Ilyen a szerelem

Irta: Linda Taylor

Dorothy Gibson életében eljött a várva várt, és hite szerint, legboldogabb nap. Ö aki, mióta csak az eszét tudja gyökértelen fához hasonlítja magát, végre földbe kerül, hajszálgyökereivel elkezdheti felszívni az életet jelentő táplálékot, hogy széllel, hideggel, szárazsággal dacolva minél biztosabban állhasson a helyén, és nemcsak saját hasznára. Akaraterejének, sosem csillapuló bizonyítási kényszerének, köszönheti, hogy elérhette a jeles napot.- Doktorrá fogadom! – hallotta sorban a professzorok hangját, ahogy évfolyamtársai elvonultak előttük, kezet fogtak velük. Könnybe lábadt tekintetét képtelen volt levenni az ünnepélyes ceremóniáról, miközben hálás szívvel gondolt Arthur Donaldsonra, aki lehetővé tette előrehaladását, anyagilag. Hosszú utat járt végig, korántsem zökkenőmentesen, amely – szinte biztos – , hogy a csodálatos férfi segítsége nélkül, nemcsak göröngyösebb, de elérhetetlen lett volna.

Az intézetben, ahol felnőtt azt mondták négy éves korában került oda, mert szülei autóbaleset áldozatai lettek, és a rokonságból senki nem akadt, aki magához fogadja. De hát miért is tolakodtak volna, hiszen a szüleinek nem volt vagyonuk, amely felett – a törvény által kirendelt ügygondnok, – nagykorúságáig, rendelkezhetett volna. A bérelt lakásban néhány darab, – nem túl értékes – bútor maradt egész addigi boldog életéből, de mire mindezt megtudta, már visszaidézhetetlenné váltak a sejtelmesen halvány, de megnyugvást adó emlékek, is amelyek a valamikori csodás gyermekkorából maradtak. Eleinte elábrándozott esténként, mielőtt álomba sírta magát, csakhogy el ne felejtsen semmit, aminek jóleső meleget adó emlékképébe bele lehet burkolózni, amelyből erőt lehet meríteni, a másnapi árvasághoz. Egy idő után az intézeti ridegség egyre nehezebbé tette a szépre való visszaemlékezést. Állandó hiányérzet gyötörte, amíg egy új nevelőnő, egyik este meg nem csókolta, mielőtt leoltotta a villanyt. A búcsúcsók rádöbbentette: édesanyja esti puszijára vágyik, amit valamikor régen, mindig megkapott. Akkor este sokáig sírt, és a nevelőnő inkább büntetést helyezett kilátásba, ha nem hagyja abba a hisztizést, mintsem újra megcsókolta, netán egy kicsit babusgatta volna. Azt tudta, hogy soha nem járt nagyobb közösségbe, az egész napot anyjával töltötte, aki nem dolgozott. Apja igen. Ö minden reggel elment és esténként alig várták, hogy hazajöjjön. Csodálatos ember volt. Öt, bármilyen fáradt volt is, ölbe kapta, anyját átölelte, megcsókolta és mosolygott… sosem látta szomorúnak. Anyja sokszor mondogatta: te a félholtat is jókedvre derítenéd, pedig nem sok okunk van a vidámságra. Sokáig és sokat gondolt arra a szerény kis otthonra, aztán, kin keservesen beleszokott az intézeti világba. Ám volt amit soha nem tudott elfelejteni: a papa bajuszának bizsergető csiklandozását, a mami örömét, ha új ruhát próbált rá, amelyet maga varrt, és önön képét, ahogy boldogan illegette magát az itt – ott megvakult tükörben. Szerette azt a imitt – amott felhullámosodott foncsorozású tükröt. Kit érdekelt akkor, hogy nem mindene látszik tisztán ha, odaállt elébe?! A kerete nagyon szép volt. Faragott és szemlátomást régi. Mami azt mondta, ami régi azt az idő nemessé teszi, sosem szabad kidobni mindent, ami hűségesen kitartott az ember szolgálatában, mert akkor mi marad fenn az utókorra?! Miből következtetnek: hogyan éltek ötven, száz, éve az emberek. Hát ami azt illeti, ök. elég szegényesen, de legalább volt saját szobája, szekrénye, polca, bögréje, nem úgy, mint az intézetben, ahol tilos a saját holmi: minden közös. Azt, hogy enyém: csak a büntetés, az osztályzat, a láz, a betegség jelentette, és minden más, ami örömet adhatott volna, közös volt. Talán a közös elleni tiltakozás tette olyan konokká, hogy szinte meglepte vele a nevelőit. Ha egy gyerek dacolni próbál az öt körülvevő világgal, annak oka van. Még családi környezetben is. Mélyen fészkelő, alapos oka. De ki törődött akkor ezzel. Büntették, betörték, minden lázadási próbálkozása kudarcba fulladt, ami még kezelhetetlenebbé tette. Hogy is érthette volna meg: miért büntetik, ha párnája alá dug egy könyvet, vagy egy szalagot, csak mert szerette, jólesett lapozgatni, simogatni, és azt képzelni: a holmi az övé. Ha megtalálták büntetés járt érte. Mintha el akarta volna lopni! Vagy inkább elvből, hiszen az apró kacatot, például szalagdarabot, a szemétbe dobták, miután elkobozták tőle. A könyvet nem. Az csak visszakerült a közös könyvtárba. Pedig olyan jó volt esténként a keblére szorítani, és azt mondani, van amit szeressek, ami hozzám tartozik, amiről álmodhatok, gondosan elrakjak és ügyeljek rá. Később rájött, hogy csak egyetlen területen juthat olyasmihez amit joggal mondhat magáénak és az a tanulás. Ha jelest kap az csak az övé. Senki nem veheti el tőle. Az nem közös, arra büszke lehet, azért érdemes tanulni, dolgozni, mert beírják, felírják, megjegyzik: és még dicséretet is kap érte. A bizonyítási kényszer, amely sosem szűnt: segített neki elviselhetővé tenni az árvaságot. Rájött, hogy van valami amit az esténkénti, motozásokon sem vehetnek el tőle és az a: tudás. Tanulni fog. Mindent, amit lehet. Saját kárán tanulva jött rá arra, amit egy akkor bekerült kislány elég nyeglén fogalmazott meg: untam az őseim örökös hegyi beszédét: magadnak tanulsz. Amit tudsz, azt senki nem veheti el tőled!

Sokféle gyerek összekerül egy olyan intézetben, és legtöbbjük elképzelni sem tudja, milyen a család. Neki voltak ködös emlékképei, mégis amikor tizenkét éves korában meghívta egy család magához nyaralni, szinte elámult, mi mindenből áll a világ, az intézeten kívül. Ott sem volt külön szobája, de a három gyerekkel szabadon hancúrozhatott, nem kellett sorakozni mosdáshoz volt jóéjszakát puszi, amelyre már ébredéskor elkezdett várni, és amely mindig könnyet csalt a szemébe. A néni esténként nemcsak a három gyermekét, öt is megcsókolta. Előfordult, hogy hozzá vissza is tért, egy – két simogatás, kedves szó erejéig. Ha tudta volna mit jelentenek neki azok a pillanatok?! Ha elmondhatta volna?! De hát nem ismerte a szavakat, amelyek hűen visszaadják az érzelmeit! A néni nem bánta, ha ö sokkal tovább, és görcsösebben kapaszkodik a nyakába, mint saját gyermekei. Jó volt éreznie a múltból visszasejlő anyaszagot. Az anyaszag az ö képzeletvilágában egyet jelentett a szeretettel. A néni sem volt pomádés, csak a friss szappanszagot érezte rajta, mint valamikor az anyján. Milyen csodálatos lehet annak az élete, akinek anyja van, szülei – gondolta akkor és két héten át azzal a szívfájdalommal aludt el esténként, – játéktól holtfáradtan – , hogy már csak kilenc nap a boldogság, már csak nyolc… és akad-e még egyszer olyan család, amely megkönyörül egy intézeti gyereken, és izelitöt ad neki a hétköznapi életből. Ott látott először tollas csirkét, tehenet, amelyik a tejet adja, földi gilisztát, gyíkot, héjas burgonyát. Ott dicsérték először, mert ügyesen keverte a krémet, fürgén hámozta a burgonyát, és úgy mászott a fára gyümölcsöt szedni, akár egy mókus. Milyen jól estek a szavak, amelyeknek bársony puhaságában megfüröszthette szeretetre éhes lelkét, miközben az járt a fejében: ugyan mibe kerülne a nevelőknek, mégis olyan csínján bánnak a dicsérettel?! Pedig a jó szó, a szeretet hatalmas hajtó erő. Az atomnál is nagyobb fütöereje van, és ami legcsodálatosabb: mindenkiben van, semmibe nem kerül, mégse lehetne megvenni semmi áron. Azon a nyáron megfogadta, hogy ha felnő, mindenkit szeretni fog: mosolyog az utcán az emberekre, segít a rászorulókon, mert érezte, hogy a szeretet olyan, mint Jézus öt kenyere és hala: mennél többen kapnak bel öle, annál szaporább, és sosem fogy el, amíg a szív dobog.

A gyerekekkel jó barátságba került és a szülök is megszerették. Azzal Bucsuztak tőle, hogy karácsonyra visszavárják. Az volt élete első igazi karácsonya, amelyre azóta is tisztán tud visszaemlékezni. Mert fa az intézetben is volt, ajándékokat is kaptak, de mihelyt véget ért az ünnep, minden közösbe került. Ha pulóvert kapott közös mosásba kellett adnia és utána senki nem figyelt oda, ugyanazt kapja-e vissza, tisztán, vagy egy másikat? Előfordult, hogy bele varrta a nevét, mielőtt kiadta a kezéből, ne keverhessék el, hadd legyen valami igazán az övé, moshassa, óvhassa, vigyázhasson rá. De hiába… Minél többször hívták meg ahhoz a családhoz, annál jobban vágyódott a legkisebb, de legmeghittebb közösség után. Ha úgy élhetne, ha családja lenne, mindenét megosztaná a többiekkel, a kedvükbe járna, szót fogadna… boldog lenne. Ekkor került szembe először önmagával. Hogy is van ez? Ha ott nem vágyna saját holmira kedvére tenne a többieknek, szót fogadna, akkor az intézetben miért ne élhetne úgy, mint más gyermek a családban?! Mi értelme a lázadásnak, a dacnak, hiszen neki az intézet a családja, oda nyomorította a sors, a hozzá hasonlóak, úgysem tud kikerülni onnan, miért ne élne hát boldogan, derűssé téve mások életét is.

Tizennégy éves volt, amikor tudatosodott benne, hogy isten kegyelméből szinte játszva tanul. Mihez kezdene annyi tudással, és főleg annyi idővel, ami a tanulás után maradt? Örökké nem olvashat, az intézetet pedig úgysem hagyhatja el. Belül kell kitalálnia valamit, ami neki, és másoknak is örömöt ad. Eleinte csak a nehezebb fejű lányokat segítette a tanulásban, később tere – fere bulikat hirdetett, ahol szórakoztató formában, röviden ismertette egy – egy könyv tartalmát. Mesélt, hogy azok is megismerkedhessenek a színvonalas irodalommal akiknek “muszáj”ra, soha nem lenne kedvük és türelmük elolvasni. Olyan élvezetesen tudott mesélni, hogy a gyerekek, odaszoktak. A nevelők örültek, mert addig sem volt gondjuk a darázsrajra. Dorothyra tátott szájjal figyeltek a gyerekek, lenyűgözte őket Verne, Dickens, akiknek egyébként, még filmen sem biztos, hogy megnézték volna. Ha elhallgatott, csak addig volt csend, amíg a varázslatból fel nem ocsúdott a hallgatóság: mesélj még! Mennyi szépség utáni vágy ég bennük, és neki van mit tovább adnia, hiszen tengersok könyvet elolvasott, és az órán hallottak is megmaradtak a fejében. A kézimunkázást nem szerette, többre vágyott, több maradandó emléket akart hagyni a társaiban, mint egy sál, vagy sapka amit ö kötött. Több vitalitás szorult belé, mintsem képes legyen órákig egyhelyben ülve, egy sima – egy fordítottal elütni az időt.

A kedves család gyerekei nyelveket is tanultak. Amíg náluk volt, megkérte, hogy csak németül, vagy franciául szóljanak hozzá. El sem hitte volna milyen sok szó ragadhat rá, játék közben vagy a kézzel – lábbal magyarázással. Az intézetben nem volt idegen nyelvtanár, de neki nem is kellett. Elégnek érezte magában a feltámadt érdeklődést ahhoz, hogy bemenjen az igazgató nénihez, és felajánlja: ö tanítaná a többieket valamilyen nyelvre, ha segítséget kaphat hozzá. Könyveket, kazettákat.- Nem gondolod, hogy a matematikára, angol nyelvre és egyebekre nagyobb szükségük volna? Mihez kezd egy idegen nyelvvel az, aki az anyanyelvét sem ismeri igazán? – kérdezte az igazgatónö.- Mindent elkövetek hogy azt is megszeressék. Az irodalom ismertetőkön szépen haladunk. Egyre többen jönnek, szívesen olvasnak fel verseket, a sorokat, a szavakat elemezzük. Tudják ki volt Rómeó és Julia, Hamlet, Shelly, O Neil. Olyan is akad aki megsiratja a történetet. Csak kedvet kell csinálni nekik, kerülni a muszájt, mindjárt nagyobb lesz az érdeklődésük, és jutalomnak tekintik a kötelezőt. Vannak, akik megígérték, hogy szívesen tanulnak velem, idegen nyelvet. Igaz, hogy ök a jobbak közül közül valók, de ha van meder, víz is kerül bele. Ezt Mrs. Smith mondta a gyerekeinek, ha valamiben nem hittek, vagy kishitűek voltak. – sorolta, és megkapta a lehetőséget.

A középiskolai évek már igazán elviselhetőek voltak. Kijártak a városka iskolájába, mert az intézetben csak alsó tagozatos oktatás folyt. Akkor már volt utca, gyerekek, szép ruhájú felnőttek, fura fiatalok, motorosok, gyönyörű autók, és megértő tanárok. Több is akadt, aki hamar felfedezte Dorothy Gibson határtalan tudásszomját és mire vége lett az utolsó évnek, igyekeztek megjutalmazni a szorgalmát. Szinte nem akart hinni a fülének, amikor a vizsgán kihirdették, hogy ösztöndíjat kapott. Beiratkozhat a jogi egyetemre. Hogy miért éppen oda? Mert valami vonzotta az igazságtétel felé. Üzleti érzéke nem volt, hiszen többször mondták neki, ha egy – egy nehezebben tanulót korrepetált, miért nem kér érte pénzt? De ö illetlenségnek tartotta volna, hiszen a tudása nem fogy azzal, hogy átad belőle. Neki mindene megvan, ami az élethez kell, az állam és az adófizető polgárok gondoskodnak róla. Kötelességének érezte, hogy segítsen. Sok társa pénzért korrepetált, ami érthető volt, hiszen maguknak kellett előteremteni a tanulásra valót. Nem igazság, hogy az egyik ember butának, a másik okosnak, egyik gazdagnak, másik szegénynek születik. Mindenkinek egyforma eséllyel kellene indulnia, az élet amugyis változatos pályáin. Ha akad valaha csak egyetlen kislány is, akit tanított, és ír neki egy lapot, hogy a tőle kapott tudást sikerült az életben hasznosítania, az többet jelent majd neki minden részvénynél, bankbetétnél. Befektetni sokféleképpen lehet. Ingyen munka is hozhat hasznot, többet érőt a pénznél, amihez öt sosem szoktatták hozzá. Mindennel ellátták, amire szüksége volt, anélkül, hogy tudta volna mire futná száz dollár? Aztán volt alkalma megtapasztalni mi mennyibe kerül, és azt is, milyen nehéz beosztani a nem túl sokat. Mit jelent, ha saját magának kell ételről, ruháról gondoskodnia, bérleti, közlekedési díjat fizetnie. Sokszor gondolt, az érzelmileg sivár, de anyagi biztonságot adó intézeti évekre.

Minden tantárgyat szeretett, de szenvedélyesen vonzódott az igazsághoz. Ha olyan filmet látott, amelynek a végén a bűnös nem kapta meg méltó büntetését, legszívesebben irt volna a rendezőnek: az elkövetőket mindig szembesíteni kell a kockázattal. Sosem szabadna futni hagyni a bűnöst, regényekben, filmeken sem.

Amikor kikerült az intézetből és átvette az ösztöndíjat, első hónapban kissé kuszált volt a költségvetése. De hát annyi mindent kellett, a sivár, de végre, saját albérleti szobácskába, hogy megközelítőleg olyan legyen, amilyennek szerette volna. Az intézetből csak a rajtalevőt és egy váltás fehérneműt kapott. Odabenn hivatalból járt minden, de a kinti életben sem öltözhetett akárhogy. Beledobták a mélyvízbe, amelyről nem sok fogalma volt addig. Ö még a szerencsésebbek közé tartozott, hiszen ott volt az ösztöndija, de mire belejött, hogy ossza be, sokat tanult, és a saját kárán. Az ösztöndíj, ha nem is volt nagy összeg, a létszükségletre futotta. Úgy gondolta, később munkát vállal és hozzá keres, ha nem sok idejét veszi el a tanulás. Remélte, hogy az egyetemen is könnyen boldogul, ha jó előadói lesznek. Eleinte csak ismerkedett a teljes szabadsággal, a gondoskodás hiányával, és nem szégyellte, hogy gyakran elbizonytalanodott, amikor olyasmivel került szembe, amit addig mások oldottak meg helyette.

Tudta, hogy az ösztöndíjat kitől kapta, tehát az első szabad estéjén képtelen lett volna elaludni, hogy meg ne köszönje neki. Nem akart Mr. Donaldson terhére lenni, de pár soros köszönet, biztosan jólesik neki, hiszen vagy nagyon gazdag és azért segíti, vagy jólelkű és ha nem is várja, kellemes meglepetés lehet a köszönete. Mi az egy rövid levélkét megírni, még akkor is, ha leragad az ember szeme, este tizenegykor. Persze, aki hozzászokott a kilenc órai takaródohoz, annak át kell állnia az új napirendre. A levelet megírta, istennek pedig már akkor hálát adott, amikor megtudta, hogy középiskolai tanárainak szavazata alapján ö nyerte el Mr. Donaldson ösztöndíját. A szobája közel volt az egyetemhez. Remek érzés, hogy este mindent úgy talált, ahogy reggel hagyta, és ami legfontosabb… egyedül lehetett. Aki nyolc ágyas hálótermekhez szokott, annak elképzelése sem lehet arról, milyen az egyedüllét! Sokszor olvasta, hogy aki magányos, tele van panasszal, sajnáltatja magát, pedig a magány, és az egyedüllét nem ugyanaz. Érezheti magát egy szál magában is közösségi embernek valaki, és tömegben is lehet magányos, attól függően hogy képes-e beilleszkedni a hétköznapokba.

Amíg gondolatai össze – vissza futkároztak, – az évek során barátaivá váló – évfolyamtársai diplomaátvételét figyelte.

Ö következett. Félt, hogy összeakad a lába, amíg az emelvény elé ér, és könnyein keresztül alig látta a professzorokat akik közül többen, nemcsak kezet fogtak vele, a hanem a: doktorrá fogadomhoz azt is hozzátették: köszönöm a szorgalmát! Bárcsak lenne az ünneplők között valaki, akivel megoszthatná az örömét. De ö egy szál magában élte át a felejthetetlen napot. Nem szégyellte, hogy arcán végi peregnek a könnyei. Remélte, hogy a professzorok megérzik belőle a hálát, azért mert első perctől segítették, és nemcsak a tanulásban. Alkalmi munkát szereztek neki, ügyvédi irodákban, ahol a szabadságon lévő, vagy hosszabban betegeskedő alkalmazottat kellett helyettesítenie. A munkában örömét lelte és a tanulás mellett bőven jutott rá ideje. Ahol már járt, oda a hajrában visszahívták, és erre büszke volt. Gépelni tudott, és szinte lázban égett, ha keresetlevelet szerződést, vagy indokolást diktálták neki, törvénycikkelyeket idézve. Olyan tapasztalatokat szerzett, amilyet az egyetem nem adhatott, mert más az elmélet, és más a gyakorlat. A kettő együtt pedig: maga volt a csoda. Ö – bárhova küldték is – egyetlen percet sem töltött tétlenül. Ha éppen várnia kellett valamire, akkor – természetesen az irodavezető engedélyével – áttanulmányozott egy periratot, miközben úgy érezte, mintha ott állna a bíró előtt, védőként és vagy hasonlóan, vagy másként, próbálna mentséget találni védence számára. Jólesett, hogy az utolsó évben több olyan ügyvédi irodától is kapott állás ajánlatot, ahol kisegítőként megfordult, de valamennyit megköszönte abban a biztos tudatban, hogy neki van hol kezdenie. Jótevője, Arthur Donaldson vállalatánál várnak rá, hiszen az ösztöndíjat nemcsak jótékonysági gesztus, de előrelátás is motiválta. A cég fiatal munkaerőt akart, aki náluk érik igazán jogásszá, aki megtanulja a konszern nyelvét, és sajátjának érzi azt. De ez persze csak remény volt, amely éltette.

Dorothy Gibson neve még egyszer elhangzott az ünnepélyes aktuson, amikor azokat szólították, akik kiváló eredményükkel emelték az egyetem nívóját. Pénzjutalmat kapott. Mint hacsak tudták volna, hogy – bár a dicsérő oklevelet is be fogja keretezni, – de a pénzre nagy szüksége van. Két napon belül jelentkezni akar Arthur Donaldsonnál, és nem mehet oda, akárhogyan. Ha keresett is az utóbbi években, azt nem volt szíve elherdálni. Bankba tette, és amikor a számlát nyitotta: eszébe jutottak régi gondolatai: belőle sosem lenne jó pénzember, és íme, máris fiadztatni, gyűjteni akarja a centeket, dollárokat. Kell a háttérbiztonság. Minek pocsékoljon, ha képes megállni, hogy ne legyen mindig divatos, ne lakjon elegáns szobában, vagy önálló lakásban, de a végcél mégis az, hogy legyen egy otthona, amelynek elérésében a megtakarított pénz, és a jutalom segíthet.

Hazaérve – teljes puccban odament a kis asztalkához, ahol jótevője, nem túl elegáns keretbe foglalt képe állt. Nem fénykép, hiszen ahhoz nem tudott volna hozzájutni, csak egy újságból kivágott fotó, de arra jó volt, hogy éveken keresztül, elmélázva nézegesse. Nem volt egyetlen estéje sem, hogy legalább felragyogó tekintetével meg ne simogatta volna, jó éjszakát kívánva maguknak. Azzal, hogy segített neki, legközelebbi hozzátartozójának, vagyis az egyetlennek érezte. Neki újságolta el, ha sikerült valami, ha nagy boldogság érte, és úgy érezte az”alig mosoly” hirtelen szétterül a drága arcon. Boldogság? Nemcsak ö keresi az örök boldogság titkát. Megpróbálták már előtte néhányan, de neki egyre inkább az a meggyőződése, hogy vég nélküli, mindig egyformán melengető boldogság nincs. Pillanatok vannak, amelyben úgy érzi az ember, hogy a csúcson van, aztán – mivel onnan már csak lefelé vezet az út, és senki nem állhat meg életének egyetlen pillanatánál, – továbblódítja a sors. Az ember lehet jókedvű, derűs, elégedett, kiegyensúlyozott, de a boldogságot nem birtokolhatja állandóan. És talán ez benne a jó. Ami van, arra előbb utóbb ráun az ember, de amiért küzdeni kell, amit ki kell érdemelni, az erőt ad, új tettekre sarkall. A boldogság csak megálló az ember életében, pihentető, erőt adó érzés, de mivel a világot igazán elöbbrevivö embert mindig a kíváncsiság hajtja, képtelen lenne megállni és lubickolni a boldogságérzetben, mert ha megtenné, egyszer csak úgy érezné: elégedetlen, ujabb sikerekre, bizonyításra vágyik. Dorothy hitte, hogy nincs olyan nagy boldogság, amelyet még nagyobb ne követhetne.

Arra a köszönőlevélre, amelyben csak hálaszavak és ígéretek voltak, és amit első szabad estéjén irt, Arthur Donaldson válasza hamar megérkezett. Sokáig simogatta, mielőtt felbontotta. Az volt élete első magánlevele, amelyet neki címeztek, hozzá írtak. Azóta is őrzi. És nemcsak azt, valamennyit. A világért nem válna meg egyiktől sem. Ott sorakoztak egymás mellett az Arthur napi köszöntésére kapott sorok, az év végi beszámolóira érkezett jókívánságok és, nem múlt el olyan hét, hogy elő ne vette, át ne futotta volna valamennyit. Pedig kívülről fújta mindet, de aki nem intézetben nő fel, és közeli hozzátartozók nélkül, az el sem tudja képzelni, mi az: érzelmileg ragaszkodni valakihez, álmodozni róla. Elképzelni jónak, kedvesnek, mert hogy szép és nagylelkű azt látta, tudta, érezte. Hamarosan megtapasztalhatja milyen is Arthur Donaldson, a valóságban.- Micsoda csodálatos férfi! – gondolta, ha az újságkivágást nézte. Hányszor emelte arcához a hideg üveget, miközben úgy érezte, hogy jótevője testmelegét érzi, amelyből mint delejes erő, szinte feltöltődhet. Önmaga előtt sem tagadhatta, hogy az ötvenen túl is figyelemreméltó férfi iránt érzett tisztelet és hála, lassan rajongásba csúszott át. Már első év végén, a harmadik levélváltásuk után beleszeretett. Ez a szerelem hihetetlen volt, gyötrelmes, de ugyanakkor hasznos is. Akár egy üvegbura úgy védte meg az évfolyamtársak közeledésétől, tartotta vissza a többiek szórakozni vágyásától. Neki boldog megnyugvást jelentett, ha hazaérve ránézett a képre, és – félhangosan – beszámolt a napjáról.

Arthur Donaldsonról, amikor az ösztöndíjat elnyerte szinte semmit nem tudott. A címét az egyetem gazdasági hivatalában szerezte meg, hogy köszönetet mondhasson neki. Aztán az újságcikkből megtudta, hogy milliomos, egy hatalmas Konszern feje. Minden sikerült neki az életben amihez hozzáfogott, de a magánéletéről – bárhogy is kutatta az újsághíreket, – semmit nem sikerült kiderítenie. Csak álmodozhatott arról, hogy hátha nőtlen, éppen rá vár! Balga leányálmok, de sokat segítenek, erőt adnak, tartják az emberben a lelket akkor is, ha nehéz az élet. Tudta, hogy képzelgése képtelenség, és lelkileg fel is készítette magát: ha semmi nem lesz belőle, – ami valószínű – akkor se fájjon. Marad a több éves rajongás, a féloldalas és talán éppen azért felejthetetlenné aszúsodó lelki kapcsolat, amely felvértezte, hogy – amennyiben a jótevője egy zsarnok, aki, mihelyt cégéhez kerül, a munkaadó szigorával lép fel vele szemben, – akkor se fájjon. Hiszen az lesz a természetes. Mert ugyan melyik milliomos vár ötven éves koráig, – ráadásul ilyen remek fickó – , arra, hogy egy csibe kibújjon a tojásból és töretlen akaraterővel felküzdje magát a közelébe, hogy aztán beteljesedjék a rajongásból kikristályosodott szerelem. Az évfolyamtársaitól tudta, hogy az első szerelmek nagyon kis töredéke teljesedik be, de az ö érzelme attól lesz örök, hogy akiért rajong nem is tud róla, az érzés, féltve őrzött titka marad.

A legutolsó Arthur napra irt jókívánságaira az előzőeknél is kedvesebb hangú levél érkezett:

“Örülök, hogy remekül veszi az akadályokat”.

Ez a sor meglepte. Honnan tudja, hogy az évfolyam eminens hallgatója? Ö sosem dicsekedett, csak annyit irt: halad a tanulmányaiban. Tehát tartja a kapcsolatot az egyetemmel, nem akarja szem előtt téveszteni, mert úgy gondolja, azért mert évekig támogatta, még nem köteles a nyakába venni egy érdemtelent. Ö érdemesnek bizonyulhatott a figyelmére, hiszen valahonnan jól informált. A legutolsó levél, amely pár hete érkezett, a mennyekbe emelte: “Ugy-e tudja, hogy mihelyt végez, munkába állhat nálam. Sok sikert. ”

Azóta, azzal a boldog nyugalommal hajtotta esténként álomra a fejét, hogy nem kell pályáznia, csak leteszi Mr. Donaldson elé a színjeles indexét, és rögvest munkába állhat. Ez realitás, nem álom. Mindig jóleső érzés fogta el, ha az ügyvédi irodákban céloztak az esetleges alkalmazására, de Arthur Donaldson néhány szavas levele, minden ajánlatot felülmúlt és szinte eufóriás boldogságot okozott. Kell-e nagyobb öröm a biztonságérzetnél?!

A világért ki nem mondta volna, de kicsit rosszul esett neki, hogy a doktorrá avatásán Mr. Donaldson nem vett részt, de hát hogyan is áltathatta magát ilyesmivel?! Egy üzletembernek nincsenek elfecsérelhető napjai, annál több a kötelezettsége. Nem jött, hát nem jött. A várakozás kellemes izgalommal töltötte el, és ha nem úgy lett ahogy várta, hát annyi baj legyen. Miért kellett volna írnia, vagy gratulálnia? Nem elég, hogy a segítségével, szinte kisasszonyként végezhette el az egyetemet?

Amikor a diplomával hazaért, átöltözött és ledobta magát az ágyra. Úgy kacagott, mint aki most fogja fel: vége, és elkezdődik valami, amire annyi éven át készült. Hogy mi, azt az idő mondja meg. A gondtalan diákéveknek, a tanulásnak vége. Valaha talán sajnálni fogja, hiszen az egyetemen szabad polgár volt, annyit teljesített, amennyit önmaga számára előirt, de az élet nem ilyen. Ott más írja elő a feladatokat, és az elvárásoknak mindenképpen meg kell felelnie. Nem rendelkezhet az idejével, más osztja be helyette, és a hivatalos órák alatt, szívvel lélekkel szolgálnia kell a cég érdekeit. De hát mit számit bármi is, ha közben érezheti, hogy a világ legdrágább embere ott van vele egy fedél alatt, – még ha emeletek sora választja is el tőle – , és véletlenül bármikor összeakadhatnak a liftben, vagy ne adj isten, fel is kéretheti magához, legalább a belépésekor. Neki biztosan nincs fényképe róla, de hát jól is nézne ki ha több ezer dolgozójáról, vagy pátyoltjáról fotókat gyűjtene?! Mielőtt lefeküdt még egyszer megnézte a levélszekrényt: nincs-e benne távirat, de nem volt. Képtelen lett volna elaludni. Úgy érezte el kell mondania valakinek mit érez, és mint mindig, Arthur Donaldsonnal beszélgetett, mert tudta, hogy ujjongó boldogsága, a lélektelen képben nem támaszthat irigységet. Talán a csodálatos férfi az életben is együtt tudna örülni vele, hiszen az ö sikere, kettőjük diadala. Az évfolyamtárai körében mindig feszélyezte, hogy eminens, kilóg közülük. Könnyű neked! Csak ránézel az oldalakra, és bevésődnek a sorok az agyadba, kitörölhetetlenül! Szorgalomra mindenkinek szüksége van aki el akar érni valamit, és akadtak, akik huszadrendű dolognak vették a tanulást. Nem az olyanok, akik éjjel dolgoztak, hogy nappal tanulhassanak, inkább azok, akikért a jómódú család állta a cechet, és nemcsak az egyetemen. Hányszor hallotta az ügyvédi irodákban, ahol kisegített:- Nehogy szóról szóra betanulja az összes törvénykönyvet, a római jogot és egyebeket. Vannak profok, akik szeretik, ha a hallgató fújja a cikkelyeket, paragrafusokat, különösen, ha ők írták a tankönyvet, amiből vizsgáztatnak, de az élet mást kíván. Jó ügyvéd az, aki nem fejből fújja a jogszabályt, csak tudja, hogy melyiket hol keresse. Az életben már lehet puskázni, sőt kell is. A legjobban megtanult bekezdéseket is újra kell olvasni, elemezni, mielőtt az ember beépíti a vád, vagy védbeszédébe, hivatkozik rá a keresetlevélben, mert idézni csak betü szerint szabad.

Sosem volt vizsgadrukkja, és sokszor megfordult a fejében a sápadt, kezüket tördelő, szorongó diákokat látva, hogy ha rajta állna, eltörölné az egészet. Minek a stressz, amikor a vizsga sikerét úgyis a szerencse dönti el. Ismert közepes tanulót, aki olyan tételt húzott, amit véletlenül tudott, – talán az volt az egyetlen – és simán átengedték. De akadt olyan is, aki az egyetlen elnagyoltan átvett tételt fogta ki, és csak a profok jóakaratán múlt, hogy mentőkérdéseket kapott, amelyekre kiválóan válaszolt. A professzorok azért adják le óráikat, és kísérik figyelemmel a hallgatók tudását, hogy vizsgák helyett, összefoglaló elemzést adjanak róluk, s ha azzal a diák nem ért egyet, kérheti egy bizottság előtti beszámoltatását. A vizsgabiztos sosem ismerheti úgy a diák képességét, mint az évekig vele dolgozó pedagógus, aki nemcsak a tudásával, hanem emberi tartásával is tisztában van. Helytelen, hogy, az egész életre szóló megmérettetésről, néhány perc szerencséje, vagy pechje dönthessen.

Nagyon fáradtnak, de ugyanakkor pihe könnyűnek érezte magát. Nézte a Szines újságképet és szíve, mint már annyiszor tele lett gyöngédséggel, amelyet akár hálának is nevezhetett volna, de nagyon jól tudta, hogy nem az.- Köszönöm, te drága. Bárcsak meghálálhatnám neked, amit értem tettél. Bárcsak tudtodra hozhatnám, mit érzek irántad? Kidobnál, ha nem az irodában jelentkeznék? A levelekre is mindig a lakáscímedet írtad. Talán abban is volt némi célzatosság, hogy nem hivatalos, cégjelzéses borítékot használtál. Mi lenne, ha – nem bejelentés nélkül – de a házadba csengetnék be? Kidobna a feleséged? Várok pár napot, aztán bejelentkezem, de bármilyen neveletlenség is – én jelölöm meg, mikor szeretnék köszönetet mondani, mert hátha megfelel az idöpont, és akkor felesleges egyeztetéssel tölteni az időt. Legfeljebb nem engednek be, vagy nem talállak otthon, de az is lehet, hogy éppen a látogatásom tart odahaza. Legjobb lesz a szombati nap. A délelőtt tíz óra, már elég késő ahhoz, hogy az alvásban megzavarjalak, és elég korai idöpont,, hogy egy lustálkodásra fordítható napon elmenj otthonról, hacsak nem utazol el, nagyszámú családoddal, előző este. Bárcsak többet tudnék rólad, de nyomozni a világért sem mertem volna. Talán úgy voltam vele, hogy amiről nem tudok, az nem fáj. Elképzelhettem hogy egyedül élsz, hogy van remény. Belátom: nem ez a legjobb taktika. Olyan mint amikor valaki azért nem megy orvoshoz, ha sejti is, hogy lenne miért, mert érzi, ha megtudja az igazat, minden összeomlik, jobb a bizonytalanság, mint a biztos rossz. Bárcsak számomra kellemes lenne az igazság. De addig is a számolom a napokat. Tehát legyen mondjuk a jövő szombat. Nem mondhatod, hogy nem hagyok időt a lemondásra… de otthon kereslek fel. Remélem nem dob ki az inas, vagy addig írsz: hol jelentkezzem, mikor és kinél, anélkül, hogy pillantásra, vagy szóra méltatnál. Te… te… csodacsináló! – simította arcához a képet. – Bocs, hogy tegeztelek!

Ö az állam egyik végében, jötevöje a másikban élt, és a vonaton volt ideje gondolkodni az egyre inkább vakmerőségnek, majdhogynem szemtelenségnek tűnő döntésén. Beállítani egy olyan nagy emberhez, csak úgy? Akkor sem lehetne megsértve, ha kidobja. De hát mielőtt elindult megnézte a postaládáját: nem volt üzenet és a hallgatás, beleegyezés. Csak akkor lett izgatott, amikor a taxi megállt a Donaldson ház előtt. Felnézett a jókora, méltóságteljes épületre és egyszeriben porszemnyinek érezte magát, inába szállt a bátorság, legszívesebben visszafordult volna. Aztán visszatért az önbizalma: ha már annyi pénzt kiadott, lelkileg felkészült, nem teszi ki magát annak, hogy, ha esetleg meglátta valaki, ide tartott mégsem csengetett be… isten tudja mit gondoljon róla.- Most vagy soha! Bátraké a szerencse. Aki mer az nyer! – tolultak elő gondolataiban az alkalomhoz illő közmondások és határozott mozdulattal megnyomta a csengőt. Nem sokkal később kinyílt az ajtó és egy idős inas, várakozóan nézett rá.- Parancsoljon Miss…- Gibson! – mondta zavartan.- Miss. Gibson! – maradt rezzenéstelen a szokásos inas arc.- Mr. Donaldsont keresem!- Melyiket Miss. Gibson. A fiatalabbat, vagy az idősebbet? – kérdezte az inas.- Az… az idősebbet! – nyelt egyet Dorothy, mert abban a pillanatban biztos lehetett benne, hogy jótevője nem agglegény, hanem apa, férj, mint általában az ötven körüli férfiak, akár gazdagok, akár szegények, mint a templom egere. Az élet rendje, hogy a férfiak harminc körül megnősülnek és a lányok már húsz alatt is kézzel – lábbal férjhez igyekeznek, nehogy lekéssenek.- Megkérhetem, hogy foglaljon helyet egy pillanatra. Azonnal visszatérek! – mondta az inas és kiment…

Dorothy nem tudott volna nyugton maradni, ezért állva várt az inasra. Hülyeség volt idejönni. Az, hogy kapott ettől az embertől néhány levelet, még nem ok arra, hogy a lakásán zavarja. Az irodába kellett volna mennie. Nem mintha ott azonnal a nagyfőnök színe elé kerülhet bárki is, ki tudja hány vizsla tekintetű al, és még alabb főnököt járt volna végig, mire tisztázódik ki is ü, és mit akar. Az is lehet, hogy nincs állás, amit betöltsön. Itt legalább tiszta vizet önthet a pohárba, és végtére is, senki nem értesítette, hogy ne jöjjön.- Mr. Donaldson várja Önt Miss. Gibson! – tért vissza az inas, és elindult előtte.

Nem sokára kinyitott egy ajtót. A szoba amelybe belépett dolgozószobának tűnt, habár akkora volt akár egy terem. Körös körül könyvespolcok, középen jókora íróasztalcsoda, amely mögött egy férfi ült, aki fel sem állt, hogy köszöntse. Mégsem az volt, akire számított, és ez elbizonytalanította. Alig tudott tovább lépni, mert a férfi nagyon hasonlított ugyan Arthur Donaldsonra, szinte meghökkentette arcának nemes vonala, férfias szépsége, de a vak is láthatta, hogy harminc évesnél nem lehet több. Ennyire nem torzíthat egy ujságfotó! – gondolta, miután köszönt és várta, hogy a kevély arcú, majdnem gőgösnek ható férfi megszólaljon. Amikor a csend már kezdett kínossá válni, ö törte meg.- A nevem Dorothy Gibson! – nyögte ki nagynehezen.- És csinos! – derült fel a férfi képe, miközben Dorothy érezte, hogy a kíváncsi, majdhogynem kihívóan éhes tekintet nem tud elszakadni a lábaitól.- Gondolom nem sejti ki vagyok, uram! – nyögte Dorothy ezerszer megbánva, hogy beállitott egy idegen házba.- Honnan tudnám? – vált egyre tolakodóbbá a férfi tekintete. – Az inasnak sem mondott mást, csak a nevét, de én kiszedtem belőle, hogy csinos, tehát rászánok magára néhány percet. Hallgatom!

Dorothy sosem érezte magát olyan kínosan. Fogalma sem volt, mit illik mondania, aztán úgy döntött: belevág a közepébe.- Mr. Arthur Donaldsonhoz jöttem…- Apámhoz?! – változott azonnal gyanakvóvá a férfi arca.- Igen… szeretném ha… nyögte egyik lábáról a másikra állva, Dorothy. – Legalább hellyel kínálnál te faragatlan tuskó, mielőtt összerogynak alattam a virgácsaim! – gondolta, miközben érezte, hogy legjobb lenne sarkon fordulni és otthagyni csapot papot, aztán elölről kezdeni mindent, úgy ahogy illő, a hivatalos utat betartva. Nehogy azt higgye ez a nagyképű fickó, hogy…- Apám meghalt! – szólalt meg nagy sokára, a hírhez illően elkomorodva a férfi. – Három napja temettük.- Te jóságos ég! – dadogta Dorothy, és ugy érezte minden ereje elhagyja. Elnézést… leülhetnék? – kérte, mert a kegyetlen hír olyan váratlanul érte, hogy minden ereje elhagyta. A választ meg sem várva, lerogyott az íróasztal előtt álló székre. Zsebkendőt vett elő, és végigtörölt vele a homlokán. Érezte, hogy kiverte a víz. – Sajnos a vizsgaidőszak miatt, nem volt időm újságolvasásra, tévézésre, így nem tudtam róla. Fogadja őszinte részvétemet, uram. Nagy tisztelője vagyok… voltam az édesapjának. – nyögte egyre keservesebbnek érezve helyzetét.- Tisztelöje?! – kérdezte furcsa hangsúllyal a férfi.- Egy ösztöndíjat kaptam tőle, és…

Ekkor a nyitott oldalajtóban megjelent egy – az asztalnál ülő férfihez képest – jelentéktelennek tűnő, kedves, kisfiús arcú fiatalember. Tisztelettudóan köszöntötte Dorothyt, aki úgy kapaszkodott az emberi hangba, mintha az élete függene attól, hogy nem kelljen azonnal válaszolnia a pimasz fickónak, mert csak olyasmit mondana neki, amivel biztos, hogy mindent tönkretenne. Gyalázatos fickó!- Nem zavarok? – nézett az íróasztal mögött ülő férficsodára, a belépö.- Maradj Thomas… a kisasszony apánkat keresi. Ösztöndíjat kapott tőle. Te tudtál róla?- És állást ígért! – vágott közbe segélytkéröen a lány. – Vagyis azt írta, hogy ha kézhez kapom a diplomát… jelentkezzem nála.- A lakásán? – kérdezte gúnyos mosollyal az Adonisz.- Nem… azazhogy… messziről jöttem… és… szóval tudom, hogy nem illendő betörni valakihez, de biztosan örült volna, ha megtudja, hogy… legalábbis azt hittem. – hallgatott el reménytelenül- Apánk nagyon sok alapítványt tett! – sietett a láthatóan kínlódó lány segítségére, a Thomasnak nevezett öccs, vagy báty. Inkább öcsnek nézett ki, mivel, ha az íróasztalnál ülő csodálatos férfi szép volt is, arcán nyomot hagytak az átkéjelgett évek. Mert hogyan is élhetne szűzi életet egy ilyen csodalény? – villant át Dorothy agyán. – Örülök, hogy tartották egymással a kapcsolatot. A legtöbb jótékony célú adakozás névtelen. Maga tehát tudta, hogy ki áll a segítség mögött? Ez nemes jellemre vall.- Az ember mindig legyen tisztában, uram, hogy kinek, mivel adósa, vagy kitől mit várhat. Ne értse félre uram…- A világért sem… miss…- Gibson… Dorothy Gibson… – nézett rá a lány.- Szeretem a nyitott, őszinte embereket. Apám mellett hozzászoktam, hogy mindig mondjam ki amit gondolok. Még akkor is, ha néha meghökkentem vele az embereket. Sosem volt híve a köntörfalazásnak, és…- Azt hiszem ez nem tartozik Miss. Gibsonra, Thomas! – szólt közbe unottan az íróasztal mögött ülő férfi.- Talán szerinted nem, Robert, de én fontosnak tartom, hogy Miss. Gibson többet tudjon arról, akivel ha csak levélben is, de kapcsolatban volt. A nevem Thomas… Thomas Donaldson. – Jól sikerült minden? – mosolygott rá olyan biztatóan, hogy Dorothyban oldódni kezdett az izgalom, és megaláztatás okozta feszültség.- Kitüntetéssel végeztem, uram! – hajtotta le a fejét a lány mintha szégyenkeznivalója lenne miatta. – Sajnos nagyon szomorú, hogy Mr. Donaldson már nem élhette meg. Olyan fiatal volt. A szive?- Tüdőrák! – mondta mély fájdalommal Thomas. – Senkinek nem szólt róla… úgy értem a családnak. Szinte utolsó percig dolgozott, úgy is mondhatnám hogy a munkába menekült a kínok elöl. Beton kemény akarat volt benne. Kár hogy nem ismerhette meg. Biztosan maga is úgy tisztelte volna, ahogy embersége miatt annyian. Mi is csak a halála előtti hetekben tudtuk meg a kíméletlen valóságot…- Ez már igazán nem tartozik Miss. Gibsonra! – szólt közbe zord hangon, az undokságában is elbűvölten szép férfi. – Fogalmam sincs milyen állást ígérhetett magának apánk. Úgy tudom a cég nem küzd emberhiánnyal, és ráadásul nincs rászorulva a kezdőkre. Sok a jó szakember, tudtommal minden hely be van töltve, kivéve persze az övét, arra pedig itt van az öcsém! Igaz, Thomas? – nézett az öccsére várakozóan.- De hatan sem tudnánk helyettesíteni!- Sajnálom uraim, igazán nem akartam zavarni, és még egyszer őszinte részvétem. – állt fel Dorothy. – Én írtam neki, hogy ma idejövök, és mivel nem kaptam értesítést, hogy feleslegesen teszem meg az utat… szóval… igazán sajnálom…- Sajnos az utóbbi héten minden összejött. Valószínűleg a levele ott van a többi között. Nem volt időnk még apánk postáját átnézni, és válaszolni, amire illő. El akar menni? – kérdezte Thomas, és közelebb lépett a felálló lányhoz.- Igen. Állás után kell néznem. Már csak ebben a hónapban kapom az ösztöndíjat, és alig várom, hogy elkezdhessem a munkát.- Hagyja itt a címét… – kérte Thomas. – Gondolom apánknak volt elképzelése arról, mit kezdjen a maga friss és alapos tudásával, de sajnos egy darabig még én is csak ismerkedem a céggel. Apám azt szerette volna, ha a bátyámmal együtt vesszük át a trösztöt, de Robertet sosem érdekelte az üzlet. Ö zongoramüvész.- Felesleges Miss. Gibsont a család valamennyi tagjának nacionáléjával untatnod! – szólt közbe, Robert Donaldson.- Tessék a címem! – kapott elő a táskájából egy kis kartont Dorothy, amire, a pár napra bérelt szoba címét, sejtiben felírta, és reszkető kézzel tette le az íróasztal sarkára, miközben fülig pirosodva, még egyszer elnézést kért a zavarásért. Köszönését hallhatóan, csak a fiatalabb Donaldson fiú fogadta, aki az ajtóig kísérte. Ahogy visszanézett rá, jólesett a biztató mosoly, de túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy viszonozni tudja.

Alig várta, hogy kilépjen a házból. Nem gondolta, hogy ilyen élményben, és ennyi megalázatásban lesz része. Ki mit keres magának, azt kapja! Egy órája még boldog volt, mint akinek hite szerint jóakarattal van kikövezve az útja, de a hír úgy érte, akár a lórúgás. Szorító fájdalmat érzett a szíve táján. Legalább letehette volna Mr. Donaldson elé a diplomáját, hiszen az is sarkallta annyi éven át, hogy neki ne okozzon csalódást, lássa hogy nem pazarolta pénzét érdemtelenre. És most mindennek vége. Tehát két fia van? És milyen különbözőek? Az egyik kinézésre akár az apja, de a természete biztosan elüt tőle. Mr. Donaldsont Mindigis csupaszig, jóságos embernek képzelte, abban a fickóban pedig nyoma sincs együttérzésnek, érdek nélküli érzelemnek. Amíg, mint nőt nézte, érdeklődést mutatott, de mihelyt megtudta, hogy netán akar valamit az apjától, gyanakvóvá vált, és mindent porig alázta.- Azt hitte közöm volt az apjához, mint nőnek? Vagy mit gondolt tulajdonképpen?! Miért viselkedett velem ilyen felháborítóan? Hiszen én csak jót akartam, azt tettem ami kötelességem lett volna. De hát ki érdekel már az én kötelességérzetem, a munkavággyal teli szívem, egyáltalán mit akarok én ezen a világon? – sajnálta magát szívszakadásig, miközben ment az utcán, azt sem tudta hova, merre. – Abban a fickóban nincs semmi kedvesség, csak ha az érdeke is úgy kívánja. Nagyképű, pökhendi, vagyis az a típus, akiért a nők még akkor is odavannak, ha nem annyira jóképű, mint az a beképzelt fickó. A kisebbik kedves – külalakra mintha nem is testvérek lennének. Talán az édesanyjukra hasonlít. Semmi nincs benne az apja gyönyörű vonásaiból. Esetleg a szeme. Az süt olyan melegen, és biztatón, mint Arthur Donaldsoné azon a sok éven át dédelgetett újságkivágáson. Az idősebbe, ha nem lenne olyan undok, amilyen – , bele tudna szeretni, hisz olyan régen csodálta már fényképről az apját. Annyi szépet és jót elképzelt arról a gyönyörű arcról, amely valóságos hasonmása lehetett.

Dorothy tisztában volt vele, hogy utána is megfordulnak a férfiak, hogy évfolyamtársai nem véletlenül mutatkoztak szívesen vele, habár tudták, hogy számukra nem teremhet babér. Lassan fedezte fel külsejének előnyeit, de nem sokat foglalkozott vele. Úgy gondolta az igazi Dorothy Gibson úgyis belül van, mélyen. Azt nem látja senki. Úgy képzelte, hogy egyszer majd jön valaki, aki nemcsak megnézi, hanem meg is érzi mennyi szeretetéhség van benne, és ö hálás szívvel fogadja a közeledését. Semmit nem hitt jobban, mint hogy öt nem az üres bókok, hanem a szívből jövő jó szavak tennék igazán boldoggá. De vajon a jótevője, akkor is olyan mély vonzalmat váltott volna ki belőle, ha azon az újságképen olyan, mint a kisebbik fia?! Miért is tagadná: igenis sokat számit a külcsín, férfinál, nőnél egyaránt. Ö sem kivétel. Neki is megakad a szeme a csalin. Mert a szépség nem más: csali. Van akit, csak az első pillantás fog meg, nem is szentel időt az egyén megismerésére. Az a fickó olyan lehet. Ö is tisztában van azzal, hogy nem lehet csúnya, sokan utána fordulnak, mégsem tudná olyan magasan hordani az orrát, mint a nagyobbik Donaldson fiú. Mire lenne büszke? Arra, hogy az isten elfogadhatónak teremtette? Hogy kegyesebb volt hozzá a sors, mint máshoz? Aki öt szeretni akarja, ne a szemével válassza ki, hanem hallgasson az eszére és főleg a szívébe is. Próbálja megismerni, mint embert, és ha mindent összevetve érdemesnek tartja rá: szeresse. Ö is így próbál majd párt választani, ha eljön az ideje.

Sokáig járta az utcákat, mire úgy ahogy, megnyugodott. Jobbnak tartotta, ha kijárja magából a megaláztatást, a szégyent, a csalódást, mintha a szűk szobácskában eszi rágja magát, mert igaz, ami igaz: magának kereste amit kapott. De így legalább megismerte Mr. Donaldson két fiát, és ujabb tanulságot vonhatott le a család fogalmából:két testvér is lehet olyan, mintha semmi közük nem volna egymáshoz. Sem kinézetre, sem természetüket tekintve. A legnagyobb baj azonban, hogy akiben bízott, akibe minden hitét vetette, odavan: meghalt.

Alig hagyta el a Donaldson házat, kínos csend ült a két fiú közé. Thomason látszott, hogy robbanni készül, de Robertet szinte mulattatta a dolog.- Mi van? Belezúgtál? – kérdezte kicsit gunyosan.- Nehéz lenne? – ült le a férfi Dorothy helyére. – Csodálatos kis emberke.- És szépek a szemei… a lábai sem rosszak! – jegyezte meg Robert pimaszul. – Gondolom legszívesebben utána rohannál, de hányszor mondjam még el, hogy egy férfi annál kapósabb, mennél morgósabb. Ezt már Jockey is bebizonyította a világ tévénézőinek, beleértve a férfiakat is. Minő meglepő: a nézők zömének, az ö jelleme, vagy jellemtelensége tetszett legjobban, valamennyi szereplő közül. Légy te is flegma és meglásd hogy…- Könnyű neked! Olyan vagy, mint apánk volt. Hál istennek csak külsőre. Szólnod sem kell és első pillanatban meghóditassz mindenkit, még azt is, akit nem akarsz. Ha olyan lennék, mint te…- Most mit sajnáltatod magad? Te anyánkra hasonlítasz és ami egy női arcban bájos… szóval… bárcsak olyan izompacsirta lennék, mint te. Szívesen odaadnám a az arcomat és magasságomat, a deltádért cserébe. Sajnos kényelmesebb vagyok, mintsem hogy – az ágyban szíves – örömest végzett testgyakorlaton túl – sportoljak. Csontos vagyok, nem izmos, de szerencsére a szabóm érti a dolgát. Mire a nők levetkőztetnek, már az sem számítana, ha púpos lennék. Hódítani tudni kell. Te is sikeresebben próbálkozhatnál, ha lenne benned magabiztosság. A nők olyanok, mint mi: mindig az kéne, akiért harcolni kell, aki már megvan, az nem érdekes. Fogadjunk, hogy meg tudnám szerezni! – mosolygott nagyképüen.- Ezt nem! Ez után a látogatás után… bajosan. Ha én lennék az ö helyében neked mentem volna és a tíz körmömmel tanítalak tisztességre.- Az ö helyzetében? – nevetett Robert. – Ne feledd, hogy aki kérni jön, az mindig vesztésre áll.- Gonosz voltál. Azt is mondhatnám, hogy kiállhatatlan. Csak tudnám, mi ütött beléd. Sosem láttalak még növel, ilyennek!- Valami azt súgta, hogy céljai vannak! Úgy értem joggal jött ide. Csodálkozol? Ki tudja mi köze apánkhoz és csak megjátssza itt a szende jó tanulót. Azt várta, hogy az öreg mellére bújhat…- Megörültél? – döbbent meg a minősíthetetlen cinizmuson Thomas. – Még szerencse hogy a hangversenyeid miatt keveset vagyunk együtt, mert néha egy ilyen galambszelidségü ember számára is elviselhetetlen tudsz lenni, amilyen én vagyok. Már kiskorunkban jobban esett a lelkednek, ha borsot törhettél az orrom alá. Mindig nekem kellett engednem, szenvednem, hogy békesség legyen. De az csak komiszság volt, gyerekcsíny. Most már nem bírnám elviselni a kínzásaidat. Nem mondták még hogy képtelenség veled együtt élni?- Dehogynem! – nevetett Robert. – Én magam is ezt hirdetem, mihelyt valaki be akar hálózni, úgy értem életre szólóan. Tudod milyen jó ok a kiállhatatlanságom, amikor szorulni kezd a nyakam körül a hurok? Az ember rájátszik egy kicsit az undokságára és a nő azt hiszi, ö szakit ott velem, pedig nekem lett elegen belőle. De visszatérve erre a lányra: sose bízz meg egy nőben. Szerintem csak be akarta fészkelni magát a családba, mert úgy érezte, joga van hozzá. Azt már csak apánk, és ö tudná elmondani, milyen címen. De hát halottról vagy jót vagy semmit. Ö pedig úgy boldogul, ahogy tud!- Apánk megígérte neki azt az állást!- Az ágyban! Az olyan ígéreteket még az úriemberek sem mindig tartják be! – nevetett gúnyosan Robert.- Ez a lány nem olyan! – pirult bele a védöügyvéd szerepébe Thomas. – Láttad milyen méltósággal beszélt a hivatásáról, a munkavágyról. Szinte ragyogott az arca…- Te valóban beleestél! – nevetett Robert. – Látszik hogy nincs gyakorlatod a nőkkel való kapcsolatokban. Mindigis félénk voltál, azt hitted mellettem labdába sem rúghatsz, pedig rám nem lehetett panaszod: mindig igyekeztem átpasszolni a lányt, aki nem tudott tüzbehozni. Amolyan egérfogónak is tekinthettél. Én elkaptam, te játszhattál vele, vagy futni hagytad, ami nem az én hibám. Annyira odavoltak a közelségemért, hogy szerintem boldogan beérték volna veled is, hiszen összetartoztunk.- Nem hallgatlak tovább! – állt fel Thomas. – Hova lett a cime? – nézett az iróasztalon a kartonlap helyére.- Eltettem, amig te az ajtóban a bucsuztatásával kéjelegtél. Ha arra járok meglátogatom. Valóban nagyon csinos teremtés. Kár lenne kihagynom…- Mondd szerettél te már valakit… igazán? – kérdezte Thomas villámló szemekkel, és legszivesebben nekiment volna a bátyjának.- Kicsit minden nöt, akivel ágyba bújok. Megengedhetem magamnak hogy válogassak és ha nem is szeretem, mindig kedvemre való az, akit kiválasztok. Nemcsak a zenében, a szerelemben is igényes vagyok és a zene az igazi varázserőm. Nehogy azt hidd: a csinos pofikámnak köszönhetem, hogy keresztbe fekszenek az utamban a nők?! Egy csudát! Ha úgy néznék ki akár Belzebub, akkor is akadnának ajánlkozók egy – egy koncert után. Tapasztalatból beszélek. Láttam már művészt, akinek legalább olyan udvartartása volt az érte rajongó nőkből, mint nekem, holott egy napon sem lehetett említeni a fizimiskánkat. Persze ö filmszínész volt, de tehetséges, és a tehetség szinte megmámorosítja az embereket. Nem azt nézik milyen, aki elkápráztatja őket, hanem hogy mit tud, amire ők képtelenek lennének. Nem véletlenül rajonganak a csitrik a beatzenészekért, akármilyen kriplik is, a korosabb hölgyek a színészekért, és sorolhatnám. Hál istennek az én rajongóim korpalettája elég széles, kedvemre válogathatok a komoly zene rajongóiból. És ha azt hiszed nem feküdtem már le, anyám korabeli növel, akiről ráadásul nem is utólag derült ki, hogy az anyám lehetne, akkor tévedsz. Az ágyba bujáshoz elég egy hangulat, a partner rajongása, hacsak nem vonzódik igazán egy másik nőhöz az ember. Arra pedig mindig vigyázok, hogy ne szaladjon el velem a ló… érzelmileg. Elhúzod a szádat? Lélekben te még nem értél férfivá!Örök romantikus kamasz maradsz. Tudod mire képesek a korosabb asszonyok? Néha jólesik egy kis dédelgetés, amikor a becézőnek az is elég, ha hagyja magát az ember. És mire képes egy idősödő nő, ha meg akarja fogni a férfit?! Nekem elég piszkos a fantáziám, és volt már részem egynémely meghökkentő szex figurában, de néha még én is elámulok, mi minden van a tarsolyukban.- Ha úgyis annyi nőd van, miért próbálkoznál… vele?- Talán meg akarod tiltani? – nevetett a fivér. – Milyen alapon? Szerintem felfigyelt rám. Elhiheted. Majdnem elolvadt, amikor belépett, és meglátott. A nők, még az okosabbja is, könnyen bolondul. Persze mi férfiak sem vagyunk különbek, vagyis aki fut utánunk, azt lerázzuk, de aki menekül, annak utána lódulunk! A tulajdonlási vágy, a harci kedv megmozgatja az embernek nemcsak a fantáziáját, de a becsvágyát is. Végy példát rólam. Játszd a hideg, megközelíthetetlen hímet a figyelemre méltó nők előtt. Eddig még mind bekapta a csalit. Isten őrizzen meg engem az első olyan ötöl, akiben nem ébresztem fel az érdeklődést…- Könnyű neked. De öt hagyd ki! – kérte Thomas. – Apánk ígérete kötelez. Ha rám marad a cég vezetése, mert te a világot járod, engedd hogy utána nézzek apám ígéretének és teljesítsem azt, amennyiben módunkban áll. Ideadnád a címét?- Hogyne. De előbb lemeózom. Neked lesz még rá időd, de én holnap útra kelek és ki tudja hány hónap múlva jövök megint vissza. Ha felveszed úgyis tálcán kapod, de én, ha most nem, soha. Tehát úgy döntöttem, hogy leszedem a tejfelt, te pedig csinálj neki állást. Azzal biztosíthatod a hozzá való szerencsédet.- Azt hiszed minden nő egyforma? – kérdezte tehetetlenül, Thomas.- Miért, te azt, hogy nem? Minden zárnak megvan a kulcsa, csak el kell találni, de vigasztalódj, ritkán készül zár egyetlen belevaló kulccsal. Öcsikém, először látom, hogy bezsongtál egy ötöl… még a végén megérem, hogy…- Éppen azért… engedd át öt nekem. – kérte Thomas.- Csak nem akarod feleségül venni? – kacagott Robert.- Miért? Ha azt mondanám, hogy igen, elállnál a szándékodtól? Sokkal züllöttebb vagy te annál, mintsem megtedd.- Ne kapd fel a vizet öcsi! Elvégre akkor is a családban maradna a meózás, de ha ennyire komoly az ügy, jobb ha nálam marad a címe! Még a végén marhaságot csinálnál, fejjel mennél a falnak.- Te! – lódult bátyja felé Thomas, aki felkapott egy széket és kacagva tartotta maga elé.- Elszoktál a bosszantástól? Persze nincs aki cukkoljon, mindenki a kedved keresi. De most türelem öcsi! A címet csak akkor kapod meg, ha alszol rá egyet.- Savanyú a szőlő. Tudod, hogy úgysem állna szóba veled! Ha van benne egy szemernyi büszkeség, szóra sem méltat…- Női büszkeség? Ugyan már. Az csak addig tart, amíg meg nem perzselődnek egy – egy sejtelmes, vagy nyilvánvaló pillantástól.- De hiszen te egyfolytában csepülted, bosszantottad…- Na és? Hátha udvarlója már volt kis ezer, de olyan akinek szemlátomást nem kellett, még egy sem akadt. Hátha éppen ez lenne a varázserő, amely a karomba döntené…- Csinálj amit akarsz! – mondta – tehetetlenségébe belepirulva Thomas, és átment a szobájába. Jó időbe telt, mire megnyugodott.- Csak ment volna el egy nappal előbb ez a felfujt hólyag? Azt hiszi neki mindent szabad. Ha legalább vetettem volna egy pillantást arra a címre, vagy, azonnal elveszem onnan. Meg kellene próbálnom a szállodákat. De hát csak a nevét tudom és egy ösztöndíjasnak nem igen van pénze hotelra. Talán valamelyik rokonánál vagy ismerősénél szállt meg. Az is lehet, hogy ez után a fogadtatás után, egyenesen hazamegy. Nem volt könnyű helyzetben még így sem, hogy ö próbálta enyhíteni bátyja faragatlanságát. És még azt hiszi a felfuvalkodott hólyag, hogy éppen azzal hódította meg? Csak akadna végre egy nő aki az orrára koppint, aki nem hódol be neki. De hát… csak rá kell nézni? És sajnos a nőknek is van szemük, sőt ízlésük is. Elhatározta, hogy elutazásáig a lehető legkevesebb időt tölti a bátyjával, aki csak a temetés miatt szánt pár napot az otthonára. Bárcsak élne az apja, aki példaképe volt. Szeretné teljesíteni helyette, amit ígért, de hát hogy tehetné meg, ha azt sem tudja honnan jött ez a lány, melyik államból, melyik városból. Hol végezte az egyetemet? Talán az átutalásokból megtudhatná, hacsak nem egy nagykalapból kapta a havi apanázst. Aztán eszébe jutott, amit a lány mondott. Leveleztek. Ha így van, könnyen lehet, hogy apja nem dobta el a leveleit, hanem valahol őrzi. Ritkán érkezik visszajelzés egy – egy gyámolítottól, ami persze a titkosságon, s természetesen az illető fiatal hozzáállásán és hálaérzetén is múlik. Aki meg akar köszönni valamit, az előtt nincs akadály. Mindent ki lehet nyomozni, csak akarni kell! – gondolta és visszasietett apja dolgozószobájába. Meg kell találnia a címet. Nem szabad hagynia hogy elmenjen. Ráadásul ilyen hitehagyottan. És persze Robertnek sem hitte el egy pillanatig sem hogy békén hagyja.

Amikor visszament a dolgozószobába, bátyját már nem találta ott. Vajon hova ment? Csak nem a lány után mert izgatja a hódítás lehetősége. Azt remélte: otthon maradt és pár óra múlva keresni fogja, hogy megbékítse. Mindig úgy szokta. Tudta, hogy első szóra, könnyű szívvel megbocsátja a kujonságait, hiszen a testvére és szereti. Mielőtt kihúzta apja fiókját, csengetett.

Nem is ült le, amíg a nesztelen járású inas be nem lépett.- A bátyám elment? – kérdezte félve, és azt remélte, hogy nemleges választ kap. Arra vágyott, szivszakadásig.- Igen uram! Alig egy órája.- Kocsival? – reménykedett Thomas, mert arra gondolt, hátha csak be akarja járni a környéket, ahova annyi emlék füzi.- Igen uram. Azt mondta, ne várjuk, nem vacsorázik itthon.

Az öreg, aki gyermekkoruktól kezdve ismeri őket, kiment, ö pedig lerogyott apja székére. Mi értelme lenne már a kutatásnak. Robert biztos címre indult, ha valóban odament. Ö legfeljebb a régire találhatna rá, ha véletlenül előkerülnének a levelei. Ekkora előnyt úgysem tudna behozni. Csak oda ne menjen! Csak azt a lányt hagyja békén. Csak azt az egyetlen egyet…

A bátyjával csak másnap reggel találkozott, amikor hordták le a bőröndjeit, a kocsiba. A képe láthatóan nyúzott volt.- Még mindig haragszol? – kérdezte minden bűntudat nélkül.

Thomas nem válaszolt.- Jól van öcsi! Felejtsd már el a tegnapit. Hülyéskedtem. Hidd el, nem ért annyit az egész, hogy összevesszünk miatta. – Tessék visszaadom – nyújtotta oda a kartont. Megér egy ilyen fecni egy testvérháborút? Tehát szent a béke?- Igen! – mondta bizonytalanul Thomas, amikor markába tudta Dorothy Gibson címét.

Megölelték egymást. Thomas alig várta, hogy bátyja kocsija beforduljon a sarkon. Úgy érezte nincs vesztegetnivaló ideje. Nehogy hazainduljon az a kedves lány, mielőtt beszélhetne vele. Aki nagyon akar valamit az nem hiszi el az ellenkezőjét. Így volt ö is. Az eszével szinte biztos volt benne, hogy, Robert ott járt Dorothy Gibsonnál. Miért is hagyta volna ki. Mit számit neki egy kis ámítás, hazugság?! Még, ha az öccsét ejti is át vele. De a lelkével hitte, hogy ha odament is, a lány kidobta, rendőrt hívott, egyszóval mindent elképzelt, csak azt nem, amit képtelen volt elhinni, vagyis hogy a bátyja megelőzte.

Talán ha Robert elutazás előtt a képébe vágja, hogy alig ment ki a dolgozószobából beült a kocsijába és Dorothy Gibson címére hajtott, ráadásul szerencséjére, nem sokat kellett várnia a lányra… biztos, hogy felnőtt fejjel elöször de, nekiugrik kivagyi bátyjának… de póker arccal hallgatott és utnak indult, hogy ujabb sikereket arasson, a müvészet és hóditás terén egyaránt. Csak tudná kire ütött? A nök rontották igy el, a szépsége aljasitotta le ennyire?! Alkalom szüli a tolvajt! Ismerös a mondás, de ugy látszik van is valóságalapja. Sem anyja, sem apja nem voltak ilyen élvhajhászok, minden alkalmon kapva – kapók, ilyen egoisták. Robert képtelen volt bármit is kihagyni, ami neki élvezetet okozhat, vagy szórakozással kecsegteti. Elötte nincs se isten, se ember, nem tűr ellenvetést, ha valamit akar. És még azt mondják, hogy a zene alázatossá teszi az embereket. Mennyit bántották a zene miatt: Robert a nagyfiú, a művészlélek a zenetitán, aki nagy jövő előtt áll és egész nap a kalimpálásától volt hangos a ház. Öt Mindigis idegesítette a zene, hát még a gyakorlás?! Jó hallása volt, megérezte, ha mellé ütött. Ha dallamos, szép muzsikát hall, ami szinte árad, hömpölyög, gyönyörködteti, szinte elzsongítja, de a dallamtalan, vagy ne adj isten, bömbölő zenét ki nem állja.

Amikor már biztos volt benne, hogy a bátyja nem jöhet vissza, még ha otthon hagyott volna is valamit, mert különben lekésné a gépét, kihozta a kocsiját a garázsból és elindult Dorothy Gibsonhoz. Útközben megállt, hogy virágot vegyen. Fogalma sem volt milyet válasszon. Szíve szerint száz szál piros rózsát vitt volna, olyan lelkifurdalást érzett bátyja bárdolatlan viselkedése miatt… de aztán észbekapott. Félreértené. Sokkal okosabb lány annál, mintsem ne jönne rá azonnal, amit még magának is alig mert bevallani, vagyis hogy fülig beleszeretett. Rabul ejtették az őzike szemek, az okos tekintet, a karcsú termet, a formás lábak… és úgy ahogy van az egész Dorothy Gibson. Végülis a virágos lányra bízta: adjon azt, amit megfelelőnek tart egy új ismerőshöz, aki fiatal, és nő.

A nem túl hivalkodó csokrot betette a hátsó ülésre és hajtott tovább. Szíve a torkában dobogott. Csak ott találja, csak ne utazott volna még haza. Dehát ha Robert tegnap járt nála, ugyis halálra ijeszthette a tolakodásával, és sokkal büszkébbnek hiszi annál, mintsem egy olyan vállalatnál kezdje meg munkás életét, amelynek tulajdonosai olyan lelketlenek, mint a bátyja. Milyen keserves élményben lehetett része: elöbb apja halálhire, Robert pimaszsága és még…- Mit akar? – ijedt meg Dorothy, amikor ajtót nyitott.- Nem engedne be? – kérdezte kicsit zavartan Thomas.- Szóval maga is be akarja hajtani a vámot az után, amit az édesapja nagylelküen, és ellenszolgáltatás nélkül adott? – nézett rá szinte gyülölettel a lány.- Nem értem! – sápadt bele Thomas, a félt valóságba.- Talán a bátyja nem dicsekedett el magának?- Dehát mivel? Csak nem azt akarja mondani, hogy itt járt? – kérdezte és a lány sirásra görbülö száját látva, becsukta maga után az ajtót. A csokrot legszivesebben pozdorjává gyürte volna, hogy legalább azzal levezethesse a felháborodását.- Amikor hazaértem már várt! – indult befelé a lány.- És? – kérdezte félve Thomas.- Nem sokáig teketóriázott, csak a z t kérte…- Csak azt? ismételte meg elhülve. – És maga?- Mit tehettem volna? – nézett rá reménytvesztetten a lány.

Sokáig hallgattak. A szivbemarkoló csendet Dorothy törte meg.- A bátyja jóképü férfi, és annyi éven át csodáltam az édesapjukat. Nagyon hasonlit hozzá. Engedtem neki. Most már legalább a lelkem mélyén sem érzem magam adósuknak. Vagy maga is be akarja nyujtani a számlát? – nézett a halottsápadt férfira.- Nem azért jöttem. Sosem tennék olyat. Eröszakoskodott? Mondja meg, mert ha igen, nem is tudom mit teszek vele…- Azt is ráfoghatnám, ha egy cseppnyi rosszindulat volna bennem! – mondta fásultan a lány. – De olyan erötlen, védekezésre képtelen voltam.- Magánál ilyen könnyen mennek a dolgok? – emelte fel a hangját Thomas, mert ha az ember legszivesebben önmagát pofozná fel, mindig a másikba mar bele, akár szóval, akár körömmel.- Könnyen?! – teltek meg a gyönyörü özike szemek könnyel. – Ö volt az e l s ö férfi az életemben! – sorolta, szinte szótagolva, egy pillanatra sem kapva el a tekintetét Thomas elképedt arcáról.- Az elsö?! – kérdezte szinte kiáltva a férfi. – És maga hagyta, hogy…- Hagytam! – fordult vissza, ökleivel a szemébe törölve, dacos képpel a lány. – Az egyetemen nem engedtem a sok kisértésnek, mert zavart volna, hogy egyikkel lefekszem, a másiknak nemet mondok. Igy mindegyik fiu azt hazudhatta rólam, amit akart, de nem hiszem, hogy bármelyikük is el mert volna dicsekedni velem, mert tudták: nem lehettem meg senkinek. És tudja miért? Az apja miatt!- De hiszen azt mondta nem ismerték, sosem látták egymást, csak levélben… vagyis…- Igy igaz, de bakfiskoromban nem voltam szerelmes. Kimaradt az életemböl. Az elsö gyengéd érzés akkor támadt bennem, amikor az ösztöndij elnyerése után, véletlenül megláttam Mr Donaldson képét egy ujságban. Megvettem. Kivágtam, bekereteztem és attól kezdve imádtam, mint hivök a szentképet. Ö védett meg az elkapkodott kapcsolatoktól. Azzal áltattam magam, hogy ö nem venné jó néven, ha… szóval álmodoztam, mint egy szédült liba. Mire észbekaptam, beleszerettem. Ne… ne szóljon közbe. Tudom mit akar mondani: hogy kikéri magának… az apja iránti érzésemet…- Téved Miss Gibson…- Lehet, de maga is, ha ártatlan virágszálnak hisz. Azt sem tudtam egyedül él – e, van-e családja, és beleszerettem. De sosem tudta volna meg. Nemcsak azért mentem oda tegnap az apjához, hogy emlékeztessem öt az állásigéretére, hanem hogy felajánljam ha lassan is, de visszafizetem neki, amit rám költött. Érzek magamban annyi tehetséget és eröt, hogy vigyem valamire. Nem szeretek senkinek adósa maradni.- Nem is tudom mit mondjak Miss Gibson?- Semmit. Menjen el. Felejtsük el egymást. Majd elfogadok egy másik állásajánlatot otthon, és havonta feladok a fizetésemböl egy nélkülözhetö összeget a cége cimére. Egyszer majdcsak letelik az ami az életet jelentette nekem, hiszen el sem tudja képzelni milyen boldogság volt, hogy azt tanulhattam, amire vágytam, nem kellett éjszakákot átdolgoznom, nem voltak anyagi gondjaim. Isten áldja meg az édesapját, haló porában is. – szipogta meghatottan.- Holnap reggel igazgatótanácsi ülés lesz, de ha akarja még ma felhivom az ügyvezetöt… akár innen magától, és biztos vagyok benne, hogy tud apa igéretéröl. Márpedig amit apám igért az számomra testamentum.- Ne törje magát miattam, Mr Donaldson. Ezek után képtelen lennék olyan emberek között dolgozni, akiket nem tisztelek, akik kihasználják a másik félreértelmezett hálaérzetét…- Ne vegyen egy kalap alá a bátyámmal, kérem!- Akkor miért nem tudott megóvni töle, ha ismeri, milyen.- Hogyan? A cimét magához vette, hiába kértem nem adta ide, és különbenis maga mondta: nagyon hasonlit az apjukra… engedtem neki. Ezek szerint az apámmal is megtette volna! – mart bele ujra, miközben orditani tudott volna az önmegvetéstöl.- Menjen el kérem… menjen el! Nem volt még elég! – nézett rá olyan bánatos tekintettel a lány, hogy Thomas azt hitte a szive szakad bele, mert ö okozta a szomoruságát.- Ne haragudjon. A bátyámra haragszom és magát bántom. De ö elutazott, a céget én vezetem, és bár nem sok tapasztalatom van, hiszen magam is csak három éve végeztem, amikoris apám azt akarta, ne itt, hanem valamelyik leányvállalatánál kezdjek, ismerjek meg minden területet. Azt mondta, ha nem leszek a védöszárnyai alatt, magamtól jövök rá mindenre. Mellette csak elkényelmesednék, és ö is nyugodtabb, ha tudja, hogy rajta tartom a szemem valamelyik távolabbi vállalatunkon. Bántotta hogy Robert zongoramüvész lett. Titkon azt kivánta, hogy mint elsöszülött ö vegye át a céget, dehát akinek nincs hozzá kedve, azt kár eröltetni, a müvészet ellen pedig, ugyis egyenlötlen eséllyel indult volna harcba.- Legalább öt hagyja ki… a nevét sem akarom hallani többé.- Bocsásson meg. Tudom mit érez. Üljön le, hiszen szinte reszket. Fázik? Hozzak valamit, amit magára terithet?- Köszönöm… de üljön le maga is, ha már igy összefujt bennünket a sors szele. – mondta Dorothy, és szinte lerogyott a legközelebbi székre. Fogalma sem volt milyen erö tartotta addig is talpon, amikor szinte érzéketlenné vált minden porcikája. Legalább ez a másik ne jött volna ide, ne kezdene vájkálni a sebeibe. – A virágot… kiengesztelésül hozta? – kérdezte, megenyhülve, amikor látta, hogy Thomas hol ide, hol oda tenné a feleslegessé vált csokrot, de nem tudja eldönteni mi legyen vele.- Kiengesztelésül? Gondolja, ha biztos lettem volna benne, hogy a bátyám itt járt, a szeme elé merek kerülni?- Ott egy váza. Ha lenne olyan kedves és hozna bele vizet. A háziasszony nem rég ment el. Még szerencse. Mit gondolna rólam, hogy a férfiak egymásnak adják a kilincset nálam, pedig alig pár órája tartózkodom itt.- Ezek szerint Robert itt töltötte az egész éjszakát? – kérdezte, Thomas, miután letette az asztalra a csokrot, felemelte a vázát és kifelé indult vele, vizért.- Egy órát ha itt volt… ne juttassa eszembe… kérem ne.- Bocsánat… hozom a vizet.

Csak amikor a meggyötört csokrot a vázába rakta, kezdett újra beszélni.- Apám mindkettőnket üzletembernek szánt, amíg ki sem látszottunk a földből. Aztán a bátyámból, kibujt a zenezseni, én pedig Mindigis engedelmes fiú voltam. Mire pályát kellett választanom annyira tudatosult bennem apám akarata, hogy szinte azt hittem, magam választottam hivatást. Pedig csak belenyugodtam a megváltoztathatatlanba. Anyám énekesnő volt, mielőtt apámhoz feleségül ment, az ö kívánságára hagyta ott a színpadot és kicsit elégtétel volt számára a zenész fiú. Apám ráhagyta, nevelje művésszé, ha úgy látja hogy van benne hajlam. Tudja amióta az első biológiai órát érdemesítettem arra, hogy odafigyeljek a tanár magyarázatára folyton az jár a fejemben: milyen furcsák is a gének? Robert apám külsejét örökölte, anyám művész lelkével, én anyámra hasonlítok, de nagyjából olyan a természetem, mint szegény apámé volt. Valamiről biztosíthatom Miss. Gibson, Apám a remek kinézete ellenére sem élt volna vissza soha egy nő helyzetével. Hitem szerint mindvégig hűséges maradt az anyámhoz. Szép házasságban éltek, magamnak sem kívánnék különbet. Volt miért csodálniuk egymást. Apám a tehetséget imádta anyámban, amely szerelmük beteljesedése után csak neki okozott varázslatot; anyámat pedig, mint művészlelket apám férfias szépsége ámította el, egy életre. Mindezeken kívül, szavak nélkül is értették egymást. Gyakran megesett, hogy egyszerre kezdték mondani ugyanazt. Akkor egymásra mosolyogtak és elhallgattak. Túl volt tárgyalva. Ha Robert nem utazott volna el, tudnám mi a teendőm, de egyébként is…- Eső után köpönyeg! – fejezte be a mondatot a lány. – Nagyon kérem, ne szóljon neki, soha. Azt mondaná, hogy a nyakába borultam. Nem így van, de van benne valami. Nem ellenkeztem túlságosan. Nagyon fásultan, szomorúan jöttem el maguktól, nem azért mert ugrott az állás, de nagyon megrázott édesapja halálhíre. Ö volt az egyetlen hozzátartozóm, akivel gondolatban elbeszélgethettem, akiben megbízhattam, akit jótevőmnek hihettem. Úgy éreztem magam, mint akit letaglóztak.- Bárcsak azonnal maga után indultam volna. Hátha nem lett volna reménytelen kísérlet: helyrehozni a bátyám faragatlanságát.- De nem így történt és hogy ne csak rám lépjen, akár egy bogárra, utána belém is taposott. Ha nem is sarokkal, de szavakkal. Undorító volt. Azt mondta: ha tudtam volna?! Ez aztán trófea! Kár hogy holnap el kell mennem és most sincs több időm, de visszajövök… nem tűnhetsz el a szemem elöl. Voltam már néhány szédült libánál első, de ez maga volt a csoda. Hát még, ha megadtuk volna a módját, de hát nem hagytad, hogy levetköztesselek.- Hallgasson! – Kérem hallgasson! – fogta be a fülét Thomas.- Fáj hallani mit művelt a bátyinkó? Akkor képzelje magát az én helyembe. Inkább ne mondott volna semmit. Hagyott volna itt szó nélkül…- Miért is nem mertem követni magát, azonnal?! Megakadályozhattam volna, hogy…- Vagy megelőzhette volna a bátyját! – gunyoroskodott Dorothy, de látszott, hogy inkább sírni volna kedve.- Bántson csak. Megérdemlem. Az ember nem mindig képes helyrehozni a hibáit, vagy a másét. Megenged egy telefont? – kérdezte és tárcsázott. Két perc alatt be is fejezte, de Dorothy ha akart volna sem tudott odafigyelni arra, amit mondott.- Az ügyvezetö ismeri apám tervét magával kapcsolatban. A helyét is kijelölte… mielőtt… szóval a kórházba vonulás előtt. Új osztály alakul. Oda szánta magát. Elvállalja? – kérdezte esengön.- Nem is tudom. A régi városba is kellemetlen lenne visszamennem, hiszen előre nemet mondtam az állásajánlatokra.- Maradjon! – kérte Thomas.- Talán jobb lenne. Az ember ne menjen vissza egy hosszú, és reményteljes útról búbánatos képpel, mert akkor mindent gondolhatnak róla, csak jót nem. Itt maradok. De a bátyját látni sem szeretném többé. Remélem nem fordul meg túl gyakran a cégnél, a házukat pedig elkerülöm. Magát is. Hol jelentkezzem, mikor és kinél?- Gondolom előbb visszamegy még a holmijáért?- Nem megyek. A legszükségesebbet elhoztam, a többit összepakoltam és meghagytam, hogy üzenek, ha tudom az új cimet.- De ugye nem akar itt maradni… ebben a lyukban?- Uram, ha maga látta volna hol nőttem fel, milyen körülmények között, akkor megérthetné, hogy nekem ez a lyuk, maga a mennyország, hiszen csak az enyém, négy fal vesz körül, egyedül lehetek ha akarok, és amit magam köré gyűjtök az a sajátom.- Sajnálom, hogy rossz emlékeket ébresztettem magában, de ez akkor sem a megfelelő hely, egy hosszú távra való berendezkedéshez. Túl messze esik a cégtől. Van kocsija?- Miből lenne?- Vezetni tud?- Az intézetben kötelező volt a jogosítvány megszerzése.- Tehát intézetben nőtt fel.- Igen, de ne gondoljon mindjárt a legrosszabbra. Nem a magaviseletem, az árvaságom miatt kerültem oda.- Meg sem fordult volna a fejemben! – tiltakozott Thomas.- Miért ne? Messziről jött ember azt mond amit akar!- A maga becsületességére van egy megdönthetetlen bizonyítékom: az ösztöndíj. Apám ha alapítványt tett, mindig kikötötte, hogy aki kapja, annak érdemesnek kell lennie rá.- És maga szerint a megtért bűnösből sosem lehet ember?- Mindenbe beleköt?- Igaza van. Ne haragudjon. Már úgy teszek én is, mint maga. Azt bántom, aki nem érdemli meg.

[rkey]

Nem voltam fekete bárány, árva vagyok. Négy éves koromtól. Nem kívánom senkinek. Alig pár éve ismerkedem a kinti világgal. Tartogatott néhány meglepetést, nagyjából kellemeseket, csak bele kellett szoknom a szabadságba az önállóságba, és egyebekbe. Kocsival van?- Igen. Elvihetem valahova? – készségeskedett Thomas.- Megmutatná az irodaházat, ahol dolgozni fogok. Persze csak ha nem vagyok terhére a kérésemmel.- Ha ezerszer ennyit kérne azonnali teljesítésre, akkor is adósa maradnék… és nemcsak a saját hibámból.- Ne kezdjük újra. Mindjárt felkapok valamit és indulunk! – mondta a lány és bement a fürdőszobába. Amikor visszajött, mosoly bujkált a szája szegletében.- Szegény csokor! – jegyezte meg.- Mi baja vele?- El fog hervadni víz nélkül…- Észrevette?- Nem lehetett nem észrevenni. Amikor kiment akkor jutott eszembe, hogy ma nem lesz víz. Csőtörés van. Miért nem mondta?- Hát mertem én ilyen semmiség miatt megszólalni?!- Magának semmiség a virág, amit valakinek ad? – kérdezte a lány megenyhülve, és valami jóleső érzés járta át, amikor Thomas szája sarkában meglátta az elvübölöen bátortalan, kisfiús mosolyt.- Ha annak semmiség, akinek adtam – mondta lehajtott fejjel.- Honnan veszi. A végén még a virágon verjük el a port, mindketten pedig éppúgy nem tehet semmiről, szegény, mint mi. Vagy nem jól mondom? – kérdezte Dorothy.- Egy biztos: soha nem bocsátom meg magamnak, hogy…- Pszt. Ami elmúlt, elmúlt, azon már úgysem segihetünk. Mutassa a helyet ahol hasznomat vehetik végre, mert a tanulásra fordított idő az utóbbi években, már duplán kezdett számítani, annyira vártam rá hogy bizonyíthassak. A cégnek nem lesz oka panaszra, mindent elkövetek, hogy kivívjam az illetékesek elismerését. Gondolom lesz közvetlen főnököm is… Mekkora a cég?- Nagy.- Ne ijesztgessen. Engem a munka nem riaszt, csak a kudarc. De az sem vészes. Megfigyeltem már, hogy ha felsülök nemhogy elcsüggednék, inkább új erőre kapok tőle. Elhatalmasodik rajtam a bizonyítási kényszer. Akit a kudarcok letörnek, az sosem juthat előbbre. Ha elesik az ember nem baj, csak fel tudjon állni. A kárból tanulni kell, és nekem volt miből okulnom, mire nagykorú lettem, de utána is. Gyönyörű a kocsija. Nézze a gyerekeket. A rácsodálkozó tekintetüket. Hát nem tündériek? Én sosem voltam autóbolond, igaz nem is nagyon láttam ilyen kocsit. A nevelők nem ilyenekkel furikáztak. Ugye nem kergeti el őket? – kérdezte, amikor az autóhoz értek.- Hova gondol? – mosolygott a férfi és odaszólt a visszahúzódó srácoknak. – Számoljátok meg magatokat gyorsan. Hányan is vagytok? Na, ennyien befértek. Nyomás! Üljetek hátulra. Levegőt kapunk, hiszen sportkocsi. Csak aztán kapaszkodjatok egymásba, ki ne essetek! – mondta a visongó, boldog gyerekhadnak. Dorothy ellágyulva nézte a kocsiba tóduló zsivajgó, kacagó, kis hadat. Kár, hogy Thomas nem nézett rá akkor, abban a pillanatban. Biztos sokért nem adja, ha látja a lány hálás tekintetét.

A kocsikáztatás két sarokig tartott.- Na, majd legközelebb újra elhozlak benneteket! – szólt, hátra, amikor leállt a járda mellett. – Most elég lesz innen visszakutyagolnotok. Vigyázzatok a kereszteződésekben. Fogjátok meg egymás kezét. Nehogy bajotok essen! – mondta az ajtót kitárva.- Köszönjük szépen! – ragyogott rá egy fekete szempár. A legkisebbé, aki majdnem kiesett igyekezetében, hogy illedelmesen megköszönje a fuvart.- Máskor, is szivesen.- Ha valamit összepiszkoltak, szívesen rendbe teszem! És köszönöm! – mondta hálásan a lány.- Maga, mit?- A kocsikáztatásukat. Sajnos bele tudom magam képzelni a helyükbe. Átérzem mit jelentett nekik ez a fuvar a csoda kocsiban. Lesz miről beszélniük egy darabig!- Ha magának sikerült örömet okoznom, akkor mindjárt visszatolatok, értük és csinálok velük még három kört.- Ne tegye. Biztosan van más dolga is, mintsem…- Jó hogy mondja. Ha még nem látta a várost, akkor ne hagyjuk ki a lehetőséget. Aztán úgysem lesz rá ideje, engem meg látni sem akar. Most itt vagyok, le sem rázhatna, mert gyalog már nem találna vissza, taxit pedig elég nehéz fogni. Tehát induljunk toronyiránt és ejtsük útba a Donaldson Trösztöt? Remélem bemenni nem akar? A portás azt hihetné öt akarom ellenőrizni, és különbenis egy üres irodaház, olyan lehangoló. Én azt szeretem, ha nyüzsög benne az élet.- Elég ha messziröl megmutatja. Hogy legalább tudjam, melyik az a ház, ahol Miss Dorothy Gibson újdonsült jogász, pár napon belül elkezdheti áldásosnak remélt müködését.- Legalábbis ideig – óráig! – bökte ki Thomas.- Ezt miért mondja?- Mert aki olyan sikeresen vette a vizsgaakadályokat, mint maga, gondolom nem akar lecövekelni egy vállalatnál, jogászként, még akkor sem ha osztályvezetői széket kínálnak neki. Vallja be, hogy titkos, vagy nem is annyira titkolt vágya, hogy átpártoljon az igazságszolgáltatás valamely ágába.- Eltalálta. Ügyvéd szeretnék lenni… de ahhoz kell némi előgyakorlat, amit nem muszáj ügyvédi irodában töltenem, hiszen a tanulmányi időm nagy részében, kisegöként dolgoztam.- Joga van ahhoz, amit szeretne. Vagy talán az ösztöndíj elnyerésének feltétele volt, hogy…- Nem. Csak az volt a feltétel, hogy meg kell felelnem a tanulmányi követelményeknek. Az állást az édesapja gondolom azért kínálta fel, mert rácsimpaszkodtam, ha csak levélileg is a szeretetéhségemmel. Kellett valami kapaszkodó, akiben hihettem a hosszú diák évek alatt. Annyi ideig voltam gyökértelen, hogy…- Sose mentegetőzzék. Senki nem lehet saját ellensége. Az ember csak akkor lehet boldog, ha önmagára is gondol, amikor ilyen fontos kérdésben dönt. Nem lehet mindent mások érdekének alárendelni. Dolgozni csak örömmel, szinte hobbyból érdemes, különben kibírhatatlan gályázás volna az élet. Magából remek ügyvéd lesz. Egyébként az a jogi pálya legjobban jövedelmező ága.- Nem azért választanám. Sosem tudnék csak azért elvállalni egy ügyet, mert megfizetnek. Ingyen is védeném azt, akinek hiszek az ártatlanságában, vagyis találok számára mentőkörülményeket. Át tudok érezni néhány élethelyzetet…- Menjünk közelebb, vagy elég ha innen nézi meg? Az ott az irodaházunk. – lassított a járdaszegély mellett Thomas.- Valóban elég messze esik a bérleményemtől. Kapok három napot, hogy keressek magamnak egy szobát a közelben?- Inkább lakást! Ha annyira vágyott gyermekkorában, az egyedüllétre, akkor kezdje el most. Gondolom az ösztöndíj sem futotta önálló bérletre, de ezentúl megteheti. Még nem beszéltünk róla, de a cégünk elég jól fizet.- Köszönöm. Akkor három nap múlva ugyanitt…- A jogi osztályt keresse. Tudni fognak az érkezéséről és remélem jól érzi magát nálunk. Ha már úgyis megálltunk és lehiggadtunk, tegyünk pontot a bátyám ügyére.- Ne…- Meg kell hallgatnia, csakhogy ne maradjon magában szorongás. A bátyámnak szerte a világban több lakása van. Amióta anyánk meghalt, csak karácsonyra látogatott haza, vagy ha éppen itt lépett fel, de az ritkaság. Sajnos apánk temetése miatt hosszabb időt töltött itthon. Egyébként csak jön és megy. Az irodát olyankor is nagy ívben el szokta kerülni. Ki nem állhatja a piti pénzügyeket. Az övéit a menedzsere intézi. Remélem nem találkoznak egyhamar… legalábbis a maga ellenére nem…- Gondolja, hogy keresni fogom az alkalmat? Az ember nem szívesen emlékszik vissza olyan helyzetekre, amelyek, amíg csak él keserű szájízt keltenek benne, és megalázóak. Szeretném örökre elfelejteni a bátyja látogatását. Olyan volt mint Krisztusnak a keresztrefeszités. Gondolom a Megváltót sem a fájdalom kínozta leginkább, hanem hitének meggyalázása. Nekem a Donaldson név – annyi éven át a hitet, a kapaszkodót jelentette, és…- Velem sem sokat találkozik majd, úgy értem, nem lesz aki emlékeztesse a történtekre. Hacsak a liftben össze nem futunk, elég távol esik egymástól a munkaterületünk. A joghoz nem sokat értek. Az én területem az üzlet, a marketing, és apám úgy vezette be, hogy minden új kezdeményezést először a jogászokkal nézetett át, vagyis amikor az asztalomra kerül a szerződéstervezet, már nem sok megbeszélnivalóm akad jogi ügyekben. Mivel külön kérte, igyekszem nem a terhére lenni. De ha úgy gondolja, szóval ha bármi adódna, amiben segíthetek, akár a kollégákkal kapcsolatban is…- Csak nem képzeli, hogy mihelyt sanda szemmel néznek rám, futok árulkodni? Edzett vagyok ezen a téren. Volt részem benne, és talán annak köszönhetem, hogy kemény lett a gerincem. Engem nem könnyű betörni, képes vagyok megvédeni magam, persze nem olyan dolgokban, mint a…- Ne beszéljünk róla többet. Megmutathatom a várost? Van egy étterem a szomszéd ház tetején. Csodálatos a kilátás. Szerintem akkor sem látna többet a városból, ha végigjárnánk valamennyi utcáját, ami lehetetlenség volna egy nap alatt, de onnan fentről, vagyis madártávlatból nem mutat rosszul jövendő lakhelye. Remélem megszereti. Én itt születtem, és ha elhagyom a városhatárt, máris honvágyam támad. Nagyon hűséges, vagy inkább kötödés fajta vagyok.- Nemes tulajdonság. Nekem eddig nem nagyon volt hova kötődnöm. Remélem itt megtelepedhetek, és ha nem is itt születtem, ez a város befogad, nem kell tovább vándorolnom. Öt éve várok arra, hogy a starthoz álljak, és dolgozni kezdhessek. Annyi hálával tartozom az édesapjának, hogy ha évekig ingyen dolgoznék, sem tudnám megszolgálni, amit értem tett. Ne higgye hogy mazsola vagyok a jog területén, azért mert most végeztem. Az egyetemi éveim alatt szinte szünet nélkül vállaltam alkalmi munkát ügyvédi irodákban. Nemcsak a pénz miatt. Sok minden ráragad olyan helyen arra, akit igazán érdekel a jog, és amit könyvekből sosem tanulhatna meg. Bennem túlteng az igazságérzet, talán éppen azért, mert a sors igazságtalan volt velem.- Sajnálom. Bárcsak el tudna felejteni minden rosszat ebben a városban, de hát sajnos nem is úgy indult az egész, hogy biztos lehetne benne. Ami engem illett, mindig maga mellett tudhat, csak szóljon. Nehogy betartsa a hivatalos utat, ha tanácsra, vagy segítségre van szüksége. Ott lesz a telefon az asztalán és nekem is van számom… de akár otthon is…- Köszönöm, maga igazán kedves.- Megérkeztünk. Azt hiszem itt az ideje az ebédnek is. Az étteremnek remek konyhája van. Nézelődni evés közben is lehet.- Elrontom az egész pihenönapját.- Hogy mondhat ilyet?! Nem volt programom…- Az meg hogy lehet?- Micsoda?- Hát hogy egy fiatalembernek ne legyen programja. Annyira leköti a munkája, hogy másra nem is jut ideje?- A nőkre gondol? – mosolyodott el Thomas. – Furcsa, hogy sokan azt hiszik, a párkapcsolatban a férfi választ. Tévedés. Mindig a nő éri el, némi mesterkedéssel, hogy kiválassza azt, akit kinézett magának. Kérdezhetek valami bántót?- Ilyen gyönyörű kilátásért cserébe! – nézett körül ámultan a terasz korlátja mellől a lány.- Maga kit választott volna tegnap, kettőnk közül?- Nem volt választási lehetöségem.- Mindig van! Az életben mindig van két lehetőség…- Kiszolgáltatott helyzetben voltam.- Akkor vegye úgy, hogy más alapállásból kellett volna választania. Ne kíméljen. Mondja meg az igazat: öt választotta volna! Nincs nő, aki az első pillanatban, ne öt választaná.- Hova akar kilyukadni?- Magyarázni szeretném, miért nincs tartós nökapcsolatom.- Nem jó példa, hiszen nincs állandó konkurenciája. A bátyja ritkán van itthon.- De én mindig ilyen vagyok, amilyen.- Maga nagyon kedves férfi. – mondta Dorothy őszintén, mert eszébe jutott a virág, a vízzel való kedves sutaság, és a gyerekhad megkocsikáztatása. Szivmelengetö percek voltak.- Igen… általában ezt mondják a nők, ha olyan férfi akad az útjukba, aki nem kellene nekik.- Húsbavágóan őszinte leszek. Első látásra valóban nem magát választanák… de a másodikra, és szerintem az a sorsdöntőbb, senki nem döntene Robert mellett. Persze csak ha nem felszínes kapcsolatra vágyik, mert reprezentálni lehet vele, de emberileg olyan, akár egy lufi. Mihelyt eléri amit akar, leereszt. Nem tudom miről beszélgethetnék vele, úgy értem, ha valaha is közelebb kerülnénk egymáshoz, a második fél órában. Az első gondolom hasonlóképpen zajlana mint a tegnapi. Abból pedig nem kérek többé.- Vagyis marad a csúnya férfiaknál? – mosolygott a férfi.- Csúnya? Miért tartja magát annak? Van első pillantásra szép, de idővel minden hatást lerontó természetű, és van csúnyának ható, de csupa szív, kellemes lelkületű ember. Ez a nőkre is vonatkozik. Sosem adtam túl sokat a külsöségekre.- Apám képét mégis megőrizte…- De nem azért, mert jóképű volt, hanem mert jót tett velem. Az embernek szüksége van melegségre, kapcsolatra, segítésre jólesik tudni, hogy – hacsak egy nem túl felemelő ösztöndíj köldökzsinóron lógva is, de – tartozik valakihez. Bennem világéletemben olyan nagy volt a szeretetéhség, talán mert sosem kaptam eleget belőle, hogy ha egy alapítvány segít rajtam, megszerzem az alapító okmányt, bekereteztetem és azt bámulom éveken át, hálás tisztelettel.- Furcsa lány maga. – nézett Dorothyra melegen a férfi.- Az élet tett ilyenné. Az intézetben ingyen kaptam mindent, elegem volt az adományokból. Szeretnék ezentúl büszkén nézni a tükörbe, magam erejéből elérni azt, hogy ne szoruljak másra, legalábbis elemi ügyekben ne. Remélem az önmagamba vetett hitem sosem fogy el. Kiben másban biz hatna az ember? Tudja, sokszor azt mondom, ha isten lenne, életben hagyta volna a szüleimet, hiszen ök. hívők voltak, tisztelték öt, és nagyon szerettek engem. A velük kapcsolatos igencsak halvány emlékek segítettek, hogy kibírjam az intézeti életet. Talán ha mindjárt születésem után kerülök oda, ha abba az életformába eszmélek bele, könnyebb lett volna, hiszen ha nincs ami után ácsingózzék az ember, nem fáj a szíve. Amiről nem tudunk, az után nem ébredhet a lelkünkben vágyakozás. De így nagyon nehéz volt. És még nehezebb amikor tizenkét éves koromban kivittek nyaralni egy családhoz. Azt hittem a szívem szakad meg, amikor vissza kellett mennem.- Válasszon! – nyújtotta oda az étlapot Thomas.- Én mindent szeretek. Aki intézetben nő fel, az mindenevővé válik. Rendeljen nekem is azt, amit magának.- Remélem nem csalódik az ízlésemben. Én sem vagyok válogatós, de szeretnék meglepetést is szerezni az itteni különlegességekkel. Hátha sikerül! – mondta és leadta a rendelést. – Ne haragudjon hogy félbeszakitottam.- Sajnos tudom folytatni, ha álmomból ébreszt is. Nem untatom? A maga számára az én gyermekorom ismeretlen világ.- Éppen azért érdekel, vagy inkább azért is. Akiben nincs érdeklődés minden iránt, amit saját bőrén nem tapasztalhat meg, élhet, vagy élhetett át, az sajnálatraméltó, tunya ember. Remélem az a család máskor is meghívta magát.- Igen… és sok mindent köszönhetek nekik. Azóta is tartom velük a kapcsolatot. Felébresztették bennem a tudásvágyat, az önbizalmat, szerettek… és én is szerethettem öket.- Az intézeti gyerekeket is szerethette… vagy…- Természetesen olyan összezártságban az ember három dolgot tehet, vagy szereti, vagy gyűlöli, vagy megtűri maga mellett a másikat. Nekem vegyes érzelmeim voltak. Úgy értem változó.  Végülis megbékéltem a sorsommal és úgy érzem, mire benőtt a fejem lágya már mindenkit szerettem, ráadásul nemcsak érdemei szerint. Akinek tudtam segítettem, és nem minden ember hálátlan.- Tehát élete legboldogabb napja az volt, amikor kikerült az intézetből?.- A legboldogtalanabb! – nevetett Dorothy.- Nem értem!- Hogy is érthetné?! Olyan voltam akár egy fészekből kipottyant madárfióka, akit a szülei elláttak, biztonságban volt, és ha megfogadta, hogy ne menjen a fészek szélére, jó melegen lehetett a pelyhes tolltakaró alatt, az élelemért meg csak a Csörét kellett kitátania. Aztán egyszer csak zutty: kipottyantam. Azt mondták tudok repülni, nagykorú lettem, de amikor meg akartam próbálni rájöttem, hogy úgy járok – kelek az emberek között, mintha idegen bolygóról kerültem volna a földre. Fogalmam sem volt a pénz értékéről, mindent be kellett szereznem, mindenről magamnak kellett gondoskodnom, szóval elég sok lidérces álmom volt éjjelente, mire felülkerekedett bennem a szabadság feletti öröm és el mertem hinni hogy semmi nem állhatja útját a boldogságomnak, csak önmagam tunya henyesége. Teljes erőbedobással kezdtem tanulni…- Nem mintha addig nem azt tette volna, hiszen úgy tudom egy ösztöndíj odaítélésénél fontos szempont a tanulmányi eredmény.- Így igaz. Sosem voltam rossz tanuló. Sokszor elgondoltam: mi lett volna velem, ha csak kikerülök az intézetből és nincs a cél, amelyhez az édesapja ösztöndíjával eljuthatok. Talán nem történik velem a legrosszabb, de hogy sosem lettem volna jogász, az szinte biztos. A legtöbb intézeti gyerek élhetetlen, nincs önfentatásra nevelve. Kirendelt gyámot kap, amíg nem képes megállni a saját lábán, de az életben sokszor pillanatok alatt kell dönteni és nem is apró kérdésekben. Aki feladja, könnyen odacsapódik valahova, és csak a legritkább esetben jó társasághoz. A hosszú tiltásos évek után, a teljes és felelőtlen szabadság, csábító lehetőség. Kevesen tudnak ellenállni a féktelen korlát nélküliségnek, és nem hagynak ki semmit, aminek a kintiek is könnyen áldozatul esnek. A narkóra, alkoholra és egyebekre gondolok.- Egészségére! – emelte fel a pincér által töltött italt Thomas. – A bor édes, de ha inkább a szárazat szereti…- Semilyet nem szeretek, hiszen az intézetben nem kaptunk és azóta sajnáltam volna italra a pénzt. Gondolom az édes jobb…- Az édes szájúaknak ízre is, de hamarabb fejébe száll az embernek.- Köszönöm a kedvességét… – emelte fel Dorothy a poharát, és ivott. A bor izére figyelt, így nem látta a pohara felett reá vetődő csodáló, szinte rajongó pillantást.

Késő délután volt, amikor Thomas kitette a lakása elött.- Akkor szerdán jelentkezem munkára. És köszönök mindent. – bucsuzott. – Csodálatos volt ez a nap.- Bárcsak minden napja csodálatos lenne… ezután! – mondta a férfi és legszívesebben elkapja a formás, de mégis erősnek ható kis kezet, és megcsókolja. Nem a bátyja miatt, de valami furcsa hálaérzettől indíttatva. Aztán mégis lemondott róla. Hosszan nézett a lány után. Nem a vékony derekat, a formás lábakat, a hullámos hajkoronát, hanem egy csodálatos emberkét látott eltűnni a kapuban, anélkül hogy visszatekintett volna. Hirtelen úgy érezte magát, mint akit megloptak, vagy elveszített valamit, ami nagyon kedves volt neki.

Beült a kocsijába, és szinte kilőtt a járda mellől. El innen, minél előbb. Mielőtt elveszíti a józan eszét, és utána siet hogy… de nem. Végig sem szabad gondolnia azt a galádságot, amit Robert követett el, ez ellen a drága lány ellen. Csak képes lenne megnemtörténtté tenni. De hát, hogy hozhatja helyre valaki a más hibáját, hogy kárpótolhatna valakit is a más bűnéért? Legalább megkérdezte volna: van-e pénze lakást bérelni, ezt – azt vásárolni? De hát azok után, ami történt, hogyan ajánlhatott volna pénzt, még munkaadóként is? Pedig biztosan szüksége volna rá. Majd holnap intézkedik, hogy szerdán előleg várja. De mintha azt mondta volna: ebben a hónapban még kap ösztöndíjat. Ki tudja mi lenne helyes, hogy meg ne bántsa: semmit nem akar kevésbé, mint bánatot okozni.

Dorothy talált egy nem túl nagy, de neki éppen megfelelő, bútorozott lakást az irodához nem messze. Intézkedett a holmija utána küldéséröl, vásárolt ezt – azt és készült a szerdára. A beléptetése simán ment. Mindenütt tudtak róla. A személyzetin a jogi igazgatóságon, és lehet hogy csak neki tünt fel, de valahogy túl nyájasan fogadta mindenki. Remélte, hogy nem azért, mert a nagyfőnök utasította őket rá. Mindig sértette ha előnyt adtak neki bárkivel szemben is. Aki nem képes kivívni az elismerést, a mások megbecsülését, aki nem tudja elfogadtatni magát a környezetével, az magában keresse a hibát. Minden új környezetbe kerülés ujabb és ujabb erőpróba, bizonyítási lehetőség arra, hogy a kapcsolatteremtés nagyon fontos, és alkalmazkodóképesség is kell hozzá. Neki eddig sikerült… kivéve Robert Donaldsont… de hát ha nem egyenlő felek kerülnek kapcsolatba egymással, az egyik győz, a másik padlóra kerül. Csakhogy az volt az utolsó eset. Többé nem hagyja magát. Akkor is minek?! Már egy óra múlva sem értette, miért. Talán ha nem hasonlít annyira arra, akit tisztelt, akinek egész szívével hálás volt… Amikor idáig ért a gondolataiban, mindig elszégyellte magát: vagyis, ha Thomas próbálkozik, öt lett volna ereje kidobni? Mert ha igen, akkor ö sem különb a szédült libáknál, akik hagyják magukat befolyásolni az első benyomástól és ész nélkül kezdenek kapcsolatokat. Ráadásul az elsőt! Annyiszor elképzelte, hogy csak szerelemből adja oda magát… talán Artúr Donaldsonnak, hiszen az iránta érzett vonzalom, olyasmi volt, amilyen a szerelem lehet, és mégis hagyta, hogy úgy vegyék el tőle az ártatlanságát, hogy közben meg is alázzák. Az a fickó olyan magabiztosan vette birtokába, mint aki tudja, hogy úgysem lehet neki ellenállni. El kell felejtenie, hiszen úgyis eső után köpönyeg. Új korszak kezdődik az életében. A hasznos felnőttkor, a korlátlan lehetőségek ideje, a “mindent a jövőért, a sikerért, a boldog asszonyságért” vágyak beteljesülésének időszaka. Csak rajta múlik hogy milyen sorrendben, és mikor következik be mindaz, amit célul tűzött ki maga elé. Ezentúl észnél lesz, sosem hagyja magát sarokba szorítani, sem hatalommal, sem zsarolással, csak az eszére és a szívére hallgat, de elsősorban is beleveti magát a munkába. Sokat akar dolgozni és jól. Hogy is sejthette volna, hogy az is szúrja a kollegák szemét, ha valaki nagyon sokat, és nagyon jól dolgozik. Akárcsak az intézetben, vagy az iskolában. Ott strébernek itt törtetőnek tarthatják. Mintha tehetne arról, hogy több benne a tenni vágyás, a bizonyítási kényszer, a sikerélmény iránti igény, mint másban? Ö szeretné megszolgálni a bérét, mert, ha egész nap a körmét piszkálná úgy érezné jogtalanul kapja, márpedig a diploma átvételénél megfogadta:bármi történjék is, a törvényeket betartja.

Ha kollégái kicsit ferde szemmel néztek is rá a szorgalma miatt, felettesei becsülték. Két hónap múlva biz ták rá az első komoly, önálló ügyet. A cég tönkrement vállalatok felvásárlásával is foglalkozott. Ezeket átvilágították, felújították, bevezették és továbbadták. Egy lerobbant cég átvilágításához nemcsak gazdasági szakemberekre, de a joghoz értökre is szükség van. Különböző szerződéseket kellett felbontani, meghosszabbítani, szerkeszteni, és Dorothy szinte lubickolt a tennivalókban. Lassan ö volt az első aki reggel beért és utolsóként indult haza. A főnöke nem egyszer szóvá is tette, hogy csökkentsen a tempón, semmi nem szalad el, az egészsége mindennél fontosabb. Talán nemcsak neki mondta ezt, mert egyik nap Thomas Donaldson kérette.

Kicsit gyorsabban kezdett dobogni a szíve, hiszen azóta csak kétszer látta, akkor is messziről és nem mindegy, milyen véleménye van az eddig végzett munkájáról. Csak nem követett el valami hibát? Bárcsak elégedett lenne azzal, amit csinál. Nem dicséretre vágyik, habár nincs annál értékesebb, és ugyanakkor olcsóbb fizetőeszköz, csak arra, hogy megfeleljen az elvárásainak.- Sápadt! – fogadta a férfi. Sokat dolgozik?- Csak amennyi jólesik, uram.- Legalább ha négyszemközt vagyunk, mondja, hogy Thomas. Ha jól emlékszem a pertu, amit a teraszon ittunk, nem egy napra szólt- Akkor még nem az alkalmazottja voltam, uram.- Foglaljon helyet. Ha apám hall annyi jót magáról, mint én, nagyon örült volna neki.- Megteszem ami tőlem telik…- Az egészsége rovására is?- Mit akar az egészségemmel? Kitűnően érzem magam. Még fáradt sem vagyok, ha erre gondol. Hozzászoktam a napi tizenhat órás fizikai igénybevételhez, ha a tanulást és a párhuzamosan végzett szellemi munkát annak veheti az ember…- Jól érzi magát nálunk?- Igen, uram. Jólesik a kollégák bizalma.- Könnyű megbízni abban, aki olyan akár a beton. Úgy értem az ígéretében. Apám arra szoktatott engem is, hogy ha nyolc előtt öt perccel érek haza, inkább nyolcra ígérjem, hogy soha senkit ne várassak meg. Az emberek nem is sejtik, hogy a szavahihetőségüket apránként veszítik el, pontatlansággal, felelőtlen ígérgetésekkel. Nem volna kedve velem vacsorázni… ott fenn…- Ne haragudjon uram, de értelmetlen dolog lenne… én az alkalmazottja vagyok és…- Én pedig független ember…- De mégis a főnököm és nem szeretném, ha azt hinnék…- Rendben van, nem erőltetem. A világért sem akarok a terhére lenni.- Félreértett. Sosem lehetne a terhemre. Sokszor eszembe jut az a néhány óra, amit együtt töltöttünk. Magával nagyszerű dolog elbeszélgetni, de úgy értem… halasszuk későbbre, ura m.- Ahogy gondolja. Akkor nem is tartom fel. – mondta elkomorulva a férfi és Dorothy hirtelen felállt. A következő pillanatban meg kellett kapaszkodnia a szék karfájában.- Mi az? Mi a baj? – ugrott oda hozzá a férfi.- Semmi… elnézést… egy kicsit megszédültem…- Túlerőltette magát.- Vagy elrontottam a gyomrom valamivel. – próbált mosolyogni a lány, nem túl hihetően, és elindult az ajtó felé.- Eszik rendesen? – szólt utána aggódva a férfi.- Igen. Amikor éhes vagyok…- Vagy amikor ideje engedi! – tette hozzá Thomas neheztelve. – Nem lehet hónapok alatt bevenni az egész világot, Lehetetlent akar. Ne féljen, semmiről nem marad le. Az élet hosszu… annyit bizonyíthat még az évek során… de önmagára is gondolnia kell. Egy fiatal nő nem élhet úgy hogy naponta tizenhat órát dolgozik… szórakoznia is kellene… kikapcsolódni…- Nézem a tévét uram, olvasok is ha időm engedi…- Ha időm engedi?! Ha jól emlékszem maga akkor, azon a csodálatos napon, megkérdezte, vagy legalábbis célzott rá: miért nincs tartós kapcsolatom. Magának miért nincs?- Zavarba hoz uram. Mindennek eljön az ideje. Gondolom annak is, hogy… de ha megengedi most elmegyek.- Szóval nem láthatom?- Jobb, ha nem.- Ígérje meg, hogy vigyáz magára és ha bármiben segíthetek jelentkezik.- Sosem voltam matematikai zseni, de ez legalább két ígéret lenne. – próbált mosolyogni Dorothy. – Természetesen megígérem, de semmi ok az aggodalomra. Ha sápadtabb vagyok egy kicsit, mint voltam annak az oka, hogy nem töltök annyi időt a parkban, mint amikor még tanultam. Akkor a fél napot átsütkéreztem. Ott jobban ment a tanulás, mint a négy fal között, a szomszédok zsivaja mellett- Egy okkal több, hogy eljöjjön velem a teraszra…- Vacsorázni?! – kérdezte kedves kis mosollyal a lány. Ha jól tudom errefelé sem süt a nap este, különösen nem úgy, hogy le is barnítsa az embert. De megígérem, hogy ezentúl a pihenőnapokat a szabadban töltöm.- Hol?- Azt még nem tudom, de biztosan akad a városban valami csendes park…- Park? Csak nem akar kiülni egy parkba?- Amikor maguknak van egy nyaralójuk, vagy farmjuk valahol?! – fejezte be, furcsa hangsúllyal a mondatot a lány. – Ne haragudjon, de elegem volt a Dondalson családlátogatásokból. Gondolja, hogy nem juttatna eszembe mindent, vagyis nyugodt tudnék maradni bármelyik házukban is? Mindig az járna a fejemben, hogy megjelenhet… szóval, hogy…- Értem. És ne haragudjon, de én csupán jót akartam! – mondta Thomas és kinyitotta Dorothy előtt az ajtót. Nem bánta, hogy a titkárnője ott van. Addig nézett a kedves alak után, amíg el nem tűnt a másik ajtó mögött. Amikor visszament a szobájába járkálni kezdett fel, alá, akár egy ketrecbe zárt oroszlán. Ordítani tudott volna a kíntól, amelyet a szívében égő szerelem okozott, és amely a bátyja miatt nem teljesedhet be soha. Nem fogja viszonozni! – gondolta megfeszült arccal. – Sosem érzi meg, mennyire szeretem. Mit tegyek, hogy észrevegyen, hogy ne csak a főnökét, a megrontója bátyját lássa bennem, hanem az érte mindenre hajlandó férfit, az imádót, a kedvét keresőt, a boldogítására született igaz, hűséges szivü párját.

Nem sokkal később Dorothy nap volt, amelyre virágot küldetett. Nem merte személyesen felvinni, mert semmi nem lehet kínzóbb egy vágyakozó szívnek, mint a visszautasítás. Megfogadta, hogy ha lehet nem teszi ki magát felesleges fájdalmaknak.

Véletlenül jutott eszébe, hogy megnézze a lány személyi adatait. Majdnem lekésett a születésnapjáról. Ujabb csokrot küldött neki. Névjegyet egyikbe sem rakott, nem várt köszönetet. A születésnapi csokor után mégis megcsörrent a telefonja.- Dorothy Gibson vagyok. Szeretnék beszélni önnel uram.- Hivatalos ügyben? – kérdezte a férfi.- Igen, uram.- Azonnal megnézem a naptáromat. Fél óra múlva szabad leszek. Egy egész óráig a rendelkezésére állhatok.- Azt hiszem nekem tíz perc is elég lesz, uram! – mondta Dorothy és letette a kagylót.- Mit akarhat? – törte a fejét Thomas. Semmi olyasmi nincs, ami indokolja, hogy hivatalos ügyben neki jelentsen, vagy vele beszélje meg valamelyik cég ügyét. Csak nem a virágokat akarja megköszönni? Legalább elmúlna belőle az a rossz érzés, hogy eddig azért nem tette meg, mert küldhette volna más is. Van aki odafigyel rá, aki a közelébe akar férkőzni, anélkül, hogy túl lőne a célon. A névtelen virágküldemény kezdetnek nem rossz. Nem baj, hogy nekem nem köszöni meg, de legalább ne volna, akinek megtehetné. Még azt hiheti az a fickó, ha egyáltalán létezik, hogy így akarja felhívni a figyelmet magára, és zavarba hozhatja a köszönet visszautasításával. Az iroda mellett volt egy fürdőszoba, meg egy kis pihenő. Apja csináltatta, hogy ha elfárad, de nincs ideje két tárgyalás között, hazamenni, pihenni: ledőlhessen. A fürdőszoba és a gardrob, egy üzletembernek elengedhetetlen. Bármi előadódhat a ruhájával. Rendbe szedte magát. Másik nyakkendőt kötött, maga sem tudta miért. Legszívesebben meg is borotválkozott volna, mert a fél óra csak időnyerésnek kellett. Másfél óra múlva lesz egy tárgyalása, addig úgyis papírmunkát végzett volna, ami várhat. Semmi nem olyan fontos, mint Dorothy Gibson… és semmiképpen sem azért, mert a látogatása hivatalos jellegű.

A lány pontosan érkezett, és nemcsak sápadtnak, de nagyon gondterheltnek látszott.- Baj van! – mondta szomorúan, mihelyt leült. – Vagyis nem is annyira baj! – tette hozzá, a férfi ijedt arcát látva. – Csak az ember nem így képzeli el az egészet. – mosolyodott el bátortalanul.- De hát mi történt? – kérdezte Thomas, aki a bátyjával kapcsolatos rosszat sejtett. Csak nem kapott tőle levelet. Csak nem jelentkezett be nála? Nem, hiszen ha hazakészülne, arról neki is tudnia kellene.- Gyerekem lesz! – mondta ki Dorothy, és állta Thomas Donaldson döbbent tekintetét.

A férfi felugrott, az asztalra támaszkodott és eltelt néhány másodperc, mire képes volt megszólalni. Addig csak nézte a tőle alig karnyujtásnyira lévő drága arcot, majd nagyon nehezen ejtve a szavakat, megkérdezte.- Úgy érti, hogy…- Igen. A bátyjától. Tudom mit gondol most. Előbb is szólhattam volna, vagy anélkül is tehettem volna valamit, hogy szólok, de én nem vagyok gyilkos! – keményedett meg a dactól, vagy izgalomtól kipiruló kedves arc. – Egész életemben két dologra vágytam igazán: a tanulásra és az anyaságra. Nem érdekel, miként, de isten érdemesített rá, hogy anya legyek, és én képtelen lennék megölni a magzatomat.- Becsülöm érte, Dorothy… de nem lehetett volna, úgy értem elkerülhetetlen volt, hogy… – dadogta reszkető szájjal, a halottsápadt férfi.- Ha arra gondol: szedtem-e fogamzásgátló tablettát: nem! Hiszen nem éltem nemi életet. Később könnyű okosnak lenni, de akkor minden annyira mindegy volt, és hogy egészen őszinte legyek, most már bevallhatom, soha nem vehet rajtam erőszakot a bátyja, ha tudat alatt nem vagyok szerelmes az édesapjukba, akire emlékeztetett. Sokszor megfordult a fejemben, amíg tanultam, hogy ha kér, az övé leszek, aztán a fiáé lettem. Ki érti ezt a nyomorult életet? – csuklott el Dorothy hangja.- Csodálkozom a bátyámon, úgy értem… ki nos nekem ilyesmiről beszélnem, de nem hallgathatok róla. Tudnom kell a teljes igazságot. Sokkal hidegfejübbnek ismerem öt a szexben, mintsem ebben az AIDS – es világban ne védekezett volna, úgy értem…- Ha arra gondol, miért nem használt óvszert, elárulhatom az okát. Amikor nekem esett, megpróbáltam visszatartani, menekülni az ölelése elöl. Megmondtam neki, hogy még senkivel nem volt dolgom. De ez inkább feltüzelte, mintsem lehűtötte volna. Gondolom ezért tartotta feleslegesnek az óvatosságot, úgy értem a betegség elleni védekezést…- Akkor is vigyázhatott volna. Gyűlölöm a felelőtlenséget, még a szexben is. Ne értsen félre, nem magát akarom még jobban elszomorítani… Nem magára haragszom, hanem magáért… Robertra!- Nem vagyok szomorú, uram. Csak amiatt bánkódom, hogy meg kell szakítanom a jogi gyakorlatot. Később már meg tudom oldani, hogy vigyázzanak a kicsire, habár valamikor, az intézetben szentül megfogadtam, hogy ha nekem gyermekem lesz, sosem válok meg tőle. Ki érthetné meg mit jelent az anya közelsége ha nem az, aki egész életében nélkülözte, miután izelitöt kapott belőle.

A férfi előjött az íróasztal mögül. Nem ilyen beszélgetésre számított. A hír úgy érte, akár egy bunkócsapás. De érezte, hogy az alkalom számára kedvező, nem szabad kihagynia azt amire minden porcikája vágyik. A lehetőséget, hogy Dorothy Gibson az övé legyen. Gyorsan határozott, a szavakat sem kellett keresnie, szinte a szívéből buktak elő, amikor megállt a lány előtt és azt mondta:- Ha elfogadja, ha nem érti félre, én megkérem… legyen a feleségem.- Magát a jó szíve viszi a sírba! – nézett rá olyan” nem tudom sírjak-e vagy nevessek” arccal Dorothy. – Azt hiszi vezekelnie kell azért, amit a bátyja tett?- Nem hiszem! Én tudom, hogy szívem minden melegével szeretem magát. Szeretem az első pillanattól fogva, ahogy beléptem apám dolgozószobájába és megláttam tanácstalanul álldogálva. Legszívesebben akkor odaugrottam volna, hogy segítsek, hogy megvédjem, vigasztaljam, de olyan hirtelen jött az egész. Robert mindent elrontott. Mindent! – mondta tehetetlenségében kicsit emeltebb hangon. – Még hellyel sem kínálta az… a…- Miattam ne haragudjon a testvérére. – kérte szeli den Dorothy.- Lelketlen majom. Maga úgy állt előtte, akár a megtestesült fájdalom. Láttam hogy megrendítette apánk halála, és sértette Robert pimaszsága. Akkor nem tudtam megvédeni, de utána megmondtam neki, hogy…- És mit ért vele? Azt hiszem legjobb, ha kilépek. Felesleges áldozatot hoznia, uram. Én semmit nem érzek maga iránt… úgy értem nem többet rokonszenvnél…- És a gyermeke iránt? – játszotta ki az utolsó lapját kétségbeesésében, Thomas. – Felelősséggel tartozik érte! Úgy döntsön, hogy helyette kell határoznia. Csak olyat tegyen, amit később sem bán meg.- A gyermekemért minden megtennék és meg is teszek. Nem véletlenül vártam a hír közlésével ennyi ideig. Nem akartam, hogy megpróbáljon rábeszélni… a…- Állatnak gondol?! Hogyan is szólhatnék bele egy nő anyaságát eldöntő kérdésbe. Minden asszonynak szíve joga, hogy magzata sorsa felett döntsön. Ezt mindenki így érzi, kivéve a bigott, vallásos férfiakat, azok között is leginkább azokat, akik úgysem lehetnek sosem apák: a papokat. De még egyszer végig kell gondolnia mindent. Meg kell fontolnia az ajánlatomat, amely részemről korántsem áldozat, hanem a leghőbb vágyam beteljesülése lenne. Itt akarja hagyni a biztos állását? Fel akar égetni maga mögött mindent? Kihez megy? Hova indul? Egyedül nehéz eltartani egy gyermeket, még jól jövedelmező állással is. A gyermeknek anya kell, és én nem engedhetem meg, hogy egy Donaldson…- Mintha a bátyját hallanám?! – vágott közbe gúnyosan a lány. – Hogy lehet az emberekben ennyi gőg?- Nevezze aminek akarja! Hát nem érzi, hogy a kétségbeesés beszél belőlem? Nem akarom elveszíteni. Azt szeretném, ha életem végéig velem maradna. A gyermeket vállalom. Ha rajtam áll, soha senki nem tudja meg, hogy a bátyám az apja. Ö sem. Ne válaszoljon azonnal. Tudom nem vagyok olyan jóképű mint ö, de azt hiszem akad bennem szeretnivaló… vagy legalábbis idővel megszokhat, különösen, ha ígérem, hogy mindent elkövetek a boldogítására. Csak magától függ, hogy hagyja – e. Akar-e boldog lenni? Nagyon kérem gondolja meg – szólt az ajtó felé induló lány után, esengve a férfi.

Dorothy Gibson szinte kiszédült az ajtón. Attól félt, ha még egy percig ott marad Thomas Donaldsonnal, kitör belőle a zokogás. A jóság mindig meghatotta. Ezerszer megfogadta, hogy sosem fogad el többé érdemtelenül segítséget senkitől, de amit a férfi mondott: elgondolkoztató. Úgy is felfoghatja, hogy kihasználja a helyzetét, vagyis tudja, hogy mert nincs hatással rá, soha nem venné férfiszámba, tehát itt a nagy lehetőség. Megmenti a szégyentől, vállalja, gyerekkel együtt, mert hátha így elérheti. Ez már nemcsak áldozat, nem emberi ragaszkodás, ez több annál: ennek az érzelemnek hinnie kellene. Ki kellene próbálnia. Nem szabadna elszalasztania a nagy lehetőséget. Mert mihez kezd ha kilép. Hova megy? Miből él? Neki úgy kell felfognia azt a nagylelkű ajánlatot, mint első és utolsó leánykérést az életében. A gyerekes asszonyok után nem igen kapkodnak a férfiak, és főleg nem úgy, hogy öt hagyják választani, hogy neki legyen nagyobb szava a döntésben. A kényszerűség hajtja bele a nőket egy – egy törvényesített kapcsolatba, amelynek vagy boldogtalanság, örök önfeláldozás, esetleg válás lesz a vége. Alaposan végig kell gondolnia mindent. Nincs sok ideje rá, hiszen nem vonulhat a polgármester elé nagy hassal. Nem hozhatja ilyen kompromittáló helyzetben a világ legdrágább emberének, szeretni valóan jóságos fiát, Thomas Donaldsont. Még aznap este, tíz órakor odacsöngetett a Donaldson házba.- Hálás vagyok a nagylelkű ajánlatáért, és elfogadom.- Hála istennek! – sóhajtott fel Thomas. – A többit bízza rám. Ugye maga is úgy gondolja, hogy minél előbb legyen az esküvő?- Igen és ha lehet csendben.- A rokonaimat is csak utólag fogjuk értesíteni. Egyházi esküvő legyen?- Magára bizom.- Csak a szüleim miatt. Ök. nagyon vallásos emberek voltak. Pár óra alatt is elkészítik a ruháját, ha fehérben akar esküdni…- Valamikor szívszakadásig vágytam rá, de így?!- Senki nem tud semmit, és miért fosztaná meg magát egy vágya beteljesedésétől?!- Falsnak érezném. Azt hiszem megfelelőbb lesz a sötét kosztüm, amiben a diplomát átvettem. De maga jól meggondolta mit vállal? Egy gyerek nem kis dolog…- Szerintem egy gyerek nem gyerek… és ki tudja még, mit hoz a jövő. Lehet a mi első gyermekünknek testvére, testvérei is. Vagy teljesen kizárnak tartja?- Képtelen vagyok gondolkozni, ne várjon tőlem felelős ígéretet. A gyereknek örülök, de ha rajtam múlt volna várok még vele néhány évet. Azért végeztem el az egyetemet…- Hogy hasznosítsa a tudását, hogy megvalósíthassa önmagát. Mi akadálya van? Mindigis olyan feleségről álmodtam, aki nem azzal tölti az idejét, hogy egyik üzletből a másikba, partiról partira jár. Persze, ha magát szórakoztatja, megteheti…- Engem a nyugalom, és az értelmes munka szórakoztatna. Kezdtem belejönni, és most hagyjam abba?- Ha nem akarja, ne hagyja.- Ezt komolyan mondja? Mit szólnak az emberek, hogy a maga felesége hivatalba jár?- Sosem érdekelt az emberek véleménye. Ha önmagammal békességben élhetek az nekem elég. De változtatunk egy kicsit a dolgokon. Nem hivatalnok lesz, hanem…- A világért sem. Amíg csak tudom, folytatni szeretném, amit ott elkezdtem, aztán a gyerek mellett letehetem az ügyvédi vizsgát… és…- Nyit egy ügyvédi irodát, vagy átvesz egyet, amelyet valamelyik ügyes kollégája bevezetett.- Szép tündérmeséket tud! – csuklott el a lány hangja. – De hát hol van az még?- Így igaz. Most első az egészsége, a nyugalma. Holnapután szombat, megfelel az esküvő napjául?- Természetesen. Az irataim rendben vannak.- Tanukat pedig szerzünk a városházán.- Maga olyan kedves, hogy mindjárt elbőgöm magam.- Ne higgye! Mindent érdekből teszek. El szeretném érni, hogy megkedveljen, vagy – istenem, de szép lenne – belém szeressen. Olyan kizártnak tartja?- Miért, hiszen az sem mindennapos, vagy természetes dolog, hogy gyermeket várok, méghozzá olyat akinek nincs apja…- Van apja. Én vagyok az, és Robertnek csak utólag írom meg, hogy összekötöttük az életünket. Vagy gondolja, hogy…- Nem… a világért sem… még azt mondaná csak azért van minden, hogy a nyakába varrjam magam, hogy tönkre tegyem a karrierjét. El kellett volna engednie a cégtől. Hogy élünk majd vele… egy fedél alatt.- Sehogy. Van még egy házunk a városba. Majd ö ott száll meg, ha hazalátogat. Alig van kihasználva. A cég jelesebb üzletfeleit szoktuk ott vendégül látni. Olyanokat, akik nem szeretik a szállodákat.- Mennyi gondot okozok magának!- És mennyi örömet. Azt hiszi el tudtam volna aludni ma este, bizonytalanságban maradva?!- És most?- Most különösen nem tudok, hiszen a világ legboldogabb emberévé tett! – kacagott fel a férfi. – Eddig csak kétségeim voltak ami nem hagyott nyugodni, hogy megszán – e, de most hogy kimondta: el merem hinni: számomra földre száll a menyország.- Bárcsak úgy lenne, Thomas.- Engem már boldoggá tett, de nekem kicsit nehezebb dolgom lesz magával. Úgy értem, ha azt akarom, hogy szép élete legyen, megelégedett, olyan amilyet valamikor elképzelt.- Szerény álmaim voltak. Valamennyit egy lóerősre álmodtam. Úgy értem egymagamnak kellett volna elérnem, mindent.- Biztosan sikerült volna!- Jólesik, hogy ennyire hisz bennem!- Kiben higgyen az ember, ha nem abban, akit szívének minden melegével szeret?! Természetesen külön hálószobát akar?- Nagy baj lenne?- Egyáltalán nem. A szüleim is külön aludtak már az utóbbi években. Apám annyiszor jött haza késő éjjel, és hortyogott is. Ö ajánlotta fel anyámnak, aki nagyon éber alvó volt.- És mit szól a személyzet?- Semmit. Nekem marad a saját szobám, magának pedig berendezünk egyet… dupla ággyal…- De hát… – vágott volna közbe Dorothy.- Hogy a kicsit maga mellé fektethesse, ha éjjel fel sir, vagy babusgatni akarja. Gondolom magából olyan jó anya lesz, mint amilyenről álmodott.- Elnézést, hogy…- Így természetes. Mondtam, hogy minden kívánsága parancs. Ha külön hálószobát akar, akkor az lesz, és én nem lépek be oda, csak ha HIV, vagy segítségre szorul. Ezt megigérhetem.- Olyan egyedül vagyok Thomas, annyira egyedül.- Látja mégsem akart rám hallgatni. Mindhármunknak így lesz a legjobb, még akkor is, ha sok volt a véletlen amely így alakította a sorsunkat. Jól érzi magát?- Igen. A kicsi hamarosan megmozdul. Fiú lesz.- Fiú?- Bánja?- Miért bánnám? Azt hiszi egy családban csak egy fiú lehet? Remélem magára hasonlít majd…- És ha nem? – kérdezte némi aggodalommal a hangjában, – Dorothy.- Akkor is szeretni fogom, hiszen higgye már el, úgy tekintem, mintha az én gyermekem volna, és nem jóságból teszem, hanem mert olyan kimondhatatlanul szeretem, tisztelem, becsülöm. De ha zavarja a szeretem szó, sosem ejtem ki többé.- Jó éjszakát Thomas, és még egyszer köszönöm.- Én is az álmot, mert ha elnyom, biztos nyugodtabb lesz, mint nélkül a beszélgetés nélkül lett volna. Vigyázzon magukra!

Thomas berendeztetett egy dupla ágyas hálószobát, a leendő gyerekszoba mellett. Kicsit bántotta, hogy nem Dorothy választhat ki mindent de rövid volt az idő, és nem akarta egy változatlanul hagyott hálószobával fogadni. Az inas házaspárnak elmondta mire készül és jólesett, hogy – boldogságát látva – vele örültek.- Finom ebédet főzök… ajánlotta a szakácsnő. – Hány személyre parancsolja?- Csak ketten leszünk. Úgy főzzön, ahogy máskor, de az asztal ünnepi legyen. Mindent rakjanak tele hófehér rózsákkal! Olyan legyen akár egy csipkefátyol, habos, fehér tüllkoszoruval.- Intézkedem, uram!

A polgármester elé idegen tanukkal álltak. Mindketten tele voltak szorongással, amit egyikük sem mert szavakba önteni. Mi lesz, ha felszólítja őket: csókolják meg egymást?

Aztán elérkezett az a pillanat is. Thomas olyan félve hajolt Dorothyhoz, hogy szinte remegett az ajka. A lány behunyt szemmel, szívének minden háláját beleadva, csókolt bele az izgalomtól kiszáradt szájba. A férfit meglepte a szenvedélyesnek is hihető csók, aztán rájött, azért adta magát Dorothy, hogy minél előbb túl legyen a ki nos helyzeten. A gyűrű gyönyörű volt. Thomas akarta, hogy ne a családi ékszerekből válasszon, hanem élete első igazi gyűrűjét tőle kapja. Örök emlékként, amely addig kíséri, amíg ö is akarja. Együtt választották, és a lány nehezen engedett a gyengéd erőszaknak. Kevésbé értékeset akart, éppen csak emlékeztető karikát.

A vacsora asztal olyan ünnepélyes volt, hogy könnybe lábadt a szeme, amikor meglátta.- Csodálatos! Köszönöm Thomas.- Én is… a csókot. Azt hittem azok közé a kevés ifjú pár közé fogunk tartozni, amelyik a felszólítás ellenére is kihagyja a hitvesi csókot.- Istenem… az a csók! – mondta sóhajtászerüen Dorothy.- Mi van vele?- Majd egyszer elmondom. Most halálosan fáradt lehet. Két napja csak rohan és intézkedik.- Megnézi a szobáját vacsora előtt?- Ha lehetne…- A holmiját már odavitettem.- Akkor átöltözöm. Ez a sötét kosztüm túl ünnepélyes… csak feszengenék benne.- Nekem is megengedi, hogy lezserbe vágjam magam.- Még kérdezi? Ebben a házban mindig az történik, amit maga akar.- Ne tegyen elhamarkodott ígéreteket. Még megbánhatja. – mondta kedves mosollyal a férfi, miközben elvezette a szobája elé. – Tessék! Legyen nagyon boldog benne… – mondta amikor kinyitotta az ajtót. Dorothy belépett és elámult. Neki kellett dőlnie az ajtónak. Minden csupa virág volt, és a csodálatos bútorok, el sem hitte, hogy ezt a fészket valóban neki puhította egy csodálatos férfi, akinek mindig adósa marad, mint az apjának.- Ha valaki egyszer azt mondta volna… – nézett vissza a férfira.- Nem kellett hogy mondja. Hinnie kellett. És ha nem egészen így képzelte, minden vágyát felülmúló boldogságban lesz része. Legalábbis azt szeretném. Isten hozta Mrs. Donaldson. Legyen nagyon boldog ebben a házban.- Köszönöm Thomas. – nézett rá hálásan Dorothy.- Fél óra múlva bekopogok magáért. Az én szobám három ajtóval arrébb van, csak hogy tudja.- Most már tudom! – mosolygott Dorothy, és amikor egyedül maradt, úgy érezte két dolgot tenne legszívesebben. Vagy odavetné magát a széles ágyra és kacagna… vagy táncra perdülne. De hát egyik sem illik egy kényszerházasság résztvevőjéhez, és mit szólna Thomas, vagy a személyzet, ha meghallaná?!

Már várta a kopogtatást, és egymásba karolva mentek az ebédlőig, ahol az inas – szakácsnő házaspár könnyes – boldog jókívánságai fogadták őket.

Minden nagyon finom volt és mindketten a végletekig húzták volna az időt, csakhogy minél később kerüljön sor az első Bucsura, vagy…- Biztosan be akar jönni hozzám! – járt egyre Dorothy fejében.- Ha hívna sem zavarnám ma éjjel. Csak türelem fiú… türelem!A nehezén már túl vagy. Ami ezután következik az csak rajtad múlik és ha rajtad múlik, akkor sikerülnie kell. Ha az egész világ összeesküdik is ellened: boldoggá teszed ezt a drága lányt, hogy magad is boldog lehess! – gondolta Thomas.- Azt hiszem ideje, hogy lefeküdjön. Nagyon fáradt lehet! – ajánlotta, a kávé után.- Maga nem különben.- Egyszer van az embernek esküvője? Mikor fáradjon ki, ha nem élete legizgalmasabb napján?- Egyszer! – ismételte meg Dorothy eltűnődve, mint aki nem igen hisz a szó jelentőségében. El fogsz hagyni. Akad más. Én méltatlan vagyok arra, hogy veled éljek. Görcs szorítja nemcsak a torkomat, a lelkemet is. Bűntudatot érzek, és az nehezen oldódik, vagy örökké megmarad. Nem foglak tudni boldoggá tenni, szegény drága, jó lelkű Thomas! – gondolta, miközben a szobáik felé haladtak.- Ha akar… bejöhet! – szólalt meg az ajtónál, szemlesütve.- Ne én akarjam! Maga! – mondta a férfi és megcsókolta mind a két kezét. – Szép álmokat és vigyázzon magukra… – mondta aztán elindult a saját szobája felé.- Magukra! – ismételte meg Dorothy hálás szívvel és arra az esküvői csókra gondolt. Különös volt. Lehet, hogy sosem tud róla beszélni senkinek?!

Robert három hónap múlva tett tisztelgő látogatást náluk. Nem tagadta hogy nagyon meglepte öccse lépése.- Jól meggondoltad? – kérdezte tőle, amikor telefonon bejelentette, hogy érkezik.- Igen… és hogy meg legyen a nyugalmad… úgy értem gyakorolhass is, amíg itthon leszel… a másik házban szállj meg.- De hát miért? Annyian elfértek eddig abban a nagy hodályban. A mami sokszor összecsődítette a legszélesebb rokonságot és…- Ha lehet, ott szállj meg… Robert. Dorothy kisbabát vár és szeretném biztosítani számára a csendet és nyugalmat.- A nyugalmat csak a zongoragyakorlásomra érted?- Mi másra érteném?!- Szóval apa leszel? Csak nem azért volt ilyen sürgős? Mégiscsak furcsa, hogy egyetlen testvérem titokban köt házasságot! Legalább egy flancos esküvő lett volna a családban, én úgysem nősülök meg soha.- Neked is eljön az igazi.- Mint neked?- Igen! Szerelmes vagyok a feleségemben és úgy érzem soha nem kellene senki más.- Te tudod, fiú. Nekem csak annyi a tisztem, hogy sok sikert kívánjak hozzá. Mikorra várjátok a trónörököst?- Ha a gyerekek pontosan kétszázhetven napra érkeznek, ahogy az orvosok mondják, akkor nemsokára.- Ne haragudj, de nem egészen értem. Azt mondod három hónapja volt az esküvő, akkor még legalább hatnak kell eltelnie…- De nem kell.- Vagy úgy? Szóval mégis kényszerházasság volt?- Ezt meg hogy érted?- Lefeküdt veled és nevet kell adni a gyereknek.- Ahogy mondod! – vágta rá Thomas szinte dühösen.- Nem vesztegetted az időt, öcsi!- Nem is! Ahogy befordultál a sarkon, indultam hozzá… ideadhattad volna a címét előbb is. Mindig gonoszkodtál, velem ha megtehetted. Ha úgysem mentél oda, miért tartottad magadnál azt a kis kartont. – kérdezte nem minden célzat nélkül.

Elég hosszú csend után jött a válasz.- Gonoszságból… Mindigis borsot törtem az orrod alá, amikor tudtam. Ez rossz vicc volt. Azt hitted képes leszek elmenni hozzá a kérésed ellenére?! A vak is láthatta, mennyire beleestél – próbált nevetni Robert, mert fogalma sem volt: van-e tudomása öccsének arról, ami közte és a felesége között történt. Remélte, hogy nincs.- Nem beleestem, megláttam és megszerettem.- Azt hittem ilyen csak a mesékben létezik.- Az élet sokszor túlszárnyalja a legfantáziadúsabb meséket is.- Vagyis hamarosan nagybácsi leszek? Mit szokás vinni egy olyan picurka gyereknek? Majd nézek valamit. Egy jó nagybácsi nem érkezhet üres kézzel,- Így igaz… és bel öled biztosan nagyon jó nagybácsi lesz!- Miért vagy ebben ennyire biztos?- Mert aki ennyire csélcsap, csapodár az úgysem nősül meg soha, és kell valaki akin kiélheti apai érzelmeit. Mire ész bekapnál annyira megszokod a független életet, hogy nem áldozod fel senkiért, s ha mégis megtennéd, rájössz, hogy elkéstél a családalapítással. A gyerekeket fel is kell nevelni ám. Úgy, hogy kénytelen leszel minden vonzalmadat az unokaöcsédre és húgaidra fecsérelni. Már előre látom ahogy a hátadon lovagolnak.- Miért ne? Én már semmin nem tudok csodálkozni! – mondta elgondolkozva Robert. – Nem küldenéd a telefonhoz?- A feleségemet?- Igen… szeretnék neki is gratulálni…- És bocsánatot kérni a viselkedésedért, amellyel fogadtad, amikor itt járt. Remélem te is úgy tartod illendőnek. Akkor is meg kellett volna tenned, ha sosem lesz a feleségem.- Valóban annyira pimasz voltam, vagy csak te voltál nagyon érzékeny, mivel álmaid asszonyát vélted felfedezni benne?- Nem mindegy már? Odakapcsolom a vonalat hozzá…- Nincs ott melletted? – kérdezte Robert.- Émelygett egy kicsit és lefeküdt. Máris odacsengetek! – mondta és benyomta Dorothy szobájának gombját. Letette a kagylót, de nem tudott volna állva maradni, mert az elképzelések egymást kergették a gondolataiban. Mit mondanak egymásnak? Elmeséli-e Dorothy hogy ö mindent tud, vagy meghagyja Robertet abban a tudatban, hogy hazudott a férjének, illetve inkább elhallgatta előtte ami nagyon is rátartozott volna.- Robert még egyszer minden jót kíván! – mondta Dorothy amikor bekopogott hozzá, vacsora elött.- Legalább bocsánatot kért?- Igen. És köszönte…- Mit? – kérdezte Thomas.- Hogy nem mondtam el neked, milyen aljas volt.- Így mondta?- Igen. Szóval úgy tudja, hogy…- Abban állapodtunk meg… nem?- A gyerek az enyém, mihelyt ö elment aznap én rögtön hozzád siettem és szerelem az első látásra. Így tudja. Baj? – nézett az asszonyra – ellágyulva a férfi…- Mintha regényből olvasnád. – mondta elismeréssel Dorothy. – Gondolod, hogy most lelkifurdalása van, vagy rólam gondol rosszat. Egy asszony aki titkol valamit a férje előtt, ráadásul nem is akármilyen horderejű dolgot…- Az a fontos, hogy mi ketten tudjuk mi az igazság, amíg el nem jön az ideje, hogy örökre elfelejtsünk mindent, ami bántó.

Elindultak az ebédlő felé. Dorothyban dúlt a harc. Miért van benned annyi konokság. Le kellene borulnod előtte, mert nincs a földön még egy ember, aki mindezt megtette volna érted. Ha nem szeretnéd is, cselédjeként kellene szolgálnod, mert a gyermekednek nevet ad, mert tisztel, becsül… és te még azt a céda testedet is megtagadod tőle, amit ellenkezés nélkül adtál oda egy jóképű, lélektelen Don Juannak?! Van neked szíved Dorothy Gibson? Mikor törik meg a keménységed. Mikor leszel képes értékük szerint megítélni az embereket és hinni, hogy önmagadért is szerethet valaki, minden hibáddal együtt. Mit számit az a balgán dédelgetett szüzesség. És ha nem, Robert lett volna az első, lehetett volna Thomas a hetvenkettedik is. Más nőnél könnyen megy az ilyesmi. Mihelyt oda az érintetlenség, mindenkivel el lehetne hitetni hogy ö csak a második. Az első tévedés volt! Kaland, véletlen! Thomas is elhinné, de ö más. Ö tudja! Mindig magadra képzeled a neheztelő tekintetét, pedig sosem sikerült rajtakapnod öt. Valahányszor felé nézel, mindig mosolyog, ragyognak a szemei. Odavan érted. Azt hiszed lehet színlelni, hogy szeretünk valakit. Ha lehet, te miért nem vagy képes rá? Te istenátka… köszivü intézeti csökevény… te…- Valami baj van? – nézett a kedves, sápadt arcra Thomas, miután az asztalhoz kisérte.- Nem… semmi.- Biztos, hogy jól érzi magát?- Hidd el kedvesem! – mondta szinte szótagolva, minden szót megnyomva, Dorothy, és közben egyenes tekintettel nézett a férjére. Az belepirult a reménybe, vagy mert azt hitte rosszul hallja, amit Dorothy mond. Nem merte visszategezni, a nevén kívül másként szólitani.- Elhiszem! – mondta és leült. Azon az estén nagyon keveset beszéltek.

Dorothy remekül viselte állapotát, csak egy valami nyugtalanította:Thomasszal való kapcsolata. Úgy élnek, házaspárként mint két idegen. Annyiszor elképzelte már, hogy vacsora után nem köszön el, a szobája ajtajában, ha már ö olyan bátortalan, vagy annyira szavatartó, hanem beinvitálja, de akkora pocival? Más az, ha a férj a saját gyermeke miatt látja eldeformálódva a nőt, akit szeret. Nem lehet így elkezdeni egy testi kapcsolatot?! Még ha valóban annyira szeret is, ahogy mondja! Amiben persze egy percig sem kételkedhet, hiszen olyan előzékeny, gyengéd. Tudat alatt attól félt, örökre kiábrándulna belőle, ha áldott állapotban, meztelenül látná. Ez az állapot csak annak a szemében lehet kedves, csodálnivaló, aki részese az anyaságnak, aki apaként várja gyermeke megszületését. De Thomas?! Vajon mit tesz, hogy sokak szerint a férfiak számára szinte testi szükségletnek tartott nemi vágyát kiélje? Ott folytatja ahol abbahagyta. Van stabil nője, aki a markába nevet: hiába nősült meg, csak én kellek neki. Vagy önmegtartóztató életet él, akár egy papnövendék? Mindkettő szörnyü, és nemcsak Thomasnak. De hát mindent elrontana, ha ebben az állapotban megjátszaná a csábító nőt és magához hívná. Olyan kellemes érzés hatalmasodik el egyre inkább a szívében, amely már nemcsak tisztelet és hála, hanem egyre inkább vágy, hogy megérinthesse a kezét, hogy hallja a szavát… talán már ez a szerelem! De ilyen állapotban, hallgatnia kell róla. Várnia kell. Mindkettőjük érdekében ki kell bírniuk ezt a pár hónapot.

Thomas, aki életében először készült apaszerepre, minden előzmény nélkül, nem maradt el a valóságos apajelöltek mögött, felkészülésben, gondoskodásban, segíteni akarásban, oltalmazási vágyban. Naponta többször megkérdezte a kismamát, hogy érzi magát, nem rugdos-e nagyon a baba? Csak képes lenne elfelejteni már, ami hite szerint Thomasnak szinte eszébe sem jut: hogy nem ö az apa. Vadidegen gyermeknek is akadt már jó nevelőapja, miért ne érezhetne ö valódi szeretetet az iránt a parányi lény iránt, akit a szeretett asszony szül… neki, és aki tulajdon vére?

Robert mégsem látogatott haza. Azzal mentette ki magát, hogy ujabb szerződési lehetősége akadt és nem akarta kihagyni. Amikor Thomas közölte Dorothyval, az megkönnyebbülten sóhajtott.- Egyszer úgyis rákérdez majd… ha nem tőled, tőlem! – mondta szomorkásan.- Csak tőled függ, hogy mit mondasz neki. Én kitartok amellett amiben megállapodtunk, a kicsi az én fiam. Neked kell eldönteni jogot formálhat-e akárcsak érzelmileg is Robert a gyerekre, vagy kizárod öt az apai érzésből. Remélem annyira nem lelketlen, hogy megkérdezze: ki a gyerek apja?- Szorítsd meg a kezem Thomas! – nyúlt férje felé az asszony. – Olyan jó érezni azt a csodálatos erőt, ami benned van.- Van, ami éltesse! – jegyezte meg a férfi, és két marokra fogta a gyámoltalan kis női kezet. – Hamarosan meglesz a fiunk. Túl esel a szenvedésen… mert a szülés fájni fog, hiszen tudod. De ne félj! Én ott leszek melletted, ha te is úgy akarod, és fogom a kezed, mint most.- Nem kérhetek ilyesmit egy…- Apától? Miért nem? Kötelessége, hogy ott legyen, amikor a fia a világra jön és legalább azzal vállaljon részt a felesége szenvedéséből, hogy együtt érez vele, próbál erőt adni neki. Akkor megegyeztünk? Végig veled maradok, amíg a fiunk fel nem sir, és oda nem rakják a szíved fölé. Hátha én is megkaphatom pár percre! – nézett feleségére rajongó tekintettel, majd belesimította arcát az asszony meleg tenyerébe.- Nagyon jó veled. Nem is tudom mit csinálnék nélküled.- Én sem! – hagyta rá a férfi és valami olyasmi járt a fejében, mint Dorothyéban már annyiszor.

Milyen tapintatos, hogy nem ajánlja fel magát, érzések nélkül, ebben az állapotban? Aki szeret, az tud várni. Türelmes leszek és csak akkor fogadom el öt, ha maga ajánlkozik, de nem hálából, szánalomból, hanem mert legalább feleannyira szeret, mint ahogy én odavagyok érte. Bárcsak átvállalhatnám a szenvedést, ami előtte áll. Miért csak a nőnek kell szenvednie, hogy életet adjon? Mert a teremtő jobban ismerte a férfiakat, mint mi magunkat? Ugyan melyikünk bírná ki, amit egy nő elvisel, az anyaságért?

Eljött a tavasz. Dorothy szülése mindennapossá lett. Thomas a nem túl fontos üzleti utakat lemondta, hogy ha szükség lesz rá, elérhető legyen. Nem akadt ember, aki feltételezte volna róla, hogy nem a saját gyermeke születését várja, úgy ragyogott, hogy szinte vibrált a boldogságtól.

Egy este gyönyörűen terített asztal várta amikor hazaért. Először nem tudta mire vélni, azután rájött: születésnapja van. Még átvette és kibontotta az ajándékot, de a vacsorát már nem ették végig. Elkezdődtek a fájások. Dorothy eleinte próbálta türtőztetni magát, hogy ne rontsa Thomas ünnepét, de egyre sűrűbbek, és gyötrőbbek lettek a görcsök. Csak az arcán látszott, hogy bele hasit a fájdalom, mert megfogadta, hogy egyetlen jajszót sem ejt, verejtékkel, de nem jajgatással hozza világra gyermekét. Thomast nem tudta becsapni, napok óta árgus szemekkel figyelte elnehezült lépését, minden arcrándulását. Azonnal hívta a mentőket és természetesnek tartotta, hogy vele menjen. Dorothy – habár a józan esze nem értett egyet vele – képtelen lett volna kiküldeni. Görcsösen fogta a férfi simogató, erőt adó kezét, összeszorított fogakkal, hálásan nézett fel rá a fájásszünetekben mosolyogni próbált rá, valahányszor letörölte arca verejtékét. Amikor nagyon szenvedett, Thomas, férfitehetetlenségében, odasimította arcát az övéhez, és a bőrével simogatva, bátorító szavakat suttogott neki.- Mindjárt vége lesz, drága… bárcsak átvállalhatnám tőled. Ne félj… mindjárt megszületik a mi kisfiunk. Csak még egy kicsit légy türelemmel. Ne szorítsd össze a fogad, kiabálj, add ki magadból a gyötrelmet, drága szerelmem mindjárt túl leszel rajta!

Az orvosok természetesnek vették, hogy a papa együtt éli végig a szülést a kismamával, pedig ha tudnák, hogy… – ötlött eszébe egyre többször Dorothynak. Ha vétettél volna is ellenem az életben, mindent meg tudnék bocsátani neked mert velem vagy, nem hagytál magamra ezekben a nehéz percekben! Nem ezt érdemelted volna tőlem Thomas Donaldson! A fájások ürüsödtek, aztán mintha mindene kiszakadna, és vége tért a fájdalom. Befejeződött a világ legnagyobb, leglélegzetelállítóbb csodája, a születés. Meggyötört testét elöntötte a jóleső fáradtság, édes, nyugalom járta át, olyan volt, mintha pihe – puha felhőkön lebegne, miközben tudta, hogy a földön van, csak mennyei boldogság szállt le rá.- Oá… oá… oááááá – sírt fel Artúr Donaldson tele torokkal.- Megszületett! – súgta Thomas és örömében belecsókolt az asszony kíntól cserepes szájába. Olyan csodálatos derű ragyogott róla, amit csak az ilyen ritka szép pillanatokban fedezhet fel, a nemcsak szemével néző ember. – És kész csoda! – ujjongott a férfi. – Együtt ünnepelhetem a születésnapomat a fiammal. Egy fiú, aki pontosan huszonnyolc évvel az apja után született. Ez remek! – súgta a minden fájdalmat feledő, sugárzóan boldog asszonynak. – Akkora bulikat csapunk majd, hogy szétrúgjuk a ház oldalát.- Köszönöm… drágám! – súgta az asszony, amikor keblére fektették a fiát, hadd érezze az új helyzetben, egy kicsit még az anyai szív megszokott dobogását. Neki sem volt könnyű, elfáradt, megszenvedett azért, hogy világra jöhessen. Szerencsére az ö emlékezetében nem marad semmi kellemetlen, még annyi sem, mint az anyákéban az első szülés után.- Gratulálok uram! – mondta a dadus, és odatette a kicsit Thomas karjaiba. – Három kiló hatvan… és ráadásul fiú, uram! Nem is kezdhették volna jobban. Látja milyen jól érzi magát az apai ölelésben?

Thomas csak nézte a fiát és kicsordult a könnye. Nem restellte, hiszen mosolyogva sírt, mint a nagyon boldog emberek. A fiával való ismerkedés percei csodálatos örömmel töltötték el. Hát még később, amikor Dorothy a keze után nyúlt, és mire észbekapott volna, megcsókolta. Hiszen, ha nemcsak a hála diktálta volna! Ha egyszer eljuthatna odáig, hogy az iránta érzett vágy késztetné a drága asszonyt hasonló gyengéd kedveskedésre.

Közös megállapodás volt, hogy a gyerek nagyapja nevét kapja.

Két hónap telt el. A kicsi evett, aludt, gőgicsélt és nőtt. Mindenkire rámosolygott, aki fölébe hajolt, vagy a karjába vette. Robertre is, aki első látogatásakor, szinte elbűvölve nézte öccse fiát.- Mintha csak Thomast látnám a régi fényképeken. Anyánkra hasonlít! – állapította meg ki tudja hányadszor. – Hogy örülne neki, ha élne? Ezután gyakrabban járok majd haza… ha megengeditek. De hát miért ne engednétek. Végre egy friss hajtás a családfán. Tőlem úgysem sokat remélhettetek. Akinek ilyen tengő – lengő természete van és mindent feláldoz a zenéért, attól ne várjatok csodát. Azt hiszem sosem nősülök meg, habár… egy ilyen gyönyörű fiúért meg kellene fontolnom. De honnan tudjam, hogy milyen lesz? A gyereknél az anya is számit, nemcsak az apa. Le sem tagadhatnád öcsi. Szakasztott olyan, mint te!

Dorothy és Thomas összenéztek.- Most már megmondhatom öcsi, nagy kő esett le a szívemről hogy a gyerek szakasztott olyan, mint te vagy. – kezdte Robert, amikor öccsével kettesben maradtak.- Miért? – nézett rá nyílt tekintettel Thomas.- Mert nem tudnám elviselni, hogy akár kinézetre is hasonlítson rám. – mondta némi gondolkodás után a férfi. – Talán én is másként éltem volna, még művészként is, ha nem szédít meg a külalakom miatti lehetőségek sora. A nő csodálatos teremtménye istennek és te megtaláltad a sok között a legcsodálatosabbat. Szerencséd van öcsi… gratulálok. Csak rátok kell nézni és az ember, esküdni merne rá, hogy boldogok vagytok. Én lennék a legutolsó, aki ne azt kívánnám, hogy sose múljon el a szerelmetek.- A látszat ezúttal nem csal! – erősítette meg ragyogó tekintettel Thomas, és mihelyt tehette, elmondta Dorothynak a Roberttel való beszélgetését.

A kis Artúr külön szobát kapott, amin volt némi vitájuk. Dorothy sehogy nem akart beleegyezni, hogy a fiát más kezére adja.- Minket is ö dajkált, drágám! – próbálta meggyőzni Thomas. Meg is sértenénk ha eltiltanánk a fiamtól. Aztán itt maradt és feleségül ment az inashoz, de úgy oda van értünk azóta is, mintha az anyánk lenne, alig várta, hogy a gyerekeinket pátyolgathassa.- Megfogadtam, hogy a gyerekem mindig mellettem lesz, éreznie kell, hogy van anyja, tudom mit érez, aki anyátlan!- Gondold végig drágám: ha úgy döntesz, hogy egyedül vállalod, akkor is rábíztad volna valakire, amíg dolgozol. Lassan nekivághatsz az ügyvédi vizsgának, szövögetheted a tervet az új, tanácsadó részlegünkről is. Te leszel a feje… Így tervezted, nem? Megvalósíthatod önmagad, egy boldog szülőpár egyikeként.

Dorothy azon az estén, alig várta, hogy a fia elaludjon. Thomas dolgozott. A szobája ajtaja, mint mindig, nyitva volt, talán mert tudta, hogy nincs aki zavarja, aki váratlanul belépjen hozzá és nem azért, mert tiszteletben tartják a nyugalmát, hanem mert nincs miért. Nesztelenül ért el az ajtóig. A szíve a torkában dobogott. Állt és meghatottan nézte az iratok fölé hajló drága fejet. Minden porcikáját, soha nem érzett zsongító forróság járta át. De hát csoda? Hónapok óta tudja, hogy szíve minden melegével beleszeretett a férjébe. Nem hálából, nem szánalomból, hanem mert úgy ahogy van, ö a legcsodálatosabb férfi a világon. Mintha isten mindent jóvá akart volna tenni vele, amit a sors vétett ellen.- Gyere be drágám! – nézett fel a férfi. – Hagyjam abba?- Ha nem nagyon sürgős! – mondta az asszony és kinyújtotta feléje mindkét kezét.- Semmi nem lehet sürgősebb nálad… – állt fel hitetlenkedve Thomas és elindult az asszony felé.

Dorothy mihelyt elérhető távolságba kerültek, elkapta férje kezét és majdnem futva vezette a szobája felé. A férfi alig merte megérteni a helyzetet, de amikor már képes volt hinni a csodás valóságban, mintha szárnyai nőttek volna, úgy repült, lépést tartva, a drága asszonnyal. Az ajtónál nem bírta tovább magába fojtani ujjongó örömét, a beteljesülés reménye adta boldogságot, ölbe kapta Dorothyt és miközben a drága ajkak arcát, száját pásztázták, odament vele az ágyhoz.- Akarod, hogy itt maradjak? – kérdezte a vágytól szinte didergő asszonytól, mint aki nem meri hinni, hogy amit átél, valóság- Semmit nem szeretnék jobban! – suttogta Dorothy, és nem várta meg, hogy a férje kezdje csókolni. Szája rátapadt a remegő férfiajkakra és anélkül vetkőztették le egymást, hogy a becéző, vagy szenvedélyesen mardosó csókokat abbahagyták volna. Az ágy meg volt vetve. Thomas gyengéden fektette rá, hiszen olyan régen tervezgette már a csodálatos percet. Mégis minden másként történt. Úgy akarta, hogy Dorothy a világ leggyöngédebb ölelését élje át, hiszen első kapcsolata inkább erőszak, durvaság, fájdalom, mint kéj – emlékeket hagyhatott benne. Aztán semmim nem lett belőle, mert más egy olyan partner, aki hagyja magát, és más aki együtt akar lángolni vele, aki ugyanúgy extázisba esik, és minden megszűnik körülötte. Mozdulataikat azonnal összehangolta a kölcsönös vágy, és mintha régen összeszoktak volna, úgy simultak egymás karjaiba. Ujjaik, tenyerük, ajkuk, bejárta a másik testét, és ami Thomast legjobban boldogította: végig Dorothy volt a kezdeményező. Ölelt, fordult, csókolt, soha nem hallott szavakat suttogott, olyanokat, amelyeket nem költök írnak, hanem a szerelmesek szívéből fakadnak, anélkül hogy odafigyelnének rá. Csak mondják, amit éreznek, mert legalább olyan boldognak szeretnék tudni a másikat, amilyenek ök. Minden elképzelését felülmúlta a Dorothyban égő vágy tüze. Újra és újra ölelésre csábította a turbékoló kacagás, a legdrágább zene, amely egy pillanatra sem halt el az asszony ajkáról.- Drága szerelmem! – súgta Dorothy, amikor megpihentek, a soha nem érzett gyönyörtől szinte kábultan. – Elvetted minden erőmet! Mindig így ölelj! Szoríts magadhoz, érezzem, hogy vagy, hogy úgy ég a tested értem, mint az enyém, ha csak hozzám érsz, vagy elérhető távolságban tudlak. Olyan emésztő, sosem csillapuló vággyal. Mennyi boldog napunk lehetett volna?! Istenem mennyi? Álmodni sem mertem, hogy ilyen csodálatos érzés átadni magam annak, akit szeretek…- És aki szeret! – csókolta bele ajkaiba a szót Thomas.- Istenem milyen buták is a nők! Elmennek a drágakő mellett és két marokkal kapnak a kavics után. Csodálatos férfi vagy… Thomas! Asszonnyá avattál… ég a testem. Olthatatlan vágyat ébresztettél benne. Érzed mennyire kívánlak? Ne hagyjuk abba… soha nem engedlek ki a karjaimból. Mennyit kínoztalak, de hát meg kell értened, nekem sem volt könnyű. Szánalmasnak éreztem, hogy olyan állapotban láss meg először…- Pszt! Semmi nem történt… most kezdődik minden. Innen számítjuk a szerelmünket… és azon leszünk, hogy életünk végéig tartson. Rajtam nem fog múlni. – suttogta a férfi, és új erővel vette birtokába az odaadó, és nemcsak a saját gyönyörével töröd, minden szemérmét levetkőző, drága asszony testét.

Hajnalig ismerkedtek egymással, azzal a hittel érve fel a csúcsra, hogy nincs tovább: az már fokozhatatlan. Aztán jött az új ölelés… és a mindig fokozható, észvesztő kéj.- Tudod mióta szeretlek? – kérdezte Dorothy, jóval később…- Mától biztosan! – szorította magához Thomas.- Az esküvőnk napján szerettem beléd igazán. Addig csak csodáltalak, a kezed tudtam volna megcsókolni a jógásodért, de mikor a polgármester azt mondta: csókolják meg egymást és a szám hozzáért az ajkaidhoz, amely ha nem remeg, élettelennek tűnt volna, láttam hogy lehunyod a szemed, mint aki csodára vár, vagy mielőbb túl akar lenni az egészen, és nem bírtam ki hogy ne csókoljalak meg érzéssel, még akkor is ha hárman látják, hogy én tapadok rád. Olyan volt az a csók, mint Beethoven szimfóniájában az üstdob. Ahogy a szelíd dallamokba, hirtelen belecsap a fülsiketö dobszó, úgy hasított belém a felismerés:szeretlek! Akkor nyílt ki a szemem és a szívem, csak hát olyan faramuci helyzetben, nem lehettem én a kezdeményező. De most már bevallhatom: ha akkor este itt akarsz maradni, rendelkezésedre álltam volna…- Éppen azt nem akartam. Hát nem jobb így? Nem mondom, kemény próba volt a várakozás, de megérte. Van egy fiunk Dorothy, egy csodálatos gyerek, aki szakasztott olyan, mint én voltam az ö korában. Anyámra hasonlít, de én olyan vagyok, mint ö volt. Senki nem gondolná, hogy a bátyám az apja. És amiről csak ketten tudunk az titok, vagyis elfelejtjük. Elfelejtettük – súgta Thomas. Mennyire örülne apám, ha látná, hogy fiam van, és az ö nevét adtuk neki. Sokszor elmondta, hogy csak tőlem remélhet utódokat, és legyenek is egy páran. Szerette volna megélni, a nagyapaságot, és rád is kíváncsi volt. Azt mondta nekem biztosan szerencsém lesz a feleségemmel, mert leginkább az olyan csélcsapok szoktak beleválasztani, ha egyszer hagyják magukat oltár elé vezetni, mint Robert. Kívánta, hogy olyan boldog legyek a párommal, mint ö volt anyámmal. Azt mondta: jegyezd meg fiam, az asszonyok képesek sárba rántani, vagy egekig emelni a párjukat, attól függően, hogy milyenek, és hogy szeretnek. A nő, a férfi veszte, vagy megváltója!- Csodálatos ember lehetett az apád… nem hiába rajongtam azért az újságkivágásért éveken át.- Remélem a fiunk az ö természetét örökli majd…- Nekem megfelel a tied is! – súgta Dorothy két csók közben. – Elmondhatom mikor kezdtelek imádni? Mert én nemcsak szeretlek Thomas Donaldson, hanem imádlak, ahogy nő még sosem szeretett férfit… Te megértesz, de másnak sosem merném elmondani, azt hinné örült vagyok: akkor éreztem, hogy meg tudnék halni érted, amikor olyan természetesen ottmaradtál velem a szülöszobában.- Minden férfi megtette volna a helyemben…- Esetleg minden apa…- Már megint kezded? Hiszen ha nem tudnád én apa vagyok, aki rajongásig szereti a fiát… és az anyját.- Ha megkérdezel a világért nem egyezem bele, de mert szó nélkül, szinte természetesnek véve, álltál a fejemhez és próbáltál segíteni, nem volt erőm tiltakozni, de halálomig raboddá tettél Thomas Donaldson. Olyan egyedül lettem volna nélküled, annyira kiszolgáltatottan, mint életem első tizennyolc évében. Te túltettél a legszerelmesebb, legboldogabb apán, és nincs olyan köszivü nő, aki – már csak ezért is, – ne szeretett volna beléd halálosan. De hány okom volt rá előtte?! Istenem hány?! És azóta is?! Csodálatos férfi vagy! Szeretlek… szeretlek – súgta, búgta, kacagta Dorothy, szinte lubickolva az annyira vágyott, boldogságban.- Sosem hittem, hogy ez megtörténhet. – sóhajtotta a férfi. – Te is úgy érzed, hogy ketten egyek vagyunk? Most már bevallhatom ha tudat alatt számítottam is rá, hogy egyszer megölelhetlek, szorongani kezdtem: felsülök. Ha egy férfi annyira vágyik valakire csődöt mond, amikor bizonyíthatna. Nem én mondom: a pszichológusok. Nem véletlenül végződik a nászéjszakák zöme kudarccal, feltéve ha várnak addig az első öleléssel. Nem impotens az a férfi, aki a beteljesüléstől tehetetlenné válik, inkább túlontúl szerelmes, aki végre bizonyítani akarja mit érez a drága nő iránt, és képtelen rá! Szerencsére úgy indult minden, mint a legforróbb szélvihar, és ha nem akartam, hogy elsodorjon, beléd kellett kapaszkodnom, de úgy, hogy érezd, biztos lehess benne: itt vagyok és szerelemből vagyok itt… azért hogy boldoggá tehesselek. Csakhogy kimondtad végre a régen áhított szót. Ismételd naponta, óránként, percenként, sose félj, hogy megunom. Hát mégis igazán szeretsz?! – nézett rajongva. Bárcsak az üstdobot hallva, adtál volna némi reményt…- Az embert úgy éri a szerelem, olyan kedves – alattomosan, hogy észre sem veszi, csak rádöbben, hogy nem kell a napsugár, a levegő, az élet sem, a másik nélkül. Szeretlek Thomas. Köszönöm, hogy a közelségeddel bátorítottál: itt vagyok, szeretlek. Könnyen ráhangolódtam az érzéseidre, hiszen a világ legcsodálatosabb férje vagy, még így is…- Pszt! – némította el egy forró csókkal Thomas. – Ilyet ne halljak többé. Megállapodtunk, hogy Artúr a mi fiunk, és nincs ember, aki kétségbe merné vonni. Sosem hittem volna, hogy ilyen csodákra képesek a gének. Az élet okozhat meglepetéseket, de a gének érthetetlenül logikusak. Mi minden öröklődhet egy családban? És ki hinné, hogy még igazságot tenni is képesek! Artúr, anyámtól örökölte a génjeit, a bátyám csak a közvetítő szerepét játszhatta. Lehet, hogy a lányunk, vagy a második fiunk rá fog hasonlítani?- Soha nem jut eszedbe, ha karodba veszed Arturt, hogy…- Soha! – vágott közbe a férfi. Ha a karomra veszem mindig azt érzem: hogy neki köszönhetem a boldogságot, a legdrágább asszonyt, aki azért hozta a világra, hogy boldoggá tegyen vele. Ö a mi fiunk és szeretni fogja a testvéreit. Mert ugye lesznek?- Lehet hogy már múlt időt is használhatnál… – nevetett az asszony. Mi hárman egy család vagyunk. Család! Tudod mennyit ácsingóztam egy igazi család után? Ugye mi az vagyunk: biztos hátteret, nyugalmat, békességet, szeretetet jelentő: család. A gyermek isten áldása, de én mindig tehernek éreztem az életem. A mi gyerekeink másként élnek majd, csak egészségesek legyenek, a többi rajtunk mulik.- Mondom hogy csodálatos vagy Dorothy! De azt szeretném, ha miattam, vagy a gyermekeinkért nem kellene lemondanod a hivatásodról, amelyre annyi éven át, olyan kitartóan készültél.- Pótcselekvés volt. Kapaszkodó. És ne felejtsd el, a gyerekek idővel a maguk lábára állnak. Úgy jó, ha néhány év alatt világra jönnek és egymás barátai, játszótársai lesznek. Bőven marad időm a jogászkodásra, mert én belőlem nem jó, unatkozó asszony lenne. Szeretnék mindig, mindenben melletted állni, boldogitani.- Engem már a tudata is boldogit annak, hogy vagy, hogy vársz rám, hogy eszedbe jutok, és simogat a kezed, csókol a szád.- Akkor kár az időt vesztegetni – bujt még szorosabban az erős karok ölelésébe Dorothy, és úgy érezte azért jött a világra, azért szenvedte végig az intézeti éveket, azért tanult, hogy a sors szövevényes utjain elérkezzen ahhoz a drága férfihez, akit az isten neki rendelt, de akivel sosem találkozhatott volna, ha akkor régen, nem érez annyi dacot, nem akar kilógni a sorból, nem makacsolja meg magát a tanulásban és nem határozza el, hogy ha törik, ha szakad: boldog lesz. Mert mi másért születik az ember, ha nem azért hogy boldog legyen és másokat is boldoggá tegyen?!

Dorothy arra ébredt hogy a férje fölébe hajolva nézi. Csodálatos érzés volt.- Borzalmasan nézhetek ki! – suttogta.- Nekem mindig gyönyörű vagy… és leszel… de tudod mi a furcsa? Nem olyan vagy, mint a zsánerem. Éppen az ellenkezöje annak, akiket addig figyelemre méltattam. Hát ennyire csalókák az érzékszerveink? – kérdezte, csókokkal kérve engesztelést.- Ha elképzelem mire lettél volna hajlandó egy olyan nőért, akit álmaid asszonyának képzeltél, feltámad bennem a sárga irigység. Vagy feltámadna, ha képes lennék elhinni, hogy van igazabb szerelem, mint amit irántam érzel! – mondta hálásan. – Ha örökké élünk, sem leszek képes leróni a hálámat veled szemben!- Dehogynem édes… máris elkezdheted… de – és ez az igazi boldogság, – ezt úgy érzem felesleges is volt mondanom. – tapadt rá a régen vágyott csókok izével betelni képtelen férfiszáj, az érzéki, duzzadt, vágytól remegő, gyönyörű vonalú ajkakra. – Érzem, hogy kívánsz, és bennem sem szűnik a tűz. Mintha be akarnám pótolni amit kihagytam…

Képtelenek voltak elszakadni egymástól. Dorothy most örült először annak, hogy hagyta magát meggyőzni róla: a gyereknek szüksége van dadusra. A szíve a fiához húzta, de a vágy marasztalta a drága karokban, amelyek a világ legbiztonságosabb nyugalmát adják, és a legsóvárabb vágyat ébresztik benne, hogy mindent elsöprő, örjitö kéjjé forrósodva eluralkodjék minden porcikáján és semmi ne számítson csak a szerelem, a boldogi tás vágya. Csak működjön az üstdob rendszer. Csak legyen ami figyelmeztesse, ha szürkülne a kapcsolatuk! De hát olyan nincs! Arra, hogy amit éreznek, ráunhassanak, kevés egy emberöltő!

Hajnal felé elszundítottak. Dorothy arra ébredt, hogy üres az ölelése. Ijedten ült fel, de Thomas, lábujjhegyen, éppen az ágy felé tartott.- Megijedtem, hogy csak álom volt az egész! – nyújtotta felé karjait az asszony. – Hol jártál? – fészkelődött be az ölelésbe.- A fiunknál… adtam neki néhány hála puszit… érted! Még alszik, akár egy kis angyal.

Dorothy akkor, abban a pillanatban hitte el igazán, hogy Artúr a kettőjük gyermeke, hogy soha többé nem szabad emlegetni a múltat, mert Thomas nemcsak mondja, valóban apjaként is szereti a fiukat. Kell ennél nagyobb boldogság? – gondolta, és kicsordult a könnye. Thomas lecsókolta. Nem csodálkozott, hogy az örömkönny is sós, fő hogy kimossa a lélekből a bánatot, a kétkedést, és megnyugvást adjon, békét teremtsen a lélek legmélyén is.

Három év telt el…- Nem baj, hogy a harmadik is fiú lett? – kérdezte Dorothy legkisebb gyermekük fölél hajolva.- Legalább egymás barátai lesznek. A bátyám engem is folyton bosszantott, hát még ha lány lettem volna?! De nézd meg: szakasztott olyan, mint te. Hát nem csodálatosak a gének? Az első fiunk rám hasonlít, a második szakasztott apám… és ez a legkisebb.- Vagyis az eddigi legkisebb! – tette hozzá, Dorothy.- Mindig tudtam, hogy a feleségem csodálatosan szép, hogy mint nőt nekem teremtette az isten, de hogy a világ leganyaszivübb teremtése legyen, arra már gondolni sem mertem.- Még szerencse, hogy Róbertnak egy cseppnyi kétsége sem lehet, a szinte megszólalásig rá hasonlító középső fiunk apaságát illetően?! Szeretlek Thomas… szívem királya, és köszönöm neked a három királyfit… – búgta, kacagta a szemlátomást boldog asszony.

Hol volt már a sorsával dacoló kis árva, az önmagával is kim életlenül szigorú kislány, aki olyan magasra tette a lécet, hogy eleinte maga is azt hitte: szégyenszemre alatta kell átkullognia. De volt ereje, és semmi nem akadályozhatja meg, hogy ezután is higgyen magában. Hiszi, hogy egyszer ügyvéd lesz: aki körömszakadtáig harcol védencei igazáért. Hát olyan lehetetlen mindaz ahhoz képest, amit sikerült elérnie?! Miért ne menne simán minden, hiszen már van kiből erőt meríteni, ha az övé fogytán, és erősíti az ember lelkét az is, ha valakit boldoggá tehet. Feleség a férjét, anya a gyermekét… ember az embert!

Szinopszis

Linda Taylor: Ilyen a szerelem c. regényéhez.

Dorothy Gibson árvaként intézetben nevelkedik, és olyan terveket sző, amelyek – egy családban nevelkedő gyermeknek is – dicséretére válnának. Jól tanul, és elnyer egy ösztöndíjat, amely lehet övé teszi, hogy jogi egyetemre menjen. Jótevője Arthur Donaldson, aki állást is ígér neki, ha végez.

Amikor kezébe kapja a diplomáját, látogatását jelzi, és elmegy jótevője házába. Arthur Donaldson pár napja meghalt, de két fiát ott találja. A nagyobb, aki zongoraművész és olyan hódító jelenség, mint az apjuk volt, fennhéjázva beszél vele, mig a kisebb, aki feltehetően az anyjára hasonlít, védelmébe veszi, hiszen szinte első látásra beleszeret.

A sors úgy hozza, hogy – a menekülésszerűen távozó – lány után nem ö megy, hanem a kénye – kedve szerint élő bátyja…

Hogy mi mindent hozhat a sors két ember életében, milyen hosszú út vezet az igaz boldogsághoz, arról szól az: Ilyen a szerelem.

Terjedelme: 96 flekk

[/rkey]