Gyere, mesélj…

Irta: L. Timothy

Tudom, hogy amit írok nem mindennapos, de azt is, hogy nem voltam egyedül, aki azt csinálta, vagy még most is csinálja, amit én, nyolc éve. Akkor váltam el, mert nem értettük meg egymást gyerek nem volt, így hamar ment minden. Nem is tudom hol akadt a kezembe az első újság, amiben már olyan párkereső hirdetés volt, amelyből hiányzott, a kötelező kitétel: házasság céljából. Először csak válogattam, aztán gondoltam mi a csudának bogarásszak, megér egy százast, hogy magam hirdessek és mazsolázzak az ajánlkozók között. Nősülni nem akartam. Elég volt egyszer. Amikor elmentem a jeligés levelekért, alig hittem, hogy százhúszan írtak. Nem szaporítom a szót: az első hirdetés jó három hónapra biztosította a legizgisebb változatos, szórakozást: mindig morgós feleségem helyett hol ilyen, hol olyan asszonyka kereste a kedvem. Csakhogy annak is volt hátulütője. Aki nem próbálta – és gondolom ök. vannak többen – el sem hinné, mire képes egy tüzes menyecske, ha kapcsolatot akar teremteni. Csak egyetlen közös volt valamennyiben: aznap ágyba akartak kerülni velem. Így aztán a második vizitre nem is volt szükség. Ha jól emlékszem egyszer repetáztam egy kedves tanító nénivel azért, mert olyan jólesett, ahogy biztatott, dicsért mintha a nebulója lennék. Regényt lehetne írni azokról a sandikról! Akadtak olyan helyzetek, amiktől a szőrszálaim is égnek meredtek. Mondanom sem kell, hogy – nem a helybéli nőket részesítettem előnyben. Volt egy Trabantom, a benzin akkor még nem jelentett gondot, egy szál virág is belefért, mert ahova csak mentem, szívesen látott vendég voltam. Étel, ital, édességek, és puha – pihe ágyikó, begyes, telhetetlenül tüzes, vagy frigid, de mindenképpen gyengéd – keménység után sóvárgó növel. Nehezen szoktam meg, hogy ne nekem kelljen kezdeményeznem, hiszen a feleségemnek igencsak kedvébe kellett járnom egy – egy muszáj ölelésért. Bezzeg a gyengédségre vágyó kicsikék, – akadt közöttük mázsán felüli is – , babusgatni kezdtek, majd citromnak néztek és használhatatlanná facsartak. Azt hitték azzal magukhoz édesgethetnek, megtarthatnak.

[rkey]

Nem voltak fenékig tejfel. Akadt köztük, szinte kielégíthetetlen, aki hajnal felé kereken kimondta, nem értem meg amit rám költött. De hát tehetek én arról, hogy az egyszobás lakás étkezőfülkéjében volt egy főiskolás albérlő lány, és igencsak zavart a jelenléte. Meg aztán ahogy a”hagyd magad könnyebben szabadulsz” szexfelfogásu nőket nem csíptem, a nagyon rámenősek sem tartoztak a kedvenceim közé, és képtelen voltam felfogni, hány ölelést akar egyik – másik, lógó mellű, korombeli asszony a vacsorájáért, meg a panasznapért, amit végighallgattatott velem: a férje elhanyagolta, mindig fáradt volt. Másnap reggel tudtam: miben fáradhatott ki a fickó, és ismeretlenül is sajnáltam szegényt. Nem véletlen a római jog tézise: hallgattassék meg a másik fél is. Jártam gerendás szobában – aludtam, vagy inkább tipródtam, nagydunyhás ágyban, ahol a menyecske még házi finomságokkal is felpakolt, mert azt remélte: az Akadt olyan hely is, ahol nem egyedül várt az asszonyka: otthon volt a szerelemre teljesen képtelen, de hálás tekintetű férj is, aki csak annyit kért, hogy legalább kedve telhessék a felesége élvezetében. Hajnal lett mire belementem, de nem mondhatom hogy nem próbáltam ki azt is. Nagyon hívtak, de örültem hogy egyszer képes voltam olyan körülmények között helytállni. Annyi eszem volt – hogy egyik nő se tudjon rólam semmit, vagyis ne nagyon juthasson a nyomomra senki. Vígan, és főleg költségkimélö módon kapirgáltam a szemétdombon, amíg egyszer…

Az éjszaka egész jól sikerült, a csaj még Párizsban is megállta volna a helyét, igaz én is formában voltam, és csíptük is egymás testét, szóval összejöttek a dolgok. Reggel, ugy nyaltam a szám szélét, akár egy pákosztos macska. Vonattal indultam vissza. Számozott helyek voltak, ha akarom sem kerülhettem volna el a sorsomat, vagyis az a visszaút, számomra a véget jelentette. Az ablaknál egy elég csinos – legalább tíz évvel fiatalabb – nő ült, és nem is tudom melyikünk kezdte a beszélgetést, de köztudott, hogy az uti, tere – ferék olajozottan folynak, és szemérmetlenül őszinték. Mintha az ember azt tartaná: akkor és soha többé. Én is elkezdtem mesélni. A válással indítottam, nem árt ha rokonszenvet ébreszt az ember a nőben, persze hibátlannak, mindig tettre késznek írtam le magam, vagyis tuti hogy a feleségem az oka mindennek, aztán egyszer csak benne voltam a közepébe: hencegtem, akárcsak Casanova. A nőnek csak ugy csillogott a szeme. Még… még… meséljen még! – kérte fátyolos tekintettel, és részletekre menően beszámoltatott a három hónap alatt átélt kalandok javáról. Másfél óráig tartott az út, de csak később jöttem rá, hogy – amikor még gyanútlan voltam – elszóltam magam, hol ismerkedtem meg a feleségemmel, és azóta is ott dolgozom. Azt hittem álmodom amikor a pár napra rá, a gyár kapujában szemmel csillogó szemmel elém állt és kéjesen súgta:- Azóta sem tudok másra gondolni, csak az erotikus meséire és higgye el, sokszor elég a boldogsághoz, hogy felidézzem, ahogy részletezte a szeretkezéseit. Nem lehetne, hogy egyszer – közben – és előtte, meg utána meséljen? Örjitöen felizgatnak a szavak. Nem bánná meg. Az sem utolsó sikerélmény a férfinak, ha futószalagon röpíti mennybe a partnerét, anélkül hogy megerőltetné magát.

Félévig meséltem, amikor megkérte a kezem, mert szerinte ugy sem találunk jobbat egymásnál. Nem mondhatom hogy megbántam. Örjitöen jólesik, hogy mihelyt hozzáérek azonnal felcsillan a szeme: gyere mesélj… és mire elkezdem, – akár Seherezádé – szép lassan leszedünk a másikról minden göncöt, s közben sem maradhatok szótlan. Egyre ordenárébb szavakat használok kiszínezem, körül írom, azt az ölelést is, ami inkább szánalmas volt, mint észvesztő de neki, és rajta keresztül nekem is: örjitöen izgató! Csak hát… Seherezádénak ezeregy meséje volt, nekem alig hetven – nyolcvan, aminek nagy része szóra sem érdemes. A legtöbbet már kívülről tudja de nem unja, mindig ugy kezd törleszkedni: gyere… mesélj! És minél nagyobb kedvem van cifrázni, annál jobban járunk mind a ketten. A sosemvolt pajzán, erotikus emlékek, mint ajzószer?! Sokszor morfondírozok azon: van-e teljesen normális ember, és ha igen, melyikünk az? Mert egy olyan takaros asszonynak mint a feleségem nem elég, ha alaposan megkapja a magáét, szavakkal is fel kell izgatnom, és hogy nyolc éve belevágtam egy olyan kalandba, – igaz akkor még nem volt AIDS – az minden, csak nem normális. De hát így volt, ahogy leírtam, és az vesse rám az első követ, aki – hacsak gondolatban is – , sosem próbálkozott hasonlóval… vagy tévednék?!

[/rkey]