Szeress bátran, drágám!

Irta: Linda Taylor

Nora Woollich készült erre a napra. Régen eldöntötte már, hogy nincs értelme tovább az életének. Amióta George meghalt, elviselhetetlenné vált minden. Túlságosan jó férj volt ahhoz, hogy élni lehetne nélküle. Gyermekük nem született, amit mindketten nagyon sajnáltak, de talán még összébb fűzte őket az egymásra utaltság. Csodálatos tizenkét évet éltek együtt.

Bármerre megy a házban, minden Georget juttatja eszébe. Üres a helye az ágyban, nem nyúlhat át hozzá, ha rosszat álmodik. Igazi szerelmi házasság volt az övék. Különben hogy is lehetett volna ö, a vagyontalan lány, egy jómódú családból származó orvos felesége?! A búcsúlevelet régen megírta. Még szerencse, hogy nem a szomszéd államban élnek, ahol az öngyilkossági kísérlet bűncselekménynek számit, és az életben maradót elit élhetik. Ö azonban nem maradhat életben. Restellné, ha ijesztgetésnek vennék a tettét. Férje praxisában akadtak “bérletes öngyilkosok” – George nevezte így őket, akik csak riogatni akarták szeretteiket. Ö biztosra megy, pedig tudja, hogy az öngyilkosság Isten ellen való vétek. Az életet ö adta és csak ö vehetné el. Kár, hogy elegendő erőt nem adott a sorscsapások elviseléséhez. Képtelen tovább élni. Ugy tervezte, hogy délután négy órakor fejezi be, pontosan akkor, amikor George, egy évvel ezelőtt – örökre lehunyta a szemét. Legalább a halálukban legyen valami közös, ha már a rengeteg szenvedést nem oszthatta meg vele. A méreg színtelen, szagtalan. Sherrybe téve hajtja le, és másodpercek alatt végez vele. Még van négy órája. Ez lesz a legnehezebb. Hozzákezdeni már semmihez nem érdemes. Talán legjobb, ha még egyszer végigjárja a házat, megsimogatja George kedvenc tárgyait, készül a találkozásra,… odaát.

A ruhát, amelyet George annyira szeretett rajta, odakészítette a dolgozó szoba foteljére. Még ráér átöltözni. Abban szeretne elmenni. Leült az íróasztal mögé, oda ahol annyiszor dolgozott késő éjszakáig a nyughatatlan szellemű, mindig újat, jobbat kereső fáradhatatlan orvos, akivel a véletlenek sorozata hozta össze.

Tinédzser kora óta fájt a vakbele. Gyakran bele – belenyilallt a hasába, különösen ha futott, vagy erőltette magát. Olyankor kétrét görnyedt, nehogy észrevegye valaki. Félt a műtéttől. El akarta odázni, amíg csak lehet. Ha jelentkeztek a görcsök, hideg vizes ruhával, vagy jéggel borogatta és sikerült is ekéznie az alattomos nyilallást… Husz éves koráig.

Akkor már ügyintézőként dolgozott egy nagy cégnél és munkaidőben kapta el a fájdalom, amely minden addigi görcsölést felülmúlt. Kolléganyi észrevették, hogy szenved és egyikük ráparancsolt: menj azonnal orvoshoz. Ha félsz egyedül, elkísérlek. Egy óra volt hátra a munka idöböl, legalább addig próbálta kihúzni – hiszen egy hosszú levél volt a gépben, félig készen, de nem sikerült. Bárhogy akarta, nem tudta befejezni, de a kíséretre nem tartott igényt. Egyedül ment el az orvoshoz, nem akart senkinek a terhére lenni. Ugy érezte a fájdalom kettesben sem csökken, egyéb baja meg ugy sem eshet. Majd vigyáz az úton. Mire odaért, halottsápadt volt. Soron kívül megvizsgálták, vérképet csináltak és mivel a fehérvérsejtjei tizenkétezerre rúgtak, azonnal kórházba utalták. A hasát kíméletlenül áttapogatták, és egy kicsit meg is könnyebbült közben, mert azt tudta, hogy a vakbél a jobb oldalon van, nemrégen műtöttek az egyik munkatársát, és neki ott nem fájt a nyomás. De a bal oldalon, nem bírta ki szisszenés nélkül.- Vakbél! – jelentette ki a doktor. – Melyik kórházban akarja kivetetni?- Muszáj?- Örüljön ha nem késett el vele. Az egyik legkönnyebb beavatkozás, ha időben kerül műtőasztalra a beteg, de ha nem… rossz vége is lehet.- És… biztos, hogy…- Ne féljen, mielőtt belevágnak a szép fehér husikájába, még megvizsgálja néhány szakorvos. De azt hiszem a diagnózisom után nem kell kérdőjelet tennem. Kérjek mentőautót, vagy van, aki bevigye?- Természetesen… vagyis nem kérek mentöautót.- Akkor megírom a beutalót. Melyik kórházba akar menni.

Hirtelen nem is tudta mit mondjon. Addig csak a manduláját vették ki, azt sem abban a városban. A doktor várt egy darabig, aztán felsorolt három kórházat, hogy válasszon, mert a beutalóra rá kell írnia. Az egyiket a világért sem választotta volna, mert a kolléganőjének nemrégen ott vették ki a vakbelét, és azt mondta, ugy megkínozta, egy kezdő doki, mint egy kutyát. Maradt tehát a másik kettő… és maga sem tudja miért választotta közülük éppen azt, amelyikben George dolgozott, hiszen addig fogalma sem volt arról, hogy az intézmény a világon van. Talán mert azt mondta a doktor: az van legközelebb, és ugy gondolta, oda taxira sem lesz szüksége.

Hazament néhány holmiért, és egy óra múlva jelentkezett a kórházba. Tudta, hogy semmiképpen nem húzhatná tovább, hiszen az utolsó száz métert már majdnem kétrét görnyedve tette meg. Ujabb vizsgálatokon esett át, és két óra múlva a műtőasztalon feküdt.- Csak nem fél? – hallott egy kedves hangot?- Nem azazhogy… – nyögte ö, mert akkor már kezelésbe vették. A hasát jóddal törölték le, körbeterítették zöld lepellel, ugy érezte az egész teste egyetlen görcs. Pedig kapott előtte egy koktél injekciót és azt ígérték: minden mindegy állapotba kerül és ugyis helyi érzéstelenítéssel mütik.- Tíz perc múlva újra az ágyban lesz! – ígérte a kedves férfihang. – Ha nem hiszi, ellenőrizzen. Nézze az órát, ott van a falon. Legalább eltereli a figyelmét a kezünkről. Bár akkor se nagyon láthatna ide, ha akarna. Paravánt húzunk a szeme elé.

Szót fogadott. Tekintetét az órára szegezte, és hamarosan rájött, milyen ólom lábakon jár az idő, szorongás közben s milyen szélvészként rohan, ha siet valahova, vagy rosszul osztotta be az idejét. Azóta tudja, hogy vakbélműtét és vakbélműtét között mindig van különbség. A kolléganője nemcsak az orvost fogta ki, de a vakbele is akut volt. Talán George, és a sors már akkor is kedvébe akart járni, de szinte semmit nem érzett. A kloretil permettől jegessé vált a bőre, aztán néhány szúrást érzett, majd nem sokkal később, valami meleg folyt végig a hasfalán. Tudta, hogy a vére, vagyis már úgyis mindegy, a vágáson túl van, legjobb ha kienged… és nézi az órát.- Akut! – hallotta a vigasztaló baritont, de tudta, hogy a megjegyzés nem neki szól: a teamnek. Vagyis ö is hosszadalmas kínlódásra számíthat, akárcsak a kolléganője, de meg is érdemli, aki annyira gyáva, hogy egy ártalmatlan műtéttől is fél, az szenvedjen. – korholta magát hangtalanul.- Most egy kicsit kellemetlent érez majd, de ne féljen, nem tart sokáig.

Az óramutató csigalassúsággal haladt előre. Az érzés valóban elég kellemetlen volt. Mintha a beleit húzták volna ki, mint később megtudta, jól hitte.- Mióta érez fájdalmakat? – próbálta elterelni a figyelmét a sebész.- Hat éve! – mondta ki köntörfalazás nélkül.- Hat éve? Elég jól tűri a fájdalmat, csak egy kicsit felelőtlen, Miss. Sanger. A vakbél egyszerű műtét ha idejében kerül asztalra a beteg, de előfordul, tehetetlenek vagyunk a késedelem miatt. Ne ijedjen meg. Magánál nem áll fenn vészhelyzet, csak azt akarom, hogy tanuljon bel öle… vagyis ezentúl ne vegye ilyen könnyen a dolgokat. Élete csak egy van az embernek és maga még olyan fiatal…

Szégyellte magát, mert tudta, hogy a szemrehányás jogos. Négy perc telt el, az ígért tízből! – állapította meg az órára nézve. De akkor még nem tudta, hogy akut. Vajon meddig tart így?! Eddig el lehetett viselni a dolgot, de még a felén sem jutott túl. Az óra inkább idegesítette, mintsem nyugtatta volna. A körbeállókat nem láthatta, eltakarták el öle. A műtőasztal feletti tükör vakit ott, az inkább azoknak segített, akik dolgoztak rajta. A kedves hang tulajdonosából, csak a maszk felett sütő fekete szemeket látta. , azt is csak pillanatokig, még az elején. A tekintet biztató volt, de hát az a legkevesebb, hogy valaki kapcsolatot teremtsen a beteggel, mielőtt belevág! – gondolta. Beidegződés. Mindenkihez szólnak egy – két bátorító szót, ha nem ö, akkor más. Az óra a hetedik percben járt, amikor teljesen ellazult, mint amikor már ugy sincs visszaút, rá kell bíznia magát a sorsra, vagy a szerencsére, ugy sem tudna változtatni semmin, még ha akarna sem. És ö nem is akart. Végre túl lesz rajta. Nem kell riognia a legkisebb nyila lásra is és hátha nem hal bele, hátha ö jobb orvost fogott ki, mint a nyavalygós kolléganöje.- Miss. Sanger, hősiesen viselkedett, de ugye nem is fájt olyan nagyon? – szólalt meg a kedves hang. – Már csak a varrás van hátra, de az semmiség. Ugye igazam volt? Tíz percen belül maradtunk! – mosolyogtak rá a fekete szemek. – Köszönöm, uraim! – mondta és elhagyta a műtőt. Milyen magas, izmos! – gondolta utána nézve, és sajnálta, hogy a maszkját nem húzta le. Legalább az arcát láthatta volna?! Rá sem ismer, ha vizit alatt megkérdezi: hogy van? Tudta, hogy minden sebész megnézi egy bizonyos idő után, hogy van a betege. Legalábbis a lelkiismeretesebbje. Vagyis láthatja még… elkerülhetetlen, hogy újra találkozzanak… de mindenképpen szeretné megköszönni a biztos, gyors és fájdalommentes munkát. Kár volt annyira tartania a beavatkozástól, de fő, hogy túl van rajta.

Amikor visszakerült a tizenkét ágyas hodályban az ágyába, ugy érezte: a világ újra szép, csak ne lenne olyan fáradt. Az izgalom meri tette ki. De hát feleslegesen izgult, amire sajnos az ember mindig utólag jön rá. Ólmos álmosságot érzett. Arra ébredt, hogy fogják a kezét. Kinyitotta a szemét és megpillantotta a kedvesen csillogó, koromfekete szempárt, egy kimondottan szép, férfiarcban. A kedves, bátorító mosoly különösen jól állt neki.- A nevem George Woollich. Gondolom tudja, hogy én végeztem el a beavatkozást. Ugye nem is volt olyan borzasztó.- Nem doktor Ur, és még egyszer nagyon köszönöm. Magának olyan könnyű keze van, akár egy pillangó.

George elengedte, és visszatette a kezét a paplanra.- Egy pillangó? – ismételte meg majdnem súgva. – Kicsit nagy lepke volna!- Nem ugy gondoltam! – pirult bele ö.- Tudom, hogy értette, és köszönöm. A sebész két jelzőnek örül, amikor a munkáját méltatják, és ezek egyike a könnyű…- A másik a: biztos?- Eltalálta. – nyugtázta a férfi. – Minden rendben! A pulzusa nem is lehetne jobb. Reméljük nem fog belázasodni, vagy ha lesz is egy kis hőemelkedése, azt csak a kiállt izgalom okozhatja.

És akkor, abban a csodálatos pillanatban, amikor már sikerült az arcára erőltetnie egy hálás mosolyt… megjelent az ajtóban Brian Smith, karján egy halom vörös rózsával, kezeiben négy – öt kisebb csomaggal. Semmibe vett holdvilág képe ugy ragyogott, mintha valódi lenne. Csak ne nézne ugy rám, mint egy szentképre! És minek jött ide, máris? – bosszankodott némán, de belepirulva. George odanézett az ajtó felé, mi okozhatta betege hirtelen hangulatváltását, majdhogynem ijedtségét, és mivel látta, hogy a felpakolt, sugárzó képű férfi feléjük tart, elköszönt.- Már meg is érkezett, aki gondolom nagyon örül, hogy vége az alattomos fájásoknak… – mondta, és átment a terem másik végébe, egy epeműtött asszonyhoz.

Brian? Brian Smith fura kapcsolat volt. Gerogenek később mindent elmondott róla, de akkor bombaként hatott a megjelenése. Februárban húsz, hosszú szálú vörös rózsa, gépsonka, halomnyi sütemény, üdítők és minden, ami egy frissen műtöttnek tilos.- Maga hogy került ide? – kérdezte nem túl jókedvűen az aggodalomtól láthatóan párás tekintetű férfitól.- Ott vártam a házuk előtt és egy kis srác mondta, mi a baj. Csakhogy túl van rajta. Ha tudná mit álltam ki, mire kinyomoztam, hol keressem?!- Hogy engedték be… ilyenkor? – kérdezte, kedvetlenül.- Adtam a portásnak egy kis borravalót és azt mondtam, neki hogy a feleségemhez jövök.- Maga csak ne kompromittáljon engem! – fogta el az indulat.- Én csak szeretem Nora. Nem ismerek magánál kedvesebb lányt… és azt hittem a szívem szakad bele, hogy nem lehettem ott maga mellett, nem foghattam a kezét, vagy nem vállalhatom át magától az egész gyötrelmet.- Mert azt hiszi, hogy oda be is engedték volna?! Naiv lélek. – mondta fél szemmel George felé sandítva, aki akkor ment ki a kórteremből. Az ajtóból még visszanézett. Rá! Mintha kicsit gunyoros lett volna a mosoly az arcán. – komorult el még jobban, és már meg sem próbált odafigyelni Brianra, aki sorra rakodta le figyelmessége tárgyait, miközben, akár egy aranylakodalmas férj, állandóan anyáskodott.- A virágot mindjárt vízbe tetetem… hoztam egy kis csipkedni valót…- Csak ne lennének ilyen megnyilvánulásai? – dühöngött magában, és szinte értetlenül nézte a mellette szorgoskodó férfit. Ki lehet ez az ember? Annyiszor elképzelte már mindennek. Talán üzletember, kém, agy terrorista, katolikus pap inkognitóban, üdvhadseregi tábornok, vagy kokaincsempész. Titokzatos akár egy szfinx. Csak értené, miért jár vele, miért nem rázta le régen ezt a csodabogarat. Miért?! Mert gáláns, gavallér, mert ha megjelenik, ami mindig rendszertelen, akkor olyan helyekre viszi, ahova életében sose juthatna el, pénz híján, mert látszik rajta, hogy didereg érte, mert a lányok irigylik, és nem hiszik el, hogy semmit nem akar tőle. Nemhogy csókot várna, de a kezét is alig fogja meg. Ennyi!

Briant a buszon látta meg először. Ahogy ránézett, szinte megdöbbent. Forró nyár volt, de a férfi remekbe szabott öltönyben, kalapban, kezében bőrkesztyűvel, vadonatúj cipőben, remek ingben és a leg ujabb divat szerinti nyakkendőben pompázott. Nem csoda, ha megakadt rajta a tekintete. Nem a férfin, a kinézetén. Olyan volt, mint akit skatulyából húztak elő és… buszon. Ez a kettő valahogy ütötte egymást. Brian észrevette az ámulását és ugy könyvelte el, mintha a személyének szólna: meglátni és megszeretni egy pillanat műve! Az öltözetéről lerítt, hogy csináltatott, mindent rászabtak, talán még a cipőt is, és nem is akárhol. De hát mit keres akkor egy buszon?! Ha legalább ízléstelenül szedte volna össze, amit viselt, de mindene illett, mindenhez. Biztosan valami filmforgatásra megy, vagy onnan ugrott el, hogy benézzen az anyjához. De hol a kocsija? Igaz, hogy néha a tömegközlekedés gyorsabb és kicsit spiccesen is igénybevehetö. Minden megfordult a fejében, amíg a különös látványon álmélkodott, de Briannak csak az: tetszem neki, és milyen helyes lány. Együtt szálltak le, de a vak is láthatta, hogy Briannak eredetileg nem az volt az uticélja. Ö a nevetéstől pukkadozva indult el a lakása felé, de érezte, hogy a férfi pár lépés távolságra, ott van a nyomában. Ez hülye?! Csak nem képzeli, hogy egy ilyen piperkőccel mutatkozom ezen a környéken. Te jó ég. Mi lesz, ha leszólítja? Nem mintha sosem ismerkedett volna utcán, de nem marslakókkal, vagy avítt divatlapból kikecmergett gigerlikkel. A kirakatokban látta, hogy követi és kezdte mulattatni a dolog. Tulajdonképpen nem is rossz. Az arca tűrhető, kicsit túl kerek és erős az állkapcsa, de az összhatás nem rossz. Hát még ha levenné a kalapját. Kánikulában filckalap? Talán, hogy el ne vigye a szél a parókáját. De hát nem igen lehet kopasz, hisz harmincon innen ritka a nyakig érő homlok. Ahogy közeledett a kapuhoz, egyre idegesebb lett: mi lesz, ha mellélép és éppen akkor futnak össze valakivel, a lezserséghez szokott ismerősök közül. Egy életre eláshatja magát a cukkolásaik miatt. Micsoda divatmajmot fogtál ki! Ki hitte volna, hogy bírod a múlt századi fazonokat! Csak nem álarcosbálba készülsz vele, mert ha igen, művészet lesz hozzáöltöznöd. Ilyesmiket kellett hallgatnia, mert amilyen pechje volt, legalább három házbéli fiúval, találkozott, mire a közvetlenül nyomában lévő férfi elöl, beslisszolt a kapun. Brian, akárcsak egy élő szobor lecövekelt, és egy teljes órán át várt. Ö fentről figyelte és látta, hogy nagy a forgalom a házban. Akár kellett, akár nem, sokan indultak bevásárolni, vagy csak futni egyet, hogy közben szemügyre vehessék a fura figurát. A hír szárnyon járt arrafelé. Bosszantotta és egyben mulattatta is a dolog. Amikor már ugy érezte több kettőnél, lerohant, akár egy felfuvalkodott pulyka, és megpróbált elslisszolni mellette. De Brian résen volt. Hiába öltözött á, felismerte, holdvilág képe felderült, ami azt jelentette, hogy még kerekebb lett a széles mosolytól, megemelte a kalapját és mély tisztelettel – ismerősként – köszöntötte. Miértis ne?! Elvégre együtt utaztak a buszon és ö megbámulta, vagyis hite szerint kikezdett vele. Alig várta, hogy megszólaljon és elküldhesse melegebb éghajlatra, de a férfi némán lépdelt a nyomában. Arra vár, hogy én szólítsam meg? Ez vállon felül egy kicsit gyenge! – dühöngött az egyre kínosabbá váló helyzetben. Jó darabig bírta a néma követőt, de mihelyt megfelelő távolságba került az ismerősöktől nyüzsgő helytől, hirtelen megtorpant, hátrafordult és szembenézett a vigyori lovaggal.- Nem rendeltem díszkíséretet! Mit akar tőlem? – Mi van? Nem tud beszélni? – kérdezte, de abban a pillanatban meg is bánta. Miért ne lehetne valaki néma? Nem elég ha a szeme beszél. Nézz bele, olyan a tekintete, hogy fel tudna falni vele.- Bocsánat Miss… – nyögte fülig pirulva, Brian.- Csakhogy megszólalt. Elárulná mit akar tőlem? – kérdezte harciasan.- Szeretném magának lehozni a csillagokat, a lábai elé hordani az összes vörös rózsát… ha megengedi… – sorolta rajongó tekintettel.- Gondolom tüzoltó, ejtőernyős, vagy egy kertésztet boldogit, ha ilyesmiket ígérget?! – nevette el magát.- Nem az a fontos mi az ember, hanem hogy mit tud nyújtani a másiknak.- Akkor halljam a rizsát! – szólalt meg ö azon a nyelven, ahogy a discóbeli barátokkal cseverésztek.- Nem vagyok a szavak embere…- És legalább táncolni tud? – nézett rá, majdnem kipukkanó nevetési ingerrel.- Igen… de nem szeretek. Meghívhatom valamire?- A discóba indultam.- Az nekem túl zajos hely.- Azt hittem innen van a százon! – szemtelenkedett ö.- Nem a kortól függ, hogy ki milyen zenét, vagy táncot szeret. Valami csendes, de jó helyre gondoltam. Nem szeretem, ha terhére vannak az embernek, amikor egy kis meghittségre vágyik.- Vagyis meghitt kettesre? – kérdezte irónikusan.- Ne gondoljon mindjárt a legrosszabbra. Egy ujjal sem érinteném magát, amíg fel nem bátorít rá. Ahogy a buszon rám nézett az olyan volt, mintha csoda jelent volna meg előttem. Azt hiszi meg mernék érinteni egy csodát, hogy szertefoszoljon?! Tehát?- Nem bánom… de ugye nem sértődik meg, ha felállok és otthagyom?- Amíg velem lesz boldogit. Semmi nem tarthat örökké – mondta a férfi és leintette egy taxit.

Miért ne ült volna be, vele. A taxiban semmi nem történhet, hiszen ott a sofőr, akitől segítséget kérhet. A kocsi egy elegáns, zenés hely előtt állt meg. Kicsist elfogódottan lépett be, de Brianon látszott, hogy otthonosan mozog, a pincérek ismerősen fogadták. Amikor leültek, elhatározta, hogy semmit nem fogad el tőle, amiért ellenszolgáltatásra tarthat igényt. Megiszik egy kávét, üdítőt, vagy teát, ami a legolcsóbb. Aztán mégsem ugy lett. Vacsoráztak. És miket?! Nem is mert az étlap jobb oldalára nézni, mert a számok még centben is csillagászatiaknak tűntek, pedig biztosan dollárnak gondolta, aki gépelte. Csodás ételekkel ismerkedett meg, Brian nem győzött a kedvébe járni, legszívesebben a szívét tette volna ki elébe, és ha nem is beszélgettek túl sokat, kellemesen telt az idö.- Fogadjunk, hogy maga oroszlán! – mosolygott rá Brian.- Miből gondolja?- Tudja mit akar, és mindent el is fog érni az életben… magabiztos. Kevés nő előtt támadt lámpalázam, de maga kiskamaszt csinált belőlem a csodálatos kis egyéniségével.- Nem egészen értem. Olyan vagyok, amilyen. A megszokott társaságomból nem lógok ki…- Tudom. Maga a közepe. Egy oroszlánt akkor is lehet imádni, csodálni, ha nem annyira csinos, mint maga.- Én és a csinosság. Ideje, hogy szemüveget írasson. Egyébként divatos is. Ha az én lábamra valaki azt mondja, hogy csinos… az vagy vak, vagy…- Nem mondtam. Eszembe sem jutott, hogy kritikus szemmel nézzem…- Pedig jó ideig járt a nyomomban.- Elvarázsolva. Maga ott a buszon rabul ejtett. Az elkerekedett zöld szemeivel, a kicsit megnyílt szép ivü szájával. Kit érdekel ezek után a lába?!- A férfiakat! – vágta rá azonnal, mert fruska kora óta, valóban oroszlánhoz méltó magabiztosság volt benne, de a lábai miatt sokat gyötrődött. Ha egy karcsú bokát látott maga előtt az utcán, képes volt követni, le sem véve szemeit a gyönyörű lábakról. Miért nem lehet neki is olyan? A bokája kicsit vastagra sikeredett, és a lábszára is, de hát minden srác azt mondta, amit Brian: ki törődik a lábával, amikor ugy tud beszélni, ébren tartani a figyelmet, felébreszteni a kíváncsiságot, szórakoztatni, mulattatni, mint egy nagy?! Ez igaz. Sosem bírta az unott pofákat. Inkább bedobta magát és társaságban akarva – akaratlan, ö lett a középpont, vitte a szót, leütötte, vagy feladta a poénokat, vagyis senki nem unatkozott körülötte. Imádta az okos embereket, akikkel szó – ping – pongot lehetet vívni. Képtelen lett volna kihagyni egy jó poént. Az iskolában is bajba került emiatt. Az órák alatt, félig fennhangon, mindig beköpte azt, amit nem lehetett kihagyni, és persze az osztály dőlt, vagy pukkadozott a röhögéstől. A tanár, vagy velük mosolygott, vagy – mert éppen ideges volt – beirt az ellenörzöjébe. Később leszoktak róla, inkább a magaviseleti jegyébe építették bele az üzeneteket. Hogyne, amikor az anyja, egy intőre: Lánya óra alatt humorizál, és ezzel zavarja a tanítást ráírta: Örülök, hogy van humorérzéke! Ha elfárad az elme, a tanítást is eredményesebbé teheti egy kis nevetés!

Brian taxival vitte haza, és a kocsiban is csak nézte. Legalább fogd meg a kezem, te lüke, annyi jár egy ilyen óriási cechért! – gondolta, de cseppet sem bánta, hogy a férfi nem tette meg. Ugy sem meséli el senkinek, hogy kifogott egy tök impotens ürgét, aki csak a szemével, meg esetleg a szívével képes szeretni, de a szíve fölött vastagon bélelt a zakója. Sosem volt anyagias, nem vágyott többre, mint amennyit elérhet, ezért sosem érzett csalódottságot. Jobb ha az ember az álmainak, vágyainak is elérhető határt szab. De akkor valahogy belebujt a kis ördög. Használd ki, hogy módod adódott rá. Mit érdekel téged honnan, miből, hagyd, hadd vigyen olyan helyekre, ahol még a légkör is más mint amihez hozzászoktál. Legalább táncolni felkérhette volt. Biztosan tud, de csak hallgatták a fehér zongoránál ülő, művészien játszó zenészt, aki igazán szép, fülbemászó dallamokat klampirozott. Egyik – másik ismerősnek is tűnt, habár sosem volt nagy zenerajongó, de a halk, andalító muzsika mindig megfogta. A discó zene fülsiketítő hangosságát képtelen volt hosszabb időn át elviselni, szinte hordónyira dagadt tőle a feje, legalábbis érzetben. Amikor kilépett a villódzó fényektől, a decibellektöl kábán, légyzümmögésnek hatott az utca zaja. Csakis a barátai kedvéért járt oda, miközben irigyelte anyját, aki sokszor elmondta, milyen szépen táncolták az ö idejében a keringőt, a tangót, és más lassú számot, összesimulva, némán. A taxiban nem beszélgettek. Brian öt nézte, ö pedig gondolkozott. Ki lehet ez, hogy ennyire nem számit neki a pénz? Inkognitóban utazó, nép közé vegyülő sah, sejk, vagy olajmágnás? De hogy éppen ö fogjon ki egy ilyet, a mindig restellt virgácsaival… Kicsit meglepte, hogy a kapu előtt nem beszéltek meg ujabb találkozót. Biztosan elege volt belőlem. Most elmegy aranyat ásni, hogy a legközelebbi kivagyi traktát állni tudja! – gondolta ironikusan, és ugy tett, mintha cseppet sem érdekelné a jövő, de ahogy felfelé tartott a lépcsőn, határozottan bántotta, mert nem tudta mire vélni Brian hirtelen érdektelenségét. Vagy ugy gondolta: tudja hova kell jönnie. Neki könnyű, tudja hol lakik, ahol ha sokáig szobroz, megtalálhatja. De legalább valami telefonszámot adhatott volna, a nevén kívül, mert miközben a lakásajtót nyitotta, az is megfordult a fejében, lehet, hogy a neve sem az igazi! A Smith – szekkel folyót lehetne rekeszteni, Brian pedig egy keresztnév a sok közül. Lehet, hogy nagy baromságot csinált, de túl van rajta. Ö jó éjszakát köszönt, Brian azt mondta: viszontlátásra. Vagyis nem igen adja fel, csak nem akarja elkötelezni magát egy bizonyos időpontra: nem ér rá, ül, tárgyal, robbant, vagy isten tudja mivel tölti a napjait. Félelmetesen titokzatos figura. Csak egy oroszlán képes belemászni ilyen rejtélyes kalandokba. Amíg egyszer az orrára nem koppint a sors. Csakhogy túl volt rajta. Végtére is, emléknek nem rossz. Lehet róla ábrándozni, és visszaemlékezni mi mindent hordtak elébe abban a csodálatos étteremben. Csak nehogy bajba sodorja ez a felelőtlen ismerkedés.

Aztán egy hét múlva, amikor a hivatalból hazaért, messziről meglátta a kapuban. Ugy állt ott mint a hűség megtestesítője, akár a lávától köbe merevedett pompeji katona.- Mióta ácsorog itt?- Csak két órája. Gondoltam előbb végez.- Volt néhány elintéznivalóm.- Meghívhatom valahova?- Ugyanoda?- Miért is ne. Ha jól érezte magát… akkor menjünk oda, de akad még néhány hasonló hely…

És attól kezdve Brian jött, feltűnt, eltűnt, nem ígért semmit, de rövidebb, hosszabb idő után mindig megjelent, és ha beültek valahova, nézett rá, akár egy szentképre. Ö beszélgetés közben sok mindent elmondott magáról, de Brian még egy telefonszámmal sem viszonozta a közlékenységét. Valahogy nem is vette komolyan. Szellemlovagnak hívta. Sosem számított rá igazán, de képtelen volt kiverni a fejéből, a fura figurát, aki gavallér volt, gazdag és inkább szűkszavú, mint műveletlen. Nem volt könnyű szóra bírni, de csodálatosan tudott hallgatni, figyelni. Lassan megszokta a rajongó tekintetét, és még mulattatta is a dolog. Ha kedvét leli benne és nem sajnálja a pénzt, a bámulására, ám legyen Igyekezett magát a lehető legjobban érezni mert Brian jó közönség volt, mindenevő hallgató, kerek képén olyan derűvel figyelt rá, amit akár boldogságnak is hihetett volna. De hát mitől az? Hozzá sem ért a pár hónapnyi ismeretség alatt, hacsak nem valahova ki, besegítette. Különben soha a kezét sem fogta meg. Ez egy örült! – gondolta sokszor, de valahányszor várt rá, mindig engedett a csábításnak. Aztán egyszer megcsókolta. Igen ö. Annyira szánta már, mert Mindigis gyakorlatias ember volt: tudta mennyit költött miatta a fickó, és ugy érezte, a legkevesebb, amivel fizethet érte: egy csók. Más ennyi pénzért már legalább százszor megpróbálta volna nemhogy megcsókolni, de lefektetni is. Egyáltalán férfi az ilyen? – nézett rá szánakozva, aztán valami belső indíttatásból, vagy talán hálából, megcsókolta a férfit. Ö hajolt oda a szájához, amely gusztusos volt, de az ölelésre induló mozdulata megtört, mert a meglepetéstől döbbent imádó, hitetlenül bár, de fogadta a csókot. Szétnyílt szája találkozott az övével. Sok fiúval kipróbálta tizenöt éves korától, milyen a csók, van-e íze, más-e egyik mint a másik, vagyis szeretett csókolózni. Egyik – másik fiú csókja kifejezetten kedvére való, volt, de Brian ürü nyála, elundoritotta, és ahogy kezdte, olyan gyorsan abba is hagyta. Kicsit, mintha megrökönyödött volna, de nem volt tolakodó. Belenyugodott, hogy: ennyi volt, és az is valami. Elhomályosuló szemmel nézett rá, mint aki valami isteni csodát élt át. De ha így van, – gondolta ö akkor – , ez volt az utolsó csoda életedben kiskomám, legalábbis amelyikben én voltam a partnered. Attól kezdve igyekezett kitérni el öle, de nem sok sikerrel. Ha órákig ott állt a ház előtt, mielőtt elment, betért a Virágh boltba malomkeréknyi csokrot küldetett neki, egyetlen sor nélkül. Anyját megrémítették a ritka szép küldemények. Ki ez a férfi? Miért állsz szóba olyannak, akiről semmit nem tudsz. És ha bajba sodor, ha figyelik? Ha bűnöző?

És ott állt a betegágyánál is a hosszú szálú rózsáival, a rengeteg ajándékkal, s ráadásul, hogy bejuthasson: a férjének hazudta magát.

Kezdett elmúlni az érzéstelenítés hatása és már nemcsak Brian jelenléte ingerelte, hanem a fájdalom is. És kin töltse ki az ember a bosszúságát, kivel legyen pokróc goromba, ha nem azzal, aki kéznél van, akit ugy sem lehet megsérteni, akit le sem tudna rázni, vagyis akit, ha elveszít, oda se neki. Csak legalább ne akkor állit ott volna be, amikor az a csodálatos doktor látta, és ráadásul vissza is nézett rájuk.

Jött a vizit és Briannak mennie kellett.- Holnap újra jövök. Hozok friss virágot… Nem akar külön szobába feküdni? Szóljon ha valamire szüksége van…- Köszönöm… semmit nem akarok. Semmit csak nyugalmat. Álmos vagyok, fáradt, és fáj…- Beszélek az orvossal!- Meg ne tegye. Természetes hogy fáj, hiszen felvágták a hasam.- Maga kis hős. Azon leszek, hogy kárpótoljam minden szenvedéséért. Szeretem… – súgta bepárásodó őzbarna szemmel, Brian, és ö egyszeriben megbánta minden komiszságát. Egy férfi, aki odavan érte. Miért űzné el maga mellől, csak azért, mert egy orvos rámosolygott… és megműtötte. Az a dolga. Azért fizetik, de olyan lovagot, mint Brian nem minden bokorban talál. Csak tudná ki fia borja? És képes lenne… legalább megcsókolni?!- Jutalom a szenvedésért? – nézett George, nem sokkal később visszatérve, a még mindig víz nélküli rózsacsokorra.- Igen… azazhogy… nem az enyém. A magáé.- Ezt meg hogy érti? – lepődött meg Geroge.- Vigye haza a feleségének. Hálából hozta a…- Vőlegénye? – kérdezte George, és látszott, hogy választ is vár, érdekli, amit mondani fog.- Nincs völegényem.- Nekem pedig nincs feleségem. – mondta komolyan George.- A csokor mégis a magáé. Ö szánta magának, hálából amiért megmentette az életemet. Azt hitte, hogy halálomon vagyok…- Amiben nem is sokat tévedett! – jegyezte meg George. Sajnos anyámnak sem vihetem el a csokrot. Elhervadna. A harmadik államban lakik.- Akkor mit csináljak vele? – kérdezte ö tehetetlenül.- Kérünk egy vázát és gyönyörködhet benne. Vagy nem szereti a virágot?- Nem erről van szó, doktor Ur. Azt szeretném, ha elvinné, ha elfogadná. Csak van egy szoba, ahol nem lesz útban senkinek…- Igen, az ügyeletes. Ma éjjel úgyis rajtam van a sor. Hát, ha ennyire akarja?! Mihelyt befejeztem a vizitet, visszajövök érte.

És George visszajött. Elvitte a csokrot, nem is gondolva, milyen örömet okoz neki vele. Évek múlva tudta meg, hogy az örömszerzés kölcsönös volt. A húsz szál közül, egyet viszont is látott… lepréselve. Itt van az íróasztalában. – simított végig a fiókokon, Nora. Mit is mondott, amikor először elővette, és megmutatta? Neki köszönhetlek, hogy vagy! Istenem… George! Drágám!

De nem ment minden olyan egyszerűen. A rajongás, amivel a jóképű, nőtlen orvost a kórterem nőbetegi körülvették, szinte meghökkentette. Nézte, ahogy vele átlósan varratot szedett ki egy három gyermekes asszony hasából, miközben az, rajongó tekintetét le nem vette róla, és mindenki szeme láttára, a hasán dolgozó kezet simogatta?! Van ilyen?! De hát mit esznek rajta? Azt, hogy orvos, vagy hogy jóképű? És ö? Ö mit eszik, vagy enne rajta, ha egy sugárnyi reménye is lehetne rá. De nincs. Másnap felkelt és ahogy végigbicegett a folyosón, látta elmenni. Elegáns volt, de nem ugy, ahogy Brian. Lezserebben öltözött. Biztosan nem kenyérre kell neki amit keres! – gondolta. Vagyis nemcsak orvos, hanem amúgy is van neki mit a tejbe aprítani. Jómódú család, biztos háttér: így könnyű elvégezni az egyetemet. Az ilyen férfit számon tartják, szinte unikumnak számit az eladó lánykás, pénzes családok szemében. Ö labdába sem rúghatna, és mivel Mindigis nagyon józan fejjel mérte fel a lehetőségeit, nehogy csalódás érje, meg sem fordult a fejében, hogy ráhajtson a dokira. Akkora konkurenciával szemben ugy sem tudná felvenni a versenyt. Annyian láthatják, akár betegeként, akár társaságban és majd éppen őrá vet szemet?! Legjobb, ha rá sem hederít, vagyis és ugy tekinti, mintha hetven éves öregapó lenne.

Öt napig feküdt bent. A varratot George szedte ki.- Milyen szép fehér hasa van! – jegyezte meg.- Maga pedig remekül veszi a vért! – vágta rá.- Ezt meg hogy értsem? – nézett rá George.- Nincs valami jó vénám. Szinte alig látszik. Eddig senkinek nem sikerült első szúrásra… csak magának. Akkor nem akartam megdicsérni, de most, hogy bókolni kezdtünk egymásnak, ez is elmegy egynek!- Ha bármikor szüksége lesz egy vért jól vevő orvosra, csak szóljon!- Remélem sosem lesz szükségem többé orvosra. Egyelőre elég volt ennyi.- Olyan rossz emléke marad erről a mütétröl?- Nem csak… szóval elég gyáva vagyok. A tűszúrástól is kiráz a hideg. Nemcsak amikor belém döfik, de ha a tévében látom, hogy a narkósok, önmagukat szurkálják. Látom?! Nem is tudok odanézni. Anyám mindig megjegyzi: egy biztos kislányom, bel öled nem igen lesz narkós, legalábbis olyan nem, aki intravénásan szurkálja magát. Nem fantasztikus, hogy mire képesek azért a pár pillanatnyi mámorért. Holott…- Holott? – nézett rá George.- Egészen máshol kellene keresniük a…- Egyetértünk! – takarta be a férfi. Ugye nem is volt olyan borzasztó?- Mondtam már. hogy pille keze van. Köszönöm. – mondta ö és aznap alig jött álom a szemére. Nemcsak neki. Egy tizenhét éves kislány a harmadik ágyon belázasodott. A műtét napján nem valami jó dolog, de semmit nem találtak nála. Aztán amikor George megállt az ágya mellett, és a kislány ránézett, ö azonnal tudta, mi a láz oka. Szerencsére George is. Leült az ágya szélére, és mesélt neki. Másnapra elmúlt a láz, és egészen más mosoly jelent meg az arcán, ha Georget meglátta. Vajon mit mondhatott neki: hogy nős, vagy hogy egyszer majd érte megy, fehér paripán és feleségül veszi? Mesének mindkettő megteszi, tüneti kezelésnek sem voltak rosszak. Ha igaz?! Másnap este volt még egy kis cirkusz, amit az egyik nővér mesélt el neki.- Rossz nézni, hogy futnak utána? Egy kis hisztérika beleszeretett a mi Gregory Peckünkbe. Strumma műtétje volt, nem is Woollich doktor Ur csinálta, az a tyúkeszű mégis kikötötte, hogy csakis neki engedi kivenni a varratokat. Nem tudtuk lebeszélni róla. A doktor Ur előző éjjel ügyeletes volt, korán elment. Nem tudtuk elérni… igaz nem is nagyon akartuk, csak amikor az a szédült letépte a kötést a nyakáról, akkor láttuk, hogy több kettőnél. A doktor Ur nem sokkal később itt volt, és visszafordult a föld a sarkába. Ilyenek ezek a különszobások… – tette hozzá, és azonnal meglódult a fantáziája. Vajon mi történhetett köztük? Hogy sikerült Georgenak lecsillapítania a rajongóját, aki ráadásul igencsak módos szülök gyermeke. Mi lehet a különszoba titka? És, ha ilyen erős a vonzalom, akkor egy szerelmi hálóval több, amelybe szegény kis doki belegabalyodhat.

Két hét múlva vissza kellett mennie, hogy megmutassa a sebét. Szépen begyógyult, de benne ficánkolt a kis ördög és ugy kiöltözött, ahogy csak nem túl gazdag ruhatára, engedte. Gondolta, ha már ugy mentem be, ahogy bementem, olyan hétköznaposan, legalább egyszer lásson másként is. Az orvosok, a folyosón üdvözölték, meg is álltak néhány szóra, hiszen amikor már járkálhatott, sokszor ült ki a társalgóba és mindig akadt, akinek éppen nem volt semmi dolga. Csípték a humorát, és ki ne örülne az egész napi hajtás után egy kis szellemi kikapcsolódásra. Egy idő után, amikor éppen két dokival beszélgetett, megkérdezte: És Woollich doktor?- Soros az ambulancián. Mit mondjunk neki?- Semmit, csak hiányzott a csokorból. Mindent köszönök. Ebben a kórházban igazán öröm betegnek lenni, de azért egyhamar nem kívánok, visszatérni, kiszolgáltatottként.- Jöjjön látogatóként. Bármikor, ha erre jár. A sebet tulajdonképpen legalább egy évig, hetente látnunk kellene…- Még mit nem? – vette a lapot. – Most is csak annyit mondtak rá: gyönyörű. Szegény hasamat életében nem dicsérték annyit, mint itt.- Egy okkal több, hogy visszajárjon!

Alighogy hazaért csengett a telefon.- George Woollich! Hallom hogy keresett!- Én?! – próbálta elnyomni a lelkében felficánkoló örömöt.- Tévedtek?- Nem… valóban megkérdeztem hol van, mert mindenkit láttam, csak maga nem volt sehol.- Nem találkozhatnánk?- Velem?- Mit gondolt kivel? Vagy…- Hát annyian vannak, akik a betegei voltak és maradtak!- Nem tudom hogy érti, de biztos van benne némi irónia is, ami azt jelenti, hogy magát nem sikerült megbetegítenem. Általában az a sebész szokta megnézni a gyógyult sebet, aki a műtétet csinálta és…- Még mit nem? – nevetett ö.- Jó akkor… hagyjuk a sebét. Látni szeretném. Mikor és hol? Egy óra múlva szabad leszek.- Még nem nagyon járkálhatok… vagyis húzódik a sebem.- Akkor meglátogatom otthon. Milyen virágot szeret az édesanyja.- Azt nem is kérdezi, hogy én milyet szeretek?- Azt úgyis tudom!- Nem szeretem a vörös rózsát ha arra gondol. Elegem volt a rózsa kazlakból, amíg ott feküdtem.- Akkor viszek rózsaszint… talán az a legszebb.- Nem készültünk vendégségre, és… nagyon egyszerűen lakunk…- Szeretek mindent ami egyszerű. Akkor hétkor, megfelel?- Meg! – mondta ö és azon nyomban elfelejtette, hogy a sebe húzódik, futott be az anyjához.- Mami… mamikám! Eljön… meglátogat. Mivel kínálhatjuk meg.- De hát ki?- Aki műtött, a doki!- A doki?! – nézett rá enyhe rosszallással az anyja. Azért mert megműtött még nem kellene… biztosan nős…- Honnan veszed, mami?- Az orvosok kapósak. Még akkor is ha semmivel sem szebbek Belzebubnál. Az, hogy valaki orvos, hogy hatalma van a betegségek felett, legalább ugy megszédíti a nőket, mint egy filmszínész szépsége, egy zenész tehetsége, vagy még jobban. Ne éld bele magad túlságosan kislányom. Szeretnélek boldognak látni… és…- De mami. Boldog vagyok. Nem látod mennyire boldog vagyok?!

Kilencig vártak Georgera. Anyja egyetlen szót sem szólt, de nem is bírta volna ki az: ugye megmondtam, hogy csak játszik veled, vagy hasonló hegyi beszéd lemezt. Két órán át ült a fotelban, hajának minden szálát remek frizurába fésülte, vagyis mozdulni sem mert, nehogy összekócolódjon, és ugy lássa meg. Tetszeni akart, de nem sikerült.

Fél tízkor bement a szobájába. Pár perc múlva csörgött a telefon.- George Woollich… ne haragudjon! Tömegszerencsétlenség történt. Kaptunk négy súlyos esetet. Éppen kifelé mentem a kórházból, amikor elkaptak. Mind a négyet végig asszisztáltam. Mire az elérhető kollégákat összeszedték, nyakig voltunk a szabás – varrásba. Sose tudja meg, milyen szörnyű, amikor nem a szike vág fel egy emberi testet és nemcsak ott, ahol feltétlenül szükséges. Megbocsát? Miért nem szól már?- Mert nem hagy szóhoz jutni. Persze hogy megbocsátok, hiszen nincs is mit. Köszönöm.- Mit?- A négy ember életét.- Ugyan már… voltunk ott egy páran, de az is igaz, hogy sokszor néztem az órára. Tudtam, hogy vár, de nem hagyhattam ott a rám szorulókat. Nemcsak az esküm miatt. Az életemet tettem fel a gyógyításra, és mert az legdrasztikusabb de legbiztosabban segítő ága a sebészet, amellett döntöttem. Ma este bántam először… de azzal vigasztaltam magam, tudtam mit vállaltam. Az orvos egész életét eladja, az esküjével. Nem mehet el otthonról, hogy ne tudják hol található, ha kocsival megy és balesetet lát, meg kell állnia: nem segíthetek? Jártam már ugy, hogy kiosztottak néhány goromba szóval, és megmondták hova menjek. Ja, a biztosítás kemény dió.- Sose bántsa, hogy elkapták. Nekem is jólesett, hogy volt aki segítsen rajtam, amikor bevittek.- Gyönyörű hivatás, csak kicsit olyan, mint a katonaság. Sosem tudom előre, mit csinálok a következő fél órában, ezért nem szeretem időre elkötelezni magam. Ha én valaha megnősülök, szegény feleségemnek nem lesz valami leányálom az élete…- Ha szereti… megérti.- Vagy még a féltékenységével is gyötör. Hallom a kollégáktól, hogy…- Nem jól választottak. Szerintem, ha valaki orvoshoz megy, az határozza el, hogy sosem lesz féltékeny, mert egy féltékeny orvos feleség előbb utóbb a diliházba kerül. Sosem mehet biztosra, hiszen ha a férje után oson, és ott találja egy meztelen növel egy lakásban, akkor sem vádolhatja, hiszen az a dolga, hogy aki panaszkodik azt megvizsgálja. Fő hogy a sztetoszkópja a keze ügyében legyen…- Remek humora van. Ha tud egy olyan feleségnek valót, aki írásba adja, hogy…- Akkor sem ajánlanám… másért nem állnék jót.- És magáért?- Hát… nyugtával a napot. De mindent elkövetnék, hogy annak a szegény agyonhajszolt páromnak ne legyek még én is a terhére. Másképpen próbálnám megtartani, nyugodt otthont, boldog fészket, kellemes légkört teremtenék, hogy amikor csak teheti, szívesen járjon hazai- Holnap találkozhatnánk? – kérdezte Goerge.- Nem… holnap randevúm van. Egy hete beszéltük meg. Tudja… azzal a… látogatómmal.- Hol?- Miért érdekli?- Én is ott leszek.- Randevú hármasban? – kérdezte nevetve.- Majd én megyek később és bemutat neki, mint aki megmentette az életét. Ahogy az a fickó odavan magáért, egész este a kedvembe fog járni.- Belemenne ilyesmibe… – kérdezte kétkedve.- Ha maga is ott van, miért ne?

Aztán találkoztak egy párszor hármasban. Fura helyzet volt, de valami belső hang azt súgta: járt utat a járatlanért sose hagyj. Bármilyen visszataszító is Brian csókja, de nem követeli meg, el van nélküle, viszont a figyelmessége, az odaadása, a kedvébe járása hiányozna. Sose cseréld fel a biztosat, az esetlegessel. A doktor Urnak ezer ilyen randevúja lehetett már, a műtöttjeivel, habár nem olyan biztos, hogy éppen ilyen, vagyis hajlandó lett volna bármelyikükkel is hármasban végigülni egy egész estét… illetve hármat.

Brian valóban boldog volt, hogy valamit meghálálhat abból, amit George érte tett, és inkább hallgatott, mint beszélt, vagyis ök. nyugodtan tere – ferélhettek. Mindig Brian vitte haza taxival. Nagy nehezen kibökte, hogy nincs jogsija, utálna vezetni, ezért meg sem próbálja. George mindig kocsival érkezett és megvárta, amíg ö beszállt a taxiba, csak azután indított. A harmadik randi után, alig ért fel a lakásba, George hivta.- Megkérdezhetem mikorra beszélték meg a következő randevúnkat?- Holnapra. Nem tudtam lerázni. Most egy hétig állandóan itt van. Előfordul, hogy hetekre elmegy. Nem mondhattam neki, hogy…- Különösen ugy, hogy én semmivel nem biztattam.- Mivel kellett volna biztatnia?- Hogy helyettesíteni tudom öt.- Nem lenne nehéz dolga. Semmi nincs köztünk, ha erre gondol…- Elég jó a szemem. Észrevettem. Fura ember. Féltem magát töle.- Hogy érti ezt?- Ölni tudna magáért.- Ne vigye túlzásba, olyan szelíd, akár egy galamb. Fát is vághatnék a hátán, azt sem bánná, ha…- Ez a legrosszabb. Aki ennyire magában éli meg a kudarcait, vagy az örömeit, az könnyen kitörhet és akkor…- Alaposan rám ijesztett, de nem tudom lemondani. Nincs meg a telefonszáma.- Kérdezze meg a tudakozóban!- Már kérdeztem, nem most, korábban, de nincs telefonja. Holnap este hétkor itt lesz a ház elött.- Köszönöm. Ezt akartam tudni. Ja, és még valamit: akar a feleségem lenni?- Micsoda?! – kérdezte elég hosszú szünet után.- Megkértem a kezét.- Akkor jól hallottam. Remélem csak viccel.- Ilyesmivel soha.- De hát…- Feleljen… igen vagy nem?- Volna olyan nő, aki a helyemben nemet mondana?- Ér etettem… szerelmem! – mondta George nagyon kedvesen és letette a kagylót. Ö még percekig tartotta a markában, aztán lerogyott az első székre és anyja nem értette: mi baja. Ugy nézett maga elé, olyan hitetlenül, mint aki nem képes felfogni, mi történt vele. Pedig csupán egy ritka csoda részese lehetett, olyané, amely keveseknek adatik meg és nagyon ritkán, akárcsak a mesében, de vele megesett.

Másnap háromnegyed hétkor csengettek.- Csak nem jött fel ez az, örült? – nézett anyjára.

Az ajtóban George állt, kezében két csokor rózsaszín rózsával. Teljesen egyformák voltak. Akkor találkozott először az anyjával, de mintha évek óta ismerték volna egymást. Persze a kórházban már látta a doktor urat, de az más volt. George közvetlen, kedvessége cseppet sem feszélyezte.- Leánykérőbe jöttem asszonyom.- Azt hittem csak viccel a lányom, amikor elmesélte, hogy…- És mi lesz Briannal? – kapott észbe ö, mielőtt elujjongta volna az igent.- Barátsággal váltunk el. Nem is hittem volna, hogy majdnem félórával a randevú előtt már itt találom a kapuban. Megmondtam neki, hogy feleségül veszem magát, mert szeretem. Mire azt mondta ö is, és ö sokkal régebben. Akkor miért nem előzött meg a leánykéréssel? – kérdeztem. Mert hinni sem mertem, hogy valaha az enyém lehet. – mondta. Vagyis nem lesz nehéz megbarátkoznia a gondolattal. Az ember csak akkor csalódik, ha amiben nagyon hisz, nem teljesedik be. Ugye nem haragszik? – kérdeztem barátian. Azt hiszem van egy kis forrom maga előtt. Engem ö is szeret… Féltem, hogy megkérdezi: mondta? Nem is tudom mit felelhettem volna neki. sorolta George, mintha egy színdarabot olvasott volna.- Hogy igen! – mosolygott rá ö, és a többi már olyan simán ment akár a mesében. George csókja édes volt, az ölelése minden porcikáját tűzbe hozta, és ami igen sokat számított: a szülei nem csak tetették, hanem igazi örömmel fogadták.- Tudod kislányom sosem szóltam volna bele a fiam választásába. – mondta az anyósa, amikor George elvitte bemutatni. – Azt szeretném, ha boldog lenne. Ugye megígéred, hogy elnézed neki a hibáit… mert vannak… és boldoggá teszed. Elég ha csak szereted, hiszen ö is nagyon szeret. Nekem elhiheted. Az én fiam. Volt néhány flörtje, vagy szédítése amit végigasszisztáltam. Csakhogy megszűnnek a próbálkozások. Itt volt az ideje. Harmincegy éves. Egy férfi tombolja ki magát, de harmincon túl már ideje családot alapi tani. A gyerekeket fel is kell nevelni és ha nagyon idősek a szülök, nem alakulhat ki megfelelő kapcsolat közöttük. Régen még két nemzedéknyi korkülönbség sem számított, de ma tíz év is elég, hogy a szülő és gyermek ne értsék meg egymást. Gyorsul a tempó, minden pillanatban változik valami, és aki nem képes lépést tartani, az nemcsak a technikában és egyebekben marad le, de a család összetartó szerepét is képtelen lesz ellátni. Hogy mi mindenre kapható egy nő, ha megszédül? Majd egyszer mesélek… vagy inkább nem. Ugye nem vagy féltékeny természetű? Mert ha igen, nem sok időt jósolok nektek. Bízzál benne. A látszat csalhat, a fiam soha. George nyílt szivü ember, és őszinte. Ha kísértésbe esne, te lennél az első akinek elmondaná… és kérne, hogy segíts neki. Az apja is orvos… ismerem az orvosfeleségek életét. Nem könnyű. Nagyon kell szeretni őket, és hinni a szerelmükben, ha boldog akarsz lenni és boldogi tani akarod öt, fogadd meg a tanácsaimat. Bennük nemcsak azt lehet rajongásig szeretni, hogy kedvesek, előzékenyek, hanem azért is csodálhatók, amit csinálnak, feltéve ha szívvel lélekkel teszik a dolgukat. Ez nem mesterség, hanem hivatás, és nemcsak szorgalom, odaadás, hivatástudat, de végtelen emberség, erős gyomor, edzett lélek és tengersok türelem kell hozzá. Egy ember nem képes ennyi mindenre, és ki segítse, hogy helytálljon, ha nem a felesége, a családja.

Szegény anyósa, két éve temették. Még szerencse, hogy nem érte meg a fia halálát. Sokszor elmondta: az élet rendje, hogy az öregek menjenek el előbb, mert egy anyát elveszíteni nagy fájdalom, de ha valaki a gyermekét temeti el, az észvesztő bánatot jelenthet.

Nora felállt a férje íróasztala mögül, és az órájára nézett. Negyven perc múlva négy óra. Ha pontos akar lenni, ideje átöltözni. Milyen gyorsan elrepült az idő, pedig azt hitte sosem jön el a négy óra. Még egyszer felemelte George képét, nézte a mosolygós, drága férfiarcot, amíg könnyeitől láthatta.- Jövök szerelmem. Kicsit furcsa elképzelni, hogy leírják rólam: élt harminckét évet.

Paul Clark órák óta vezette a nesztelenül suhanó kocsit. Minden tagjában ólmos fáradtságot érzett. Ódzkodott a repüléstől, ezért választotta – ha tehette – a hosszabb országutat. Egy ideig a sikeres tárgyalás okozta kellemes bizsergés fitten tartotta, de ahogy ülepedett benne a sikerélmény öröme, gondolatai egyre inkább otthon jártak.

Charlotte, a felesége öt éve meghalt, és ha nem lenne a két fia, azóta biztosan minden másként alakul. Nem állit hatja, hogy könnyebben felejtene, az sem biztos, hogy nem talált volna már valakit, aki elfoglalhatná felesége helyét, de a fiukért érzett felelősség túlságosan nyomasztotta. Hatéves házasok voltak, amikor Charlotte baleset áldozata lett. Borzalmas nap volt. Benne egy egész világot döntött romba, és a gyerekek lelkében is fészket rakott a bánat. Egy négy, és ötéves gyermek nagyon kötődik az anyjához és egyszer csak nincs. Mit is mondhatott volna nekik. Egy darabig hitegethette őket, hogy a mami elment, majd visszajön, csakhogy az emberek jóvoltából a fiuk mindent megtudtak. Kíméletlenebbül, mintha ö adagolta volna be nekik, apránként a kegyetlen hírt. Még jó, hogy Susán azonnal vállalta az ott lakást. Addig csak bejárónő volt náluk, de mivel egyedül élt, és ötvenévesen már nem is igen gondolt férjhez menésre, könnyen döntött. Szerette a gyerekeket. Születésük óta ismerte őket, kedvelték öt. Neki a lehető legjobb megoldás volt, hiszen minden mehetett tovább, ugy, mint addig, csak a legdrágább lény nem volt többé. Ki tudja kinek fájt jobban: a gyerekeknek, vagy neki? Látja, hogy a fiuk – anyjuk halála óta – kevesebbet nevetnek. Gondolt már rá, hogy megnősül, akadt volna is, akit elvegyen, de a végső döntés előtt, mindig eszébe jutottak a fiai. Biztos volt benne, hogy az első “zord mostoha” hangra elszállna belőle az asszony iránti érzelem. Sokszor végiggondolta már, és mindig arra a következtetésre jutott, hogy egy férfi nehezen lehet meg társ nélkül, ugyanakkor ki álljon a fiai mellé, ha nem az édesapjuk?!

Már – már azt fontolgatta, megáll és körbejárja néhányszor a kocsit, amikor az útszéli jelzőtáblán szemébe villant a következő város neve.- Itt él George! Mióta is nem látták egymást?! Te jó ég! Legalább tizenkét éve. Addig is csak az érettségi találkozókon beszélgettek, pedig tizennyolc éves korukig elválaszthatatlan barátok voltak. Egy városban éltek, egy iskolába jártak és mindig ugyanabba a lányba szerettek bele. Szinte olvastak egymás gondolataiba, egyszerre jutott eszükbe a legjobb, és néha a legelképesztőbb ötlet. Nem sok vita akadt közöttük. Félszavakból, sőt sokszor egyetlen szó nélkül is értették egymást. Csak abban nem egyezett az elképzelésük, hogy hol tanuljanak tovább. George orvos akart lenni, öt pedig az apja az üzleti élet felé terelgette. Az egyetemet már más városokban kezdték. Azóta teljesen eltávolodtak egymástól. Azt másoktól tudja, hogy majdnem egyidöben nösültek, de valahogy ugy alakult, hogy bár küldtek meghivót, mégsem vettek részt a szertartásokon. Náluk gyerekek születtek, terjeszkednie kellett az üzleti életben, és egyre rövidültek a nappalok, az elintézendö feladatokhoz képest. Aztán jött Charlotte balesete. Öt éve tart a félszárnyu családért érzett dupla felelösség, a még nagyobb rohanás, a még többet vállalás. Sem az üzletet, sem a fiait nem akarta elhanyagolni. Mindig, mindenben teljességre törekedett, és ez volt egyik legdöntöbb közös vonásuk Georgéval.

Elérte a várost. Eszébe sem volt, hogy megálljon. Elszállt a fáradtsága, mihelyt George eszébe jutott. A visszaemlékezés felvillanyozta. Oldódott az ut szürkesége. Egy keresztezödésben piros lámpát kapott. Meg kellett állnia. Amig várt, tekintete a közeli ház falára esett:

Dr. WOOLLICH KLINIKÁJA olvasta a kiirást. Ez nem lehet másé, csak Gerogé. – gondolta és ugy érezte, sosem bocsátaná meg magának, ha most elkerülné. A jó öreg barát biztosan megörül neki. Esküdni mert volna rá. Keresett egy helyet, leállitotta a kocsit és kiszállt.- Sajnos a doktor Ur egy éve meghalt! – mondta a portás, amikor George felöl érdeklödött.- Mit beszél?! Negyvenhárom évesen?!- Sajnos igen uram. Tüdőrák vitte el.- Családja van? – kérdezte döbbenten.- Csak felesége… ugy értem, gyermekei nincsenek. Mrs. Woollich itt lakik a klinika mögötti házban.- Gondolja, hogy otthon van? – kérdezte tétovázva.- Megkérdezem! – készségeskedett a portás, és felemelte a telefonkagylót. Paul döbbenten állt, nem figyelt a beszélgetésre, csak akkor ocsúdott, amikor a portás letette a kagylót. Bánta már, hogy felvetődött benne a részvétlátogatást. Mert mi másnak is nevezhetné? Az asszonyt nem is ismeri. George jó barátja volt, és egyszer, félig spiccesen, egy érettségi találkozón azt mondta neki “Fiúk, ígérjük meg egymásnak, hogy ha majd megnősülünk és magára hagyjuk az asszonyt, mert a kaszás elszólít, álljunk mellé, vigasztaljuk, persze csak ha érdemes rá. Sajnos a férfiak előbb halnak…

Akkor nevettek rajta, viccnek vették, hogy valaha is véget érhet az élet, hiszen amíg az ember fiatal, minden olyan csodálatosnak látszik, különösen ha futnak is velük a lovak. És ime!- Tessék befáradni! Mrs. Woollich várja Önt!- Azt sem tudja ki vagyok! – nézett a portásra.- Nem is kérdezte, uram. Ugy hallottam örül a látogatásának. Nagyon visszavonultan él, mióta a professzor Ur…- Köszönöm! – mondta Paul Clark, és elég határozatlanul indult a mutatott irányba. Amíg keresztülment a klinikán, megpróbálta ugy – ahogy rendbe hozni a ruházatát. Végig olyan érzése volt, mintha már járt volna ott. Valahogy ismerősnek tűnt minden. Olyan ez, mint amikor álmodik az ember valamiről, vagy nagyon vágyik valamire, és egyszer csak meglátja. Csengetni akart, de az ajtó feltárult előtte.

Az asszony nem volt mély gyászban, de a sötét tónusú, lágyan aláomló selyemruha még jobban kiemelte alakja kecsességét, haja szőkeségét, és haragos tengerzöld szeme szinét.- Hallom a férjemet kereste! – kezdte talán egy kicsit túlzott szivélyességgel.- Igen… gyermekkori barátok voltunk és…- Akkor maga Paul… Paul Clark! – mosolygott tiszta szívből az asszony. – Fáradjon be. Kicsit megváltozott, mióta a tablóképhez modellt állt, de hát egyikünk sem fiatalodik. Sajnos George – dzsal már nem találkozhat. Sokat mesélt magáról. Szinte minden csinytevésükröl tudok.- Nem szeretnék zavarni…- Ha azt mondom: magát az isten küldte, elhiszi, hogy nem zavar? – kérdezte nagyon komolyan, kicsit megbicsakló hangon az asszony.- Annyira magányosnak érzi magát nélküle? Persze megértem. Én már öt éve vagyok özvegy és nem igaz, hogy az idő minden sebet begyógyít. – Erre jártam és megláttam George nevét a ház falán. Nem mulaszthattam el, hogy…- Ugy tudom, nem ebben az államban él?- A szomszédosban. Elég messze kerültünk egymástól, és nemcsak földrajzilag. – mentegetőzött Paul Clark, miközben követte az asszonyt, befelé.- Ez volt a kedvenc fotelja. Én mindig itt ültem vele szemben. Ez az ö szobája. Nagyon szerette.- Látom minden rá emlékezteti! – nézett körül Paul. – Nekem hál istennek, vagy nem is tudom hogy mondjam, van ami elterelje a figyelmemet a folytonos emlékezéstől. Van két fiam. Tíz és kilencévesek. Az üzleti élet teljes embert kíván, és sokszor mire hazaérek, azt sem tudom merre van a saját íróasztalom, nemhogy megsimogassak valamit, ami Charlottere emlékeztetne. A mozdulatát, a mosolyát, a megértő, gondoskodó odaadó szerelmét ma is élőnek érzem. Nagyon jó feleség, és anya volt.- Sajnos nekünk nincsenek gyermekeink. Szívesen megismertük volna az önökéit. Kár, hogy a barátságuk annyira elsorvadt. George imádta a gyerekeket, és én is egész életemben anya szerettem volna lenni. Nem sikerült… Iszik valamit? Tudom, hogy vezet… de üdítővel is kinálhatom.- Köszönöm. Alaposan megszomjaztam. Nem maradhatok sokáig. Hív a köteleség.- George is mindig sietett, mindenki fontos volt neki. Sokszor mondta, hogy meghalni sincs ideje. Így is történt. A klinikáján érte a halál. Ott feküdt mint beteg, haldoklott, de utolsó percig megtisztelték a kollégái tanácskéréssel. Tudták mit jelent George – nak, hogy számítanak a tapasztalatára, a tudására, hogy nem írták le, hogy reménykednek, pedig ö maga is biztos volt a halálában. Tessék! Narancslé… Jó hideg. Mindjárt kap egy kávét is. Biztosan elfáradt…- Köszönöm! – mondta Paul. – Azt hiszem a kávé is rám fér. Meg kellett volna már állnom valahol. Szinte összefolyik a szemem előtt az ut.- És vezet? Elfelejti, hogy hazavárják?- Éppen azért sietek asszonyom…- Hívjon Nora – nak.- Nem mutatna nekem fotókat Geroegról, Nora?- Meddig maradhat? – kérdezte hirtelen az asszony, riadt tekintettel.- Fél órát, de csak ha nem vagyok terhére.- Most fél négy van, ígérje meg, hogy fél öt előtt nem megy el.- Ha Önnek ez fontos, megigérhetem! – válaszolt Paul, és kortyolt egyet az italból.- Hálás vagyok magának, ne kérdezze, miért? Nagyon restellném, ha el kellene mondanom. – mondta szemlesütve, de látható megkönnyebbüléssel az asszony és csengetett az inasnak.

Paul Clark rengeteg képet átnézett, sok kalandot visszahallott az özvegytől. Ugy repült az idő, hogy majdnem öt óra volt, amikor észbe kapott.- Mennem kell!! Máris tovább maradtam, mint ahogy kérte.- Szeretné megtudni miért akartam, hogy maradjon? Ma egy éve, éppen négy órakor halt meg George. Volt egy tervem az évfordulóval kapcsolatban, de csengett a telefon… George közbeszólt! – sorolta maga elé nézve.- George? A portást is ugy hívják? – kérdezte Paul.- Nem. Magát George küldte! – jelentette ki olyan átszellemült arccal, akár egy bizonyságot tevő. – Most nem mondhatok többet, de talán egyszer még lesz alkalmam rá, hogy elmeséljem. George a gondolataimat is tudta, amíg élt… De hogy holta után is képes legyen olvasni bennük?!- Nem egészen értem, asszonyom…- Hívjon Nórának. Akit George szeretett az nekem is jó barát. Nagyon egyedül vagyok. Szeretném megismerni a fiait is. Georgenak ápolnia kellett volna a barátságukat, de egy férfi ugy bele tud veszni a hivatásába. Szóval mikorra hívhatom meg magukat? Szép nagy a kert. A fiuk birtokba vehetnék. Van egy öreg kertészünk, az üvegházban virágcsodákat termeszt. Ha nagyon vágyom egy kis nyugalomra, szépségre, oda menekülök.- Igen megtisztelő az ajánlata Nora…- Akkor jöjjenek már a hét végén. Ugy tudom éppen véget ér az iskola. Van egy farmunk is. George nagyon szerette, de mióta… szóval alig jártam ott. Azt még jobban élveznék a gyerekek, hiszen van ló, tehén, bárány, baromfi és minden, ami egy városi gyereknek újdonság. Szerencsére van aki rajta tartsa a szemét a birtokon, de nekem, George nélkül minden, ami addig kedves volt és annyi szép órát adott,… fáj! Rá emlékeztetnek a fák, a patak part… minden!- Ismerem ezt az érzést Nora. Amíg a szüleim éltek a kicsik náluk töltötték a nyarat, és nagyon élvezték a természetet.- Eggyel több ok arra, hogy elhozza őket. Aztán egyszer, megnézhetjük a farmot is. Nincs messze. Alig fél óra kocsival. Pénteken várom magukat Paul, és köszönöm, hogy megállt a klinika előtt, hogy eszébe jutott a barátja! – mondta az asszony, könnybe lábadt szemmel, amikor az ajtóban kezet nyújtott.

Paul Clark visszaült a kocsiba és már nem bánta, hogy a véletlen bevitte a házba. Amilyen borzasztó volt George halálhíre, olyan pihentetőnek érezte az asszony nyugalmát… szelíd szavait.

Jót tett a kikapcsolódás. Most már könnyebb lesz az út hazáig. – hatalmasodtak el rajta újból a gondolatok. Sokszor ingázott az államok között kocsival, hozzá is szokott már, de nem mindegy hogy: ha az ember azt mondja átugrom a szomszéd államba, húsz kilométert kell-e vezetnie, vagy több százat. Mert mindkét eset lehetséges. Ezúttal elég messziről tartott hazafelé.

Hát ennyi az élet? – morfondírozott. Az ember folyton töri magát, tervez, szerez, harcol és egyszer csak vége. Nincs tovább. Még szerencse hogy George után nem maradtak árvák, de maradt egy asszony, aki biztosan nagyon szerette, hiszen még haló porában is ugy beszél róla, mintha élne. A jó öreg George. Mennyi emlék füzte össze őket, és mégis milyen könnyen megszakadt a kapcsolatuk. Elég volt, hogy a tanulás két szomszédos államba kényszerítse őket, és az új környezet, új barátok, a tengersok magolnivaló, kevés szabad időt hagyott. Ha jól emlékszik sosem leveleztek. Eleinte elég gyakran hívták egymást telefonon, de aztán az is elmaradt. Biztosan akadt GEORGE NAK ott olyan barátja akivel legalább olyan jól megértette magát, mint vele. Ráadásul az ö szülei elköltöztek gyermekkoruk helyszínéről, így még szünidőben sem találkozhattak.

George szívvel – lélekkel orvosnak készült, ami azt jelentette, hogy a nyári szünidőt is sajnálta volna elfecsérelni haszontalanságokra. Ebből adódott az első vitájuk, hiszen mielőtt egyetemre kerültek lett volna egy utolsó szabad nyaruk, de George már azt is a helyi kórházban töltötte, mint mütösfiu, kórboncnok fullajtár, betegtologató, egyszóval egészségügyi mindenes. Ö egy párszor nekivágott a világnak kocsival, vagy stoppal, de George nélkül nem volt az igazi. Vele remekül megértették egymást, és ha lányokat szedtek fel, sosem volt vita, hogy melyiküknek melyik tetszik. De lám csak: milyen az élet? Nora nem is hasonlít ahhoz a típushoz, amelyért George nagy kamasz korától odavolt. Kedves, formás asszony, természetes hajjal, smink nélkül. Vagy lehet, hogy csak azóta nem ad magára, mióta özvegy?! Goegre mindig odavolt a buzaszöke, vagy koromfekete hajért, de abban a szent meggyőződésben, hogy a szín valódi. Sokat cukkolta érte, mig végülis a vitájukat a csitri döntötte el, aki mindenáron tíz évvel idősebbnek akart látszani. Megrázta a fekete loboncát és azt mondta: Naná, hogy festett. Mit gondolt a természet palettáján léteznek ilyen klassz Szinek?! Mindketten szerették a szépen sminkelt lányokat. Talán azért, mert a fruskák között nem is nagyon találtak volna más milyet. Tizennégy éves koruktól nagynak akartak látszani, és kenceficélték magukat, azt hitték azzal szebbek lesznek, pedig csak éveket öregített rajtuk, nem is beszélve arról, hogy ha hozzájuk értek nyávogtak: vigyázz a sminkemre, És a csók? Még a fülük is rúzsos lett. De hát akkor mindenen csak kacagni tudtak, még a szerelmi csalódásokon is. Mert akadt néhány. George jóképű fiú volt, ö csak amolyan lakájszerepet vállalhatott mellette, már ami a kinézést illeti. Ha két lánnyal találkoztak, holtbiztos, hogy egyik sem öt választotta volna, de George értett a szereposztáshoz. Olyan kedvesen tudta felé terelni azt az amazont, akihez nem füllött a foga, hogy a csitri észre sem vette: nem ö választott, öt választották.

Micsoda lelkiismeretes fickó volt, és mindenre kapható. Talán érezte, hogy rövid lesz az élete, azért égette, már tizennyolc évesen is, két végén a gyertyát. Emlékszik egy versenyre amelyre George biztatására neveztek be. Ö vállalta a humán tárgyakból kapott kérdéseket, rá a matematikai, politikai, közgazdasági témákat osztotta és választottak egy kulturbuzi srácot harmadiknak. Aztán elérkezett a verseny napja. A terem tele volt drukkerekkel, hiszen nem akármilyen dijakat lehetett nyerni, és az ö harmadik emberük nem jött el. Üzent valamit, hogy miért nem lehet ott. George dühöngött, ö nemkülönben, hiszen át kellett nézni ezt – azt, hogy felfrissítsék a tudásukat. Akkor már csak három dolgot tehettek: vagy visszalépnek, ami agyrém, vagy vállalják ketten, vagy percek alatt szereznek egy harmadikat. Az utóbbit választották. Szerzünk valakit, aki beáll harmadiknak! – mondta George és ketten kétfelé futottak. Az idő rövid volt, de mivel mindenki tudta, hogy zűr van, segíteni akartak. Egyszer csak odaállt eléjük egy, – két évvel alattuk járó – , apró növésű srác és azt mondta: szívesen beállok harmadiknak. Ök. összenéztek, és kínjukban elnevették magukat. Te?! Már megbocsáss, de mi nem veszíteni jöttünk ide. Nem is nagyon ismerték a fiút, de az angol tanáruk azt mondta: a helyetekben bevenném. Mivel senki más nem vállalta, bevették. Aztán jöttek az izzasztó kérdések. A másik két csapat sem akkor lépett le a falvédőről, de a kis törpe jól vette az akadályokat. Csak ámultak, milyen pontosan és kimerítően válaszolt minden kérdésre. Miatta nem veszítettek pontot. Kezdett óriássá nőni a szemükben. A játékszabály szerint, ha egy csapat nem tudott válaszolni, levontak tőle egy pontot és a kérdést vállalhatta a következő asztal. Ugy emlékszik rá, mintha ma lenne: Ök., és a második csapat egyforma pontszámmal, döntetlenre álltak, a harmadik team egy ponttal volt lemaradva mögöttük. És akkor jött a mindent eldöntő kérdés: Irt-e Shakespeare drámán és költeményen kívül mást is? A srác már tátotta a száját, de ök. majdnem lefogták. Nem! – próbáltak súgni neki. De igen! – súgta vissza a a srác. Hülye vagy! Tévedsz! Csak drámái és versei vannak! Nem! Könyörgöm, engedjétek, hogy elmondjam, tudom! – könyörgött a fiú. Ha átadják a kérdést mínusz egy pont, ha rosszat mond a srác, nem kapnak pontot, de legalább nem vonnak le a meglévőből, és ha véletlenül tudja… vagyis jót mond, három pont előnyük lesz. Rábólintottak, és akkor a srác, akár egy római isten, olyan gyönyörüvé vált, ahogy átszellemült arccal, megállíthatatlanul beszélt, mintha könyvből olvasná. Alighanem az olyan tudásra szokták azt mondani: hogy lexikális.- Igen! A harminchét drámán és öt költeményen kívül, irt három esszét is! – mondta, mire a zsűri képe felderült, és ők tudták, hogy nyertek. Döbbent örömmel hallgatták, a kiselőadást, hogy milyen csodálatos ember volt Shakespeare, mély lélektani ismeretével, sokoldalú jellemábrázolásával, húszezer szavas szókincsével, nyelvi fantáziájának egyedülálló gazdagságával, költői megjelenítő erejével, színpadi technikája ma is példát adó megannyi mesterfogásával, humanista szemléletével, amely a tragédiák legsötétebb pillanataiban is fenntartja az optimista hitet, hogy “bajokban edzve egyre jobb a jobb”… és mondta, mondta. Ugy kellett leállítani. Az esszék keletkezési évét, mindent tudott. Olyasmiket is, amikről nekik fogalmuk sem volt, de amíg élnek nem fogják elfelejteni. Vagyishogy l8 éves korában feleségül vett egy nála nyolc évvel idősebb lányt, és hogy drámáit a világ valamennyi irodalmi nyelvére lefordították. Kész csoda volt az a srác. Természetesen a zsűri elismerését is kivívta, ők nem győzték ölelgetni. Győztek. Ki hitte volna, hogy egy kis vakarcs, aki naphosszat alig szólt, aki a fal mellett járt, hogy minél kevesebb vizet zavarjon, ennyi tudást tömött magába. Még akkor is csodálatos, ha csak azt tudta olyan szinten, amit szeretett, vagyis az irodalmat.

Azon a nyáron, amikor George a kórházban dolgozott, alig várta, hogy este, vagy szolgálat után találkozzanak. Hogy mi minden történhet egy zárt közegben egy csinos fiúval?! Elállt a szeme szája. George elmesélte a kalandjait, a két napos, műtött, vakbeles szépasszonyt, aki becsoszogott az ügyeleti szobába és nem hagyta magát lerázni. Vagy a nővéreket, akiknek ha nem jutott orvos, megtette George pipihusa is.- Te aztán jó pályát választottál, öregem! – mondatta vele a sárga irigység és George nevetett.- Majd feli rom neked a felesleget receptre. De hát nehogy azt hidd, hogy sokáig csinálhatom. Most még megtehettem, mert csak segédmunkás vagyok az egészségügyben, de abban a pillanatban, amikor elkezdem orvosi tanulmányaimat, a beteg: tabu.- Na, ne próbálj átejteni. Elvileg minden nőre rá lehetne mondani, hogy beteg, hiszen valami mindenkinek mindig fáj, vagy legalábbis rámondhatja. Ez jó ok arra, hogy bemenjen hozzád a kórházba, ha csak ambuláns is, ott pedig adva van a szoba, az ágy, a nyugalom… és persze ha rajtakapnak, a nő azonnal makkegészséges unokanővérré vedlik át. Ki van ez találva.- A pálya előtted is nyitott! – mondta akkor nevetve George mert tudta, hogy egy csirkevágástól is képes lenne elájulni. Sosem bírta a vért, az injekciózást. Csak a kényszer vitte rá, hogy a gyerekeket ne hagyja magukra, amikor az oltásokat kapják. Legalább ők ne lássák milyen nyulszivü az apjuk.

Jót mulatott George beszámolóján, ami egy ordenáré mütösfiuról, vagy inkább betegtologatóról szólt, aki hasi műtéteknél a borotválást végezte és, a bisztróban, ahova inni járt, mindenki rendeletetett tőle olyan szint női szeméremszőr tincset, amilyet csak akart.

Vagy a megrögzött vízcsapba pisilő dokiról, aki egyéb téren sem béklyózta meg a természetét: aminek ki kell jönni, az jöjjön! – jelszóval. Beszerzett néhány azóta sem felejthető információt akkor nyáron az orvosok természettanáról. Állítólag Ausztria császára semmibe vette őket: azt mondta, aki öt koronáért bárkinek hajlandó belenyúlni a fenekébe, az nem érdemel nemesi címet. Röhej! Persze, a császár véleménye is megváltozott rögtön, ha elérkezett az aranykorban – vagyis belépett az ötvenes évekbe – és kínozta az aranyere. Az egészségügyben minden előfordulhat, semmin nem szabad csodálkozni, és amikor szembesül vele az ember, akkor érzi, mennyire nem is érdemes, hiszen olyan emberi, annyira természetes minden, ami az elesett testtel kapcsolatos. Mit kezdene az elesettekkel, egy szemérmes orvos!

Mennyi csodálatos asszony lehetett George életében, legalábbis, amíg meg nem nősült, de hogy éppen egy olyan átlagnőt vegyen feleségül, mint Nora arra álmában sem gondolt volna. Vajon ö is ugy szerette, mint Nóra öt, vagy a nősülés csak fedezékbehúzódást jelentett neki? Ki tudja. Alkalom szüli a tolvajt és amíg az ember fiatal, nehezen tud kihagyni helyzeteket, különösen ha olyan kiállású legény, mint George volt, és ráadásul orvos.

Ö elég nehezen teremtett kapcsolatot. Ha mással volt, adta a bátrat, merészet, de egyedül megszeppent mihelyt egy valamirevaló lányt látott. Nem véletlen, hogy nem feleségül vette Charlottot, hanem az kérte férjül öt. Ráadásul ugy, hogy nem is mondhatott nemet.

Charlotte egy évvel volt fiatalabb nála és akkor már két éve dolgozott nála mint személyi titkárnő. Remek munkaerőnek bizonyult és gyakran kísérte el üzleti utjaira is. Eszébe sem jutott, hogy a nőt lássa benne, mert apjától megtanulta, hogy más az üzlet, és más a szerelem. A munkahelyi kapcsolatok sosem vezetnek jóra. Charlotte a precíz, készséges, megbízható munkatárs volt, két idegen nyelvet beszélt és kapcsolatuk inkább baráti lett függőségi. Sokat utaztak együtt, s gyakran a kalandjait is elmesélte neki egy – egy hosszabb út alatt. Sosem vette észre, hogy bántotta volna. Remek humorérzékkel reagált mindenre, képes volt feldobni még egy félholttat is. Legjobban a stoppos kalandjain mulatott, amelyekből jó néhány akadt, és nemcsak lányokkal kapcsolatos. Ha nagyon elfáradt és félt, hogy elalszik, szívesen vett fel fiatalokat és beszéltette őket. Ha író lenne és kiadná azt, mondanák piszkos a fantáziája, olyasmiket produkál az élet az országutakon. Persze mindig kettőn áll a vásár és a véletlen is belesegít az eseményekbe. Amikor a fiatalokat hallgatta, mindig örült, hogy még kicsik a fiai. De mi lesz, ha egyszer ők is elkívánkoznak: hátizsákkal, vagy anélkül, neki az államoknak! Ki lehet egy szülőnek bírni azt a bizonytalanságot?!

Charlotte csinos volt, ápolt, jószágú, szóval éppen olyan, amilyennek egy titkárnőnek lennie kell, a szakmai képzettségén felül. Sokszor észrevette, hogy üzleti partnerei megnézik, próbálkoznak is nála, de – pedig akkor már közelebb volt a harminckettőhöz, mint a harmincegyhez, valamennyit elutasította. Sosem kereste férfi telefonon, legalábbis olyankor, amikor éppen ö kapta fel a kagylót, és azt sem látta, hogy várta volna valaki. Tudat alatt még örült is, hiszen egy jó titkárnőnek is évek kellenek, mire belejön a munkába, megszokják egymást, és akkor jön egy fickó aki feleségül veszi, rossz esetben el is viszi a városból, vagy hazakényszeríti háziasszonynak. Charlotta az első igazán jó titkárnője volt, mióta apja segítségével önállósította magát. Eleinte nem is volt több alkalmazottja, csak a titkárnő és az okos masinák, de ma már több mint kétszáz dolgozója van a több államot behálózó közvetítő, tanácsadó, holding cégének. Régen megtehetné, hogy nem ingázik a telephelyek között, de az elején megszokta, és időközben rájött, hogy igaz a mondás, amely szerint gazda szeme hizlalja a jószágot. Sokszor eszébe villant, de azonnal próbálta elhessegetni magától: csak azért jön – megy állandóan, hogy ne kelljen otthon lennie. Önmagának is alig merte bevallani, hogy bűntudata nem alaptalan. De az már a házassága után volt. Ha az ember ugy nősül, ahogy ö, és olyan érzések Füzik a feleségéhez, mint öt, az nem csoda, ha fellélegzik, amikor becsukja maga után az otthon ajtaját. Amíg Charlotte élt azzal mentegette magát: a gyerekeket imádom, csak Charlotte elviselhetetlen néha, de mióta a fiai elárvultak, semmi mentsége nem lehet a kószálásra, mégsem tudja abbahagyni. Igaz, gondoskodott számukra megfelelő oltalomról sosincsenek magukra hagyva, van aki gondozza őket, és akihez kötődnek. Mégis gyakran belehasít a bűntudat. Rajtuk akarod kitölteni a bosszúdat, hogy a házasságod ugy sikerült, ahogy sikerült?!

De hát milyen is volt a házassága? Kényszerből született és a kényszer sosem szül semmi jót. Már a suliban is utáltak mindent ami kötelező. Az olvasmánytól a rendszerességig, az figyeléstől a sorakozóig, és akkor még a házasságát is a muszáj döntötte el. Charlotte fondorlattal lett a felesége. Szerelemből, de jól kitervelt fondorlattal. Persze mondhatott volna nemet is…

Azon az estén együtt vacsoráztak két ügyfelükkel, akik alaposan meg is táncoltatták Charlottet. Ö nem kérte fel. Nem azért, mintha nem szeretett volna táncolni, de illetlenség lett volna, ha ügyfeleit magukra hagyják, és különben sem volt köztük táncos kapcsolat. Talán azért, mert mindig elfárasztotta a tárgyalás, az idöszüke, és örült ha mielőbb lepihenhetett, vagy mert munkatársának tekintette Charlottet, és jól emlékezetébe véste apja intelmét: ne játssz a tűzzel fiam. A tánctól könnyen lángra lobban a test, még ha ezerszer olyan fáradt is. Márpedig ha egy főnök viszonyt kezd a titkárnőjével, többé nem parancsolhat neki, legfeljebb kérheti, vagyis régen rossz, oda a tisztelet vagy inkább a kötelező és illedelmes három lépés távolság. Nem egy barátja járta már meg, és a remek titkárnőből durcás cica lett, aki hízelegéssel mindig elérte amit akart. Tudatosan választott magával egykorú titkárnőt, hogy a kísértés mindkét részről a legminimálisabbra csökkenjen. Charlotte egy évvel volt fiatalabb nála, és hitte, hogy ez elejét veszi a próbálkozásnak is. Joggal hihette, hogy egy férfi, ha tizenédzserek közül is válogathat, nem kezd ki egy maga korabelivel. Két évig működött is a dolog. Akkor este, alig Bucsuzott el a két Urtól, kopogtak. Charlotte volt. Talán, mert egy kicsit többet ivott a kelleténél, hiszen jó üzletet kötött, és ami fura volt, a partnerei is ugy gondolták, mert itatták.- Itt maradhatok egy kicsit? – kérdezte Charlotte, aki korántsem ivott annyit, mint ö, vagy mivel sokat táncolt, a szervezete lebontotta az alkoholt, mert olyan józannak tűnt, akár egy pohár viz.- Valami baj van? – kérdezte ö, gyanútlanul és hullafáradtan.- Nincs… csak jólesne egy kis beszélgetés.- Velem? Miért nem választott az urak közül beszélgetőpartnert. Gondolom bármelyikük szívesen vállalta volna. Velem beszélgethetett egész úton idefelé, és mi mással tölthetnénk az időt hazafelé?!- Más a kocsi és más ez a nyugodt környezet. – mondta szinte duruzsolva Charlotte. Akkor már sejtette, hogy mire számíthat, és mivel olyan minden – mindegy hangulatban volt, rábólintott.- Oké… de ugye megengedi, hogy előtte letusoljak? Az talán egy kicsit helyrehoz. A fejem olyan, akár egy dongó méhkas.- Menjen csak. Én már túlvagyok rajta – mondta Charlotte, és ö kicsit megkönnyebbülve, bement a fürdőszobába. Hátha elunja a várakozást?! De tévedett. Amikor kijött Charlotte már az ágyában feküdt. Egy ágyas szoba volt, ugy hogy egy kicsit tanácstalanul állt meg az ajtóban.- És én hova feküdjek?- Van még hely mellettem, emelte meg a takarót Charlotte. Akkor látta, hogy meztelen. – Vagy elmenjek? – kérdezte és hirtelen felült, nem titkoltan azért, hogy ámulatra méltó melleit jobban szemlére tehesse. Sosem hitte volna, hogy nem azért visel melltartót, hogy tartsák az átlagosnál nagyobb cickókat, hanem hogy ne rezegjenek minden lépésénél. De hát érdekelte is a titkárnője melle? Legfeljebb annyira, hogy megállapítsa róluk, fejedelmi méretűek, a melltartót pedig az átlátszó blúzok nem igen titkolták.

A látványtól minden valamirevaló férfi begerjedt volna. Neki akkor már két hete nem volt dolga növel, kicsit mámoros volt az italtól, és a tus kiűzte belőle a fáradtságot, szóval minden összejött ahhoz, hogy az életét elronthassa. Persze akkor ilyesmi eszébe sem jutott, hiszen nem egy futó kalandon volt már túl, de azt nem sejthette, hogy a titkárnőjének precízen kidolgozott terve van vele. Ritkán talált olyan észvesztő örömöt nő karjaiban, mint akkor Charlottéban. Hajnalig próbáltak egymásnak minél nagyobb kéjt szerezni, és céljukat többször el is érték, de övé volt a kevesebb érdem. Charlotte az ágyban is profi volt. Amikor azt hitte, vége, nincs tovább, kiszedett belőle minden férfierőt, akkor új csatába kezdett az öleléséért, és nem nyugodott, amíg vele nem tartott, de mindig magasabbra jutva a csúcson. Fantasztikus éjszaka volt.

Csak akkor ijedt meg egy kicsit, amikor beültek a kocsiba és indított. Rendben van, hogy az ágyban tegeződtek, de mi legyen az irodában, az ügyfelek előtt. Van-e benne annyi képmutatás, hogy ezután is ugyanolyan póker arccal tudjon utasítást adni Charlotténak, vagy felelösségre vonni, valamiért, mint addig. Meleg helyzet volt, de nem sokáig kellett töprengenie.- Természetesen mások előtt minden változatlan marad köztünk! – szólalt meg Charlotte. – De ugye amíg a kocsiban vagyunk, folytathatjuk a beszélgetést ott, ahol abbahagytuk.

A hallgatását beleegyezésnek vehette mert belekezdett az éjszakai események tüzetes elemzésébe. Annyira izgalmasan idézte fel az eseményeket, hogy félút után, le kellett hajtania egy bekötő útra, ahol ujabb kellemes meglepetés érte.- Mondd, hogy nem volt jó! – becézte, utána Charlotte.- Minek hazudnék?- Ezután ha együtt megyünk valahova, legalább egyikünknek két ágyas szobát kérek. Zavart a helyhiány… nem tudtál pihenni. Ha gondolod átveszem a vezetést, én aludtam is egy kicsit… – duruzsolta a fáradhatatlan asszony.- Hozzá vagy szokva a helyhiányhoz?! – mondta vagy kérdezte, elég bántó hangsúllyal. Charlotte felnevetett.- Ős időktől fogva. Tudod öten voltunk testvérek és egy dupla ágyon aludtunk ráadásul régimódi ágyak voltak, jó magas szélekkel. Képzeld el hogy vághatta középen a dupla szél, a legkisebb öcsémet? Anyám rakott rá valami plédfélét, hogy puhább legyen, de álmában hol egyik ágyba csúszott át, hol a másikba. Mi a húgommal az egyik ágy teknőjében nőttünk fel, legalábbis ami az élet egyik harmadát, az alvást jelenti. Nagyon szekáns alvó vagyok, és ráadásul minden testvérem horkolt. Szerintük én is, de azt nem hallottam. Előfordult, hogy egész éjjel ébresztgettem őket, de nem zavartatták magukat. Rengett a ház, ugy hortyogtak. Képzelheted mi volt ott, néha egyenesen a dzsungelbe érezhettem magam. A húgomat hosszú és kitartó trenírozással beidomítottam, mert nem szerettem, ha az arcomba szuszogott. Olyan könnyen tanult, hogy elég volt egy oldalba bökés, ha fordulni akartam, és ö, a legájultabb álmában is átfordult a másik oldalára. Sosem aludtunk egymással szemben. Így a helyet is jobban ki tudtuk használni, mert szerencsére mindketten oldalt – alvók voltunk. Képzeld a három fiút, akik csak hanyatt, vagy összegömbölyödve tudtak aludni?! Milyen csata folyt ott a helyért. Morogtak, bokszoltak, felbolydult az egész ágy kas. Anyám hívta így, minket meg darazsaknak, ha martuk egymást.- Borzasztó lehetett! – mondta, végigkacagva a visszaemlékezést.- Csodálatos volt. Esténként meséltünk. Mindennap más volt a soros. Annyit kacagtunk, hogy majdnem mindig szidás volt a vége, hogy nyughassunk már. De hát te nem nevettél volna, ha a legkisebb öcsém, aki még alig volt öt éves de már kikövetelte, hogy ö is mesélhessen, nagy körülményesen bemondta a címet: az ökör a medve és a ló, aztán elkezdett mesélni és a fordulatos, kusza történet sok mindenről szólt, csak az ökör, a medve és ló nem szerepelt benne.- Szegények voltatok?- Miért? Azt hitted Amerika az álmok világa? Ami azt illeti sok bevándorlónak az, és a szüleim is bevándorlók voltak. Azért beszélem anyanyelvi szinten a németet. Gondolom neked volt külön ágyad, de hidd el többen vannak az olyanok, akik nem luxusban nőnek fel, a szülőket örök gond rágja, a gyerekek mégis boldogok.- Tudom. Én hál istennek nem panaszkodhattam. Mégis irigykedem most egy kicsit rád.- Irigykedhetsz is. A testvéreimért. Nincs az a fény, pompa, gazdagság, amiért odaadnám őket. Ma is ugy szeretjük egymást, mint akkor régen a fészekben. Ha kutyák lettünk volna, azt mondhatják ránk: ez aztán szép kis alom. Öt éven belül születtünk. Nemrég a bátyám kicsit spiccesen azt mondta: még jó hogy az öreg néha tartott egy kis cigarettaszünetet, mert ha nem, mindnyájan egyszerre születtünk volna.

Paul csodálkozott mennyire feldobódott Charlotte a vele töltött éjszakától, és ö is.

Azelőtt beszélgettek, de sosem tárulkozott ki annyira, és sosem látta olyan felszabadultnak, annyira boldognak.- Valamennyien boldogultak?- Hellyel – közzel. De gyermekáldásban egyik sem ered a szüleink nyomába. Nekem még nincs, de szeretnék, a húgom hallani sem akar többről, mint a meglévő egyről, igaz hogy a férje határoz, ö csak végrehajt, a bátyámnak kettő van, a nagyobbik öcsémnek három. Eddig! Persze még nincs vége az életnek, de bármilyen boldogok is voltunk gyermekként, szegényen is, sajnos mire az ember felnő elhalatalmasodik rajta hogy : a gyerekemnek jobbat akarok, mint nekem volt, többet, szebbet, ami persze rögtön azzal jár, hogy tervezni kezdi a családot. Alig akad ma már olyan család, amelyikben azt mondják, jöjjön amennyit isten ad. Ezért becsülöm a Kenedyket. Egy tucat gyerek. Persze volt is mire a világra hozni őket, és ami fantasztikus, nem tette tönkre a mamát a szülés, hiszen száz éven túl van, és miket élt át? Teremtő isten?? Anyám mindig azt mondta, csak egy szörnyűbb dolog van az anya elvesztésénél, amikor az ember a gyermekét temeti el. Tudod, hogy tőled szívesen elfogadnék én is tizenkettöt.- Azért mert lenne mire születniük? – kérdezte félig tréfásan.- Azért mert szeretlek. – komolyodott el Charlotte hangja. – Vártam, hogy észrevedd, de ugy látszik ügyesen titkoltam. Egy hét alatt meghódítottál, amikor beléptem hozzád. Először mint munkaadó, vagyis főnök. Sosem szerettem az ígérgető, ahogy esik ugy puffan embereket, mert képesek letagadni mindent, másra hárítani a felelősséget, de az olyanokkal, mint te öröm dolgozni. Az embert úgyis bántja ha elszúr valamit és akkor még a főnök rikácsolását is hallgassa. Neked elég volt, annyit mondani: sajnálom…- Eső után minek venne az ember köpönyeget!- Sokaknak mégis jobban esik, ha kiadják magukból a mérget amit más miatt kell lenyelniük.- Nem igen fordult elő, hogy a te hibádból…- Azért akadt, de talán láttad rajtam mennyire bánt és szó nélkül hagytad. Amit tudtam úgyis igyekeztem helyrehozni. Szörnyen rosszul táncolt az egyik pofa az este, ráadásul izzadt a tenyere, és nem utolsó sorban érezni akarta egész valójával, hogy mi van a ruhám alatt. A húgommal valamikor, ha tánc után a helyünkre ki sértek, csak annyit súgtunk egymásnak: az enyém gazdász, és világos volt, hogy a táncosunkat, felizgatta a tánc, vagy éppen az által szerettek volna kielégülni. Ök. mind a ketten gazdászok voltak, de egy jó üzleti kapcsolatért áldozatot kell hozni…- Sosem kívánnék senkitől ilyesmit…- Csak magadtól. Nem veszed észre, hogy ugy ugrálsz, ahogy ők akarják? Ne sértődj meg, és főleg ne vedd szó szerint, de teljesen kizsákmányolod magad. Mindent alárendelsz az üzleteidnek. Nem szabadna hogy ennyi bizonyítási kényszered legyen. Tulajdonképpen mit akarsz elérni? Amit egy ember elérhet, az már neked megvan. Csak a felső tízezerhez vezető út következhetne, de az vagy nagyon rögös, vagy már megy magától. Van aki bevallja, hogy csak az első milliót volt nehéz megszereznie, sőt olyan is, aki beismeri: hogy a másodikat már nagyjából, tisztességes úton szerezte. Te mindent a munkáddal értél el. Azt is mondhatnám, hogy a kuli munkáddal. Lazítanod kellene. Szerintem minden embered rátermett, érti a dolgát, megbízható, nem kellene annyit utaznod. Rájuk is biz hatnál ezt – azt. Mondjuk ezt a tegnap estit is. Nem volt ez olyan nagy dolog, hogy még a titkárnődet is magaddal hozd.- Nem tudok németül. Engem el lehetett volna adni… te remekül beszéled a nyelvüket.- Van még néhány ember a helyi képviseletünknél, aki szintén jól beszél. Sokat vállalsz. Aggódom érted. Ma már a szívinfarktus nincs korhoz kötve. Hallottam húszon, vagy harmincéves emberekről is, akiknél elszakadt a cérna. Akkor meg mi végre a nagy hajtás?

Az irodában ugy viselkedtek egymással, mint addig, de Charlottet nem lehetett lerázni.- Úgyis tudom, hogy nincs most stabil nőd, miért ne lehetnék én az, amíg kedved leled bennem. Vedd ugy hogy Caritas tevékenységet folytatsz…

Nem volt nehéz rábeszélnie a szeretkezésekre és mire észbekapott nem tudott meglenni a csodálatos teste nélkül. Három hónap múlva hajnalban, amikor az asszony már elmenni készült tőle, mintha az időjárásra tenne megjegyzést, azt mondta:- Gyerekünk lesz!- Gyerekünk?! – kérdezte ö, rábámulva.- Mondhattam volna úgyis, hogy gyerekem, de féltem, hogy megkérdezed: mint a legtöbb hím, hogy kitől.

Charlottenak igaza volt. Ha nem is kérdezte, de gondolta. Ám be kellett látnia, hogy a valószínű apa csakis ö lehet, hiszen azóta nem is lett volna ideje rá, hogy mással is viszonyt folytasson, s miért ne hinné el neki annyi gyönyörrel teli éjszaka után, hogy nemcsak a szex vitte a karjaiba, hanem szereti is, és aki szerelmes valakibe, az nem igen fekszik le másokkal, még ha ezerszer olyan temperamentumos is mint Charlotte, és azzal is kedve szerint szeretkezhet, akit szeret.- Ma megyek orvoshoz. Két hónapos lehet a terhességem.- És?- Ezért az és ért kár volt. Ha arra akartál célozni ilyen telitalálatos módszerrel, hogy elvetetem – e, megtartom! Az elhatározásom végleges, vagyis az sem tart vissza a kicsi világrahozatalától, ha te hallani sem akarsz róla. A te gyereked, és én téged szeretlek. Lehet-e nagyobb boldogsága egy nőnek, minthogy világra hozza a szerelme gyermekét, és igazi anyja lehessen, át testálva rá minden gyengédséget és szeretetet, amelyről a be nem teljesedett szerelemmel le kellett mondania. Jó anyja leszek…- Még beszélünk róla! – mondta kedvetlenül.- Oké,… de csak a doki után! – mondta Charlotte és ugyan ugy csókolta meg, mint máskor, ha otthagyta, szerelmi csatától holtfáradtan, hajnalonta.

Két hét múlva feleségül vette.

Hazudna ha azt mondaná, hogy mire sor került rá, nem élte bele magát a dologba. Végülis egyszer minden férfinak meg kell nősülnie, és miért ne legyen olyan felesége, aki nemcsak az ágyban világraszóló, de gyermeket is adhat neki. Hogy a kicsi nem törvényes kötelékben fogant? És akkor mi van? Annyi dollárja lenne, ahány férj sajátjaként neveli a másét, pedig a gyerek, a házasságuk ki tudja hányadik évében fogant. Ha nincs bizalom, nyugalom sincs. Talán még jó is, hogy – persze Charlotte segítségével – a sors döntött helyette, mert ki tudja meddig halogatta volna a családalapítást, pedig akkor a szülei már gyakran megkérdezték: mikor kapjuk az unokát, fiam? Ha másért nem azért is érdemes lett volna elvennie a gyermekét hordó Charlottet. Valóban sok boldog évet szerzett a fiaival a drágáknak. Kár, hogy nem sokáig élvezhették. Az átkozott halál. Georgét a rák, őket egy autóbaleset vitte el. Miért mindennek az a vége? És miért szereti öt ennyire az isten. Mert a zsoltár is azt mondja: azt bünteti kit szeret. Hát ö kevesebb szeretettel is beérte volna. Fiatalon elveszítette Charlottét, akit az évek során egyre jobban megszeretett, vagy megszokott és a szüleit, akiket eszmélése óta imádott. De hát nemcsak ö van a világon, aki ugy érzi, hogy a legszerencsétlenebb. Ott van Nora is, aki elveszítette a férjét, és vele az ö legjobb barátját is. Ha egyáltalán lehet barátságról beszélni két ősidők óta egymástól elszakadva élő ember esetében. Mert nem igaz, hogy kevés az idő, ha nagyon akar valamit az ember, azt meg is teszi. Szerencse, hogy a gyermekkori élmények meghatározóak, és ők nagyon boldogok voltak azokban a soha vissza nem hozható években. Csak legalább az érettségi találkozókon összefutottak volna, miután megnősültek. Akkor biztosan szorosabbra fűzik a kapcsolatukat. Egyiken George nem volt ott, egy konferencia miatt, a másikon ö nem vehetett részt, a felesége balesete miatt. Tizenkét évig nem találkoztak, és most már nem is fognak. Hacsak nincs másvilág, vagy reinkarnáció, és ha véletlenül mindketten bogarak lesznek, egyszer megpihenhetnek két egymás mellett ringatózó fűszálon. Csak hát akkor már minek? Milyen jó lett volna elbeszélgetni, újra fiatalnak érezni magukat, és nevetni, kacagni… kacagni. De hát lassan elszokik a kacagástól. És mi öröme lehet neki még az életben?!

Ha úton volt sokat gondolkodott, a házassága ideje alatt is. Sokszor megfordult a fejében: vajon szerelmes ö a feleségébe, vagy csak a testével tartja hatalmába, széttéphetetlen vágybilinccsel? Azt hitte az idők múlásával enyhül a vágy, amely az asszony félreérthetetlen pillantása, vagy érintése nyomán támadt benne. Charlotte a nap minden szakában kész volt az ölelésre, és ö is boldogan simult a karjaiba. Vajon az volt a szerelem, vagy nem több, mint érzéki rabság. Hiszen, ha olyan könnyű lenne rámondani, hogy igen vagy nem. De hát mi a szerelem? Kötödés, testi vágy, emésztő tűz, féltékenység, aggódás, odaadás, tisztelet, vagy mindez együtt? Ö – utólag visszagondolva – mindig csak érzéki vággyal tudott Charlottra gondolni. Ha csókolózókat látott, ö jutott eszébe, és minden idegszála belebizsergett az elmúlt éjszaka emlékeibe, vagy a következő reményeibe. Charlotte csodálatos volt az ágyban. Többször mondta is neki tréfásan, vagy kéjtől bódultan, amikor tudta, hogy mindent megbocsájt: benned egy világraszóló képességű kurtizán veszett el, katedrát kellene kapnod az Érzelmek egyetemén, többszörös milliomos lehettél volna, ha nem polgári pályát választasz és főleg nem éred be velem.- De én beérem, és soha nem kellene más! – becézte hálásan az asszony. – Azt hiszed képes volnék bárkivel is érzelem nélkül ágyba bújni? Tulajdonképpen az egész szeretkezés olyan ösztönös, állati, és eszmélés után egyenesen kiábrándító. Mert mi jut eszébe az embernek, amíg mosakszik? Miért kellett ennyire kiadnod magad? Azért a pár másodperces örömért? Megérte? Meg! De csak akkor, ha melletted ocsúdok az gyönyörből. Azt hiszem amíg klozetot lehetne pucolni, nem igen adnám a fejem örömlányságra, le a kalappal előttük, a számomra elképzelhetetlen megalkuvásért.- Vagyis legyek büszke, hogy csodákat tudok kihozni bel öled! – kérdezte ö, a biztos dicséretre várva. Jólesik a férfinak az elismerés. A nőknek is, és erre Charlotte vezette rá. Sokat adott az utójátékra, a parázs életben tartására, hogy amikor újra itt az idő, felizzíthassák, könnyen lobbanjon a láng.- Igen Paul és arra külön, hogy az évek multával nemhogy csökkenne az öröm, amit adsz, hanem egyre mennyekbe rántóbbá válik. Amíg élek óvom a tüzet, sosem hagylak békén. A testi szerelem olyan, mint a sport, edzésben kell maradni akkor, akár száz évesen is elindulhat az ember a maratoni távon. Bennem biz hatsz, rajtam nem múlik, hogy edzésben maradj. Mihelyt meglátlak elönt a forróság, a testünk érti egymás, mozdulataink egyszerre indulnak, összehangolódtunk, de sosem lesz unalmas az összeszokottság, inkább segíti az örömszerzést. Kár, hogy olyan rövidek az éjszakák. Szerencsére a gyerek megszokták, hogy előttük csókolózzunk, sokszor ki sem bírnám, hogy elmenjek melletted, akár tányérokkal a kezemben is, és bele ne csókoljak abba a csodálatos izű szádba. Más családokban nem annyira természetes, hogy a szülök egymás szájára tapadjanak, hogy meztelenül mutatkozzanak a gyerekek előtt. De hát mire jó az álszemérem. Miért kell a gyereknek önmagának felfedeznie, mi van neki. Miért ne szokhatna hozzá ahhoz a látványhoz, amelyért a kiskamaszok lucskossá izzadva magukat, kukkozni kezdenek? Addig jó, amíg a nap huszonnégy órájában vevők vagyunk egymás csókjára. Nem szeretem a hirtelen lezavart szeretkezést. Mindent gyorsan szeretek csinálni, hiszen ismersz, kivéve azt az egyet! Annak mindig megadom a módját. Aki igazán el akar merülni a gyönyörben, a körül szűnjön meg a világ. Csak ugy nem keseredik meg a szája íze, utána. Látod ezért is nem lett volna belőlem jó kurtizán. Azok legfeljebb két percet szánnak egy pasasra, vagy – ahogy a filmeken látom, közben verik fel a menet árát. Förtelmes! És hogy legyen férfi, aki mégis összeadja magát velük?- A férfinak, ha elkapja a vágy, megáll az esze. – vágott közbe ö. – Van egy jó történetem az öreg nőgyógyász dokiról, akitől egy paciense megkérdezte: mondja hogy volt képes lefeküdni bárkivel is, annyi beteg és panasszal teli asszony gyógyítása után? Hát csak ugy, hogy ha odakerül, a nőgyógyász is férfi! Charlotte jót nevetet a sztorin, aztán tovább beszélt.- Szeretem ha átölelsz, jólesik hosszan csókolózni veled, a becézés a vetkőztetés. Ordítani tudnék, ha azonnal utána, faképnél hagynál. Annyit megérdemel a másik teste, hogy egy kis becézéssel, simogatással megjutalmazzuk a gyönyörért amit adott. Nem gondolod?- Mondom, hogy csodálatos vagy! – ütötte el a határozott igent, egy bókkal. Mert mit is válaszolhatott volna rá? Az ifjúkori elkapkodott, tiltott kapcsolatok, a nem megfelelő helyszínek bizony elég sokszor vegyítettek ürömöt az örömébe, de akkor még nem számított. A férfi, amíg fiatal azt hiszi végtelen a vágya, kifogyhatatlan forrásból táplálkozik, legfeljebb a nőket kell cserélgetnie. Később sajnálni kezdi a kakaskodásból, feleslegesen ellövöldözött puskaport, és bánja hogy nem várta meg, amíg célozni is tud.

A kettőjük között folyó dialógust betüszerint, kívülről tudja, mert Charlotte meglepte egy kazettával. Szeretkezéseik közben vette fel, még Jim megszületése előtt, és azóta annyiszor lehallgatta, hogy akár az ö, akár saját szavait bármikor képes lett volna betüszerint idézni. A kazetta még most is megvan. A kocsiban tartja, nehogy a gyerekek kezébe kerüljön és felismerjék a sikolyukat, és extázisaik isten tudja honnan előkerülő szavait. Mióta Charlotte nincs, nem meri lehallgatni. Fél a vérforraló emlékektől, amelyek nem ismétlődhetnek, soha többé.

Tulajdonképpen Charlotte jó feleség volt, vagyis inkább remek szerető, akit nem lehetett megcsalni. Eszébe sem jutott, pedig akadt néhány olyan helyzet, amikor megtehette volna. Talán életük végéig hűséges maradt volna hozzá, mert gyönyörű teste annyira uralta minden idegszálát. Egyszer, még a terhessége elején két csók között megkérdezte tőle: nem sajnálod ezeket a fejedelmi cickókat? A fiunk tönkreteszi. A gyerek falánk, éhes, rápatad…- Azért van! – vágta rá akkor Charlotte, és utólag visszagondolva biztos volt benne, hogy kettőjük közül ö bánta volna jobban, ha megereszkednek a csodálatos formájú, rózsaszín bimbójú keblek. Ki nem állhatta a sötétbarna mellbimbókat. Nem tehetett róla, de viszolygott tőle. Talán ezért is szerette jobban a világos hajú nőket, és ha mégis koromfeketével került össze, mihelyt meglátta meztelenül, tudta, hogy a hajszíne természetes – e. Charlotte gyönyörűséges mellei éppen olyan rugalmasak, feszesek maradtak, a második szoptatás után is, amilyenek voltak. Ugy látszik a nőknél a mell állaga, alkati kérdés. Pedig mindkét fia addig szopott, amíg volt miért. Jim rövidebb ideig, mert egyszer csak a szoptatásra sírással reagált, és nem véletlenül. Ö vette észre először, hogy Charlotte újból terhes. A két fia születése között, alig egy év van. Ki tudja mit érezhetett az anyatejen, talán hogy valaki meglopja az addig benne rejlő táperőt.

Buja házasság volt az övé, azért lenne bajban a másodikkal. Honnan kerítsen egy olyan asszonyt, aki annyira magabiztosan tudta vinni nemcsak a család, de az ö dolgait is, aki nem hisztizett, nem féltékenykedett, hiszen érezte, hogy biztos lehet a dolgában, és a gyerekeit is imádta, aki soha nem tett neki szemrehányást, mindig feldobta ha fáradt volt, vagy azzal, hogy hozzásimult és hallgatott, kivárva a percet, amikor indíthatja szerelmi mesterkedéseit, vagy ha fittebbnek vélte, mókázott, amíg el nem kapta a gépszíj és együtt kacagtak mind a négyen. Annyi minden történt egész nap a gyerekekkel, hogy esténként nem győzte elmesélni. Élvezetesen tudta előadni a legrosszabb poént is. A gyerekek is tátott szájjal hallgatták, ha mesélt nekik, pedig esküdni mert volna rá, hogy akkor találja ki, és képtelen lenne még egyszer ugyan ugy elmondani. Akkor mi baja volt mégis a házasságával? Miért nem jelenti ki, legalább önmagának, egyértelműen, hogy kiegyensúlyozott és boldog volt?! Mert ahogy Charlotte megszerezte magának, azt nem tudja elfelejteni.

Ö nem tapsikolt örömében, amikor megtudta, hogy Charlottnak gyereke lesz, George pedig – legalábbis Nora szerint – plafonig ugrott volna örömében, ha fia születik.

Nora nem beszélt róla, de előtte nem titok, hogy George hibájából maradtak gyerektelenek. Már nagykamasz volt, amikor elkapta a mumszot, és begyulladtak a heréi is. Akkor azt mondták hiába kapott rá antibiotikumot, a nemzőképessége biztosan károsodott. Későn kezdték el a kezelést. Gondolom mindent elkövettek, hogy hátha akad a több millió ondósejt között egy, amely nemzőképes, de nem jött össze a dolog.- Engem nem igen tudna meglepni egy nő sem hogy anyává tettem… sajnos! – mondta egy furcsa kis grimasszal George, amikor szóba került a szex, és mikor ne került volna?! – Ha nem fenyegetne egyéb veszély nyugodtan elhagyhatnék minden védekezési módot. Hol találok majd egy olyan feleséget, aki beéri velem és nem akar tőlem gyereket. Azért kár hogy tudok a dologról. Nem igazán bánnám, ha a feleségem csalfasága árán is, de apának hihetném magam. Képzeld ha biztos leszek a magtalanságomban és a nejem átszellemült arccal bejelenti: anyának érzem magam. Holtbiztos, hogy inkább féltékenységet érzek, mint örömöt, pedig hálás lehetnék a csalfaságáért és a – legalább félig közös – gyermekért. Ha elveszek valakit, azt minden hibájával, hűtlenségével együtt vállalom, de mi mást tehetnék?! Mindig szerettem volna apa lenni és mióta tudom, hogy nem lehetek, még inkább vágyom rá.

Vajon Nora milyen volt az ágyban? George már orvostanhallgató volt, amikor az utolsó osztálytalálkozójukon hosszan elbeszélgettek, sikerről, kudarcról, tervekről. Mert Georgenak a szexszel kapcsolatban is kidolgozott terve volt.- Engem nem érhet meglepetés a házasságban. Ha egy mód van rá szűz lányt veszek el, akinek még fogalma sincs az egészről és betanítom a kedvem szerinti valamennyi fortélyra. Mindenbe beavatom amit addig a legrafináltabb nőkkel tapasztalok, vagy tőlük el lesek. Ha egyszer megnősülök nem akarok külön utakon járni. Tulajdonképpen minden nő egyforma, csak a terítés és a tálalás lehet más, ami még az étkezésnél sem elhanyagolható szempont. Sose fogom megcsalni a feleségemet…- Orvos létedre? Ne röhögtess. Keresztbe fekszenek az utadban a nők… és nemcsak a betegeid…- Átlépek rajtuk, vagy hülyeséget mondok: udvariasan felsegítem őket, és gondolatban adok magamnak egy írásbeli dicséretet. Az is lehet, hogy a feleségemnek is elmesélem és együtt nevetünk a kihagyott gólhelyzeten. Persze csak akkor, ha érti a viccet, de ha nagyon fog szeretni, ami holtbiztos, hiszen csakis szerelemből nősülök, akkor inkább hallgatok, mert hátha fájna neki a szövegelésem.

Jó volna tudni mit tartott be a tervei közül? Sikerült-e szerelemböl nősülnie, kibírta-e a házastársi hűséget, és kedvére valóvá képezte-e Nórát. Hülyeség. Még a végén felmászom egy oszlopra, ha ilyesmiken jár a fejem! – gondolta és jólesően állapította meg, hogy közeledik a város. Percekre van a srácoktól. Még alighanem ébren találja őket, de tudta, hogy nem sok ereje lesz a hancurhoz, meséléshez, vagy ahhoz, hogy igazán odafigyelve végighallgassa a sosem szűnő beszámoló áradatukat. Mennyi minden fontos egy gyereknek. Mi mindenre kíváncsi? És kitől kérdezze meg, ha nem az apjától. Susan nénitől nem lehet akármit: súgta a múltkor a nagyobbik fia, amikor elpanaszolta, hogy akibe szerelmes mástól fogadott el csokit, pedig ö ugyanolyat kínált neki. Hogy is mondhatnám, ezt el Susan néninek, amikor ö is lány. Papa veled is előfordult, hogy visszautasítottak?

Egyre nagyobb szükségük van az apára, de sokkal inkább egy anyára. Susan ötven éves, csupaszig teremtés, de sosem volt anya, talán szerelmes sem igazán. Fogalma sincs az érzésekről, mégis annyi gyermekszeretet és munkakedv szorult bele, hogy keresve sem találhatott volna különb házvezetőnőt… vagyis inkább Charlotte. Mert még ö hozta a házhoz, bejárónőnek. A baleset után jó megoldás volt, hogy odaköltözzön, így nyugodtan dolgozhat, a gyerekeknek is maradt valami ismerős a házban, valami anyaszag, női szivmeleg, gondoskodás, babusgatás, vagyis az otthon melege.

A Nóránál töltendő hétvégének nagyon örültek a gyerekek és ahogy beszélt róla, mintha benne is feltámadt volna valami jóleső izgalomféle. Susan nem bánta, hogy öt kihagyták a programból, a nővérét akarta meglátogatni, és legalább nyugodtan elmehet. Három napig nem kell arra gondolnia mit esznek a fiuk, és ki készíti ki nekik a ruhát meg egyebeket.

A készülődés Nórát is felvillanyozta. Vett a gyerekeknek egy csomó ajándékot, mert sok minden akadt ugyan otthon, sakk, dominó, kártyák, de játék – szinte semmi. A kertész, a leglombosabb öreg fa legerősebb ágára hosszú szárú hintát kötött. Erőset, hogy élvezhessék a fiuk a repülés mámorát. Nora megfogadtatta vele, hogy amíg hintáznak el sem mozdul mell ölük, hajtja őket, vigyázza minden lépésüket, hiszen neki sem adott az isten unokát és Mr. Clarkra ráférne egy kis nyugalom, vagyis az érzés, hogy a fiai szem előtt vannak, de mégis oltalom alatt. Csupa olyan ételt tervezett, amelyeket a gyerekek szeretnek. Nem volt nehéz visszaemlékeznie, hogy neki mik voltak az ö kedvencei.

Jim és Tom alig mutatkoztak be, azonnal kiviharzottak a házból. A kertész már várta őket. Madárfészkeket mutatott nekik, elmondta melyikben mi lakik, de mihelyt meglátták a hintát azonnal odafutottak. Az öreg akkor jött rá, ha két gyerek van, egy hinta kevés. Lehetett volna annyi esze, hogy az egyik mindig azt szeretné legjobban, amit éppen a másik csinál. De könnyű volt velük szót érteni. Nem akarták ott hagyni a házőrző alatti népes almot, a cicát, és ott volt az üvegház tengernyi csodája. Mind megannyi új, ismeretlen izgalmas látnivaló. Semmit nem hagyhattak ki. Alig akartak bemenni vacsorázni, de amikor maszatos kézzel, és képpel megjelentek, Paul nem győzött restelkedni.- Annyi baj legyen! – nevetett Nora. – Fő az egészség! A ruhát ki lehet mosni, a víz mindent levisz, csak a bűnt nem! – ismételte amit anyjától annyiszor hallott.

Neki mindaz, ami a kicsikkel kapcsolatos volt, sosem ismert örömöt adott. Betakargatta őket, leült az ágyuk szélére és anyja legszebb meséivel andalította el őket. Ahogy beszélt, gondolatai a gyermekkorában jártak, a sosem felejthetően meghitt pillanatokat idézték, amikor a mese végén, anyja csókkal kívánt neki jó éjszakát. Ö is megcsókolta a fiukat és el kellett fordulnia, nehogy lelepleződjék. Könnybe lábadt a szeme, amikor fáradt karjaikkal szorosan a nyakába csimpaszkodva viszonozták a bucsu puszikat. Milyen boldog lehet a nő, ha megadatik neki az anyaság! – gondolta, miközben jó éjszakát kívánt, és eloltotta a villanyt.- Vagy hagyjam égve? – nézett vissza a fiukra, de azok akkor már csak félálomban felelhettek volna. A fáradtság, a mese, az új hely varázsa hamar álomba ringatta öket.- Nem félnek a sötétben? Elfelejtettem megkérdezni hagyjak-e égve fényt, és mire észbe kaptam már aludtak. Nem baj? – tért vissza George dolgozószobájába, Paulhoz.- Bátor gyerekek, igaz hogy nincs is túl sok rossz emlékük. Amíg a feleségem élt, olyan volt akár egy tyúkanyó, ha megmozdultak, felébredt, pedig a második szobában aludtak és, ha már felébredt, nem tudott volna visszaaludni anélkül, hogy meg ne nézze: nem takaróztak-e ki.- Remek asszony lehetett a felesége.- Igen…- Mindig azokat veszítjük el, akikből sosem lett volna elég! – sóhajtotta Nora.- Nagyon elfáradt? – nézett rá kicsit bűnbánóan Paul. Ugye nem is gondolta milyen felfordulást tud okozni két ilyen eleven fiú, egy csendes házban.

[rkey]

Volt némi elképzelésem róla, de nekem öröm a gyerekzsivaj, mivel sajnos én egyke voltam. A rokonságban nem igen van gyerek, de George gyakran hívott át a kórházból lábadozó kicsiket, hadd hancúrozzanak a kertbe. Ha látta volna, milyen boldogok voltak, és George is… Bárcsak adhattam volna neki gyermeket.- Nem adhatott? – kérdezte kicsit sandán Paul.- Nem! – mondta hirtelen az asszony és mintha hozzá akart volna még tenni valamit, de meggondolta. – Mit iszik? Ne kínáltassa magát. Vegye ugy, mintha otthon lenne. George is azt mondaná.- Maga mit kér! Üljön le végre, hiszen egész nap nem volt egy nyugodt perce sem. – indult az italos asztalhoz Paul.- Whiskyt, sok vízzel, és tegyen bele jeget. De jó hogy végre megint kényeztet valaki. – mondta az asszony és szinte belerogyott a kedvenc székébe.- Ez a minimum attól, aki miatt annyira elfáradt.- Inkább a boldogság gyengített el. Csodálatos fiai vannak! Reszketnek a gyengédségért. Nem is ismernek, ma láttak először és olyan szeretetéhes bizalommal bújtak az ölelésembe, hogy időnként majdnem elbőgtem maga m.- Igyekszem pótolni az anyjukat, Susán, aki segít nekem ellátni őket, is mindent elkövet, de ugy látszik a világ összes törődése sem képes pótolni az anyai szeretetet.- Csodálkozik? Ebben a korban? Jim hamarosan azt mondaná az anyjának: mami, ha megnősülök téged veszlek el a feleségül.- Honnan gondolja? – nyújtotta át az italt, mosolyogva Paul.- Mondtam az imént, hogy sok gyerek megfordult nálunk. Nem egy akadt, aki előrukkolt, a leánykéréssel. Ismerni kell a lelküket. Aki szeret tele van odaadással, és mi nagyobbat adhat bárki a világon bárkinek, mint önmagát?! Így gondolkodik a gyermek is, mert meg akarja tartani a percek örömét. Ha valami boldogságot okoz neki, szeretné örökre a markába kapni, pedig ha tudná, hogy a boldogság olyan akár a pille. Egy pillanat és tova röppen. Aki azt mondja: egész életében boldog volt, vagy akár napokig madarat lehetett volna fogatni vele, az túloz. A boldogság az érzések csúcsa, és minden csúcsról csak lefelé vezethet út. A felkapaszkodás, az igen. Azért érdemes ujra és újra megpróbálni, de ottmaradni? Miért? Igaz, hogy onnan szebb a világ, de ha már nincs cél, előbb utóbb ráun az ember arra is, amit addig sikernek érzett. A világ azáltal halad előre, hogy mindig többet akarunk, nagyobb dolgokra vágyunk, hiszünk valamiben. Mert valamiben mindig hihet mindenki: önmagában.- És az nem semmi! – vágta rá Paul. – Egészségére Nora!- A fiuk egészségére! – mondta az asszony. – Kár hogy nem járt erre előbb. George nagyon örült volna magának. A képeken szinte még gyerek, vagy legalábbis gyermekember. Amikor a tabló készült, tizennyolc évesek voltak és ma negyvenhárom… lenne… George… ha…- Sokat szenvedett? – kérdezte Paul elkomorodva.- Gondolom ezerszer annyit, amennyit megpróbált elhitetni velünk. Ö vigasztalt minket, akik aggódtunk érte. A kollégák szerint pokoli kínokat állhatott ki, és a végén már hiába próbálták csillapítani a fájdalmat. A morfiumtól, amikor megszokja már inkább alszik a beteg, mintsem csillapodnának a fájdalmai. Ö nem akart aludni. talán attól félt, hogy nem ébred fel többé. Volt egy kollégája, aki rákban halt meg, és az utolsó napokban mindig ült az ágyban, ráadásul ugy, hogy a lábait lelógatta. Félt, hogy ha elalszik, meghal.- Az élnivágyás egészséges emberi vágy! – jegyezte meg Paul.- Gondolja?! – kérdezte kicsit elnyújtva a szót, Nora. – Ültem az ágya mellett és fogta a kezem. Mintha belém akart volna kapaszkodni, hogy itt maradhasson. Nekem sem volt könnyü… Amikor azt mondtam, boldogan cserélnék vele, elmosolyodott. – Ugyis tudom! Mindig tudta mit gondolok és azt is, hogy őszintén gondolom – e. Az ágya mellett megtanultam biztatón mosolyogni, miközben ordítani tudtam volna kínomban. Tartani akartam benne a lelket és hitet adni neki a csodaváráshoz. Hátha csak időt kellett volna nyernie? Hátha hamarosan megtalálják ennek a kíméletlen kórnak az ellenszerét? Csodák mindig történhetnek. Tizenkét év alatt, két együttélö ember hozzáhasonul egymáshoz, akár a kutya a gazdájához. Nem figyelte még meg, hogy a hosszú időn át együtt élők, hasonlítani kezdenek egymásra. Sokat nevettünk a házőrzőnkön, aki sok mindenben hasonlított Georgehoz. Csak nevetni nem tudott, pedig ö szeretett nevetni, és én is. Csak akkor volt szomorú, szinte napokig, amikor elveszi tett egy beteget. Azt mondta sosem tudja megszokni, hogy nem képes legyőzni a halált, amikor mindent elkövet a beteg érdekében. Minden tudását latba veti, mégis a halál győz. A vereség mindig lelkifurdalást okozott neki. Pedig hát egy sebész gyakran kap olyan eseteket, hogy nincs semmi remény, mire a beteg felkerül a műtőasztalra, és ha mégis sikerült megmenteni egy – egy reménytelent, szerinte felért egy Oscar díjjal.

Éjfélkor kaptak észbe mennyire elbeszélgették az időt: pedig akkorra már nemcsak az elhunyt házastársakról folytassa szó. A fiuk mihelyt reggel kinyitották a szemüket azonnal kérincsélni kezdték az apjukat: jöjjenek máskor is.- Papa! – kunyerált a kis Tom. – Hadd maradjunk itt egész szünidőben! Papa légy szíves! – rimánkodtak kórusban.- Nem tőlem függ, de hogy képzelitek? Nem lehettek hetekig Nora néni terhére…- Terhemre? – nevetett az asszony. – Örülnék a társaságuknak. A világért ne rontsuk el az örömüket. A gyerek mindig oda vágyik, ahol jól érzi magát, én pedig büszke vagyok rá, hogy elnyertem a barátságukat. Ha ezt szegény George megélhette volna?!

Paul végülis engedett az egybehangzó kérésnek, azzal a kikötéssel, hogy szó sem lehet az egész szünidőről, és megígértette Nórával, hogy mihelyt a gyerekek terhére lesznek, azonnal érte siti, és értük jön. Megígérte, hogy telefonálni fog.

Amikor kihajtott a házból és visszanézett az integetőkre, még nem sejtette, hogy egy napnál tovább nem bírja hírek nélkül. Másnap este már telefonált. Beszélt a gyerekekkel, akik már ágyban voltak, a bucsu puszikat is megkapták, így Nora beszámolhatott mi minden történt aznap. A szavak olyanok, akár a gyöngy, peregnek peregnek… peregnek… és a halk nesz, amit okoznak elzsongítja a beszélgetőket, feltéve, ha van mondanivalójuk egymás számára. Nekik volt. Első nap csak fél órát, másnap már egy egészet átbeszélgettek. Csütörtökön majdnem éjfél volt, amikor elBucsuztak egymástól.

Végre elérkezett a következő hétvége. Susán egész héten sopánkodott, hogy mi lehet az ö két kis csillagával, nem esik-e bajuk, de Paul rábeszélte, vegyen ki szabadságot, olyan régen van egyfolytában éjjel – nappal szolgálatban, hogy igazán ráfér egy kis kikapcsolódás. Susan nagy nehezen ráállt, volt hova mennie, de kérte, mielőtt a gyerekeket visszahozza, telefonáljon neki, hogy minden készen várja a két aranyost.

Paul ahogy közeledett a péntek este, egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy alig várja már a víkendet. Nemcsak azért, mert a fiai hiányoztak, de Nórát is jólesik majd viszontlátnia. Férfi és nő között csak ugy lehet meghitt, baráti kapcsolat, ha semmi érdek nem fűti őket, egyik sem akar semmit a másiktól. Sokat járt a fejében a Nóránál töltött két gyönyörű nap. A meghitt beszélgetések, a fiukkal rendezett hancúrozások, és a nyugalom, amiben olyan volt része. Mióta Charlotte meghalt valahogy sosem érezte kereknek az almát. Most először érintette meg a családéhoz hasonló légkör melege. Nórával sok mindenben egyetértettek. Néha ugy érezte, mintha Georgével beszélgetne. Ennyire egyforma lesz két ember, ha megpróbálnak egyhuron pendülni? Voltak szavak, gondolatok, amelyekről biztosan tudta, hogy Georgeéi. Már diákkorában hallotta tőle. Micsoda asszonyi hűség szükségeltetik ahhoz, hogy átvállalja a párja emlékeit és tovább éltesse az elképzeléseit, nemcsak fontos dolgokról. Ilyesmire csakis olyan ember képes, aki odafigyel a társára. Mert beszélni sok asszony tud, még élvezhető szinte is, de okosan hallgatni, annál kevesebben. Hét közben gyakran próbálta visszaidézni magában Nora arcát, alakját. Szépnek találta, különösen amikor a fiaival odaértek, és bemutatta neki őket. Az öröm szépit! – állapította meg az első pillanatban. Az asszony arcáról eltűnt a ború, vonásai kisimultak, mosolyra húzódtak, és ahogy szeméhez hasonló tengerzöld, lágy selyem ruhájában, amelynek redői hűen követték testének hibátlan vonalát, a fiukhoz hajolt, belemelegedett a szíve tája. Nyoma sem volt a szomorúságnak, amely első látogatásakor átlengte az asszonyt. Kedves szép arcán már bucsuzásakor, mintha valami felsejlett volna, de hogy ilyen csoda lesz bel öle, arra gondolni sem mert. Azt mondta harminckét éves, és akkor többnek nézte, de a fiukkal versenyt futva, kacagva, husznak sem látszik. Bájos vonású arca van, olyan, amely sokáig fiatal marad, hiszen egyszerűen szép. Minden természetes rajta. Semmit nem tesz azért, hogy fiatalabbnak lássák. Első látogatásakor ugy gondolta: azért olyan kendőzetlen, mert nem számított vendégre, de késöbb rájött, hogy Nora az a fajta nő, aki elégedett a sorstól kapott külalakkal, és ugy fogadja el magát amilyen. Kislányos arca van. Igen! Végre rájött. Ártatlan, üde, őszinte szivü. Olyan aki az arcán hordja a lelkét. Férfiakban is vannak gyerekképűek, akik negyven felett is letagadhatnának tíz évet, de nőkben ritkább a babaarcú. Nórának babaarca van. Persze nem a Barbie babához hasonló, mert amikor azt piacra dobták, azt kívánta, bár sose lenne lánya, hogy ne tudják vele az ízlését kificamítani. A gyerek játékszere legyen igazi, nem felnőttet mintázó, divatmodell. Nórán az a legmegkapóbb, hogy minden természetes rajta. A körmét sem lakkozza, Charlotte imádta a hosszú körmöket és a divatos szint lakkokat. Sok férfi izgatónak találja, sokan egyenesen irtóznak a tigriskarmú nőktől. Tanúsíthatja, hogy egy bársonyos érintésű női kéz, hosszú körmei ellenére is bársonyos, és olyan izgalmasan tud simogatni, hogy nincs férfi, akit ne csigázna fel. Akárcsak öt, Charlotte.

A telefonbeszélgetések naponta folytatódtak. Előfordult, hogy más államból szólt oda, olyankor Nora köszönt el, nehogy túl magas legyen a telefonszámla. Még arra is gondolt, vagy annyira a terhére volt?! – mocorgott benne a gyanú, de az asszony, mintha csak olvasni tudott volna a gondolataiban, hozzátette: Így legalább tudom hogy maradt magában mondanivaló és alig várja, hogy ideérjen.

A harmadik víkendre érkezésekor, egy ízléssel sminkelt, nagyon szép, fiatal nőt talált a házban. Nora bemutatta őket egymásnak, azzal, hogy Glória velük marad egész hétvégén, aztán magukra hagyta őket, mert a fiuk kézen fogva húzták kifelé. A kertész bácsinak kellett megmondania, hogy engedélyt adott nekik a fiókanézésre. A fiuk ujjongtak, de Nora kikötötte, hogy egyedül nem mászhatnak fel a létrára, csak egyenként és Joe bácsival. Megértette velük, miért csak távolról nézhetik a fészeklakókat, a tátogó csőröket, a fészek széle felé nyújtózó fiókákat. – Vigyázni kell, a madár szülök könnyen megriadnak, és a kicsik éhesek. Ha nem kapnak élelmet, olyan merészen akarnak elsők lenni az etetésben, hogy a fészek széléről… a földre pottyanhatnak. Ugye nem akarjátok, hogy bajuk essék, és azt sem, hogy a madár szülök szíve zakatoljon a riadalomtól?!

Pault elég furcsán érintette a vendég jelenléte. Ugy érezte oda a varázs. A nő is észrevehette, hogy a jelenléte nem okozott kellemes meglepetést, mert nem sokkal Nora távozása után, amikor már egy italon is túl voltak, de a beszélgetés csak nem akart megindulni köztük, hirtelen felállt és bucsuzni kezdett.- Elmegy? – kérdezte nem túl kétségbeesetten Paul.- Igen.- De hát Nora azt mondta…- Csak viccelt… vagyis ugy volt, hogy… de… szóval…- Értem! – kezdett el ficánkolni Paulban valami örömféle, és talán a képe is felderült, ami igencsak meglepte a visszatérő Norat.- Maguk miért állnak? – nézett a férfira. – Azt hitték nem szabad leülniük amíg a ház asszonya helyet nem foglal? – próbálta viccesre venni a képet.- Gloria el akar menni! – mondta Paul.- Elmenni? – csodálkozott Nora. – Biztosan nem igyekezett a kedvébe járni. Persze elfelejtettem mondani, hogy ö az ujabb vendég. Maga már itthon érezheti magát, de ö most van itt először és…- Sajnos el kell mennem! – mondta Gloria.

Nora egy darabig nézte, aztán enyhe zavarral rábólintott.- Vagyis mégsem volt annyira igazi az a szakítás?- Nem… és ráadásul az én hibámból történt. Azt hiszem legjobb, ha felhívom… de otthonról. – vette a lapot Glória.- Te tudod! – mondta Nora. – Mr. Clark biztosan sajnálni fogja, de ami egyiknek öröm, a másiknak bánat. A barátod oda lesz a boldogságtól, vagy legalábbis kívánom, hogy oda legyen. – mondta és nézte ahogy Glória összeszedi a holmiját. Paul elköszönt tőle, nem kísérte ki.- Mi történt? – kérdezte Nora az ajtóban.- Nem kellek neki. Láttam az arcán. Mihelyt kimentél olyan lett, mint aki citromba harapott.- Félreérthettél valamit.- Egy nő az ilyesmit sosem érti félre. Ez a fickó foglalt.- Mit beszélsz? – döbbent meg Nora. Gondolod, hogy…- Miért te mit gondolsz, olyan hülyék a nők hogy parlagon hagynak heverni egy ilyen hapsit.- Két gyereke van!- Na és? Van akinek a szemében még előny is, ha egy fickónak gyereke van. Nagyapa szerint a borjas tehén a vásárban is mindig drágább, és hátha ez a férfiakra is érvényes. Nekem jó szemem van. Elhiheted, a fickó odavan valakiért.- Pedig én jót akartam. Azt hittem remekül elszórakoztok egymással. Megérdemelne egy kis boldogságot.- És te?- Ezt meg hogy érted?- Miért nem próbálod boldoggá tenni te.- Nézz a tükörbe és utána rám. Labdába rúghatnék én egy ilyen klassz nő mellett, és még te sem tudtad felkelteni az érdeklődését, legalábbis szerinted. Ha így van Glória, akkor nincs mit tennünk. Gellert kapott a jó szándékom. Unatkozzék az Ur egész hétvégén, ha nem lát benned lehetőséget. Te a nők között is desszertnek számit asz!- Hátha nem szereti az édességet.- Tudom mire gondolsz, de George régi barátja, vagyis tisztában van vele, hogy az én szívem, amíg élek a férjemé. Meg sem próbálkozna, ha ezerszer jobban néznék is ki mint te, ami persze eleve lehetetlen. De tagadhatatlanul jól megvagyunk egymással, a gyerekek, és sok közös téma miatt, nagyon jó barátnak érezzük egymást.- Akkor ügyes a fickó. Egész héten forró szex, víkendre barátság. Így a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. A fiai boldogságáról nem is beszélve?!- Nekem így is megfelel! – mosolyodott el Nora. – Sőt így jó csak igazán. Sok szerencsét Glória, remélem találsz valami jó szórakozást az eljövendő két napra. Nem venném a lelkemre, ha a jót akarásommal, elrontottam volna a víkendedet.

Gloria elment. Nórán valami furcsa zavartság vett erőt. Kicsit össze kellett szednie magát, mielőtt visszament a férfihoz. Paul azonnal felállt, és nem éppen a legudvariasabban, megkérdezte:- Mit akart ezzel a növel?- De hiszen hallhatta… ugy volt hogy itt maradt, de…- De én kiutáltam. Okos nő, azonnal észrevette az arcomon a nemtetszést.- Nem tetszik magának? Pedig remekül néz ki.- Semmi kétség, de nekem nincs rá szükségem…- És mire van?- Ha itt lehetek… a… fiaimmal, semmire! – mondta őszintén a férfi.- Vagyis akár hátizsákot köthetek és elmehetek túrázni? – oldódott fel Nora feszültsége.- Feltéve, ha megengedi, hogy magával tartsunk. – nevette el magát Paul. – Nagyon kellemetlen hogy elment?- Ugyan?! Nővér a kórházban. A legcsinosabb. Gondoltam…- Rosszul gondolta. Ha szükségem volna valakire… Önálló voltam eddig is.- Kösz! – mondta egy kis ideges nevetéssel Nora. – Alaposan kiosztott. Életemben először akartam valakiket összeboronálni…- Nem jól választotta meg az egyedeket.- Gondolja, hogy maga nem tetszett volna neki?- Fogalmam sincs, de nekem már más tetszik.- Akkor Glória nemcsak szép, és jó szemű, de okos is.- Ezt miért mondja? – kérdezte Paul, miközben ujratöltötte az asszonytól elvett poharat.- Mert esküdni mert volna rá, hogy maga szeret valakit. De hát semmi közünk hozzá… ugy értem se neki, se nekem.- Egészségére! – nyújtotta oda a poharat Paul. – Glória valóban nagyon jószemü és okosan gondolkodó lány, és ami ritka jó tulajdonság, észreveszi, ha felesleges. Tud viselkedni.- Mert elment?- Nem minden ember tudja mikor van terhére valakinek.- Nekem nem lett volna terhemre… igazán kedves lány és olyan jó ránézni. George mindig az ilyen skatulyából előhúzott nőket szerette. Tudta? – nézett fel furcsán a férfira.- Tudtam! – bökte ki nagy őszintén Paul.- Akkor biztosan elcsodálkozott, mikor meglátott. Nemcsak a gyász miatt nem festem magam és járok ugy mint egy hamupipőke. Azelőtt is ilyen voltam. Ha Georgét figyelmeztettem rá, hogy elnézte a zsánerét, mindig megcsókolt és azt mondta: az ember nem azt veszi el, akinek udvarol. Ha elképzelem micsoda karbantartási erőfeszítéseket igényel egy hibátlan smink karbantartás, a frizura gondozása, akkor kiráz a hideg. Nem ugyanaz, csak néha – néha látni, és reprezentálni valakivel, akit irigyelnek a férfiak, mint nap, mint nap odafeküdni egy kenceficés arcú nő mellé, és nyakig zsírosan ébredni reggel. Ki nem állhatom, ha egy csóknak nem csók íze van. Különbenis, a tudatalatti zsánerem mindig olyan volt, aki ugy szép, ahogy az isten megadta. Ezért vettelek el téged, és még valamiért. Te voltál az egyetlen, akinek nem kellettem. Ha a nők tudnák mekkora hadicsel az érdektelenség, amikor hódítani akarnak, gyakrabban bevetnék. Gondolod, hogy én csak bevetettem? – kérdeztem tőle. – Miért? – vágott vissza azonnal. Talán nem tetszettem neked? Szívszakadásig! – vallottam be, ki tudja hányszor. De én mindig két lábbal álltam a földön. Anyám ugy nevelt, hogy vannak elérhetetlen dolgok, és ha azokról álmodozom, az elérhetőknek sem tudok örülni. Féltem, hogy ha belelovalom magam a szerelembe, később ordíthatok a fájdalomtól, ha ugyan ugy faképnél hagysz, mint a többi nőt. De én is mondok neked valamit George. Tudod miért figyeltél te fel rám? Mert volt valaki, akinek kellettem, aki felhívta rám a figyelmedet, megmozgatta benned a birtoklási vágyat, amivel együtt jár a féltékenység is. Egy ilyen fickó igen, és én nem? Mindig az a nagy zsákmány, aminek a megszerzése nehéznek látszik. Ami az ölünkbe hullik, annak nem sok becse van. – fejezte be a pontos visszaemlékezést Nora, mosolyogva. – Majd elmondom egyszer, az egész megismerkedésünket, most érje be ennyivel, mert hallom hogy a fiuk befelé tartanak. Itt az ideje, hogy asztalhoz üljünk.

Paul elnézte a fiai körül tevő – vevő asszonyt.- Olyan, mintha az anyjuk lenne! – nyilallt bele a felismerés. – És a fiuk is elfogadják. De hát csoda? Ki ne fogadna el szíves – örömest egy ilyen asszonyt. Csak hát a mély gyász, a megtörhetetlen síron túli szerelem?! Túlságosan jelentéktelen férfi ö ahhoz, Georgehoz viszonyítva, hogy megszerezhesse magának Nora szívét. És nem is lenne tisztességes a legjobb barátjával szemben. De hát miért nem? Hiszen valamikor beszéltek is róla…

A hétvége remekül telt, de ezúttal a farmon, ahol ujabb csodák vártak a gyerekekre. A végeláthatatlan mező, a csörgedező patak, a virágokkal teli rét, az állatok, nemcsak a gyerekeknek a felnőtteknek is remek kikapcsolódást adtak. Nem győztek mutatni, magyarázni, mesélni és kacagni azokon, amiket a két fiú mondott.- Nora, nézd azt a hátrafésült hajú tyúkot! – mutatott Tom, a búbos kotlósra.- Olyan az orruk, mint egy konnektor! – örült Jim a malacoknak.

Ha Nora nem volt velük a két kis száj be nem állt, annyi mindent meséltek apjuknak róla. Csupa jót.- Papi tudtad, hogy a pipacsokból estélyi ruhás dámákat lehet csinálni? – kérdezte Jim. – Nora megtanított rá. És gondoltad volna, hogy a pipacs csak akkor piros, amikor kinyillik, addig fehér, majd eljátssza a rózsaszín minden árnyalatát, mire annyira kipirul, kipattanhat a zöld burokból. Nézd, megmutatom hogy kell dámákat csinálni. Piros ruhásat akarsz? Akkor a legdúsabb, legnagyobb bimbót csípjük le, ugy hogy a szárából maradjon egy nyaknak való csonk, amelyre ráhúzhatjuk majd a fejét. A burkot egy puha mozdulattal szétnyitjuk és, kisimítjuk belőle a szirmot. Nézd, olyan mint egy krepdesin estélyi ruhára zöld pelerint felkapó dáma. Aztán letéped egy elnyílt pipacs bibéjét, de szár nélkül, azt ráhúzod a dáma nyakára és készen van a pipacs csoda. Olyan a feje, mintha diadémot viselne, és nézd amit Tom csinált, égő rózsaszínű, de készíthetünk fehér ruhásat is. Ha lefekteted őket egymás mellé a fűre, egész partira való vendégsereget kapsz, és nincs kettő amelyik egyforma szinü ruhában lenne. Még a fehérek is változóak. Hát nem csodálatos?- Semmi nincs ami a természetnél csodálatosabb, kisfiam, – csókolt a fiuk fejebubjára Paul.- Csak Nora! – bökte ki a kisebbik. – Ugye megígéred, hogy mindig elhozol hozzá, ha akarjuk…- Rátok unna!- Soha. Barátok vagyunk. Őszinteséget fogadtunk egymásnak. Azt mondja a legkisebb bajról is tudni szeretne, hogy segithessen: ne legyen belőle nagy.- Susan sir utánatok!- Már annyit voltunk Susánnal… és ö ugy bánik velünk, mint a kisbabákkal.- Mert ö kisbaba korotok óta ismer benneteket.

Pault alaposan elgondolkoztatták fia szavai. Nagy a magára maradt szülő felelőssége, hiszen a párválasztásnál nemcsak azt kell néznie, neki ki lenne jó, hanem hogy a gyermekei kit fogadnának el, kit szeretnének. De hát Nóráról nem is álmodhat. Ha nem a legjobb barátja özvegye volna, azonnal megkérné a kezét, de így nagyon fonák a helyzet. Az első házasságába is fejest ugrott, ebbe a fiai ugrasztanák, de ez sem sikerülhetne rosszabbul, mint az. Talán jobban sem, vagyis nem mindig a kivárás a legjobb megoldás. És mi baja folyton Charlotteval. Ideje lenni megbocsátani neki a csöbehuzást, hiszen azzal a rengeteg gyönyörrel amit adott, ezerszeresen kárpótolta a fondorlatért, de a becsapás, akkor is becsapás.

A fiuk végighallgatták a mesét, Paul az ajtóban állva figyelte őket. Milyen idilli kép. Nora, ahogy fogja a két fia kezét és szájáról peregnek a szavak, akár ezüst tálból a gyöngyök, elzsongítva a fiuk figyelmét. Szemük le – leragadozik de látszik, erőnek erejével nyitva tartanák, csak minél tovább tartson a mese… hogy sose legyen vége.- Jó éjszakát! – súgta Jimnek, Nora, miközben megcsókolta. Szinte megdöbbentette a fia, aki ha ö kívánt jó éjszakát, nyakig betakarózva tűrte a Bucsu puszit, de Nora nyakába még ilyen holtfáradtan is belecsimpaszkodott és mindkét arcfelére visszaadta Tomról nem is beszélve, aki mindigis kitárulkozóbb volt, igaz, hogy ö a kisebb. Tom valóságos sorozat puszival Bucsuzott Nórától, és hirtelen furcsa érzése támadt. Csak nem lesz féltékeny a fiaira?! Vagy Nórára? Nem jó érzés, ha az ember rájön, hogy osztoznia kell valakinek a szeretetén, még ha olyan logikus is, minthogy a fiai találtak valakit, akiért odavannak. A gyerek nem tud parancsszóra szeretni és ez volt az, ami egy kicsit megrémítette. Eddig egész hetét a munka foglalta le, a hétvégeken már harmadszor látogatnak el Nórához, de mi lesz, ha ezután is idevágynak, és Nora megközelíthetetlen marad a számára?! Kizárja magát minden kapcsolatteremtésből, Nóránál pedig nem teremhet babér a számára. De hát miért nem? Amíg meg nem próbálja, addig nem lehet biztos semmiben.

A fiuk aludtak. Ök. a teraszon ültek és hallgatták a csendet.- Ilyenkor minden alszik, még a tücsök is. – mondta Nora. George nagyon szerette ezt a csodálatos csendet.

Mindig George! Mindig ö. Nem élhet le egy egész életet ugy, hogy mindig az elődjét emlegessék. Már nem tudja melyik üzletfele mondta egyszer: csak özvegyasszonyt ne vegyenek el uraim. Folyton azt hallgathatják, az uram így, az uram ugy, és szépek lehetnek, de okosak nem. Dupla eröbedobással sem körözhetik le azt, aki pedig már nincs is.

De hiszen ö is özvegy. Ö is sokat beszélt Charlottról. Természetes, hogy ha az ember az emlékeiről beszél, nem kerülheti meg a le4gfontosabb szereplöket. Charlotte fontos volt az életében hiszen a fiai anyja…- Nagyon elfáradt? – kérdezte az asszonytól. – A fiaim ma felsorakoztattak elém egy egész estélyhez elég puccos dámát, pipacsból. Hol tanulta?- Nagyanyámnál. Vidéken lakott és a természet tálcán kínálja a legszebb játékokat. Érdekes, hogy minden babát és egyebet elfelejtettem, amely kicsi koromban örömöt okozott, de a láncfüböl font nyaklánc, a virágból kötött párta, a kitépdesett szirmú szikfűből készitett nagyfülü nyuszi, a papatyivirág pihegolyójának szertefutása, az útilapuból készitett napernyő, még mindig felsejteti bennem a játék nyugalmát, gyönyörűségét. Annyi minden kínálja magát a gyerekeknek. Amelyikük a kőrengetegben nő fel, szinte nem is lát tollas csirkét, vagy tehenet fejni, legfeljebb a tévében, nem próbálhat ki mindent, a favágástól, gyümölcsszedéstől, rözsegyüjtéstöl, szénaforgatástól, kis bocik simogatástól, pihés csibék tenyérbe fogásáig, ki tudná felsorolni mi mindent, az nem is lehet igazán boldog. Elszakadni a természettől annyi, mint félig meghalni. George mondta ezt gyakran amikor ide kijöttünk.- Hol fekszik? – kérdezte Paul.- Itt! – mutatott le a pázsitra Nora.- Itt? Hogy érti ezt?- Ö akarta igy. Hamvasztás előtt bucsuztattuk. Rengetegen voltak, akik megadták neki a végtisztességet. Aztán átvettem a hamvait és az öreg Joe egy ilyen szép, holdvilágos este, szétszórta. Itt, ahol kívánta. Bent szólt a kedvenc zenéje, és a hamvai szerteszét szálltak. Nem ríkatott meg a kép. Csodálatos érzés volt… akkor adtam neki igazat először, már ami az elmúlását illeti. Azt mondta: nincs kiábrándítóbb, mint egy elhanyagolt sírhant, de minek kötődj egyetlen kegyhelyhez, amikor, ha szétszóród a hamvaimat, minden fűszálról, bárhol eszedbe juthatok. Ha meghajolni látod őket, ha bársonyosan simogatják meztelen talpadat… én is ott leszek. Na látja, akkor mosolyogni is tudtam, most meg a végén még elbőgöm magam. – csuklott el Nora hangja.- Sajnálom, hogy megkérdeztem.- Sose sajnálja. Én is így szeretnék elmenni. Persze rám már nem nagyon fog emlékezni senki. Anyám meghalt, testvérem és gyerekem nincs…- Itt vannak a fiaim, akik hatvanévesen is imádni fogják magát.- Még hatvan évig élni?! Ne rémítsen. Egy kicsit sok lenne a jóból. Jóból?! Töltene egy italt Paul? – kérte az asszony. Amikor megkapta, ivott egy kortyot. – Elmondok magának valamit. Nem tudom tovább magamba tartani. Meg kell köszönnöm azt a pár szép hetet, amit átéltem, amióta maga becsengetett hozzám.- Hát nem unatkozott az biztos… de…- Ha maga nem jön… én már nem élnék.- Ezt hogy értsem? – lepődött meg Paul.- Emlékszik, akkor azt mondtam, maradjon velem fél ötig. Azt kértem, ne kérdezze miért. Sokkal döbbentebb is volt annál, mintsem kérdezősködött volna. Megígértem, tehát akármilyen nehéz is, elmondom. Erőre kapott a lelkem és ezt a fiainak köszönhetem. Ugy érzem George sem helyeselte volna, ha utánamegyek…- Mit beszél?!- Négy órakor akartam meginni a mérget, amit elkészítettem magamnak. Azért négykor, mert ö is négy órakor adta vissza lelkét a teremtőnek. Aznap volt egy éve.- Hiszen ez megdöbbentő. De hát, hogy juthatott eszébe?!- Magának könnyű… magának megmaradtak a gyerekei… de én olyan egyedül voltam, olyan árván…- Akkor is! Élete csak egy van az embernek.- Tudom és az élet az élőké. Annyiszor hallottam George halála után, de élni csak ugy érdemes ha van értelme az életnek. Az enyémnek egyetlen értelme volt Geroge boldogi tása. A lehetőség megszűnt, minek éltem volna tovább?- Komolyan megtette volna?- Higgyen nekem. De már bánom hogy elmondtam. Tudom, hogy az öngyilkosokat egy kicsit mindig bolondnak tartják, vagy legalábbis gyávának. Azt is tudom, hogy kezet emelni önmagunkra cseppet sem kisebb bűn, mintha mást akarnánk megölni, de a kétségbeesést csak egy bizonyos ideig képes legyűrni magában az ember. Akkor ugy éreztem nincs tovább és éppen azért, mert azt a napot, amíg élek megemlegetem.- Nem is tudom mit mondjak.- Semmit. Csak akartam, hogy tudja mivel tartozom magának.- És hálából pátyolgatja a fiaimat.- Téved. A fiait szeretetből és nem párolgatom, hanem egyre közelebb érzem magamhoz. Ne feledje: amíg ők ragaszkodnak hozzám, engem büntet vele, ha nem hozza el őket. Eszébe ne jusson, hogy terhemre lehetnek… kell valami, ami elterelje az ember figyelmét az életröl.- Bevallom értetlenül állok a fiaim előtt. Hozzám sem kötődnek annyira, mint…- Csodálkozik? A gyermeknek nem véletlenül van apja és anyja. Az anya gyengéd, az apa biztonságot adó, őszinte jó barát. Az anya becéz, mindig ott van, simogat, csókol, segít mindenben. Nem is tudom hogy lehet anya nélkül élni.- Akkor legyen az anyjuk -… Nora.- Amikor itt vannak annak érzem magam. Remélem nem féltékeny?- Ma rájöttem, hogy igen, de azt hogy legyen az anyjuk nem így gondoltam.- Tudom hogy gondolta Paul Clark, és vegye ugy, hogy nem is hallottam, amit mondott.- De hát miért? Nem maradhat élete végéig magára.- Ha magamra maradok, vagy ha nagyon elviselhetetlennek érzem…- Ki ne mondja! Eszébe ne jusson többé olyan örültség, mert nem is tudom mit mondok magának? Azt hiszi George nem hatalmazna fel rá, hogy jól megrázzam, amikor ilyen gondolatai vannak, de hát mit tegyek, ha én másképpen szeretném észretériteni. Gyengédebben…- Georgeval örök hűséget fogadtunk egymásnak. Jó tudom, hogy ö nincs többé, de én vagyok, és a hűségeskü addig köt, amíg élek. Nem vágyom én a más ölelésére, csak az övé hiányzik… néha nagyon. Nem a gyönyör, hanem a biztonság, a nyugalom, a boldogság amit a karjai biztosítottak szánomra. – Fáj, hogy nincs!- Mindenki képes adni, ha szeret.- De csak ha viszontszeretik.- Én nem kérem, hogy szeressen. Elég, ha a fiaimat kedveli… nekik anyára volna szükségük.- Igy igaz, és legjobb, ha mennél előbb választ magának feleséget, mert a fiúgyermek kiskamasz korában már tele van daccal és semmit nem fogad el, mindennek az ellenkezőjét akarja, csak azért, hogy a felnőtteket bosszantsa, vagy kikövetelje, hogy öt is vegyék emberszámba. Minél kisebb korukban kaptak volna mostohát, annál…- Mostohát?! Éppen azért nem akartam nősülni, hogy ne mostohájuk legyen…- Nincs rá jobb szó, legfeljebb a nevelőanya egy kicsit szebb, de nekem legjobban tetszik, minden sallang nélkül: az anya. Rá van szüksége a fiainak.- Aki szereti őket?!- Igen. Nem olyan nehéz. Imádnivaló kisfiuk.- Én pedig kiállhatatlan vagyok!- Sosem mondanék ilyet. Maga nagyon szimpatikus férfi és nemcsak azért, mert George barátja volt, hanem mert valóban nemes embernek érzem. Aki ennyire szereti a fiait, hogy még arra is odafigyel, ők kit akarnak az anyjuk helyett, az nem lehet rossz ember. A természetét pedig, annyi átbeszélgetett óra alatt, nagyjából már kiismertem. Nem igen lehet titkunk egymás előtt. Most már az utolsót is elmondtam: vagyishogy maga mentette meg az életemet.- Akkor adja nekem! Vagyis a fiaimnak…- Ne rontsa el ezt a szép estét.- Ma este jutott eszembe először a lehetőség, ahogy elnéztem magát mesélés közben. Most kibukott belőlem. Hogy őszinte legyek engem is meglepett, mert Georgével mindig tiszteletben tartottuk egymás… kapcsolatát, és ha ö nincs is már, de…- Ne folytassa. Oda lyukad ki, amivel én elutasitom.- Képtelenség! – nevetett fel kényszeredetten Paul. – Pánikba estem. Ugy érzem, ha elutasít, belehalok.- Sokat ivott Paul. Azt hiszem mára elég is lesz. Itt hamar a hasára süt a nap az embernek és ne feledje a fiuk már órák óta alszanak. Nekik korábban kukorékol a kakas és csodára éberek tudnak lenni, mihelyt felnyitják a szemüket. Érthető, hiszen tele vannak kíváncsisággal és újra nekifuthatnak egy ezer csodát igére napnak. Néha alig tudom őket becsalogatni a házba, sosem éhesek. Sajnálják az időt az evésre. Persze némileg hihető, hiszen a kert terített asztal. Gyümölcs, sárgarépa, csak ki kell húzni a földből, vagy fel kell nyúlni a fára, és majszolhatják, rágcsálhatják. Sokszor meg is mosom a fejüket, ha azzal ülnek le az ebédhez, hogy nem éhesek. De már tudom a jelszót: ha nem esztek rendesen, hívom a papát, hogy nem birok veletek, és hazavisz. Ha látná milyen gyorsan kanalazzák a levest… olyankor. Csodálatos érzés, két ártatlan csöppség ragaszkodása, akik egyszerre szeretnének mindent, nem akarnak lemaradni semmiröl.- Azt hiszem mégis sokról lemaradnak! Nem járhatunk ide, a nyakára vég nélkül? Tulajdonképpen idegenek vagyunk, nem terhelhetjük…- Vagyis meg akar büntetni, mert kosarat kapott. Férfi megoldás. Mást büntetni a kudarcomért. Számit hatott rá, hogy nem mondok igent, különben sem Uri dolog, valakit az érzésein keresztül terrorizálni. Ha maga nem hozza ide őket, tudom a címüket. Hipp – hopp, becsengetek… és legfeljebb kidob… ha ők engedik. De akkor legalább tudom, hogy állunk.- Ugy sem dobnánk ki, tudja maga nagyon jól, hiszen sokkal erősebb szálakkal kötődik hozzájuk… hozzánk… annál, mintsem elszakadhatnánk egymástól.- Akkor oké. Jó éjszakát Paul. És hogy ne legyen olyan szomorú, Maga is kap egy jóéjszakát puszit.

Paul odatartotta az arcát, az asszony két tenyerébe fogta a fejét és ugy csókolta meg egyik oldalon, de mintha kicsit tovább időzött volna a szája a bőrén, és reszketett, vagy csak remegett, mint aki hirtelen megbánta a nagylelkűségét. Aztán kicsit elfordította a fejét, és a másik oldalra is adott egy puszit. Paul sosem tudná megmagyarázni magának, hogyan történhetett, de mintha átszakadt volna a gát, amelyet a tisztelet, a barátjára való tekintettel léte és minden egyéb társadalmi örültség állit ott érzelmei útjába, átkapta az asszony derekát és belecsókolt a szájába. Nora két tenyerét a mellének feszítve szabadulni akart, az ölelésből, a bezárt ajkakkal tűrt csókból… de ö nem adta fel. Elfogta valami csodálatos érzés: a ne szalaszd el, hiszen szereted, minden mozdulatára fellángol a tested, a gondolataid már régen az övéi, a fiaidat szereti, ne veszítsd el, nem szabad eleresztened, hiszen tudat alatt ö is akarja, csak köti az ígérete, fél, hogy bűntudat gyötri majd. Ahogy enyhült Nora karjának feszítése, ugy szelídült meg a csókja, és a lassan elnyíló ajkak tűzzel árasztották el egész testét. Szájának minden idegvégzzdése vágyta Nora csókja izét, és nemhiába. A csók szenvedélyessé vált. Gyengéden, majd egyre követelőzőbben járták át egymás száját, majd Nora karjai lágyan a nyakára fonódtak és zsongani kezdett a csendes nyári éjszaka, daloltak a fülemilék, fütyült a rigó, ciripeltek a tücskök… megállt az idő…

Nora bontakozott ki az öleléséből. Egy pillanatig döbbenten nézett rá, majd befutott a házba.

Paul tudta, hogy mindennek vége. Bármennyire sikerült is legyűrnie Nora ellenkezését, elhamarkodta. Mindent elrontott a lerohanásával. De hát tulajdonképpen igaza is van. Miért adja fel George szerelmét olyasvalakiért, aki feltehetően csak hálából akarja magához láncolni. Viszonzásul, hogy szereti a fiait. De hát nem így van… ö nem neki hálás, hanem a sorsnak, öt szereti, a sorsot pedig áldja, mert elvezette egy a csodálatos, anyaszivű asszonyhoz. Szíve csordultig telt megfogalmazhatatlanul kellemes, meleg, boldogító érzéssel, olyan békével, amit Charlottal sosem érzett. Mintha megérkezett volna valahova, ahova, mióta világ a világ: vágyott. Már megint Charlotte. És még ö tett szemrehányást Norának gondolatban, amiért mindig a férje jut eszébe, pedig ők imádták egymást, nem a testi vágy volt a fő kapocs kettőjük szerelmében. Valahogy ugy érezhettek, ahogy benne kezd feltámadni a soha nem érzett, mégis azonnal ismerős, mindent elsöprő csodálatos szerelem. Nem tudott volna bemenni a házba. Biztosan bezárkózott, fél hogy eröszalkskodni fog. De hát ö ért a szóból. Semmi keresnivalójuk nincs Nora Woollich házában és vendégszeretőben. Még ha a fiuk szíve szakad is bele, hogy el kell válniuk örökre. Minek kínozná magát és az asszonyt is? Akit ennyire köt az esküje, aki ilyen lelkiismeretes, az ha igent mondana sem lehetne igazán boldog mellette, még ha a lelkét tenné is ki a boldogítására. Talán igaz, hogy szeretni, csak egyszer lehet az életben. De hát ö most érzi először, hogy szerelmes… vagyis neki Nora az igazi. Csak az ö hűség – szerelmét kellene megtörnie és jöhetne a hozsanna, de nincs neki annyi ereje, meg férfiúi vonzalma, hogy amire vágyik elérhesse. Még a fiai segítségével sem. Szegény kis srácok.

Másnap egy kicsit feszültebb volt a légkör, de amíg a gyerekek is jelen voltak, mindketten igyekeztek derűsnek mutatkozni, nem egymásra nézni, nem elárulni, hogy történt valami, ami mindent összekuszált.- Hazaviszem a fiukat! – mondta Paul Clark, elkomoruló arccal, ebéd után.- Azt nem teheti meg! – nézett rá döbbenten az asszony.- Miért?- Mert megígérte nekik, hogy egész szünidő alatt itt lehetnek, hacsak én nem küldöm haza őket. Azt hinnék miattam…- Nem is tévednének!- Maga kegyetlen, Paul Clark.- Én szerelmes vagyok Nora, és minden kegyetlenségre képes azért, hogy megkapjam azt, amiről ugy érzem, hogy az enyém… a mienk!- Megkérhetem, hogy maga magyarázza meg a fiuknak, miért viszi haza őket?- Természetesen. Mindig vállalom tetteim következményét.- Szívből sajnálom, hogy így döntött. Igyekszem segíteni hogy meggyőzze őket, arról, amiről nekem egészen más a véleményem. A gyerekeken bosszút állni olyasvalamiért, ami kettőnk ügye, enyhén szólva…- Bün? – kérdezte elszántan a férfi. És az nem bűn, hogy maga halálra ítéli az asszonyságát, csak azért, mert azt hiszi, a férje szemére vetné a hűtlenségét. Biztos vagyok benne, hogy George is megszegné a maguk sírig tartó fogadalmát, ha fordított helyzet állt volna elő…- Maga kegyetlen. És ha kérhetem… induljanak minél előbb! – kérte az asszony fülig pirosodva, majd kisietett.

Paul tölteni akart magának egy korty italt, de a mozdulata megállt a levegöben.- Nem iszom az övét, és különbenis, aki vezetni akar az maradjon józan, mégha ezerszer elveszitette is a fejét. Te jó ég, hogy mondja meg a fiainak. Végig fogják bögni az utat, miközben neki sem lesz ereje vigasztalni öket. Magyarázatot sem adhat nekik, kutyazsoritó helyzet! – gondolta és kilépett a teraszra: Jim, Tom, gyertek fiaim. Indulunk!- Vissza a városba? – kerültek elő hamarosan a fiuk.- Haza!- Haza? – kérdezték döbbenten. – De hiszen még van egy hét a…- Hazamegyünk! – ismételte meg kérlelhetetlenül Paul és hangja nem tűrt ellentmondást. Sosem szólt még olyan keményen a fiaihoz, különösen mióta félárvák voltak, azelőtt meg?! Ugyan ki olyan lelketlen, hogy kiabálni kezdjen eszüket sem tudó apróságokkal?! De hát kivel kiabáljon? Ugy érzi, ha nem adja ki magából a felgyülemlett fájdalmat, keserűséget, feszültséget, szétrobban. És mindig a gyengébben csattan az ostor.

A Bucsuzást sosem felejti el. Nórát kitették a ház előtt, de a négy kis kar még akkor is kapaszkodott belé, amikor már a kocsi ajtót akarta becsukni. Ö nem nézett ki, csak a visszapillantóból látta, hogy Nora szeme tele van könnyel, és cseppjei végiggurulnak az arcán.- Legalább ígérd meg, hogy eljössz hozzánk! – kérte Jim.

Az asszony hallgatott, csak csókolta az apró kacsókat, és megpróbált kibontakozni a folyton nyaka köré fonódó kis karok öleléséböl.- Nem is voltunk rosszak! – sírta Tom. – Semmit nem csináltunk ami miatt szólnod kellett volna apának, hogy vigyen haza előbb bennünket…- Közbejött valami kicsim… meg kell értenetek! – mondta elcsukló hangon, Nora. – Az én hibám, nem a tiétek. Bocsánatot kérek tőletek! – mondta és szinte kitépte magát a fiuk keze közül, ugy sietett be a házba. Ha Paul odanézett volna, hátulról is láthatja, hogy vállait rázza a zokogás. Nora nem nézett vissza az induló autóra, hacsak az ablakból nem bámult utánuk, ha látott valamit is a könnyeitől?!

A fiuk sírása hüppögéssé csillapodott. Ö képtelen volt vigasztalni őket. Elhagyták az ötvenedik kilométert is. Agyában egymást kergették a gondolatok. A tehetetlenség dühe marcangolta. De hát ö mindent felajánlott neki, mindhármuk érzésében biztos lehetett, miért választja mégis egy halott szerelmét,… a sirontuli hűséget?! Bárcsak soha ne látta volna meg azt a táblát, ott a falon. Te jó ég! Hogy gondolhat ilyet? Hiszen akkor Nora már régen nem élne, a gyerekei szegényebben lennének sok – sok csodálatos nap élményével, de vidámabbak is, hiszen nem fájna a szívük senkiért. És neki sem. S akkor hirtelen szívébe hasit ott az aggodalom. Te jó ég… ha akkor megtette volna… most miért ne tehetné meg. Hiszen fáj neki az egész világ. A vak is láthatta hogy szenvedett, amikor otthagyta őket… Alig várta az első visszafordulási lehetőséget, és szinte eszeveszetten fordult vissza. Mögötte felhangzott a fiuk diadalordítása…- Megyünk vissza… hurrá… megyünk vissza! Mindig jók leszünk papi, nem lesz semmi panasz ránk… köszi papi, köszi!

Nora alig nyugodott meg egy kicsit, amikor csengettek. A klinika főorvosa, régi jó barát, George jobb keze, megbízható munkatársa állt az ajtóban…- Valami baj van? – nézett az asszony kisírt arcára.- Semmi, csak elmentek a gyerekek…- Ennyire megszerette őket?- Maga kérdezi ezt, aki három gyermek apja?- Igaza van. De hát lassan vége a szünidőnek, meg kell értenie, ha a következő víkendig el kellett szakadnia tőlük. Biztosan ők is odavannak magáért. Az ilyesmi mindig kölcsönös. A gyereket nem lehet becsapni. Ök. nem a hízelgő szavaknak hisznek, hanem a szívükkel szeretnek, és csakis azt, aki érdemes rá. Bárcsak örökké gyermekek maradhatnánk. De nem ezért jöttem…- Foglaljon helyet. Iszik valamit?- Köszönöm nem. Hosszú még a nap reggelig. Ügyeletes vagyok. Magántermészetű dolog hozott ide. Véletlenül megláttam hogy visszajöttek… és a nehéz Bucsut, a könnyes szemét. A vendégei miatt jöttem, Nora!- Mi van velük? – ijedt meg az asszony, mert minden rossz azonnal eszébe villant.- Semmi, vagyishogy látom, hogy a gyermekek apja elég sok időt tölt magánál…- És?! – kapta fel a fejét az asszony.- Elérkezettnek érzem az időt, egy megbízatás teljesitésére. George a betegsége legelején, amikor már tisztában volt vele, mi vár rá, ideadott nekem egy borítékot. Magának címezte, és arra kért, legyen az özvegyén a szemem. Nem volt nehéz, hiszen itt él a klinika mellett, és mindig is jó barátja, nagy tisztelője voltam. George kikötötte, hogy a levelet csak akkor adjam át, ha férfit látok felbukkanni a maga közelében.- Mit beszél? – pirult el Nora. – Georgenak eszébe sem juthatott, hogy…- Akkor nem jól ismerte öt. Biztosan beszélgettek is róla, de maga leintette, elhessegette még a feltételezését is annak, hogy… Pedig George szerint az élet az élőké. Ezt vallom én is. Ezért teljesítem, amire megkért. Tessék a levél. Nem tudom mi áll benne, és nem is zavarok tovább. Olvassa el!- Köszönöm… – mondta döbbenten az asszony és kikísérte a túlvilági postást.

Amikor visszaért az asztalra tett levélig, jó ideig csak nézte. Nem mert hozzányúlni, kibontani. Mi állhat benne! Mit üzen neki az a drága ember még a túlvilágról is?

Amikor végre rászánta magát, türelmetlenül tépte fel a borítékot.

“Drágám! Amikor ez a levél a kezedbe kerül, én már nem leszek, de ugyan ugy szeretlek, mint amíg éltem. Azt akarom, hogy boldog légy! Hagyj fel a gyásszal, ne legyen lelkifurdalásod. Az ember úgyis a szívével gyászol, de az, hogy miként él, hogy haláláig egyedül marad – e, képmutatásra is módot adhat. Légy boldog szeress bátran, drágám! Ragadd meg az alkalmat, ha olyan férfira lelsz, akit szeretni tudsz. Jogod van a boldogsághoz, még gyermeked is lehet. Hiszen tudod, hogy bennem volt a hiba, és még egyszer köszönöm, hogy beérted velem, nem akartál mindenáron gyermeket. Tudom milyen lemondást jelentett ez számodra. Sokszor elképzeltem milyen csodálatosan kedves lennél anyaszerepben. Nekem nem adatott meg az apaság, legalább te tégy meg mindent, hogy megkapd az élettől, ami minden asszonynak jár, vagy legalábbis járna. Jó feleségem voltál, igazi társ, hü barát, csodálatos szeretö, de a helyemben te is biztatnál a boldog továbbélésre. Ha én maradtam volna olyan árván, mint te, nem biztos hogy kibírtam volna! Nem az életet dobtam volna el, mert az öngyilkosság gyávaság, Mindigis elleneztem, de talán… beértem volna valakivel, aki – ha hozzád nem is fogható, – mégiscsak jobb, mint a magány. Van néhány barátom, persze akár multidöben is mondhatnám, akikkel megígértük, hogy pártfogásunkba vesszük egymás özvegyét. Mindig a férfiak halnak előbb. Árván maradni nagyon rossz, és a halál mindig annak fáj jobban, aki életben marad. Tudom, ezek közhelyek, amíg az ember szenvedő alanyukká nem válik. A szeretet jogán nem is kérem, hanem követelem: ragadd meg a boldogságot, bármeddig tartson is az. Köszönöm, a csodálatos életet, amelyben rá szem volt melletted. Utolsó leheletemig hálásan gondolok Brianra, a te vörös rózsás lovagodra. Valóban ö tett féltékennyé, ö hívta fel a figyelmet rád, meg az, hogy te nem voltál oda értem. Ha újra élnék, megint megkeresnélek… Sok szerencsét kíván a te lélekben örökké hü párod: George”.

Az asszonynak, mire a levél végére ért, folytak a könnyei, de arcán már ott ragyogott a boldog, reménykedő mosoly.- Köszönöm George… köszönöm! – suttogta, és mintha valami hatalmas erő szállta volna meg hirtelen, felkapta a táskáját a slusszkulcsát, és kiszaladt a házból. A levelet a táskájába tette.

Tudta a címet, meg akarta rövidíteni a perceket, amelyeket a két kicsi kétségbeesetten tölt. És Paul?! Miért tagadná, most már, hiszen feloldozást kapott a drága, hü társtól, hogy az a csók szinte megrendítette. Sosem hitte hogy érezhet még valaha olyan erős testi vágyat, egy férfi szájának érintésétől. Azzal próbálta mentegetni magát, hogy csak kiszikkadt érzelemvilága, hajtotta a férfi karjába. De tudta, hogy nem igaz. A csókja íze, az ölelése, amely oly szoros volt, hogy szinte lélegzethez is alig jutott, mégis csodálatosan gyengéd, biztonságos, és puha, örökre rabul ejtette. Nem hagyta volna nyugodni. Micsoda gyönyörűség volt visszagondolni az ölelésbe simulásra, az érzésre, hogy fontos valakinek, hogy… talán szeretik. És ha nem? Az a két fiú ér annyit, képes olyan szeretetre, hogy százszorosan megérje, viszontszerelem nélkül is, Paul mellett élni. Mert miért ne motiválta volna a számítás is?! Akadt egy olyan asszony, akit a fiai megszerettek és neki sem utálatos. Két legyet egy csapásra. Ejnye, hát miért nem képes hinni a szinte biztosban? Mert Georget is a kishitűségének köszönhette? Miért nem hiszi el, hogy lehet öt szeretni, képes fogni az igazi szerelem hullámait, a társlélek rezdüléseit és akit egyszer megszeret, azt boldogíthatja?

Beült a kocsiba és indított. Nem ment be a városba. A rövidebb utat választotta, és bár mindig óvatos vezető volt, ezúttal nem igen nézett a kilométerórára. Utol kell érnie őket, minél előbb. Ha átevickéltek a városon, akkor is régen a sztrádán kell lenniük. Hamarosan utoléri őket… de ha nem, akkor sem sokkal később ér hozzájuk, mint ők haza.

Paul csikorogva fékezett a ház előtt. A fiuk lóhalálában ugrottak ki és futottak a ház felé. Ugy nyomták a csengőt, hogy le sem vették róla az ujjukat. Már Paul is ott állt mellettük, de az ajtó csak nem akart kinyilni.- Nora… Nora… – dübörgött öklével, egyre kétségbeesettebben. Már azt fontolgatta hol juthatna be a házba, az ajtó befeszítése nélkül, mert hogy mindenképpen és mielőbb be kell mennie, azt tudta, érezte, amikor Joe a kertész indult feléjük.- Mrs. Woollich elment! – mondta már messziröl.- Biztos benne? – kérdezte Paul. – Kivel?- Senkivel. Kocsival hajtott el… az imént.- Nem mondta hova megy? – kérdezte Paul.- Nem uram, mire kiértem, elhajtott. Nagyon sietett valahova.- És milyen volt… ugy értem feldúlt, vagy…- Régen láttam olyan mosolygósnak, és már megbocsásson uram, hebehurgyának. Ahogy indított és kilőtt a ház elöl, maga volt az életveszély. Ha az országúton is ugy vezet…- Elképzelése sincs arról, hogy merre mehetett?- A sztrádára hajtott ki. Utánanéztem, láttam.- Onnan jövünk, és nem találkoztunk vele.- Mert Önök átszelték a várost, uram…- És ö?!- Ö elkerülte! A kicsit hosszabb, de hamarabb utat választotta. Nem akart dugóba kerülni.- Megmondaná neki, hogy itt jártunk? – kérdezte Paul és az elszontyolodó fiukat visszaparancsolta a kocsiba. Arra indult, amerre a kertész mutatta.

Egész úton az járt a fejében,… hátha?!- Látod, hogy igazat mondott! – szólalt meg Jim. – Nem mi voltunk rosszak, hanem neki akadt dolga. Mindenkinek akadhat dolga. Ezt illik megérteni, és meglátod telefonál majd, hogy hétvégén vár bennünket.

Paul nem válaszolt, mert sem kétségbe ejteni, sem felesleges reményt kelteni nem akart a fiában.

Nem hajtott túl gyorsan, Mindigis óvatos vezető volt, hát még ha a fiai is ott ültek vele a kocsiban. Elég volt két baleset a családban. Charlotte vezetés közben is heveskedett, könnyen begurult, nem volt türelme várni, idegesítették a mazsolák, vagy az erőszakos pilóták. Csakis azért történhetett a baleset, sietett haza a fiaihoz… pedig két perccel később érve, legalább láthatta volna őket, és azóta is élne.- Papi… Nora kocsija ott áll a ház előtt! – rikkantott fel Tom. – Megismerem. Eljött… nem ígérte meg, de mégis itt van. Siess már papa!

Az asszony ott ült a kocsiban. A kormányra borulva várt. Azóta többször elolvasta a levelet és bár szívét jeges riadalom markolászta, nem lehet hogy ennyi idő alatt ne értek volna ide, azzal nyugtatta magát, talán megálltak valahol enni. Enni? Ha a fiuk képesek voltak abban az állapotban, ahogy otthagyta őket enni, akkor nem is szeretik öt igazán. Ö napokig nem tud lenyelni egy falatot még így sem, amikor talán jóra fordul minden. Talán!

A fiuk odafutottak hozzá. Paul a kocsiban maradt. Nem volt ereje kiszállni.- Nora… Nora… kösz hogy eljöttél… gyere megmutatjuk a házat.- Akkorra már Susan is megjelent az ajtóban és futott a fiuk elé.- Menjetek be kicsim Susánnal, mindjárt megyünk mi is. – mondta Nora, miután megcsókolta az őszintén boldog fiukat.- Jó, addig rendet rakok a szobámba! De el ne menj. Ugye megígéred, hogy itt maradsz. Nagyon várunk ám… – mondta Tom.- Megígérem a szobádban pedig biztosan rend van, hiszen Susan itthon volt, és ahogy én hallomásból ismerem, ö nem tűri a rendetlenséget. – mosolygott a Nora, Susanig kisérve a fiukat.- Van benne valami asszonyom. Gyertek fiuk… – mondta, felmérve helyzetet, és bevezette, a vissza – visszanéző, de be nem álló szájjal mesélő fiukat.

Nora lassú léptekkel ment el Paul kocsijáig. Az ablak le volt húzva. Nem szólt, csak benyújtotta George levelét.- Azután kézbesítették, miután elindultak. – mondta és nekidűlt háttal az ajtónak.

Paul végigfutotta a levelet és csodálatos érzés járta át, a valamikori jó barát iránt. Lehet egy ember ennyire nemes? Képes valaki ennyire szeretni? De hát ilyen asszonyt, mint Nora? – kérdezte azonnal önmagától. Amikor másodszor is elolvasta az időzített sorokat, az asszony elindult, és a kocsi előtt, átment a másik ajtóhoz. Paul szó nélkül nyitotta ki az ajtót, és kezét nyújtotta, hogy besegítse. Szó nélkül simultak egymás karjába. Olyan nyugodt boldogan, mint akik hosszú, és reménytelennek tűnő táv után, végre célba értek. Nem estek egymás szájának, a lelkük csendre vágyott, elmélkedésre. Gondolataik rendszereződtek, de mindketten egyre gondoltak. Georgére, a szerető társra, a jó barátra… Sokáig maradtak összeölelkezve.- Most már megértesz? – szólalt meg, suttogva Nora. – Ilyen remek férfit nem lehetett volna csak ugy elhagyni, még holtában sem!- És te megértesz? Ilyen csodálatos asszonyt nem lehet nem szeretni, különösen ha ott van az ember előtt teljes valóságában. Éreztem, hogy nem reménytelen, hogy képes lennék gyengéd érzelmeket kelteni benned, hogy meg tudnék bolondulni érted… és te nem hagytad, hogy szeresselek.- Nemcsak az életem mentetted meg, de a boldogságomat is visszahoztad Paul. Újra hiszek az életben,… és bennetek.- Bennünk sosem csalatkozol Nora, és amíg élek hálás leszek a barátomnak, amiért rád parancsolt: szeress bátran, drágám. Ha nem kapod meg ezt a levelet, kibírtad volna… hogy…

Nora csókkal hallgattatta el a cseppet sem kétséges kérdést.- Szerinted igen? – kérdezte, egy vággyal és szerelemmel teli csók után az asszony.- Talán nem… de nem magamnak köszönhettem volna, hanem a fiaimnak. Ök hóditottak meg elöbb!- Mert téged tabunak éreztelek, rájuk pedig mióta élek szomjazott a bennem szunnyadó anyaság. Gyereket akarok tőled. Kislányt… akit a fiaink imádni fognak… nem is egyet, kettőt, hiszen…- Rád hasonlítanak majd… te édes drága… életem legnagyobb ajándéka! pázz tázta csókjaival az asszony boldogságtól ragyogó, drága arcát.. – Amit most érzek nem is hasonlít ahhoz amit Charlotte iránt éreztem. Bocsáss meg… már megint én hoztam szóba.- Hogy is lehetne kétszer ugyan ugy érezni?!- Most ugy érzem szerelmes vagyok… először életemben. Öt csak szerettem, jó volt vele…- Velem is jó lesz ígérem neked drágám. – Szót fogadok Georgének merek szeretni, hiszen amikor a levelét megkaptam, már eső után köpönyeg volt, de az életet jelentette számomra. Sosem szerettem a bűntudatot. Szeretem, ha nyugalom van a lelkemben. nélkül is tied lettem volna… talán… de lelkifurdalással, bűntudattal nem lehet együtt élni, és ráadásul boldogan?! Ugy éreztem, volna, hogy elárultam az eskümet… öt…- Vagyis elképzelted, hogy mellettem élj!- Az utóbbi időben el sem tudtam volna képzelni, hogy meg legyek a gyerekek… és persze nélküled. Most nehogy féltékenységi jelenetet rendezz, a sorrend miatt. Nekem igenis a gyerekek az elsők, mert velük még el kell fogadtatnom magam, ki kell érdemelnem a szereteket. A tiedet nem lesz nehéz fokozni, hiszen még előttünk van az ölelés, egymás testének felfedezése. Ismerem magam, Paul. Magas lánggal ég bennem a gyönyör utáni vágy, sok gyönyörű percet adhatok neked. Sajnos, csak szerelemből tudok szeretni, de akkor szemérmetlenül, gátlástalanul. Csak arra tudok gondolni, ha lángol a testem, hogy mennél boldogabbá tegyem azt, aki a karjaiba tart. Te leszel a második férfi az életemben, de George – ahogy ö mondta – egyetemi szintre emelte az örömszerzési képességeimet. A test nagyon tud boldogi tani, ha nemcsak a vágy hajtja, de minek magyarázzam, hiszen mindkettőnknek volt már része benne. Csakhogy senkivel nem lehet ugyanolyan. Annyit mondhatok Paul Clark – csacsogott az asszony, miközben a férfi, apró csókokkal pásztázta az arcát, nézte, ölelte, vágyta, – hogy minden porcikámmal kívánlak… és szeretném, ha örökké tartana, amit most érzek. Végre megint szinkronba került bennem a szív az észt és a testi vágy. Így igazi a boldogság, amely persze sosem lehet felhőtlen. Nehogy azt hidd, hogy most szárnyakat kapunk, és szünet nélkül az égben járunk majd. Vagyonis biztos lábbal kell állnunk a földön, hogy a fiaidban sose támadhasson fel az a vagyonis elítélendő, de ugyanakkor érthető érzés, ami benned – saját bevallásod is, már régen ott mocorgott: a féltékenység. Nem lesz könnyü dolgunk, de ugye segítesz? Szeretném helyettesíteni az anyjukat. A jó szándék megvan bennem, és a kezdet biztató, de neked is segítened kell. A te szerelmedből feltöltődhetek, ha ugy érzem, hogy kudarc fenyeget.- Mintha nem is a régi Nora lennél… – ujjongott a férfi.- Nem is az vagyok. Ez egy új Nora, te teremtetted mert benéztél hozzám, és megengedted, hogy szeressem a fiaidat, hogy rajtuk keresztül beléd bolonduljak,… te… te csodálatos! Kár, hogy érzelmi téren egyformán kishitűek vagyunk. Nem is tudom mi lett volna velünk a gyerekek ártatlan kerítése nélkül. Járna is nekik érte valami jutalom. A házasságközvetítők is kapnak… – nevetett az asszony, és belecsókolt a drága szájba…

A két fiú mintha csak megérezték volna, hogy róluk van szó, kifutott a házból. Susán képtelen volt tovább benntartani öket.- Gyertek már be Nora. Minden rátok vár. – kiáltotta Jim a bejárattól.- Minden! Hallod mit mondott? – kérdezte Paul. – Ö csak tudja! A föld minden boldogsága vár ránk…- Nem lehetne Susannak kimenőt adni… – kérdezte belepirulva Nora.- Szegény az utóbbi időben annyit volt szabadságon, hogy azt hiszem már unja.- Akkor jobb ötletem van! – nevetett az asszony. – Körülnézek nálatok, hogy ne vigyem el az álmotokat, aztán visszamegyünk a tanyára.- Külön kocsiban?! Még mit nem? Elég lesz nekem annyit távol lenni tőled, amennyit muszáj! – tiltakozott Paul.- Rendben van. Akkor az én kocsimmal megyünk és hétfőn azzal indulsz a dolgod után, tőlem. Egy hét még hátravan a szünidőből, és a tanyán csodálatos a nyugalom. A gyerekek nagyon boldogok lennének… és mi is, hiszen senki nem zavarna bennünket, és őket is magunk mellett tudhatnánk. Jó lesz így? – nézett Paulra ragyogva az asszony.- Mintha csak én találtam volna ki, drágám! – súgta a férfi. – Be kell csomagoltatnom egyet – mást. A hétfői tárgyalás iratai készen vannak, nincs más dolgom, csakhogy élvezzem az életet… az órákat, a perceket.

Paulnak befelé mentében már eszébe jutott, hogy kicsit fura lesz majd Nórát átkarolva arra a pázsitra lépni, ahol George hamvai… de hogy is mondta George: ha látsz egy hajlandózó fűszálat, vagy valami megsimogatja a talpadat, én leszek az, köszönj rám.- Szia George… és köszönöm! – gondolta, és majdnem ki is mondta, de ki törődött akkor már vele?! A fiuk kézen fogták Nórát és mindkettő azt akarta, hogy az ö szobáját nézze meg először. Amikor meg tudták, hogy visszamehetnek a tanyára, indián csatakiáltásban törtek ki. Nem sokkal később útrakészén voltak.

Mielőtt Paul indított volna, megfogta a mellette ülő Nora kezét, és hátrafordult a fiaihoz.- Ugye felnőtt számba vehetünk benneteket! – kezdte megilletődve, de becsülettel a szemükbe nézve. Aztán hirtelen megakadt, nem tudta hogy is mondja el…- Nyögd már ki papi. Úgyis tudjuk mit akarsz mondani. Csak rátok kellett nézni az utóbbi napokban. Azt hiszitek a gyerek semmit nem vesz észre? – kérdezte Jim. – Én is voltam már szerelmes, nem volt nehéz, rájönnöm, hogy: odavagytok egymásért.- És? – nézett majdnem kipukkanó nevetéssel, felnőttesen fogalmazó fiára Paul.- Áldásunk rátok! Igaz Tom? – nézett az öccsére, aki bólintott, miközben arca ragyogott és szemlátomást alig várta már az indulást. – Vajon mi történt azóta a tanyán?- Köszönjük fiuk! – mondta meghatottan Nora.- Ugyan mit? Szegény mami ugy sem jön vissza többé. Nekünk anya kell és ha lehet nem mostoha… valahogy olyannak képzeltük, mint te. Igaz Tom? – nézett az öcsére, aki ürün bólogatott, csak induljanak már.- Csodálatos fiaink vannak! – csókolta meg Nora a férfi t.- Mi nem kapunk? – nyújtotta előre arcát Jim és amikor Nora megcsókolta, oldasugta neki:- Gratulálok. A papival jól jársz. Anyámasszony katonája, ugy táncol majd, ahogy fütyülsz neki.- De fiam? – adta a sértettet Paul.- Bocs Papi. Te is kapsz egy puszit, hogy kiengesztelődj, de indíts már mert alig várom, hogy újra ott legyünk és a szünidő vészesen múlik.

A kocsi, telis tele boldog emberrel, végre elindulhatott.

[/rkey]