Szánom, bánom…

- Honnan tudta, hogy én vagyok az? – kérdezte a bisztró sarkában ülő, egyszerű ruházatú férfi, az asztalához lépő, elegáns sápadt arcú Robert Keel – t.- Még nem is rendelt? – ült le fáradtan a később érkezö.- Gondoltam megvárom. Kicsit előbb érkeztem. Tulajdonképpen mit akar tőlem?- Az egyik veséjét! – mondta halkan, de feszült tekintetét le sem véve a férfi arcáról Mr. Keel.- Jól értettem?!- A veséjét kérem, persze nem ingyen. Tudom, hogy az ilyesminek megvan az ára, és ismerem a törvényeket is. Tudom, hogy senki nem adhatja el a testének részét. – sorolta erőtlenül Robert Keel.- És miért éppen én… miért engem… szóval… – próbálta palástolni megdöbbenését, Don Sharp. – Vagy nem nekem szól ez a levél? Ott találtam a levelesládámban, de nem a postás hozta. Maga járt nálunk?- Igen.- Otthon voltam, miért nem jött fel? – kérdezte Don Sharp.- Ugy gondoltam ez a dolog csak ránk tartozik. Ugy értem az elején, vagyis amíg nem mond igent, vagy nemet.- Rosszul gondolja. Én semmit nem teszek a feleségem nélkül. De ami azt illeti ezt el sem mondom neki. Férfi létemre is elhűltem, amikor megértettem mit is akar tulajdonképpen.- Tudom, hogy ráférne magára egy nagyobb összeg!- De ilyen áron?! Eddig sem volt semmim, csak az egészségem. De arra szükségem van… három gyereket nevelek…- Hármat?- Sokallja? Gondolom a maga köreiben egy is elég, hogy ne aprózódjon el a vagyon.- Százezer dollár! – mondta ki Robert Keel olyan tekintettel, amelyet egy áldozatát bűvölő kígyó is megirigyelhetett volna. Szinte esdekeltek a szemei, miközben várta a választ.- Mennyi?! – fehéredett el Don Sharp.- Jól hallotta. Százezer dollárt kap. Ötvenet a műtét előtt és ötvenet mindjárt utána, Ha valóban egészséges, egy vesével is hosszú életű lehet, a pénzzel pedig gondtalanabb életet teremthet a családjának. Mielőtt nemet mondana, amit természetesen megértenék, tudnia kell, hogy egy halálraítélt apa ül ön előtt. Nekem mindkét vesém beteg…- Uram, lehet, hogy Ön milliomos és van is százezer dollárja a fél vesémre, de eggyel talán nincs tisztában: a magamfajta egyszerű ember nem sokat olvas, de abból amit a tévében lát és a rádióban hall, akarva – akaratlanul is ráragad egy és más. Ugy tudom, hogy a veséjét, de bármilyen más szervét sem adhatja oda egy másik embernek… akárki. Meg kell, hogy egyezzen a…- Ma már a tudomány mindent legyőz. A szakmai részt bízza rám. Ha kidobja a szervezetem, ha nekem végem lesz a műtét után, maga akkor is megkapja a pénzt. Tudom, hogy magának ez nagyon kegyetlenül hangzik, de én üzletember vagyok és tudom, hogy minden üzletben van kockázat. Vállalom a rizikót.- A feleségem sose egyezne bele! – jegyezte meg, szinte önmagának, vagy kapaszkodót keresve a lélegzetelállító ajánlat elutasításéhoz Don Sharp.- Boldog ember. Engem elhagyott a feleségem és ebben csak egyetlen jó dolog van: magam dönthetek mindenben.- Mi mindent megbeszélünk, nincsenek titkaink egymás előtt. Szeretjük és becsüljük egymást. Nem akarom elkeseríteni uram, de azt hiszem ö inkább a szegénységet választja, mintsem kockára tegyem az életemet és az egészségemet.- Magyarázza meg neki, hogy baleset is érhette volna, amelynek okán el kellene távoli tani egyik veséjét. Van egy barátom. Autóbaleset miatt egy vesével él. Hál istennek észre sem veszi. Hozzá lehet szokni.- Az kényszerhelyzet, nem kufárkodás…- Szinte mindegy, hogy a biztosító téríti-e a baleseti károsodást, vagy én leszek hálás magának, a segítségéért. Az eredmény majdnem ugyanaz.- Gyakorlatban, de elvei is vannak az embernek.- Ami kizárja hogy segítsen egy rászorulón? – folyt a szópárbaj anélkül, hogy a csata, bármely részről is, győzelmet sejtetett volna.- Olyanon, akinek sok a pénze? Gondolja, hogy merne ilyesmit kérni valakitől egy olyan fickó, akinek üres a zsebe, mint nekem? Azt hiszik a pénz a legnagyobb erö.- Egy vesével ugyanolyan sokáig élhet, mint kettővel, csak persze jobban kell vigyáznia rá. Ha kettöböl elveszünk egyet, még marad egy, de nekem egy sincs. Alig működnek már a veséim. Nemsokára állandó művesére szorulok és egyszer csak elalszom, s talán még boldog is leszek, majd hogy vége. De a fiam… az anyám…- Tudom, hogy szívtelennek tart, uram, de máris nemet mondhatok: a feleségem…- Kettőszázezer! – mondta halkan, de szinte esengve Robert Keel.- Uram! Ne vigyen kísértésbe! Nem az összeget keveselltem az ötletet tartom elfogadhatatlannak.- Legyen negyedmillió. Azt hiszem ennyiért bárki…- Akkor miért éppen én… szóval miért engem hívott ide?- Nem maga az első, de a többi nem volt elég szegény, vagy jólelkű, hogy igent mondjon. Ráér válaszolni. Természetesen még át kell esnie egy sor vizsgálaton, az is lehet, hogy hiába alkudozunk, nem lesz megfelelő donor. A vizsgálat nem túl fájdalmas, de ugy tudom munka nélkül van, tud rá időt szakítani és a feleségének sem kell megtudnia, amíg nincs eredmény. Lehet, hogy f4eleslegesen izgatná. Azt hiheti, hogy állás után jár az alatt a pár nap alatt, amíg vizsgálják. Tízezer dollár. Öt most azonnal, öt a végén. Minden kötelezettség nélkül. Ezen csak nincs mit gondolkoznia?! Vállalja el. Nincs sok időm. Nekem minden nap számit. Ha túlságosan leromlik az állapotom, nem vállalkoznak a műtétre, még ha akadna is vese, amíg megkaphatnék… A munkanélküli segély nem túl sok, tudom, hogy jól jönne a pénz… de becstelenségnek tartja, mert szinte biztos benne, hogy úgyis nemet mond. Ne sajnáljon. Van miből fizetnem. Vállalja a kivizsgálást. Könyörgöm uram… hagyja meg nekem a reménykedést, a hitet… ha pár napra is, de kell ami éltesse az embert.- Alaposan utánajárt a dolgaimnak, mire megírta ezt a pár sort. Ugye maga még sosem volt kegyelemkenyéren? Ne is legyen. Az ellenségemnek sem kívánom. Ha az ember feleslegesnek érzi magát, fizethetnének kétszer annyit mint amit a munkájáért kapott, akkor is keserű az a kenyér, amit a segélyből veszünk. Keserű és bizonytalan. – mondta szégyenkezve Don Sharp. – Félni a holnaptól…- Ismerem ezt az érzést, csak én másként élem meg. Én azért félek, hogy nem lesz több holnap,. magának attól kell tartania, hogy nem tudja ellátni a családját. Nem érzi, hogy minket a sors hozott össze? Segíthetünk egymásnak. Mondja, hogy kapott egy alkalmi munkát. A felesége boldog lesz. Ha nem sikerül legfeljebb én leszek boldogtalan, mert kereshetek tovább, de magának nem lesz mit bánnia. Tehát megegyeztünk? – kérdezte Robert Keel. – Írhatom a csekket?- Ezt sem érzem tisztességesnek. Kidobja a tizezer dollárt és ha magának nem is számit annyit, mint nekem, de olyan ez mint amikor az ember olyankor fogad, ha biztos a dolgában. Tudom hogy ugy sem segíthetek, nem tehetem meg, és akkor vállaljak el egy vizsgálatot, amely ugy sem jelenthet megoldást?- Ne csináljon belőle lelkiismereti kérdést. Tessék a csekk. Nem névre szóló. Bármelyik bankban beválthatja. És itt a névjegyem, a hátuljára felírom a kórház címét és azt hogy melyik orvosnál kell jelentkeznie, akár már holnap reggel. Ha lehet éhgyomorral menjen.- Ezt szinte felesleges volt mondania. Csak egy kávét vagy teát iszom reggelente. A gyerekeknek fontosabb a jó táplálkozás. Már fekete munkát is vállalnék, de a feleségem nem engedi. Inkább ö vállalt takarítás. Bejár, hetente háromszor. Renden van. – vette át a csekket Don Sharp. – De aztán ne tegyen szemrehányást, ha feleslegesen dobja ki ezt a tengersok pénzt. Nem én kértem, maga ajánlotta. Nem sokat bízok a kettőnk egyezségéhez! – jegyezte meg őszintén a férfi.- Mert nem felel meg, vagy mert nem lesz hajlandó átengedni nekem a fél veséjét?- Egyelőre maradjunk annál, hogy: mert nem felelek meg. Kizárt dolog, hogy alkalmasnak tartsanak… csak áltatja magát. Én sajnálom Önt uram, és nem is tudom miért megyek bele ilyesmibe. A kényszerűség hajt. A vizsgálatokat vállalom, de másra nem teszek ígéretet. Meg kell beszélnem a feleségemmel, el, de addig nem is szomorítom, amíg reménye sincs rá, hogy az én segítségemmel szabaduljon meg a… szóval amíg a leleteket meg nem kapom.- Köszönöm! – sóhajtotta szinte holtfáradtan Robert Keel. – Tehát megegyeztünk. Akkor igyunk valamit. Mit kér?- Magának, ha igazat beszélt, nem szabad innia! – jegyezte meg Don Sharp- Nem iszom, csak a számhoz értetem, hogy ne igyék magában. Az olyan fura dolog. Hosszú évek óta először volna mire innom. A reményre, de hát egészségesen sem voltam nagy alkohol kedvelő. – jegyezte meg Robert Keel, miután rendelt.

Amikor megkapták az italt, összekoccintották a poharukat. Don Sharp lehajtotta, gondolta talán fejbe veri annyira, hogy felébredjen és rájöjjön, hogy amit átél az nem valóság, hanem álom. Nem lehet valóság: hogy tízezret kapjon csak azért, mert néhányszor megszúrják. Mert hogy tiszta lelkiismerettel mondhat a vizsgálatok után: nemet, abban biztos volt.

Robert Keelt valóban csak az ajkához érintette az italt.- Miért nem kérdezi, hogy mindig így öntöm-e magamba? – restellte el magát Don Charp, amikor letette a poharát. — Mert tudom, hogy nem iszik. Azon a környéken ahol maga lakik ismerik egymást az emberek, és beszédesek.- Még ha megfelelnék is, a feleségem biztosan hallani sem akar róla. Maga nem ismeri Margarettet. Talpig becsületes asszony. Mindig hallgatok rá, nélküle sosem adnám el magam. Ö pedig hallani sem akarna róla. Csalódnék benne, ha másként lenne.- Bízom istenben. Hiszem, hogy megfelel.- Világcsoda lenne! – mosolygott hitetlenül Don Sharp.- Szerencsére vannak még csodák, és egyszer lehet hozzánk is kegyes a szerencse.- Hozzánk? Nézőpont kérdése a dolog. Maga kapna egy vesét, tehát nyugodtan élhetne tovább. Gondolom a negyedmillió sem vágná a földhöz anyagilag. Ha nem nagyon telne rá, kivárná a sorát, amíg megfelelő donor akad. Olyan akinek már nincs szüksége a veséjére…- Évek óta várok, de már nincs sok időm hátra. Nem akarok meghalni. Gyávának tart?- Ki akar? – kérdezte nagyon őszintén Don Sharp. Akármilyen kegyetlen mostoha is az élet… mindig van ami megéri.- Kér még egyet?- Nem. Ha ennyire sürgős… reggel vizsgálatra megyek és nem akarom, hogy az ital belezavarjon a leletekbe. Köszönöm a csekket. Lehetek őszinte? Szinte nem is hiszem, hogy beváltják!- Pedig elhiheti. Bármelyik bankban.- Most elmehetek? – kérdezte Don Sharp.- Elviszem. Hova akar menni.- Oda a maga kocsija be sem fordulna. Nem ilyen csoda kocsiknak való hely az.- Pedig járt már ott. Amikor a levelet vittem.- Akkor is. Köszönöm… megszoktam már, hogy gyalog járok. Menjen csak. A vak is látja mennyire fáradt. Alig áll a lábán. Vigyázzon magára…- Köszönöm… és ugye jelentkezik, ha…- Ne reménykedjék, uram. Az ember nagyot tud esni a fellegekből. Bele kell nyugodnia, hogy kettőnk találkozása csak nekem hozott örömet. Vagyis inkább pénzt, de sajnos az életben majdnem mindent pénzzel mérnek, még a boldogságot is.- Nincs igaza… az egészséget nem. Látja: hiába lenne pénzem, nem tudnak meggyógyítani… az orvostudomány véges, csak maga segithet!- Ha segíthetek! Na isten vele! – mondta Don Sharp és kiment a bisztróból. A friss levegőn még jobban érezte, hogy fejbe vágta az ital. Micsoda örült helyzet. Ki hinné el, hogy ilyesmi is előfordulhat. Ö sem, ha nem vele esik meg.

Robert Keel sokáig nézett utána. Aztán fizetett, és akkor jutott eszébe: csomagoltathatott volna egy halom süteményt a három gyereknek. De hát az ember sosem tudja megragadni a kellő pillanatot, és mire észbe kap…

Egy hét telt el.

Robert Keel irodájában megszólalt a telefon.- Végeztem a vizsgálatokkal uram! – mondta D Sharp. – Az orvosok nem akartak hinni a leleteknek, volt amit megismételtettek. Azt mondták az, hogy mi ketten megfelelünk egymásnak olyan ritka, hogy egy a több millióhoz.- Tudom. Már alig vártam, hogy jeletkezzék.- Miért? – kérdezte meglepetten Don Sharp.- Mert tudom, hogy megfelel. Odaadhatja nekem az egyik veséjét… ha akrja.- Ez biztos!? – kérdezte egy nem tul hosszú szünet után Don Sharp. – Honnan tudja?- Kapcsolatban vagyok a klinikával. Ugy néz ki, hogy a szervezetem befogadná a maga belső szervét. Természetesen a kellő Gyógyszerezés mellett. Most már csak döntenie kell.- Ami nem könnyű!- Elmondta már a feleségének?- Csak felhoztam, hogy mi minden van, hogy előfordulnak ilyen lehetőségek is, de ha látta volna, uram? Fel volt háborodva. Azt mondta akkor sem hagyná, hogy valamimet eladjak, ha sokkal rosszabb helyzetben lennénk, mint amilyenben vagyunk.- És maga?!- Próbálkoztam mindennel. Megkérdeztem tőle: akkor is gondolkozna – e, ha nekem, vagy a gyerekeknek volna szükségem egy vesére, a tovább éléshez.- És?- Elsírta magát. Akkor már csak egy érve maradt: az ilyesmiért nem emberséges pénzt adni, vagy elfogadni. Szemétségnek tartja. Már elnézést, de ö mondta így, és mi nem az önök köreiből valók vagyunk. Egyszerűbb, profán szavaink vannak.- És lelkük. – Mondta neki, hogy akinek a vese kellene az meg tudná fizetni? Felajánlotta! Akkor miért tartja szemétségnek?- Mindent mondtam uram, ami csak eszembe jutott, de nem akartam erőszakolni a dolgot, amíg biztosat nem tudok. Ma újra szóbahozom.- És legalább… maga… már hajlik a dologra?- Én a karom is levágatnám uram, ha a gyerekeimet jó iskolába járathatnám, ahova én sosem juthattam be, a feleségemnek nem kellene takarítást vállalnia, és állást kaphatnék… akármilyet. Csak munka legyen, ne érezze magát haszontalannak az ember. Rossz érzés tudni, hogy feleslegesek vagyunk, megvannak nélkülünk is. Ugy értem a társadalom. Aki gyerekkorától munkához szokott, nehezen barátkozik, vagy békél meg a tétlenséggel, még akkor is, ha ilyen az élet. Alamizsnának érzem, amit kapok és annál már a…- Az én pénzem is jobb! Így gondolta?- Valahogy így, de hiába akarom én, ha a feleségem nem engedi.- Talán megértené, hogy ennyi pénzzel hozzá kezdhetnének valamihez.- És ha meghalok? Mégiscsak egy műtét, amiben kettőnket operálnak, és a rizikó majdnem egyforma.- Természetesen erre is gondoltam, hiszen évek óta csak a halál jár az eszembe. El kellett készülnöm rá. A pénzt, amit ígértem és ugyanolyan feltételekkel, az örökösei is megkapják, de nem szabad mindjárt a legrosszabbra gondolni. maga egészsége. Többet kibír, mint én, és nálam még fennáll a kilökődés veszélye is, mégis a világ legboldogabb emberévé tenne, ha beleegyezne.- Vagyis fennáll annak a veszélye is, hogy pocsékba megy az egyik vesém. Nekem sem lesz, magának sem.- Sajnos erre is el kell készülve lennünk. Mikor kapok választ?- Amilyen gyorsan csak lehet. Már az is megfordult a fejemben, hogy nem szólok a feleségemnek, csak utána, de olyan rendes asszony, kitartott velem jóban – rosszban, ahogy az eskünkben fogadtuk. Csak sajnos a rossz sokkal több volt, mint a jó. Alig volt még néhány boldog napunk.- De ezután lehet.- Azt hiszi a pénz minden?- Hátha nemcsak pénzhez jut, de a szerencse is maga mellé szegődik. Az ember sosem tudhatja, mikor mosolyog rá…- Ha akarata lenne, már akár rám is kacaghatott volna, ennyi időn át. Tudja hány éves vagyok?- Tudom. Két évvel idősebb nálam.- Maga mindent tud? – képedt elé Don Sharp.- Csak egyet nem, és arra lennék legkiváncsibb: hajlandó-e megkönyörülni rajta. Ha kevesli a pénzt…- Ne szégyenítsen meg. Legszívesebben azt mondanám: oké, és nem kell egy cent sem. De ilyen alapon bárkinek odaadhatnám, és nekem ki adna. Az élet önzővé teszi az embert. Megtanítja az embertelenségre is. Tudom hogy vért ingyen szokás adni, ugy emberi, de mégis van aki pénzt kér érte, pedig ha egyszer ö kerül bajba…- Amit kap azt a biztosító fizeti. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit tesz a testével. Tudja ha arra gondolok, hány tízezer fiatal teszi tönkre a makkegészséges, fiatal szervezetét drogokkal, ivással, és dobja el magától az életét?! Össze szorul az öklöm. A rászorultak és az adakozók valahogy nehezen találkoznak össze. Az emberek nem tőrödnek egymással, nem figyelnek a másikra és ezt nemcsak azért mondom, mert most én szorulok segitségre.- Jelen pillanatban, de holnap sor kerülhet bárkire. Sajnos a demokráciát sokan ugy értelmezik: élni és élni hagyni. De hogy élni, amikor én szűkében vagyok annak, amiben sokak dúskálnak és nem is a munkán, az akaráson múlik a dolog, hanem annyi máson.- Hány tehetős fiatal van akinek lenne minden hasznos dologra pénze, de nem arra költi. Tönkreteszi magát, mert nem hiszi el, hogy a szülei jót akarnak neki a tiltásokkal.- Biztosan akadna olyan drogos, aki ha rájön a drogéhség, mindenre képes volna.- Csakhogy a leromlott szervezet már nem alkalmas szervadásra. Sok szempontot figyelembe kell venni, mielőtt az orvosok ilyesmibe belevágnak. Hol van most?- Miért?- Oda akarom adni a másik ötezret.- Mondja meg uram, hova menjek érte.- Az irodaházam portáján lesz pár perc múlva. Tudja hol van?. Szerepel a cím, a névjegyemen. Megfelel?- Az időmből kitelik uram és soha nem volt még annyi pénz a kezemben, mint amikor leszámolták elém az első ötezret.- Ami a negyedmilliónak csak töredéke!- Tudom uram… és hagyja hogy én döntsem el. Én és a feleségem. A gyerekekkel ugy sem beszélhetem meg. Ök még túl kicsik ehhez, de lehet hogy nekik okozom vele a legnagyobb bajt. Apátlanul felnőni rohadt dolog, uram. Az ellenségemnek sem kivánom.- Akkor jöjjön a csekkért Don, és szívszakadva várom a válaszát. Otthon is hívhat. Bármikor!- Köszönöm, uram. És sok szerencsét… mindkettönknek.- Az én szerencsém elsösorban magától függ. A maga döntésétöl, Don. Tudja milyen nehéz dolog kérni?- Én már hozzászoktam uram. Az alázathoz, a meghunyászkodáshoz, a létbizonytalansághoz és a segélykéréshez. Az én életemben már minden volt. Annál csak jobb jöhet.- Akkor legalább reménykedhetek. Helló Don, és legyen bátor, ha Margarettel beszél.- Megpróbálom, uram! És köszönöm.

Robert Keel letette a kagylót és elővette a csekkfüzetét. Kitöltötte ötezer dollárról, de alig látta a betűket. Szemét elöntötte a könny. Lelkében egy egész dráma játszódott le, és érezte: akármilyen szerencsésen dől is el a dolog, ezért a kezdeményezéséért még keményen meg kell fizetnie. De megfizetni is csak ugy tud, ha túléli és neki élnie kell. Élnie! Hiszen az élet olyan szép, még betegen, lealjasulva is, kimondhatatlanul szép.

Don Sharp ezen az estén jókedvűen és csomagokkal felpakolva tért haza.- Állást kaptál? – kérdezte felesége.- Alkalmi munka volt Margaret, de szép summát hozott! – mondta Don, szemlesütve, mert tíz éve, amióta együtt élnek nem hazudott még a párjának. De hát végül is, az! Alkalmi munka. Az is amin túl van, az is ami előtte áll, hiszen az egyik veséjét csak egy alkalommal adhatja el az ember. Ha eladja?!- Mindent elvásároltál? – kérdezte Margaret a rengeteg holmit nézve.- Ma csapunk egy kis lakomát. Lucy itthon van?- Igen. Tanul.- Szólj neki is. Olyan jó volna ma este jókat enni, sokat nevetni. A gyerekek jól vannak?- Mint mindig. Indián üvöltéssel néznek majd erre a sok finomságra. Nem voltál túl pocsékoló?- Ugy érted maradt-e pénzem? – kérdezte Don.- Igen. Olyan sok a kifizetetlen számla. – mondta szelíden az asszony, mert a világért sem akarta rontani férje – látható – örömét. Régen vásárolhatott be ilyen pocsékló módon.- Erről még beszélünk. Lehet, hogy végre ránk süt a nap.- Ennek örülök! – mosolyodott el Margaret. – Ideje lenne már.- Ideje lenne már! – zakatolt a szívből jött rövid mondat Don fülében még akkor is, amikor a család már asztalnál ült. A három gyerek, mint mindig most is jó étvággyal evett és folyt a csivitelés, nevetéstől hangzott a nem túl nagy lakás. Amikor Margaret, rendbe téve mindent, késő este bebujt mellé az ágyba, ö már döntött. Ideje, hogy tegyen valamit a családért, és mindenki azzal vállalkozzék, amije van. A munkaereje nem kell, marad tehát a teste. Miért ne ragadhatná meg ezt a soha vissza nem térő alkalmat. Elgondolni is szivbizsergetö, milyen sok pénz a negyedmillió dollár. Mi mindenre telne belőle. A tízezerből is alig költött százat, a többit betette a bankszámlájukra, amely hónapok óta nullán állt. Soha nem volt állt még ilyen összeg a rendelkezésükre, telik belőle, amíg véget ér a műtét és a lábadozás. És ha nem sikerül, ha ö belehal, amire nem több esélye van, mintha egy vakbélműtéten esne át, akkor Robert Keel állja a szavát. Ha állja?! Az üzletemberek tudják, hogy mindenről írást kell készíteni, de szervet eladni tilos. Majdcsak megtalálja a módját, hogy a papír ne a veséjéről szóljon, hanem az összeget mint járandóságot jelölje meg. Nagyon odafigyel a dolgokra, mert a családja – ne adj isten – ha a családja eltartó nélkül marad, nem lesz aki síkraszálljon értük. Az az érzése, hogy Robert Keel becsületes ember, persze ahhoz ismernie kellett volna kényszerhelyzet nélkül is. Ha bajban van fűt – fát ígér, aztán ha vége a megpróbáltatásnak másként gondolja. De ez nem játék. Ez élet halál kérdés. Ha megkapná a pénzt, kímélhetné a megmaradt egyetlen veséjét, megfelelő életet biztosíthatna a családjának, és Robert Keel is kapna egy utolsó lehetőséget az életre. Ö pénzember, biztosat segít az összeg befektetésénél, és ha jó helyre rakja, nem lesznek többé centes gondjai. Reggel első dolga lesz, hogy telefonál és megmondja: vállalja. De addig még meg kell értetnie Margarettel is, hogy számukra nincs más kiút, és ez több mint kedvező. Az évek óta kátyú – helyzetből nem juthatnak ki másként, csak ezen a módon. Nem lesz könnyű beszélgetés. Talán legjobb lenne, ha nem is szólna, csak befeküdne a kórházba. Margaret elhinné neki, hogy kapott egy tíz napos munkát, amit nem ebben a városban kell elvégeznie. De az árulás lenne. Semmijük nincs csak az egymás iránti bizalom, tisztelet, szeretet, és azt kockáztassa, amikor talán anélkül is sikerül megértetni vele…- Még nem alszol? – bujt be mellé a felesége. – Lucy segített. Mindent elmosogattunk és beszélgettünk is egy kicsit. Egész nap alig van rá időnk. Tanul és fut el itthonról. Neki sem könnyű, de sokkal nehezebb is lehetne, ha nem adnánk neki szállást. Kedves tőled, hogy idevetted a húgomat. Azt mondja először érzi, hogy igazi családja van. Ami persze nem csoda, hiszen tudjuk magunkról milyen az: intézetben élni.- Engem nem zavar, ti meg jól kijöttük egymással, a gyerekek szeretik, akkor miért szóltam volna bele. A lakás a kettőnkké, mindenünk közös…- Mindenünk?! – bujt bele az ölelésébe Margaret. – Ugyan mink van nekünk a szívünkön kívül…- Például a vesénk!- Viccelsz? A szívet szólásként mondja az ember, de hogy lehet a másiké a vesénk. Ugy gondolod, hogy testestől lelkestől egymáséi vagyunk? Mert ugy igazad van. Arra szövetkeztünk, hogy közös lesz a gondunk, bajunk, örömünk, amig csak élünk.- Kaptam egy ajánlatot. – mondta kicsit félve Don.- Mire, szívem?- Az egyik vesémre!- Viccelsz? – kérdezte értetlenül az asszony.- Ilyesmivel?!- De hát ez képtelenség. Ki merészel ajánlatot tenni a másik ember veséjére. Törvényellenes, és alávaló…- Vannak donorok, akik…- Tudom. Csodálom is azokat az anyákat, testvéreket, akik lemondanak páros szerveik valamelyikéről, hogy segítsenek a közeli hozzátartozóikon. Arról is hallottam, hogy holtakból emelnek ki használható szerveket, de hogy valaki ajánlatot merészeljen tenni az egyik vesédre?! Megáll az eszem.- Negyedmillió dollár! – mondta ki Don, szinte áhítattal, az óriási összzeget.- Mennyi? – képedt el az asszony.- Jól hallottad. Azt hiszem érdemes elgondolkozni rajta.- Hát idefigyelj Don. – támaszkodott fél könyökre Margaret, és hangja egyre ingerültebbé vált. – Tudod, hogy szeretlek és akkor is szeretnélek, ha neked már semmit nem jelentenék. De amikor ilyen örültségekkel traktálsz, komolyan mondom: megáll az eszem. Azt hiszed a szerelem mindent kibír?! Azt hiszed képes lennék egy ágyban aludni olyan emberrel, aki eladta a veséjét?- Más is él egy vesével…- Tudom. De isten két vesét adott az embernek…- Csakhogy nem mindenkié egészséges. Az enyém az, és egyikkel megmenthetném egy másik ember életét.- Megmenthetnéd?! – mondta gúnyosan az asszony. Negyedmillióért!- De hát mit bajod tulajdonképpen?- Az hogy egy ember sosem aljasodhat le odáig, hogy eladja azt amit istentől kapott.- Ha csak arra van kereslet. Látod az erőm évek óta nem kell. Hiába akarnék dolgozni, csak csurran – cseppen egy kis munkaalkalom, így pedig egyenesbe jöhetnénk egy egész életre.- Szó sem lehet róla! – mondta az asszony keményen, és elfordulva a férjétől, hanyatt feküdt.- Az én vesém! – dacolt Don.- Te mit szólnál, ha én állnék elő ilyesmivel? Ujjongva beleegyeznél? – kérdezte az asszony.- Te?! Szó se lehet róla. Különben sem mindegy hogy ki adja, ez nem akarom, vagy nem akarom kérdés. A vizsgálatokon már átestem és megfelelek, mint donor. Ez nagy ritkaság és…- A megkérdezésem nélkül belementél? – sírta el magát az asszony.- Semmit nem vállaltam vele és tízezer dollárt kaptam, csak a vizsgálatokkal járó kellemetlenségekért. A megkérdezésed nélkül vállaltam, mert esküdni mertem volna rá, hogy nem felelek meg, hogy az a szerencsétlen csak kidob az ablakon tízezer dollárt.- Vagyis abból ettük ma az ünnepi lakomát?! Ha tudom, biztosan nem megy le egy falat sem a torkomon.- A többit befizettem a bankba. Holnap rendezhetsz minden számlát. Legalább egy kicsit megnyugszol… anyagilag.- Miközben egekig csapó hullámokkal háborog a lelkem, az emberi érzésem, a lelkiismerete.- Dehát miért? Amiért odaadom egyik vesémet? Megsajnáltam azt az embert. Amikor az ajánlatot tette, megdöbbentem, de most már sajnálom, és szeretnék segíteni rajta. De hát ha te ennyire ellenzed, és nem is akarsz megbarátkozni a gondolattal, hogy…- Hogy pénzért adod? Te pénzért kaptad? Az hogy megszülettünk, hogy épen egészségesen élünk, isteni szerencse. Minden szerencse ami jó történik velünk…- Ez lenne az egyetlen szerencse egész életemben.- Tévedsz Don. A megszületésed a találkozásunk, a szerelmünk, a gyerekek, mind a sors kegyelméből való. Tudod milyen csekély esélyünk van a világrajövetelre? A természet bőkezű és milliószorosan bebiztosítja a fajfenntartást. A fogamzásnál dől el, hogy ki a nyerő és hány millió a “futottak még”. Nekünk szerencsénk volt. Restellnivaló pénzt elfogadni, ilyesmiért.- És ezt éppen te mondod, akinek még sosem került egy évben két ruhára való, aki három gyerekkel nyüglődsz, és nem múlik el a nap, hogy ne sokasodjanak a gondjaid. Azokkal fekszel, azokkal ébredsz, és a kilátástalansággal. Végre jóra fordulhatna minden.- Ilyen áron nem kell. Még mindig jobb a nincs nyomása, mint a szégyen pírja. Könnyebb teher…- Ingyen mégsem adhatom! Egy vadidegennek! És ha meghalok?- Innen kezdve kell meggondolnod Don. A te veséd, de a mi gyászunk és még nagyobb kétségbeesésünk lesz, ha bajod esik, ha nem leszel egészséges többé…- Éppen azért gondoltam, hogy megszerzem a pénzt. A gyerekekre is gondolnom kell. Csakis értük tenném. Értetek.- Látod, éppen ezt magyarázom. Emberségből, mint a véradók eszedbe sem jutna megtenni, anyagiakért vállalnád.- Én legyek emberséges egy milliomoshoz? Én, akinek soha nem volt még tízezer dollárja, mint most? Talán ö örökölte a pénzt. Nekem nem volt kitől. A munkával pedig nem jutok ötről a hatra.- Az emberséget nem lehet pénzzel mérni. A gazdagok között is akad, akinek lelke van, segít, ad, de a szegény ne érezné át, hogy mi a szükség? Hogy milyen jó érzés ha segíthet az ember? Te anyagiakkal sosem segíthetsz, abba már bele is nyugodtunk, csak azzal, hogy vért adsz ingyen, vagy…- Odadobom a vesémet… ingyen?!- És ha a mi gyerekeinknek kellene, vagy nekem? Hozzánk is lehetne a sors olyan kegyetlen, hogy egy másik ember jóérzésétől teszi függővé az életünket.- Tudom, hogy a mi gyerekeink is kerülhetnek ilyen helyzetbe, senki nincs bebiztosítva a bajok ellen, és ha ne adj isten ugy lenne, hogy rám szorulnának: nem mindegy, hogy miért nem tudom odaadni nekik az egyik vesémet: mert eladtam, vagy mert odaajándékoztam egy idegennek. Ha eladom, reményem lehet, hogy a pénzből nekik is vásásolhatok egyet, de ha elherdálom…- Akkor adnám én. Az anyjuk vagyok. Kötelességem.- Hát éppen ez az. Az a fickó nekem senkim, de kihúzhatna a bajból, és én is öt. Ez a sors akarata. Nem szabad elszalasztani a soha vissza nem térő lehetőséget. – sóhajtotta reménytelenül Don.- Ha pénze van miért nem fordul a szervbankhoz. Ma már sokkal több az átültethető szerv, hiszen az emberek nem idegenkednek attól, hogy baleset, vagy egyéb haláluk után kiemeljék az ép és használható szervüket, hogy más élhessen vele tovább. Mi is csak odafordulhatnánk, ha szükségünk volna rá, mert megfizetni nem tudnánk.- Csakhogy ott már évek óta első a listán…- És?- Nem akadt olyan, ami megfelelne neki. Hiába kapna vesét, ha a szervezete nem fogadja be.- Ennyire nehéz dolog ez? – kérdezte értetlenül az asszony.- Igen. Rengeteg vizsgálat előzi meg a használhatóságot, és ha idegen a két szervezet, a vese kilökődik. A kis bajból nagyobb lesz.- És te megfelelnél?- Igen. A vizsgálatok ezt bizonyítják. Alkalmas lennék, hogy átadjam neki az egyik vesémet.- Akkor add oda Don. ,. de ne pénzért.- Margaret! A vese nem négy deci vér. Azt odaadja az ember és órák múlva újat termel helyette a szervezete, de a vesém nem nő ki. Az volt nincs. És adjam oda ingyen?- Te pénzért kaptad?- Szavamra mondom, megörültél?! Én ajándékozzak egy milliomosnak, én a nincstelen? Végre van egy remek ajánlatom és…- És nekem lelkifurdalásom! – vágta rá az asszony.- Vagy inkább csak kötekedő kedved.- Nézd Don. Az ember bemegy a henteshez kér egy kiló húst és kifizeti, ez természetes. De hogy vesét vegyen, pénzért… az felháborító. Az embernek mindjárt az jut eszébe: és akinek nincs pénze, az dögöljön meg? Akinek van, az mindent megvehet?- Mégis azt akarod, hogy ingyen adjam neki!- Legalább te ne aljasulj le hozzájuk. Ha én lennék a helyében tudod mit mondtam volna neked? Uram, segítsen rajtam, az isten megáldja és… én sem leszek hálátlan. De kialkudni az árat, mintha tehenet, vagy lovat adnátok – vennétek. Undoritó.- A végeredmény ugyanaz. Ha nem lesz hálátlan, akkor is fizet, az ingyen kapott vesémért. Nem értelek…- Mert kapzsi vagy, életedben először megszédített a lehetőség. Azt hiszed ez életed lehetősége. Tudom, hogy borzalmas érzés lenne felfeküdni a műtőasztalra: pénzért. Magad is érzed, hát még már ott tartanál. De ha az emberséged, a segiteniakarásod fektet fel, rend lesz a lelkedben, jobban bízhatsz isten segítségében. Mit szólnának az emberek, ha megtudnák, hogy a vesédből veszünk házat, abból járhatnak jó iskolába a gyerekek. Megvetnének! Azt mondanák kihasználtad egy ember rászorultságát. Az élete függött tőled és te csak pénzért segítettél rajta. De kár is beszélni róla. Emberi szervet pénzért eladni, törvénybeütközö.- Kezdem kapizsgálni mire gondolsz. Tehát ha azt mondom neki: uram, pénzért nem, csak ingyen, akkor nem lesz kifogásod a dolog ellen?- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tapsikolok örömömben, hiszen nekünk csak te vagy, és az egészség mindennél többet ér, de bele tudom képzelni magam annak a férfinak, vagy a családjának, az anyjának a helyébe. Ha az én gyerekemen segítene valaki, ily módon, a lába nyomát is megcsókolnám, áldanám amíg csak élek, de ha pénzért tenné, sosem tudnék felnézni rá, pedig az agyammal értem, hogy ez a dolgok rendje: neki volt, ami nekem kellett, tehát szíve joga, hogy mit tett vele, csakhogy…- Értelek… és most már azt is, miért maradtunk mi ilyen szegények. A túlzott becsületességünk miatt tartunk ott, ahol állunk. A legtöbb milliomos elismeri, hogy a második millióját már becsületes úton szerezte. De az elsőt?! Nekünk sosem lenne egy sem mert minket csak a pontos, munkához szoktattak, talpig becsületessé neveltek…- Kik? – kérdezte szomorúan az asszony.- Hát éppen ez az? Az élet szívem… a kegyetlen élet. Azt hiszed én azonnal rábólintottam? Pedig felgyorsult a szívverésem, amikor meghallottam a negyedmilliót, de nem véletlenül vagyok a férjed: én sem érzem becsületesnek az ilyen megoldást. Aki bajban van azon segíteni kell, és bizonyos esetekben csak az ember segíthet, akár a legszegényebb is, mert a pénz semmi. Az nem tudja pótolni apótolhatatlant. Hiába van az embernek pénze, biztosítása, bármilyen, ha éppen az nincs, ami a gyógyulásához kellene. Holnap megmondom neki, hogy nem… a feleségem nem járul hozzá.- Ne velem takarózz. Mondd, hogy ingyen nem adod és pénzt sincs lelked kérni érte. Ha valóban ugy ézred.- De nem érzem ugy. Miért adjam ingyen? Van anyja, apja, testvérei… ki tudja hányan, akik adhatnának neki. Miért nem adnak ők? Mert pénzük van és mást is meg tudnak fizetni! És akkor te még embertelennek tartod, hogy elfogadnám, amit felajánl.- Biztos, hogy van aki adhatna neki? Az előbb azt mondtad, csak te felelsz meg donorként.- Mint idegen, de a vérszerinti rokonok majdnem mindig elsőként jöhetnek szóba. Csak azt tudom van-e egyáltalán valakije. Ilyesmiről nem beszéltünk. Képzelheted hogy ért az ajánlata.- Akkor ne is beszéljetek. Vagy mondj nemet, vagy igent, de ha igent mondasz, pénzről ne essék szó. A hála utólagos dolog és ha megmaradsz…- Szamárságokat beszélsz, miért ne maradnék meg?- Mert a lakásban is meghalhat az ember, bármilyen apró balesetben, miért ne fenyegetne veszély a mütőasztalon. Szerintem téged utólag is megtalál, ha akar, vagy minket. Aki segíteni akar, az tud is. A hála nem könnyen múló dolog. Legalábbis én amíg élek hálás leszek néhány embernek, aki megkönnyítette a sorsomat eddig, és ehhez képest bagatell dolgokkal. De hát nem vagyunk egyformák. Aludjunk Don.- Anélkül, hogy megmondanád mit tegyek?- Te tudat alatt már döntöttél. Csak áltatod magad, hogy nekem kell döntenem. Meg akarod osztani a felelősséget, amit vállalok is, de a kufárkodásból nem vállalok részt. Vedd ugy, hogy nem állok utadba: odaadhatod a vesédet, ha akarod, de szeretnék ezentúl is a tükörbe nézni, és a legszebb ruha is égetné a bőröm, ha eszembe jutna, hogy a te vesédből van.

Don végigforgolódta az éjszakát. Nem kis dologban kellett döntenie. Ha alkut köt a veséjére, Margaret veti meg, ha nem: kiszolgáltatja magát egy ismeretlen ember jó, vagy rosszindulatának. Esetleg az örököséinek? Utólag hálásnak lenni?! Ezt már ismeri. Ki nem mondta volna még: ha ezt túlélem, ha ezt megúszom, ennyit meg ennyit adok szent Antalnak, aztán amikor szerencsésen túljutott a nehézségeken, eszébe sem volt jótékonykodni, vagy ugy gondolta, elég lesz kevesebb is, hiszen úgyis megúszta volna. Hajnal felé, eszméletlen mély álomba zuhant, nem vette észre, hogy Margaret, szokásához híven, csendesen felkelt mellőle. Takarítania kellett menni, és előtte ellátta a gyerekeket. Mire Don felébredt csendes volt a ház, csak Lucy, a felesége húga tanult a konyhában.- Csinálom a reggelit! – csukta össze könyveit, a lány.- Hagyd Lucy. Kösz, de nem tudnék enni.- Valami baj van? – nézett rá a lány.- Semmi… vagyis hosszu. – sóhajtotta a férfi.- Kávét azért csak ihatsz. Bár au orvosok szerint, éhgyomorra nem egészséges, de ők is isszák, akár a vizet, pedig kevesen reggeliznek meg, mielőtt bejönnének a kórházba.- Lucy… te mütösnö akarsz lenni, ugye? – kérdezte hirtelen Don.- Már az is vagyok. Ugy értem éppen a gyakorlati időmet töltöm, aztán még van egy vizsgám és kenyér lesz a kezemben. Ráadásul olyan, amit örömmel csinálok, és ahol sosem lesz munkanélküliség.- Mi örömöd lehet abban a sok vérben, kínban, amit látsz?- Az, hogy a sikeres műtétekben nekem is részem lehet. Persze a sikertelenekben is, de hát melyik munkaterületen van sikerélményekkel kikövezve az út? Szeretem, hogy oda kell figyelnem, együtt kell működnöm az operatörrel, csak ugy tudok segíteni neki, de ugy sokat. Már komoly műtéteknél is asszisztáltam persze még nem egyedül, de remek érzés volt.- Veseátültetésnél is?- Olyasmi nálunk nincs. Azt az urológiai sebészet végzi. Mi baleseti sebészet vagyunk.- De azért van fogalmad róla, nem? – kérdezte Don.- Hogyne… tanultuk. A szervátültetések közül a legkitaposottabb útja a veseátültetésnek van. Csak a donor kevés.- Mert az emberek félnek.- Az nem olyan egyszerű. Akárki nem segíthet, és a jól működő, egészséges belső szerveivel senki sem jótékonykodik szívesen. Előfordul, hogy pénzt kínál értre a beteg, de arra gondolni is alávaló. Vért bárki ad, akit nem rémit a szúrás, de a veséjéről csak az mond le, aki meghalt, az is csak akkor, ha előre ugy rendelkezett. Ne hidd, hogy az elhatározáshoz nem kell bátorság. Az emberek nem szívesen gondolnak a halálra. A legtöbb riog tőle, nemhogy végrendelkezzék a szervei felhasználásáról. A veseátültetésekhez a szervet leginkább holt emberekből emelik ki, vagy közeli rokon ajánlja fel, vagyis inkább vállalkozik rá, hogy…- Te vállalkoznál?- Jókat kérdezel… sosem gondoltam még ilyesmire, de azt hiszem, ha azzal lenne baj, akin az én vesém segíthetne, nem azt mondom, hogy gondolkozás nélkül, de azt hiszem képes lennék segíteni rajta.- A testvéreden, a gyerekeden…- Igen. Rajtuk gondolkodás nélkül, de adni még akkor is felemelő érzés, ha valami pótolhatatlanról, de nélkülözhetőről mond le az ember. Megteszi, ami tőle telik és ez remek érzés. De lehet hogy csak én gondolom így, mert az egészségügy katonája vagyok, és a segitö szándék állított csatasorba. Tudod hányan vannak várakozó listán. Vesére várnak, szívre, és egyebekre. De hát az nem olyasmi, hogy ne az elsőből legyen folyton az utolsó. Előfordulhat, hogy a tegnap feliratkozónak ma sikerül megfelelő szervhez jutnia, pedig van aki évekig vár. Csakhogy a várakozási idő véges. Nem türelem kérdése, hanem a betegségé. Az dönti el, hogy mennyi időt ad rá. Egy darabig eltengődik a beteg művesén, de…- Te nagyon aranyos kislány vagy. Olyan, mint Margaret.- Testvérek volnánk vagy mi a szösz? De a jóból is megárt a sok, vagyis ha minden igaz, két hónap múlva státuszban leszek, fizetést kapok, és elköltözöm a nyakatokról.- Sosem éreztem, hogy a nyakunkon lennél. A gyerekek szeretnek, tanulni se nagyon tudtál tőlük, ha itthon voltak, és ahol öten nélkülöznek, ott a hatodik már se nem oszt, se nem szoroz.- Nekem mégis nagy segítség volt a lakhatás. Étkezésre nem volt gondom. A kórházban, vagy a főiskolán biztosítják, hogy éhen ne haljon az ember, de lakásra csak ugy futotta volna, ha mosogatást vállalok.- Ugye segítesz Margaretnek, ha velem valami történne? – kérdezte hirtelen a férfi.- Mi történhetne veled?- Az ember sosem tudhatja. Milyen halálozási statisztikája van a szervátültetésnek, ugy értem emberből emberbe. Élöböl – élőbe?- Nem egészen értelek, Don. Min töröd a fejed?- Kinek nagyobb a kockázata, aki adja, vagy aki kapja?- A műtét veszélyességére gondolsz?- Igen.- Az majdnem egyenlő, attól függően, hogy milyen leromlott állapotban van aki kapja a szervet. Ha az állapota kielégítő, akkor a műtét nem veszélyes, de számára még nem oldódik meg minden, amikor a sebet összevarrják.- És a másik számára?- Hát… annak egy kicsit könnyebb, feltéve ha a másik veséje ép, de hát erre odafigyelnek, és ha egy kicsit kímélőbb életet él, ami pénz persze kérdés…- Pénz… mindig csak a pénz!- Sajnos mindent a pénz mozgat. Kímélni csak akkor tudja magát valaki, ha pénze van, vagy segítik. Persze akad aki ugy él tovább mint addig, és bírja. A jókat mindig megsegíti az isten. Igazán nem kérsz semmit?- Nem… orvosi vizsgálatra megyek.- Mi bajod?- Lehet, hogy donor leszek.- Donor? És… milyen donor?- Vese!- Az nem olyan biztos. Sok mindentől függ, hogy megfelelsz – e. Sokszor a legjobb akarattal sem lehet donor, aki szívesen adná a veséjét, mert a vizsgálatok kizáró okokat mutatnak.- Nálam nincsen kizáró ok.- Ugy érted, hogy van valaki, akinek a te veséd megfelelne?- Igen.- És Margaret? Mit szól hozzá a nővérem?- Te mit mondanál a helyében?- Nem is tudom. Az ilyesminek ára van. Gondolom jó ajánlatot kaptál és hogy a mérleg két serpenyője szinkronban van. Ugy értem, hogy a felajánlott összeg egálban van a szolgáltatással. Nektek kell eldöntenetek…- Elizabeth nem akar pénzt elfogadni érte.- Azt nem teheti. Ugy értem a biztosító mindenképpen térit a donornak, hacsak nem mond le róla. De ez nem véradás, hogy ingyenes lehessen. Ha felajánlod, nem a beteg, a biztosító állja a cehhet, de – ha igényt tartasz rá – fizet. Csakhát az ilyesmit jól meg kell gondolni.- Azok után is, hogy két éve munka nélkül vagyok?- Fő az egészség, Don.- És annak akinek kellene egy vese?- nem is tudom mit mondjak. Egész nap betegek között vagyok, akik, mindent odaadnának a gyógyulásért, de semmivel nem segíthetünk rajtuk. Az orvostudomány véges…- Azt mondod, hogy a biztosító mindenképpen fizet?- Természetesen. Gyógyszert sem kapsz ingyen, a műtét is pénzbe kerül, fizetnie kell, vagy neki, vagy, ha jómódú a beteg és átvállalja, mert nincs betegbiztosítása, akkor neki.- Vagyis te nem tartod embertelennek, ha ilyesmiért pénzt fogad el az ember.- A pénz utólag jár, Don. A kockázat tehát azé, aki adja. Az is meglehet, hogy már csak a családja élvezheti a térítést. Vagyis az ilyesmi nem gyerekjátéki- Kockázat nélkül nincs siker. – mondta furcsa grimasszal a férfi.- Ez az amit én is tudok. Csakhogy nem mindenkinek van amit kockára tegyen. Tudom, hogy neked sem és az utolsót kockáztatod, amit bármelyik szegény ember megtehet. Azt hiszem ebben nem dönthet más, csakis te, és persze a feleséged, a gyerekeid anyja.- Mert itt maradhatnak árván?- Jaj, Don. Elrontod az egész napomat. Azt akarod, hogy tanácsot adjak olyasmibe, amiben én kérni sem merném senkitől. Ha ugy gondolnám, hogy nincs más kiút, magammal dönteném el, hogy merjem – e. Gondolom Margaret sem mondott igent, vagy nemet.- Sajnos nem… vagyis azt mondta ingyen adhatom, de pénzért adni… aljasság.- Neki fogalma sincs a biztosításról. Belőle a tisztesség beszél. Vagy talán ugy gondolja, ha le akarna beszélni róla, nem érne el sikert, de ha belekapaszkodik az anyagiasságodba, akkor eszedbe sem jut odaadni, mert ingyen nem adod. De most mennem kell. Mikor adsz választ?- Fél óra mulva.- És?- Még nem tudom. Nem könnyítitek meg a dolgomat.- Félsz? – kérdezte a lány.- Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem. A fájdalom nem izgat, azt ugy sem érzem, vagy legalábbis a műtét alatt nem, de a következmény.- Ha mégis ugy döntesz, hogy igen, kérhetek tőled valamit?- Te? Mit?- Hogy ott lehessek a mütétnél.- Lehetséges az ilyesmi?- A te kívánságodra, miért ne. Mondjuk nem vennék tevékenyen részt a dologba, csak figyelném, tanulnék és te azzal a tudattal alhatnál el, hogy ott vagyok… és amíg lehet, fogom a kezed.- Ha ugy döntök, hogy igen, akkor megígérem, hogy te is ott leszel. Talán Margaretet is megnyugtatná…- Te aztán fel tudod vinni az ember vérnyomását. Ha nem sikerül a vizsgám, rád fogom. Ilyesmit, kora reggel?- Biztos vagyok benne, hogy sikerül.- Én pedig abban, hogy az a műtét, ha egyéb akadálya nincs, meglesz, s ráadásul olyan feltételekkel, ahogy Margaret képzeli. Csak tudnám, hogy kerültél ilyen lehetőség közelébe?- Majd elmondom… utána.- Sok sikert Don… és büszke vagyok rád.- Csak tudnám miért? De mindenesetre, ha műtenek, te ott leszel, legalább lesz aki vigyázzon rám. sok sikert! – mondta Don Sharp és sokáig nézett a csodálatos jelenség után. Olyan mint Margaret volt, amíg az élet meg nem gyötörte. Üde, természetes, szolid, és gyönyörű. Ha az orvosok nem vakok abban a kórházban előbb utóbb fel kell, hogy figyeljenek rá. Ha másra nem a szolidságára, az sem elvetendő szempont manapság. De miért éppen egy orvos? A mütös legény, vagy mondjuk egy jó szakmunkás beteg, nem is lenne megfelelő pár?! Persze Margaretnek is akadt volna jobb parti, de öt választotta. A szívére hallgatott. Rá is fizetett szegény. Ennél bárki jobb életet biztosíthatott volna neki. Csak a szerelmét adhatta, és a két karja erejét, gyengédségét, a szíve melegét, de talán az is ér annyit, mint a jómód. Margaretet sosem látta boldogtalannak. Mindig örült a jöttén a gondok csak pillanatokra felhőzték be az arcát. És most ez a válaszút. Amely persze főleg neki az, vagyis neki kell döntenie, de lehet, hogy a szerettei isszák meg a döntése levét. Hiszen ha tudná mi lenne helyesebb, elfelejteni az egészet, vagy belemenni, de ha belemegy is: pénzért, vagy anélkül?- Mr. Robert Keel? – kérdezte nem sokkal később Don Sharp a telefonban?- Igen.- Vállalom! – mondta a férfi.- Istenem… de boldoggá tett! – bukott ki Robert Keelböl. – Az ügyvédem bármelyik pillanatban rendelkezésére áll. A szerzödés már készen van, csak alá kell irnia.- Ingyen vállalom!- Mit beszél?- Nem kérek érte pénzt. Bánom, hogy azt a tízezret is elfogadtam. Ha akarja, ami van még belőle, visszafizetem.- Megszolgált érte! Több napot töltött orvosi vizsgálatokkal. De nem egészen értem magát. Egy kicsit megijesztett. Attól félek, még nem szánta rá magát, és az utolsó pillanatban visszalép. A szerződés biztonságot jelentene számomra.- Azt is meg lehet szegni, de a szavamban bízhat. Rajtam nem múlik. Vállalom, de nem pénzért. Én is megalázónak éreztem, csak hát a remény adta boldogság megbolondítja az embert, de a feleségem kimondta, ami engem is nyomasztott. Aki segíteni akar, az segítsen önzetlenül.- És akin segítenek, az ne felejtkezzék el a háláról. Bennem megbízhat. Utólag is. Ha én… szóval ha bármi miatt nem válthatom be az igére temet, ne higgye hogy nem lesz nyoma. Készítettem egy végrendelet kiegészítést, még a szerződés elkészítése előtt. Maga megkapja amit ígértem… akkor is, ha…- Most nem ez a fontos, hanem az hogy sikerüljön a mütét.- És hogy minél előbb rászánjuk magunkat. Én régen készen állok, csak magára vártam.- De hiszen dolgozik…- Csak itt vagyok. Az agyam még tiszta, ha a vérem nem is. A vesék képtelenek elvégezni a vértisztítást és nem kívánom senkinek azt a közérzetet, amiben nekem évek óta részem van. De még mindig jobb itt benn, mint a művesén, amire egyre gyakrabban van szükségem.- Hátha ezután minden jóra fordul.- Adná az isten… és mert babonás vagyok… nem köszönöm meg elöre.- Nyugtával a napot! – csúszott ki, Don száján. – De ugye, ha velem bármi történik, a gyerekeimre lesz gondja? Csak az ö sorsuk riaszt. Értük lennék képes bármire.- Mégsem akar elfogadni előre semmit. Nem lenne jobb?- Nem. A feleségem megértette velem, hogy nincs jogom hozzá.- Nincs joga?- Ez hosszu, uram. Mondja, hogy mit tegyek. Én akár már ma befekhetek a kórházba, ha ugy gondolja.- Ott kell megbeszélnünk. Nekem is jó lenne minél előbb. Egy óra múlva ott találkozunk és mindent megbeszélünk a professzorral. Életemben nem kaptam még ilyen örömteli telefonhívást. Maga csodálatos ember Don…- Inkább a feleségem az.- Akkor a felesége, és akinek a felesége csodálatos, az irigylésre méltóan boldog ember, Don.- Magának van családja?- Igen, de nem olyan népes, mint a magáé. Egy fiam van. Nyolc éves. A feleségem szeretett volna még egyet, de félt, hogy örökölné a gyerek. Pedig, amikor a fiam született még egészséges voltam. Vagy legalábbis annak hittem magam, mert állítólag a vese alattomos, sokáig nem ad vészjelet, vagy inkább hűséges, és állja a sarat amíg csak bírja?! Ki tudja? Nem akarok olyan gyereket a világra segíteni, akire ilyen élet várhat, mint amilyen nekem van.- Szülei vannak? – kérdezte Don — Apám meghalt. Anyám él, de ha erre gondol, ö nem adhatja nekem a veséjét. Nem bírná ki a műtétet… a szíve. Régen könyörög már, hogy fogadjam el, az ö élete ugy sem számit, ha a fia szenvedését kell néznie, és nem lehet hozzá olyan kegyetlen az isten, hogy meg kelljen érnie a fia halálát, inkább megy ö, csak segíthessen. De hát az orvosok szerint a kockázat óriási, az eredmény pedig kétes. Hogy is vehetném a lelkemre?- Igaza van. Egy anya mindennél többet ér! – vágta rá kicsit keserűen Don Sharp.

Robert Keelt nem válaszolt.- Akkor a kórházban találkozunk uram. Bármibe belefoghatnak, ma még nem ettem. Számítottam arra, hogy a dolog sürgös.- Köszönöm Don. Szégyellem, hogy elgyengültem, vagyis kicsordult a könnyem. Higgye el nem magamért. Az élet gyönyörű, miért is tagadnám, hiszen mindigis szerettem élni, de nem ugy hogy a szerettei arcán csak a sajnálatot, aggodalmat látja az ember. Ök. talán többet szenvednek a betegségem miatt, mint én. De reméljük ennek örökre vége lesz, és hála magának, minden megoldódik.

A telefonösszeköttetés megszakadt. Robert Keelt letette a kagylót, és maga elé nézett. Szeméből folyt a könny, de mosolygott. Fülében ott zakatoltak Don szavai: egy anya mindennél többet ér. Egy anya mindennél többet ér… Az anya! De ki is az igazán jó anya?!

A műtét előestéjén elegáns kocsi állt meg az ócska ház előtt, amelyben Don Sharp családja lakott. A sofőr kiugrott, ajtót nyitott és a hátsó ülésről kisegített egy vékony, idős hölgyet. Aztán kinyitotta a csomagtartót és sorra szedte ki belőle a csomagokat. Az asszony kezében virágcsokorral elindult a ház felé. Kora este volt. Az utcán hancúrozó gyerekek azonnal a kocsi köré gyűltek. Ritkán láttak olyat azon a környéken. Az ablakokból is kíváncsi tekintetek nézték. Kihez jöhettek? És miért?!- A nevem Mrs Keel! – mondta az idős asszony, amikor Margaret Sharp ajtót nyitott neki. – Ezt magának hoztam, és szeretném, ha megölelhetném. Maga csodálatos asszony…- Köszönöm Mrs Keel, de csak ember vagyok, már amennyire ember képes maradni valaki ilyen helyzetben, mint a mienk. Fáradjon beljebb. Egyszerűen élünk és szűkösen, de mindent megteszek, hogy rend legyen.- A gyerekek? – kérdezte az asszony, amikor megjelent a sofőr a csomagokkal.- Lent vannak. Leszólok nekik. Az utca a gyerekszobájuk. Sajnos. De legalább egy fa lenne a környéken. Nem is tudom, hogy képesek ilyen környezetben olyan egészségesek maradni, amilyenek, hála istennek. Talán mert mindig mértékkel táplálkoztak. Szerény koszton vagyunk, de nem mindig volt így. Amíg a férjem dolgozott más volt. Fáradjanak beljebb. Lucy leszólnál a gyerekeknek? – kérte Margaret, a belső szobából előlépő húgát.

A lány meglátta a sofőr rászegeződő tekintetét, és fülig pirult. Szólni is alig tudott. De hát mit néz rajta ez a jóképű fickó, szinte megbabonázva?! Vagy lehet, hogy ö ugyanolyan ámulónak tűnik a szemében? Odament az ablakhoz és leszólt a fiuknak.

Mrs Keel leült.- Mivel kínálhatom meg? – kérdezte kedvesen Margaret.- Egy pohár vízzel! Kicsit kiszáradt a szám, de hát csoda? Gondolom maga is tele van izgalommal. Holnap reggel beviszik őket a műtőbe és… – csuklott el az asszony hangja.- És minden rendben lesz! Nyugodjon meg Mrs. Keel! – adta oda a vizet Margaret. Nem lesz semmi baj. Miért lenne? Bíznunk kell az orvosokban, és bennük. Tudjuk, hogy mindketten élni akarnak…- Csodálatos ember a férje Margaret. Nem is tudom felfogni hogy lehetett Robertnek ilyen szerencséje? Rátalálni, egy megfelelő donorra. Ez maga a csoda.

A gyerekek besorakoztak, és megmondták a nevüket, miközben kandi szemük a csomagokat vizslatta.- Hoztunk néhány ajándékot. A papa küldte nektek. Játékok, édesség. Azt üzemi szorítsatok neki! – mondta könnyes mosollyal Mrs. Keel…

A gyerekek nekiestek a csomagoknak és öröm volt nézni ragyogó képüket, ahogy a játékcsodákat sorra kibontották.- De hát a papának sosem volt ilyesmire pénze. Szabad ezt mami? – nézett a legnagyobb az anyjára.- Ha tetszik, köszönd meg, de az édességet módjával. Holnap is nap lesz. Semmi ételme a gyomorrontásnak. – vette ki a jókora dobozt legkisebb fia kezéböl, Margaret. Kínálj meg mindenkit aztán eltesszük. Vacsora utánra, és holnapra.- Mrs. Keel nézte a gyerekeket, de nem igazán látta őket. Szemét elhomályosította a könny. Az ö három fiára gondolt, akik közül egy nagy dolog előtt áll, de lehet hogy ez lesz a megoldás arra, amin már keresztül ment.- Ott lesz holnap a kórházban Margaret? – kérdezte Mrs. Keel, és mert észrevette a sofőr pillantását, amelyet nem tudott levenni Lucyról, odaszólt neki.- Mintha a Miss. útrakész lenne. Ajánlja fel Albert, hogy elviszi. Nekem van időm. tudok várni. Ha nem leszek alkalmatlan, maradok egy darabig.- Köszönöm asszonyom! – pirult fülig Lucy. – Munkába megyek.- Mit dolgozik?- Még nem igazán dolgozom, csak gyakorlaton vagyok. Mütösnö leszek és ma új helyen kell helytállnom. Don elintézte, hogy ott lehessek a mütétnél.- Hát ez csodálatos. – mondta az asszony. Azt hittem Margaret és én leszünk legközelebb hozzájuk, a folyosón, a kezünket tördelve, egymást gyámolítva, és kiderül, hogy lesz aki részese lehet mindennek. Ugye segít nekik?- Nem sok függ tőlem asszonyom, de tanulhatok és jó érzés lesz tudni, hogy Don nyugodtabb, ha ott vagyok. Don remek ember. Sokat köszönhetek neki.- Nincs egyedül lányom. Akkor különösen jókor érkeztünk. Ha nem leszek terhére Margaret, ugye megengedi, hogy maradjak, amíg Albert visszaér. Ha nem tévedek régen volt ilyen kedvére való fuvarja! – nézett némi kedves gunyorossággal a fiura.- Természetesen. – szivélyeskedett Margaret. – Legalább jobban telik az idő. Csak ne számítson túl nagy nyugalomra. Kicsi a hely, sok a gyerek és jön a fürdetés, ágyba bujás ideje. A mesét még ma sem hagyhatom el. Nem szabad hogy ők is szomorkodjanak. Ök. még semmit nem értenek, és szeretném, ha minél később kerülnének szembe az élet nehézségeivel. Ugy kell tennem, mintha ez is olyan este volna mint a többi.- Csinálja csak. Amit tudok, segítek… a mesét vállalom. Az unokámnak is sokat mesélek. Igaz meséket. Azt szereti legjobban, ami valóban megtörtént velem, vagy az apjával gyerekkorában.

Albert és Lucy elköszöntek és kimentek. Nehéz lett volna megmondani melyikük volt pirosabb, zavartabb és boldogabb.- Ne siessen fiam! – szólt utánuk az asszony. És Miss. Lucy, megkérhetem, hogy a fiamat is bátorítsa? De jó hogy ott lesz velük. Nem irigylem azt a két embert, de legalább sikerülne! – sóhajtotta.

A mese gyönyörű volt, és abbahagyhatatlan, mert a gyerekek szinte tátott szájjal hallgatták. Sosem érték be annyival amennyit hallottak: még… még… még! – kérincsélték.

Albert jelentkezett hogy visszaért és a kocsiban vár.- Rendes fiú! – mondta Mrs. Keel, Margaretnek. – Egyetemre jár de maga teremti elő a rávalót. Az apja nálunk dolgozik. A fiam ismeri kicsi gyermek kora óta. Két sofőrünk van, így megoldható a kötetlen munkaidő és miért ne segítsen az ember, ha tud. Főleg, ha később is számíthat rá. Pénzügyi szakember lesz és egy becsületes, semmilyen munkától nem ódzkodó fiatalember mindig jól jön a háznál. Robert szerint tehetséges fiú. De, mint sofőr is remek. Tudja nem szeretek szótlanul ülni a kocsiban, és vele mindenről lehet beszélgetni. Örülök, hogy Lucy az egészségügyet választotta. Tudja hogy én is majdnem orvos vagyok?- Nem tudtam!- A férjem üzletember volt. Elveszitettem. Nagyon szépen éltünk. De hát ki mondhatja el magáról, hogy maradéktalanul boldog?! – sóhajtotta az asszony.

Bucsuzóul Mrs. Keelnek volt egy ötlete.- Gondolom nagy könnyebbség lenne magáénak, ha amíg ott izgulunk a férjéért, nem kellene a gyerekek miatt is aggódnia. Mi lenne ha reggel értük küldeném Albertet. Akkora a parkunk, hogy alig látni a végét, és minden van benne, ami egy gyereknek örömet okozhat, főleg jó levegő, és akik felügyeljenek rájuk, játszanak velük. Ott van az unokám is, aki él hal a pajtásokért, és biztos vagyok benne, hogy hamar megbarátkoznak egymással. Most úgyis szünidő van, miért maradnának itt, a kőrengetegben, amikor fű is lehet a talpuk alatt? Nos?- Köszönöm Mrs. Keel. – Ennél jobb hírt nem is súghatnék nekik amikor keltem őket. Nagyon megszerették Önt.- A gyerekek kötődnek az idősekhez. A nagyanyjukat látták bennem.- Nekik nincs nagyanyjuk.- Ezt komolyan mondja?- Igen asszonyom. Dont és engem az állam nevelt.- Ez rettenetes, ugy értem az árvaság. Jó, hogy nem mondta előbb, mert képtelen lettem volna együttnevetni a gyermekekkel. De jó hogy tudom, így legalább ajánlkozhatom nagymamának. Nagyapát már nem ajánlhatok, mert ö nincs többé. Pedig ha ismerte volna? Csodálatos ember volt. És mégsem lehetett felhőtlenül boldog, s ebben én is bűnös vagyunk.- Emberek vagyunk, tehát esendöek! – jegyezte meg Margaret, és lekísérte Mr. Keelt a kocsihoz.- Csodálatos húga van! – súgta Albert, amikor becsukta a hátsó ajtót Mrs. Keel után.- Magának meg jó szeme, ha ilyen hamar észrevette. De ugy láttam az érdeklődés kölcsönös.- Bárcsak a próféta beszélne magából, asszonyom.- Hívjon Margaretnek.- Reggel jövök a gyerekekért, és közben magát is elviszem. Előbb a Keel házba, hogy lássa hol lesznek a gyerekek, aztán Mrs. Kellel a kórházba.- Hátha látja egy pillanatra Lucyt?- Biztos hogy nem látom, hiszen akkor ö már bemosakodva a műtőben lesz, de az sem megvetendő érzés, ha az ember a közelében lehet pár pillanatig, annak, aki…- Csak ne vesse el a sulykot Albert. – intette Margaret.- Sosem vetem el Margaret. Rajtam semmi nem múlik a kettőnk kapcsolatából, de Lucy csodálatos lány. Egyszerűen csodálatos. – mondta Albert és ragyogó képpel ült be a volán mögé.

Margaret sokáéig nézett a kocsi után és nagyjából látta, hogy a hátul ülő sovány öregasszony is visszanéz, de abban már nem volt biztos, hogy látta is öt, mert az ö szeme is bepárásodott ha a másnapra gondolt. Istenem segítsd meg Dont… és ezt az anyát is. A te kegyelmed végtelen. Segíts nekünk! – suttogta, miközben visszament a lakásba. Nem tudott volna aludni, ezért le sem feküdt. Összekészítette a gyerekek holmiját. Nem sokat, hiszen nem is volt nagy választék, de ugy sem lesznek ott két három napnál tovább. Ha minden rendben lesz, csak lélekben kell állandóan a férje mellett maradnia. Jut ideje a gyerekekre is. Hiszen ha ők nem lennének, Donnak talán eszébe sem jut ilyen örültség. De valóban olyan örültség? Attól függ milyen alapállásból nézi az ember. Sok minden eszébe jutott még. Lucy is. Ilyen az élet. Ami az egyik embernek a borzalmak napja, az a másiknak az örömé. Lehet, hogy két egymásnak teremtett ember találkozott össze ebben a szerény otthonban, akik számára másról lesz nevezetes ez a nap és a sorra következők, mint nekik. De hát az aggodalom is véget ér egyszer, és ha sikerül… az maga lesz a csoda.

Albert másnap reggel időben érkezett Margaretért, és a gyerekekért. A kicsik izgalommal várták a gyönyörű kocsit, és szinte ragyogott a képük, hogy beleülhettek. Margaret annál gondterheltebb volt. Tudta, hogy férjét azóta már készítik elő, hogy bevigyék a műtőbe és tegnap reggel amikor elment, kérte hogy ne menjen be mert teljesen elkülönítve tartják őket, a műtét után is pár napig. Természetesen Mr. Keelt, tovább, mint öt, de a látogatás felesleges. Maradjon a gyerekekkel és higgyen abban, hogy minden rendben megy.

A gyerekek alig mertek bemenni az óriási házba, pedig az ajtóban már várta őket Mrs. Deel, azzal a kedves mosollyal, amellyel előző este a végetnemérö meséket mondta. Előkerült egy szégyenlős kisfiú is akivel hamar összebarátkoztak, és mire Margaret bucsuzni akart tőlük, ugy szétfutottak, akár a bolhák. Nem is lehetett volna összeszedni öket.- Hagyja Margaret! – mondta Mrs Keel. – Vigyáznak rájuk, jól érzik magukat, bárcsak a kórházbeli szeretteinknek volna ilyen dolguk. De számukra most kezdődik a szenvedés, ami… jaj istenem, még rágondolni is borzasztó.- Akkor ne gondoljon rá Mrs. Keel. Vagy legalábbis próbálja megértetni magával, hogy vannak esetek amikor a legjobb megoldás is bekövetkezhet. Egész életemben optimista voltam, különben ki sem bírtam volna idáig.

Beültek a kocsiba és Albert inditott.- Ö legalább érzi, hogy aggódunk érte, de amikor nyolc éves koromban kivették a mandulám én voltam az egyetlen gyerek, aki után csak telefonon érdeklődtek, aki mindig abból kapott amit a mások látogatói hoztak és mindenki megsimogatott, ami inkább bánattal töltött el, mint örömmel. Nagyon rossz, ha sajnálják az embert. A szüleim két éves koromban meghaltak, és engem az állam nevelt. Az intézetben nincsen annyi gondozó, hogy ha egy gyerek kórházba kerül, naponta látogassák. Bevittek és értem jöttek. Akkor éreztem először igazán, hogy árva vagyok. A bajban hiányzik legjobban a kedves szó, a biztatás.- Margaret! – nyúlt az asszony keze után Mrs. Keel. – Az élet kegyetlen… nagyon kegyetlen, és sajnos mi is besegítünk neki.- Én semmi rosszat nem tettem, hacsak azt nem hogy a világra jöttem.- Bárcsak én is elmondhatnám magamról ugyanezt. – sóhajtotta az idős hölgy.- Voltam családoknál is. Háromnál. De akkor már inkább az intézet, mert az egyfajta biztonságot, állandóságot jelentett. A családoknál mindig szorongtam: ha nem leszek jó, visszaadnak, meg akartam felelni az elvárásoknak, és amikor az első helyről visszavittek, nem az én hibámból, csak mert nem gondolták, hogy a gyerek olyan nagy lekötést jelent, – napokig sírtam. A második helyen már nem mertem felengedni, szeretni, nevetni. Rettegésben éltem. Attól féltem, mire megszeretem őket, újra visszaküldenek és fájhat a szívem értük is. Nem elég a saját keserves sorsom. Azt is kibírtam. A harmadik hely elvesztését volt a legnehezebb megemészteni.

Akkor már tíz év körüli voltam és – mint mai ésszel megértem – azért vettek magukhoz, hogy a saját két kicsijüket gondozzam. Egy és két évesek voltak a gyerekek, és egyik az ölemben volt egész nap, a másik sírt utánam, vagyis foglalkoznom kellett vele. Ha nem volt csend, ha a szülőket zavarták: én kaptam ki. Nem vertek, csak kiabáltak velem. Mégis ott volt a legjobb. A két gyerek szeretetett. Először éreztem önzetlen ragaszkodást, azt hogy valakiknek fontos voltam, hozzám kívánkoztak, tőlem vártak segítséget. Csodálatos érzés volt, még ha ezerszer kimerítő is. Onnan az asszony vitt vissza, két év múlva, hosszú veszekedés sorozat után, amelyet a férjével vívott. Azzal gyanúsította, hogy szemet vetett rám, és bár nem értettem igazán miről van szó, szinte reszkettem, ha a férfi, valami furcsa csillogással a szemében, rám nézett. Amikor visszakerültem: hetekig riogtam, sírtam álmomban. Nem magamat sajnáltam, hanem a két kicsi után vágyódtam, akiknek biztosan hiányoztam, akik ugy kapaszkodtak a nyakamba, mint utolsó mentsvárukba, amikor elszakítottak tőlük. Akkor hetekig alig lehetett szavamat venni, és az intézet vezetősége ugy döntött, hogy többé nem adnak ki családhoz. Lassan megnyugodtam, segítettem a kicsiknek, meséltem nekik, törődtem velük, azt is mondhatnám hogy boldog voltam. Mert olyan kevés kell az ember boldogságához. Egy mosoly, egy kézfogás, egy ölelés, egy nyálas puszi, amely belülről indul. Tizennyolc éves koromban ott akartak tartani nevelőnek, de akkor már ismertem Dont, és ugy döntöttünk, hogy a magunk urai leszünk. Saját lábunkra állunk. Ö is hasonló sorsban nőtt fel mint én, csak öt elvették a szüleitől, tíz éves korában. Nevelésre alkalmatlanok voltak.- Szegénykéim… maguk aztán jól egymásra találtak. Hála az istennek.- Don remek ember, mindig vidám, kedves, mosolygós volt, amíg dolgozhatott. De állás nélkül lenni annak, aki megszokta, hogy az élet értelme a munka, és örömét is lelte benne, keserves dolog. Nem is anyagilag, mert a munkanélküli segély, meg amit én kerestem hozzá, valahogy felszínen tartotta a családot, persze nem olyan szinten, amilyenen szerettük volna, de a létbizonytalanságnál keservesebb dolog nincs a világon. A bizonytalan holnapból elegem volt gyermekfejjel. Hát ennyi a mi életünk Mrs. Keel, és most ez a műtét? Tőlem kérdezte mit tegyen…- Keserves helyzetben lehetett, de köszönöm, hogy nem tartotta vissza. Meglátja isten megsegít mindnyájunkat. A jóság nem maradhat viszonzatlanul. Csak egyet nem értek. Ha ilyen nehéz az életük, ha olyan sokat segíthetne a családon a pénz, miért nem fogadták el, amit a fiam felajánlott?- Mert becstelenség lett volna.- Jó, akkor erről ne beszéljünk, mert hiába is mondanám el magának, hogy a fiamnak hál istennek van pénze, ha boldogsága nem is volt, szinte soha… ugy értem amióta beteg…- Mióta beteg?- Hat éve kezdődött. Ma már az egyik veséje alig működik. Előbb utóbb el kellett volna távolítani, mert csak ártott a szervezetének. A másik még bírta egy kicsit, és ha befogadja a szervezete Don egészséges veséjét, amely átveszi a munka nagyját, akkor összeszedheti magát. Talán ha lassíthat a működésén, kíméli az ép vese, a kevésbé beteg még megmenthető. Ha nem, azt is el kell távolítani. Nem a vesémet, a szívemet is odaadnám, ha újra boldog ember lehetne. Habár?!- Mi a baj?- Hogy nem ilyen nőt vett feleségül, mint maga! – mondta az asszony, amikor a kocsi megállt a kórház előtt. – De hagyjuk ezt. Majd egyszer elmondom, de beszélni sem szeretek róla. Ha nem lenne az unokám, már a szemeimet is kisirtam volna. Huszonkét éves korom óta mindig volt okom a sirásra.- Teremtő isten… hát a gazdagok sem boldogok? Akkor már nem is bánom, hogy Dont lebeszéltem a pénz elfogadásáról. Éreztem én, hogy a pénz nem boldogit. Önmagában nem. És aki hozzászokott, hogy csak annyi legyen amennyiért megdolgozik, az nem is tudna örülni a potyának. Legalábbis így hiszem.- Ez magának potya? De hagyjuk Margaret. Lesz még időnk beszélni mindenről. Most menjünk és lessük a híreket. Jó pár órát kell eltöltenünk a váróban mire híreket kapunk felőlük. De reméljük a legjobbakat. Az orvosok szerint, elvileg mindennek rendben kell lennie. Nem lehet semmi baj. Don egészséges és a két szervezet nem idegen egymásnak… amit szinte képtelen vagyok felfogni. Hogy tudta felkutatni Robert, éppen Dont, de fő hogy rátalált és hogy maga ilyen remek asszony: nem tiltotta meg neki, hogy segítsen, pedig nagy hatalom volt a kezében. Mondhatott volna nemet is, Don ellenére, és akkor oda a fiam élete. Hiába van pénze, hiába adta volna oda mindenét… de külön boldog vagyok azért, hogy a fiamban feltámadt az életkedv. Rontott az állapotán, hogy amikor a felesége elhagyta, élni sem akart. Nem látta értelmét az életnek. Ha a fia nincs, és nem tartom benne a lelket, még rosszabb állapotban lenne. De azzal, hogy maga keresett donort érzem, hogy újra élni akar. Értelmét látja az életnek, vagyis túl van a csalódáson, amit a felesége okozott. És még csak haragudni sem tudok a menyemre. Meghátrálni a nehézségek elöl, vagyonis emberi tulajdonság. Gyávaság… és ö unta már, hogy gyönyörű nő létére nincs mellette egy igazi férfi, aki nem nyavalyog és akivel olyan életet élhetne, mint a barátnői. De hagyjuk ezt. Azt hiszem Albert elmehet néhány órára, ha van mit intéznie… – mondta a sofförnek.- Inkább maradnék asszonyom. Hoztam magammal könyvet, és a kocsiban tanulok.- Dicséretes. Így legalább ha kell valami, kéznél lesz. De reméljük két nyugodt asszonyt szállít majd haza.- Ugye megüzenik a jó hírt, asszonyom? – súgta oda Margaretnek. És, ha Lucyt látja: csókolja meg helyettem. Csodálatos kislány.- Kislány? Nagylány, ha már fiuk küldenek puszit neki. Rá is férne már egy kis szórakozás. Olyan kis koravén gyerek volt, ami persze a körülményekhez képest nem csoda, de ideje volna végre abbahagynia a komolykodást és ugy élni, mint a többi lány.- A többi gyönyörű lány! – mondta Albert, és a két asszony elindult a lift felé.

Azokat az órákat, amelyeket kétségek között töltve, egymás kezét szorítva, egymás tekintetéből erőt merítve töltöttek, sosem felejtik el. Margaret kapta előbb a jó hirt.- A műtét sikerült asszonyom. A férje már az elkülönítőben van, és alszik. Semmi komplikáció. Mr. Keel még a műtőben van.- Megvárom! – mondta az anyának Margaret, és szinte szégyellte hogy kicsordult az örömkönnye.- Együtt érzek magával. Túl lenni valamin nagy öröm, különösen egy ilyen ijesztő dolgon. Bárcsak már én is kisírhatnám magamból a fájdalom könnyeit, csakhát az én örömöm még odább van. Az idegen szerv befogadása nem napok kérdése, de az afeletti izgalom már nem lesz ennyire szívet gyötrő, hiszen vannak gyógyszerek, amelyekkel segíthetik a befogadást, vagy gátolhatják a kilökődést. Szegény fiam mindig azt mondta: mami ha én újra ugy élhetnék, mint valamikor, vagy ha nem is ugy, de élhetnék… dolgozhatnék… örülhetnék a gyerekemnek, az csodálatos lenne. A legnagyobb bánata az volt, hogy hátha a betegsége örökölhető és ezt hagyja a fiára, ilyen rettenetes jussot. A felesége beszélte be neki. Sokszor a fejéhez vágta: ha tudtad hogy problémáid vannak a veséddel, miért hozattál velem a világra egy kölyköt. Így mondta. Pedig amikor a kicsi fogant, a fiam még egészséges volt. De hát ki tudja mennyi egy betegség lappangási ideje, és ha örökletes! Valahol mindenkinek igaza van az életben, csak az a baj, hogy nem egy szemszögből nézzük a dolgokat. Későn jövünk rá, mit kellett volna tennünk. Talán ha meg tudtuk volna érteni a menyemet, nem fájt volna annyira egyikünknek sem, hogy elment. A férjem nehezen viselte.- Csak ez az egy fia van, asszonyom?- Nem… van még egy,… ö a másik fájdalmam.- Csak nem beteg?- Nem is tudom hogy mondjam, hálistennek egészséges, de néha ugy érzem rosszabb, mintha beteg lenne. A felesége rontotta el, vadította el tőlünk. Egy asszony ördöggé vagy angyallá változtathat egy férfit! Anyám mondta ezt mindig, de most már látom, hogy igaza volt. Persze, a ráhatás, a rossz befolyás fordítva is igaz.

Sok idő múlva jött ki a professzor és vezette be a szobájába Mrs. Keelt.- Jól van? – kérdezte Margaret az orvostól.- Igen asszonyom. A műtét sikerült, de amíg a maga férjénél már pontot tehetünk a beavatkozás végére, Mr. Keelre még izgalmas napok várnak, de reméljük a legjobbakat.- De boldog vagyok! – sóhajtotta Margaret, átölelve Mrs. Keelt. – Leszaladok a kocsihoz, de visszajövök! – mondta és elindult a lift felé.

Albert valóban tanult, csak akkor vette észre, amikor megállt a kocsi mellett.- Legalább meg is marad a fejében? – kérdezte bátortalan mosollyal Margaret.- Nehezebben mint máskor. De hát nem csoda. Sikerült?- Ugy néz ki, csak hát Mr. Keel számára még nincs vége.- És Lucy?- Öt még nem láttam. De biztosan hamarosan előkerül. Hacsak nem kérte magát a férjem mellé, de hát nem hiszem, mert egy frissen műtött mellé szakápoló kell, nem mütösnö…- Mintha az nem lenne az egyik legnehezebb szakma az egészségügyben! – mondta majdnem sértetten Albert.- Beülhetek egy kicsit maga mellé?- Hogyne, de jobbat ajánlanék. – Mrs. Keel mikorra várható? Gondolom bement a fiához.- Oda nem igen hiszem, de a főorvos bevitte a szobájába. Gondolom elmondja neki mire számithat.- Akkor igyunk meg egy kávét. Ettek, vagy ittak maguk valamit, amióta felmentek?- Nem… eszünkbe sem jutott.- És tudja hány óra? Más már régen meg is ebédelt. Nem éhes?- Csak szomjas vagyok, de azt is csak azért mert beszélt róla. Ha az ember másért reszket, eszébe sem jut hogy neki is van teste, amely követelözhet.- Megittak egy kávét a kórház büféjében. Még egy üdítőt is bele tudott erőltetni az asszonyba Albert, de evésről hallani sem akart.- Vihetnénk egy üveg üdítőt Mrs. Keelnek! – ajánlotta Margaret, amikor Albert fizetett. Nem biztos, hogy a főorvos megkinálja.- Gondoltam rá, tele van a kocsi hűtője üdítővel. Azzal ott is megkínálhattam volna, de a kávé sem ártott, és legalább én is léptem egy párat. Gondolom, maga is egyhelyben ült, azóta.

Albert visszament a kocsihoz, Margaret pedig az emeletre, hogy segítsen Mrs. Keelnek, ha szüksége lesz rá.- Megnézhetném a férjemet? – kérdezte egy ápolónötöl.- Sajnos arra a folyosója csak sterilen lehet bemenni, és különbeni, üvegen keresztül láthatná, anélkül hogy ö tudna róla. Megértem, hogy az is megnyugtató lenne, de sajnos ma még tilos. Ha megnyugtatja, alszik és jól viselte a mütétet.- A húgom a műtőben volt…- Lucy? – kérdezte a nővér. Ö ott van a férjénél. De azt hiszem perceken belül letusol és útrakész lesz.- Megmondaná neki, hogy várjuk? A kocsi itt áll a ház előtt és hazavisszük.

Mintha egy lelkiismeretes rendező keze dolgozott volna a színfalak mögött, szinte egyszerre lépett ki a műtök felöl Lucy, és a főorvos szobájából Mrs. Keel.

Hármasban indultak lefelé.- Szörnyű élmény volt ugye? – kérdezte az idős hölgy Lucyt.- Csodálatos volt. Majdnem elsírtam magam a büszkeségtől. Kevés ember tenné meg azt, amit Don megtett, és hogy megtehette, az maga a csoda. Egy donort nem lehet csak ugy felszedni az utcasarkon. Mr. Kellnek szerencséje volt.- Istennek köszönhetünk mindent lányom.- Az a vese már csak teher volt a szervezetnek, asszonyom. Azt is mondhatnám, hogy az utolsó percben történt a csere. Azt mondom amit a teamtól hallottam és igazán remek szakemberek dolgoztak össze néhány órán át. Nekem ugy elszaladt, gondolom odakinn sokkal nehezebben telt.- Nagyon fáradt lehet.- Jóleső fáradtság ez. Én tulajdonképpen csak figyeltem, hiszen egy összeszokott csapat dolgozott, akik már szinte szavak nélkül is értik egymást. Mikor tarthatok én ott?! Csodálatos dolog volt, hogy részt vehettem benne, akár nézőként is. Természetesen közreműködőként sokkal fárasztóbb és felelősségteljesebb lett volna. Nem tudom mikor szokom hozzá, de mindig elszorul a torkom, amikor egy – egy nehéz műtét végén az operatőr megköszöni a team segítségét. És neki ki köszöni meg? Tudom, hogy a beteg, de csak később, pedig akkor lenne szüksége feltöltődésre, hiszen nem győzik törölgetni a homlokát, a felelősségteljes, egész embert kívánó munka alatt. Majdnem rávágom, amikor mondják: mi is! De hát az nem illő, igyhát hallgatok, csak elszorul a torkom! – magyarázta Lucy, és fülig pirult, amikor meglátta a kocsiból kiszálló Albertet.- Lucy, ha akar ülhet előre! – szólalt meg kedvesen Mrs. Keel. Nem akarta, hogy kilógjon a lóláb, de vak lenne, ha nem vette volna észre, hogy a két fiatal érti egymást.- Köszönöm asszonyom. – mondta Lucy és beült Albert mellé.- Próbáljon meg lazítani… ráfér magára is. – súgta a fiú. – Hallgassak, vagy beszéljek? – kérdezte miután inditott.- Ahogy kedve tartja. Ha van miről… beszéljen. – hagyta rá a lány, és valami édes, zsibongó nyugalom áradt szét minden porcikájában.- Tanulni akartam, amíg vártam, de fele annyira sem ment mint eddig.- Nem csodálom. Az izgalom ragadós.- Csakhogy nekem más is volt, ami elvonja a figyelmemet a betükröz. Egy hajú, kedves lány. Egy ragyogó tekintet, egy csodálatosan bársonyos hang.- Meghallják! – súgta a lány, fülig pirulva.- Nem hallhatják. Messze vannak tőlünk, és nem is figyelnek. Ilyenkor jó egy ilyen hatalmas kocsi. Mr. Keel mesélte, hogy egy ilyen méltóságteljes méretű kocsiban ült a barátja hátul. A sofőrje egy kereszteződésben, majdnem áthajtott egy kamion előtt. Amikor felelösségre vonta, a fickó nagyképűen rávágta: de hiszen bőven átértünk volna. Mire a hátul ülő Ur, rávágta: Lehet hogy maga igen, de én már nem, és elnevette magát, mert mit tehet az ember egy akkora stresszhelyzet után.. Oldódott a feszültség. Nem jó a kockázató vezető, csak az üzleti életben van jövője, itt a kormánynál nem sok babér terem a számára.- És a fecsegő, akinek nem ott van a figyelme az úton. – mondta kedves célzatosan a lány.- Ott van. Csak az egyik szemem sarkából nézem magát. De mit tegyek, ha képtelen vagyok megállni, hogy oda se pillantsak egy ilyen csodálatos látványra.- Inkább azt mondja mit tanult.- Ért az üzleti dolgokhoz? Menedzserképzésen veszek részt. Már csak fél évem van hátra, és ha minden jól megy, nekem lesz sofőröm a cégnél. Mr. Keel – lel nagyon egy húron pendülünk. Remélem hamarosan meggyógyul és visszaveszi a cég kormányát. Van néhány közös tervünk, amiről ma már meg nem mondanánk, hogy kinek az ötletéböl formálódtak, de lényeg hogy vannak és mihelyt meggyógyul belevágunk. Meggyógyul? – nézett Lucyra komolyan.- Reméljük. Ma még senki nem mondhatna mást. A professzor sem. A szerv és a befogadó helyzete ideális, de azért mindig jöhet valami ami…- Kivédhető! – vágott közbe Albert. – Mr. Keel mindig azt mondta, csak már benne lenne az egészséges vese, a többi gyerekjáték, hiszen aki élni akar, annak fél sikert jelent, ha van mivel.

A műtött állapota javult. természetesen Don Sharp – é gyorsabban, és biztosabban. Robert Keelnél még fennállt a kilökődés veszélye és több féle gyógyszert kapott, hogy megelőzzék a bajt. Annak a napnak az előestéjén, amelyen Don Sharpot kiengedték, bemehetett a steril elkülönítőben fekvő, vagy inkább már járogató Robert Keelhez.

Nem így képzelte el a találkozást. A férfi feküdt, amikor bement és kinyújtotta felé a kezét, ö odanyújtotta a magáét és érezte, hogy az egész férfitest rázkódik a zokogástól.- Köszönöm… és bocsásson meg nekem… – mondta Robert Keel, amikor végre meg tudott szólalni.- Nincs mit köszönnie. Megbocsátanivalóm sincs. Felnőtt ember vagyok, én döntöttem igy.- A felesége látta már?- Hogyne én nem voltam ennyire elzárva mint maga. De csak percekig tudtunk beszélgetni. Amit ö mondott az nekem mindennél többet ért. Azt mondta büszke rám, és ha lehet még jobban szeret. Egyelőre nem érzek semmi változást, nem érzek űrt a vesém helyén. Reméljük egyedül is bírja majd a megmaradt, de természetesen egy kicsit óvatosabban kell élnem. Ezt előtte is tudtam, de hát nincs miről lemondanom. Inni nem ittam, a cigarettát sem kívántam soha, a nehéz munkát meg majd igyekszem elkerülni. Nő a legnagyobb fiam, lesz erő a háznál.- Maga boldog ember!- Én is azt hiszem. Tudja megtanultam az életben, hogy az ember magában csak félember. Ha megtalálja a párját és képesek ketten egy emberként gondolkozni, érezni, állni a sarat, akkor elmondhatja magáról, hogy boldog. Nekem csodálatos párom van.- Az enyém elhagyott. Nem mindenkinek van kedve, és érzéke a betegápoláshoz. A vese nagyon meg tudja kínozni az embert, és sokat voltam kórházban is. Belátom hogy akadt gondja velem, a gyerek is akkor volt kicsi és ráadásul az aggasztotta, hogy hátha örökletes a betegségem. De a gyerek már elmúlt két éves, amikor először akadékoskodtak a veséim. Hál istennek a fiam egészséges, de hát én is az voltam harminc éves koromig. Most nagyon jó érzés élni. Elmúlt az örök fáradtságom, tiszták a gondolataim, jó a gyomrom, nem vagyok kába, nem szédülök, ugy érzem magam, mint régen. Az utolsó percben találtam magára. Már a másik vesém is a végét járja, de reménykedem hogy a magáé kisegíti, egy kicsit megpihenhet, akkor újra két ló húzhatja az igát. Természetesen nekem is lassítanom kell a tempómon, ami persze az utóbbi években már nem igazán volt tempónak nevezhető. Remek emberekkel vagyok körülvéve. A verkli nélkülem is megy, de a gyerekért nagyon akartam élni. És anyám miatt.- Hátha a felesége is meggondolja magát.- Maga visszafogadná?- Nem is tudom… a jóban rosszban való kitartás számomra örökérvényű, de hát nem mindnyájan gondolkodunk egyformán. Ha igazán szerette volna…- Azt mondja igazán szeretett, de ö gondtalanul akar élni.- És ezért elhagyta a gyermekét! – emelte fel a hangját Don Sharp. – Tudja mit mondok én Mr. Keel? Az a nő, aki képes elhagyni a saját vérét, az nem anya, még csak nem is ember.- Ne mondjon ilyet.- Még most is védi?- Nem ö az egyetlen aki ilyet tett, és talán ugy érzik, nincs más választásuk.- Az ember előtt mindig két út áll. Csak az a baj, hogy a legtöbben későn jövünk rá, hogy nem jó felé indultunk. Aztán jön a szánom – bánom, a lelkifurdalás.- Ugye a pénzről ne beszéljünk? – kérdezte óvatosan Robert.- Ne! – vágta rá keményen Don. – Hallom a gyerekeim maguknál vannak. Margaret is összebarátkozott az édesanyjával. Majdcsak lesz valahogy. Ha talál nekem valamelyik vállalatánál olyan állást, amelyben sikerélményem is lehet, és a keresetemböl a családot is eltarthatom, akkor azt mondom: nem bántam meg hogy elmentem abba a bisztróba. De most mennem kell Elizabet jön értem. A maguk kocsijával. Lehet, hogy az édesanyját is most hozza. Még nem jöhet be ide, ugye?- Nem csak üvegen keresztül beszélgethetünk, vagy inkább csak sir és néz. Én nem különben.- Még látjuk egymást. Egy hét múlva jönnöm kell kontrollra, de akkor már a folyosón szeretném látni. Isten vele és fel a fejjel! – Bucsuzott Don.

Lassan lépdelt a steril folyosón kifelé. Margaret már biztosan a szobájában várja, vagy éppen csomagolja a holmiját. Elgondolkozott. Ezt a helyet amíg él megemlegeti, de adná isten, hogy ne legyen oka nehéz szívvel visszagondolni a műtétre. Ha Robertből kilökődik a veséje, neki vége, és öt is rettenetesen letörné a hiábavalóság.

Kiért a folyosóra, és indult a szobája felé. Köpeny volt a pizsamája felett, és óvatosan, csoszogva haladt. Egyszer csak egy sikolyra rezzent, és egy idős hölgy állt előtte. Ugy nézett rá, mint aki szellemet lát, aztán pár pillanattal a sikoly után, összecsuklott, akár az üres zsák. Szerencsére egy férfi lépdelt a nyomában, így az ö erőtlen segítségére nem volt szükség. Nem neki kellett felemelni, mert hirtelen el is feledkezett a sebéről és segíteni akart.

A fiatalember ledobta a csokrot, amit a kezében hozott, óvatosan felemelte a könnyű testet és végigfektette egy padon.- Nem értem mi történt? – magyarázta Don.- A nevem Albert. A soförje vagyok. Kár hogy nem lépdeltem egészen a nyomában, hogy elkaphattam volna, inkább a virág törjön össze, mintsem neki baja essen. Szólok az orvosnak. Addig maradjon itt, kérem. Nem is csoda, hogy vége a cérnának. Ütemesen lépdelt előttem, amikor egyszer csak megtorpant, sikított, de hiszen biztosan hallotta, mert akkor fordult ki éppen a folyosóra, aztán már a földön is volt. Sajnálom, hogy nem tudtam, felfogni. Találkoztak már? Ö Mrs. Keel.- Nem találkoztunk még. Csak a feleségem jöhetett be hozzám, és már megyek is haza. Ha jók az értesüléseim, éppen magával.- Igen uram, ha Ön Don Sharp akkor én leszek az a boldog ember, akit az a kitüntetés ér, hogy egy ilyen nemes férfit, mint maga…- Hagyja ezt… végre egy nővér… hívja gyorsan az orvost Mrs. Keel elájult! – mondta Sharp, és a nővér elsietett.

Hamarosan előkerült Margaret is. Az orvos bevitette Mrs. Keel – t egy vizsgálóba, ök pedig elindultak a csomagokkal, szép lassan a lift felé.- Eddig bírta szegényke! – mondta sajnálkozva Margaret. Az a csoda, hogy idáig is kitartott. Hányszor elmondta: a gyerekek nem lennének ott és nem kötnék le minden szabadidejét, belebolondulna a várakozásra, a halálfélelembe. És éppen a végén, amikor lassan megnyugodhatna… elájul. Reméljük csak ájulás, de a portáról még felszólunk. Nyugtalan lennék, ha így hagynánk itt.- Én is megijedtem. Jött velem szemben és egyszer csak… a földön volt. – magyarázta Don.- Mire te majdnem felemelted? – nézett rá kedves mosollyal Margaret.- Ha Albert nem ér oda időben, mi más választásom lett volna?- Mondjuk, hogy előbb gondolkozz, aztán cselekedj. Szegény drágám nehéz lesz hozzászoknod, hogy nem te vagy Herkules, de egy ideig meg kell barátkoznod a gondolatattal. Az orvosok szerint csak egy ideig. – Vajon mi lehet Mrs. Keel – el?

Éppen a porta előtt haladtak el, amikor a napos nővér odaszólt nekik.- Mrs. Keel üzeni, hogy jól van. Múló rosszullét volt. Menjenek nyugodtan haza, és a kocsi jöjjön vissza érte. Habár nem biztos, hogy hazaeresztik. Egy – két nap pihenés ráfér, de egyelőre csak győzködik róla.- Tudod, hogy a Keel házba megyünk? – kérdezte Margaret, miután beültek a kocsiba.- Vendégségbe, betegen?- Csak ha látni akarod a gyerekeket, akik már ugy várnak, akár a messiást. – mondta az asszony kedves mosollyal.- Akkor legyen.- Én is ott vagyok velük. Ugy megszokom a kényelmet, hogy nehéz lesz visszaszokni a régi életmódba. De az legyen a legkisebb bajunk! – csókolta meg férjét Margaret. – Lucy nem volt hajlandó odaköltözni, azt mondja valakinek vigyáznia kell otthon is a házra, de sejtem, hogy miért olyan fontos neki a házőrzés. Csak Albert meg ne hallja! – súgta az asszony.- Nocsak. Még a végén lesz valami értelme annak, hogy…- Pszt. – intette le férjét az asszony. – Annak már megvan az értelme. Napról napra biztosabban. A kritikus idő hamarosan letelik, és minden jel arra mutat, hogy Mr. Keel szervezete befogadja a te vesédet. Mi ez, ha nem csoda? Mindigis nagy tisztelője voltam a véletleneknek, de hogy ennyire összejöjjön, szinte mellbevágó.- Én is sokat gondolkoztam a dolgon, volt rá időm, amíg ott feküdtem, de csodák mindig voltak és lesznek, főleg az olyanok számára, akik hisznek benne.

A gyerekek kitörő örömmel fogadták régen nélkülözött apjukat.- Ugye te is itt maradsz, ugye maradhatunk még? Olyan jó itt. Annyi játék van és Jeff a barátunk! – mutatták be a Robert Keel fiát, aki egykorú lehetett Don elsöszülöttével.- Azért ne éljétek bele magatokat. Gondoljátok, hogy most nyaraltok, és legyetek jók. Ne halljak panaszt rátok. Büszke akarok lenni a fiaimra. – csókolta meg sorra őket Don.- Én is adhatok egy puszit? – kérdezte Jeff és várakozón nézett Donra.- Szervusz Jeff, örülök hogy megismertelek és nem egyet adhatsz, hanem kettőt adok. Egyiket a papa küldi, a másikat én adom, amiért összebarátkoztál a fiaimmal, és jól érezték magukat, amíg nem voltam velük.- Pedig nekem kellene többet adnom, hiszen nélküled a papa…- Pszt. A ti dolgotok még a játszás, a gondtalan nevetés. Iszkiri… játszatok tovább! – mondta kedvesen Don miután megcsókolta a fiú mindkét arcfelét.

[rkey]

A szoba készen várta.- Muszáj itt maradnom? – kérdezte Elizabettöl, amikor az sugárzó arccal bevezette, és már emelte is fel a takarót, hogy a kimerítő utazás és búcsúzkodás után, ágyba bujhasson.- Ne rontsd el a gyerekek kedvét…- Meg a tiedet?- Miért tagadnám? Jobb volt itt kiböjtölnöm ezeket a keserves napokat. Egymást vigasztaltuk Mrs. Keel – lel. Kár, hogy így találkoztatok először. Robert kérte meg, hogy ott ne mondjon neked köszönetet, de hát alig lehetett visszatartani, hogy bemenjen hozzád. Robert azt akarta, hogy itthon ismerkedjetek össze, mert tudja milyen az anyja, azonnal eltörik a mécses. De hát melyik anyánál nem?!- A Jeffénél! – jegyezte meg Don elszomorodva.- Robert beszélt róla?- Igen. Elmondta, hogy milyen boldogtalan.- Látod szívem. Az ember azt hinné, hogy a boldogságot pénzzel mérik és aki húsz szobás házban lakik nagy vagyona van, az nem lehet boldogtalan. Pedig én nem cserélnék velük. Mrs. Keel – lel sem. A másik fia, aki odaadhatta volna a veséjét a bátyjának szintén olyan feleséget fogott ki, hogy még beszélő viszonyban sincsenek. Azt mondják kevés anyóst lehet szeretni, de Mrs. Keel igazán szeretetreméltó és én örömmel elfogadnám anyósnak. Legalább a fiaimnak volna nagymamája.- Más választani és más készen kapni. A semmi helyett bármilyen nagyi jó lenne, mert akinek van valakije, annak támasza is van, ha csak érzelmi értelemben, már az is nagy dolog.- Most aludnod kell.- Képtelen lennék. Annyit pihentem már. Muszáj lefeküdnöm?- Szerintem igen. Még kímélned kell magad. Itt diétásan főznek, én otthon nem nagyon tudnék kétfélét… szóval… ugye nem bánod, hogy belementem ebbe a vendégeskedésbe?- Sosem tennék neked szemrehányást semmiért. Tudom, hogy nem intézel semmit meggondolatlanul és mindig kitartottál mellettem.- Kitartottam? Szerettelek és szeretlek is, amíg csak élek.- És… ha a fél vesém nem bírja, ha betegeskedni kezdek?- Pszt. Mi vagy te, vészmadár? Számtalan ember él fél vesével teljes életet. De késő bánt ebgondolat. Amin már nem változtathat az ember, azon hiába rágódik.- Nem is tudom, hogy mehettem bele abba a vizsgálatba. Hogy fordulhatott meg az agyamban ilyen örült ötlet, hogy eladjam a…- Nem eladtad.- Csak azért gondoltam, mert utolsó szalmaszálnak hittem és azt képzeltem az a pénz sokat segít rajtunk. Megváltoztatja az életünket, de…- Megváltozott. Itt vagyunk egy gyönyörű házban. Igaz, hogy csak vendégségben, de Mrs. Keel azt mondta egy akkora cégnél, mint a Roberté biztosan akad neked való munka. Remek szervezőkészséggel rendelkezel, miért kellene neked életed végéig gép mellett állnod? Ahol nagy a választék a munkaterületekben, ott biztosan akad kedvedre való, és nem érzed ugy, hogy a vesédért kapod a pénzt: megdolgozol érte. Aludj szívem. Megnézem visszament e a kocsi Mrs. Keel – ért, még az sem biztos, hogy hazaengedik.

Mire Margaret Albert után érdeklődött a kocsi már elindult Mrs. Keel – ért. A kórházból telefonáltak, hogy kéri a kocsit, mert jól van, haza akar menni.

A professzor egy ideig kötötte az ebet a karóhoz, de nem sokra ment vele.- A fiának nem szólunk az ájulásáról. Nem szabad felizgatnunk. Mosolyogjon be hozzá és legyen ugy ahogy akarja. Menjen haza, de ígérje meg, hogy pihen egy kicsit. Most már nagyjából túl vagyunk az izgalmakon. A fia remekül halad a gyógyulás felé. Az új vese jól működik, a másikat gyógyszerezzük, hogy regenerálódjék. Nem találtam semmit ami indokolhatta volna az ájulását, csak a fáradtságra, idegkimerültségre gondolok. Vérnyomása, szíve rendben van.- A körülményekhez képest. – mondta Mrs. Keel. Azért nem bánnám, ha adna néhány szem enyhe nyugtatót. Azt hiszem szükségem lesz rá otthon is. Most szakadt el a cérna, a végére, de ki kell bírnom, pedig tudom mi áll előttem…- Már csak öröm asszonyom.- Bárcsak igaza lenne doktor Ur. Bárcsak isten adná, hogy igaza legyen.

Mrs. Keel ott állt néhány pillanatig a fiát elválasztó üvegajtónál. Mosolyogtak egymásra és mindketten ugy látták, hogy a másik bizakodó, ami megnyugtató volt.- Isten veled fiam. Holnap jövök. Aztán már rajtad a sor. Vigyázz magadra. – Bucsuzott az anya és Alberttel elindult a lift felé.- Jól van asszonyom? – kérdezte a fiú többször is utközben.- Most jól.- Reméljük ezután is jól lesz.- Reméljük. Don lefeküdt?- Ugy tudom… Elizabeth ágyba parancsolta. A gyerekek éppen csak köszöntötték, Jeff is megcsókolta és rohantak játszani. De lesz még idejük örülni egymásnak.- Jeff is köszöntötte?- Odavan egymásért a négy fiú. Sokszor irigylem a gyerekeket az elöitéletmentességükért. Pillanatok alatt összebarátkoznak és szeretik egymást. Őszintén, érdek nélkül. Nekünk felnőtteknek róluk kellene példát vennünk néha. Csakhát minket már sok minden befolyásol, ami nekik még nem számit.

Margaret látta a parkban hogy érkezik a kocsi és odasietett a feljáróhoz.- Csakhogy itthon van Mrs. Keel. Nincs semmi baj?- Velem semmi. Egy kicsit megszédültem. Végén csattan az ostor. Don alszik?- Csodálkoznék, ha aludna. Arra is alig tudtam rábeszélni, hogy nyújtózzék el egy kicsit. Nincs már nyugta, megszokta hogy mindig legyen tennivalója. Hál istennek még sosem volt beteg… legalábbis amióta ismerem.- Reméljük ezután sem lesz semmi baj! – sóhajtotta az asszony. – Kérhetek valamit Margaret?- Természetesen Mrs. Keel.- Szeretnék bemenni hozzá… egyedül. Ugye nem haragszol…- Ugyan… de hátha alszik… benézek hozzá! – ajánlott az asszony.- Ne… majd én. Ha alszik, leülök és megvárom, amíg felébred. Nem odázhatom tovább a vele való megismerkedést.- Ha hálálkodni akar Mrs. Keel, kérem ne tegye. Don nem szereti, ha szabadoznia kell, márpedig…- Ugy csinálom, hogy jó legyen! – mosolygott Mrs. Keel, és megölelte Margaretet, mielőtt – lassan lenyomva a kilincset – bement Don szobájába.

A férfi az ágyon feküdt. Szeme csukva volt. Az asszony sokáig állt az ajtó mellett, a kilincsbe kapaszkodva. Nézte a kedves arcot, az elsimult vonásokat, de nem sokáig látta, mert bepárásodott a szeme, pedig megfogadta magának, hogy erős lesz. Nem szabad megijesztenie Dont. Jó időbe telt amíg összeszedte magát és lábujjhegyen elment az ágyhoz legközelebb eső fotelig. Leült és nézte a férfit. Nem tudott betelni a látásával. Hogyan kezdje? Mit mondjon neki? Nem akar elrontani semmit.- Elnézést… egy kicsit elnyomott az álom! – riadt fel Don, megérezve az asszony nézését.- Ráfért magára egy kis pihenés. Ugye itt más, mint a kórházban? Robert anyja vagyok. Még nem találkoztunk, vagyis…- Láttam önt a folyosón. Mi történt? Nem komoly, ugye? Nem tudtam odakapni, egyszerűen nem volt időm rá.- Csak megszédültem. Ne haragudjon, hogy nem mentem a műtét után azonnal magához és nem köszöntem meg, hogy…- Most se tegye asszonyom. Kértem Robertet, hogy…- Tudom. Mondta, de nekünk mégis beszélnünk kell. Anya vagyok, és nem tudom magamba tartani, amit mondanom kell. Nagyon terhére leszek, ha beszélek egy kicsit a családunkról.- Robert elmondott egyet – mást.- A feleségéről, az öccséről. Tudom. Az én mondanivalóm más jellegű. A férjemről szeretnék beszélni magának. És magamról. Vagyis arról, hogy az élet sosem könnyü.- Ha önt ez megnyugtatja, hallgatom asszonyom.- Nagyon szegények voltunk, én is és a férjem is. Én orvosira jártam, ö közgazdaságtant tanult. Amikor megismerkedtünk mindkettőnknek két éve volt hátra a tanulásból. Ahogy mondani szokták meglátni és megszeretni egymást, egy pillanat műve volt. Mindenben illettünk egymáshoz. Az elképzelésünkben, az akarásunkban, a jövőt illető terveinkben. Hamar rájöttünk hogy azonos cipőben járunk. Mindketten este, és nyáron dolgozva szedtük össze a tandíjra valót, és még a tanulásban is helyt akartunk állni. Nem volt mindegy, milyen eredménnyel vesszük az akadályokat. Ha ugyanazt tanuljuk, segíthettük volna egymást, de így, be kellett érnünk annyival, hogy együtt tanulhattunk, és mégis mást. Időnként egymásra néztünk, erőt merítve a másik tekintetéből, ha ugy éreztük, erőnk végén járunk. Boldogok voltunk. Az, hogy együtt lehettünk, mindennel felért. Egyéb szórakozásra ugy sem lett volna pénzünk. Mind a ketten kollégiumban laktunk. Nagy segítség volt, mert sokkal olcsóbban megúsztuk, mintha albérletet kellett volna kivennünk és az élelmezésről is magunknak kellett volna gondoskodnunk. Amolyan véd és dacszövetséget alapítottunk és mivel Brian született üzleti zseni volt, napok alatt kidolgozta az életritmus tervünket, az egyetem végéig. Tanulás és munka, megszakítva néhány órai pihenéssel, kirándulással, mozival és futással, hosszú beszélgetésekkel. A kollégiummal szerencsénk volt. Sok fiatalnak akadtak szív ügyei, ezért egyetértés volt, ha egyik másiknak szüksége volt a szobára néhány órára. Nem tiltották a más nemű diákok látogatását egyik kollégiumban sem, és kialakultak bizonyos szívesség szokások. A szerelem csodálatos feltöltő erő, és bár elég idős vagyok magához, de sosem voltam álszemérmes, álszent, ezért be kell vallanom, hogy ma is belemelegszik a szívem tája, ha azokra az együttlétekre gondolok. A testünk is értette egymást és bár akkor még nem igen voltak megbizható fogalmazás gátlók, próbáltunk vigyázni. A jövőbeni célkitűzéseinket derékba törte volna egy nem kívánt terhesség. Ami nem jelenti azt, hogy később terveinkben ne szerepelt volna, meghatározatlan számú gyermek. Ahogy mondani szokták mégis megtörtént a baj. De mert vigyáztunk, vagyis biztosak voltunk a módszerünkben, későn kaptam észbe. Akkor már nem lehetett volna elvetetni a gyereket. Felborult minden elképzelésünk. Ha a gyermek megszületik, lakás kell, nem járhatok egyetemre, legalábbis nem tanulhatok még annyira gondtalanul sem, mint addig. Nem tehetünk félre semennyit, hogy ha kezünkben lesz a diploma hozzákezdhessünk valamihez, vagyis Brian minden terve dugába dőlt. Láttam hogy szomorú, és én sem mertem örülni az anyaságomnak, amit fel sem tudtam fogni, hiszen nekem Brian volt a fontos és minden ugy volt jó, ahogy ö akarta. Nem is nagyon értettem, hogy isten milyen csodában részesít azzal, hogy anyává tesz. Csak azt éreztem, hogy egyre feszültebb köztünk a viszony, hogy kimondatlanul egymást okoljuk a hibáért, és hogy azt az ártatlan csöppséget nem jókor adta nekünk az isten. Tudom, hogy szörnyeséig ilyet kimondani, de a világon egyre nagyobb szabadságot kap a terhesség megszakitás. A legtöbb nő megoldásnak tartja. Én bűnnek éreztem. Brian keményen ragaszkodott a tervünkhöz, de nem is tudtam: örüljek-e vagy még ijedtebb legyek, amikor az orvos közölte, hogy késő, már nem lehet megszakítani a terhességet. De mert látta, hogy mindketten elszomorodtunk, Brian azért mert pontos, precíz ember volt, és nehezen tűrte, hogy hiba csúszott a számításába, én pedig azért, mert nem akartam elveszíteni öt. Mindenbe belementem volna, csak velem maradjon csak olyan szép legyen a jövőnk, ahogy megálmodtuk, csak szeressen és szerethessem. A doktor megszánt bennünket és azt mondta:- Jól időzített kisbaba. Augusztus elejére várható, vagyis akkor nincs tani tás. Nem kell mulasztania a szülés miatt és nagyon sok házaspár vár kisbabára.

Mintha szíven szúrtak volna. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, Brian arca pedig kifejezéstelen maradt. Inkább figyelmet láttam rajta, mint riadalmat, hogy olyan megoldást válasszunk, amelyet talán egész életünkben bánni fogunk. A legtöbb fiatal pár elveteti az első gyerekét. Ki ezért, ki azért, aztán egy életen át sóvárognak utód után, mert nem lehet több. Azt mondják mi nők két esetben nem riadunk vissza semmitől: hogy legyen, és hogy ne legyen gyermekünk. Én akkor nem voltam döntési helyzetben, hiszen rá kellett bíznom magam Brianra, mert ha akarata ellenére megtartom a magzatom, nemcsak öt veszítem el, de az egyetemet sem fejezhetem be, és nem hittem, hogy egyedül képes leszek felnevelni a gyermekemet. Annyit tudtam, hogy ha bármilyen okból alkalmatlan leszek a nevelésére, ami lehet rossz lakáskörülmény, nélkülözés, elveszik tőlem és intézetbe kerül. Mindent átgondoltam és ugy döntöttem: akkor már ezerszer inkább, egy gyermek után sóvárgó házaspár örökbefogadása.- Szívem! – mondta Brian ki tudja hányadszor, de ma is emlékszem minden szavára. – Okosnak kell lennünk. Ha előbb megtudjuk, elvetetjük, és nem is lenne lelkifurdalásunk, hiszen a törvény nem tiltja, sokan teszik azt, és nem akartuk, vagyis nem volt betervezve. Minden mentségünk adott. De a küret kizárt. Pedig az csak neked okozott volna kellemetlen órákat, vagy napokat. Az örökbeadás nem rossz megoldás, nem éreznénk ugy, hogy emberélet szárad a lelkünkön. Aláírunk egy nyilatkozatot, hogy a szülés után azonnal odaadjuk, anélkül hogy látnánk, hogy kötődnénk hozzá, és sosem tudjuk meg kinél lesz, de nyugodtak lehetünk, hogy jó helyre kerül. Erről az örökbeadó szervezet gondoskodik. Nagyon meg kell gondolnunk drágám, mert soha nem kereshetjük, nem nyomozhatunk utána, de talán nem okoz gondot, hiszen nem is látod a szülés után. Neked kell döntened, drágám.- Kényelmes megoldás! – sóhajtotta az asszony. – Meggyőzött. Mindent megtettem volna a szerelméért, de ha előre tudom, mi következik, foggal – körömmel harcoltam volna a gyermekért. Amikor megszületett, riogni kezdett a lelkem. Húztam volna a kínlódást, x csakhogy tovább maradhasson az enyém… csak pár perccel tovább beszélgethessek hozzá, mint annyiszor megtettem, ha senki nem hallotta. Kicsim! Drága kis magzatom. Ne haragudj anyádra, tudom, hogy hozzád kellene jobban ragaszkodnom, hiszen hús vagy a húsomból és vér a véremből, de mihez kezdenék veled, apád nélkül?! Ha ö elhagy, én belehalok. Te élni fogsz. Boldog leszel. Csak másnak mondod majd hogy mama, és mást hívsz apádnak is. Amig élek imádkozni fogok érted, és akárhány gyerekem lesz is, mindig eggyel többet mondok, hiszen te is az enyém vagy. Aztán mégis megszületett a gyerek. Augusztus negyedikén. Fiú lett… – hallgatott el az asszony és nézte az ágyban fekvő férfi arcát.- Augusztus negyedikén? De hát…- Tudom… ahogy a folyosón szembejött velem, olyan volt, mintha Briant láttam volna ennyi idős korában. Nem is tudja mennyire hasonlít az apjára.

A férfi felemelt feje visszazuhant a párnára. Elfordította az arcát, de az asszony messziről is látta, hogy rázza a zokogás. Sokáig ö sem tudott megszólalni, csak a könnyeit nyelte, és azon csodálkozott, honnan van ennyi könnye egy embernek, hiszen már annyiszor hitte, hogy az utolsó cseppet is elsirta.- Tudom, hogy gyűlöl bennünket, hogy ezerszer elátkozott élete során és ha ez megnyugtatja, a mi bűntudatunk ezerszeres volt. Az egyetemet nem végeztem el, mert amikor a többi anyának hozták a gyerekét szoptatni és én nem kaptam meg az apró pólyát, én nem gyönyörködhettem a fiam arcába, megfagyott bennem minden. Nem tudom érzi – e, hogy hiányzik a testéből az egyik veséje, de én akkor határozottan ugy éreztem, hogy a gyerekkel a szívem is kiadtam magamból. Nem is értettem hogy élhetek még, amikor kizárt dolog, hogy szívem legyen. Nem akartam enni, sírtam, és akkor már Brian is megijedt, de nem tehetett semmit. Aláírtuk és a szerződés az szerződés. Azt sem tudtuk hová vitték a gyereket, csak annyit, hogy jómódú házaspár kapta meg. Az átanyakönyvezésnél csak egyetlen adat marad meg, a gyermek születésének dátuma. Ezerkilencszázötvenhatot irtunk, amikor a kicsi született. Ahogy mondani szokták: megvert bennünket az isten. Én teljesen tönkrementem, nem tudtam tanulni. Abba kellett hagyom az egyetemet. Briant a lelkiismerete tartotta mellettem, bár ö azt mondta nagyon szeret, de ezt akkor képtelen voltam elhinni. Ha szeretne, nem kényszerített volna arra, hogy odaadjak a testemből egy csodát, idegen embereknek. Hogy ne lehessek anyja annak, akit a szívem alatt hordtam, akit, amióta éreztem, hogy van, teljes szívemből szerettem. Ha szeretett volna nem kényszerit arra, amire rábeszélt. Később megértettem, hogy mégis szeret, csak hát nem minden ember tudja az érzelmi életét, az önmegvalósítása elé helyezni, sorrendben. Volt a tervünkben gyerek, nem egy, három, de később, amikor már van hova születniük, amikor már otthont tudunk teremteni a számukra. Brian befejezte az egyetemet és szinte egyedül kezdett el egy önálló vállalkozást, miközben fele idejét a velem való törődés kötötte le. mikor már olyan állapotba kerültem, hogy idegszanatóriumon gondolkoztak az orvosok, egyikük azt ajánlotta: próbálkozzék meg egy gyerekkel. Ilyen esetekben az új terhesség, a szülés mindig segít. Brian megfogadta a tanácsot. Velem könnyű dolga volt, hiszen uralkodott az akaratom felett, de az anyaság volt az egyetlen amit én is igazán akartam. Olyan minden mindegy állapotba kerültem. Nem sok gondolkoznivalója volt. Tíz hónapra rá megszületett Robert, és két évre rá a legkisebb fiam. Briannak hamar beindult az üzlet és bár nagyon sokat dolgozott, láttam rajta, hogy egyetlen pillanatra sem tudja leküzdeni a lelkifurdalását. Önmagát okolta az én sorsomért, pedig bántam is én akkor már az orvosi diplomát?! El sem hittem, hogy pici lányka korom óta arról álmodoztam. Orvos akartam lenni, hogy segítsek a beteg kisgyermekeken. A saját gyerekek sok mindenért kárpótoltak, és azzal vigasztaltam magam, hogy az egyetemen többször kérhetek halasztást és különleges engedéllyel esetleg be is fejezhetem a tanulmányimat. De az a régi seb, az a gyerekrablás, az alávaló szerződés, az eléggé el nem ítélhető meggondolatlan cselekedetünk nem hagyott nyugodni. Éjszakánként sírva ébredtem, a fiam után kiáltoztam, akinek a nevét sem tudtam, csak én adtam neki előre, titokban de nem az apja nevét, hiszen öt lélekben elítéltem a terrorjáért, hanem az apámét. Thomasnak hívták volna, ha én adhatok neki nevet. Brian oda volta fiaiért és ö hozta először szóba az elsőt. Akkor már évente tartottunk egy fantomszületésnapot, amiről a gyerekek később csak annyit tudtak: családi hagyomány. Nem lepett meg, amikor Brian azt mondta:- Mi lenne ha megkerestetnénk?- Hat éves… szereti a szüleit. Hogy érthetné meg, ha azt hallaná, hogy azok, , nem az igaziak? – sírtam el magam.- Vagyis nem akarod? – nézett rám csalódottan.- Semmit nem akarok jobban. De reménytelen. Megmondták, hogy sosem akadhatunk a nyomára.- De most már van rá pénzünk és pénzzel sok mindent el lehet érni.- Ö sem halt volna éhen, ha meghagyjuk. A kettőnk előmenetele sem sikerülhetett volna rosszabbul. Én mindent elkövettem volna, hogy te végezz, és megvalósithatsd önmagad, ugyanígy lemondtam volna a továbbtanulásról, de boldog, mosolygós feleséget, anyát, és aranyos fiút láttál volna magad körül, nem egy depressziós, összetört, örök boldogtalan asszonyt.

Brian megértett de nem hallgatott rám. Vagyis kerestetni kezdte a fiunkat. Haláláig nem hagyta abba. Tudom. Nem hitegetett, hiszen mindig megmutatta a magándetektív jelentését. Odáig ment, hogy leellenőrizte az állam valamennyi ezerkilencszázötvenhat, augusztus negyedikén született férfi lakóját. De hány állam van? Mikor, értek volna valamennyi átfésülésének a végére? És ki tudja életben van – e? Jaj istenem, ha eszembe jutott, hogy nem boldog, hogy olyan élete sincs mint amilyet mi tudtunk volna biztosítani neki, azt hittem belehalok a fájdalomba és a szégyenbe. A férjemet három hónapja temettük el. A halálos ágyán azt mondta: a végrendeletemben mindhárom fiamról egyformán emlékeztem meg. Ne hagyd abba a kerestetését. Meg kell találnod, nem mehetek el a lelkemen akkora teherrel, hogy még csak ne is reménykedhessek abba: egyszer visszakapod, akit elszakítottam tőled, mert igenis én voltam, aki vétettem ellened, aki tönkretettem az életedet, és csakis az vigasztal, hogy talán a fiunkét nem. A végrendeletben ugy szerepel a fiunk: XY, született Bostonban, l954. augusztus 4. – én. Mindig azt mondta, öt nem csaphatnák be, ö felismerné. Hát még én? Amikor Robert beteg lett nem mertünk egymásra nézni, mert féltünk hogy valamelyikünk kimondja, amiben biztosak voltunk, amit a lelkünk mélyén képtelenek voltunk kizárni: isten büntetése, mert az állat sem adja oda a kölykét, harcol érte, harap, mar, ugat, vonyít, ölni is képes, csakhogy megtarthassa. Nem értem, miért nem találtak magára, ha itt élt a közelünkben, és hogy mehetett Robert ennyire biztosra. Alig várom már hogy beszéljek vele erről, de ha lenne erőm, hogy odamenjek az ágyhoz, odarogynék maga elé, a kezét csókolva kérném: bocsásson meg nekem… nekünk. De nincs erőm… és nem is hiszem, hogy az ilyesmit megbocsáthatja egy gyerek, különösen ha nem is volt boldog ott, ahova került. Ne szégyellje hogy rázza a zokogás, azt sem, ha a gyűlölet szavai tólulnának a szájára, ha megszólalna. Mondja ki bátran. Megérdemlem, mindent megérdemlek, mert semmi nem elég bántó a bűnömhöz képest. Ha tudom, hogy maga a fiam és Robert elmondja nekem mire akarja kérni: nemet mondok. Azt hiszem megtiltottam volna neki. Kegyetlenség?Tudom! De az öccsét megkérte, könyörgött neki, és egy világ dőlt össze bennem, amikor nemet mondott. – Csak nem képzeled hogy tönkreteszem magam, egy esetleg helyzetért? És ha nem fogadja be a szervezeted, ha az enyém sem szuperál egy vesével? A férjem tudott erről, és Robertre nem szabad haragudnia, hiszen valószínűleg tisztában volt vele, hogy maga a bátyja amikor megkörnyékezte. Az életéért küzdött. Megpróbált mindent. A lehetetlent is. Talán biztos volt benne, hogy: ha az édes testvére, akivel egy fészekben nőtt fel, nemet mond, maga biztosan elutasítja, azért tett ajánlatot. Azért ajánlott pénzt. Kellett tudnia arról, hogy maga a testvére, másképpen hogy tehetett kérhetett volna ilyesmit, hiszen olyan régen vesebeteg, tudnia kellett, hogy nem adhatjuk csak ugy egymásnak a belső szerveinket. A férjem postáját ö nézi át. Talán jött egy jelentés, hogy a nyomára akadtak, de nekem nem szólt, mert sürgette az idő. Gyarló ember, akárcsak én, vagy valamennyien. Kinek volna joga pálcát törni a másik felett. De most magán a döntés sora. Ha tudná milyen boldogság nekem, hogy pár méterre érzem magamtól, és hogy örült volna Brian, aki talán magához kötődött legjobban a három fia

közül. Éppen azért, mert maga nem volt velünk. Magával bármi lehetett, boldogtalanul, elhagyatva telhettek a napjai és nem segíthettünk, mert kegyetlen szívvel lemondtunk magáról. Nem kívánom, hogy megbocsásson… csak hagyja hogy szeressem, hogy magaménak tudjam az unokáimat. Első pillanatban volt bennük valami ismerős. Azóta tudom, hogy a fiaimat idézték bennem. Nagyon hasonlítanak a fivérei kiskori lényére. A gének csalhatatlanok. És az anya szeme, különösen az olyané, aki egész életében mindenkiben azt az elveszített kisfiát kereste! – zokogott fel az asszony.- Ne sirjon! – hangzott keményen. – Kérem ne. Ugy sem teheti meg nem történtté amin kölcsönösen keresztül mentünk. Senki nem tudná megmondani melyikünknek volt könnyebb. Én sem akarok a szüleim bírája lenni, és nem is tudom volna-e okom rá? Tíz éves koromig boldog gyerek voltam. Mindent megkaptam, szerettek, de akkor egyre többet veszekedtek. A papa gyakran jött haza részegen, és megjelent egy bácsi, aki elvitte a mamát. Engem ott hagytak a papa gondjaira. Két kézzel kapaszkodtam vele. Mindent megcsináltam fiú létemre. Takarítottam, főztem, kimostam a mocsokból, csak szeressen, csak legyen otthonom, ahova hazamehetek ahol vár rám valaki, igaz nem azért, hogy törődjön velem, hanem, hogy rendbe rakjam, hogy italt követeljen tőlem, hogy elláthassam. Nem is tudom hogy voltam képes tanulni is. A gyerekek kerültek, szégyenkeznem kellett az apám miatt. Szörnyű érzés volt. Amikor a gyámhatóság megtudta mi folyik nálunk, hiszen jó szomszédok mindig akadnak, igaz nekem nem lehet panaszom rájuk, mert ha apám kivert a házból mindig befogadtak. Ha nekem már nem telt élelemre, mert apámnak kellett italra, adtak egy tányér levest, de nem hittem el nekik, hogy az apám rossz. Ö az apám volt, akit szerettem, akit anyám elárult, tönkretett. Látogatóba sem jött hozzánk. Gazdag asszony lett. Igaz… szép is volt. Nagyon szép. Nem illett apámhoz, és erre sajnos, ha lassan is, de rájött. Felismerte a lehetőségeit és vessem meg érte? Elment. Otthagyott engem és apát, akinek senki más nem volt, csak én. Végül mégis intézetbe kerültem, azt mondták saját érdekem, ahonnan több nevelőszülő kikért, különösen amikor már hasznomat is vehették. De nem, bántam, hogy dolgoztattak. Akadt köztük iparos is, és szívesen tanultam, de a szívem sajgott a régi otthonomért, az apám és anyám becéző szavaiért, mert a rossz emléket hamarabb elfelejti az ember, mint a szépeket. A régi karácsonyokból, születésnapokból táplálkozva, éltem amíg ki nem kerültem az intézetből. Akkor már sok mindenhez értettem, a tanulmányi eredményem is jó volt. Azt mondták menjek egyetemre. Érdemes. Megismerkedtem Margarettel, aki arra kért ha kell éjjel nappal dolgozik, csak tanuljak. Csináljam azt amit szeretnék. Aztán jött az első gyerek… de minek mondjam tovább? A tanulásból nem lett semmi. Csak a könyveket szereztem meg, használtan, és otthon magoltam. Bármelyik tantárgyból le tudnék vizsgázni, de nem hiszem hogy lehetne. Az órákat látogatni kellett volna, és én mindenről lekéstem. Mégis boldog voltam Margarettel, a három fiammal, amíg munkám volt. De feleslegesnek lenni, könyöradományon élni, kegyetlenül megalázó dolog asszonyom. Nem embernek való állapot. Pedig, ha jól meggondolom, már akkor is felesleges voltam, amikor a világra kívánkoztam… Hozzászokhattam volna az érzéshez, ennyi idő alatt.

Ekkorra az anya, szinte bútorról bútorra támaszkodva odaért az ágyhoz, és lerogyott a szélére. A férfi nem fordult meg azonnal, dúlt még benne a fájdalom, a harag, vagy csak a szégyen, hogy férfi létére így elanyátlanodott, amikor szembe kellett néznie az igazsággal. Az asszony megfogta a kezét, egyenként simogatta végig az ujjait. aztán az ajkához emelte és apró becéző csókokkal pásztázta.- Olyan, mint apádé volt… a mutatóujja, ugyanígy a középső felé görbült, mint a tied. Az ilyesmi nem túl gyakori. Istenem, ha én tarthattam volna a markomban kacsó korától kezdve, ezt a drága kezet… a szemed kék, mint az övé volt, és nemsokára elkezdesz őszülni. Ö is ilyen koromfekete hullámos hajú volt, mint te és olyan hirtelen lett galambősz, hogy észre sem vettük. Jól állt neki. Az arca fiatal maradt, csak mindig szomorú volt. Mit nem adtam volna, ha újra olyan vidámnak, és nevetősnek láthatom?! Az együtt töltött harminc év alatt, mint amikor még egyetemre jártunk, amikor még komoly terveink voltak, és amikor fiatalos sokat akarásunkkal tönkretettük egymás életét. És a tiedet is. Nem boldogította hogy nőtt a vagyona, azt hiszem könnyű szívvel odaadta volna érted, ha az örökbefogadók váltságdíjként annyit kérnek. De hát… Szép neved van. Don. Ízlelgetem. Gondolatban mindig Thomasnak hívtalak. De boldogan mondanék Dont is, ha megengednéd, ha…

A férfi markába fogta anyja kezét és lassan odahúzta az ajkához. Fejét még mindig nem fordította vissza. Nem mert az anyjára nézni. Még nem. Még túlságosan nagy vihar dúlt a lelkében. De hát meg lehet-e bocsátani valaha is, hogy… igen. Nemcsak lehet kell is. Különben nem ember az ember. Csetlik botlik, elesik, feláll, érte nyúlnak, segít másoknak, azért ember. Megcsókolta a reszketö kezet és az asszony ráborult. Ugy tört fel belőle a zokogás, hogy Don misem törődve húzódó sebével felült és keblére vonta.- Sírd ki magad… édes… drága anyám. Nincs mit egymás szemére vetnünk. Nincs mit megbocsátanom… csak szeretni akarlak, ha elfogadod. Szeretni, amíg csak élünk. Harminchat évet pazaroltunk el. Milyen jó lett volna melletted felnőni… nem a gazdagság miatt, és nem is azért, mintha veletek nem járhattam volna ugyan ugy, mint a nevelő szüleimmel. Ma nagyon sok család esik szét, és sorstársammá válnak a gyerekek, akár vérszerintiek, akár nem. Az édes szülök is intézetbe adják a gyerekeiket, ha nincs más választásuk, akkor mit vártam volna tőlük. Anyától azt, hogy elszalassza élete nagy lehetőségét? Negyvenöt éves volt akkor. Nem sok férfi kérte volna feleségül, és főleg olyan nem, akit szeret. Apát soha nem szerette. Ö mondta. Engem is csak azért fogadtak örökbe, mert ugy gondolták én leszek a kapocs, mivel nekik nem lehetett, és ugy hallották a gyerek nagy erő, amely összeköti két ember életét. Nem jött be. Apát hibáztassam, akinek magához való ereje sem maradt. Akinek a lába alól anya árulása kirántotta a talajt. Nem mindenkinek van ereje leküzdeni a nehézségeket. Neked sem volt. Ha egyedül maradsz ki tudja mi lett volna veled, de téged nem hagytak el… A papa valóban szertetett? Gondolt rám? Hallani is jólesik… Mama… édes mama…- Megbocsátasz? – csókolta megtalált fiát az anya.- Én?!! Hiszen az életemet köszönhetem neked. El is vetethettél volna, ha időben jelzed hogy…- Hogy vagy képes a lelkemben olvasni. Ugy van ahogy gondolod. Már öthetes koromban tudtam, hogy jönni akarsz, de hallgattam, gondoltam hátha a kényszerhelyzet megpuhítja apád lelkét, belátja hogy a terven lehet változtatni, de a gyerek, az egy élet, a mienket folytató csoda, de nem volt szerencsém. Annak is örülhettem, hogy legalább világra jöhettél… Sosem mondtam el neki, hogy be akartam csapni, túl akartam járni az eszén. Annyira szerettem öt, Don. Talán megérthetsz, hiszen ugy látom ti is szeretitek egymást Margarettel. Most pihenj fiam. Láttam hogy rázott a zokogás. Talán a könny kimosta belőled a haragot, és képes leszel hozzám szokni. Mindent megteszek a szeretetedért, és hogy az alatt a rövid idő alatt, ami nekem még hátra van, bearanyozzam az életeteket, a szeretetemmel. Ha akarod.- Akarom… mami… hogyne akarnám? – szorította magához gyengéden, mégis eltéphetetlenül az anyját Don.

Kopogtak. Az inas volt és a telefon hozta be.- Mr. Robert van a vonalban. Önnel akar beszélni asszonyom. Azt mondja nagyon sürgös.- Köszönöm Jim! – mondta Mrs. Keel, és elvette a telefont. Várt, amíg az inas kiment aztán kihangosította a készüléket és nyugodtságot erőltetve magára, beleszólt.- Tessék Róbert.- Láttad már? – kérdezte a reszkető férfihang.- Igen… fiam.- Ugye szakasztott olyan, mint apa fiatalkori képei.- Igen… fiam. Megmagyaráznád?- A magándetektív jelentkezett. Megadta a címet. Nem volt biztos benne. Egy másik államból költözött át ide, amikor ott munkanélkülivé vált. Azért kerülte ki a születési idő szerinti vizsgálódást. Olyan volt nekem, mint az utolsó szalmaszál. Hittem abban, hogy ha az öcsém nem, de ö segít nekem. Gondoltam felkeresem mindent elmondok neki, összeismertetlek benneteket és hátha. De ahogy a velem együtt felnőtt öcsém nemet mondott, miért ne tehette volna meg ö is. A professzor Ur éppen előtte való nap mondta hogy romlik az állapotom, és akkor megláttam öt. Tudtam, hogy az édes testvérem… és galádul megkörnyékeztem, pénzt ígértem neki, de anyja fia, nem fogadta el… mégis segített. Mami öleld meg helyettem is. Nem így akartalak összeismertetni benneteket, de hallottam hogy elájultál, és ö is ott volta folyosón, tudtam, hogy te is kísértetiesen hasonlónak találtad apához, és nem állod meg hogy ne beszélj vele. Hívtam a házat. Mondták hogy Don is ott van. Örülök mami, hogy így állnak a dolgok. De… nem merek Don szeme elé kerülni. Hogy állhatok elébe ezek után…- Ahogy először! – válaszolta Don, mert addig már az ö kezében volt a telefon. – Csak most ne az egyik vesémet kérd, hanem a testvéri szeretet ígérd. Nem is tudom felfogni, ami történt. Anyánk csodálatos asszony.- Apánk is az volt, de hát a lónak négy lába van…- Tudom, a kései szánom bánom, már nem sokat ér, de talán még nem késtünk el mindennel. Jól vagy?- Remekül. Minden vizsgálatom jó. Csak a lelkem nem volt nyugodt. Most talán elcsendesedik a lelkifurdalásom. Ugye megérted hogy sürgetett az idő. Gyorsan kellett cselekednem és biztosra mennem. Én balga ugy gondoltam, hogy ha a helyedben lennék, olyan harag öntene el, az igazság hallatán, hogy tudni sem akarnék egy olyan anyáról, aki…- Minek tagadnád… az első percek kegyetlenül fájtak.- Na látod. Elutasítottál volna, akárcsak az öcsém. Azt hittem a pénzért megteszed, tudtam hogy rá vagy szorulva, és azt reméltem… hátha ebben egy kicsit hasonlítasz apánkra. Bocsáss meg. Tudom ez fájt. Ö sem pénzért hibázott, hanem a jövőjéért, de hát végeredményben a kettő ugyanaz. Természetesen tudok apa végrendeletéről, és örülök, hogy mindig fiaként szeretett. A gyerekek összebarátkoztak?- Mint afféle gyerekek.- Hát még ha megtudják, hogy addig maradnak együtt, amíg akarnak. Visszaadnád anyát?- Hallom fiam… minden szavadat hallom. Beszélj csak! – hajolt közelebb a készülékhez az anya.- Ugye nem engeded el őket. Végre egyszer értelme lesz a nagy háznak. Gyerekkacagást, boldog nevetést szeretnék hallani és Donnal együtt a világot is kifordítjuk a sarkából. Majd meglátod, Mami.- Biztos vagyok benne fiam. És tudod minek örülök legjobban? Hogy ilyen csodálatos menyem van. Elegem van az elviselhetetlenekből. Remélem Margaret akkor sem változik, ha megtudja, hogy az anyósa vagyok. Egyébként ö mondta Donnak, hogy el ne fogadjon pénzt, ha segíteni akar, tegye önzetlenül. A hálára se számítson… de azt – ha adnak – fogadja el.- Köszönöm Don! – mondta elcsukó hangon a férfi.- Jól van, csak ne nyavalyogj, mert a végén még belázasodsz.- Ezek után? Amikor végre minden oké? Meglátjátok két nap és otthon leszek.- Nem hiszem, de két hét múlva is boldogok leszünk ha az addig felállított diadalkapun át, visszatérsz! – mondta az anya. El tudod képzelni fiam, milyen boldog vagyok? Itt tartom a karomban a legnagyobb fiamat, miközben a középső hangját hallgatom. Csupa szépet mond, csupa jót, csupa boldogítót. Mégsem mondhatom, hogy nem fáj a szívem. Több mindenért is. Azért, mert apád nem érhette meg ezt a szép napot, és mert az öcséd nincs itt velünk.- Apa nagyon boldog lett volna, az öcsi meg… egyszer csak rájön, hogy a szeretet, ami egymáshoz fűzi az embereket közös nevezőre hozható, vagyis nem kell az egyik kedvéért odahagyni a másikat. De bagoly mondja verébnek…- Akkor most vége a lelki nyavalygásnak, fiuk. Don aludni fog, te lerakod a telefont és nyugalmat parancsolsz magadra, én pedig megölelem a menyemet és újra végignézem az unokáimat. Titokban eddig is vizslattam őket, de honnan gondolhattam volna, hogy nemcsak ugy hasonlítanak a kicsi korú nagybátyjaikra, mint egyik gyerek a másikra, hanem jogosan. Szeretném látni melyikük húz apátokra, melyik rám, de minden vágyam az, hogy egészségesek legyenek, mert tudjuk, hogy ha az nincs, semmink nincs, szeressék egymást, ne ugy mint te és az öcséd, és sose kövessenek el akkora hibát az életükben, mint amibe apáddal beleestünk.

Az összeköttetés megszakadt.- Ezt a napot is megérhettem? – sóhajtotta Mrs. Keel.

… Egy év telt el.

Egy év sokszor alig tűnik egy hétnek, de van amikor nem akad vége szakadni. A Keel és Sharp család számára az eltelt év egyszerre volt boldogsággal és izgalmak teli.

Robert szervezete befogadta ugyan bátyja ép veséjét, de a másik többet ártott, mint használt, , és két hónap multán azt is el kellett távolítani. Don készenlétben állt, hogy ha vért kell adnia kéznél legyen. A műtét simán folyt le és Robert élniakarása, valamint Don szerető együttérzése sokat segített. A két testvér – egy vesével ugyan, – de az év második felében már állta a sarat. Dolgoztak. Amikor már nem kellett szorongani Robert életéért, Mrs. Keel is megnyugodott és szinte a ház legboldogabb emberének számított. Hogyne, hiszen egyetlen unokája mellé, még hármat kapott, akikben egyre több olyan vonást fedezett fel, amit a saját gyermekei nevelésénél is tapasztalt. A vér nem válik vízzé! – mondogatta Margaretnek, akivel továbbra is jól megértették egymást.

A legtermészetesebben szoktak bele a jóba a gyerekek. És nemcsak Don három fia, de Robert egyetlenkéje is szinte eufóriás örömmámorban úszott, hogy ezentúl mindig négyen lesznek, mindenhez elegen, és nem kell barátok után sóvárognia.

Margaretnek lett a legtöbb dolga, hiszen három helyett négy gyerek kérte a mesét, a reggelit, és mindent, amit csak egy anya adhat igazán jóízűen a gyerekének. Don bejárt az öccséhez, ha éppen kórházban volt és sokat beszélgettek. Nem is hitte volna hogy annyira a vérében van a szervezés, a dolgok éles átlátása, és a helyes döntéshez való érzék.- Olyan vagy, mint apánk. Az is gyorsan döntő, mindent pontosan látó ember volt. Elhiszed, hogy harminc éve még semmijük nem volt? Amink van azt ö teremtette elő, és azt sem mondhatnám, hogy a keze munkájával, mert semmihez nem volt igazán érzéke. Ha szöget kellett volna bevernie, biztosan elgörbül, ha villanyt szerelt volna, fix hogy rosszul köti össze a zsinórokat, vagy megcsapja az áram. Még a kocsi vezetéshez sem volt türelme. Azért tartott sofőrt. Azt mondta annyi idő, amit a saját gondolataiba merülve tölthet el naponta az autóban, minden üzletembernek kell. Nem engedheti meg magának, hogy az alatt is ámokfutókra figyeljen, goromba vezetőkkel vitázzon. – sorolta Donnak, az öccse, akinek amíg csak él, mindig lelkifurdalása lesz az oldalról való megközelítésért. Nem meri elhinni, hogy Don komolyan gondolja, amikor arról beszél: ö is ugyanezt tette volna a helyében.

A legfelhőtlenebb napokat Lucy és Albert élték át. Még az évszakok változását is alig érzékelték, nemhogy a naplementét, vagy a pirkadatot. Mindketten ugy érezték, mintha időtlen idők óta ismernék egymást és sokszor elnevették magukat, amikor egyszerre nyitották szóra a szájukat és ugyanazzal a szóval kezdték, ugyanazt a mondanivalót. Albert vizsgái jól sikerültek, és jutott idejük a szórakozásra is, habár Lucy beosztását és a sofőri szolgálatot elég nehéz volt szinkronba hozni. Főleg a Lucy munkaidejével volt baj, de Albert, ha tehette mindig a kórház előtt várta hajnalonta, vagy odáig kis érte este.- Tudod, hogy nagyon szeretlek? – kérdezte minden bucsukor.- Tudom! – csókolta meg a drága szájat Lucy.- Akkor nem is kell elsorolnom, miért vigyázz magadra, ugye? – csókolt vissza Albert.- A te szerelmed megvéd mindentől, ha nekem nincs is időm odafigyelni a testi épségemre, de ne félj, vigyázok. Boldoggá szeretnélek tenni, és nem akarom, hogy miattam akár egy percig is szomorú legyen az a csodálatos arcod. Most már elárulhatom Albert. Tudod miért bámultam rád az első percben ugy, akár a borjú az újkapura? Mert hasonlítasz a kedvenc fimszinészemre és azt hittem ö lépett elém az álmaimból. Nem mondták még hogy hasonlítasz Richard Gere – re?- Előfordult, de sosem voltak nyerők nálam vele. De most már tudom, hogy én is tévedésben voltam, amikor szinte megbabonázva bámultam rád. Azt hittem én tetszem neked annyira, hogy képtelen vagy levenni rólam a tekinteted.- Így is volt! – mosolygott Lucy.- Most akkor én vagy Richard Gere?- Nem mindegy? Fő, hogy az álmomat váltottad valóra, akkor.- És most? – kérdezte Albert.- Mostanra elhoztad nekem a földi boldogságot is. Ha az ember elgondolja milyen szövevényesek az élet ösvényei, szinte beleborzong. Képzeld, ha Robert nem környékezi meg Dont, ha Mrs. Keel nem látogat meg minket…- Ha én inkább mosogatok egy bisztróban, mintsem sofőrnek álltam…- Azt mondják a tanuláshoz nem ész kell, hanem jó fenék! – nevetett Lucy. Te a legjobb megoldást választottad, az eszed mellé szereztél a fenekednek is egy kényelmes helyet. Úgyis sokat unatkozik egy sofőr, amíg az utasára vár, te összekötötted a kellemest a hasznossal. Gondolom nem csak ezt nézted, amikor jelentkeztél az állásra, hanem tudtad is, hogy kiket kell fuvaroznod. A jövendő kenyéradóidat.- Kaptam egy ajánlatot Lucy!- Tölük?- Igen. Rám bíznák egy új holding szervezését. Az ötlet az enyém és Robert bízik bennem. Szerinted elfogadjam?- Hát persze… ha másért nem, azért, hogy ne legyenek kenyéradóid. Amit elérsz saját magadnak köszönhesd.- Csakhogy az üzleti életben kudarcokra is számíthat az ember.- Olyan háttérrel, amit az én szerelmem biztosit neked, és ilyen felkészültséggel, amivel te belefogsz? Kétlem Boldogságom! – biztatta a lány.- Örülök, hogy rád találtam, te kis színészimádó… te!- Öreg hozzám… de amikor annyi idős lehetett mint te, majdnem olyan csodálatraméltó lehetett!

Félév telhetett el, amikor Lucy, kicsit sanda arccal, félrevonta Elizabetet.- Megígértem, hogy szólok neked, ha… ha le akarok feküdni egy férfival. Most szólok.- Albert?- Igen. Szeretem!- Rendes fiú. Örülök neki, hogy egymásrataláltatok.- Egymásra találtunk? Egymásba szédültünk! – nevetett Lucy. – Ha egymás mellé ülünk és egymás szemébe nézve visszaemlékszünk az első találkozásunkra, szinte szó szerint ugyanazt éreztük. Én azonnal tudtam, hogy ö az igazi.- Természetesen ö is ezt mondja. – mosolygott Margaret.- És miért ne hinném el neki, amikor olyan jó érzés, ha szeretik, becsülik, kényeztetik az embert. Egyenlő társnak tekintik, ahogy téged Don. Mindigis csodáltam öt. ritkán lát az ember olyan gyengéd mozdulatú férfit mint ö. Mindig ugy ölelt át, mintha valami drága kincs után nyúlna, nem csoda, hogy te is kétszer vettél levegőt, mielőtt egyszer megszólaltál volna, csak meg ne bántsd. Tudod, hogy amióta nálatok laktam, sokszor megcsodáltalak. Ha minden feleség olyan lenne, mint te… biztosan megszűnne a válás. És az a csoda benne, hogy nem vagy megalkuvó, de olyan remekül tudod irányítani a dolgokat, fogadni az ö megnyilvánulásait, hogy azt hiheti, mindig neki van igaza, az történik, amit ö akar, holott öt választották ki, ö teszi azt, amit te akarsz, és legtöbbször neked van igazad. Minta veseátadásnál is volt. Bevallom, én megtiltottam volna neki. Nem magamért, a három gyerek miatt, de nem vagyunk egyformák, és hál istennek olyan egészségesen élhet, mint azelőtt, csak nagyon boldog. Mindig azt szerettem volna, ha nekem is ilyen férjet ad az isten, és azt hiszem már elhihetem, hogy meghallgatott. Albert remek fiú. Csak én ne rontsak el mindent. Én gyorsabban felpattanok, ha valami bánt, de majd igyekszem uralkodni magamon és mert Albertnek már annyiszor mondtam, azzal vigasztal: öt csak késsel tudnám megsérteni. De egyetlen szóval sem fogom, hiszen szeretem. Nos? Mit szólsz ahhoz, hogy le akarok feküdni vele?- A kettőtök dolga. Ebbe harmadik nem szólhat bele. Ha ti ketten akarjátok, egy harmadik ugy sem tarthatna vissza benneteket.- Csakhogy Albert nem akarja! – mosolygott Lucy.- Nem? De hát akkor mit akar?- Esküvőt. Azt mondja neki elvei vannak, de nekem meg vágyaim, és most várjak fél évig, amíg…- Ha ö kibírja, te is kibírod. Nekem elhiheted, hogy a férfi vágya égetőbb, követelőzőbb. A nőnek könnyebb az önmegtartóztatás, és ha csak ennyi hibája van, hogy egy kicsit romantikus, ami tiszteletreméltó ebben a vonatkozásban, akkor ne sürgesd.- Eszemben sincs. Büszke vagyok rá, és remélem elég erős leszek, hogy meg ne erőszakoljam, – nevetett Lucy. A lányok úgyis nevetnek rajtam, hogy huszonkét éves koromban, még nem tudom mi az a szeretkezés. De ha én csak azzal akartam megismerni, akit szeretek, és Albertet csak mostanában vetette arra a jó vagy rossz sorsa mifelénk?!- Remélem nála nem te leszel az első? – mosolygott Margaret.- Miért?- Nem is tudom. Donnak nem én voltam az első, és majdnem minden ölelés után a fülembe súgta. Bárcsak megvártalak volna, mennyivel más így, mennyivel szebb. De amikor lehiggadt azt is elismerte, hogy a tandíjat így más nő fizette meg. Nem két tudatlan szerető került össze, hanem az egyik már tudta mit, miért hogyan, hogy mindkettőjük öröme megsokszorozódjék. Örülök a boldogságodnak hugicám. Jól érzed magad abban a lakásban?- Remekül. Amíg össze nem házasodunk jó lesz, aztán keresünk egy másikat. De sosem a környék, meg a lakás falai fontosak, hanem ami a négy fal között történik. A legnagyobb boldogság is elfér egy parányi lyukban, és a palota is kicsi, ha boldogtalanságában el akar bujdosni az ember a másik elöl. Olyan boldog asszony szeretnék lenni, mint te. Remeke voltál az otthont teremtésnek. Szinte semmiből varázsoltad elő öt ember fészkét, vagyis inkább hatét, mert nekem is az volt az első igazán puha – pihe meleg fészkem. Sokan azt mondják: mutasd meg a lakásod, megmondom ki vagy. Egyenlő feltételekkel állnám is mustrát, vagy a versenyt, de amikor az embernek nincs miből egyszerre olyan otthont teremteni, amely hü képet adhatna róla, akkor kénytelen megalkudni, kétféleképpen: vagy a legolcsóbbat veszi mindenből, hogy minél előbb mindennek és mindenkinek legyen helye, vagy darabonként szerzi be a míves bútorokat, még akkor is ha évekig laticelen, a földön alszik. Ez a két út áll előttünk is, de erősek vagyunk és fiatalok… szeretjük egymást, és ez olyan töke, amire építeni lehet. Don hogy van?- Hál istennek jól.- Sosem felejtem el azt a műtét napot. Alig tudtam titokban tartani, amit én már ott a műtőben megtudtam: hogy ök. édes testvérek. Szinte hihetetlen, hogy ilyen szerencséje volt Robertnek. De meg is érdemli. Most már ö is sínen van. Nekem elhiheted, elvégre az egészségügy sorkatonája vagyok, vagy mi a szösz. A felesége sosem kíváncsi a fiára?- Sem, a fiára, sem rá. Hogy lehet egy nő ilyen, ha valamikor szerette.- A világon minden és mindennek az ellenkezője is lehet. Nekem elhiheted nővérkém. Azt hiszem az elmúlt hét – nyolc hónap benned is megérlelte a bizonyosságot a valószinüségekröl és a csodákról.

Albert és Lucy esküvőjét a nagy házban tartották, de annyi mindenre kellett koccintani. Don igazi születésnapjára, amelyen először vehetett részt személyesen, Robert gyógyulására, három Keel unoka születésére, akiket valószínűtlenül nagy súllyal hozott a gólya, és Margareték tizenhárom éves házassági évfordulójukra is. Ha Albert nem olyan babonás, mint amilyen, már az új vállalkozás biztató sikerére is ihattak volna, de az ifjú férj azt mondta, örül, ha együtt ünnepelheti a munka adta sikert és a fia születését.

Az esküvő napja volt az első, amikor a ház minden lakója szívből tudott nevetni, nem voltak félelmeik, nem ki sértett a betegség árnya, és el merték hinni, hogy vége a megpróbáltatásoknak. Kivéve persze a gyerekeket, akik amióta összekerültek, gondtalan boldogan élvezték a nagy ház minden előnyét és örömét. Csak Robert gondolt gyakran arra: vajon ha Dont nem adják örökbe, ugyan ugy elhidegültek volna egymástól, az együtt növekedés során, mint az öccsével, akivel szinte csak üzleti a kapcsolatuk? És vajon, ha azon a napon ugy áll elébe, hogy: testvér… szükségem volna a fél vesédre, add szeretetből, sajnálatból, minden vagyonomért, csak add, belement volna – e? És ö? Ö mit válaszolt volna adott esetben. Akár Donnak, akár az öccsének? Az ember könnyen ítél, és sosem teszi mérlegre előtte saját emberségét. Nem méri fel, hogy mire számíthat: ö hogy döntene. Talán ha több ideje lett volna az értesítéstől, a sürgető műtétig, akkor becsületesen végigcsinálja a dolgot, de nem esküdne rá, hiszen az öccse hozzáállása óvatosságra intette. Nem volt ereje kockáztatni. Sosem felejti el azt a megrendítő érzést, amit Don okozott, amikor közölte, hogy igen, de ingyen. Szinte hihetetlennek tartotta, hogy sajnálatból adja a veséjét. Az már csak hab a tortán, hogy a döntést, Margaret, a csodálatosan jólelkű, igaz ember, felesége sugallta neki. Ha ránézett gondolatban összehasonlította a baj elöl megfutamodó saját asszonyával, aki a fiáról is lemondott inkább, minthogy… de a gyerek, az anyaság, a lemondás… sikamlós terület… a Keel házban. Legalábbis amíg anyjuk él. A világért sem szabad szóbahozni. De hát minek is? A hibás lépés könnyen jön, de kiigazítani, felvenni az alapritmust belátni a botlást, és megbecsülni a sors által kimért sokszor nagyon kevéske boldogságot: ahhoz emberség kell és nem is kevés.

Amikor az ifjú párt bucsuztatták, akik nászútra indultak, a régi fészekbe, Lucy odasúgta Margaretnek.- Sikerült elcsábítanom! Vele az is… csodálatos!

[/rkey]