Szerelem mindhalálig

Irta: Linda Taylor

Van aki egyszer szeret életében és érzése vagy viszonzásra talál, vagy nem, de az út végén is ugy érzi: sosem tudott volna másba beleszerelmesedni. Az, hogy hány éves korában megy el az ember esze – mert mi más lenne a szerelem, mint kóros elmeállapot, vagy lelki betegség – nem jellemző. Van aki már fruska korában találkozik az igazival, és ugy érzi nélküle nem volna kerek a világ, van aki hiába várja, hogy útjába kerüljön az, aki lángra lobbantaná a vágyait. Én l3 éves voltam, amikor rátaláltam arra, akiről álmodtam, aki éppen olyan volt, mintha énekes, apa, színész és egyéb ideálképeimből gyúrták volna össze. Szerény, mégis figyelemfelhívó, mert amíg gyermek egy fiú:gyakran mondják, olyan szép akár egy kislány, de a kamaszkor férfiasító jeleivel küszködve, amint a bimbó virággá feslik, vagyis előbukkannak a hímet sejtető, nem mindig arányos vonások, már tudni lehet, hogy a fickónak gyönyörű, irigylésre méltó élete lesz, rajongani fognak érte a nők, senkit nem hagy érzéketlenül. Amit éreztem azt legjobban művészrajongók csápolásához tudnám hasonlítani, akik boldogságban úsznak, ha látják, akiért odavannak, ha megérinthetik – akárcsak a ruháját is, vagy – micsoda öröm – rájuk mosolyog. Ezek jellemezték az én korán támadó vonzalmamat, akaratomtól független, leküzdhetetlen, egyre jobban elhatalmosódó – ma már nyugodtan mondhatom: szerelmemet. Három évvel volt idősebb nálam, vagyis a kis csitri szemében, nagyfiú, akit a fruskák, – akiknek már megvolt minden eszközük a hódításhoz – valószínűleg hamarosan elhappolnak előlem. Három évvel felettem járt, nem is azon az emeleten, de szünetben felszöktem hozzá, csak láthassam, netán hozzáérhessek, amint elmegy mellettem, vagy csodaszámbamenöen megkérdezzem: látta-e a nővéremet? Szerencsémre – vagy szerencsétlenségemre – a nővérem egy osztályba járt vele, ö hívta meg hozzánk egy bulira, ahol először felfigyeltem rá, és – mint a nővérem mondta – kis pisisként azt hittem: amit szabad Jupiternek az a kis ökörnek sem tilos. Öt nem érdekelte a srác, mert ki nem állhatta a tedd ide – tedd oda, szerény, és engedékeny fiukat. Neki csak azok tetszettek, akikért meg kellett harcolnia, akinek a skalpja győzelmet jelentett, de azok sem annyira, mint engem az, akiért, a harcra sem volt semmi esélyem. Rajongó szerelem – mondom ezt utólag, mert szeretni sokféleképpen lehet, de sosem sül ki semmi jó abból – legyen akár kölcsönös a vonzalom, – amikor két ember, akiket érzéseik egymás felé vonzanak, nem tud felnézni a másikra – valamiért. Lestem rá, messziről követtem, nem bántott, hogy a lányok kinevettek, igaz mindig mondhattam, hogy a nővérem küldött utána valamiért, vagy hogy éppen arrafelé volt dolgom, amerre ö járt. Sokak szerint az álmodozás tönkreteszi az életet, de vannak, akik azt mondják: élni sem érdemes anélkül; hogy az ember csak a hétköznapok reális szürkeségét lássa, és belenyugodjon a jelenbe. Akinek vágyai vannak, az többet akar és az akarás minden téren nagy erő, a siker, a győzelem első feltétele. Szilárdan hittem, hogy a fiú az enyém lesz, csak ki kell várnom, mert egyszer én is formás nagylány leszek, és ö rámcsodálkozik. Aztán jött az a szörnyű nap…

Az iskolában össz – szülöi értekezletet tartottak. A mama sápadt, volt amikor hazajött. Azt hittük rosszul van. Leültetett bennünket maga mellé – megfogta a kezünket és kitört belőle a zokogás. – Mi a baj? – kérdeztem én, mert mindig én voltam a gyengébb szivi, a hamarabb meghatódó, a kis “ahol tud segít”. – Az igazgató tudtunkra adta, hogy az utolsó orvosi vizsgálat kiszűrt három AIDS vírust hordozó fiút, a tanulók közül. Szinte megdermedtem, mert aki szeret és repülőszerencsétlenségről hall, azonnal arra gondol: ott van-e a gépen akiért reszket a szíve?! A nővérem arca is falfehér lett. – Kik azok? – kérdezte azonnal, mint aki érdekelve van a dologban, amin nem is csodálkoztam, hiszen nem tagadta, hogy alig pár hónapja elvesztette a szüzességét, ráadásul nem is olyan fiúval aki egy fikarcnyit is érdekli, de nem akarta, hogy olyanhoz fűzze kellemetlen emlék, aki egy kicsit is hat rá érzelmileg. Szép volt, válogathatott. Sokszor elnéztem: atyavilág, miért nem lehetek én is olyan gyönyörű, mint ö? – Az igazgató Ur titoktartást kért, és hangsúlyozta, csak azért közli velünk a fiuk nevét, hogy – kellő diplomáciával, felhívhassuk a lányaink figyelmét olyan veszélyre, amely közvetlen közelben leselkedik rájuk. Nem mondhatom meg kikről van szó, de tudni szeretném: kivel kerültetek közelebbi kapcsolatba, a felsőbb osztályokba járó fiuk közül. Mondjátok a nevét annak, akivel – azt elképzelni sem merem, hogy szeretkeztetek de: akivel csókolóztatok, – persze ez rád még nem igen vonatkozik kislányom, de a jövőbeni viselkedésed miatt, neked is tudnod kell mi, mivel járhat! – nézett rám. – Sokszor hallhattátok már, ha nem ment el a fületek mellett az intelem: az AIDS halálos betegség, és nemi úton, valamint a vérrel terjed, vagyis a csókolózás is veszélyes, hiszen mindenkinek lehet egy apró horzsolás a szájüregében, amire rá se ránt. Szeretni ezután is lehet, sőt kell is, hiszen anélkül nem lenne kerek a világ, kihalna az emberiség, de meg kell ragadni az egyetlen védekezési módot, nehogy – néhány röpke percnyi kéjért, boldogítani akarásért, – netán csak rossz szájízt hagyó – elkapkodott – szeretkezésért odadobjátok az életeteket! – Mama ez így nem igazság! Mondd meg a fiuk nevét! – kérte a nővérem. – Nem! Ha megmondod kivel csókolóztál, vagy…

[rkey]

- Semmi vagy! – pirult bele a feltételezésbe a tesóm, mert – ha nekem eldicsekedett is vele, hogy szüztelenitették, a mama nem hallotta volna szívesen, hogy alig tizenöt éves gyönyörű kislánya szerelem nélkül herdálta el, azt, amit valamikor csak a férj kaphatott meg, a nászéjszakán. Pedig akkor még nem volt AIDS, csak a terhességtől való félelem. Hogy mentsem a helyzetet – szinte sajnálkozva kijelentettem: én még nem csókolóztam senkivel. Erre már a nővéremnek is mondania kellett valamit, és bevallotta, hogy három fiú is tanította csókolózni, vagy fordítva, és – anyánk feszült pillantásától kisérve – elsorolta a nevüket. Láttam, hogy a mama arca megkönnyebbült, ami azt jelentette: a három iskolatárs közül egy sincs a halálraítéltek között. – Más nem volt? – kérdezte. – Nem! Mit gondolsz mi vagyok én?! – kérte ki magának flegmán, de én láttam: mindenét odaadná, csak bevallhatná, hogy akinek “megvolt”, az a felsoroltak között van, de nekem valami azt súgta, hogy annak a – szívesség szeretőnek – a nevét nem mondta ki. – Ígérjétek meg, hogy ezentúl nekem szóltok mielőtt bármelyik fiúval is közelebbi kapcsolatba kerültök, és ha én rábólintok, akkor… – Ugyan mami! Amit veletek közöltek úgyis tegnapelőtti állapot. Az AIDS nem gyors lefolyású, nem mutatható ki azonnal. Ki tudja a vérvétel óta hányan vannak már, az olyanok akiknek a vére akkor még néma volt. Alattomos betegség ez, és ha azt hiszed: minden szülő olyan szavatartó lesz, mint te, nagyon tévedsz. Fogadni mernék, hogy sokan követelték a három srác fejét, azt, hogy távolítsák el őket a suliból. – Ahogy mondod kislányom. Voltak akik ezt tartották volna tökéletes megoldásnak, de tőlem nem tudja meg a nevüket más, csak ti, és ha akad is aki továbbadja aki miatt azt a három szerencsétlen, derékba tört férfipalántát kiközösítik, azok ne ti legyetek. A mama kifelé indult, amikor a nővérem utána szólt: ja, és van még valaki, akivel… és kimondta annak a nevét, akibe én belekábultam, akiért élni akartam. Anyám ugy fordult vissza, hogy a vak is láthatta: ö az egyike a háromnak Nem is kellett megszólalnia, tudtuk, hogy az a kedves, szelíd, fiú – halálfia. – Mondd el mit tettél vele, hogy csókolóztatok?! – lépett a nővéremhez a mama. – Nem csókolóztunk… vele estem át a… mert ö a legártatlanabb, ugy értem olyan akit bármire rá lehet venni, aki holtbiztosan hallgat, aki beéri annyival, amit kap, aki bármit megtenne, ha szépen kérik… – Hallgass! – ordítottam rá, és zokogni kezdtem. Ugy éreztem a mennybolt szakadt rám, megállt az idő, vége az életnek, mert nemcsak saját érzelmemet temethetem el, de… a nővérem is… te jó ég?! Ha a fiú, akkor ö is, vele is baj lehet?! A mami túlságosan gyereknek tartott ahhoz, hogy a továbbiakat is előttem beszéljék meg. Egyedül maradtam. Odaborultam az ágyra és sirattam… magamat. Akkor értettem meg, amit Nagyitól sokszor hallottam: a gyászolók nem az elhunytat, inkább önmagukat siratják vagy sajnálják: mi lesz velem, nélküled – zokogják a temetésen. Én abban a pillanatban csak rájuk gondoltam: mi lesz, ha a nővérem is megkapta a vírust? Mi lesz ha ö is életével fizet azért mert nem akart kilógni a csordából, a kába lányok közül, akik azon versengtek ki veszíti el előbb az ártatlanságát? De hát miért cserkészte be éppen az én álomlovagomat, a kellemetlen emlék megtesitesitésére?! Lehet, hogy napok múlva nála is pozitív lesz a vérvizsgálat és… Elgondolni is letaglózó! Aztán kiderült, hogy a nővéremnek igaza volt: pár nap alatt szájról – szájra járt a három fiú neve, de az ö vérvizsgálati eredménye negatív lett. Az orvosok szerint a partnere – akkor még – feltehetően – nem volt fertőzött, utána szerezte valakitől. Valakitől?! Hát ilyen hamar összeomolhat egy oltárkép? Csak ennyire hiheti, remélheti egy lány, hogy ha lesz türelme és érdemessé válik rá, egyszer észreveszik, viszont – szeretik, és a sors is ugy akarja, hogy annak se kelljen senki más. Ahogy a nővérem mondta: a jósággal legtöbb ember visszaél. Akit bármire rá lehet venni, akinek segítőkész, jó szíve van, aki nem tud nemet mondani, az – manapság az életével játszik. De ha az iskolában nincs HIV pozitív lány, akkor kivel? Hol? Hogy tehette?! Örjitö éjszakáim voltak és napok alatt felnőttem a bajokhoz. A nővérem megúszta, de mi lesz vele? Kínok kínjával kell meghalnia. Bimbóba fullad egy pompázatos virág, a legvágyottabb hímporú egyed – és holtbiztos hogy önhibáján kívül. Nem hittem, mert nem akartam hinni, hogy a vágya hajtotta a fertőzött nő karjaiba, esküdni mertem volna rá: hajlott a szép szóra, hagyta magát lépre csalni. A három fiút ugy kerülték, akár a bélpoklosokat, mégsem maradt ki egyikük sem, nem ment át más iskolába. Talán mert a megszokott környezet, az elhidegülő – valamikori barátok – az emlékek tartották ott őket. Nincs törvény a vírushordozók közösségből való kizárására Az én szerelmem jó tanuló volt, nemcsak osztály, iskolaelsö. Orvos akart lenni, mint az apja, aki pár éve elhagyta őket, egy másik nő kedvéért. Vajon, hogy tud majd elszámolni az orvosi esküjével, ha saját fiáért sem tette meg, azt ami – mások esetében – hivatásbeli – kötelessége volt: vigyázz, a halál itt ólálkodik a közeledben és a legkecsegtetőbb jelmezt öltve magára, a testi szerelem felelőtlen, buja vágyát használja ki, hogy csontos karjait mielőbb köréd fonja. Ha addig titkoltam amit érzek, a borzalmas hírből ocsúdva, nyíltan egyenes derékkal, arcomon belülről fakadó, boldog mosollyal mentem fel – tízpercekben, – hozzá. Mindig egyedül álldogált, könyvvel a kezében, mint aki képtelenségnek érzi, csak a halálra várva: élni. Ugy örült nekem, mint fuldokló az utolsó szalmaszálnak. Mindenről beszélgettünk, csak a bajáról nem. Sokszor láttam, mennyire vágyik a simogatásomra de, – nem jobban nálam – , mégsem oldhattam másként a feszültségét… a többiek előtt, csak beszélgetéssel. Ha telefonált, hogy találkozzunk, mert beleörül a halálvárásba, ha nem hallhat meleg, emberi szót – , más volt a helyzet. Ültünk, egymás mellett, fogtam a kezét, érezve, hogy erőt merít bel ölem, de azt is, hogy az addigi vágy, amely a csókjáért, bőrének érintéséért égetett, valami borzadályfélébe megy át, amelyet sajnálat kelt ugyan az emberben, de hiába próbál tenni ellene: irtózat lesz belőle! A vigasztaláshoz nemcsak szerelem, hajdani rajongás, de hatalmas erő is kell. Csak az tud erőt adni, akit lélekre ható aura vesz körül, akiről leragyog: itt vagyok, segítek, enyhitek a kétségbeeséseden. Én nem akartam hallani, de ö ugy érezte: el kell mondania, hogyan fertőződött meg. Anyja kolléganője, egy harminc felé járó, nő csalta lépre. Kérte, segítsen hazavinni a csomagjait és, mert sokszor könnyebb hagyni magunkat, mint tiltakozásunkkal megbántani valakit, az asszony megerőszakolta. Előtte, a nővéremen kívül nem volt kapcsolata, és szinte eszét vesztette, mikor a buja nő egekbe emelte. Ahogy a gyerek bízik a felnőttekben, ugy hagyta, adta magát, az asszony kénye kedvére, akit az sem ment fel az óvszer elhagyásának vétke alól, hogy szerette érezni a férfit, és ugy tartotta: valamiben úgyis meg kell halnia. Az sem szól felelőtlen életfelfogása mellett, hogy csak a kapcsolatuk után pár nappal közölték vele: HIV pozitív, és – dicséretére legyen mondva – ha fel lehet egyáltalán menteni egy felnőttet a gondatlan veszélyeztetés vétke alól, – többé nem akart találkozni a megperzselődött kamasz – szeretővel, aki pedig epekedve keresett alkalmat a gyönyörödésre.

Tizennyolc éves múltam. Nagykorú vagyok, vagyis azt tehetem, amit az emberségem diktál, és a szüleim tudják: hiába is mondanák: ne üljek az ágya mellett, ne látogassam. De ha én nem, – aki annyira szerette, aki benne látta élete értelmet, sírig tartó boldogságát, – akkor ki?! Anyja, aki illedelmes, szófogadó fiúnak nevelte, idegösszeroppanással kórházban fekszik. Nem is lehet azt ép ésszel kibírni, hogy valakit élete virágában, így ragadjon el a halál! Az asszony, aki a bajt okozta: halott. A három fiú közül – egyik – félévre rá – ment el, a másik panaszmentesen él, de azóta új nevek kerültek bele a köztudatba, pedig az első hírre, hogy megszeppent minden diák?! Ki igazodhat el ezen az átkozott pestisen. Titkos szerelmem féléve kezdett haldokolni. Akkor tört rá a gyors lefolyású vég, amikor felvettek az egyetemre. Halasztást kértem és szociális munkásnak jelentkeztem, hogy minél többet lehessek vele, és a szerencsétlen sorstársaival. Néhány napja alig piheg. Csont és bőr. Csak én látom, benne azt a drága fiút, akibe csitriként, örökre beleszerettem. Pár hete már, szinte csak én beszélek, ö hallgat, és – ha tud – mosolyog. Érzem, amíg ott vagyok mellette, boldog, nem kiált jajongva a megváltó halál után. Nem miatta döntöttem ugy, hogy orvos leszek, de az ö betegágya mellett tudatosult bennem: alkalmas leszek a pályára. Semmi nem undorit ott mindent megtettem érte, mert régen érzem már ugy, hogy az embereken való segítésnél nincs nehezebb, egyben csodálatosabb feladat. Mindvégig hittem a csodában, pedig tudom: a csoda ritka madár. Kértem, hogy tartson ki, mert aki időt nyer, csatát nyerhet… de ma mindennek vége lett. Csak rebbent a szemhéja, amikor meghallotta a hangom. Odaültem mellé, megfogtam a kezét, és végre elmondtam neki: mióta és mennyire szeretem! Sosem beszéltem eddig róla, de ugy éreztem: bucsuajándékként meg kell tudnia. Utolsó erejével rámkerekitette a szemét. Arccsontjára száradt bőre ráncokba húzódott: grimasszá torzult a belső örömtől felragyogó mosoly. Így is értettem, mi zajlik le benne. Milyen csodálatos érzés fut át, kin októl meggyötört testén. Mit jelent neki a tudat: ott van mellette, aki hűen, kitartóan szerette, akiért érdemes lett volna élnie, és akire – utolsó pillantást – is boldogság vetni. Nagyon lassan csendesedett el. Megkínzott teste halálba boldogult, miközben évek óta apasztott könnyem árja újra megeredt. Keze az enyémben erőtlenedett el. Arca, – ha lehet még sápadtabb lett. Először láttam embert meghalni. Ha orvos leszek biztosan akad, akit a halálba kell vigasztalnom, ami önkínzás nélkül ezredszerre sem megy. Sokan a kezüket is meg tudnák csókolni azoknak, akiknek elég erős a lelkük, hogy az elesetteket gyámolítsák, könyörületes munkájukkal könnyebbé tegyék a gyógyulást, vagy az elkerülhetetlen halált. Aki születik annak meg is kell halnia. De nem mindegy, hogy az idő, ami a születés és a halál között van, : milyen hosszú és hogy telik el. Kapunk, vagy hagyunk magunk után bármit is, ami értelmet adhat a földi létnek? Az átlagos emberi életkor emelkedik az okosan, élők előtt gyönyörű jövő áll. Kivéve engem. Tudom: a munkában kell örömet találnom, mivel egyszer szerető ember lévén, sosem tudnék senkiért ugy rajongani, ahogy kislányszívemmel öt szerettem. Titkon is imádnám mindhalálig, csak tudnám hogy él, hogy boldog. Bárcsak előbb megmondhattam volna neki, milyen nagyon szeretem, és egészséges, erős karjaival átkapva, körbetáncolhatott volna velem, hogy utána, ujjongó örömében olyan forrón, olyan észvesztő vággyal csókoljon, becézzen, ahogy gondolatban én tettem és olyan önfeledt boldogan, súgja: szeretlek, ahogy én már nem fogom soha!

[/rkey]