apádat, ha vállalkozott rá, hogy életet adjon neked. Most egyedül maradt, és annyi mindenről lemond érted. A szabadidejéről, a korához való szórakozásról, a nyugodt éjszakákról. Elég nagy fiú vagy már, hogy ezt megértsd. Ígérd meg nekem, hogy ha bemutat annak, akit… szóval akit kedvel, nem leszel undok. Nem riasztod el. Nem ölöd meg benne, az érdeklődést. Gondolhatod, hogy egy ilyen szép nő, mint a Mami sokszor elkelt volna, mióta a világon vagy… még veled is. – Miért mondod, hogy még velem is? – Mert a gyerekes asszony sokak szemében… nem egészen olyan, mint az egyedülálló. Nem sokan képesek a más gyerekét szeretni, még annak a kedvéért sem, akiért, mint nőért rajonganak. De ezt te még nem érted. Egy gyermekes asszony az új kapcsolatában akkor is boldognak érezheti magát, ha párja éppen csak elviseli a hozott gyermeket. De túl messzire mentem a magyarázatommal. Nem vagy te még annyira felnőtt, hogy ilyesmit megérts.

- Rosszul gondolod. Igenis értem. Van osztálytársam, akinek mostoha apja van, és utálja, mert mindenért megszidja.

- Ha ugyanezt az édesapja tenné, fel sem venné, talán még egy nyaklevest is elviselne, ha komiszkodott.

- Te sosem tudnál engem bántani.

- Megverni soha, de ha butaságot csinálsz, nem hagynám szó nélkül, pedig nem vagyok az apád, és reményem sincs rá, hogy valaha az legyek.

- A te hibád!

- Ezt meg hogy érted? – lepődött meg a férfi.

- Mert másba szerettél bele. Nem tetszik neked a Mami?

- A Mami gyönyörű asszony, és a veled való kapcsolatért, is bele lehetne szeretni, de azt mondtad van valakije…

- Neked előbb volt. Szerintem csak azért beszélt a jelenlegiről, hogy túltegyen rajtad, vagy hogy érezzem, nemcsak te, ö is kellhet valakinek. Eddig sosem beszélt nekem férfiakról… most történt először hogy…

- Ez csodálatos Thomas! – súgta a férfi.

- Te ennek örülsz? – csodálkozott a gyerek.

- Minél nagyobb a baj, annál közelebb a segítség.

- Nem akarom, hogy férjhez menjen.

- Olyanhoz sem, akit te is kedvelsz?

- Én nem kedvelek senkit, csak…

- Miért nem fejezed be?

- Téged. De te már foglalt vagy.

- Igen. Én valóban elköteleztem magam, ráadásul igaz szerelemből, de hát még semmiben nem lehetünk biztosak, vagyis nyugtával a napot. – titokzatoskodott Thomas.

- Gondolod, hogy szakíthat veled az a…

- Ö rá is haragszol?

- Azt nem mondtam – duzzogott a gyerek. – De szeretném, ha karácsonykor nem hoznád magaddal. Jobb lesz nekünk hármasban, akkor eszembe sem jut majd, hogy mindkettőtöknek van valakije, aki miatt elhagyhattok.

- Anyád sosem tenne ilyet!

- És te?

- Én sem, de a végén még belázasodsz, ha ilyesmiken töröd a fejed. Más sem hiányozna… szegény Mamikádnak, és természetesen nekem sem. Rólad már nem is beszélve, mert feküdni, elanyátlanodva, és hagyni, hogy kényeztessenek nem rossz dolog, de lázzal tetézve, nincs benne semmi élvezet.

- Hallgatok rád, és hátha, az a bácsi nem is olyan undok… hátha olyan, mint, te. Mami azt mondta csak olyanhoz tudna hozzámenni, akit én is elviselek, vagy megszeretek.

- És amikor arról a férfiról beszélt, milyen volt… úgy értem boldognak látszott? – kérdezte a férfi.

- Ha a boldogság az emberek arcára van írva, akkor nem. Az utóbbi időben, valamiért nagyon fura szomorkás. Lehet, hogy elfáradt, hiszen nyaralni sem volt. Nem jöhetett. Ügyeletet vállalt.

- De hát miért? – döbbent meg a férfi.

- Gondolom, szüksége van a pénzre, mi egy félszárnyú család vagyunk és…

- Most aludnod kell.

- Kösz Thomas… nagyon szeretlek! – súgta a gyerek, és az odahajló férfi nyakába csimpaszkodva, fogát összeszorítva, nehogy felszisszenjen a mozdulat okozta fájdalomtól, megpuszilta mindkét arcfelét. Csodálkozott, hogy Thomas szóra sem érdemesítette a kedveskedését, és anélkül, hogy szép álmokat kívánt volna, kisietett. Csak nem bántotta meg a lányos puszilkodással?

Thomas Altman, szinte kiesett a szobából. A szeme tele volt könnyel. Nem gondolta, hogy ilyen boldoggá teheti az embert, két csimpaszkodó kar, és egy nyálas puszi! Nem mert megszólalni, mert torkában furcsa görcsöt érzett, és attól tartott, elbőgi magát. Jó, hogy Rosana nem ébredt fel. Milyen édesdeden aludt! Milyen szép?!

Alig jött ki, az anya felriadt.

- Mi az kicsim? – kérdezte és azonnal felült. Csodálkozva nézett a fiára borított takaróra. Ki teríthette rá? Valamelyik nővér lehetett. De hát olyan mélyen aludt, hogy észre sem vette? Kedves volt tőle. Az órájára nézett.  - Régóta alszom? Te miért nem? Fáj? Segítsek? Ki vagy pirulva… csak nem ment fel a lázad?

- Nem Mami. Nincs lázam, csak szépet álmodtam.

- Szépet? Már az is boldogság, ha legalább neked vannak szép álmaid. Borzasztó volt ez a két nap. Igazán jól vagy?

- Nagyon Mami. Feküdj vissza, de el is mehetsz. Az ügyeleti szobában kényelmesebb, mint egy fotelban gubbasztani.

- Ott nem tudnék aludni, itt elnyomott az álom, de amint látod, mihelyt te felébredsz, én is fenn vagyok…

- Akárcsak az anyukák! Ugye Mami? – mosolygott a kisfiú, mert arra gondolt, mégiscsak mély lehetett az anyja álma, ha nem ébredt fel a látogatóra. Nem is tudta, elmesélje-e neki?

Másnap kora este, amikor Thomas Altman csomagokkal megrakodva, belépett Robert szobájába, a gyerek egyedül volt.

- Már azt hittem, nem jössz.

[rkey]

- Nem jöhettem előbb. Elhúzódtak a tárgyalásaim. Hoztam néhány játékot. Remélem, tetszenek. A Mami?

- Vizitel. Ma ö az ügyeletes, de gondolom, nem az ügyeleti szobában tölti az éjszakát, hanem itt. Pedig már jól vagyok. Csak akkor húzódik egy kicsit a sebem, ha lépek, vagy nevetek.

- Most mondjam azt, hogy ne nevess? Amikor én is úgy szeretek együttkacagni veled? A nevetés sokak szerint gyógyít.

- A maminak nem mondtam, hogy itt jártál, hacsak mástól meg nem tudta. Csodálkozott, hogy ki takarta be. Azt nem hihette, hogy én, pedig szívesen megtettem volna! – sóhajtotta a kisfiú.

- Örülök, hogy ennyire szereted…

- Kár, hogy te nem azért csináltad. – nézett rá, a fiú.

- A felnőttek praktikusan gondolkodnak, és természetes volt, hogy betakarjam. Sokáig aludt még?

- Ahogy elmentél felébredt. Szép álmokat sem mondtál nekem. Annyira sürgős volt?

- Nem nevetsz ki, ha őszinte leszek? Maradjon a kettőnk titka: majdnem elbőgtem magam. Nem akartam, hogy sírni láss, így hát olajra léptem.

- Jaj ne nevettess! – szorította tenyerét, a hasa aljára, a gyerek.

- Most mókázol, vagy valóban sírhatnékod volt.

- Neked nem lenne fordított helyzetben?- Nem akarom, hogy veled bármi baj történjen. És a Mamával sem. Titeket szeretlek legjobban, a világon. Meg a nagyszüleidet, a barátaidat és mindenkit, aki egy kicsit is vonzódik hozzád. Az érzéseket viszonozni kell.

Nyílt az ajtó, és Rosana, meglepődött, amikor belépett.

- Miért nem keltett fel az este? Mondták, hogy itt járt.

- És betakart. Ö volt, nem a nővér! – újságolta Robert.

- Nem akartam megzavarni az álmát. Olyan mélynek látszott, mint a nagyon fáradt embereké.

- Ennyi ajándék? Nem kellett volna. – mondta az asszony, a sok játékra nézve.

- Annak a csúnya vakbélnek, sem kellett volna begyulladnia, habár jobb, túl lenni rajta. Felnőtt korban még kellemetlenebb, és komplikáció is adódhatott volna. Akut volt? Gondolom a mi kis hősünk eltitkolta a fájdalmait. Akárcsak én. Igaz két évvel idősebb voltam, amikor tűrhetetlenné váltak a görcsök… de addig inkább a jeges borogatás, mint a kés. Utólag persze azt mondtam: kár volt szenvedni, de hát, aki gyáva, az gyáva.

- Nem is fájt nagyon! – nézett anyjára a gyermek.

- Mindig azt hittem, sokat ettem, és nem is panaszkodtam a Maminak.

- Rosszul tetted. Milyen gyerekorvos az, aki hagyja, hogy perforálódjon a fia vakbele? Jobban kellett volna figyelnem Rád.

- Jobban már nem tud… egyedül!

- mondta Thomas, lassan, szemét le sem véve az asszonyról.

- Ha, amíg kisebb volt tudtam, ezután is megoldom! – vágta rá Rosana, és kifelé indult.

- Elmegy? – kérdezte Thomas Altman.

- Dolgom van. Robert már jól érzi magát, és akad néhány kis paciens, akik mellett nagyobb szükség van rám. A fiam megérti…

- Én is, csak féltem magát… túlfeszíti a húrt.

- Van magamhoz való eszem, tudom, mennyit vállalhatok, és amit az ember szívesen csinál, az sosem lehet fárasztó! – mondta, dacosan az asszony. – A gyógyítás egyébként is hivatás. Aki vállalja, sosem lehet fáradt. A segítés lehetősége dopping, és mindennél előbbre való.

- Csak hogy, minden vállalásnak, van egy bizonyos határa! – mondta egy kicsit emeltebb hangon a férfi.

- Honnan veszi, hogy…

- Csak magára kell nézni. Ha az akarat nem tartaná talpon, összeesne. Vegyen ki néhány nap szabadságot. A fiának úgy is szüksége lesz valakire, amíg lábadozik. Elunja magát otthon, egyedül…

- Nem lesz egyedül. A bejárónő addig marad, amíg haza érek.

- Ha gondolja, én eltölthetek vele néhány órát. Most pár napig a városban maradok.

- Ha Robertnek kedve telik benne… nem bánom, vagyis köszönöm, de alighanem én is kapok pár nap szabadságot.

- Csakhogy rájöttek, milyen szüksége van rá! Kik dolgoznak ebben a házban, nem orvosok? Nem látnak a szemüktől? A laikus is észreveszi magán, hogy…

- Mi gondja velem? Van magának, akit…

- Akit? – nézett rá várakozóan, a férfi.

- Akit féltsen. Gondolom ö hálásabb érte, mint én. Ne avatkozzon bele az életünkbe.

- Sosem tartottam igényt a hálára. Senkitől! Zavarba ejtő érzés. A segítés kötelesség, és félteni különben is csak azt lehet, aki…

- Kedves az ember szívének. – vágta rá, Rosana. Olyan, mint nekem a fiam és magának a…

- Szerelmem! – fejezte be az indulatos mondatot a férfi. Igaz, akit szeretek nagyon fontos nekem, és akár akarja akár nem, mindent megteszek azért, hogy boldog legyen. De szerencsére, úgy érzem akarja…

- Téged ne akarna? – jegyezte meg, szinte dünnyögve, a gyerek.

- Nem mindig olyan egyértelműek a dolgok, Robert. Az élet nagyon összetett. Néha a felnőttek sem ismerik ki magukat benne. Tetszettek a játékok?

Rosana nem várta meg a fia válaszát. Köszönésre sem volt ereje, kiment. Úgy érezte, a szíve a torkában dobog. Micsoda remek szeretnivaló férfi?! És, ahogy a szerelmeséről beszél?! Boldog lehet a nő, akit ö választott. Csak már venné el, és lépne ki az életükből, mert kizárt dolog, hogy létezzen asszony, aki eltűri, hogy a férje, házasságkötésük után is, egy idegen gyereket pátyolgasson. Ráadásul olyat, akinek magányos anyja van.

- Robert kérdezhetek tőled, valamit? – állt oda a gyerek ágya mellé a férfi.

- Mit szólnál, ha egyszer csak visszajönne az apád.

- Sokat gondoltam rá… és… nem örülnék neki.

- De hát, miért? Azt mondtad hiányzik, sokat van eszedbe, szükséged volna apára..

- De nem olyanra, aki eddig nem volt kíváncsi rám. – Hátha anyád nem akarta, hogy…

- Anyám nem akarhatott olyat, ami nekem rossz.

- Tulajdonképpen igazad van abban, hogy aki ennyi időn át nem törődik a gyerekével, az nem valami rendes ember, de tegyük fel, hogy nem tud rólad, vagy valami visszatartja attól, hogy jelentkezzék. Ha él egyáltalán…

- Mami szerint él.

- Hol? Sosem kérdezted, hol ismerkedtek meg, hogy szerettek egymásba, annyira, hogy életet adjanak neked.

- Nem.

- Tehát nem tudnád megszeretni, ha jelentkezne.

- Ha csak beállítana, hogy itt vagyok, az apád vagyok, szeress, soha!

- És ha lassan férkőzne a szeretetedbe.

- Törődik is ö velem… vagy velünk. Szégyellem, hogy ilyen apám van, és sajnálom miatta, a Mamit.

- Csak azt nem tűrnéd, hogy férjhez menjen valakihez, akit szeret. – sorolta a férfi, egy kicsit indulatosan.

- Azt mondtad barátom vagy, akkor miért bántasz?

- Mert a barát kötelessége, hogy felvállalja a tükör szerepét, és nemcsak a testiét, hanem a lelkiét is. Egy baráttól sosem eshet rosszul, ha rávilágít a hibáidra.

Aznap, amikor a kis Robert hazament a kórházból Thomas Altman bekopogtatott az igazgatóhoz.

- A nevem Thomas Altman. Sok jót hallottam az Ön intézményéről, főorvos úr, és támogatni szeretném. Feküdt önöknél valaki, aki kedves nekem, de van egy kérésem is…

- Állok rendelkezésére, természetesen csak akkor, ha a kérés teljesíthető, úgy értem nem ütközik orvosetikai szabályokba.

- Talán elmondanám miről van szó… – kezdte nagy sóhajjal a férfi…

Robert azokban a percekben vette birtokába újra a szobáját, amelyekben Thomas Altman megállapodott a főorvossal, és elégedetten hagyta el a kórházat.

Thomas naponta hívta telefonon Robertet, és ha néha Rosana vette fel a kagylót, csak pár udvarias szót váltottak. A hatodik napon is ö jelentkezett be.

- Adom Robertet! – mondta, meghallván a férfi hangját.

- Köszönöm, de magával szeretnék beszélni.

- Velem… miről?

- Nem telefontéma. De nagyon fontos.

- Nem látom értelmét, hogy…

- De én igen! – vágta rá erélyesen, a férfi.

- Vagyis magának fontos!

- Nekem nagyon, de azt hiszem magának is életbevágó.

- El sem tudom képzelni mi lehet az.

- Akkor adjon alkalmat, hogy elmondjam. Négyszemközt.

- Nem tudom van-e értelme, a mi beszélgetésünknek.

- Van! Tehát? Hol találkozzunk?

- Várjon… gondolkoznom kell. Ebéd után Robertet elviszi egy barát házaspár. Estig együtt lesznek az ö gyerekeikkel.

- Most délelőtt van.

- Tudja mit? Ebédeljen nálunk. Robert örülne neki.

- Nem akarok a terhére lenni. De az is igaz, hogy a mondanivalóm nem nyilvános helyre való, mert nem tudom milyen reakciókat vált ki magából az, amit hall.

- Megijeszt.

- Nincs szándékomban.

- Akkor eljön ebédre?

- Boldogan.

- Adjam Robertet? A szobájában olvas.

- Ne zavarja. Legyen meglepetés, hogy odamegyek. Hü, de izgatott lettem hirtelen. – sóhajtott a férfi.

- Most viccel? Maga és az izgalom? Ne gondoljon valami nagy vendégségre. Hétköznapi ebéd lesz.

- Ami a világon a legcsodálatosabb ízű!

- Gúnyolódik?

- Nem csak a fia véleményét ismétlem.

- Ízlések és pofonok…

- Nekem biztosan nagyon ízlik majd, ha szeretettel kínálja.

- A fiam barátját látom vendégül. Miért ne adnám jó szívvel?

- Akkor remek. Hányra menjek?

- Egyre, de ha előbb szokott enni…

- Nincs szokásrendem. Amikor éhes vagyok, és éppen ráérek, eszem valahol.

- Nem helyes.

- Tudom, doktor néni, de legalább tizenöt éve így csinálom és eddig megúsztam, a gyomorfekélyt. Talán, a jó kedélyem óv meg tőle, mert ha az egészséges életmódtól függne… na de hagyjuk ezt. Nem tartom fel. Gondolom, van még dolga ebédig.

Rosana jó darabig állt a telefon mellett akkor is, amikor az összeköttetés már régen megszakadt. Olyan volt, mint akit fejbe vertek. Ezt jól megcsinálta. Mi a csudának hívott meg ebédre egy férfit, aki valami kellemetlent akar mondani, és ráadásul emelkedik a vérnyomása, felgyorsul a szív verése, ha a közelében tudja. Amit tett, az szinte önkínzás.

A virág, amit Thomas Altman hozott, egészen véletlenül Rosana kedvence, a sárga rózsa volt. Magától nem találhatta ki.

- De kár, hogy éppen ilyenkor jöttél, amikor nekem el kell mennem! – sajnálkozott Robert.

- Mami nem lehetne lemondani a…

- Szó sem lehet róla kicsim. Megígértük, hogy velük mégy, te is örültél neki, és egy váratlan vendégért nem illene lemondani.

- Majd legközelebb napokkal előbb bejelentem, ha jövök és eltölthetünk együtt néhány kellemes órát! – ígérte Thomas. – Még a szobámat sem láttad. Most nem tudok előszedni mindent, amit meg szeretnék mutatni neked, mert készülnöm kell a kirándulásra. Fredék nemsokára itt lesznek, de ígérd meg, hogy hamarosan újra eljössz. Holnap, jó? – rimánkodott a gyerek.

A holmiját Rosana jó előre elkészítette. Pár órára különben sem kellett sok minden, de eleredhet az eső, lehűlhet a levegő, és az sem árt, ha van a kezük ügyében egy kis hazai. A jó levegőn hamar megéheznek a gyerekek. Rosana megcsókolta Robertet, és a lelkére kötötte, hogy még nem futkározhat nyakló nélkül.

- Nagyon vigyázz magadra kicsim. Elég volt a bajból! – integetett a kocsi után. Mire beért az asztal üres volt. Thomas minden edényt kihordott a konyhába.

- Minek fáradt vele?

- Mert másban nem tudtam segíteni. – Behozom a kávét! – mondta az asszony, mint aki tudja, hogy kellemetlen percek előtt áll, és szeretné minél jobban kitolni az időt. Mindig megérezte, ha baj leselkedik rá, és olyan érzése támadt, hogy nem sok jó sülhet ki a kettőjük beszélgetéséből. Mert mi is lehetne jó: ha Thomas Altman azt mondaná, nincs senki az életében, öt szereti, amióta csak megpillantotta, és belehal, ha nem lehet olyan stramm fiú apja, mint Robert. De hát régen kinőtt már az álmodozásból, megszokta, hogy mindenért meg kellett küzdenie, úgy hogy biztos volt benne: mindennek az ellenkezőjét fogja hallani

Amíg a kávét itták, hallgattak.

- Még nem válaszolt a kérdésemre. – kezdte a férfi.

- Melyikre? – kezdett dörömbölni az asszony szíve.

- Hogy: akar-e a feleségem lenni?

- Ez volt az a fontos?

- Magának nem az?- Ha valaha férjhez megyek csak olyanhoz, aki szeret.

- És ha azt mondanám: szeretem!

- Nem hinném el. Sajnál, vagy legfeljebb kedvel, és Robert meghódította. Ennyi az egész. Férfiszeszély.

- Mindig tudom, mit teszek, ezért bontsuk szét a kérdést. Egyáltalán nem vagyok szimpatikus magának?

- Kimondhatatlanul hálás vagyok azért, amit a fiamért tenne, de…

- Ne hálás legyen, hanem arra feleljen: meg tudna-e tűrni maga mellett, ha azt mondom: szívből szeretem még akkor is, ha tudom, hogy maga semmit nem érez irántam, vagy ha mégis, az valami féltékenységféle. A fia szeretetét félti tőlem. Nem akar osztozni rajta. Így van?

- Minek is kellett maguknak összetalálkozniuk? – sóhajtotta Rosana.

- Hát ami azt illeti csodálatos találkozás volt.

- Nem ez az egyetlen, úti kapcsolat, amely barátsággá válik.

- De ez egészen más. Szeretném hallani a válaszát. Hozzám jön feleségül? Ígérem, hogy Robertet saját fiamként fogom szeretni, és ha megörvendeztet még két – hárommal, nem teszek különbséget közöttük.

- Sosem szerettem, ha valaki komoly dolgokból próbál tréfát űzni! Robert szerint maga szerelmes… van valakije.

- Igen, de szerinte magának is, van valakije.

- Van is nekem olyasmire időm? – vágta rá őszintén, Rosana.

- Hála istennek, hogy eddig nem volt! – sóhajtott fel a férfi. – Ezután lesz! Időt kell szakítania a szerelemre. Ahogy maga él, az nem élet.

- Nagyon boldog vagyok a kisfiammal…

- Robert nem a magáé! – mondta ki nagyon lassan, tekintetét le nem véve az asszonyról, Thomas Alton.

- Megörült! Honnan veszi… hogy merészeli… – ült le szinte félájultan, Rosana.

- Tudom! – nézett rá a férfi.

- Semmit nem tudhat. – suttogta reszkető szájjal az asszony.

- Mindent tudok, vagyis amit tudok az nekem elég. Robert az én fiam!

- Maga megörült! A repülőtéren láttuk egymást először. Ezt csak nem tagadja? Hogy mer ilyesmit állítani? Nem gondolja, hogy…

- Bizonyítanom is kell? – nézett rá szelíden a férfi, majd kihúzott a zsebéből egy borítékot, és odanyújtotta az asszonynak.

- Tessék! A DNS és vérvizsgálatom van benne.

- Mi közöm nekem mindehhez? – sápadt el, az asszony.

- A Robert laboreredményei is ott vannak.

- Hogy merészelte… – kiáltott fel az asszony.

- Megszurkáltatni a maga engedélye nélkül? Sehogy. Robert leletei rendelkezésre álltak, csak nyálmintát vettek tőle, és én reménykedhettem abban, amiben most már biztos lehetek. Robert az én vérem. Az én fiam! Maga csak örökbe fogadhatta… de honnan, kitől?

Az asszony jó darabig hallgatott. Aztán ránézett a férfira olyan esengőn, rimánkodó tekintettel, hogy az ellensége is megszánta volna, aztán, elfeketedett előtte minden. A földre csúszik, ha a férfi nem kap érte, karjába nem veszi.

- Na, semmi baj… térj magadhoz, drága, szerelmem. Te világcsodája! Te jóságból szőtt, anyaszívű asszony! Hogy tudtál ennyi áldozatot hozni egy idegen gyermekért, sosem leszek képes meghálálni neked. Soha… De nemcsak hálát érzek irántad, szeretlek, te drága… drága… drága! – csókolta a halottsápadt, kedves arcot.

- A szerelem előbb ébredt a szívemben irántad, mintsem megbizonyosodtam arról, amit csak legszebb álmomban sejtettem: Robert az enyém. Ébredj… drága… nyisd ki a szemed. Elég megrendítő a hír, nekem is az volt, csak nálam fordított hatást váltott ki. A plafonig ugrottam örömömben. Édesem… – suttogta miközben csókolta a drága kezeket, amelyek annyit fáradtak a fiáért.

- Mennyi simogatás indult, a tenyeredből, mennyi becevirág nyílt az ujjbegyeidből, mikor a fiamat dédelgetted, hány kedves, gyönyörűen csengő szó hullt, pergő igazgyöngyként, szép ívű, drága ajkaidról, a fiam szívére?!

Rosana lassan mozdult. Thomas lefektette, nehogy kellemetlenül érintse, ha az ölében tér magához.

- Hozok egy kis vizet! – mondta, és kiment.

Az asszony lassan felnyitotta a szemét, és nézte a – kezében egy pohár vízzel – mellett álló, drága férfi alakot.

- Igyon! – kérte Thomas, egyik kezét a feje alá téve.

- Gyűlölöm magát… gyűlölöm! – sírta az asszony.

- Tudom. Megértem. Csak igyon, drága… igyon!

- Nem értheti meg… nem értheti. Senki nem értheti meg.

- Én megértem. Ne felejtse el, Robert a fiam.

- Vér szerint… de Robert az enyém… csak az enyém.

- Most pihenjen. Van időnk. Még alig ment el itthonról a fiunk…

- Az én  fiam! – zokogta, az asszony.

- Gondolhattam volna, hogy örökbe fogadta. Ilyen nőt nem hagynak cserben áldott állapotban, különben mi szükség lenne arra, hogy a gyerek a maga nevét viselje…

- Miért csinálta? Miért kellett mindez? – nézett könnyein keresztül a boldog férfire.

- Megmagyarázom, habár nehezen érthető. Amikor Robertet a gépen megpillantottam, éreztem, hogy közöm van hozzá, de arra nem gondoltam, hogy a fiam. Apám elég csélcsap hírében állott, fiatal korában, és gondoltam, van valahol egy fia, aki előttem, vagy utánam született, és a gyerek az övé. A gének csalhatatlanok. Nem hagyott nyugodni a találkozás. Megkérdeztem apámat, szerinte nem lehet gyereke, akiről ne tudna. Sorra vettük a családot, mert hasonlíthatnak egymásra az unokatestvérek leszármazottjai is, de nem találtunk magyarázatot. Mégsem hagyott nyugodni a sok jellembeli hasonlóság. Tudja volt két barátom. Egypetéjű ikrek, de a szüleik elváltak és… a világ legnagyobb kegyetlensége, de elválasztották őket egymástól. Máshol jártak iskolába, más nevelést kaptak, hiszen mindkét szülő új házasságot kötött, az anyánál élőt örökbe fogadta a nevelő apja, és amikor végre találkozhattak, mindig egyet gondoltak, mindent ugyanúgy csináltak, hasonló ruhához egyforma nyakkendőt kötöttek, ugyanaz volt a kedvenc színük, viráguk, hobbyjuk. A gének csodára képesek, nem lehet őket megzabolázni. Nem tudom, lett volna-e merszem megkérni: engedje, hogy Roberttől vért vegyenek. Tudom, hogy irtózik tőle, akárcsak én. A vakbélműtét kapóra jött. Megkerestem a kórház igazgatóját, támogatok néhány alapítványt, de ezúttal nem adhattam volna jobb helyre. Nem volt könnyű, de belement. Remélem, sosem veti a szemére. Senki nem tud semmit. A véremet számjelzéssel vizsgálták, a Robert laboreredményeiről pedig levágták az adatait. Minden rendelkezésre állt, amit a vakbélműtét miatt levettek. Gondolja, hogy lett volna szívem találomra szurkáltatni a gyereket? Maga is fixaideának tartotta volna, amit hittem, amíg a kezembe nem adták a bizonyítékot. Majd ha jobban lesz, elolvassa. Maga orvos, megérti, hogy nincs vita. Nem lehet. Robert az én fiam. Magam sem tudom hogyan fogant, ki az anyja… de magának tudnia kell, hiszen örökbe fogadta.

- Nem tehettem másként! – sóhajtotta Rosana.

- Isten áldja meg érte. Amíg élek, nem tudom meghálálni, hogy ennyi jóságot, munkát, szeretetet pazarolt rá.

- Amit egy gyereknek nyújt az ember az nem pazarlás, ha nem teszi, az sokkal inkább az. Robert mindent visszaadott a létével, a szeretetével, a ragaszkodásával. Nem gondoltam, hogy ilyen vége lesz. El akarja venni tőlem?

- Nem! Drága Rosana, hiszen azért kértem választ előbb az ajánlatomra. Én magát akarom elvenni, Roberttel együtt. Minden úgy maradhat, ahogy eddig volt. A fia szeret engem, és remélem, elfogad apjának. Hiszen ha hozzám jön is feleségül, azt csak az ö kedvéért teszi. Mikor tudja megbocsátani nekem, hogy a sors összehozott Roberttel? – Soha! Soha! Soha! Gyűlölöm magát. Gyűlölöm! És nemcsak magát… minden férfit, aki nőket használ ki, védtelen lányokat visz bajba, hozzá segíti őket a zülléshez.

- Miről beszél? – képedt el, a férfi.

- Ha Robertnek, egy társaságabeli nő lett volna az anyja, tudna a létezéséről. Nem kerülhette volna el a figyelmét.

- Nem is! Mindig odafigyeltem a dolgaimra, még akkor is, ha megállt az eszem a gyönyörtől. Nem tagadom, szeretem a nőket, és mivel rengeteget dolgozom, több volt a futó kapcsolatom, mint a hosszan tartó. De maga ismerte Robert anyját? – Gondolja, hogy másként örökbe fogadok huszonegy éves fejjel egy kisfiút? – De hát, ki volt az? – kérdezte döbbenten, a férfi.

- A húgom!

- A húga? Sosem ismertem ilyen nevű lányt. Emlékeznék. Mi a keresztneve?

- Már semmi, mert nem él…

- Hiszen ez rettenetes. Van róla fényképe? Kizárt dolog, hogy…

- Ha kizárt akkor miért állítja, hogy Robert a fia.

- Mutasson egy fényképet… ha az életben egyszer láttam valakit, felismerem.

- Egyszer láttam valakit! Nemcsak látta… el is fogadta a felajánlkozását.

- Miket beszél?

- Az igazat. Carol akkor már erős drogos volt, megszökött otthonról. Eleinte visszahozták, de nem volt sok értelme. Tudtuk, hogy a drogért mindenre hajlandó. Tizennyolcnak mondta magát, de tizenhat is alig volt, amikor Robert megfogant. Sose mentegetőzzék Többnek látszott a koránál, hiszen az alkohol, a drog és a zabolátlan szexuális élet, átszabta a világ legszebb kislányarcát. Ha látta volna milyen gyönyörű volt?! Tizenkét éves korában elkezdett cigarettázni. Későn vettük észre. Akkor már nem tudott leszokni róla. Legalábbis azt mondta, és mennél több fejmosást kapott, annál jobban elvadult. Nem lehetet bírni vele. Tizennégy éves korában már fiúzott, undorító, részeg férfiakkal létesített kapcsolatot… pénzért. A szüleim szíve majd megszakadt. Az enyém is, hiszen nagyon szerettem. És akkor egyszer csak hazajött, domborodó hassal. Már nem lehetett volna megszakítani a terhességet, de nem is akarta. Azt mondta mióta tudja, hogy gyermeket vár, kibírja kábítószer nélkül, nem gyújt rá, és nem iszik. Akkoriban mosogatott egy bisztróban, de az állapota miatt elküldték. Szerencsére volt ereje, hazajönni. Akárcsak a bibliai tékozló fiúnak. Aranyos volt, tiszta és ártatlan. Érthetetlen, hogy bírta a csavargó életet, amikor mániákus tisztálkodó volt. Ki sem lépett volna úgy a házból, hogy a reggeli tusolástól, vagy az esti fürdéstől függetlenül, le ne mosdott volna. A legszebb kismama volt, akit életemben láttam. A mosoly visszatért az arcára, csak mi rettegtünk. Érte, és a gyerekért. Olyan életmód mellett, ki merte remélni, hogy a kicsi egészségesen, épen jön a világra?! – Mutasson már egy képet, könyörgöm, mutassa meg. – Menjen át a szobámba. Ott van az éjjeliszekrényemen, a képe. Mindig abból merítettem erőt, ha fogytán volt, ha reszkettem Rob – ért, mert beteg lett, vagy nagyon elfárasztott, a napi munka. Ránéztem és az ö, tiszta tekintete erőt adott.

- Isten áldja meg érte… Rosana! – mondta Thomas Altman, és átsietett a másik szobába. Jó darabig nem jött vissza, de amikor, kezében a képpel odaért az asszonyhoz, térdre ereszkedett.

- Angyali asszony… ha életem végéig a lába nyomát csókolhatnám, sem tudnám meghálálni, amit értem tett. Igen emlékszem… valóban többnek nézett ki a koránál. Akkor nem volt kába, sőt alkoholszagot sem éreztem rajta. Ö szólított meg. A nyílt utcán. Pénzt kért és elég nagy összeget. Gondoltam mire kellhet neki és nem válaszoltam, de ö kitartóan sorolta: – Ha leimra sajnálod, lefekszem veled. Vigyél, ahova akarsz, de a kocsidban is jó lesz. Szükségem van a pénzre. Nem bírom, ki fürdés nélkül. Két napja nem érte víz, a bőrömet. Undorodom magamtól, és most olyan világos minden. Segíts! – mondta, és ezeket a nagy barna szemeket elöntötte a könny. Magam sem értettem miért nyitottam ki neki a kocsi ajtót. Túlságosan szánni való volt ahhoz, hogy valaki férfiként szóba álljon vele. De volt időm, és rám jött a jóság, vagy mit tudom én, micsoda. Elvittem egy szállodába. Akkor csak arra gondoltam, kiveszek neki egy szobát, egy – két éjszakára, hozza rendbe magát, és pihenjen. De ahogy az öröm feldobta, ahogy szinte eufóriás állapotban csacsogott, kedvem szottyant a társaságára. Ám még akkor sem férfiként, vagy nemcsak úgy. – Kedve szottyant rá! – ismételte meg, nem kevés gúnnyal Rosana. – Ilyenek maguk férfiak. Mind ilyenek. – Nem is eresztett volna el. Azt mondta mindig is ilyen férfi volt a zsánere, unja már a kiscserkészeket, meg a tehetetlen vénembereket, de a napi szükségletét meg kell szereznie. Kérdeztem a szüleiről. Azt mondta meghaltak…

- Kicsi korától kezdve hazudott. Túl színes volt a fantáziája. Sokat korholták érte, pedig hagyni kellett volna. A színes fantázia csodálatos adottság, és ha szabadon szárnyalhat, nem süllyed hazugságszintre. Remek fantáziájú író, színész lehetett volna belőle, vagy csak sikeres ember, hiszen voltak szép gondolatai, eszébe villanó ötletei, de rendes családban nem szokás hazudni, mondták a szüleim és büntették, ha hazugságon kapták.

- Vele miért voltak olyan szigorúak?

- Engem is szigorúan fogtak, csakhogy én belenyugvó természet vagyok, ö nem bírta a zabolát. Lázadt minden ellen, amit tiltottak neki. Más fából faragták. Nyughatatlan volt, mindent tudni, ismerni akart, félt, hogy lemarad valamiről. Az iskolát unta, mert sokkal gyorsabban haladt, mint a többiek.

- És én még azt hittem, hogy Robert tőlem örökölte az…

- Magától is, nem volt könnyű vele. Nem akartam elrontani. Fogalmam sem volt mivel teszek jobbat Robertnek, ha szárnyaira eresztem a fantáziáját, ha sok mindent ráhagyok, vagy ha nagyon szigorúan nevelem. Végül is elrendeződtek a dolgok. Nagyon kedves szófogadó, csak kicsit önfejű. Magáról sem tudtam lebeszélni…

- Hála istennek! – sóhajtotta a férfi, és megcsókolta a kemény kis kezet. – Milyen csodálatos ezen a képen! – mondta a fotóra nézve. Jóval előbb készülhetett, mint ahogy találkoztunk.

- Téved, ez a szülés előtt egy héttel készült. Ugye nem is gondolná, hogy egy: legszebb állapotban lévő nő mosolyog magára?

- Akkor is nagyon szép volt. Szinte megigézett, amikor kijött a fürdőszobából, jó szagúan, vidáman és felkacagott. – Isteni tisztának lenni! – Akkor miért nem mindig az? – kérdeztem én, mert valami sajnálatféle mocorgott bennem. Még akkor sem gondoltam arra, hogy kapcsolatot teremtek vele, csak valami adakozási kényszer lett úrrá rajtam: jót akartam tenni vele, önzetlenül. Sírt – Egyformák vagytok… minden férfi. Kihasználtok minden nőt, aki hagyja magát. – tört ki belőle a jogos harag. Értitek a módját, hogy rászoktassátok az embert arra, amiért később mindenre képes lesz. – Narkós vagy? – kérdeztem. – Is! – nevetett fel. – Nincs valamid? – nézett rám esengőn. – Semmim nincs. Nem élek vele. – mondtam. – De cigid van? – Nem dohányzom. – mondtam sajnálkozva. – Akkor töltsél valami italt. – kérte. – Nem szeretem, ha szeszszagú a csók… Igen ezt mondtam! Tisztán emlékszem az egészre. Sokszor eszembe jutott, azóta is, mert egy olyan kalandot nem felejt el egykönnyen az ember. – Ne beszéljen tovább. Fáj, sérti az emlékét…- Megpróbálom elmondani úgy, hogy ne sértsem. Órákig beszélgettünk. Nem ivott, nem dohányzott, és a narkó is egyre kevésbé hiányzott neki, csak arra kért, hadd bújjon oda mellém, fürdőköpenyben, és meséljen. Aztán ahogy beszélt, a gyerekkoráról, az álmairól… egyszer csak ott volt a karom a vállán, és ö úgy bújt az ölelésembe, akár egy rettegő kis állat. Elaludt. Nem mertem mozdulni sem, olyan furcsa érzés kerített hatalmába. Ott volt mellettem egy vesztébe tartó emberke, akivel próbát tehetek. Esetleg sikerül megmentenem, és ha csak jó szívvel gondol majd rám, akkor is megérte. Aztán felébredt, rám nézett, mint aki akkor lát először: – Szép vagy. Szeretem, ha valaki szép. Aki kívül szép, az belül is az, amíg el nem rontják. A külső szépséget a körülmények, a kor rágja el, a lelkit a család, a barátok, és önmagad. Mire rádöbbensz, hogy állj: már késő. Miért nem vetkőzöl le? – nézett rám ártatlanul. – Fáradt lehetsz. – mondta, és én… levetkőztem. Ö is ledobta a szállodai pongyolát. Gyönyörű teste volt. Kicsit sovány, de csodálatosan szép. Ne vessen meg érte, férfi vagyok. De nem estem neki. Ö kezdte. Először, félénk kis csókokkal, miközben folyton suttogott: szinte sugárzik a lelked, az arcodról, jóság ragyog a tekintetedből. Régen volt hozzám valaki önzetlenül kedves. Nem tetszem neked? Ölelj magadhoz. Csókolj, engedd, hogy csókoljalak. – duruzsolt és…

- Abbahagyná? – kérte Rosana.

- Nem. Olyan ez nekem, akár a tisztítótűz. Át kell esnem rajta, és magának sem árt, ha megtudja, milyen is volt igazán, az a szerencsétlen kis húga. Csodálatos éjszakát töltöttünk együtt. Sírt, kacagott, és többé szóba sem hozta a cigit, az italt, vagy a drogot. Reggel arra ébredtem, hogy a szája, óvatosan járja végig az arcomat, miközben rajongó tekintettel néz. Amikor rámosolyogtam, visszanevetett. – Tudod, hogy veled éreztem először tisztának, és gyönyörítőnek ezt az egészet? Most először hittem tisztának a testi kapcsolatot. Köszönöm… isten fizesse meg neked… – súgta, könnyes szemmel. – Sosem felejtettem el ezeket a szavakat, pedig a legényélet során gyakran előfordul, hogy a partnere megdicséri az embert, utána, de tőle, valahogy nagyon igaznak, érdek nélkülinek hatott az elismerés. Tudtam, hogy igazat mond és azokban az órákban, amit a karomban töltött, boldog volt. Nem a magam örömével törődtem, hanem vele, főleg vele. Nemcsak sejtettem, tudtam, hogy nagyon sérült lelkű emberke, téves elképzelései vannak az életről, felelőtlenül, kapkodva él, viteti magát az árral, mint általában a talajvesztett fiatalok. Mire rájönnek, hogy semmi értelme az egésznek már vége, az önmaguk által megkurtított életnek. Igaz lelkemre mondom, segíteni akartam rajta, de fogalmam sem volt, hogyan kezdhetnék neki, egy árva lány megmentéséhez, aki minden rosszban, és ártó dologban nyakig benne volt, s talán nem is hagyná magát, de valami azt súgta, tegyek érte valamit. Mintha régen hallgatta volna meg valaki, megállás nélkül ömlött belőle a szó. – Tudod engem mindig csak használtak, sosem öleltek. Eleinte bulikon vittek bele a szexbe. Egy éjszaka több fiúval is volt dolgom, de egyikkel sem éreztem, semmit, amiért – utólag visszagondolva, – érdemes lett volna kivetkőzni magamból. Mert mit csinál egy nő amikor hagyja magát, mindegy, hogy miért, szép szavakért, drogért, vagy csak a hecc kedvéért? Porig alázkodik. Nevetségessé válik, ha szemében bókolnak is, biztos lehet benne, hogy a háta mögött megvetik. Csakhogy erre mindig utólag jön rá az ember. A nő azért gyengébb nem, hogy szép szóval rávehessék, az örömszerzésre hogy érezze, ö is fontos az ölelésben. Ölelésben?! Kapu alatt, elhagyott bokros részen, kocsiban, kapkodva! Ilyen csodálatos nászágyam még nem is volt. A korombeli banda vitt bele ebbe az életbe. Hol is kerülhettem volna össze olyan férfival, aki érti a dolgát, aki ad a formákra, aki nemcsak örömöt vár, de a másik érzésére is gondol. Köszönöm. Soha nem felejtem el. Bárcsak megfogadhatnám, hogy ezen túl igényesebb leszek, de úgysem tartanám be. Nincs bennem akaraterő. Eleinte tele voltam daccal, amiért otthon vaskézzel fogtak, az vitt bele a lázadásba, mostanra elrágta az akaraterőmet az ital, a drog, és érzéketlenné tettek a megaláztatások. Mindig kényszerhelyzetbe kerülök, és olyankor nincs sok választásom. Ha megígértem valamit a szüleimnek, sosem tartottam be. Azt hittem irigylik tőlem a szórakozást, és mikor szórakozzon az ember, ha nem addig, amíg fiatal. Talán jót akartak nekem, de hát az unalmas szürke házasság, amilyen az övéké is, a kölcsönös tisztelet, a “bocsásd meg kérlek, hogy hátat fordítok” szex, nem volt túl vonzó példa számomra. Ne hidd, hogy hallgatóztam, de a srácok heccelődtek ilyesmikkel, és valahogy igaznak fogadtam el. Neked van feleséged? – kérdezte.

- Gondolod, hogy akkor itt lennék veled? – néztem rá sértetten.

- Naiv lélek. Akit ilyen könnyű elcsábítani csak azért, mert még nem írta alá az anyakönyvet, az később is könnyen kirúg a hámból. – mondta nevetve. – Elég egy kis civakodás, az elnyomás érzése, és te újra ott leszel valakivel, egy idegen ágyban. Különben is, az ilyen jóképű férfi menjen filmszínésznek, modellnek, de ne nősüljön meg. Milyen jogon sajátítana ki bárki is? Egyetlen éjszaka veled, látod nálam is… felért minden eddigi szeretkezés gyönyörével, és ehhez az is hozzájárult, hogy olyan szép vagy, mint egy görög isten. Volt már dolgom néhány undorító alakkal. Behunytam a szemem, visszatartottam a lélegzetem, hogy ne érezzem a mosdatlanságát, mert azt viselem el a legnehezebben. Megszoktam otthon, a tisztaságot. A többieknek nem sokat számit. Vannak csövesek, akiknek hetek múlva sem hiányzik a víz. Igaz, pohárból sem, de én viszketek, ha legalább másnaponként nem fürödhetek, akár jéghideg vízben is, csak tisztának érezzem magam. Legalább képletesen. Mert igazán tiszta már nem lehetek… soha. – sóhajtotta.

- Ne beszélj így! Eljön az igazi, megszeret, és ha számodra is kedves lesz, az ö szerelme megtisztít. Ha ki tudsz tartani mellette, belőled is lehet boldog családanya. – vigasztaltam volna.

- Na, arra vágyom a legkevésbé. – nevetett fel gúnyosan. – Láttam anyámat. A papa bárhova mehetett, mert ö a férfi, a feleségnek otthon a helye a gyerekekkel, mert ahhoz keveset keresett, hogy jól eltartsa a családját, és a feleségét is magával vigye a kiruccanásaira. Az dupla költség fele élvezet lett volna. Ahhoz viszont elég volt a jövedelme, hogy ö ne tartóztassa meg magát a szórakozástól. Volt sakknapja, kártyanapja, mert egy ügyvédnek illik benne lenni az élet sűrűjében, csak úgy szerezhet új klienseket. S anyámnak hol kellett lennie? A betegágyunk mellett, a konyhában, és bármikor ért is haza éjszaka… az ágyban. Nőként? Az még az én jelenlegi sorsomnál is megalázóbb helyzet. Én is kényszerűségből teszek a férfiak kedvére, csakhogy neki mindig ugyanazok a megunt mozdulatok, ugyanaz a pofa jutott, és még meg is kellett játszania hogy milyen hálás a boldogságért, amit a “muszájölelésben” kapott. – mondta szinte, dühösen.

- Miért nem szereted az apádat? – kérdeztem.

- Mert férfi! És visszaélt azzal, hogy ö, a teremtés koronája. Én mindig a gyengébbekhez húzok, nem vagyok elég kegyetlen, hogy a farkasokkal együtt üvöltsek, aki kapja marja. Már megszoktam, hogy kérek. Tőled is kéregettem, és ha ideadod a suskát, hamarabb szabadultál volna. De most már, nem kell a pénz. Inkább nekem illenék fizetnem ezekért a szép órákért, ha lenne miből. De nekem csak a testem van. Most úgy érzem: hetekig kibírnám minden nélkül, ha itt maradhatnék az ölelésedben. Téged nagyon lehetne szeretni, és meg is érdemelnéd, mert van szíved, és tiszteled a másikat, akkor is, ha tudat alatt távol érzed magadtól. Mint engem. – bujt bele az ölelésembe.

- De hiszen itt vagy a karomban, és olyan a szád, akár a bársony. Kár, hogy nem én lehettem első, az életedben. – sóhajtottam őszintén.

- Azt hittem ilyesmit csak a férjek mondanak a feleségeiknek. – nevetett csúfondárosan. – Első? Mit, számit az! Van-e olyan férfi, akinek a leendő felesége az első? Nincs. És hazudtok is, valamennyien. Ha megkérdeznéd a férjeket, mind azt mondaná: a feleségem érintetlen volt, amikor oltár elé vezettem, de görbe estéken azzal dicsekszetek, hány nőt szűztelenítettetek már. Számolj! Ha mindenki szűzlányt vesz el, de még, legalább négy- ötöt szűztelenít, akkor valami nem stimmel. Sehogy nem jön ki…

-Hagytam beszélni, láttam, hogy jólesik neki és főleg az, hogy van, aki figyel rá. Nem szóltam közbe. Mert mit is mondjon egy férfi, olyan helyzetben, egy olyan lánynak, egy olyan éjszaka után? A pénzt úgy tettem a táskájába, hogy nem vette észre. Amikor kimentünk a szállóból kérte, hogy vigyem el a pályaudvarig, mert haza akar menni. Haza? – kérdeztem, de hiszem azt mondtad… – néztem rá értetlenül. – Hazudtam. Minden hazugság volt, amit az ölelésed előtt mondtam, kivéve azt, hogy züllött teremtés vagyok.

- Később belenyúlt a táskájába és meglátta a pénzt. Ötszáz dollár volt. Nekem semmi, de az ö helyzetében,… szóval, először elpirult, vissza akarta adni, de én gyorsabb voltam.

- Az útiköltségre kell, és vigyél ajándékot… mindenkinek.

- Nem sokan vannak! – mondta csak a szüleim, és egy angyali nővérem. Nála nincs remekebb teremtés a földön. Olyan igazi szülök kedvence. Mindig a pártomat fogta, megvédett, talán nem dobnak ki, ha visszamegyek. Hazudtam, hogy árva vagyok! – mondta bűnbánóan.

- Megadnád a címed?- Nem. Semmit nem akarok hazavinni a múltamból. Üres kézzel érkezem, ahogy eljöttem, a lelkemmel meg majdcsak lesz valami.

- Mégsem jött haza! – sóhajtotta, Rosana.

- Akkor nem! – Megváltottam a jegyét. Felültettem a vonatra. Vettem neki magazinokat…

- Útközben meggondolta. Elpárolgott a bátorsága, vagy jött valaki, aki elcsalta valamerre.

- Nem szabad lett volna elengednem! – jelentette ki a férfi.

- A többit se? – kérdezte enyhe gúnnyal, az asszony.

- Ezt meg hogy érti?- Nem ö volt az egyetlen, akivel kapcsolatba került. Maga mondta. Ha egyiket sem engedi el, ma már háreme lehetne.

- De tőle gyerekem van!

- Felfoghatatlan! – gúnyolódott az asszony.

- Maga, komoly, és felvilágosult férfi létére, felszed egy kolduló, nem is túl tiszta lányt az utcán és lefekszik vele… nem óriási felelőtlenség ez?

- De. Ha valaki csak úgy lefekszik akárkivel, akkor az…  Persze akkor még nem tudtunk az AIDS – ről, nem riadoztak tőle maguk forróvérűek, és “bolond az aki zokniban mos lábat, ha mezítláb is teheti” – sorolta az asszony indulatosan. – Azért mert nincs férjem, hallok egyet, mást. Ne feledje az orvosok szabad szájú emberek, és elképedne, ha tudná, hányan vannak most is, köztük is, akik nem hajlandók, még új kapcsolatban sem, óvszert használni. Mit remélnek? Hogy maguk az elsők. Hogy az a nő nem lehet beteg? Vagy teljesen elmegy a józan eszük, ha olyan helyzetbe kerülnek? Az életüket teszik fel pár pillanatnyi örömért…

- Engem akkor csak a nemi betegség veszélye fenyegetett volna, és természetesen a nem kívánt terhesség, de arra gondoltam és óvatos voltam, úgy értem nem mentem el egészen a végállomásig…

- Nem érdekel! Könyörgöm, ne kínozzon tovább.

- Nem hallgathatok. Ha nem mondom el úgy, ahogy volt, akkor csak én tudom milyen szerencsés fickó, a mi Robertünk. Azt mondják a születéshez szerencse kell, nemcsak azért, hogy világra jöjjön az ember, hanem hogy hova vigye a gólya, de neki a fogamzásnál is pokoli szerencséje volt.

- Ne feledje hogy a húgomról beszél, és akármilyen is volt, fáj mástól hallani, hogy restelkednem kell miatta.

- Másért restelkedni sosem szabad, elég, ha önmagát vállalja az ember. Hallgasson végig. Jobb, ha most isszuk fenékig a keserű poharat, és utána azt is elfelejtjük, hogy Robert nem a mi szerelmes ölelésünkből fogant, hanem a véletlenek sorozata segítette a világra. Hármunk sorsáról van szó. Csak a teljes tisztánlátás segítheti hozzá a jó döntéshez. Egyikünk sem sérülhet lelkileg, az új kapcsolatban, amely ránk vár, ezért legjobb, ha nem marad titok, ami később megmérgezheti az életünket. Mindig is óvatos voltam a szexben, és amikor elkerülhetetlenné vált a szeretkezés, természetesen elővettem az óvszert. Ö megkérdezte: muszáj? Szedem a fogamzásgátlót. Nem hittem neki. Különben is, elég, ha egy nap elfelejti, és nem akartam komplikációt. Ahogy örökre elváltak az utjaink, úgy rám is akadhatott volna, ha bajba kerül. Mindenre gondoltam, és ha volt is néhány ölelésünk, az együtt töltött órák alatt, egyik előtt sem mellőztem a védekezés legbiztosabb módját.

- Akkor mégis tévedés! Maga nem lehet Robert apja!

- Lehetek. Az egyik óvszer kiszakadt. Akkor fordult elő velem először. Ö nevetett, azt mondta biztos, ami biztos, megmosakszik, és amikor visszajött a tus alól olyan hideg volt, akár egy kovászos uborka. Még most itt hallom a nevetését, amikor ezt mondtam neki: te jégbehűtött kovászos uborka! Aranyos teremtés lehetett, kár hogy már úgy ismertem meg, ahogy. De egy biztos: Robert a selejtes guminak köszönheti az életét.

- Lehet, hogy prűdnek tart, de nem szeretem az ilyen profán beszédet.

- Ha így történt, akkor így kell elmondanom. Egyébként a maga pályáján ritka a prűd ember. Habár egy gyermekorvosnak ártatlanok a paciensei. Nem kelt bennük bűnös hajlamokat, és következmények nélkül marad az imádatuk. Ugye nagyon szeretik?

- A szeretet oda – visszaérzés. Nehéz olyat szeretni, aki rossz hozzánk, de ha azt vesszük: a szuri nem valami kellemes, mégis hamar megbarátkoznak velem.

- Hogyan halt meg Carol?

- Szülés közben.

- Még ez is?! És Robert azt is túlélte! Hát nem csodálatos?

- Császárral vették el tőle, miközben küzdöttek az életéért. A szíve nagyon gyenge volt. Egy fejlődésben lévő szervezet, a szenvedélybetegek minden átkával megverve, az a csoda, hogy tizenhét éves koráig kibírta azt az önpusztító életmódot, és ráadásul a szülés?! Pedig az utolsó hónapokban mindent magkapott. Szerettük, pihent, etettük, körüludvaroltuk. Boldogok voltunk.

- Mit sem törődve a szomszédokkal, ismerősökkel?!

- Tudták, hogy csavarog, ahhoz képest, a méltósággal viselt áldott állapota miatt szinte tisztelték. Hittek abban, hogy a kicsi majd megváltoztatja a nagyot.

- Az apát soha nem is próbálták felkutatni?

- Carol megcirógatta apám arcát, amikor megkérdezte tőle, nem tudja-e ki lehet a gyerek apja, hiszen a törvény kötelezné névadásra, tartásra, nem szabad futni, hagyni. Így mondta, és a húgomnak talán ez volt a legkomikusabb. – Futni, hagyni? Papi! Láttál már több száz résztvevővel induló futóversenyt? Próbálj abból kikapni egyet, vagy ötöt, akit perbe foghatsz. De hiszen egyiknek sem tudom a nevét. Ha próbálnám is egyeztetni az időpontot, nem volt olyan nap, hogy csak egy férfi lett volna az életemben… esetleg egyszer… igen, akkor két napig jó voltam, abból egyet vele, egyet pedig az elhatározás bűvöletében töltöttem. Akkor haza is akartam jönni hozzátok… – emlékezett ellágyulva. – Ki volt az? – kérdezte apa. – Ha tudnám, sem mondanám meg. Ö volt az első, rendes ember az életemben. Miért akarnék neki rosszat?

- Tehát emlékezett rám? – kérdezte meghatottan Thomas. – Valóban nagyon kilóghattam a sorból, ha annyira megmaradtam az emlékezetében, habár ha jól meggondolom, én sem sokkal voltam különb a többinél. Talán csak az hatotta meg, hogy emberi körülmények közzé vittem, egyenlő félként beszéltem vele, meghallgattam. Miért ne adtam volna meg neki a fürdés lehetőségét és az ágy kényelmét, ha megtehettem?! Már nagykamasz koromban sem szerettem az elkapkodott kocsi – kapcsolatokat. A bujkálás, a titkolózás, nem az én műfajom. Sok fiatalnak azért lesznek később gyönyörítő problémái, mert a legoldottabb perceket is stresszben tölti, amikor ismerkedik a testi vággyal. De beszéljen róla!

- Készítette a holmit a kicsinek. Fogadkozott, hogy jó anyja lesz, de valamit érezhetett, mert többször megígértette velem, hogy segítek neki. Elvégre én vagyok a nagyobb, az okosabb, és egy leendő doktornő sokat tehet a gyerekért. Azt mondta: nem bírná elviselni, ha szenvedni látná. Nem is könnyű. Sokat sírtam, amikor beteg volt, lenyúzta a lábát, hát még, ha… én lennék az a…

- Ki ne mondja! – csókolta le az “anyja” szót a reszkető ajkakról, a férfi.

- Robert a magáé… a tied! Nálad jobban a leganyább szívű anya sem szerethette volna. Te mindent feláldoztál érte… mindent.

- Semmit! – mosolygott Rosana. – Öröm volt, nem áldozat.

- Ha a boldogság semmi, akkor valóban. Egyedül maradtál.

- Sokféle boldogság létezik. Egy apáca is lehet boldog, aki még gondolatban sem szeret férfit. Szeretet nélkül valóban nem lehet boldog az ember, de nekem volt, akit szeressek és volt, aki rajongott értem, aki számított rám. Nincs annál nagyobb erőt adó tudat, mint érezni, hogy számítanak az emberre, várják. Robert hazavárt, hitt nekem, bízott bennem, az enyém volt… és…

- A tied is marad. – erősítette meg, egy újabb ártatlan csókkal Thomas.

- Egy feltétellel!- Ha elfogadom az ajánlatát…

- Miért nem tegezel? Szoknunk kell, különben Robert azt hiszi, nem szeretjük egymást. Mit mondunk neki?

- Fogalmam sincs. – pirult el Rosana.

- Rád bízom magam.

- Vagyis a feleségem leszel?- Milyen buták is vagytok ti férfiak? – nézett rá Rosana, rajongó tekintettel.

- Én is?- Te valamennyin túl teszel. – kért elnézést egy puha csókkal előre, az asszony.

- De hát, mit tettem, azon kívül, amit töredelmesen bevallottam, és ami -hiába szánom- bánom,- örökké nyomni fogja a lelkemet.

- Sose nyomja. Amin az ember nem tud segíteni azon kár rágódnia. A múlt, elmúlt. A ma legyen szép, és bízhassunk a jövőben, akkor minden csodálatos. És hogy miért vagy buta? Mert nem vetted észre, hogy ott a repülőtéren, mihelyt megláttalak, kiment a lábaimból minden erő. A kezem sosem szokott reszketni, ha odanyújtom valakinek, de akkor szinte vitustáncot járt. Elsápadtam, belepirultam, sosem voltam még olyan zavarban, férfi előtt. Robert csak azért nem vett észre rajtam semmit, mert az élményeit mesélte. Tele volt mondanivalóval, de szerencsére, mondandója zöme rólad szólt, így nem is tudtam volna nem figyelni rá. Hosszú ideig úgy bámultam utánad, mint aki csodát látott. Hazafelé csak te jártál a fejemben. Ez a Robert-kék szemed, a hullámos fekete hajad, a szálfa termeted és az, hogy ha én egyszer az életben egy ilyen férfi szerelmét elnyerhetném, a világ legboldogabb asszonya lennék. Álmodni sem mertem arról, hogy belém szeress, de hát nem is én keltettem fel az érdeklődésedet, hanem a fiad, aki az enyém is. Ha hálára tartanék igényt, azért mert pici korától neveltem öt, ezerszeresen visszakaptam mindent azzal, hogy megszerzett téged… nekem! – ragyogott Rosana arca, miközben úgy pásztázták ajkaikkal, egymás arcát, száját, nyakát, kezét, mintha percek alatt akarnák behozni a sok éves mulasztást, egymás érzékelésében.

- Gyönyörű vagy! – súgta közben a férfi. Ha másként találkozunk is felfigyeltem volna rád. Remek ízlésem van.

- Olyan régen nem vettem nőszámba magam. Reggelente, sosem úgy nézek a tükörbe, hogy szép vagyok, ránctalan, milyen a frizurám, hanem hogy rendben van-e rajtam minden. Csak a fiamnak akartam megfelelni. Nem tetszeni, hiszen a gyereknek mindig az anyja a legszebb, még akkor is, ha a sors nem volt túl kegyes hozzá, amikor teremtette. Tele voltam feszültséggel, féltettem… még a széltől is, hiszen Carol, rám bízta. Felelős voltam érte.

- De hát hogy sikerült örökbe fogadnod? – kérdezte a becézést folytatva a férfi. Ha jól tudom, egyedülállónak ritkán adnak örökbe gyereket.

- Igaz, de a Robert világra jötte körüli csodák nem értek véget azzal, hogy a majdnem holt anyjából emelték ki. Ö született mázlista. Ennyi buktatón át, felcseperedni, kész csoda, különösen akkor, ha létével mások örömére is tudott lenni. Az örökbefogadás körül nekem is volt némi szerencsém. – Kérsz egy korty italt? Rád férne!

- Most már minek? Mámorossá tett a boldogság.

Thomas töltött két pohárba, és egyiket odaadta Rosanának.

- A boldogságunkra… a hármunkéra! – mondta, és mielőtt az asszony, az ajkához vihette volna a poharat, megcsókolta. Még mindig nem vadul, de hosszan és érzéssel. – Nem tudok betelni veled. Azt szeretném, ha magadba szívnád a szerelmemet, a rajongásomat, ha mindenben a csókom izét éreznéd, ahogy én a tiedet. Most már igyál drágám! A csókot azért adtam, mert cserepes volt a szád, és az ital, csak a második legjobb módszer, ajakszárasság ellen.

Rosana fenékig ürítette a poharat, majd letette, visszabujt a férfi ölelésébe, és folytatta fia történetét.

- Hogy mindent megérts, tudnod kell: furcsa család a mienk. Amikor megszülettem nem tudták eldönteni melyik nagyanyám nevét kapjam, ezért rám ragasztották mindkettőét. A Rosana volt az első, Carole, a második. Akartak ugyan még egy gyermeket, de akkor el sem tudták képzelni, hogy az ne fiú legyen. Lány lett, és mivel akkora mindkét nagyi neve elfogyott, hogy igazságot tegyenek, ugyanazt a két nevet kapta Carol, csak fordított sorrendben. Carole – Rosanának anyakönyvezték. Nem tiltja a törvény. Amikor a mamival meséltettünk erről, nagyokat nevettünk azon, hogy egy család – ha még a mienknél is lököttebb – , akár mind az öt fiát Donaldnak kereszteltetheti. Legfeljebb beszámozza, őket, mint a királyokat, vagy a pápákat.

- Csakhogy nevetni látlak! – sóhajtotta a férfi, és belecsókolt a nevető ajkakba.

- Hadd fejezzem be! – kérte Rosana, viszonozva a csókokat.

- Meséld csak. A hangodat is szeretem. Milyen boldog lehetett a fiam: születése óta ezen a drága orgánumon meséltél neki. Ezzel altattad, csitítottad, megpukkadok irigységemben. Hány év kell hozzá, hogy behozd a hátrányomat? Ugye engem is úgy becézel, olyan nagyon szeretsz, mint a kisfiamat? Most kezdem megérteni a féltékenységedet. Féltékeny leszek a saját gyerekemre. – nevetett a férfi.

- Na még csak ez hiányzik. Ö rád, te őrá?! Azt hittem, ez csak mostohaapák esetében fordulhat elő.

- Vicceltem te drága. Mindketten kényeztetni fogunk. Abban versenyezünk, hogy melyikünk tesz túl a másikon. Beszélj, beszélj. Mondj bármit, csak halljam azt a drága nyugodt hangodat.

- Carolt olyan hirtelen vittem be a kórházba, hogy csak sebtében írták fel a nevét egy kórlap fejlécére. Talán én voltam túl izgatott, vagy az írnok nem figyelt eléggé, de a családi neve után csak a második keresztnevet, vagyis az én, első nevemet jegyezte fel. Tény, hogy a gyermek anyja: rovatba Rosana Sampson neve került. Az én vagyok. Az utcáról, taxival vittem be Carolt, és -a rosszul léte miatt-, akkor nem kértek egyéb adatot. Aztán mire minden lezajlott, Robert világra jötte, és a húgom halála, a gyerek anyja neve rovatba, maradt, a sebtében beírt Rosana Sampson. A papa azt mondta bízzam rá a dolgot. Nem hiszem, hogy jogtalanságot követett volna el, hiszen lelkiismeretes jogász, de tény, hogy Robert irataiba az anyja neve mellé, az én születési adataim kerültek, az apa neve helyére pedig, hogy ismeretlen. Természetesen jogszerű volt, a családjogi folyamat, csak vitathatatlanul gyorsabb, és biztosabb, mintha egyszerű mezei állampolgárként fogtam volna hozzá. Alá írtam, amit apám elém rakott, és miközben nagyobb erőbedobással tanultam, mint valaha, megosztottuk anyámmal Robert ápolásának gondjait. Sokat segített nekem, és sokáig sírt, amikor eljöttem otthonról. Így tartottam helyesnek. Megpályáztam egy állást és itt senki nem tud semmit. Máig azt hiszik, megesett lány vagyok, és ez sokban megkönnyítette a komoly szándékú férfiak közeledését. Csak bajom lett volna velük, és senkire nem akartam időt fecsérelni. Az életemet Robertre, és a hivatásomra tettem fel. Nem volt könnyű, de ha újra kezdeném, megint így határoznék… Ma már tudom, hogy a családjogi eljárásban az is sokat segített, hogy közben orvos lettem, és hajadonként is alkalmasnak találtak, a gyermeknevelésre. Én mindig igazi anyának éreztem magam.

- Az is voltál… te drága… drága… drága. És ezen túl te leszel az, akit kényeztetnek, kényeztetünk. Mert azt hiszem örök versengésben leszünk Roberttel. – Boldoggá teszünk…

- Eddig is az voltam, amíg nem találkoztam veled! – súgta Rosana, és hagyta, hogy a férfi belefojtsa a szót az ölelésével.

- Apasági elismerést teszek, de ahhoz jogcím kell. Az, hogy a férjed legyek. Mondd már ki végre, hogy szeretsz, hogy boldogan leszel a társam, jövendőbeli gyermekeim anyja… mondd drága… mondd! – kérte rajongva, a férfi.

- Nem csinálhatnánk úgy, hogy Robert ne tudjon róla. Félek! Eddig mindenkit megutált, mihelyt vetélytársat sejtett benne…

- Engem nem fog! Érzem, mennyire kötődik hozzám. Volt néhány hódítási sikerem az életben, de azt, hogy vele megszeretettem magam, a legnagyobbnak tartom.

- Mit mondunk neki magunkról? Öt nem lehet félrevezetni, nem is akarom, de nem lehetne, hogy most csak azt tudja meg a származásából, ami örömet okoz neki?- Ugye nem akarsz száz személyes pompás lakodalmat, drágám? – kérdezte a férfi, a legjobb megoldáson gondolkozva.

- Esküdjünk meg, minél előbb.

- Én csak titeket akarlak!

- Akkor egyetértünk. – sóhajtott fel a férfi.

- Egyszer mégis meg kell majd tudnia, ki volt az igazi anyja.

- Ellenvéleményen vagyok.

- Jaj, de jó! Mindig bűntudatot éreztem, ha arra gondoltam, hogy nincs jogom eltitkolni előtte. Tudtam, hogy sosem lenne erőm megmondani neki, de képtelen voltam eldönteni, helyesen gondolkodom – e? – Az esetek többségében nem vezet jóra, ha kitudódik, ki egy örökbefogadott gyermek, igazi anyja. Mert igazi lehet-e az anya, aki vagy már nem él, vagyis a gyerek nem is ismerhette, esetleg a világon van, de amíg a gyerekével kellett volna törődnie, élte világát. Mindenkit izgat a származása, és vannak, akiket nyugtalansággal tölt el a közlés. Elindulnak a múltjukban visszafelé, miközben egyik csalódás, a másik után éri őket, s mire a nyomkeresés végére érnek, a felnevelőjük iránti vonzalmuk is megváltozik. Gellert kap. Robertet meg kell kímélnünk ettől. Még nagykorú fejjel is. Remélem, apádék tudnak titkot tartani. Nem irigylem magunkat, mire egy boldog család kerékvágásába kerülünk, de majdcsak túl leszünk rajta. Robertnek legalább olyan örömet, kell szerezzen, az egymásra találásunk, mint nekünk. Mert ugye nemcsak miatta leszel a feleségem? – kérdezte a férfi, de nem várt rá választ, hiszen a csókok, a rajongó tekintet minden szónál érthetőbb, és biztosabb választ adtak rá.

- Amikor azt mondtad a te fiad, könyörögni akartam, hogy ne vedd el tőlem, mert hinni sem mertem, hogy én is kellek neked! – súgta Rosana.

- A legkisebb vonzalom nélkül is képes lettem volna a lábad elé borulni és esedezni, hogy – bármilyen címen, de – Robert mellett maradhassak. Sosem fogják eldönteni ki igazibb anyja egy gyereknek: aki világra hozza, vagy aki felneveli. Egyik sem könnyű, de mindkettő csodálatos dolog.

- Szerencsére beléd szerettem! – mondta két csók között, a férfi.

- Nekem sem volt nehéz! – ragyogott Rosana, szeme. – Mondd Robert is ilyen szép lesz, mint te vagy?

- Jobban jár, ha a te lelki szépséged ragad rá. Miért ne? Évek óta éltek együtt, és idővel nemcsak a házaspárok, de állítólag a kutyák is hasonlítani kezdenek a gazdájukra. – nevetett a férfi. Ne feledd drágám, hogy ti vérrokonok is vagytok, ami érthetővé teszi, hogy külsőleg is annyira hasonlítotok egymásra. Hál istennek, ö is olyan gyönyörű, mint te. Csak a haja fekete, akár nekem…

- Meg a szeme kék, és nálunk egyetlen kék szemű ember sem akadt a családban! – mondta Rosana. – Nagyon hasonlít rád a fiad. Örülök, hogy egyetértesz velem, és maradhatok Robert igazi anyja. A szüleim hallani sem akartak róla, hogy legalább tizennyolc éves korában ne mondjam meg neki az igazat, de ha elmeséljük nekik ezt a csodák – csodája, történetet, ahogy a fiaddal összetalálkoztatok, biztosan elállnak az elképzelésüktől. Úgy szeretném, ha soha nem fájna a szíve az igazi anyjáért. – Nem fogja megtudni. Bízz bennem. Nekem is van fantáziám, vagyis volt kitől örökölje Robert az ötletességét. Majd én elmondok neki mindent, amit jónak látok a jelen helyzetben, te csak bólogass, de előbb hatalmazz fel rá, hogy gondotokat viseljem, hogy mindent megtehessek értetek.

- Írásban? – mosolygott Rosana.

- Szóban, de pecséttel! – súgta a férfi, és ajkuk szenvedélyes csókban forrt össze.  Az ölelésből Rosana bontakozott ki elsőnek.

- Mondanom kell valamit…- Ne most… semmi nem érdekel… csak te… a szerelmed, az édes csókod…

- Engedd, hogy elmondjam. Olyan, mintha titkom lenne előtted… habár attól tartok ez inkább szégyen, mint titok…

- Miket beszélsz? – ijedt meg a férfi.

- Esküdj, hogy nem nevetsz ki! – kérte Rosana.

- Esküszöm! – pásztázták Thomas ajkai, a régen vágyott szájat, meg – megszakítva Rosana, dadogását.

- Én még… nekem még…

- Hallgatlak! – nézett rá biztatón a férfi.

- Nekem még nem volt férfi az életemben! – mondta ki nagy nehezen Rosana, és úgy érezte nincs nála nevetségesebb, huszonnyolc éves nő, a földön.

- Ez komoly?! – vált Thomas tekintete olyan meghatottá, szinte rajongóvá, hogy Rosana, lehunyta a szemét, boldogító zavarában.

- Nem azért mintha nem akadt volna senki… szóval… néha még szerelmes is voltam, vagy legalábbis, úgy éreztem, aztán amikor arra került volna a sor, megdermedtem. Mint akit hirtelen jéggé fagyasztanak. Pedig csak a húgom jutott eszembe, a férfiak, akikről mesélt, akik kihasználták. Addig nehéz volt, amíg Robert meg nem született, mert úgy gondolták frigid vagyok, vagy leszbi. A férfiak lassan felhagytak a próbálkozással, mert volt hova menekülnöm előlük: a tanulásba. Aztán megszületett Robert, és olyan lett számomra, mint egy erős bástya. Megvédett minden közeledés, érzelmi támadás ellen. Tartottam a három lépés távolságot, nem foglalkoztam senkivel, csak a munkámnak és neki éltem. Azt hittem mindig úgy lesz… és, az utóbbi években már kicsit aggasztott a dolog, de…

- De szerencsére jöttem én… én nem hagyom, hogy ne tudd meg milyen öröm érezni valakinek a bőrét, a csókjait, a becézését, együtt aludni el vele este, és mellette ébredni reggel. Korán kelő vagyok, ezért megígérhetem, hogy mindig csókkal ébresztelek. Husz év múlva is!

- Talán ha nem hallom azt a sok veszekedést otthon, ha Carol nem mondja, hogy nincs benne semmi jó, szóval összejöttek a dolgok. Baj? – nézett bűnbánóan a ragyogó, tengerkék férfi szemekbe.

- Büszke vagyok a jövendőbelimre! – csókolta meg Rosana száját, a férfi. – Kimondhatatlanul büszke. És nemcsak azért, mert én lehetek az, aki megismertetem a testi szerelemmel, hanem mert jelesre vizsgázott anyaságból. Szeplőtelen fogantatás. De ki törődne a szeplővel, vagy szeplőkkel, hiszen én sem voltam jobb a férfi társaimnál, de ugye nem gondoltad komolyan, hogy kinevetlek? Éppen én?! Mégiscsak nagy esküvőt kéne csapni, hófehér ruha, mirtuszkoszorú. Minden nőnek kijár egyszer az életben, a szűzies pompa, még azoknak is, akik nem méltóak rá. Tehát? – nézett várakozóan szerelme szemébe.

- Marad a két tanús, egyszerű szertartás.

- Csak egyetlen ember lesz boldogabb nálam! – ujjongott a férfi.

- Tudom… Robert. Ha úgy irtóznék tőled, mint az ördögtől akkor is hozzád mennék… a kedvéért. Nagyon odavan érted, de szerencsére, nem képes túltenni rajtam rajongásban! – súgta Rosana.

- Tudod miben mesterkedtem, gondolatban? – kérdezte karjába szorítva menyasszonyát, Thomas.

- Hogy ma éjjel itt alszom… veled…

- És nem teszed? – ijedt meg Rosana.

- Tegyem? Merjem azt tenni, aminél semmire nem vágyom jobban? Te, világ csodája! – csókolta boldogságtól szédülten a férfi.

Egyre forróbbá váltak a csókjaik és talán mégsem tudnak megállni a beteljesedésig, ha… nem fékez egy kocsi a ház előtt. Úgy rebbentek szét, akár a titkos szeretők.

Robert, ha nem is rohanva, de gyors léptekkel érkezett.

- Tudtam, hogy még itt talállak! – futott Thomas karjaiba. – Egész idő alatt azon imádkoztam, hogy itt legyél amikor hazaérek. De jó hogy megvártál. – bujt oda a férfihez, olyan szeretettel, ahogy csak ártatlan szívű gyermekek képesek. Ugye ma te mondod el nekem az esti mesét?

- Ha tud egyáltalán! – mosolygott fiára, Rosana.

- Tudok! Én tudom a világon a legszebb igaz mesét. Fürödj, de csak óvatosan. Alig két hete operáltak, isten áldja meg a vakbeledet! – dünnyögte, a nekilóduló gyerek után.

Amíg Robert, Rosanával a fürdőszobában volt, a boldogságtól szinte súlytalan állapotban, arra gondolt: az élet szép, és csodák igenis vannak, csak hinni kell bennük, megérezni a közelségüket. Neki sikerült! Van egy fia, lesz egy csodálatos felesége, aki anyaszivével akkor is imádnivaló volna, ha nem hinné, hogy isten neki teremtette olyannak, amilyen: kedvesnek, szépnek! Kell ennél nagyobb boldogság?!

- Megengeded, hogy a mami is hallgassa? – kérdezte a gyerek, miután anyja betakarta, és Thomas leült az ágy szélére.

- Hogyne! Legalább megtanulja, és legközelebb ö meséli.

Rosana leült, az ajtóhoz közeli fotelba, és várta a mesét. Ilyen az igazi boldogság? A kép, maga a csoda: a számára két legdrágább ember, és örülnek egymásnak! Úgy érezte, meg kellene állítani az időt. Most, amikor minden olyan szép. Miért jár lepkeszárnyon az óra, ha boldog az ember, s miért cammog ólomlábon a perc, amikor búbánat, fájdalom rágja a lelkét?

- Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű lány, és egy daliás fiú. Találkoztak, és csókjukból ember fogant, de a sors szétválasztotta őket, és a fiú mit sem tudott arról, hogy apa lett. Az élet olyan, akár egy mesebeli vándorút: ki erre, ki arra. Vannak, akik sosem látják többé egymást, de a csókból született kisfiú összehozott két embert, akik mihelyt meglátták egymást, felragyogott a nap, tündöklő kék lett az ég, csiripelni kezdtek a madarak. A valamikori fiú, odaállt a kisfia elé, és azt kérdezte: megbocsátod nekem, hogy ennyi ideig vándoroltam? Itt kellett volna lennem melletted. Óvni, szeretni, segíteni benneteket, de nemcsak az én hibám, hogy nem tehettem meg. Sose megyek el, mindig együtt leszünk, te, anyád meg én…

- És? Mit felelt a fia? – kérdezte a gyerek.

- A legokosabbat tette, amit tehetett. Úgy gondolta, ha nem szereti meg azt, akit anyja szeret, mindkettőjük szívét elveszítheti, ezért…

- Megbocsátott! – vágta rá a gyerek.  - A helyében én is azt tettem volna. Izgalmas mese volt, és ugye az apa soha többé nem ment világgá? Bárcsak hozzánk is beállítana az apám…

- Mi lenne akkor? – kérdezte Thomas.

- Átölelném a nyakát így, mint most a tiedet, és azt mondanám neki: maradj velünk. Nagyon szeretlek!

- És ha azt válaszolnám… itt maradok!

- Te?! De akkor ez egy igazi igaz mese volt! Mami! – ugrott ki az ágyból – sebe húzódásával mit sem törődve – és szinte repült, szállt az anyja felé. Miért nem mondtátok el előbb? Szóval játék volt az egész? De engem nem lehet becsapni. Én megéreztem, hogy Thomas az apám, csak nem akartatok ajtóstól rontani a házba. Attól féltetek, hogy nem fogom szeretni, úgy gondoltátok, hogy akit nem magamtól szeretek meg, azt nem fogadom el apának. Thomas felült a gépre, mellém kérte a jegyét, és megszerettette magát velem. Azt hiszitek nem tudtam?! Mami te olyan piros voltál a repülőtéren, amikor kezet fogtatok, hogy a vak is láthatta, milyen zavarban vagy. Sosem szokott reszketni a kezed. Ugye izgultál, hogy tetszik-e az apukám? De jó, hogy minden ilyen jól sikerült. Már azt sem bánnám, ha nem ö az igazi, mert szeretem… szeretlek benneteket.

- Én vagyok az igazi, kisfiam: nekem adod a mami kezét? – kérdezte ellágyulva, Thomas.

- Igen és magamat ráadásnak. De ugye nem csaptok be? Biztos, hogy itt leszel reggel is? – lesett Thomasra, a takaró alól.

- Szavamat adom rá, és adok egy puszit kölcsön. Reggel visszakérem. – csókolt rá a lecsukódó szemekre. Állt, és addig nézte kisfiát, amíg könnyei el nem homályosították a drága gyermekarcot.

- Remekül csináltad! – csókolta meg az asszony, az ocsúdó férfit. De most én következem. Tudom nem illő, hogy a nő tegye a szépet, de elmegy az eszem, ha nem tehetem. Jól figyelj, te drága vándorlegény. A fiunknak igaza volt: már ott a repülőtéren, ahogy először megláttalak, kiment belőlem minden erő. Sosem volt még rám férfi olyan hatással. Mint akibe villám vág, úgy hatott rám, hogy ugyanúgy mosolyogsz, mozdulsz, nézel, mint a fiam. Elképesztő csodának hittelek, és kutató tekinteted is félreértettem. Azt hittem nekem szól, de ma már tudom: az emlékeidben próbáltál fellelni, mert érezted a fiad közelségét, de nem tudtál hova tenni, engem. Le sem tagadhatnátok, hogy genetikai közötök van egymáshoz! Csak álltam és néztem: ilyen remekszabott fickó lesz a fiam? Így elbűvöli a nőket, mint ez a fickó engem? Így néznek majd rá a szerelmes asszonyok? Megbabonáztál, minden porcikámmal kívántalak, valahogy úgy, mint amikor az ember azt mondja: minden mindegy, csak ez a perc, ez az óra, ez a nap számít. Ha akkor azt mondod: semmi dolgom, töltsük együtt az estét, igent mondok, és elbujdosom veled, először, mióta anya vagyok. Senkiért nem tudtam volna megtenni addig, de veled mindent. Szerelmes lettem! Miért is tagadnám? Ahogy ott álltál, tétován, vagy eltűnődve, és vártad, hogy csillapuljon a fiam szeretetrohama, örökre beloptad magad a szívembe. Ki számíthatott ilyen véletlenre ki gondolhatta, hogy a hasonlatosságotok nem olyan, mint amikor valakinek rálelnek az alteregójára. Hasonmások?! Erre a Te példád a legjobb. Ki tudja, hogy ti, férfiak hol hagytok emléket magatok után, vagy ha nem ti, akkor apátok? A géneket nem lehet becsapni: előbb – utóbb előtűnnek.

- Kiszáradt a szád! Ismerem a második legjobb módot arra, hogy újra sima, és nedves legyen! – mondta a férfi, és csókolni kezdte, az öröm keresetlen szavait rázúdító ajkakat.

- Van egy kérésem: engedd, hogy én vegyek le rólad mindent, ami szerelmemmel áldott tested takarja. Alkatra is, olyan vagy, mint a fiam, akit sokszor végigpusziltam pólyás korában. Sosem hittem, hogy egyszer módom lesz ugyanazt tenni az apjával… akit szeretek!

- És aki szeret! Kívánságod parancs, mit meg nem adnék, hogy boldoggá tegyelek, de van egy kikötésem: képtelen lennék tétlenül tűrni, hogy vetkőztess. Bízzuk magunkat a vágyunkra. Nem vagyok fából, és olyan nagyon szeretlek. Egyszer majd megérted: a test követelőző. Reszketek érted, annyira kívánlak. Sosem vágytam még semmire úgy, minthogy megtűrj magad mellett…

- Túlzásba viszem… nemcsak megtűrlek, de lélegezni sem tudnék nélküled. Most nem érdekel mi lesz a sorsunk ez után, hogy oldjuk meg az együttlakást, hogy lesz belőlünk igazi család, csak a bőröd melege, a csókod puhasága, a szemed csillogása számit. Megbabonáztál Thomas Altman… te felhőkből előtűnő csoda!

Mintha lassított felvételen történne, olyan óvatosan szedték le egymás ruháit, bejárva ajkukkal a szabaddá váló helyeket elidőzve itt – ott, ahol érezték, hogy jóleső, a másiknak. Minden porcikájuk égett, úgy vágyták már az ölelésbesimulást, ahogy kitikkadt vándor áhíthatja, a hűvös vizet, de nem kapkodták el. Mihelyt a bőrük, és pásztázó ajkaik, becézni kezdtek, egyszeriben megállt az idő. Révbe értek. Tudták: csak rajtuk múlik, hogy mindig olyan meghitt, csodálatos legyen az együtt töltött idő, mint az első percek, amelyekben hagyták, hogy a szívük koreografálja a leggyönyörteljesebb ölelést, amely szűzi, tiszta és istenadta csoda.

- Gyönyörű vagy! – súgta a férfi. Azt hittem el tudom képzelni, mit rejt a ruhád, amit gondolatban már annyiszor levettem rólad, de minden fantázia szegényes ennyi szépséghez! Hogy voltam képes meglenni nélküled? Miért nem találtam rád előbb?

- Mit szóljak én, akinek elképzelése sem volt arról, hogy ilyen őrjítő érzés lehet meztelenül látni azt a férfit, akit szeretünk. A fiunk éppen ilyen daliás férfi lesz majd…

- A lányaink pedig pontosan olyanok, mint az anyjuk, akit isten, csakis könyörületes jókedvében teremthetett. Ha látnád az arcod: sugárzik, és eszeveszetté tesz, hogy én teszlek ilyen boldoggá, az én simogatásom, csókom bűvöl el. Mágus vagyok! Micsoda hatalom van a birtokomban?! Soha nem akarok visszaélni vele de lemondani se tudnék róla. Ugye mindig az enyém leszel, nekem maradsz ilyen gyönyörű, kedves, aranyszívű, csodálnivaló…

- Légy a szerelemszobrászom! Formálj olyanná a szeretkezés művészetében, amilyennek azt az asszonyt vágyod, akire sosem tudnál ráunni, akivel mindig nekivághatsz az extázisnak. Valamennyi nőben ott a lehetőség, a sokszínűség, ott szunnyad a vágy, csak nem veszik őket partnerszámba, inkább saját testükre figyelnek.

- Elméletböl: jeles. A többit bízd rám, édes. Ami a boldogsághoz kell, adva van: egy gyönyörű női test és egy rajongó férfi, aki olyan szeretőt farag bel öled, hogy azon kapod magad: belepirulsz abba, amit kedvemre teszel, de sosem fogadnék el tőled olyat, amit ezerszeresen ne viszonoznék.

Thomas sosem számolta hány növel szeretkezett, korán kezdett kamasz, és férfiéletében, de mindig odafigyelt arra, akivel kapcsolatba került, hogyne vigyázott volna Rosanára, nemcsak azért mert első férfi lehet az életében, hanem mert vacogtatóan szereti. Rosana teste hamar felébredt, gátlásait levetkezve kért, esengett, csókolt, becézett, és búgott, előbb szája elé kapott kézzel, majd boldog szemérmetlenséggel, mint tavasszal a gerlicék. Ö már régen tudja, hogy az igazi örömérzés nem tart sokáig, de ha elhúzódik az út odáig, az gyönyörűséget okoz mindkét félnek. Rosana adta magát. Az ösztön, amit ember és állat egyaránt magával hoz a világra, működésbe lépett. A legtöbb örömöt adó, fajfenntartás sugallta vágy átszakított minden szeméremgátat, és a gyönyörödés csúcsán járva, Rosana lehunyt szemhéja alól kicsordult egy könnycsepp. Lecsókolta, mert tudta: az ölelés örömkönnye értékesebb az igazgyöngynél. A minden szemérmét levető test, a sokszínű fátylait ledobáló lélek, sosem érhető tetten olyan mesterkéltség nélkül, mint a szeretkezés, és az azt követő teljes ellágyulás perceiben.

Csodálatos éjszaka volt. Felváltva szunnyadtak el, de hol egyikük hol másikuk addig nézte, csodálva az éppen alvót, hogy az hamar felneszelt, és karjaik új ölelésre indultak, miközben sosem használt, csodálatos becéző szavakat soroló ajkuk fáradhatatlanul csókolt…

Amikor Robert reggel – kopogtatás után – , halkan benyitva rájuk lesett, mert látni akarta: nem csapták-e be, itt maradt-e Thomas: úgy aludtak a keskeny ágyon, egymás karjában, mint két kis angyal.

- A szüleim… és olyan boldognak látszanak még álmukban is! Milyen jó, hogy egymást is szeretik, nemcsak engem, külön – külön…

Szinopszis

Linda Taylor: Férfiszív c. andalító regényéhez

Thomas Altman, fiatal, tehetséges üzletember felszáll a repülőre és a mellette lévő ülésen meglát egy nyolc év körüli fiút, aki döbbenetesen hasonlít egykori önmagára. Beszélgetés közben kiderül, hogy sok bennük a közös, és az is, hogy a kisfiúnak nincs apja. Anyja neveli. Az anya vár a gyerekre és Altman bemutatkozik, de esküdni merne rá, hogy sosem látta a figyelemreméltó doktornőt. A hasonlóság nem hagyja nyugodni, és mert a kisfiúnak megadta a telefonszámát, hogy ha férfiúi beszélgetés szükségét érzi, hívja: összebarátkoznak. Altmant egyre inkább izgatja a fiú hasonlósága, és egy gyermekkori fotóját elküldi az anyának. Amikor újra a városban jár, jelentkezik, de a doktornő minden magyarázattól elzárkózik, nem akarja hogy bármi megzavarja fia életét. Hetek múlva a gyerek beteg lesz, vakbéllel műtik és Altman hiába keresi otthon, ezért a kórházba megy, ahol megtudja, hogy a doktornő, a fia ágya mellett virraszt.

Sok – sok bonyodalom és elképzelhetetlenül bizarr események tisztázása után derül ki, hogy Thomas Altman a gyermek apja, de ö nemcsak a fiát akarja… hanem az önfeláldozó, csodálatos anyaszivű doktornő szerelme nélkül sem tudna élni…

1984.

[/rkey]