Hallgass a szívedre…

Irta Linda Taylor

Jennifer Warren, az óriási vagyon egyetlen várományosa, de nem nagyon érdekli a pénz, mert számításba sem vette, amikor a jövőjéről kellett döntenie. Apja tanúsított ugyan némi ellenállást, de végülis belegyezett, hogy tanuljon, és nem is valami látszattudományt, csak azért, hogy diplomája legyen, hanem amihez kedve volt: a gyógyítást. Kemény, embert próbáló éveken van túl, de végre letette az orvosi esküt.

Az egyetemen új barátokat szerzett és természetesen fiuk is akadtak, akik megpróbáltak udvarolni neki. A finisben ketten maradtak mellette. Brian Tobbs, aki nemcsak az évfolyam, de talán az egész egyetem legjobb képü fiúja volt és George Walton, a hűséges, nélkülözhetetlen jó barát, aki sosem vallott ugyan szerelmet, de mindig ott volt ha segítségre szorult. Együtt tanultak, minden hívására azonnal tettre készen állt, vállalta a kellemetlen felkéréseket is, de kinézésre, még középszerűnek sem volt mondható. Talán ezért is ragadt le mellette. A lányok sem igen tolongtak körülötte, hiszen nem tudhatták, milyen jólelkű, és remekül el lehet beszélgetni vele Értelmes, okos és tűzbe menne azért akit barátjának vall. De hát a lányok általában nem az ilyen fiukért vannak oda. Mint ahogy ö sem! Bevallva, vagy bevallatlanul Brian volt az akire mint jövendőbelijére gondolt. Sok időt töltöttek együtt, és a fiú mindent elkövetett, hogy jó képet vágjon a dologhoz. Jennifer nem volt buta lány. Fel tudta mérni az esélyeit, a rosszindulatú sugdolózók nélkül is. Tudta, hogy nem való egy olyan hétköznapi lány, a férfiak között is paradicsommadárként virító Brian mellé, mint amilyen ö. Belesajdult a szíve, amikor egy – egy elábrándozása végén, oda lyukadt ki: csak a pénzedért szeret, ha szeret?! Jennifer előtt ott volt az élő példa, az anyjáé. Okulhatott volna belőle. Anyja gyönyörű volt, és pár év alatt kiderült, hogy nem szerelemből lett a semmitmondó külsejű, de rendkívüli képességekkel rendelkező apja felesége. Öt évig bírta a pénz kárpótlását, aztán jött valaki, még gazdagabb, és ráadásul csinosabb, mint a férje. Ö négy éves volt, amikor elhagyta őket. Azóta élnek apjával, kettesben. Két szürke, de gazdag kis veréb, akik láthatóan jól érzik magukat a bőrükben. Legalábbis eddig, ö is jól érezte. Most azonban minden Briantól függ, akinek nagy tervei vannak. Klinikát akar nyitni, cseppet sem titkoltan, az ö apja pénzéből, aki nem túl lelkesen fogadja az ötletet.- Kislányom, ha egy fiú elvégezte az orvosi egyetemet, az előbb szerezzen némi tapasztalatot, és aztán fogjon vállalkozásba, de akkor is olyanba, amit saját képességeire alapozhat. Nem akarlak megbántani, de Brianhoz nem azért tolonganának majd a paciensek, természetesen, főleg lányok, és asszonyok, mert a legjobb specialistának tartják, hanem mert jóképű. Ne tedd tönkre az életedet kislányom. Gondold meg, mielőtt biztatod, vagy mielőtt döntesz. Nem szólok bele, ezt is bánom, hogy elmondtam, de egy apa mégsem nézheti tétlenül, hogy a lánya ész nélkül rohanjon a vesztébe. Tedd próbára…- Hogyan? Minek? Hiszen minden hibájával, gyarlóságával együtt, szeretem. Nem tudnék nélküle élni, Papa!- Az sem térítene észre, ha rájönnél, hogy nem te érdekled igazán…- Fő, hogy valami érdekelje, ami velem kapcsolatos! – vágta rá dacosan, mire az apja, szomorúan bár, de elhallgatott.

Nagyon készült a diploma szerzést ünneplő estjére. Apja rábízta hány vendéget hív, és ö csak kettőt hívott. Briant és Georget. Briant azért, mert nincs a világon számára fontosabb Georget pedig, hogy megköszönje neki a sok segítséget. Tartotta a fiút annyira tapintatosnak, hogy tudja mikor kell elmennie, és kettesben maradhatnak Briannal, tisztázhatják a jövőjüket. Hallotta már a csodálatos fiú szájából, hogy szereti, de azt sem bánná, ha percenként hajtogatná.

Brian érkezett elsőnek. A vak is láthatta hogy mennyire örül neki: nem is ment, szinte futott elébe. Amit váltottak inkább puszi volt, mint csók. Kicsit zavarta, de Brian sosem kérte még, hogy feküdjön le vele. Ám ezt is szerette benne. Ugy gondolta, ezzel jelzi: komoly a szándéka.- Ezt is megértük, édesem! – kezdte búgó hangon, Brian. – Végre készen vagyunk. Ideje hogy a jövőre is gondoljunk. Ugye hozzám jössz feleségül? Gondoskodni akarok rólad. Kényeztetni, minden kívánságodat lesni…- És együtt dolgozni velem, a klinikádon?- Ugyan már, drágám. Csak nem állsz be a nyavalygók közé pátyolgatónak, amikor a kezed sem kell vízbe mártanod?!- Akkor miért tanultam? Bármilyen hihetetlen is, de el kéne hinned végre, hogy az egyetem számomra nemcsak szeszély volt. Gyógyítani szeretnék.- Jól is járna, akit te gyógyítanál, hiszen évfolyamelső voltál, de semmi szükséged rá. Apádat felveti a pénz, ami tudom, nem boldogit, mondják azok, akik dúskálnak benne! Remélem hajlandó segíteni, hogy nyithassak egy klinikát. Aztán, majd meglátjuk drágám, ugy értem a te további sorsodat. Máshova nem engednélek, a saját klinikánkon pedig, nem volna szerencsés.

[rkey]

Ekkor érkezett meg George Walton, a nála megszokott sugárzó mosollyal. Kezet nyújtott Jennifernek, és szemébe nézve meleg szavakkal gratulált neki. Látszott, hogy nem a levegőbe beszél, fontos neki, hogy akihez szól, az tudja: hozzá beszél. Jennifer ezt az egyenességet, nagyon tisztelte és szerette benne. Kevés a másokra figyelni tudó ember.- Van már állásod? – vágta el a tanulmányi eredményére vonatkozó bókáradatot, Jennifer.- Megpályázok egy patológusi állást.- Neked elment az eszed! – szólt közbe Brian. Éppen azt?- Sebész szeretnék lenni. Jó sebész. Ugy gondolom, hogy a műtőasztal mellett sokáig nem foghatnék szikét a kezembe, vagyis végig kellene járnom a gyakorlat lépcsőit, ott pedig belevághatok a dolgok közepébe. Egy sebész számára a bonc orvosi munka a legjobb előtanulmány. Hibát nem követhetek el, de mindennek vakon megtanulhatom a helyét, vagyis ha utána szikét kérek, tudom hova, és mekkorát vágjak, ráadásul biztos kézzel.- Még házasodnod sem lesz könnyű barátom, mert ugyan melyik lány kapkodna egy hullakaszaboló orvos után?

Jennifer elpirult. Rossz érzés, mikor az ember más kellemetlenkedéséért kénytelen restelkedni. Szerencsére kopogtak és apja lépett be. Feltűnően szomorú volt. Nem is vitte túlzásba a fiuk üdvözlését. Alig hallhatóan kezdte.- Kislányom beszélnem kell veled.- Baj van, Papa? – ijedt meg Jennifer.- Ahogy vesszük, neked nem az, mert sosem becsülted a pénzt, de nekem, aki napi húsz órákat hajtottam, tragédia.- De hát, mi történt? – kérdezte, látható érdeklődéssel Brian.- Nem tudom mondhatom – e? Inkább a lányomra tartozna, de képtelen vagyok egyedül megbirkózni a kegyetlen hirrel.- El is mehetünk! – ajánlotta azonnal, George.- Nem, maradjatok! – szólt csendesen a lány, és odament az apja mellé. – Hallgatlak, papa.- Tönkrementem. Mindenem oda lett. Valahogy összejöttek a dolgok. A tőzsde, amihez sosem volt túl nagy szerencsém, alaposan megtréfált. Csődöt kell kérnem magam ellen. A jogászok szerint, elképzelhető, hogy még ezt a házat sem tudom megtartani. Mi lesz veled, kislányom?- Papa! Nyugodj meg. Ülj le szépen. Hozok egy kis vizet. Olyan fehér vagy, mint a fal. – mondta Jennifer. George azonnal kisietett, és csakhamar egy pohár vízzel tért vissza.

Mr. Warren ivott pár kortyot.- Nagyon sajnálom kislányom. Azt akartam, hogy boldog légy, mostanában már csak azért dolgoztam, hogy boldoggá tegyelek. Mi lesz most veled?- Miattam ne fájjon a fejed, papa. Orvos vagyok, és dolgozni fogok. Eláruljak valamit? Titokban sokszor gondoltam rá: bárcsak kényszerítve lennék hogy csatasorba álljak. Mindig féltem, hogy te, vagy Brian lebeszéltek a gyógyitásról.- Én?! – kérdezte meglepődve, Brian Tobbs. Milyen jogon tenném? Mindenki ugy rendezi az életét, ahogy tudja. Azt hiszem én itt, most csak zavarok. Nyugodjon meg, Mr. Warren. Majd jelentkezem, Jennifer. Fel a fejjel! – mondta, és nem kiment, hanem szinte kimenekült a nappaliból.- Azt hiszem nekem sem sok keresnivalóm van itt, hacsak nem tudok segíteni. De, mielőtt elmegyek, hadd kérdezzem meg: – Nincs-e szükségük valamire. Nem tudnék segíteni, Mr. Warren?- Rajtam már nem. Oda minden amiért harminc évig dolgoztam. – mondta megtörten a férfi.- Amit a munkája hozott, az lehet, hogy odavan, de ön hál istennek egészséges, nem hagyhatja abba, csak azért, mert valami nem sikerült. Az élet a próbálkozások sorozata. Az ember azért ember, hogy ha földre kerül felálljon, és kezdje elölről. Nem hiszem, hogy annyira súlyos lenne a helyzet. Az első percekben minden sötétebbnek látszik, mint amilyen, de ha mégis: Jennifer, ott ahova én beadtam a pályázatom, van üres hely. Tudom, hogy gyermekgyógyász szeretnél lenni… azt hiszem az állás neked való lenne.- Köszönöm a vizet, és a vigasztalást fiam, mondta Mr. Warren, és lánya marasztalása ellenére, elhagyta a szobát.- Nagyon fáj? – kérdezte a lányhoz lépve, George.- Nem a pénz, hanem hogy ö boldogtalan!- Igen. Az életben talán nincs is annál rosszabb, mint boldogtalannak látni azt akit szeretünk. – suttogta a fiu.- Ugy beszélsz, mint egy csalódott szerelmes.- Szerelmes vagyok, de nem csalódott. Felmértem a helyzetet. Nem érhet meglepetés, mert tisztában voltam vele, hogy már a startnál sem volt esélyem.- Te? Szerelmes? – kérdezte hitetlenkedve Jennifer. – Kibe? George, hiszen sosem láttalak más lánnyal… csak…- Azzal, akit szeretek, és akinek nem mertem szólni! Hogy is hihettem volna, hogy engem választ, amikor nálam sokkal csinosabb, körül rajongottab fiú is forgolódott körülötte.- George… te…- Igen! Szeretlek Jennifer és sajnálom, hogy kitudódott. Különösen, hogy most. Azt hiheted, hogy csak a sajnálat diktálja!- Pszt. Ne mondd ezt! – nézett a fiúra felderülő arccal a lány. – Tudom, hogy nem a sajnálat beszél bel öled!- Akkor hadd kérdezzem meg most, amikor nem érhet vád, hogy csak a pénzed akarom: leszel a feleségem? Tűröd egy életen át, hogy a kedvedbe járjak hogy lessem minden kívánságodat, hogy ugy szeresselek, ahogy soha, senki nem szerethet!- George! Te igaz jó barát, te kedves, drága. Köszönöm, hogy itt maradtál… és… a feleséged leszek!- Mondhatnám, hogy mindegy milyen érzés vezet a karjaimba, de nem hiszem hogy a sajnálat elég a boldogsághoz. Nem az enyémhez, hiszen nekem az is csoda, ha egy levegőt szívhatok veled, de szeretném, ha te is boldog lennél. Gondolkozz rajta. Én várok, hiszen szeretlek! – ölelte át a drága lányt.

Kopogtak és – ragyogó képpel – Mr. Warren tért vissza.- Vicceltem gyerekek. Nem, bírtam ki, hogy hagyjalak a vesztedbe rohanni. Elment az a bájgunbár? Sose bánd kislányom. Ö nem téged szeretett! Ezt akartam bebizonyítani. Ha sikerült… ?- Azt hiszem sikerült, papa. Rádöbbentettél, hogy majdnem elmentem az igazgyöngy mellett, hogy marokra kaphassam az üveggyöngy cserepeit. Szeretem Georget… ha jól meggondolom, négy éve oda vagyok érte, csak hát túl közel volt ahhoz, hogy meglássam! A fa eltakarta előlem a csodálatos, mesebeli, kerek erdőt! – kacagott Jennifer, George lágy, de mégis biztonságot adó ölelésébe bújva.

[/rkey]