Mindig van újrakezdés…

Irta: Linda Taylor

Lewis Turner az elmúlt másfél év alatt, egy egész emberöltőre elegendő szenvedést, és sikert élt át. Sokakat megdöbbentett a harminchárom éves üzletember tragédiája. Feleségét szülés közben veszítette el, öt évi boldog házasság után. A halál oka szívelégtelenség. A bajt, veleszületett szívhiba okozta, ami addigi életében nem jelentett problémát. A gyermeket sem lehetett megmenteni, mert mire az anyáért folyó harc véget ért, a kicsiben már nem volt élet. Lewis Turner bánatát sokszorozta, hogy neki kellett eldöntenie, kinek az életét mentsék elsősorban: a feleségét választotta. Ugy gondolta, ha Sarah életben marad, a kicsi is megmenthető, de ha a gyermekért tesznek meg mindent, Sarah nem lesz többé, márpedig egy gyermek anya nélkül, egy élete végéig érzelmileg megnyomorított apával… szóval, akkor ugy érezte helyesen döntött Aztán amikor mindennek vége volt, önmagát okolta, hogy ha az orvosokra bízza, talán a fia élhetne. Hiába magyarázta a professzor, hogy nekik úgyis elsősorban az anya életéért kellett küzdeniük, mert amíg az él, a kicsi nincs közvetlen veszélyben. Lewis ugy érezte, hogy a tragédiát sosem lesz képes kiheverni.

A temetés után nem sokkal, sírkövet állíttatott, amelyre ezt íratta: Itt nyugszik a Boldogság és a kisfia. Tudta hogy soha nem lesz képes szeretni hiszen, mindent elvesztett, ami számára a boldogságot jelentette. Szép, tiszta szerelem volt az övéké, amelyet nemcsak az egymás iránt érzett vonzalom, de az is motivált, hogy együtt vágtak bele a vállalkozásba. A sok jelentkező közül Saraht érezte a legmegfelelőbbnek. Ö képes volt gondolataival együttszárnyalni, tudott figyelni rá, s később elég volt, ha elkezdett egy mondatot, Sarah tudta mi a teendője, sőt, olyasmikre hívta fel a figyelmét, amire talán később rájött volna, de a gyors indítás elősegítette a sikert. Egy év múlva házasodtak össze, és öt év boldogság következett. Az ötödik év duplán számit, mert abban tele voltak várakozással Mindketten akarták a gyermeket. Akkor az üzlet már jól ment. Tizenkét alkalmazottal dolgoztak, így Sarahnak kevesebb időt kellett az irodában töltenie. Csinosította otthonukat, készült az anyaságra. Lewis, amikor feleségét beszállította a kórházba, ugy érezte, mihelyt azt mondják: fiú, vagy lány, és az anyuka is jól van, nem lesz nála boldogabb ember a földön. A várt jó hír helyett jött a dupla csapás és a sosem múló gyász. Azóta szinte minden idejét a munkának szenteli. Alig alszik, hiszen mihelyt tennivaló nélkül marad, drága halottain jár az esze, akik ott fekszenek egy koporsóban, és magukkal vitték az ö boldogságát is. A gyermek nem kaphatott nevet, mert mire császármetszéssel világra segítették, nem volt benne élet.

A megsokszorozott erőfeszítés, a kíméletlen munkatempó, a vég nélkül átdolgozott napok, nem múltak el minden látszat nélkül. A vállalat terebélyesedett, a nyereség módot adott a bővítésre, és a másfél év eredménye nemcsak az üzleti élethez értőket, de Lewis Turnert is meglepte. Pedig ugy kellett lennie, hiszen nem is volt magánélete, csak dolgozott, aludt és evett. Eszébe sem jutott, hogy egy nőt, megnézzen, hát még, hogy rajta is felejtse valakin a tekintetét. Neki Sarah volt az egyetlen, senki nem léphetett a nyomába. Pedig voltak próbálkozások. Sok asszony akarta felkelteni a figyelmét, de a legrafináltabbak praktikája is gellert kapott, mihelyt megérezte, hogy a gyászától akarják elfordítani.

Jane Somers féléve dolgozott a cégnél. Nem Lewis vette fel, hiszen akkor már működött a személyzeti osztály. Nem ez volt Jane első munkahelye, és azért kellett változtatnia, mert húgát, akit évek óta egyedül nevelt, felvették az egyetemre és nem akarta, hogy elkerüljön mellőle. Ugy érezte munkát akárhol találhat, de az egyetem kötött, és jó volna, ha Glória mellette maradhatna. Nagyon ragaszkodtak egymáshoz, hiszen szüleik tíz éve, baleset áldozatául estek, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, a nagyobbik gyermek lépett elő családfővé, tehát mi sem volt természetesebb, minthogy Jane változtasson az életén, ha húga érdeke ugy kívánja. Új munkahelyét megszerette, csak egy valami zavarta. Lewis Turner. Jóformán alig beszélt vele, és akkor is ugy érezte keresztülnéz rajta, jobban mondva, csak arra figyel, amit mond. Ez egy munkahelyen így természetes, de öt elbűvölte a férfi. Mióta először meglátta, képtelen volt nem gondolni rá. Minden tetszett neki rajta, a haja, az arca, a megjelenése, a mozgása, a hangja és az állandó szomorúság, amely borongóssá tette ugyan a tekintetét, de nem nyomta el a fekete szemek ragyogását. Jane, akár akarta, akár nem, teljes szívével beleszeretett a megközelíthetetlen, köztudottan nökerülö Lewis Turnerbe. Ugy érezte egy hullámhosszra tudna kerülni vele, hiszen ö is hasonló tragédiát élt át: imádta szüleit és haláluk, porig sújtotta. Talán sosem apadnak el a könnyei, ha ismerősök, barátok, sokat tapasztalt emberek, rá nem döbbentik, hogy a halál annak fáj jobban, aki életben marad Neki a húgáért erősnek kellett lennie. Tudta, hogy a szülei is azt akarnák:tovább élni, értelmet keresni a munkában, mindenben De Lewis Turner mikor jön rá minderre? Miért jönne rá, hiszen neki nem maradt senkije, aki rákényszeríthetné a felismerésre!

[rkey]

Aztán – nemrégiben – véletlenül meglátta főnökét a temetőben. A férfi nem vette észre, de öt villámcsapásszerűen érte a látvány, amikor csokorral a kezében befelé tartott, hogy szüleire emlékezve, letegye azt, egy gondozatlan sírra. Ők távol nyugszanak, hozzájuk nem juthat el túl gyakran, de megnyugtató volt számára a különös, közvetett kapcsolat. Azért járt éppen abba a temetőbe, mert ahhoz laktak legközelebb. Megvárta, amíg a férfi elindult a kijárat felé. Amikor már jó messze tudta odament a sírhoz. Nézte a betűket, olvasta a különös feliratot, és könnybe lábadt a szeme. Eszébe jutott valami, amivel megszerezheti a férfi barátságát, vagy elveszítheti az állását. Érezte, hogy elgondolása erősen vitatható, de azt már a régebbi dolgozóktól tudta, hogy szépséggel, kacérsággal, ármánykodással nem lehet Lewis Turner közelébe jutni, tehát meg kell próbálnia a lehetetlent, hiszen egyre fájóbbnak, elszomorítóbbnak érezte reménytelen szerelmét.

Arra várt, hogy a főnökét, több napos üzleti út szólítsa el. Addig megfigyelte, hogy a síron lévő vázába mindig öt szál, hosszú szárú, vörös rózsát tesz. A szokásos, akármilyen virág helyett másnap ö is, öt szál vörös rózsát vett, és kiment a temetőbe. Meghatotta, hogy a síron friss virágok voltak. Lewis Turner ott járt, mielőtt elindult a repülőtérre. Ennyire rabja még az emlékeinek?! Három napig lesz távol, addig ö teszi le helyette a megemlékezés virágait. Segíts mamikám! – sóhajtotta, ahogy odatette a többi közé a rózsákat. A sir mellett padocska állt. Leült, és addig olvasta a különös feliratot, amíg behunyt szemmel is látta. Oda sem kellett néznie, ugy is látta a férfigyász megható szavait.- Ugye nem haragszol… te kedves asszony, ha megpróbálok segíteni azon, akit a sors kegyetlensége folytán, de akaratod ellenére megfosztottál a boldogságtól. Ha tehetnél érte, te is azt akarnád, hogy boldog legyen. Hogy visszatérjen az életbe. Érzelmileg is. Félek, beleroppan a sok munkába! Kellene valaki, aki… szereti… bocsáss meg… amiért ki mertem mondani ezt a szót, itt, örök nyughelyed előtt. Azt mondják szép voltál kedves, és okos. Nem is a helyedbe akarok lépni, csak pótolni szeretnélek, ahogy erőmből telik. Azért mertem idejönni. Segíts nekem. Nem tudom hogyan, de általad szeretném visszaadni neki az életkedvét A holtak ereje sokszor nagyobb mint az élőké. Szeretem öt. Nem tehetek róla, de te akinek ö volt a mindene, biztosan megérted: öt nem lehet nem szeretni.

Sokáig beszélgetett, hangtalanul a sírban fekvőhöz, és mikor kifelé tartott a sírkertből, mintha sokkal könnyebbnek érezte volna a lelkét. Másnap újra ott volt az öt szál friss rózsával, mint azután mindig, ha főnöke elutazott.

Egy több napos távollét után Lewis Turner egyenesen a temetőbe hajtott, ahogy szokott. Meglepte a több napja kivitt rózsák frissessége. Igaz, hogy vízben állt, de annyi napon át?! Ha a szerelemnek éltető ereje lenne, akkor természetesnek venné hogy az tartotta frissen a virágokat, de hát nincs, mert ha volna, Sarah ma is élne. Nem dobta ki a rózsákat, nem volt szíve hozzá. Odaszorította melléjük, a frisseket. Szinte egyforma üdék és szépek voltak.

Attól kezdve, ha akarta, ha nem, észre kellett vegye: ha két – három napig akadályoztatva van is a látogatásban, sosem hervadt el az utolsó alkalommal kivitt virág. Tudta, hogy csodák nincsenek, bement a kertészeti irodába. – Nem kértem, hogy virágot rakjanak a feleségem sirjára.- Nem tettünk ellenére uram! – mondta a csoportvezető.

Lewis Turner fejéből nem ment ki a dolog. Ki lehet az, aki helyettesíti öt távollétében? Talán Sarah valamelyik rokona, vagy barátnője? De ha eddig nem, akkor most miért? Egész nap ez járt a fejében, és elhatározta, hogy a végére jár a dolognak.

Jó két hét múlva ahogy kifelé ment az irodaházból, szokása szerint a földet nézve, feltűnt előtte két kedvesen tipegő női láb. Rácsodálkozott, mert addig sosem vette észre ami körülötte történik, és különösen nem figyelt a női lábakra. Talán azért tűnt fel, mert Sarahnak is ilyen kedves járása volt. Azt is mondhatná, hogy abba szeretett bele, vagy legalábbis az hívta fel rá a figyelmét. Jó darabig lépdelt a lábak nyomában, mire tekintete feljebb kúszott a kecses alakon és meglátta a vörös rózsákat… Neki is a vörös rózsa a kedvence? Biztosan az szoktatta rá, akit szeret, vagy annak viszi! – nézett a lány után, aki betette a csokrot a kocsijába és indított.

Másnap el kellett utaznia, három napra de, előbb végzett, és a másodikon visszatért. Kiment a temetőbe, ahol a síron, frissen illatozó vörös rózsák fogadták. Bosszantani kezdte a dolog. Hogy jön valaki ahhoz, hogy… és milyen jogon?

Éppen ebédidő volt, amikor az irodaház elé ért. A kocsiban a kiszálláshoz készülődve, megpillantotta a kedves járású lányt. Öt szál vörös rózsával lépdelt a kapu felé. Most is? Mi ez? Kinek veszi? Nem jellemző, hogy egy nő sorozatban virágot adjon valakinek. Ennyi jeles ünnepe nem lehet…

Elhatározta, hogy a végére jár a dolognak. Nem ment be az irodaházba, hanem visszaindult a temetőbe. Egy darabig ott üldögélt a drága sírhant mellett, de a munkaidő végén, elsétált onnan, mert valamiben reménykedett. Hangosan nem merte volna kimondani azt, ami jóleső bizsergető érzést keltett benne, csak vágyott rá, hogy igaza legyen. Leült egy padra. Takarta egy fa, de rálátott a sírra. Ha bárki odamegy látnia kell. Második órája üldögélt halálfáradtan, és kissé megszégyenülten. Ugyan már Lewis mit képzeltél? Hogy egy olyan kedves lány, a te kegyhelyednél tölti a szabadidejét, s ráadásul virágot hord a sírra, helyetted?! Kezd agyadra menni az önmegtartóztatás. Bármilyen kegyetlenül hangzik is, de változtatnod kellene a sorsodon. Nem lehet egy életen át siratni valakit… jaj istenem! – kapott észbe hirtelen, mert egy fiatal nő, a sir felé tartott. Látszott, hogy meglepték a friss virágok. Körbetekintett, mint aki fél, hogy leleplezik. De hiszen ez ö, a vörös rózsás lány… az alkalmazottja. Számító nőszemély! Azt hiszi, hogy így, ilyen ármánykodással…

Felugrott, és gyors léptekkel indult a sir felé. A lány meglepődött, amikor melléért, elpirult és tisztelettel köszönt.- Mit keres maga itt? – kérdezte suttogva. – Mit akar azokkal a virágokkal?- A szüleimnek szántam, de nem ebben a temetőben fekszenek- Akkor mit keres éppen ebben?- Ez esik legközelebb a lakásomhoz, mióta itt élek, és majdnem mindennap kijövök, hogy letegyek valakinek a sírjára néhány szál virágot. Ahol ök. nyugszanak oda ritkábban jutok el, de tudom hogy megértik, mennyire hiányoznak nekem. Ide is hoztam már rózsákat, vagyis ha tudtam, hogy úton van, nem mentem tovább, kicseréltem az ön által idetett, hervadókat. A virágoknak mindegy, anyáméknak is. A halottak elnézőek, és ha szerették az embert, nem távoznak el nyomtalanul. Itt érezzük a lelküket, a szeretetüket magunk mellett, csak meg kell tanulnunk együtt élni a hiányukkal, ami nagyon nehéz.

Lewis Turner sokáig hallgatott, csak amikor a lány indult volna tovább a virágokkal, akkor szólalt meg.- Ne menjen el. Talán elfér a vázában tíz szál rózsa is, és talán a holtak sem kifogásolnák, ha beleszólhatnának.- Az én szüleim aranyos emberek voltak! – mosolyodott el Jane, miközben óvatosan odaigazította a rózsákat a vázában lévők mellé. A férfi segített, nehogy megsszurja magát, és áramütésként hatott, rá, ahogy ujjaik véletlenül összeértek. Amikor kifelé indultak egyikük sem szólt. Lewis Turner ugy érezte nincs szükség szavakra, anélkül is értik, érzik egymást, ami régen vágyott, boldogítóan édes nyugalommal töltötte el.

[/rkey]