Nem szerethettelek…

Irta: Linda Taylor…

Robert Altman elgondolkozva ült a repülő, luxus osztályának foteljében. Amúgy is nyugtalanította a repülés, hát még most, amikor nem akármiért ült fel a gépre. Amióta megkapta Elizabeth levelét, nem megy ki a fejéből a dolog. Ha nagyon őszinte akar lenni magához akkor ugy kell mondania, hogy erőteljesebben gondol a valamikori drága lányra, mint az elmúlt harminc év alatt bármikor.

Mindenkinek akad az életében egy meg nem valósult álom, vagy egészen pontosan, egy szerelmi csalódás. Az övéhez hasonló azonban biztosan kevés akad. Minden férfit hagyott el nő, minden férfi csalódott az életében, de a mennyországból, egyik óráról a másikra, nem sokan pottyantak le, ugy mint ö.

Elizabeth gyönyörű lány volt. Amikor a környékre költöztek azonnal megakadt a szeme rajta. Nemcsak neki. Husz éves volt akkor, akadtak már nőügyei, elég izgalmasak is, hiszen jóképű férfinak tartották, de amit Elizebeth iránt érzett, az meglepte. Ez lenne a szerelem? – kérdezte önmagától akkoriban, szinte percenként. Fájt, ha nem láthatta a lányt, de ha látta, akkor sem az együttlét öröme volt erősebb benne, hanem a gondolat, hogy elveszítheti. Elizabeth tizenhét éves volt akkor, és nemcsak azért érintetlen, mert anyja nagyon is szigorúan nevelte, hanem, mert harminc év még nem volt divat, hogy a lányok abban versengjenek, kinek sikerül hamarabb elveszíteni a szüzességét. Hogy Elizabeth ártatlan is maradt, az együtt járásuk majdnem két éve alatt, az csakis rajta múlt. Nem akarta ágyba rántani azt a gyönyörű érzést, amely először támadt fel a szívében, és amelyet öröknek hitt. Ugy gondolta, önmagát lopná meg, ha leszakítaná a vágyott gyümölcsöt, mielőtt beérik. Elizabeth állította, hogy szereti és a véget nem érő, minden idegszálát elektromossággal feltöltő csókcsatákban bizonyította is. Nem volt könnyű megállnia, amikor a végkifejletre biztatást is kapott.

Elizabeth édesanyjával lakott, nem messze tőlük. Apja elhagyta őket és, hogy még a közelébe se maradjanak átköltöztek az ö államukba. Anyagilag nem voltak tehetősek. Ez látszott a lakás berendezésén is. Sokszor járt náluk. Igaz legtöbbször csak akkor, ha az anyja is otthon volt, vagy nem kettesben voltak. Még a látszatát is igyekezett elkerülni annak, hogy Elizabethben csak a nőt keresi. Neki a lány, kimondatlanul is a nagy öt, a szent és sérthetetlen, az életre választott asszonyt jelentette, és ez türelemre késztette.

Elizabeth gyakorta időzött a házukban. Természetesen akkor sem voltak kettesben. Szülei szívesen látták a lányt. A házuk tágas volt, és mindig hangos a fiatalok csivitelésétől. Sok barátja járt hozzájuk leginkább párosan. Zenéltek, táncoltak, vagy csak beszélgettek, de ahogy visszaemlékszik rá, akár húszan voltak, akár hárman, ha Elizabethel lehetett, ö szinte a mennyországban érezte magát. Szülei tudtak haladni a korral, és üzletember apja gyakran benézett hozzájuk, nem azért hogy csendesítse őket, hanem, hogy kikapcsolódjék a napi fárasztó agytornából, a fiatalok víg csivitelésében. Ö akkoriban nagyon szeretett fényképezni. Videokamerát is elsőként kapott a barátai közül. Hacsak tehette fotózta, filmezte Elizabethet, és hogy ne legyen monoton a kép, sokszor az egész társaságot. Nem egy ilyen képen, vagy felvételen a szülei is láthatók, hiszen ha éppen köztük időztek, boldogan mosolyogtak bele a masinába, a sok fiatal között. Jó fejek voltak… kár, hogy olyan hamar itt hagyták öt. Egyedül. Mert ö sosem nősült meg Huszonkét éves volt, amikor Elizabethék, minden bejelentés nélkül, egyik napról a másikra elköltöztek a városból és nem lett volna túl nagy dolog felkutatni őket, ahhoz képest mekkora fájdalmat érzett az elvesztése felett, de a két soros levél, amelyet, aznap postán kapott, megakadályozta benne.- Ne keress. Nem szerethetlek. Elizabeth.

Hányszor elolvasta azóta ezt az öt szót. Nem is azért terítette maga elé a levélpapírt, hogy olvashassa, hiszen tízszer olyan hosszú üzenetet is szó szerint agyába vésett volna a fájdalom, de mert jólesett látni a drága kéz vonását.

Sosem felejti el. Ment Elizabethért, megállt a ház előtt a kocsival, és felnézett a kedves ablakokra. Furcsa volt, hogy valamennyin le van eresztve a roló. Kora délután volt. Felment és csengetett. Hiába. Szívébe belehasított valami, rossz sejtés. Aztán kijött a szomszéd és megmondta, hogy hajnalban jött a bútorszállító kocsi. Elköltöztek. Nem hagyták meg, hova. A levelet aznap délután kapta meg. Azt hitte nem bírja ki ép ésszel. Szülei segíteni akartak, és alig tudta megértetni velük, hogy nem tehetik. Rajta csak az idő segít, vagy a sors, ha valamilyen csoda folytán, vissza adja neki Elizbethet.

És most itt ül a gépen. Zsebében Elizabeth ujabb levelével, amely mellé, odatette a borítékba, azt az agyonkopott régit is. Vajon miért hívja? Mi az a fontos, amit el kell mondania? És mi értelme mindennek? Amikor ezt a levelet kézhez kapta, irgalmatlan düh fogta el. Fel sem akarta bontani. Minek ír most, ha eddig kibírta? Aztán győzött a kíváncsiság, és a remény, hogy hátha van mentség, hátha olyasmit tud felhozni önvédelmében, hogy megbocsáthat neki. Tudnia kell, miért hagyta el akkor, olyan csalárd módón. A levél nem volt túl hosszú, de annak is minden sorát megtanulta azóta.- Drága Robert. Tudom, hogy harag él a szívedben irántam, pedig az enyém azóta is tele van szeretettel. Most azonban történt valami, amiről neked is tudnod kell, hogy megértsd, miért árultam el a szerelmünket akkor, régen, vagyis miért árultatták el velem. Persze az is lehet, hogy már nem is emlékszel rám! Ha ugy van, bocsáss meg a zavarásért, de ha érdekel a magyarázatom, írjál és, gyere. Elizabeth.

Robert Altmannak nem volt nehéz az életkezdése. Mihelyt befejezte tanulmányait, odaállt az apja mellé, és mert jó érzéke volt az üzleti dolgokhoz, csakhamar átvállalta a munka zömét. a munkába való teljes belefelejtkezés, enyhítette kissé a fájdalmát, de sosem fújta el teljesen. Anyja féltette, sokszor intette. – Lassíts fiam a tempón, nem sokáig bírod így! – Jobb ez, anyám! – nyugtatta volna, ö. Ha nem dolgoztatom az agyam, másra sem tudok gondolni, csak rá. Azt pedig nem lehetne ép ésszel kibírni, hogy még nappal mindig ö járjon a fejemben.

Azóta a cég az övé, és háromszor akkora, mint húsz éves korában volt. Nem panaszkodhat, de még ma is a munka jelenti neki az egyetlen örömet. A sikerélmény mindig megnyugtatja, hiszen ma is esküdni merne rá: ö a hibás benne, hogy elveszitette élete nagy szerelmét. Valamit rosszul csinált nem gondolt valamire, ami fontos lett volna, de képtelen volt rájönni, mi lehetett az.

Bántotta, hogy Elizabeth anyjával nem tudott olyan kapcsolatot teremteni, amilyet szeretett volna. Ha meglátta olyan érzése támadt, mintha egy mély feneketlen, kútba nézne, s hirtelen szomorúság fogta el. Ma már tudja, hogy az asszony volt örökké bánatos, és az is, akárcsak az öröm, ragadós. Alig látta mosolyogni. Nevetni meg, soha. Csodálkozott, hogy mégis olyan életvidám, aranyos, jó humorú kislányt tudott nevelni Elizabethböl. Vagy a lány természete volt annyira erős, hogy lepergett róla, minden ami a kedvét ronthatta volna? Nem hagyta magát boldogtalanná tenni. De akkor, miért ment el? Nem igaz, hogy nem rokkant bele az elválásukba, ugyan ugy, ahogy ö.

A gép leszállt. Robert Altman taxiba ült, és a Hiltonhoz hajtatott. Megtáviratozta Elizabethnek, hogy ott száll meg és a gép megérkezése után egy órával várja a telefonhívását, hogy megbeszéljék, hol találkoznak.

Alig tusolt le és öltözött át, csengett a telefon.- Szervusz Robert! – hallotta a drága hangot, amelyet a harminc év csak mélyebbé tett, de ugyanolyan kedves, és lágyan csengő maradt.

Sokáig nem tudta kimondani: szervusz! Torkát sírás fojtogatta.- Azt hiszem legjobb, ha ott találkozunk. Hányas szobában laksz? – kérdezte, rövid várakozás után Elizabeth.- Hétszáztízes, de jó lesz az?- Hogy érted?- Gondolom férjnél vagy… és…- Igen… de semmi gond. A férjem tud róla, hogy idehivtalak.- Még ez is? De hát hogyan is hihettem, hogy egyedül élsz?! – sóhajtotta Robert.- Egy óra múlva ott leszek. Alig várom már hogy lássalak! – örült az asszony.- Hát még én?! – mondta Robert, és még sokáig tartotta a kezében a kagylót, amikor már régen szétkapcsolták.

Az egy óra, örökkévalóságnak tűnt, pedig nem töltötte tétlenül. Italt és némi harapnivalót rendelt. Legszívesebben pezsgőt kért volna, de hát a pezsgő örömital, neki pedig nem sok örülnivalója van. Eddig még volt benne némi remény, de már az is szertefoszlott. Legszívesebben venné a táskáját és visszarepülne. Mazochista az, aki akkor is kínozza magát, ha nem muszáj. Mi lehetne ami egy ilyen beharangozású beszélgetés után enyhet adhatna a harminc éve sajgó sebre? Semmi. Inkább csak feltépheti, bármi legyen is az, amit Elizabeth mondani fog. De fog! Hallhatja a hangját. Láthatja drága arcát, kedves mosolyát, érezheti a simogatását. Az csak nem tilos, akármennyire asszony is?! Egy ilyen régi jó barát annyit megérdemel.

Elizabeth pontos volt és ahogy belépett az ajtón, a látvány szinte áramütésszerűen hatott rá. Hol volt a régi, légiesen karcsú lány? Elizabeth alakját teljesen elváltoztatta az asszonysága, vagy az élet. Legalább harminc kiló súlyfelesleg volt rajta. Csak az arca maradt a régi, kedvesen mosolygós, természetesen kikerekedve, és az évek, ránccal irt nyomával.- Kiábrándító vagyok? – kérdezte egy szeretnivaló kis grimasszal Elizabeth. – Ami igaz, igaz. Kettőnk közül feletted múltak el kevesebb kárt okozva az évek. Ha nem tudnám mennyi idős vagy, húsz évvel kevesebbnek is hihetnélek. Szerencséd van, hogy nem vagy hízékony… – sorolta az asszony, de nem ugy mint aki zavarban van, mert csalódást kellett okoznia, hanem mint aki örül a másiknak.- Kérsz valami italt? – kérdezte zavartan Robert,- Azt hittem mással kezded. Attól féltem, hogy elém jössz, – még így elnehezülve is szépnek látva, – átölelsz, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Azóta sem csókolóztam olyan jókat, mint akkor veled. – nevetett fel kicsit furcsán, az asszony, majd hirtelen megborzongott, és hozzátette. – Felejtsük el!- Miért Csak azért, mert otromba voltam, és nem ugy fogadtalak, ahogy elvártad. Nem a megjelenésed lepett meg, hanem az újra látásod mosott ki a fejemből minden előre kikerekített, gyönyörű mondatot. Annyiszor elképzeltem, hogy lesz majd. És most itt vagyunk de már az első percben megbántottalak.- Vannak emberi kapcsolatok, amelyekben nincs helye a sértődésnek, és a mienk ilyen. – sóhajtotta az asszony.- Számodra, de te elárultál. Boldog asszony vagy, én pedig egyedül éltem végig harminc évet, Sosem kellett más…- Hiba volt. Sajnálom, hogy így történt, de ha végighallgatsz megbocsátasz. A helyemben te sem tettél volna másként. Én nem szerethettelek téged.- Igen, ezt megírtad, de hát miért nem?- Ma már nem írnám le. Nagyon – nagyon szeretlek… talán jobban, mint akkor,.- Zavarba hozol. Hogy érted ezt?- Látom italt hozattál. Pezsgő nincs? – kérdezte az asszony és, mintha otthon lenne, lerakta a táskáját, meg a karján hozott kiskabátot.

Robert segített neki, és szinte elgyengült. A táskán látszott, hogy jó ideje hordják, a kabát is kopottas volt. Divatjamúlt. Ö milliomossá lett, de szinte semmi örömöt nem adott neki a pénz, miközben az, akinek mindenét a lába elé rakta volna – mély, igaz szerelmében, – nélkülözve élt. Nélküle!- Alig tudtam elszabadulni az unokáktól. Három van. Imádnak, és én is őket. Majd te is megszereted mindegyiket, ha megismered őket. Két óra múlva találkozunk velük…- Velük? De hát mi közöm nekem a…- Talán semmi, de talán sok. Várd ki a végét. Neked kell döntened, hogy akarod-e látni őket, vagy sem. Kapom már azt a pezsgőt? Tudod mikor ittam utoljára? Sajnos én nem élek valami fényesen. Négy gyereket neveltünk. Az uram elég gyengén keres, szóval, nem volt könnyű életem.- Te kerested magadnak. Mellettem boldog és gondtalan lehettél volna. Tudnod kellett, hogy…- Ha hinném, hogy a pénz boldogit. De nem hiszem. Semmiben nem hiszek már… azóta, mióta téged elhagytalak.- Ha ennyire bántott, miért nem változtattál rajta? Az én eskümben bízhattál volna. Azt mondtam, sosem kéne más asszony csak te.- Fiatal voltál… ki tudja betartottad volna – e?- Betartottam!- Robert, te csak én miattam nem nősültél meg? – komolyodott el az asszony, és hirtelen ugy érezte le kell ülnie, mert mindjárt összeesik. – Mit gondolnál rólam Robert, ha megátkoznék valakit haló porában?- Nem értelek. Kit és miért kellene megátkoznod?- Anyámat, akit tisztelnem és szeretnem kell, még a tízparancsolat szerint is. De vajon érdemesek-e a szülök a tiszteletre? Persze ez alól a te őseid sem kivételek! – kapta el a hév, az asszonyt.- Őket ne keverd bele. Ők meg akartak kerestetni. Én nem hagytam. Tudtam, hogy ha így döntöttél, annak oka volt.- Jól gondoltad. Ne várjuk meg a pezsgőt, töltsél bármit, csak ártson! – kérte az asszony, és pillanatok alatt szinte tíz évet öregedett.

[rkey]

Robert Altmannak remegett a keze, ahogy a wishkyt töltötte. Az üveg, bárhogy vigyázott is, hozzá – hozzákoccant a pohárhoz. Egyiket odanyújtotta az asszonynak, aki iránt, valami fájdalmas szánalom ébredt benne. Milyen öreg lett?! Milyen nehéz élete lehetett, és még én is bántom! Én aki azt állítottam, sőt bizonyítottam is, hogy szeretem, hiszen nem választottam soha mást helyette.- Bocsáss meg Elizabeth! Egészségedre! – mondta és örült az asszony bátortalan mosolya láttán.- Köszönöm Robert… drága Robert. Ülj le te is. Nem muszáj engem nézned, tudom hogy sokat változtam, nem ilyennek hittél, de ennek ma már semmi jelentősége. Számodra teljesen mindegy, milyen vagyok.- Aki szeret az olyannak szereti a másikat, amilyen.- Ez nem egészen így van. Amikor belém szerettél, nem ilyen voltam, és mert nem melletted csúfítottak el az évek…- Miket beszélsz? Te ma is éppen olyan szép vagy, mint régen, ha mai szemmel nézlek.- Akkor figyelj rám Robert, a mai eszeddel. Anyámat aznap temettük el, amelyen neked a levelet feladtam.- Fogadd részvétemet.- Nem tudom gyászolni! – jelentette ki az asszony és megtört fényü, nagy szemeit elöntötte a könny.- Hogy mondhatsz ilyet? Anyja csak egy van az embernek!- Anyja?!- Talán igazságtalan vagy hozzá. Igaz, hogy más volt, mint az enyém. Nem sokszor láttam nevetni, amig anyám…- Amig anyádnak mindene megvolt. Szerették, lesték az óhaját, gondoskodtak róla és nem bántotta semmi.- Most meg véded anyádat? De hát mi történt? Miért nem tudod eldönteni, hogy szeretted – e, vagy sem. A szülő mindenképpen szeretetet érdemel, de felnőtt ésszel az ember már mindent másként lát. Meg tud ítélni dolgokat. Szíved joga, hogy…- Mindenkinek a szíve joga, kit szeret és mit csinál az életével. A jog nekem is kijárt volna, mégsem kaptam meg. Nem szerethettem, azt akinek az elvesztésébe majdnem belehaltam. És ennek anyám az oka.- De hát mi kifogása volt ellenem? Szerettelek, biztos jövőt nyújtottam volna neked…- Te remek férfi vagy Robert… de nem minden hím ilyen.- Hím? Miért érzel ekkora haragot a nemem iránt? Én mindig igyekeztem kiérdemelni a megbecsülésed…- Amiért nem tudok elég hálás lenni neked. Tudod hányszor ébredtem fel azóta, éjszakánkat csuromvizesen, visítva, mert azt álmodtam, hogy a tied lettem?- És ez annyira riasztott? Ha jól emlékszem voltak percek, amikor csak rajtam múlt, hogy nem történt meg. Ha nem lennék olyan szentimentális, amilyen vagyok, talán ma együtt élhetnénk…- Vagy még keservesebb lenne a sorsunk.- Nem beszélnél végre világosan? – kérte Robert egyre értetlenebbül.- Azért jöttem, de nem olyan könnyű! Az ember ne tépjen fel régi sebeket, csak ha elengedhetetlenül szükséges. Minden műtét fáj, de utána jön a gyógyulás. Ezért tartom kötelességemnek, hogy elmondjak mindent…- És ujabb fájdalmat okozz nekem!- Utána jön a megkönnyebbülés! Elszáll a bánat, és másként látod majd a világot.- Hallgatlak! – dőlt hátra a fotelban a férfi, le nem véve szemét, a neki Mindigis legszebb asszonyról.- Anyám is volt fiatal. Sokak és persze a fényképek szerint, nagyon szép. Ö is szeretett, és ezért tudom egy kicsit elnézőbben venni amit ellenem vétett. Volt egy férfi. Egymásba szerettek, de nem tudtak megállni a csókolózásnál, mint mi. Bárcsak megálltak volna! – sóhajtotta az asszony.- Nincs igazad. Ma már én sem hagynám ki a lehetőséget…- Csak gondolod, de ha végighallgatsz… már a gondolatától is kiráz a hideg… – borzongott meg az asszony.- Beszélj hát!- Anyám észrevette, hogy terhes. Szólt a férfinak! Azért nem mondok gazembert, vagy aljas férget, mert nincs jogom hogy elit éljem. Mindenki saját erkölcsi felfogása szerint él és dönt. Az a férfi nős volt, de anyámnak természetesen nem dicsekedett el vele. Amikor meg volt a baj, jó indok lett a szakításra, és a rábeszélésre, hogy a gyermeket vetesse el. Adott neki ezer dollárt, hogy tegye meg. Anyám, és nem tudom, hogy ezért dicsérjem-e vagy átkozzam, meghagyta a kicsit. Engem! — De hát ugy tudom, neked volt édesapád!- Apám volt, de csak nevelő, ha lehet valakit kemény három éves koráig nevelni. Mert akkor jött rá, hogy anyám becsapta. Nem is ö a gyerek apja. Nem hét hónapra születtem, ahogy anyám mondta neki, hanem időre. Az a férfi régen kísérgette anyámat, de hát neki a másik kellett volna, aki elhallgatta, hogy nős. Habár?! Anyám halálos ágyán is azt mondta, ha újra kezdhetné, megint odaadná magát neki. Annyira szerette.- Szegény asszony!- Kedves, hogy védelmedbe veszed a nőt. Ö az örök vesztes. Szegény hányszor elmondta, ha az abortusz törvényről esett szó: az egyház vezetői és a parlament dönt. Pedig azok kilencvenkilenc százaléka férfi. Az ö fejükre kellene hogy szálljon minden ártatlan élet! Mert mi jut egy nőnek a szerelemből? Nem sok öröm. Védekezz, a te dolgod, veti oda a legtöbb férj. Hogy a gyógyszerek árthatnak is, az nem érdekli, de óvszert nem hajlandó használni, mert csak a hülyék mosnak zokniban lábat. Aztán mégis ö az, aki ha a házasság csődbe kerül, azonnal felhúzza a nyúlcipőt, és az asszony nyakán hagyja a legjobb lelkiismerete szerint megszavazott apró életeket. Csakis a nőnek kellene eldöntenie, akarja-e a magzatot, mert minek jön a világra az, akit még az anyja sem szeret?! Én mindig igazat adtam ebben szegénynek. Ö a lelkiismeretére hallgatott, és itt vagyok. Itt vagyunk, szegény… MI!- Mi? Ezt meg. hogy érted?- Az a férfi, aki anyámat kihasználta és elhagyta, az… apád volt.- Teremtő isten! – ugrott fel Robert és arcából kifutott minden Szin. Akkor mi…- Igen… féltestvérek vagyunk! – hajtotta le a fejét az asszony.- Honnan veszed?! ki lehet ilyesmiben egészen biztos?- Anyám biztos volt. Meglátta apádat és…- Meglátta, de hát sosem járt nálunk.- Nem szeretett társaságba menni. Azt mondta elég ha a szülök az eljegyzésen ismerkednek össze. Különben sem hitte, hogy egy gazdag fiú, kitart egy szegény lány mellett, még ha szép is az. Tudod, aki csalódott, az már nehezen hisz…- Hol látta meg mégis apámat?- Tudod mennyi fénykép készült nálatok. Egy csókot nekem is adtál. Hazavittem és egyszer a takarításnál, lecsúszott az asztalomról a boríték, amiben voltak. Ahogy elmondta: felemelte és vissza akarta rakni. Akkor akadt meg a szeme apádon. Szerinte a tizennyolc év alatt alig változott. Akkor este megkérdezte: odaadtam-e magam, neked? Amikor azt mondtam nem, ugy zokogott, hogy orvost akartam hívni. Órák múlva nyugodott meg, és elmondta azt, amit én most neked.- De hát ez képtelenség! A nevem… gondolhatta volna, hogy…- A neved? Igen, a nevedet tudta. Mondta is, hogy belül még egy kis örömfélét is érzett: íme a sors kárpótol, a lányom neve az lesz, ami az enyém nem lehetett. Csak persze Altmanból sok van az államokban. Hogy is gondolhatta volna, hogy éppen az ö fiáról van szó.- De hát hol találkoztak.- Itt! Azelőtt itt éltünk. Apád gyakran repült ide tárgyalásra. Akkor te két – három éves lehettél. Anyád szerelmes, és boldog fiatalasszony volt, apád pedig…- Ki nem mondd. Engedd, hogy én minősítsem. De hát minősítheti az ember a szüleit? Van-e joga hozzá?- Minden embernek egyforma jogai vannak, csak tőlünk rabolták el a legfontosabbat, a párválasztás szabadságát. Sosem voltam boldog a férjemmel, Robert. Nem azért, mert szerelmes maradtam… hiszen a borzalmas tény, kiölt bel ölem minden érzést. Azt is mondhatnám, hogy tele voltam irtózattal. Borzongtam, ha a csókjainkra gondoltam, ha felidéztem azt a vágyat amelyet a simogatásod okozott. Azonnal imádkozni kezdtem. Köszönöm uram, hogy nem engedtél vérfertőzésbe sodródni… nagy a te kegyelmed.- Te tudtad ezt, amikor elköltöztetek? Hogy hallgathattad el.- Szerettem a szüleidet. Főleg anyádat. Eleinte inkább az apád bűvölt el, de később anyád volt a mindenem. Ebben a háromszögben ö is rászedett volt. Az ember hajlamos mindig a gyengébbek pártjára állni, a rászedettekére. Gondolkozz Robert. Szabad lett volna elmondanom?- Képtelen vagyok gondolkodni! Amit elmondtál ugy ért, akár a bunkócsapás. Összezavarodott bennem minden. Én igazán szerettem és tiszteltem a szüleimet. Tudtam, hogy apámnak vannak sikerei, de reméltem, hogy amennyit csak tud, kihagy belőlük, már csak anyám miatt is. Most átkozzam el?- Ne tedd… hiszen az én apám is! Talán vigasztalódjunk azzal, hogy ö boldogan élt… igaz, hogy úton útfélen áldozatokat hagyott, gondolom anyámon kívül akadt még akinek csalódást okozott, de mégis boldog volt a maga módján. Te nem tőle örökölted a szeret készségedet. Anyádra hasonlíthatsz. Ma is előttem van, mennyi rajongás volt a tekintetében ha apánkra nézett. Pedig akkor már nem voltak fiatal házasok.- Megölelhetlek? – kérdezte gyámolításra vágyva Robert.- Mi mást tehetnénk? Összekapaszkodva próbáljuk eldönteni, érdemes-e egymást testvérként szeretni ezután, vagy felejtsük el azt is hogy a másik a világon van.- Drága… kishúgom! – zokogta a férfi, és Elizabeth simogatni kezdte a vállára boruló őszülő fejet.- Hadd mossa ki a könny az évtizedes árulásnak hitt fájdalmat. Az eső is elveri a port, tisztit, ujjá éleszti, felfrissíti a természetet. Róbertra is várhat még boldogság, ha nem nyomasztja egy szerelem, amely sosem teljesedhetett volna be. – gondolta mosolygó könnyesen az asszony.- Anyám mostanában már beleegyezett, hogy elmondjak neked mindent, de kikötötte, hogy csak a temetése után. Nem tudott volna a szemed elé állni. Ö tudja miért? Szerintem ö csak tiszteletet érdemel, hogy másra költötte az ezer dollárt és életben hagyott. Habár… ki tudja nem jobban tette volna – e?- Nem… nem… ilyet ne is mondj. Inkább mesélj. Mit csinál a férjed? A gyerekeid? És az unokák, hol várnak rád? Olyan ismerkedési estet csapunk, hogy megemlegetjük, amíg élünk. Ezentúl jó testvérek leszünk… de hát hogy mondod meg nekik?- A férjem tudja. Rendes, tisztességes ember. Igazán megérdemelte volna, hogy jobban szeressék, mint ahogy én képes voltam. Örökké hálás lehetek neki, hogy volt türelme hozzám. Ha az ágyban jutott eszembe, a kettőnk dolga, hát bizony belekeményedett minden porcikám, az iszonyatba. Sosem értette. Azt hitte öt nem akarom. Tíz év után meséltem el neki, miért van. Azóta még jobb hozzám. A gyerekeim okosak, kedvesek. A fiamnak megy is valahogy, a lányom, sszerelemböl ment férjhez Olyan boldog, akár az anyád, csak remélem ö sosem lesz rászedett, megcsalt feleség. Az unokáim pedig alig várnak!- Nekik mit mondtál?- Hát, hogy jön Robert bácsi, a féltestvérem, akit nagyon szeretek. Szeressék ők is. Tudod az évek nagyon le tudják egyszerűsíteni a dolgokat. Ma már senkit nem bánthat, hogy ki tudott a titokról, rajtunk kívül, de akkor… régen?! Még szerencse, hogy csak kettőnk élete roppant bele…- Amit külön köszönök neked. Tudod anyámat mindigis jobban szerettem és ha megtudom, nemcsak érte szakad meg a szívem, de apám iránt sem tudtam volna ugy érezni, mint addig. Pedig apának jó volt.- Már akinek?! – nevetett Elizabeth, a régi derűvel. – Nyomás, mondanák az unokáim. Még a végén elkésünk, pedig azt mondtam, nincs nálad pontosabb ember a földön. Még emlékszem. Soha, sehonnan nem késtél el… mindig megtisztelted a pontossággal azt, aki várt rád… csak téged váratott az élet ennyi ideig, és ilyen tiszteletlenül. De legalább túlestél rajta. Meglátod mától minden könnyebb lesz. Szerethetsz… és én is szeretlek… nem is beszélve népes családomról, akiknek a szívét nem lesz nagy művészet meghódítanod!

[/rkey]