Mért éppen ö, kérdezte értetlenül a negyven körüli asszony, miután kényelmesen elhelyezkedett a pszichoanalitikus díványán. Annyi férfi van a világon, sosem hajtottam rá a daliákra, a csodálni valóan remekbeszabott fickókra, pedig mindenki azt mondta nyugodtan megtehetném, mert ha a derekam nem is túl karcsú, de a lábaim reklámbaillöek és a hajszinem, meg miv4el mindigis adtam magamra, dekoratikus lányt, majd nőt adott. Kétszer mentem férjhez, de az első házasságom előtt is volt valaki, akivel testileg jól megértettük egymást. Persze könnyű volt neki, hiszen kétszer annyi idősként, és olyan pozícióban, ahol szinte keresztbefekszenek előtte a nők, lehetett gyakorlata a szexben és egy tudatlant, minden elbűvölhet, lázba hozhat. Aztán férjhez mentem, egy fiuhoz, akit inkább a szüleink akartak. Nagytudásu volt és mint később kiderült, a nagy tudásában bele is örült, vagy csak a veleszületett skizofrénia jött ki rajta, mint ahogy általában a Husz év felettieken, ha bennük van a kór. Csendes bolond volt, de szerelemre képtelen, vagyis teljesen impotens. Akkor elhatároztam, hogy nem bonyolódom kapcsolatba, amíg ki nem próbálom azt, akihez hozzákötöm az életem Elváltunk, ö intézetbe került és én még mindig alig voltam husiz éves és szinte megmámorosított, hogy újra szabad vagyok, csak az keserítette meg a szájízem, hogy apámmal sosem tudtunk igazán kijönni, de nemcsak én, senki. Nem arra való hogy gyereket neveljen, hogy férj legyen, hogy családban éljen, mert csak uralkodásra, parancsra termett, semmi gyengédség, szeretet nincs benne, anyámnak naponta elmondta százszor: hülye vagy? Ez volt a szavajárása, és ha legalább helyesen beszélt volna, amikor a fejünket mosta, de mintha csak tudta volna, hogy a plafonra tudnánk menni a suk – süköl és nákol, anyám mindent megtett, mégsem tudta leszoktatni róla. Akkor is beszámoltatott arról hol jártam, ha kerestek ki az és miért keres és este tízre otthon akarta hogy legyek. Ha egy gyereket túl szigorúan fognak, abban biztos hogy feléled a csakazértis, berzenkedik szabadsága megnyirbálása ellen és olyan helyre is elmegy, ahova, ha szabadna, a világért be nem tenné a lábát. Én fejvesztve kerestem az egérutat, hogy kikerüljek régen unt családomból és bárhogy sajnáltam is szegény anyámat, nem akartam az ö sorsára jutni. Mindig jó tanuló voltam, három nyelven beszélek és az állásomban megbecsültek, de valahogy szerelmi téren semmi nem jött össze. Akinek kellettem volna, annak az érintésétől is kirázott a hideg, aki pedig nekem kellett volna, arra még az én józan eszem, vagyis inkább belső hangom is azt súgta: nem hozzád való. Szellemileg és egyébként is jóval alattad áll. Ne rakd a lécet ilyen alacsonyra, mert a végén még ez alatt is át kell kúsznod, legyenek igényeid, tartsd magas annyira hogy aki rátok néz azt mondja: illenek egymáshoz. Aztán jött egy csúnya fiú, nem is tetszett igazán, de halkszavu volt, tudott szépeket mondani, simogatott és én bedőltem neki. Hozzámentem és akkor jöttem rá, h hogy nem hozzá, hanem az anyjához. Egy fedél alatt éltünk vele, vagyis mindig ö mondta meg mi legyen és engedelmes fiacskája csak velem szemben mert érvényesíteni személyiségi jogait, csak nekem mondta, szabad ember vagyok, azt teszem amit akarok, de az anyja szava szent volt. Született két gyerekünk, gondoltam jót teszek a házasságnak, és akartam valakit, aki érdek nélkül, külső be és ráhatások nélkül, önzetlenül simul hozzám, tiszta szívvel szeret, aki az enyém. Az sem segített, egyre kevesebb türelmem volt a kicsikre, egyik cigiről a másikra gyújtottam, ittam is, eleinte csak dacból, a csalóka segítség után vágyva, később megszokásból, majd muszájból. A munkahelyemen nem vettek észre, vagy talán nem akarták, mert amit csináltam abban nem találtak kifogásolnivalót. A gyerekeket az anyósom nevelte és én dolgozni jártam, ahol legalább boldognak és embernek éreztem magam. Sokszor gondoltam rá akkoriban, hogy talán bennem is bujkál az elmebaj, a szkizofrénia, ami nem feltétlenül tör ki huszonéves korban, de hátha szegény első férjemet is én bolondítottam meg. Lehet a természetemben valami, ami őrületbe kerget minden jó szándékot és csirájában öli meg az irántam kibontakozó szerelmet, vagy ragaszkodást. Ma már tudom, hogy az apám természetét örököltem, hogy akkor sem tudok jó lenni senkihez, ha belül érzem, hogy le kellene borulnom előtte, nem tudom kimondani, hogy jó veled, hogy örülök neked, hogy köszönöm, amit értem teszel.

[rkey]

Kemény örökség, és azt hittem sosem birkózom meg vele. Aztán jött egy férfi. A bisztróban szólított meg, ahova egy nyelésre betértem. Akkoriban már elég volt ha megéreztem a szesz szagát és olthatatlan vágyam támadt bármilyen ital után. Kért nekem egy italt és rám mosolygott. Nem nagy csoda, tudom, de akkor nekem az a mosoly éppen jókor jött. aztán ittunk még és még és a negyedik pohárnál már nem láttam, hogy hiányos a fogsora, hogy ápolatlan a külseje, nem láttam, mert csak a mosolyát, akartam észrevenni, a szavait akartam hallani, amelyek szívből fakadtak és ha józan vagyok, gondolhattam volna is, miért. Olyan ápolt, kellemes külsejű nője nem igen akadt még az életben, amilyen én vagyok. De persze az ember mindig későn döbben rá az igazságra, akkor, amikor már nincs visszaút. Akkor este a férfi lakásán kötöttünk ki. Nyomortanyának számított ahhoz képest, ahogy én addig éltem, józan fejjel be sem lépek oda, mégis életem legboldogabb éjszakáját töltöttem a nem túl tiszta ágyneműjű ágyában. Becézett, dédelgetett, egekig emelt, sírt a boldogságtól, először éreztem embernek magam, embernek, akire felnéznek, akit istenítenek, mert végre eljött amire tudat alatt oly régen vágytam, én lehettem kettőnk között a műveltebb, az okosabb, a szebb, a tisztább, az aki adhat valamit a másiknak. Odaköltöztem hozzá és az éjszakák minden pénzt megértek. De ha otthon voltam, mert éppen nem dolgoztam, a nappalok is. Csodálatos szerető volt, sosem tudott betelni a szexszel. Ö azt mondta ez csak velem van így, de tudom, hogy nem. Hiába szeret egy impotens férfi, ha csak a szíve szólal meg a teste néma marad, vagy csak nagy néha támad fel benne a vágy. Ami gyengédséget, erotikus kéjt addigi életem során nem kaptam meg, azt mind átélhettem. Hozzáköltöztem és rendbe hoztam a barlangját, ö hol dolgozott, hol nem, de inkább hol nem és engem még az is boldogított, hogy én tartom el. A második házasságom mégsem miatta ment szét. Kiderült hogy a férjemnek, a kis mama kedvencének már évek óta volt valakije, akivel ugy látszik egyformán szabad embernek érezték magukat, és a két kicsi öt helyen volt otthon, de tudom hogy igazából egyetlen otthonuk sem volt. Mindenki a két nagyszülő, mi ketten és az új élettársak mást mondtak, másként szerették, vagy tűrték őket, szóval ha józanul belegondol az ember, a felnőttek bukdácsolásának ök. isszák meg a levét, ök. az ártatlanok. De nem látszottak boldogtalannak, mert akárhol voltak, mindenki igyekezett a kedvükbe járni, kényeztették, az élettársam is mindent megtett, hogy nálunk legyen a legjobb nekik, és mert látta, hogy engem boldogit vele. Örült, ha szolgálhatott, sírt ha látta, hogy neheztelek rá, szóval ki kell mondanom doktor úr: végre megértettem milyen csodálatos érzés apámnak ha uralkodhat, ha érzi, hogy félnek tőle, ha ö uralja a helyzetet és a körülötte lévő szeretteit. Az örült államférfiak érezhettek hatalmi vágyuk tetőfokán olyat, amilyen álomködben, kielégülve éltem én. Kezdtem megérteni a börtönőröket, az elesettekkel kegyetlenkedőket, élveztem hogy uralkodhatom egy ember érzésein, és az történik, amit én akarok. Igazából egész életemben erre vágytam, de csak most jöttem rá. De most nincs tovább doktor úr. Egyik cigiről a másikra gyújtok, iszom, és főleg vele, semmit nem teszek, hogy lendítsek valamit a sorsunkon, ugy értem jobb lakásba kerüljünk, csak vagyok, és hagyom hogy boldogítson, vezekeljen azzal, hogy testem minden porcikáját lázba hozza, hogy egekig emel és olyasmiket művel a boldogításomra, amit talán a nagyon kiszolgáltatott öröm fiuk tesznek meg, ha jól megfizetik őket. Érzem, hogy uralkodok az érzékein, minden megtenne értem, de egyben riaszt is. Mi lesz ha ráunok, ha jön valaki, aki mint férfi, vagy mint élettárs jobban illik hozzám, ha ráunok a bárdolatlanságára, ha nem tudom csak azt nézni: milyen vele az ágyban? Tudom, hogy el kellene hagynom. A józan eszem ezt diktálja, mégsem vagyok rá képes, mert ha valahol megbújok is egy éjszakára, otthon, vagy a barátnőmnél, másnap nem bírom ki, hogy ne adjam át neki a testem és ne hagyjam magam boldogi tani. Ö sir, könyörög, hogy ne hagyjam el, én szeretnék új életet kezdeni, már csak a gyerekek miatt is. Még azt is belátom apámnak igaza van, de egyelőre mindenkit megcsalok az önmagammal is elhitetett hazugsággal, hogy csak addig maradok vele, amíg jó, amíg ugy érzem boldogit, és amíg nem találok olyat, akitől nem ráz ki a hideg, akinek az érintése is lázba hoz és az sem számit, ha izzadtságszaga van, ha ápolatlan a haja, és a fogorvoshoz sem tudom elimádkozni. Ugy kell nekem ahogy vagy. De mért éppen ö?!

Az őszinte mélyrölfakadó vallomásokhoz hozzá vagyok szokva és ennek az asszonynak is azonnal megadhattam volna a választ, körülbelül azt, amire már magától is rájött: cezaromániás természete miatt, képtelen szeretni, csak önmaga javát nézi minden kapcsolatban, és boldog ha uralkodhat valaki felett, aki érzelmileg ki van szolgáltatva neki.

Aztán a következő szeánszra nem jött el. Pár nap múlva tudtam meg, hogy az aki testén feltétel nélkül uralkodott, több késszúrással megölte. Talán mert el akarta hagyni, vagy mert érezte, hogy ez az állapot nem sokáig tartható, vagy mert sokat ittak, ki tudja? Azóta egyre az jár a fejemben, amit ö is mondott: annyi férfi van a világon, és ha egy nő még elég jól is néz ki, miért éppen az kell neki, aki a vesztét okozza, akiről ö is tudja: képtelenség vele a kapcsolat, mégis visszahúzza hozzá a teste, a gyengédség, az alattvalói imádat iránti vágya. Talán mert a sorsát senki nem kerülheti és ahogy kriminológus kollégáink annyiszor elmondták már: az áldozatok maguktól választódnak ki…

[/rkey]