Táncolj szívem

Írta: L. Timothy

Elnézést uraim, hogy nem mesélek, hanem felolvasok a feleségem naplójából. A végén megértik, miért teszem.

… Elég korán kerültem testközelbe az erősebb nemmel. Tizenkét éves voltam, csupa kéz – láb kislány, amikor anyám elvitt a társastánc – clubba, ahova testnevelési tanárom választott ki. Szerinte jól összehangoltan, ritmikusan mozogtam, kár lett volna kézilabdáznom, amikor a tánccal többre vihetem. Mindig megcsodáltam azokat, akik a társastáncversenyeken ámulatba ejtették a nézőket – és persze az értő zsűrit is – , de hogy egyszer belőlem is versenytáncos legyen, arról álmodni sem mertem. Lenyűgöztek az elegáns tartású fiuk, a gyönyörű jelmezek, és a temperamentumos, – vagy nagyon is lágy – mozdulatok. A próbatánc előtti éjszakán alig aludtam. Addig sosem nyúlt hozzám fiú, nem ölelgetett, forgatott, emelt, ahogy – ha ott tartanak, és párt kapok – valaki biztosan megteszi. De ki lesz az a valaki?! A Club nemcsak egyetlen iskola tanulóit fogadta be, vagyis összekerülhetek akár egy igazi, nagy fiúval is, mert a testmagasságom miatt, nem rakhatnak párba egy mélynövésű kis csipisszel. Az izgalomtól-e vagy – csak – hogy örökké emlékezetes maradjon az a nap: reggelre nagylány lettem. Hallani sem akartam arról, hogy – úgy – odamenjek, de anyám nyugtatott. – Senki nem veszi észre rajtad, ez nem himlő, hanem a természet üzenete, nő lettél és ezentúl mindent más szemmel látsz majd! Akkor még nem értettem hogy gondolja, de miközben a bemutató táncosokat néztem, rájöttem: kezdtem észrevenni a fiukban a mást, a férfit. Izgalmas észlelés volt, mert nyálas kis osztálytársaimat, mindig gonoszkodó csibészeknek láttam, akik azzal szórakoztak, hogy minket bosszantsanak. Az előtáncolók között felfigyeltem egy daliás, kecses tartású, szőke fiúra. Akár a sudár jegenye, gondoltam, amíg a zenére várva, párja mellett állt, de mihelyt felcsendült a dallam és ütemet fogott, átadva magát a mozdulat gyönyörségének: hajlékonysága, méltóságteljes mozdulása, elkápráztatott. A társastáncokban fő a fegyelem, a kiszámított, együttmozdulás, a ritmus, és a test minden porcikájának összehangoltsága. Szinte belekábultam, amikor mellém rendelték próba párként: lássák, érdemes lesz-e foglalkozni velem. Szemlátomást nem volt ellenére a dolog, pedig majd egy fejjel magasodott fölém. Rám mosolygott, bemutatkozott, és odasúgta: szép vagy, ha cidrizel! Aztán felcsendült a zene, és egy tüzes tangóval felvételiztem. Hála neki, ott tartottak. Azt hittem legalább tizenhat éves, de csak tizenöt volt. Öt nem küldte senki, magától jelentkezett. Anyja azt szerette volna, ha balett táncos lesz, de a válogatásnál nem találták alkalmasnak a testi felépítését. Balekok! Mintha el lehetne dönteni hatéves korban, hogy meddig nő a test, és milyenné válik? Az első próbalépéseknél sokat hibáztam, szétszórt voltam, mert a mást, az izgalmasat, a jólesőn zavarba ejtőt láttam benne. Éreztem, hogy figyel, aztán megkérdezte – csak nem tőlem félsz? Majd megszoksz, mert szívből remélem, hogy melléd rendelnek párul. A mozgásod kecses, lágy, érzed a ritmust, jólesik a szemedbe nézni, feltéve ha nem sütöd le a tekinteted, ha rám figyelsz. Arcunk minden rezzenésének összhangban kell lennie a tánccal a zenével, és egymással. A szemed, akár a tenger kékje! Ha rám nézel, mintha hűs, selymes hullámok simogatnának. Zsibbasztóan jóleső veled a mozdulás! A fura kamaszbók még inkább zavarba hozott, majdnem összeakadtak a lábaim, miközben elnézést kértem: nem érzem magam valami jól! – Vagyis már nagylány vagy? – kérdezte olyan kedvesen, hogy anyám sem nézett rám bátorítóbban, amikor közöltem vele a hírt. – Ilyesmiről nem illik beszélni! – nyögtem belepirulva. – Mindenről illik, ami létezik, amire szót alkotott az anyanyelvünk. A melleid kicsit lemaradtak, de sose félj, ha egyszer nekifognak, meg sem állnak amíg észvesztő formájuk nem lesz. Én csak tudom: két nővérem van, és nem vagyunk prűdök: otthon meztelenül jár az egész család. Nálunk nincs tabu. Nem is kukkoltunk soha, mert tudtuk: mi mire való, mi miért más, és nekünk természetes, hogy a két nem különbözik! Az óra végén köszönte a táncot, én kapkodva öltöztem, csakhogy kiosonhassak, mert – bár szüleim tiszteletadó szerelemben éltek, – voltak dolgok amikről – legalábbis előttünk – nem igen beszéltek. Bele is pirultam amikor eszembe jutott: anya biztosan elmondta apának, hogy… de aztán oldódott bennem a feszültség, a fura szégyenérzet, amely azt sugallta: lerí rólam az állapotom, mindenki tudja hogy működésbe lépett a biológiai órám. Heti két alkalommal jártunk táncolni. Amikor másodszor mentem, Tom a kapuban állt. Elpirultam, de lehűtöttem magam: beképzelt fruska, azt hiszed rád vár, egy ilyen klassz srác?! Rám várt! – Végre itt vagy! Remek hírem van. Azt hiszem neked köszönhetem, de másnap lucsokban ébredtem. Átéltem életem első, álombéli magömlését. Itt a pubertás kor, aminek a kezdetébe – alighanem – te is belejátszottál. Elalvás előtt arra gondoltam, nagyon jó érzés: átfogni a derekad, érezni a bőröd melegét, ölelésbe simulni veled. Az álmodozásnak meg is lett az eredménye. Reggel apám bejött – amikor megpróbáltam a tus alatt kilögybölni a pizsama gátyóm. Ciki volt, de ő mosolygott, és megjegyezte: tehát ezután két férfi vigyázza a legdrágább anya, és feleség minden lépését?! Vedd hát te is úgy, hogy férfi lettem, vagy minden reményem megvan rá, hogy azzá legyek! – húzta ki magát. Aznap este sokat gondolkoztam: mi végre az álszemérem, amikor a szavak – amelyekkel tabutémáról beszélünk, ugyan azok, csak a testiség, a két nem között – előbb – utóbb feltámadó vonzalomtól lesznek sejtelmesek, fülledtek. A szexről kevés értelmes szó esik, – ma is – kevesen értik, de sokan csinálják. Mi értelme izzadó tenyérrel, szorongva kérdezni, vagy képzelődni, szervezetünk természetes és csodálatos működéséről? Miért kell súgni – búgni, restellni a kíváncsiságunkat, miért nem lehetünk a témához illően komolyak, de természetesek? Attól kezdve minden este úgy aludtam el, hogy tenyereimet ráigazítottam – alig diónyi – melleimre, hátha a melegtől hamarabb nőnek. Alig vártam, hogy méltó párjává váljak partneremnek, aki nem állt meg a növésben, és mert sportolt is, izmosodott, nekem pedig sehogy nem akart nőies formám lenni. Orvos apám egyszer átölelt: öregszem! – mondta, – de büszke vagyok rá, hogy ilyen gyönyörű hölgy apja lehetek. A virág kibontja szirmait és idecsalogatja a mézre áhítozó méheket, darazsakat. Csak győzd lerázni a széptevőket. Örülök, hogy menstruálsz /ez a szó mindig fura idegenkedést vált ki belőlem / – , mert elég girhes vagy, és nem titok, hogy a nők túlzott testi megterhelése: – a lelküket is kitáncoló balerinák, vagy hosszútávfutók esetében – megakadályozza a zsír szövet képződést, ezért nem, – vagy csak rendszertelenül – zavarja őket a havi ciklus. Ha egy nő – akár akarata ellenére, vagy önsanyargató diétával, – keresztbe tesz a természet rendjének azt később megbánhatja – mondta. Nem nagyon értettem, de mert Tom minden alkalmat megragadva, odasúgott valami  biztatót, kedveset, és ha a tükörbe néztem, egy formásodó, kellemesen nőies figurát láttam, – lassan megnyugodtam, s boldogan lubickoltam – egyre férfiasodóbb – partnerem jóleső barátságában.

Sokak szerint: férfi – nő között nem lehet barátság, mert kapcsolatuk magában hordja a szerelem lehetőségét. Hát, nem is tudom?! Mi is azt hittük: csak barátok vagyunk, mígnem egy verseny után – mert ahogy fejlődött a tánctudásunk, ahogy mindjobban összehangolódtak a mozdulataink, sok helyre hívtak, neveztek bennünket – Tom odaállt elém, és mindkét tenyerét rásimította a melleimre. Minden erő kiment belőlem, ha át nem kap, összeesem. Tizennégy éves múltam akkor, és feltartóztathatatlanul lángra lobbant, addig pislán parázsló testem. Valami hasonlót érezhetnek a narkósok rászokás közben: hiába élvezhettem Tom érintését, gyakori közelségét, egyre többet és többet akartam, ájulásig vágytam szívből jövő, – nem koreografált mozdulására, ölelésére. És végre eljött a perc: tudatosan, férfiként érintett, szemében fura láng gyulladt, és mert elég közel álltam hozzá, – leleplezéstől sem kellett tartanom – rásimítottam egyik tenyerem, vágya tárgyára. Nem volt nehéz rálelnem.

[rkey]

Akkor már volt némi fogalmam arról, hogy a férfivágy árulkodóbb. A nők eltitkolhatják érzelmeiket, ám rajtuk kifog a természet, és hiába táncolta Tom félholtra magát, egy – egy kemény próbán, amikor puszival köszönte meg, hogy segítettem, – nem egyszer kaptam oda az ágyékára a tekintetem. Mihelyt remegő kezem, a régen vágyott helyre ért, elbőgtem magam a boldogságtól. Kíván! Halálra fáradva sem vagyok közömbös neki! Hatással vagyok rá, mint nő! Hurrá! Akkor csókolóztunk először. Összehangolt, – belső késztetésű – egyszerre induló öleléssel, áhítatosan, mintha imádkoznánk. Onnan már csak verébugrásnyira volt a petting, amit idővel olyan tökélyre vittünk, hogy egyikünk sem maradt hoppon, de egymásnak őrzött szüzességünkön sem esett csorba. – Veled szeretnék férfivá válni! – súgta sokszor, amikor már adtam volna magam. – Önmagunkat lopnánk meg, ha éretlen fejjel, felkészületlen testtel esnénk egymásnak – csitított.  Szeretlek! – súgtam én, és mert amíg duruzsoltam, addig jutalmaztak becéző ajkai, ismeretlen szavak buktak ki belőlem, úgy hulltak rá legszebb jelzőim, akár lágy szellőben, a gyümölcsfák elvirágzott, puha szirmai. Nem ismertem nála nyugodtabb embert, pedig a szüleimre sem lehetett panaszom. Ö mindig tudta: mi a jó, mi válik hasznunkra, ezerszer elpróbált egy – egy lépést, figurát, amikor már szólót táncoltunk, és ha csak lélegzetnyi ereje maradt, akkor is mindig odasúgta: köszönöm édes, csodálatos voltál! Talán más nő szemében a vad, mindenen átgázoló, lekezelő, küzdelemre késztető fickó a nyerő: szerintem csak a nagyon erős férfi tud igazán, gyengéd, kedves, megértő lenni. Hosszú távon sok örömünk telhet benne, – ha olyan szerencsénk van, hogy rálelünk az egyre ritkábbá váló, – boldogság kék madarának számító – belső szépséget sugárzó – társra. Milyen féltékeny voltam, édes istenem?! Hogy fészkeltem volna be magam kettőjük közé, ha egy versenyen, vagy társaságban nő került a közelébe?! Mert sokan megkörnyékezték, sokszor elbizonytalanodtam. Szerencsére a kétkedésem, a szerelmében való megingásom nem tartott sokáig: elég volt, rám pillantania, és megértettem: senki nem számit, csak én.

A tánc egyre több időnket vette igénybe. Ö már egyetemre járt, amikor – éppen a születésnapomon – leérettségiztem, és mert úgy terveztük: mihelyt betöltöm a tizennyolcat, nem várunk tovább, hiszen akkor már úgy égtünk egymásért, hogy ha csak összevillant a tekintetünk, máris arra a régen tervezett nagy összeborulásra gondoltunk. A lakást a nagybátyja adta kölcsön. Tom mindent tele rakott virággal, gyertyafények lobogtak szerte szét, és csend volt. Azt ajánlotta: zárjuk ki a zenét, hiszen oly sokszor vezetett már bennünket a ritmus, hogy ideje áttérni az önkormányzásra, rábízni testünkre a mozdulást, az ölelés, a fordulás lágy, vagy vad ütemét. Óvszer nem kellett, tudtuk, hogy elsők leszünk a másik életében, betegségtől nem kellett tartanunk. A fogamzásgátlót három hónappal előbb elkezdtem szedni, mert tudtam: a fiuk nincsenek oda a lamur lufiért, – szerintük csökkenti az élvezetet, – és azt akartam, hogy belém feledkezve öleljen, hogy csodálatos testének minden milliméterét érezzem, hogy végre minden porcikámmal hozzátapadhassak és magamba fogadjam. Érezni akartam, úgy, mintha vérereink összekapcsolódnának, szabadon áramolva – kettőnk szívén át – ölelkező testeinkben. Olyan gyengéden tett magáévá, olyan szeretettel, mégis vad vággyal, annyi odafigyeléssel araszolt fel velem a hetedik mennyországba, olyan boldog mosollyal figyelte az orgazmus alatt – szerinte – még szebbé gyönyöröd arcomat, ahogy tánc közben tette. Úgy éreztem meghalni is képes lennék érte: hát még élni?! Soha nem feledhető éjszaka volt: a maradéktalan boldogság kezdete, amelyről szentül hittük: a sírig tart. Szántam a lányokat akik autók hátsó ülésén, park füvén hanyatt vágva, heccből, vagy – mert nem akartak kilógni a sorból – , veszítették el azt, amit csak egyszer adhat oda egy nő, az arra legérdemesebbnek, lerakva vele boldogsága, vagy gyötrelmes asszonyélete alapkövét. Nekem a jobbik szerep jutott. Úgy égtem érte, hogy alig értettem meg: várnom kell, – és mert a vérem lángolt, felszakadt bennem minden gát. Csókoltam, becéztem. A szám bejárta testének minden porcikáját, miközben ujjbegyeim sem voltak tétlenek, s a tiszta szerelem, – amely sokak szerint nem más, mint gyomorrontás: letaglóz, de elmúlik, – újra lázba hozta: elölről kezdődhetett minden. Arcpirítóan buja voltam. Mohó és telhetetlen, amíg minden erőmet ki nem vették a józan észt tovaűző orgazmusok. Egymás karjában pihenve, megbeszéltük: mi miért, hogy volt a legjobb – lehet-e fokozni a kéjt, amit éreztünk, és megállapodtunk: sosem kellene senki más. – Tudod, te – kis tánccal szerzett – világcsodája, te! Nincs nálad csodálatosabb nő. Hiába is keresném balga fejjel, hiszen – ha a testünket hangszernek veszem, nincs olyan hegedű, amit egy hozzáértő, ne tudna megszólaltatni, és csak tőle, – az odafigyelésétől, belső késztetésétől függ, mikorra válnak csodálatossá az általa előcsalogatott hangok, mikor érez úgy, mint a híres művészek, akik sosem játszanának más hangszeren, csak amit magukhoz idomítottak, amivel csodára képesek, amit megszoktak. Sok balga hím, keres, változtat, futkos, mert sosem magában, mindig a másikban talál hibát, vagy nem szán időt a párja megismerésére, nem figyel rá, mert nem tudja – amiben én, évek óta biztos vagyok – nem lehet az életben nagyobb öröm, nem élhetek át észvesztőbb gyönyört, mint amikor téged boldogítalak. Az adni tudás, az elvárások összehangolása, az alkalmazkodás fontos, de akik úgy ismerik egymás testét, annyiszor leltek már gyönyörűséget benne – és nemcsak a szexre, a pettingezéssel szerzett kéjre, az észvesztő csókolózásokra gondolok, – azok előtt nincs lehetetlen. Örökké szeretni foglak – súgta zsongítóan kellemes baritonján.

Két év múlva összeházasodtunk. A táncot nem hagytuk abba. Tudtuk: ha hirtelen lenne vége, megsínylenénk, mert aki sosem próbálta, nem tudhatja milyen gyönyörűség a lágy zenére andalogni, annak a karján, annak a vezetésével, annak a testét érezve, akiért minden porcikánk visítani tudna. Ö orvos lett, én táncklubot nyitottam. Nem azért, hogy versenyzőket képezzek, csak szeretném, ha mások is örömet lelnének a mozdulásban amely oldja a kamaszok félszegségét, segít a kapcsolatteremtésben, barátságokat szőhet a két nem képviselői között, és egymás tiszteletére tanítja őket. A társastánc megérteti: egyedül semmi nem adhat igaz boldogságot, az élet két emberes. Erőt adó háttér nélkül nehezebb sikert elérni. Szükség van valakire, akire mindig számítani lehet, aki kiköszörüli az általunk ejtett csorbát – és viszont, – akivel osztozni lehet bajban és örömben, aki mindent megért. Nem mondom hogy növendékeim zöme egymásra talál, de hogy sok szép kapcsolat szövődik köztük, az biztos, és ha nem érek el többet a táncolni tanuló fiataloknál, minthogy ráérezzenek a megszokott partnerség biztonságot adó, jó izére, hogy kapcsolataik hosszabbak legyenek, összekössék a kellemest a hasznossal, hogy megtanuljanak vigyázni egymásra, megértsék: az élet tele van keresztutakkal és ritka szerencse, ha két ember, már az első elágazásnál egymás kezét fogva indulhat tovább. Hogy maga a csoda, azt az én életem bizonyítja: sosem tudjuk hol vár az igazi, miért kell odamennünk, ahova talán nem is vágyunk, csak nem akarjuk kihagyni. Az életben mindennek oka van, de a boldogságra nincs biztos recept. Van aki adni szeret, van aki kényeztetésre vágyik, és ha két ilyen ember kerül össze, tökéletes párt alkothatnak. Sok olyan pillanat volt az együtt táncolásunk alatt, amikor elmehettünk volna a boldogságunk mellett. Ma sem hiszem, hogy két ember kapcsolatában ne akadna gond, de amíg a nap nem megy le haraggal, amíg az összeszokott mozdulatokkal induló ölelés lázba tud hozni két embert, addig nem lehet baj, hiszen legeredményesebb békebírónak: ott van az ágy.

Négy gyermekünk született. Minap volt a húszadik házassági évfordulónk. Csodálatos rózsacsokrot kaptam a páromtól, de a virágok pompázatos szépségénél is többet jelentett, hogy annyiszor elmondta: szeretlek. Tudom, hogy szeret, érzem, és abban is biztos vagyok, hogy ugyanolyan hü volt hozzám, mint én hozzá.  Hát nem imádnivaló egy ilyen csodálatos férfi?!

… Ezzel fejezte be a feleségem a naplóba írást. Két hét múlva autóbalesetben meghalt. Ennek húsz éve. Azóta nincs egy nyugodt pillanatom. Ezerszer elolvastam már, tudom, hogy el kellene égetnem, akkor talán nem fájna úgy, az emléke és az árulásom. Hazudtam neki, mert a barátaim szerint: balga az a férfi, aki bevallja, ha félrelép, még annak is tagadnia kell, akit rajta kaptak. Engem sosem kapott rajta, de valahányszor megesett, fele annyi élvezetet sem adott, mint amennyi önvád, és csömör támadt bennem. Nem akarok mentegetőzni, hogy egy orvos számára nagy a kísértés, hogy sosem én kezdtem, csak hagytam magam táncba vinni, de tény, hogy elárultam. Tudtam milyen fontos neki az őszinteség, talán ha bevallom, hogy gyenge voltam, megbocsát. Csakhogy mit sem ér a bocsánat, amikor az ember tudja: az ilyesmit nem lehet megbocsátani, legalábbis én nem tudtam volna, ha fordítva esik meg a dolog. Sokszor elmondta: „megbeszéltem magammal, hogy nem leszek féltékeny rád, hiszen, ha házhoz hívnak: szabad a vásár. Ha egy félmeztelen nővel találnálak, akkor sem gondolhatnék rosszat, mert orvos vagy ” . Ezzel éltem vissza, és nem érte meg. Semmi nem éri meg, hogy az embernek rossz legyen a lelkiismerete, hiszen nincs tökéletesebb orgazmus, mint amit az összeszokott partnerrel ér el az ember. Vele mindig jó volt, és valahányszor kalandba keveredetem, nem hagytam, ki, hogy vezeklésül meg ne öleljem, hogy egekbe ne gyönyöriesem őt és magam, talán hogy némán bocsánatát kérjem. Nagyon boldog voltam vele, de az árulásom beszennyezi sokat hangoztatott férfi szerelmemet. Miért nem voltam erősebb? Miért hazudtam neki? Meddig fáj még az árulásom? Sok éve gyötrődöm, s úgy gondoltam, felolvasom önöknek a legdrágább asszony csontig őszinte vallomását,  hátha, valamelyikük tanul belőle. Úgy éreztem, ennyit meg kell tennem az emlékéért, mert ha én el is buktam, ha el is árultam azt a tiszta, szép gyermekszerelmet, amivel szeretett, és amivel én is szeretni fogom, amíg élek, legalább tanuljon belőle, aki kísértésbe esik.

Sokszor elképzelem, mi lett volna, ha a jeles évfordulón bevallok neki mindent? Mit kezdenék a még gyötrőbb lelkifurdalással, amely elhitette volna velem, hogy azért hajtott bele a tilosba, mert az árulásom járt a fejében, nem figyelt arra, amire kellett volna, az foglalkoztatta, amin már úgy sem lehet segíteni. Elhiszem, hogy vannak hűségben leélt, sírig tartó házasságok. Én is reméltem, hogy az enyém az lesz. Mégis elbuktam, mert a test gyarló, és mert az ember csak akkor fogja fel, mit kockáztat, mikor már semmit nem lehet jóvá tenni. Mit számítanak ma már a pár tilosban szerzett örömök, vagy csömörök, amikor tudom, hogy egy tántoríthatatlanul szerető kislányt, szerelmes asszonyt csaltam meg, aki bízott bennem, aki talán akkor sem hitte volna el, hogy hűtlen voltam hozzá, ha térdre rogyva vallom be neki. Ki tudja, hogy lett volna jobb? Csak azt tudom, ha még egyszer lubickolhatnék az ő ártatlan, tiszta szerelmében, sosem tudna rávenni egyetlen nő sem, hogy megszegjem a szavam.

[/rkey]