Könyörgöm, hagyj el

Irta: L. Timothy

Rossz mesélő vagyok, és nem is túl érdekes az életem, de nem akarom kihagyni a lehetőséget, hogy tudatosítsam, milyen ördögiek és angyaliak vagyunk, mi férfiak. Amit hallanak, az unokahugom magnóra mondott vallomása, aki megengedte, hogy ha olyan alkalom adódik, felhasználhatom…

… Sosem hittem volna, hogy l8 éves koromban újra át kell élnem azt a borzalmat, ami gyerekként szinte sokkolt. Akit nem élt át hasonlót, sosem értheti meg, mennyi keservet, milyen lelki törést okozhat egy serdületlen lánynak, ha gyanútlanul menvén az utcán, egyszer csak szembejön vele egy sosem látott férfi, aki olyasmit mutat neki, ami – váratlan helyzetben – undorító, félelmet keltő. Sosem felejtem el azt a napot: kora délután volt, iskolából tartottam hazafelé, az emberek jöttek – mentek az utcán, amikor egyszer csak ott állt előttem egy férfi, és élveteg tekintettel szétnyitotta előttem a kabátját. Nadrágjából kilógott, vagy inkább kifityegett valami, aminek létéről voltak sejtéseim, de másnak képzeltem, mert a tankönyveim nem ugy ábrázolták. Egy pillanatra megtorpantam, sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, majd – minden erőmet összeszedve – , félájultan, futni kezdtem. Hajtott a félelem, hogy utánam jön, elkap és isten tudja mit művel velem, azzal a szörnyűséggel. Akkor már láttam, néhány férfitestet ábrázoló szobrot, amelyen a mester megmintázta ugyan a nemi jelet, de más érzés: fehér márványba, sima köbe vésve, vagy abból faragva látni azt a valamit, és szinte meghatódni az alak kecsességén, hiszen a költök és képzőművészek szerint az emberi test ugy szép, ahogy van. A férfiakt nem ábrázolható ugy, mint a nőé: hogy csak a mellei keltenek némi izgalmat a fiukban, de alul nem látható más, csupán egy szelíd domb, amely belesimul a formás combok sejtelmébe. A mi családunk elég szemérmes volt, pedig elmondhatták volna mi vár egy kislányra, vagy – mint azóta már tudom – kisfiukra is, azok részéről, akiket példaképül kellene fogadniuk, hiszen felnőttek. A veszélyre sosem lehet elég korán felkészíteni a csupa bizalom, őszinte gyermekeket. Anyámnak nem volt hasonló élménye, ezért nem gondolt arra: mi várhat rám, és mit kell tennem, ha a rosszsorsom összehoz egy – ugy mond – mutogatós szatírral. Ma már tudom, hogy nem elmebetegek, csak a magamutogatás kényszere hajtja őket, és a nők riogatásában lelik élvezetüket. Szerencsére nincsenek sokan, de sosem fogy ki az írmagjuk, mert nehéz megfejteni mi váltja ki a ferde hajlamot, az akadályt nem ismerő: figyelemfelkeltési vágyat, hogy így érjenek el magömlést, vagy kéjérzést. Az idősebb nőket is meghökkenti az élmény, de másként élik meg, mint a gyereklányok: nevetnek, köpnek, lehordják mindennek, vagy belerúgnak, és rendőrért kiáltanak. Hazáig futottam, és ugy estem be az ajtón, hogy ha anya el nem kap, összeesem. Azt hitte beteg vagyok, mert vacogtam, és sírtam, de nagy nehezen kiszedte bel ölem, mi történt. A rendőrségre akart menni, de apa azt mondta, várjunk, amíg megnyugszom, csak telefonon jelentette az esetet. Másnap bementünk. Máig sem hiszem, hogy a bűnös annyi megalázó kérdést kap, mint az áldozat. Milyen volt? Hogy nézett ki az a bácsi? Azonosítanom is kellett, és bár elmondták: ö nem láthat engem, mégis vacogtam apa ölelésében, mire kiválasztottam a hét közül, azt az átkozottat.

Éjszakánként felriadtam, kiáltoztam, sírtam, orvoshoz vittek, pszichológus foglalkozott velem, és mert a fiatal fának könnyebben forrnak be a sebei, halványulni kezdett az emlék, mig egy napon rám nem nézett egy osztálybéli fiú, ugy mint nőre. Addig kedveltem, helyesnek, jó barátnak tartottam, de amikor tekintetében megláttam azt a rémisztő vágyat, aminek elborzasztó sokszorosa a szatír tekintetéből sütött felém, tüskéssé váltam, féltem, és attól kezdve, mint osztálytársat is kerültem. Szinte menekültem előle, amit nem értett. Egyszer gyengéden megfogta a kezem, és azt súgta: nagyon szép vagy! Tizenhárom éves voltam akkor, és rohantam a klotyóba lesikálni a kezem, amelyet OLYAN érintett, amilyen az a borzadály volt és aki – valahol a lelke legmélyén – ugyanarra vágyott amire az. Így visszagondolva már más a dolog, de akkor hamar híre ment: nem érdemes barátkozni velem, felvágok, nem állok szóba akárkivel, válogatok. Akkoriban a lányok már randiztak, sőt akadt olyan is, aki eldicsekedett, ö már nem szűz, de bárcsak tudná: miért vannak oda annyira a szexért?! Az irtózat nehezen győzhető le. Egy barátnőm annyira fél a békától hogy húsz méterről is látja és visítva menekül. Ugy voltam én is a fiukkal. Ha valamelyiken rajtafelejtettem a tekintetem, mert kedves arca volt, mosolygós szeme, simogató hangja, szőke haja, egyenes termete, – azon kaptam magam: ODA nézek, az ágyéktájára, és borzadva képzelem el azt, ami nem látható, de holtbiztosan ott kell lennie, s előbb – utóbb ö is előveszi, ha nem állok ellent a közeledésének. Tudtam, hogy el kellene jönnie annak az időnek, amikor nemhogy irtóznék, de örülök annak, ha egy férfi felfedi magát elöttem, de az csak akkor lehet elviselhető, ha vágyom rá, hogy lásson, csodáljon, simogasson. Ezt a pszichológus néni próbálta megértetni velem, de sosem hittem hogy valaha is meg tudnék barátkozni azzal a tudattal: a fiuk nemcsak nyakigláb, esetlen, pirulva bókolni próbáló, védelmet jelentő, oltalmat igérö lények, hanem olyanok is, mint az a szatír.

Tizenhét éves voltam, amikor egy iskola bulin, szemet vetett rám egy orvostanhallgató. Negyedéves volt, vagyis a többiek irigyeltek a partiképes táncosom miatt, és szerintem is irigylésre méltó volt az a lány, akinek olyan fickó jut, feltéve ha mer vele mit kezdeni, el tudja fogadni, – nem ugy mint én. A tánc alatt alig érintettem, elnéztem a válla felett, féltem a tekintetétől, pedig az arcán szétterült valami kedves, biztató mosoly, majdhogynem rajongás, amit addig is felfedeztem már néhány fiú szemében, aki közeledni próbált hozzám, de mindent megtettem, hogy a mielőbb lehervasszam, és eltűnjön előlem. Gyűlöltem a férfiakat. Apám ölelésébe sem tudtam – az eset után – olyan megnyugvásra vágyó bizalommal belesimulni, mint addig. Szinte sokkolt, ha alsónadrágban láttam, mert tekintetem azonnal odatapadt arra a helyre, ahol neki is volt valami, és az a valami biztosan ugyanolyan undorító, mint azé a félelmetes fickóé volt.

[rkey]

Mindenki irigyelt a lovagomért, és – áldja meg az isten érte – azonnal észrevette, hogy valami gond van velem, hogy jobb ha bármiről, akár időjárásról beszél, mintha udvarolni kezd. Ugy táncoltatott, akár egy parkett táncos. Dicsérte a ruhám, elismerően szólt a ritmusérzékemről, de nem vett nőszámba. Amikor hazakísért sem azt kérdezte: megcsókolhat – e, hanem:a szülei ébren vannak még? Nem akartam közel kerülni hozzá, féltem mint addig bárkitől, és rá akartam vágni:nem, dehogy, amikor nyílt az ajtó és apám mosolygott ránk. Bemutattam őket egymásnak, és fura gyorsan besurrantam a házba. Apám csak jóval később mesélte el, mit akart tőle az én drága, kitartó lovagom. – Történt valami Glóriával? Érzem, hogy riog hogy feszült, nem akar közelebb engedni magához, de nem tudom: csak velem van-e így, vagy más férfi is taszítja? Azt mondják elég jóképű fickó vagyok, a modoromra sem volt még panasz, sosem tolakodtam, de róla képtelen lennék lemondani. Nem tudom uram, Ön hogy lett szerelmes a feleségébe, de én megláttam és megszerettem a lányukat. Mivel gyermekorvos szeretnék lenni, vagyis a lélek is érdekel, érzem hogy valami bántja Glóriát, és ha érdemesnek tart a bizalmára, segítsen nekem. Engedélyt akarok kérni az udvarlásra, de láttam rajta: szeretné is meg nem is, ha belül kerülnék a küszöbön. Amíg a karomban tartottam, és – ha ugy jött ki a lépés – , jobban magamhoz ölelhettem, éreztem, hogy bár teste megfeszül, de adná magát, vágyik az érintésemre, miközben borzong, ha rágondol, hogy átölelhetem és nem csak a tánc kedvéért! Apám nem hívta be, nehogy gyanút fogjak, mert – azt viszont anyám meséiből jól tudta, hogy az a fickó, akit a szülök ajánlanak a lányuk kegyeibe, vagy elsorolják minden jó tulajdonságát – egy életre eláshatja magát, akkor sem kéne, ha addig kellett volna. A választás jogát mindenki szeretné fenntartani magának. Sokáig beszélgettek és – mert az orvosi titoktartás, nemcsak a diploma átvételével veszi kezdetét, apám elmondott neki mindent. Egy hétig nem jelentkezett. Nem azért mert nem gondolt rám kétszer annyit, – mint én rá, hanem: értett a lélekhez és tudta, mindig az kéne, az hiányzik, ami nincs. Amikor telefonált megkérdezte: van-e kedvem, kirándulni, egy társasággal amelyben biztosan jól érezném magam, kedves, fiatal, egyetemisták. Legszívesebben belekacagtam volna a kagylóba: boldogan… de jó, hogy hívtál! Ám feltámadó félelmem, riadót fujt. Akadékoskodtam. Hova? Minek? Meddig? – Nem én szerveztem, de eddig sosem csalódtam a csapatban. Biztosan remekül érezzük majd magunkat. Fürdőruhát ne hozzon! – Ne?! – kérdeztem megnyugodva, hogy legalább nem látok többet belőle, vagy a többiekből, amit amennyit egy feszes farmer, vagy a képzeletem sejtet. Alig aludtam akkor éjjel. Először éreztem szépnek az álmot, mert ha elszenderedtem, azonnal ott volt előttem, kedves, alig titkolhatóan rajongó mosolyával, és már – már könyörögni akartam:fogj át, ölelj meg, csókolj… amikor felriadtam. Értem jött. Jókedvű csapat állt össze. Mi ketten ültünk a kocsijában, de ö alig nézett felém, a tájat dicsérte, az időért hálálkodott a sorsnak, és egyszer csak – a vízpart közelében – leállt a karaván. Sosem jártam azon a részen, fogalmam sem volt, hogy van ott egy nudista strand is. A többiek szemérmetlenül levetkőztek, berakták a kocsiba a ruháikat, és kézen fogva, párban, nekifutottak a csábító hullámoknak. Én – mint akit elárultak, kiszolgáltattak, – kész helyzet elé állítva, tudatosan kínozni akarnak, döbbenten ültem az autóban. Tudtam, hogy sápadt vagyok, akár a fal. Ö ott maradt velem. Ki tudja mennyi idő telt el mire megszólalt: – Glória a tényekkel szembe kell nézni. Legjobb ha az ember legyőzi a félelmeit, és bármin ment is át, megpróbálja elfelejteni. Amink van, úgyis van. Tudomásul vesszük, vagy tagadjuk, de ilyenek vagyunk. Ilyennek teremtett bennünket az isten. Nudista strandon csak az első pillanatok keltenek némi feszengést, de mihelyt látja az ember, hogy mindenki pucér, hogy nem az számit: kinek milyen észbontóan szép, vagy hervadt teste van, csak az, hogy érezze a napot, a simogató szellőt, hogy sehol ne szorítsa, vágja, fedje a fürdőruha, vagyis belefeledkezhessen a természetbe, édeni érzése támad. Ha nem akarja, én sem megyek közéjük, pedig el sem tudok képzelni kellemesebb érzést, mint amikor a hűvös víz simogatja ellazult testemet és parányinak, de boldognak érezhetem magam, a világmindenségben. Nagy nehezen rávett, hogy kiszálljak a kocsiból. A pólóját sem vette le, csak kézen fogott, és elindultunk a csodálatosan kéklő, fodrozó víz felé. Alig akadt felöltözött ember, és nem a meztelenek tűntek fel, inkább mi, a csodabogarak, akik szemérmeskedtünk, akik azt képzelték: érdekel bárkit is, milyen valaki ruha nélkül, hiszen aki lát, aki tükörbe szokott nézni, az úgyis tudja: mindnyájan egyformák vagyunk, csak esztétikailag ütünk el egymástól. Fura érzés volt, a sok meztelen test. Nem mondom, hogy látványa, mert tudatosan nem mertem odanézni a férfiakra, és ha nem cserkészi be, és nem tartja kellemesen meleg markában a kezem, biztosan visszafutok a kocsihoz. Ám egyszer csak megállt, szembefordult velem és csodálatosan simogató hangján, nagyon kedvesen azt mondta: tudok arról, amit átéltél, de engedd, hogy kitöröljem az emlékezetedből az irtózatot, engedd, hogy ráébresszelek, az a férfi beteg volt! Nem akarlak bántani, hiszen amint megláttalak, ugy éreztem belehalnék ha nem lenne kölcsönös, amit éreztem irántad. Egy ici – picit sem vagyok szimpatikus neked?! Nem feleltem, de láthatta, amit titkolni akartam, ajkaim elnyílva várták, hogy végre hozzájuk érjen az a csodálatosan ívelt, és okosan beszélő szája, s végre, – olyan óvatosan, ahogy a pillangót próbálja rabul ejteni az ember, – egyre közelebb hajolt hozzám. Ha az ajkaim nem fogadják szája érintését, talán beéri annyival, hogy a bőrünk érzi egymást, de elkapott a hév, ugy éreztem harapni, marni tudnék a szájszéleimmel, és rátapadtam – értem égő – ajkaira, mit sem törődve azzal, ha összedől a világ, leszakad az ég, megáll az idő. Földrengésszerűen tört rám a szerelem. Mint, amikor vihar után elül a dörgés, erejüket vesztik a villámok, felragyog a nap, szivárvány keretezi az eget, és fellélegeznek az ezerszinben pompázó virágok, énekelni kezdenek a dalos madarak, ugy éreztem a feje tetejére állt minden, hogy szét feszit az öröm, és a szívem ütemesen azt dobolja: szeretem… szeretem. A gondolataimba annyira befészkelte magát a boldogító, minden félelmet eloszlató tudat: hogy van, hogy szeret, hogy minden idegszálam érte éghet, mert szeretni jó, szeretve lenni: gyönyörűség. Ölelésében szertefoszlott a rémálom, amely kilenc évet vett el, gyönyörű gyermekéveimből, és ha nem hagyom, hogy ölelésében átrepítsen a rémület szakadéka felett, halálraitélem a boldogságomat. Ajkaim első mozdulására, alig bízva abban, hogy viszonzom amit ö érez, végre a karjaiba zárt és olyan eszeveszetten csókoltuk egymást, mintha hónapok óta mást se tettünk volna, csakhogy tökélyre vigyük, amit a vágyunk diktál. Fura jelenet lehetett – volna – ha valaki is figyel ránk, de ott, abban az önfeledt visszaédenesedett emberseregben, senkit nem érdekelt, hogy két ember összefonódik, ajkaik fulladásig csókolnak miközben egymást vetkőztetik. Amikor meztelenek lettünk, összekapta a ruháinkat, odavitte a kocsihoz, majd – mintha ruhát mutatna be, manekenként, – szinte lassított léptekkel indult vissza hozzám. Íme itt vagyok! Ilyen vagyok! Nézz rám, sose tudj betelni velem! Ne az a másik jusson eszedbe a testemről, hanem én, aki szeretlek és minden porcikám érted ég. Mire mellém ért, elbűvölt gyönyörűen mozgó, csodálatos testével, amely alkatilag hasonló volt, a szatíréhoz, mégis egészen más. Bizsergetően jóleső látvány! Még az a része is, amely abban a másikban riasztott. Az élvezkedni akart a félelmemen, ezt szerettem és tudtam, hogy – ha eljön az ideje – AZZAL is boldogítani fog. Mégsem ment olyan könnyen a dolog. Még az eljegyzésünk után is, amikor már vágytól vacogva, csókoltuk, simogattuk egymást, egyszer csak megfeszült a testem, kibújtam az öleléséből és könyörögtem: hagyj el! Tudom hogy nem működne a dolog, sosem lehetnél maradéktalanul boldog velem, a számodra legörjitöbb pillanatban jutna eszembe AZ… és tönkretenném a te örömed is. Keress mást, szeretlek, azt akarom, hogy boldog légy. Nem keresett, hogy is tudott volna, amikor olyan szerelem mint a mienk, nem mindennap születik, de addig fondorkodott, amíg az esküvő előtt be nem cserkészett az ágyába. Nem akarta, hogy kétségek közt gyötrődve mondjam ki az igent. El szerette volna hitetni velem: a nőiességemmel, semmi baj, nem vagyok frigid, nem irtózom a szextől, ugyan ugy adom magam, ahogy ö boldogítani akar. Nem volt könnyű dolga, de örökre hálás leszek neki, hogy nem sajnálta az időt, és bírta cérnával a feszitö vágyat, csak elérje, hogy én nyúljak AZÉRT, amitől nyolc évesen rémálmaim lettek, saját vágyam késztessen rá, hogy ne csak látni, érezni is akarjam, és miután háromszor visszakérdezett, vacogó esdeklésem közben: biztos hogy akarod, édes, – karjaiba vett. Azt hiszem senki nem kívánhat csodálatosabb beteljesedést, mint amiben részünk volt. Amikor végre egyesültünk, és túljutottunk az orgazmuson, mindkettőnk szeme tele volt könnyel, pedig belül ujjongtunk. Én azért sírtam, mert éreztem: a rémálomnak örökre vége, a szex csodálatos; az ö szemei azért teltek meg könnyel, mert életében nem érezte addig: milyen az, amikor egy férfi egyszerre adhat, megváltás, szerelmet, ébreszthet vágyat, miközben egekig emeli a fogadtatás. Növelte örömét, hogy nem éreztem fájdalmat, csak kéjt, amikor először dobta magasba testemet a gyönyör, a csúcsérzés, amelyet csak belső indíttatástól vezérelt partner vágya adhat. Boldog asszony vagyok. Eszünkbe sem jut, hogy otthon bármit is magunkra vegyünk, nem mintha nem tudnék betelni csodálatos férfiteste látványával, de szoktatom magam, hogy a gyerekeim ne legyenek álszemérmesek, prüdek, hogy azokon fedezzék fel a különbözőségüket, akiket szeretnek, akikhez hozzászoknak, tudják mit fed a ruha, ne érhesse őket olyan sokk, amely az én gyermekkoromat tönkre tette!

[/rkey]