Tilos a szerelem…

Írta: Linda Taylor

Brian Morris szerencsére nem hajtott gyorsan, amikor az álló kocsisor közül elébe lépett egy lány. Nehéz lett volna eldönteni melyikük lepődött meg jobban. Ö megőrizte a lélekjelenlétét és fékezett, ahogy csak tudott, a lány riadt arccal megpróbált visszaevickélni a kocsik közé, de elveszítette egyensúlyát, és ráhasalt a csikorogva fékező kocsi motorházára. Néhány másodpercig egyikük sem mozdult. Briant megrémítette az eset, hiszen amióta vezet, soha nem volt még koccanása sem és most ez a lány?! – villant át rajta a rémület. Csakhamar erőt vett magán, kiugrott a kocsiból és előre kerülve, odarohant a lányhoz. Ijedtsége fokozódott, amikor látta, hogy a vékony, formás test mozdulatlanul hevert a motorházon, és félő volt, hogy egyszer csak lecsúszik. Kezei óvatosan közelítettek hozzá. Először a vállait próbálta gyengéden átfogni, hogy felemelje, de amikor maga felé fordította, minden ereje elhagyta. A halottsápadt lány blúzáról, kalimpálás közben, lepattantak a gombok, és mellei szabaddá váltak Tekintetét rabul ejtette a két csodálatosan formás halom. Egyik kezét a lány nyaka alá igazította, a másikkal a blúzt próbálta összefogni rajta, hogy eltakarja a látnivalót, au odagyülekezők elöl. Hiába igyekezett, nem sokra ment, mert a blúz, a gombok nélkül nem adta meg magát. Túl szűk volt ahhoz, hogy egymáson maradjon az eleje. Önkéntelenül magához ölelte a testet, hogy takarja a nem mindennapi látnivalót, amikor érezte, hogy az addig aléltnak tetsző test, ijjszerüen megfeszül. Elejét akarta venni a lány pirulásának, de ö jött zavarba attól, hogy karjai szorításából nem engedhetett. A seprűszerű sürü, fekete pillák megrebbentek, és két csodálatos zöld szem nézett rá riadtan, közvetlen közelről. A riadtság lassan csodálkozássá, majd szinte ámulattá változott. Briannak olyan érzése támadt a rácsodálkozó tekintettől, mintha ismernék egymást és restellte, hogy ö nem emlékszik rá, honnan. Kétsége hamar eloszlott, mert a lány megszólalt. Hangja inkább örömtelinek, mint rémültnek tetszett.

- Ki maga? Mit akar? – kérdezte, de nem próbált szabadulni a szoros ölelésböl.

- Elnézést, de ráesett a kocsimra és…

- Meddig akar még így tartani? – mosolyodott el a kedves arc.

- Félek, hogy elesik. Olyan volt, mintha ájult lenne…

- Kicsit megijedtem. De nem érti? Engedjen el! – villámlottak a zöld szemek, mert akkor már észrevette a körülöttük állókat, és sértette a bámészkodásuk.

Brian, hátralépett, a blúz szétnyílt, és újra ott voltak előtte a gyönyörű halmocskák.

- Takarja be magát! – súgta halkan, mire a lány lenézett, és fülig pirulva kapta össze a blúza elejét.

- Vigyen el innen! – kérte belepirosodva.

- Kórházba? – kérdezte Brian, kinyitva előtte az ajtót.

- Minek? Semmi bajom. Megijedtem, ennyi az egész, de nem szeretem a csődületet, isten ments, hogy rendőrért kiáltson, valaki

- Üljön be! – kérte Brian és megfogva a lány karját, segített neki. Aztán átsietett a kormányhoz és indított. Fura szerzet az ember, gondolta, ahogy az összeverődött nézők reakcióját figyelte. Volt, aki szó nélkül tovább ment, szinte csalódottan: nem történt semmi, nincs látnivaló, akadt, aki ott akarta marasztalni: várja meg a rendőrséget, de a legtöbben, főleg azok, akik semmit nem láttak az egészből: szidták a bámész, rohanó ámokfutókat.

Szinte megkönnyebbült, amikor befordult az első sarkon.

- Még menjen egy kicsit és kiszállok! – szólalt meg a lány.

- Alaposan megkapta a magáét, ártatlanul! – mosolyodott el egy kedves grimasszal.

- Figyelmetlen voltam. Nem is tudom hol járt az eszem?!

- Képtelenség volt előbb megállni, olyan hirtelen tűnt fel…

- szabadkozott Brian.

- Tudom! Nem kell mosakodnia. – tartotta két marokra fogva blúza elejét a lány. – Nincsen biztosító tűje? Kabátot sem hoztam. Így nem mehetek végig az utcán…

- Messze lakik? Szívesen hazaviszem. – ajánlotta a fiu.

- Nem jó! Időre megyek valahova. Annyi időm nincs, hogy átöltözzem. Csak legalább pénz lenne nálam…

- Az nem gond! – mondta Brian.

- Mit talált ki?- Veszek egy blúzt. Vagy gombokat és felvarrom… tükészlet van málam. A gombokra azonban nem gondoltam. – mosolygott a lány.

Brian elképzelte a lányt, ahogy öltögeti a gombot a rajta lévő blúzon, és majdnem elnevette magát.

- Itt egy női ruhabolt. Ha megfelel, magának megállhatok. A pénzre ne legyen gondja…

- Hogy képzeli?!

- Majd megadja! De ha nem, akkor is én járok jobban, hiszen ha szerencsétlenebbül végződik a találkozásunk, jó pár napom elment volna a rendőrségre, bíróságra, biztosítóhoz járkálásra, és mostanában igen szűkében leszek az idönek.

- Én nem különben, ezért elfogadom a segitségét. Álljon meg!

- Megvárom, és ha választott kiszól, és bemegyek fizetni.

- Nem akar bejönni? – kérdezte gyanakvón a lány.

- Ha lehet, inkább itt várok…- És honnan tudjam, hogy nem szelel el?

- Igaza van, de ha kívánja megígérem…

- Ígéret?! Jöjjön be velem. Nem tilos férfiaknak sem.

- Én akkor is inkább maradnék. Mennyibe kerülhet a blúz?

- Ne féljen a legolcsóbbat veszem.

- Nem azért kérdezem, de készpénzt nem igen hordok magamnál, a hitelkártyámat pedig…

- Nem bízza rám! De nem is kéne. Jobb, ha maga fizet vele.

- Ne értsen félre! – dadogott zavarában Brian.

- Oké! – adta meg magát a lány. – De ha elmegy…

- Nem megyek el! – nézett őszinte tekintettel hosszan, a csodálatos zöld szemekbe Brian. – Nyugodtan menjen. Megvárom!

A lány besietett az üzletbe öt perc sem telt el, újra ott állt az ajtóban. Brian bement, és elrendezte a blúz árát.

- Hova vihetem? – kérdezte, kifelé jövet.

- Köszönöm sehova. Vissza kell mennem oda, ahol egymásba botlottunk. – mosolygott a lány.

- Biztos hogy jól van? – aggódott Brian.

- Elhiheti! Nem ájultam el, csak megdermedtem, amikor a egyensúlyomat veszítve az álló kocsira tenyereltem. Elképzeltem mi következik. Azt hittem gorombáskodni fog, mert mi tagadás én voltam szeleburdi. Más a maga helyében…

- Túl vagyunk rajta. Felejtsük el! – mondta a férfi és be akart ülni a kocsiba.

- Nem is érdekli milyet vettem? – kérdezte zavartan a lány.

- Gondolom olyat, ami tetszik, habár nem sok időt töltött a válogatással.

- Gyorsan döntő típus vagyok.

- Azt tapasztaltam! És kicsit szeleburdi, ahogy olyan kedvesen jellemezte a találkozásunk okát! – mosolygott Brian.

- Hova küldhetem a pénzt?

- Ne sértsen meg azzal, hogy…

- Hé, maga sem engem! – emelte fel a hangját a lány, és a tengerzöld szemek szikrát hánytak.

- Adja jótékony célra!

- És mivel bizonyítom, hogy megtettem? – nézett be a lehúzott ablakon, a lány.

- Tudom, hogy megteszi.

- Olyan jó emberismerőnek tartja magát?

- Remélem…

- Ennyire csúnyának talál?

- Ezt meg hogy érti? – pirult el Brian.

- Már megbocsásson, de maga egy jóképű srác, és én is hallottam már néhány férfibókot. Más a maga helyében nem hagyna ki egy ilyen alkalmat. Jó most rohanok, gondolom maga is siet valahova, de holnap is lesz nap. Más a maga helyében randevút kérne, magának meg a pénze sem kell, csakhogy ne kelljen találkoznia velem?!

- Bocsássa meg az érzéketlenségemet, de…

- Vagyis foglalt? – kérdezte enyhe gúnnyal a lány. – Így már mindent értek. Azt is, miért nem mert bejönni a boltba és miért nem akarja, hogy elküldjem a blúz árát a cimére.

- Téved. De legyen! Mondjuk, hogy foglalt vagyok, vagyis ez az igazság. – nyögte ki Brian.

- Nem igen tud hazudni. Belepirult a magyarázkodásba, de isten vele. Nekem mennem kell. Becsszóra bedobom a templom perselyébe a blúz árát…

- Milyen vallású? – kérdezte Brian.

- Mert maga baptista? – kérdezte a lány.

- Katolikus vagyok.

- Akkor maga is ugyanoda adná, ahova én adom. Indítson… és vigyázzon. Annyi a szeleburdi fruska úton – útfélen, hogy ha messzi célja van, vehet, még néhány blúzt mire odaér! – mondta kicsit ironikusan, és elindult visszafelé.

Brian indított. A visszapillantó tükörben látta a lányt, ahogy hátrafordított fejjel igyekszik vissza a sarok felé. Te jó ég, a végén még orra esik, vagy nekimegy valakinek, aki legorombítja. De hát mit néz? Meleg helyzet volt, és ami azt illeti szívesen kihagyta volna az életéből azt a koccanást. Milyen kedves teremtés. És szép is! Kicsit felvágták a nyelvét, de az őszinte szókimondást mindigis szerette. Csak hát a mindigisnek vége. Számára már nincs szép, és még szebb, elígérte magát mindhalálig.

Brian Morris napjára rányomta a bélyegét a baleset, de még inkább a lány. Egyre többször jutott eszébe a furcsa kaland, és az őszinte zöld szemek, lélekig ható tekintete. Nem tudta eldönteni helyesen cselekedett – e, amikor kurtán – furcsán szabadult, a baleset, szenvedő alanyától. És ha később lép fel valami, amire nem lehtett előre gondolni? Legalább a nevét megkérdezhette volna, mert annak, hogy a sajátját megmondja, semmi értelmét nem látta. Alig tizennyolc éves, szeles kis fruska, ki tudja, mit gondol pár óra múlva és semmi értelme, hogy belezavarjon az elkövetkező harminc napba, amelytől egész élete, és főleg a boldogsága függ.

Éjszaka csuromvizesen ébredt, a régen nem látott, felkavaró álomból. Azt a két kedves halmot érezte a tenyerében, az ajkát cirógatva, arcához simulva. Vérforraló álom volt, és nagyon valószínű. Úgy tűnt, mintha átélné azt, amiről álmodik. Feleszmélve újra rátört az érzés, ami akkor fogta el, amikor a hűtőházról felemelt lányt magához ölelte. Álmában meztelenül feküdtek egymás mellett, és a bársonyos bőr simasága, a csacsogás közben is figyelemreméltó, ajkak cirógatása, majd vad csókrohama extázisba hozta minden porcikáját. Az ölelésben ott volt valamennyi idegszálával, és ha fel nem riad, az ajtó nyílására, talán a mindent elsöprő kéj diktálta szavakat is meghallja a másik szobában alvó anyja. Így csak a nyögésére riadt, azt hitte beteg, vagy rosszat álmodik, és fel akarta kelteni. Elég volt az ajtóhoz érnie, a zaj vagy inkább a bűntudat azonnal felébresztette. Felült, mint aki hirtelen nem tudja, hol van, hogy zuhant a csodás álomból, a rideg valóságba.

- Rosszat álmodtál fiam? – indult anyja, az ágya felé.

- Igen! – mondta erőtlenül és azt kívánta: ne kérdezze meg, mi volt az. Nem akart hazudni. Neki különösen nem. A valóságot pedig nem mondhatja el. Megrémítené vele.

- Itt maradjak egy kicsit?? – kérdezte az anyja.

- Köszönöm. Alszom tovább.

- Történt valami, ami rád hozta azt a rossz álmot?

- Aludj anyám! Ne haragudj, hogy megzavartam az éjszakai nyugodalmad. Hidd el, jól vagyok.

- Imádkozz fiam… az ima, eloszlatja a kétségeidet, a készülődés izgalmát. Az ima erőt ad.

- Tudom anyám. Imádkozni fogok! – mondta Brian és hogy anyja mielőbb magára hagyja: lehunyta a szemét. Ült az ágyban és újra lepergett előtte az a kis incidens, amely rossz álmot hozott rá. Rosszat?! Nem tudott megnyugodni. Gondolatai a lányon jártak, aki álmában mellette feküdt, a karjaiba bujt, érezte bőre bársonyát, égető csókjait, haja illatát… és a csodálatos kéjt, amelyet a közelsége adott. De hát mi ez? Miféle kísértéssel kell szembenéznie, akarata ellenére. De valóban akarata ellenére?!

Odanyúlt az éjjeliszekrényére, ahol a biblia feküdt. Mióta eszét tudja, mindig ott volt a közelében a szent könyv. Anyja akarta, hogy megismerje, erőt merítsen belőle, ha gyengének érzi magát. Felvette a sokat olvasott kötetet, és tudta hol kellene kinyitnia, de szíve, vagy a tudatalattija mást akart: a Salamon könyvében, az Énekek énekét lapozta fel, és olvasni kezdett. Halkan, alig mozgó ajkakkal, mintha valakinek vallaná, a csodálatos verset

” – Csókoljon meg engem az ö szájának csókjaival; mert a te szerelmeid jobbak a bornál. – Az ö balkeze az én fejem alatt van, és jobb kezével megölel engem. – A te két emlőd olyan, mint két vadkecske, egy zergének kettős fia, a melyek a liliomok közt legelnek. – Mindenestől szép vagy én mátkám, és semmi szeplő nincs benned. – Megsebesítetted az én szívemet, én húgom, jegyesem, megsebesítetted az én szívemet a te szemeidnek egy tekintésével. – Mely igen szépek a te szerelmeid én húgom, jegyesem! Mely igen jók a te szerelmeid, jobbak a bornál. – Szin mézet csepegnek a te ajkaid, én jegyesem, méz, és tej van a te nyelved alatt, és a te ruháidnak illatja, mint a Libánusnak illatja. – A te csípőd hajlásai olyanok, mint a kösöntyűk, mesteri kezeknek mive. A te köldököd, mint a kerekded csésze, a te hasad, mint a gabonaasztag, liliomokkal körülkerítve. – A te két emlőd, mint két őzike, a vadkecskének kettős fiai. – Mely igen szép vagy és mely kedves, oh szerelem, a gyönyörűségek közt! – Kicsoda az, a ki úgy láttatik, mintegy hajnal, szép, mint a hold, tiszta, mint a nap, – Ez a te termeted hasonló a pálmafához, és a te emlőid a szőlőgerezdekhez. – Azt mondám: felhágok a pálmafára, megfogom annak ágait: és lesznek a te emlőid, mint a szőlőnek gerezdei. – Én az én szerelmesemé vagyok, és engem kíván ö! – Felkelvén menjünk a szölökbe, lássuk meg, ha fakad – és a szőlő, ha kinyílott – és virágja, ha virágoznak – é a gránátalmafák; ott közlöm az én szerelmeimet veled. – A mandragórák illatoznak és a mi ajtónk előtt vannak mindenek, drágalátos gyümölcsök, ók és újak, melyeket, óh én szerelmesem néked megtartottam! – Az ö balkeze az én fejem alatt, és jobb kezével megölel engem. – Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre, mint egy pecsétet a te karodra; mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sir a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Urnak lángjai. – Sok vizek el nem olthatnák a szeretetet, a folyóvizek nem borithatnák el, ha az ember minden háza béli marháját adná is a szeretetért, mégis megvetnék azt. – Szóla az én szerelmesem nékem, és monda: kelj fel én mátkám, én szépem, és jöszte. Mert imé a tél elmúlt, az eső elmúlt, elment. – A virágok láttatnak a földön, az éneklésnek ideje eljött, és a gerlicének szava hallatik a mi földünkön. – A fügefa érleli első gyümölcsét és a szölök virágzásban vannak, jó illatot adnak; kelj fel én mátkám, én szépem, és jöjj el hozzám! – Én galambom, a kősziklának hasadékiban, a magas kőszálnak rejtekében, mutasd meg nékem a te orcádat, hadd halljam a te szódat; mert a te szód gyönyörűséges, és a te tekinteted ékes!” – olvasta Brian átszellemülve a gyönyörű sorokat, és észre sem vette, hogy megvirradt. Mielőtt összezárta volna a bibliát, tekintete visszatért arra a versre, amelyen átsiklott, mert nem volt mersze felolvasni. Most magában, szinte betűzve gondolta végig a lemondás kegyetlen sorait:

” – Fordítsd el a te szemeidet én tölem, mert azok megzavarnak engem. ” – De hát valóban azt akarom – e? – mélázott, a bibliát összezárva. Az utolsó két sor megmaradt a gondolataiban. Az egyetlen vers az Énekek énekéből, amely józanságra intené azt, akinek minden erejét elvette a tilos szerelem. De hát ennyi gyönyörű érzésre buzdító sor közül, miért kell neki csak azt az egyet megjegyeznie, amely józanságra inti?! A szent könyv gyönyörű sorai. A test szépsége, a legmélyebb érzések hozzátartoznak az ember életéhez. Helyet kaptak a bibliában is. Miért lapozta át eddig érzelmek nélkül, és miért érzi most úgy, mintha szívéből fakadnának a szerelem zsoltárának szavai? Nem is olyan kirívóan szép, az a lány! Találkozott már feltűnőbb jelenséggel is, és mégis… ahogy Mindigis vallotta: egy ember sosem ítélhető meg csupán a külseje után. A mosolya, a hangja, a mozdulata, a járása, a gondolatai teszik széppé, tűrhetővé, vagy elviselhetetlenné. Legalábbis számára. De az a lány vagyonis elviselhető… lenne… csakhogy.. elkésett!

Aznap délután, szinte akarata ellenére újra ott volt azon a helyen, ahol a lány, a kocsija elé futott. Körbejárta néhányszor a tömböt, mire megürült egy parkolóhely, nem messze attól, ahol a megrázó élményben része volt. Maga sem tudta mi húzta vissza. Talán ott lakik, vagy gyakran jár arra, és újra láthatja. Nem akar tőle semmit. Nem szólna hozzá, csak önmagával értetné meg, hogy nincs értelme, ö is olyan, mint akikből tizenkettő, egy tucat. Erőt kell merítenie a kísértés leküzdéséhez, hogy ne ismétlődhessék meg az a verejtékben fürösztő, gyötrő, de mégis olyan édes izgalmat adó álom. Most már ne! Órákig ült ott a kocsiban, és figyelte az embereket. Akár a hangyák. Nyüzsögnek, lótnak- futnak, sétálnak, de ö nincs köztük. Talán meg sem ismerné, hiszen alig látta, és mindig volt, ami elterelje róla a figyelmét, ami meghökkentse.

Később kiszállt, és járkált a járdán, fel – alá. Nézegette a kirakatokat, de a lány sehol. Lehet, hogy csak véletlenül járt arra… vagy a sors nem akarja, hogy újra lássa. Ha az lenne megírva, újra feltűnne valahonnan, de vége! Meg kell keményítenie a lelkét, el kell felejtenie a tegnapi napot, azzal a csodálatosan szőke, hullámos hajú lánnyal együtt, aki akaratán kívül megzavarta mindig nyugodt, mély álmát. Hogy is találhatna rá több millió ember között, véletlenül?! Legjobb, ha kiveri a fejéből. Beült a kocsijába és elindult. A sarkon befordult és eszébe jutott a bolt, ahol a lány a blúzt vette. Megállt az üzlet előtt, majd visszatarthatatlan lendülettel kiugrott a kocsiból, és bement. Olyan svunggal, mint akinek sürgős, mert fél, hogy a merész elhatározásától visszariad, ha jobban belegondol a dologba.

- Tegnap járt itt egy hölgy… – kezdte az elébe siető eladónönek.

- Sokan jártak itt tegnap uram. Hála istennek.

- Egy blúzt vásárolt… – nyögte Brian

- Jó néhányat eladtunk tegnap, uram.

- Talán az akinél fizettünk… emlékszik!

- Megismerné? Több pénztárosunk van. Nézze meg őket és szívesen segítek. Persze csak ha tudok. – készségeskedett az eladó.

Brian emlékezett, hogy a középső pénztárnál fizetett, és a középkorú asszony meg is ismerte, de sajnálkozva jelentette ki, hogy azt a lányt sosem látta azelött.

- Köszönöm! – nyögte Brian zavartan, és jó pár kíváncsi pillantástól követve, elhagyta a boltot. Beszállt a kocsiba és megfogadta: ez volt az utolsó lépés, amit egy örült ötlet késztetésére tett. Miért is keresi? Nincs értelme! Ki kell vernie a fejéből az egészet.

Aznap este ameddig lehetett elodázta a villanyoltást, mert félt elaludni, de utolsó gondolata a lány volt, ahogy maga felé fordítva felemelte a motorházról, és meglátta a csodálatos halmokat, a zöld szemek riadt, majd zavarbaejtöen érdeklődő tekintetét. Annak a lánynak beszélő tekintete van. Mindent kiolvashat belőle, aki a szemébe néz. Amikor elnézést kért, hang nélkül is értette volna a szabadkozását, aztán a hálálkodása, majd később az akadékoskodó lerázhatatlansága, ott volt a tekintetében. Nem egykönnyen hagyta, hogy elinduljon. De mégis hagyta. Soha nem láthatja többé, ami nem is lenne baj, ha…

- Brian! – szólította meg anyja, és ahogy felnyitotta a szemét, az aggódó tekintetet látva, megriadt, mint akit rajtakaptak. – Megint rosszat álmodtál? Csupa verejték az arcod, mintha a tus alól léptél volna ki. De hát mi történt, fiam?

- Semmi… semmi… köszönöm Mami… ne haragudj, hogy felébresztettelek! – mondta, és, – amit eddig sosem csinált – hátat fordított annak, akit az életénél is jobban szeretett. Hallotta, hogy csukódik az ajtó, magára maradt. Hirtelen soha nem érzett indulat támadt benne. Az életemnél is jobban?! De hát megérdemli-e a gyermeke szeretetét az az anya, aki azon a jogon, hogy életet adott neki, kisajátítja az érzéseit, uralkodik felette? Nem kevesebbet kíván, mint az életét… életért, életet. De hát miért? És ki írja elő, hogy köteles engedelmeskedni, nem eshet bele sok ezer ember “bűnébe” és nem védekezhet érzelmi kizsákmányolása ellen engedetlenséggel. Gyermeki engedelmesség! Szólam. A gyermek már csecsemőként is egyéniség, akinek több van, tapasztalhatta. Mind más, hiába egy apától, és anyától születtek. Lehet őket kordában tartani, a jó felé terelni, irányítani, de átformálni?! Először érzett gyűlöletet az anyja iránt. És éppen most?!

Beleborzongott, ahogy visszaidézte az ismétlődő, minden idegszálát elbűvölő álmot. Soha nem érzett még olyan kéjt. Miért éppen most? Hiszen eddig is megkísértette a vágy, bárhogy intette is anyja a testiség bűnétől. Nem ö választott, mindig öt választották, és gyengének bizonyult, a csábítások leküzdésére. Tizenöt éves sem volt, amikor egy fiatalasszony szinte megerőszakolta. Akkor nem mondta ki ilyen kegyetlenül, de mióta elbűvölte az álombeli ölelés varázsa, minden idegszálát átjárta a semmihez nem hasonlítható kéj, azokat a tinédzserkori ölelkezéseket nem illethette más jelzővel. Tizennyolc éves korában olyan lány hozta kísértésbe, akit kedvelt, de korántsem szeretett, csak kívánt, mint férfi a nőt. Annak az ölelésnek már volt gyönyörérzete, – az egyetlen pillanatra sem szűnő bűntudat ellenére is, – de korántsem olyan, mint az álombélinek, amelyet pedig egyedül él át, üres karjaiba álmodva a párját. Micsoda gyönyörűség lehet olyat ölelni, akit szerelemmel szeret az ember, akinek minden mozdulatát vággya, akiért reszket, aki magasztaló szép szavakat csal az ajkára, olyanokat, mint az Énekek éneke, és amelyek elsorolásához, minden embernek joga van. Igenis joga! A szerelem hozzátartozik a boldogsághoz, a nélkül, az ember nem élhet teljes életét. Ö hitt az anyjának. Hagyta magát befolyásolni általa. Megtartóztatta magát a világi hívságoktól, leküzdette testi vágyát, ha néha – szinte akarata ellenére, – ébredéskor megpróbált erőt venni rajta. Tette, mert anyja azt kívánta. És az apja is azt akarná, ha élne még. De két éve meghalt. Amikor ott állt a halálos ágya mellett, tudva hogy minden pillanatban visszaadhatja lelkét a teremtőnek, hirtelen tágra nyitott szemmel rámeredt, és tekintetével intett: mondani akar valamit. Odahajolt, az apja tátogott, de hang már nem jött ki belőle. Az anyja húzta el mellőle: hagyjad fiam, békében meghalni! Sosem felejti el ezt a mondatot. Vajon mit akart az apja? Szerették egymást, csak az keltett benne valami különös, szégyenkezéshez hasonlítható érzést, ha látta, hogy mindenbe, szinte alázattal nyugszik bele, amit az anyja akart. Olyan természetes főhajtással vette tudomásul anyja döntéseit, hogy ö, férfi számára megalázónak érezte. Talán élete utolsó percében azért akart elnézést kérni tőle, vagy tanácsolni, hogy ö ne hagyja magát egyetlen asszonytól, még az anyjától sem, leigázni. De hát elkésett a jó tanáccsal, vagyis nem mondhatta el, mert az akadályozta meg benne, akivel állítólag szerelmi házasságban élt. Nagyanyjától hallotta egyszer ezt a furcsa jelzőt egy kis gunyorossággal a hangjában, de ö akkor még nem tudta mi a különbség ilyen, és olyan házasság között. Csak a szüleiét ismerte és közülük, mindig a gyengébbhez, az engedelmesen megjuhászkodó apjához húzott. Talán mert kiszolgáltatottnak, boldogtalannak érezte. Rosszul látta volna? De akkor miért engedi, hogy az erősebb, most öt, a kettőjük vérét is, uralma alá vonja? Miért nem történhet a házban más, csak amit az anyja akar? Mi vihet rá egy asszonyt arra, hogy ne összetartsa, hanem uralja a családot, mindig az történjék amit ö akar. Nem a gonoszság, hiszen mindenkinek jó szívvel adott, csak azt is, olyan jól látható módon művelte. A szülök, azt hiszik a gyermekük vak. Pedig ha tudnák, mi mindent észrevesz, mihelyt az eszét tudja, és mi marad meg az emlékezetében, ami meghatározza későbbi életét, de amiről hallgat.

Két hét telt el a baleset óta, és az éjszakái, a gondolatai egyre keservesebbek lettek. Mégis vágyott az álom után, mert ha legtöbbször szégyenteljesen ébredt is belőle, de amíg aludt… csodálatos volt.

Bianca Streep belépett a rendőrség ajtaján és odament az egyik ablakhoz.

- Szeretném megtudni kié ez a rendszám? – tett le egy papirt.

- Miért érdekli?

- Miért ne érdekelhetne?

- Mert a rendszámok titkosak. Úgy értem, ha a kocsi tulajdonosa nem akarta elárulni, mi csak indokolt esetben adhatjuk ki a nevét.

- Akkor vegye úgy, hogy ez egy indokolt eset.

- Hallgatom! – mondta az őrmester és kezébe vette a tollat.

- Mit? – kérdezte elképedve Bianca Streep.

- Az indokot.

- Maguknak mi jelent indokot?

- Ha tippeket adok, valamelyikre rámondhatja, hogy azért keresi. Az igazat szeretném hallani, vagyis csak akkor segíthetek, ha jogom van hozzá, hogy megtegyem.

- Az a kocsi elütött… – bökte ki hirtelen Bianca.

- Akkor nincs gond. Az előírás az, hogy minden személyi sérüléses, de egyéb balesetről is jegyzőkönyvet kell készíteni, amelyben a rendszám, és a kocsi tulajdonos neve is szerepel. Az iratba joga van betekinteni, hiszen ön a sértett. Mikor történt az eset és hol? – nézett rá várakozóan az örmester.

- Felejtse el! Nem készült jegyzökönyv.

- Azt mondta elütötte a kocsi.

- Mit mondjak?

- Az igazat!- Jó, stoppoltam, az Ur felvett, és benn felejtettem a kocsiban a kabátomat. Nincs rajta cím, nem tudja utánam küldeni. Szeretném megtalálni.

- Tegyük fel, hogy így van. Gondolom az az ur leadta a kabátját a talált tárgyak osztályán. Menjen fel a harmadikra és utánanéznek.

- Felejtse el… – mondta nagy sóhajjal a lány.

- Nem volna helyesebb, ha őszintén elmondaná miért kíváncsi az autó tulajdonosára?

- Maga nős ember? – kérdezte hirtelen a lány.

- Igen.

- Akkor szerelmes is volt, legalábbis úgy gondolom.

- Voltam, de mindig bemutatkoztam… vagyis…

- Az egy emberöltővel ezelőtt volt. A stoppolás igaz. Felvett a kocsijára és beleestem. Olyan hihetetlen ez? Szeretném megtalálni. Hátha neki sem vagyok közömbös, lehet, hogy keres is, de nem bukkan a nyomomra, mert neki is ilyen bürokrata áll az útjába, mint maga.

- Nem nyújthatok segédkezet hatósági közeg létemre egy zaklatáshoz.

- Egy mihez? – képedt el Bianca.

- Ha valaki ráerőszakolja a társaságát másokra, vagy bármilyen más módon zavarja, azt zaklatásnak nevezzük és szabálysértés, súlyosabb esetekben büncselekmény.

- Vagyis mondjak le róla?

- Ha engem kérdez, azt tanácsolom igen. Lehet, hogy nős, vagy vőlegény, egyszóval ha egy férfi nem használ ki egy ilyen alkalmat és nem akarja folytatni, annak oka van. Már megbocsásson, de vannak, akik a helyükben még, nősen is megkísérelnék folytatni magával a… beszélgetést. Tudja, hogy figyelemreméltó teremtés? Az a férfi vagy vak volt, vagy nagymértékben gátolt.

- Ezt hogy érti?

- Ahogy mondtam. Nős, vőlegény… szerelmes.

- Adósa is vagyok… szeretném megadni neki.

- Fütyül az adósságra! Ha visszavárta volna magától azt, amivel lóg neki, biztosan megmondja hova küldje, vagy hol adja le. Lehet, hogy nem hiányzik neki az a valami.

- A valami, pénz. Igaz nem sok… de…

- Adja jótékony célra.

- Mintha összebeszéltek volna! – dünnyögte Bianca és feladta.

- Maguktól is hiába vár az ember segitséget.

- Fogalmazzon meg egy hirdetést… és adja fel! Hátha?! – mosolygott az örmester. – Tetszik, hogy meg akarja lelni azt, akire szemet vetett, de nem segíthetek. Köt a szabályzat. Annyit azért megsúghatok, hogy sokért nem adnám, ha utánam nyomozna, persze privátim, és nagyon sajnálnám, ha nem találna rám.

- Na látja. Hátha ö is sajnálja. Nincs magában semmi férfiszolidaritás?

- Az van, de az esküm is köt, úgyhogy minden jót Miss…

- A nevem nem érdekes. Maga sem mondta meg az övét. – vágta rá Bianka és elhagyta az épületet.

Amikor kiért az utcára, eszébe jutott az üzlet, ahol a blúzt vette. Hátha ott tudnak segíteni. Hitelkártyával fizetett… visszakereshetik, ha van bennük jóakarat.

Amikor előadta a pénztárosnőnek mi járatban van, az elmosolyodott.

- Romantikus!

- Micsoda? – kérdezte Bianka elképedve.

- Ahogy keresik egymást!

- Egymást? Csak nem…

- De igen. Itt járt és azt tudakolta nem törzsvevönk – e. Gondolom ö is a nevére és a címére volt kiváncsi.

- Akkor utánanéznek?

- Megpróbáljuk… de, csak mert ö is kereste, vagyis tudjuk, hogy nem ellenére cselekszünk. Jöjjön vissza holnap. Addig megpróbálom előkerestetni…

- Most nem lehetne? – kérincsélte Bianca.

- Hát… ami azt illeti nincs túl nagy forgalom. Ha visszajön egy óra múlva…

- Itt leszek! – rikkantotta Bianka, és kisietett az üzletből.

Akkor még nem gondolta, hogy hat hónap telik el, mire visszamegy a boltba.

Ahogy majdnem tánclépésben elindult a sarok felé, eszébe jutott, hogy az egy órai várakozási időt, azon a helyen tölti, nosztalgiából, ahol a kedves ismeretlen kocsija elé lépett. Sietősre fogta és csakhamar ott volt apja irodája előtt. Onnan rohant ki akkor, mert ha nagy néha bemegy hozzá, nem egykönnyen ereszti el. Érthető, hiszen nyolc éve, hogy elváltak a szülei. Ö akkor tízéves volt, és mert lány, az anyjánál maradt. Apja újra nősült, a válóokot vette el. Ö idegenkedett az új asszonytól, talán mert ezer százalékig anyja mellé állt, és mert bárhogy fájt is neki, be kellett látnia, hogy az új feleség sokkal fiatalabb. Miért nem marad a szerelem örök. Miért tartják be egyre kevesebben a holtig tartó hűségesküt? Apjához nem akart felmenni, de megsértődik, ha valaki ott látja, és elmondja neki. Nem akarta, hogy észrevegyék. Elment az álló kocsik mellett addig a helyig, ahol akkor kilépett… és azt hitte nem jól lát. A sorban parkoló kocsiban… az a csodálatosan gyönyörűséges fickó ült, szemlátomást elanyátlanodva. Amikor meglátták egymást szinte felragyogott.

- Helló! – mondták szinte egyszerre.

- Csakhogy megtaláltam! – nevetett a fiú és kinyitotta a járda felöli ajtót. – Beül?

- Van értelme? Csak az adósásságomat szeretném megadni… – pirult bele Bianca.

- Kit érdekel az a pár dollár. Miért nem adta oda valahova?

- Mert akkor nem lett volna okom rá, hogy keressem! – vágta rá mosolyogva a lány és elhelyezkedett a vágyott helyen. – Magáé ez a kocsi? – kérdezte, szemét Brianra szegezve.

- Igen… vagyis, hogy az anyám nevén van, de…

- Még ez is! – nevetett fel a lány.

- Megmagyarázná? – kérte Brian.

- Ha bemutatkozik. Nem szoktam vadidegen férfiaknak magyarázattal szolgálni. – komolykodott Bianca.

- A nevem, Brian Morris, de én sem tudom a magáét.

- Bianca Streep, és most jövök a rendörségröl, vagyishogy inkább a boltból, ahol a bluzt vettem.

- Ujabb bluzt vásárolt?

- Nem! Meg akartam tudni, kinek tartozom. Nem szeretek adósa maradni senkinek.

- És mit keresett a rendőrségen?

- Meg akartam kérdezni, hogy a megjegyzett rendszámu kocsi kié. Most képzelje el, ha kikeresik és megmondják az édesanyja nevét. Biztosan azt hittem volna, hogy tévesen memorizáltam a számokat. Na, de azokból kiszedni valamit?! Lehetetlenség. Azért mentem a boltba.

- Én is jártam ott. Jóval előbb, mint maga.

- Tudom. Mondták. – mosolygott a lány.

- Azt is, hogy miért?

- Amiért én. Csakhogy nekem alighanem több szerencsém lett volna velük, ha nem találkozom magával. Egy óra múlva vissza kellene mennem a címéért. Utánanéznek a hitelkártyájának.

- Vagyis keresett? – sóhajtotta Brian, ellágyulva.

- Miért? Maga nem? – néztek rá csillogva, a varázslatosan zöld szemek.

- Csak nem a pénze hiányzott?

- Ne sértsen meg. Arról már akkor lemondtam, csak az ijedtség elvette az eszemet, vagyis hagytam elmenni úgy, hogy azt sem tudtam, hogy hívják, hol láthatom újra és…

- Pedig tettem néhány célravezetőnek hitt célzást!

- Akkor még nem is gondoltam arra, hogy hány délutánomat töltöm majd el ezen a helyen.

- Ez komoly? De hát mit keresett itt?

- Gondoltam hátha itt lakik, vagy újra erre jár.

- Ritkán járok erre. Jó ha kéthavonta egyszer. Apámnak itt van az irodája. Ebben a házban…

- Tőle jön? – kérdezte a fiu.

- Nem… eszemágában sem volt felmenni hozzá. Gondoltam, megnézem magamnak azt a helyet, ahol kitárulkoztam egy Adonisz elött.

- Viccel? – pirult bele Brian.

- Miből gondolja? Nem szokott tükörbe nézni?

- Amit a tükör mutat nem lényeges… Nekem igen, és amit gondolok azt általában meg is mondom, köntörfalazás nélkül. Baj?- Nem csak… szokatlan… zavarbaejtö, hogy egy lány… és…

- Mit gondol, miért jár azóta is, állandóan a fejemben? Ne szóljon közbe, megpróbálom elmondani, szemérmetlenül, de duplán nehéz helyzetben vagyok, mert egy nő kiszolgáltatja magát, elbizakodottá teheti a férfit, akinek őszintén megmondja, hogy tetszik neki. Maga hallgatna a helyemben, de nekem muszáj elmondanom, hogy már amikor a rendszámtábláját leolvastam is úgy éreztem, a szívem egyik fele gurul el a kocsija négy kerekén. Sosem láttam még annyi szemérmet, gyengédséget egy férfitekintetben, mint amikor először magára néztem. Tudom mi okozta. Nem tehettem róla, hogy leszakadtak a gombjaim, nem is tudtam, de egy pillanatig sem voltam alélt, ahogy gondolta. A mozdulatlanná dermedés, rossz szokás, de mindig beválik. Védelmi hadállás, gyermekkori maradvány. A szüleim elváltak és elég dacos teremtéssé tettek vele. Ha rosszat csináltam, és tudtam, hogy kikapok, aléltnak tetettem magam. Jólesett, ha a haragjuk sajnálattá változott. Reflexszerűen cselekedtem itt a kocsija tetején is, mert fogalmam sem volt róla, milyen ember vezeti ezt a járgányt. Képzelje el, ha egy nő, vagy egy morózus öregúr?! Azzal kezdték volna, hogy nem tud vigyázni?! Halálra is gázolhattam volna. Kerüljek börtönbe egy szeleburdi nőszemély miatt! Úgy tartottam helyesnek, ha felveszem az általam sündisznóállásnak nevezett pózt, és megvárom az első reakcióját. A gombjaimról sejtelmem sem volt, különben összekapom magamon a blúzom elejét, és nem hozom zavarba. Szégyellem, hogy látott… ugy.

- Sose szégyellje. Azóta nagyon sokszor láttam… úgy!

- Most viccel? – képedt el a lány.

- Nem, csak azóta, nem alszom túl jól… vagyis, inkább túl szépek az álmaim, de mindig véget érnek, és az kiábránditó.

- Ha most az őrmester Ur látna bennünket?!

- Miért? – kérdezte meglepődve, Brian.

- Azt mondta, nem adhatná meg a nevét, mert zaklatásnak számit, ha fel akarom kutatni. A terhére lehetnék…

- A terhemre? Maga csakis a boldogításomra lehet… ne… – fejezte be kicsit furcsán a mondatot Brian.

- Muszáj volt megtalálnom magát. Ellenőrizni szeretném, hogy valósak-e az emlékeim. Jól megnéztem-e magát? A szeme… igen, az ugyanolyan, amilyen az álmaimban. A haja, aranyosabb szőke, mintsem elképzelni mertem… a bőre biztosan olyan sima, amilyennek álmomban érzem, és a szája?! Fázik? Vacog a foga… azok, a csillogó fehér gyöngyszemek. Csak nem beteg? – ijedt meg a fiu.

- Nem! – súgta a lány – csak leküzdhetetlen vágyat érzek rá, hogy megcsókoljam azt a kedves, kisfiús mosolyt a szája sarkában!

Amíg beszélt, ajka egyre közeledett, a mozdulatlan Brian szája felé. A fiú nem mozdult. Nem mozdulhatott. Semmit nem tehetett annak bekövetkeztéért, amire minden idegszálával vágyott. Nem lehetett kezdeményező. Már csak centiméterekre volt a drága száj, az övétől, amikor a zöld szemekre ráborultak a seprűszerű pillák és részese lehetett, a csodának. Az álmában annyiszor csókolt ajkak, a valóságban is az övére tapadtak. Szinte döbbenten tűrte. A menekülés is megfordult a fejében, mint egyetlen ésszerű lehetőség, de ahhoz erő kellene… sok… sok erő. Ereje pedig nincs, és a drága karok már lágyan átfogták a nyakát. Muszáj volt odafordulnia a lány felé, és átkapni a fehér vállakat. A duzzadt leányajkak, egyre észvesztőbb harcot vívtak, hogy legyőzzék a tartózkodását, és birtokba vegyék a száját. Nem bírta tovább, ajkai szétnyíltak, és a két száj becézni, marni, szívni, ízlelni kezdte egymást. Nyelveik is működésbe léptek, mint akik el akarnak veszni egymásban, minél mélyebben akarják érezni a másikat az észvesztő extázis közepette. Olyan hévvel csókolták, becézték, ölelték egymást, hogy megállt az idő körülöttük. Ha úgy gondolták fokozhatatlan a csók adta boldogság, megpihentek. Szótlanul, rajongva csodálkoztak bele a másik tekintetébe, mint akik csodát látnak. Régen várt csodát.

- Csak látni akartalak, te drága… és mi lett belőle?! – mondta meghatottan Brian.

- Aminek lennie kellett. Gyönyörű vagy Brian. Tudom, hogy nem illik ilyesmit mondani egy lánynak, de nem szeretek hazudni. Nekem nagyon szép vagy. A szemed csillogó, a tekinteted szelíd, az ajkad íve csodálatos vonalú, és az orrod, akár egy római istené. Biztosan sokan mondtak már hasonlókat… de nekem te vagy a legszebb. Nagyon sokszor szeretném még elmondani, mert ha rád nézek, kellemes nyugalom van a lelkemben. Nem titkolhattam tovább, hogy már ott a kocsiban beléd szerettem. Csak akkor még nem tudtam mi az, amit érzek. Fogalmam sem volt, hogy ilyen az igazi szerelem?! Nem vetted észre, hogy húztam – halasztottam a búucsut, vártam, hátha mégis megkérdezed mikor láthatsz, de te közönyös voltál, és felbolydíthatatlan…

- Nagy a zűrzavar bennem… – komolyodott el Brian.

- Nős vagy? – riadt meg Bianca.

- Dehogy…

- Vőlegény?

- Nem egészen…ű

- Nem egészen? Vagyis mást szeretsz? És mégis hagyod, hogy beleéljem magam ebbe az egészbe?! Te hol jártál, amíg a szánk tépte, marta egymást. Hol voltál gondolatban? Nála?

- Szinte hihetetlen számomra, de amikor csókoltalak meg sem fordult a fejemben, hogy… tilosban járok.

- És most? – kérdezte majdnem sírva Bianca.

- Adnod kell egy kis időt. Nagyon kemény helyzetben vagyok, és semmivel nem tudlak biztatni… magamat sem.

- Sokszor hallottam már, hogy ha valakit váratlan csapás ért, olyan volt, akár a lórúgás. Most én is ezt érzem. De hát nem tetszem neked? – futotta el a könny a, gyönyörű szemeket.

- Csak te tetszel. Nincs nő a világon, akiről el tudnám képzelni, hogy ennyire kelljen nekem, így odalegyek érte, ennyire szeressem! – sorolta kínlódva Brian. – Csak te… csak te…

- Akkor?!

- Ne kínozzuk egymást! Legjobb, ha most elválunk és…

- Tudni akarom az igazat. – kérte szeliden a lány.

- Nem szomoríthatlak el. Sokkal jobban szeretlek annál.

- Ha én kérem, miért nem? Minden jobb, a bizonytalanságnál.

- Nem beszélhetek. Most még nem. Adj pár napot. Tisztáznom kell bizonyos dolgokat magamban…

- Csak magadban?! – kérdezte félve a lány.

- Nemcsak magamban! – hajtotta le a fejét Brian.

- Pár napot kérsz, azok után, hogy kiadtam magam? Te élvezted! Jót mulattál a kullancsszerű kezdeményezésemen. Legyezte a férfiúi hiúságodat, hogy egy lány kezdi el, azt, amibe te is szívesen benne lettél volna, ha lett volna merszed. De nem volt és most sincs. Gyáva vagy Brian. Még az őszinteséghez sincs erőd. Mi tart vissza attól, hogy viszonozd, amit érzek? Kerestél! Akárcsak én. Hiányoztam neked, akárcsak te nekem. Álmodoztál rólam. Akkor mi baj?Vagy csak játszottál, amikor szépeket mondtál nekem. Beszélj!

- Nem tehetem. Előbb tisztáznom kell valakivel…

- Szóval így állunk. Oké! Akkor jól nézz meg Brian Morris, mert most láttál utoljára. – jelentette ki Bianka, egyre jobban nekihevülve, s mielőtt a fiú megakadályozhatta volna, szikrázó tekintettel, rántotta fel az ajtót, és eltűnt az utca forgatagában. Nem mehetett utána. Úgysem mondhatna neki semmi mást, csak amit már úgyis tud, és aminek a közlésébe majdnem a szíve szakadt bele. Nem szabad lett volna széttárni a karjait, tűrni a csókot, átölelni azt a drága vállat, a karcsú derekat. A szíve azt diktálná, simogasd, becézd a lányos kis melleket… csókold, az érett málnához hasonló ajkakat… de nem lehet, nem lehet!

Sokáig ült a kocsiban, mire el tudott indulni, de nyugalmát nem nyerte vissza. Éjszaka folytatódott, vagy inkább fokozódott az édes gyötrelem, hiszen most már ismerte a vágyott lány csókja izét, a karja ölelését, bőre bársonyát. Valóságosról álmodott, nem csak elképzeltről. Anyja második ébresztésére, daccá keményedett benne a hallgatás. Nem válaszolt a vagyonis féltő, vagy inkább gyanakvó kérdésekre. Mit is mondhatott volna?

Másnap újra ott volt azon a helyen. Kiszállt a kocsiból, és odament az irodaház elé. Nem egyetlen cégé volt, hiszen hatvan emelethez már igazán nagy töke hátvéd kellene, és nem nézte ki Biankából a milliomos lányt. Ha az volna, nem járna gyalog. “Streep tanácsadó” találta meg a cégtáblát, a sok között. Nem ment fel. Megkereste az első telefonfülkét, és felhívta a céget.

- Martyn Streep! – jelentkezett be egy határozott férfihang.

- A nevem Brian Morris. Nem ismerjük egymást és elnézését kérem, tulajdonképpen a lányát keresem, Biankát, vagyis…-

Nálam? – kérdezte a meglepett férfihang.- Gondolom, tudja, hol található!

- Fogalmam sincs. Nem élünk egy családban, és sajnos nagyon ritkán látom. Nekem nincs időm, neki vizsgaidőszak van, így az is öröm, ha telefonon beszélhetek vele.

- Megmondaná a számát?

- Ö nem adta meg? – kérdezte kicsit gyanakvóan a férfi.

- Úgy alakult, hogy… szóval egy kicsit összezördültünk, de már megbántam és szeretnék tőle elnézést kérni.

- Kapkodó fiatalság! – nevetett a férfi. – A lányom különben sem egy tedd – ide tedd oda emberke. Olyan határozott egyéniség, vagy inkább olyan akarnok, mint az anyja. Csak nehogy ö is elrontsa az életét a nehezen viselhető természete miatt. Kevés férfi tűri, hogy…

- Mit ért az élet alatt uram?

- A szokásosat, a házasságot… szerelmet…

- Ahhoz két ember kell, és az ellentétek vonzzák egymást.

- Lehet benne valami, mert én sem vagyok egy könnyű természet, vagyis volt kitől örökölnie a nyakasságot. Miért nem megy oda a házuk elé, az is egyfajta megoldás lenne.

- Előbb telefonálni akarok, de gondolom nem az ö nevén van az állomás, és annyi a Streep… nem tudom melyikük számát hivjam.

- Így igaz. Az anyja neve szerepel a telefonkönyvben. Diktálom, de ha balul sül el a dolog, nehogy megmondja a lányomnak, hogy tőlem tudta meg. Nehezen tűri, ha valaki beleszól az életébe. Sajnos volt ideje hozzászokni az önállósához. Tíz éves korától félszárnyú családban nő, vagyis nem irigylésre méltó a sorsa. Mindig azt szeretné, aki éppen nincs ott. Ha eljön hozzánk, már menne, ami nem is csoda, mert a nejemmel nem nagyon szívlelik egymást. Beidegződés. Aki mostoha, nem is lehet jó, a klasszikus mesék is csak gonosz mostoháról papolnak. Hát, sok sikert fiam!

- Köszönöm, uram. – mondta Brian és mihelyt szétkapcsolt a készülék, tárcsázta a kapott számot. Elég sokára vették fel. Egy álmos női hang szólt bele.

- Mrs. Streepet keresem! – kezdte Brian.

- Az nem itt lakik. Keresse az ura mellett.

- Elnézést én Bianka édesanyjával szeretnék beszélni és…

- Akkor jó helyen jár. Tessék… én vagyok. Tudja, a válás után visszavettem a lánynevemet és ne haragudjon a hangsúlyért, de nehezen felejtő típus vagyok. Bianka nincs itthon.

- Az a jó! Én önnel szeretnék beszélni, asszonyom.

- Velem? De hát ki maga?- A nevem nem mond önnek semmit, Brian Morris vagyok…

- Tehát maga az a Brian? – lágyult el az asszony hangja.

- Tud rólam? – képedt el a fiu.

- Nekünk nincs titkunk a lányommal, és ami fáj neki, azzal hamar megkeres.

- Ezt hogy értsem?

- Átbeszélgettük a fél éjszakát. Sok hete keresi, és a vakszerencse összehozta magukat. Aztán jött a lórúgás…

- Ezt meg hogy érti?- Ki maga tulajdonképpen, és miért űz ilyen gonosz játékot a lányommal? Állítólag maga is kereste, és amikor találkoztak, mégis vérig sértette. Visszautasította, elküldte… nem is tudom, minek nevezzem az eljárását.

- Emiatt kellene beszélnem Önnel asszonyom.

- Velem? Sosem szóltam bele a lányom dolgaiba és eddig hál istennek bevált, hogy a maga feje után megy. Semmi baj nem adódott, mert utólag mindent elmesélt és belátta, ha hibázott. Ezt a csalódást nehezen viseli. Maga valami csodaszép fickó lehet. Óriási hatást gyakorolt rá, ösztönösen vonzódik minden széphez.

- Zavarba hoz asszonyom.

- Miért, nem jóképű? Bianka szerint az.

- Mások is mondták már, de sosem érdekelt a külsöm.

- Hiszi a piszi. Nem lehet kellemetlen, ha az ember már a puszta megjelenésével is kellemes benyomást kelt.

- Mint Bianka!

- Hát… ami azt illeti, neki sincs oka panaszra.

- Mikor találkozhatnánk, fél órára. Beszélnem kellene Önnel. Tanácsot szeretnék kérni.

- Esküdjek össze a lányom háta mögött?

- Nem inkább segítsen neki, vagy nekünk, ha tud…

- Kíváncsivá tesz, de az érdektelenség hiba lenne. A kislányomért mindent. Még aludtam, habár már elég késő van, de tegnap nagyon elhúzódott egy tárgyalás, így ma szabad délelőttöt adtam magamnak. Ha idejön, húsz perc múlva várom.

- Hova menjek? – kérdezte ijedten Brian, mert örömében már majdnem letette a kagylót.

- A címet sem tudja? A telefont ki mondta meg?

- Bianka apja. Nem tudtam kihez forduljak. Semmit nem tudok róla… semmi fontosat…

- A mai fiatalok, azt hiszik elég ha az ágyban, utána mutatkoznak be egymásnak?

- De asszonyom! – hördült fel Brian.

- Bocsánat. Azt hittem érti a viccet.

- Ebben nem! – jelentette ki a fiú, és felírta a címet.

Husz perc múlva becsengetett Helia Graves lakásába.

Az asszony, aki ajtót nyitott nagyon hasonlított Biankára. Ilyen lesz ö is, Husz év múlva. Kellemes látvány! – nézte jólesően Brian, és két perc múlva már szemben ülve beszélgettek.

- Szerencséje, hogy a lányom nincs itthon.

- Vizsgázik?

- Igen és nagyon drukkol, ráadásul a maga érthetetlen pálfordulása… azt hiszem nem lesz túl sok öröme a vizsgajegyben!

- Sajnálom… de nem tehettem mást. Hallgasson meg Asszonyom, amit mondok, nem mindennapi. Azt hiszem, ihatna egy korty italt.

- Ne ijesztgessen. Beszéljen!

- Szeretem a lányát. Soha senkit nem szerettem még így, igaz nem is nagyon kerestem a lányok társaságát. Olyan pályára készülök, amely kizárja, hogy…

- Te jó ég, csak nem…

- De igen… két hét múlva pappá szentelnek. Katolikus vagyok, mint önök, és nőtlenségi fogadalmat kell tennem.

- Valóban rám fér egy korty ital! – szólalt meg nagy sokára, döbbenten az asszony. – Nem gondolja, hogy felelőtlenség volt magától a lányom nyomába eredni… azok után hogy tudja: két hét múlva mire vállalkozik? – mondta az asszony, miközben töltött.

- Gyenge voltam. Képtelenség volt legyűrni magamban a vágyakozást. Bianka óriási hatást gyakorolt rám. A sátán mesterkedését kellene látnom a vonzalomban, ami bennem támadt, de képtelen vagyok rá. Éjszakánként vele álmodom, ott van a karjaimban szinte belém égett, ez a szerelem. Tudom, hogy szentségtörés kimondani: de minden más egyszeriben jelentéktelenné vált számomra.

- Együtt érzek magával! – mondta halottsápadtan az asszony. – De mi lesz a kislányommal?

- Öntől függ, asszonyom! Ha azt tanácsolja nekem, amire vágyom…

- Mit kellene mondanom?

- Amit a szíve diktál.

- A szívem? A szívem a lányom boldogságára vágyik, de az eszem visszatart attól, hogy bármit is mondjak magának. Miért nem beszéli meg ezt a saját édesanyjával.

- Vele nem lehet.

- Ezt hogy értsem?

- El sem tud képzelni másnak, mint papnak. Tudatosan erre a pályára készített, és én engedelmes fia voltam.

- Miközben el tudott volna képzelni más életcélt is?

- kérdezte döbbenten az anya.

- Nem mondhatnám… vagyis, nagyon érdekelt a technika, a tanítás, és a teológián három szakot végzek. Tanár is leszek.

- Tehát lesz?! – ült le az asszony, az italával.

- Ha ön is úgy gondolja.

- Én? Ekkora felelősséget akar rám hárítani? Szegüljek szembe az édesanyja akaratával, amikor magában nincs annyi erő, hogy megtegye?! – kortyolt a poharába.

- Én ismerem anyámat, de Biankát maga ismeri jobban. Most úgy érzem az én szerelmem is elég lenne egy életre ahhoz, hogy mellettem maradjon, de nem tudom, hogy áll ö, az érzelmi dolgokkal?

- Ha az érdekli, sosem volt még szerelmes. Udvaroltak neki sokan, de inkább jó barátként kezelte őket. Magába azonnal beleesett, vagy, ahogy ö mondta belezuhant. Ki tudná megmondani mi a szerelem, hol kezdődik és mi váltja ki? Neki elég volt annyi, hogy két percig ott ült maga mellett a kocsiban, hogy vett neki egy blúzt, hogy szemérmesen elképedt, a fedetlen keblei láttán. Azt mondta, olyan zavarba jött, hogy az a szemérmes tétovasága egy jéghegyet is megolvasztott volna. Ha kezdődhet így, egy igaz szerelem, akkor Bianka érzéseiben bízhat. Miért nem mondta meg neki tegnap… miért hagyta, hogy megcsókolja magát, miért ment bele, ha tudta, hogy úgysem lehet belőle semmi, hogy vétkezik az iránta érzett vágyával, hiszen elkötelezte magát egy életre?

- Ilyen őszintén elmondott mindent? – képedt el Brian. – Igen… kerestem, öt, és amikor beült mellém, minden erőm elhagyott, miközben lelkemben kegyetlen harcot vívott a hitem, és a szerelmem. Valóban ö kezdeményezte a csókot, én el akartam kerülni, hogy valaha is azzal vádolhasson: belerántottam a csalódásba, de amikor odaért hozzám az álmaimban annyiszor csókolt gyönyörű szája, átszakadt a gát, egész testemet soha nem érzett tűz járta át, szinte égtem, és képtelen voltam ellenállni. Nem is akartam. De valamit mondanom kellett neki, hiszen olyan boldog volt, amilyen én is lehettem volna, ha nem nyomaszt ez a nagy titok.

- Azt hiszi nős, bár ahhoz túl fiatal. Hány éves?

- Huszonhárom.

- Meglett férfikor! – mondta enyhe iróniával az asszony. – De Bianka is alig múlt tizennyolc. Korban egymáshoz valók lennének, ám egyébként?! Fogalmam sincs, mit mondhat ilyenkor egy lányos anya!- Csak két dolgot: szeresse a lányomat és legalább olyan boldog lesz, mintha megmaradt volna lelki jegyesénél, vagy felejtse el Biankát, mert amit a hite adhat magának, azt ö sosem tudná biztosítani érzelmileg. És ha az elsőt tanácsolnám? Megoldható még, hogy…

- Ha érdemes, mindent vállalhatok, de ha most ez alatt a két hét alatt nem tudok dönteni, nem bizonyosodom meg hogy a döntésem helyes, akkor minden visszafordíthatatlanná válik. Minden! Nem akarok boldogtalanul élni. Olyan nyugodt lélekkel készültem a szolgálatra… eszembe sem jutott, hogy velem ilyesmi előfordulhat. Hogy meghátrálhatok…- A szülei szépen élnek?- Szerelmi házasság volt. Apám meghalt… nemrég. Különben hozzá fordulnék ebben a kegyetlenül nehéz helyzetben.

- Ö is akarta, hogy maga pap legyen?

- Alighanem, habár nálunk mindig az történt, amit anyám akart. Gondolom remekül kiegészítették egymást így is, hogy egyikük vállalta a felelősséget, a döntés, a gondoskodást, a másik elfogadta. Apám nem látszott boldogtalannak, pedig a férfik nem jól tűrik, hogy egy nő leigázza őket…

- Vagy megpróbálja bizonyítani, hogy ö is ember, ugyanarra képes, mint a férfiak! – jegyezte meg nem minden éllel az asszony.- A férjem ezt nem látta be és keresett magának egy szebbet, de butát. Talán én is jobban jártam volna, ha elaltatom mellette a gondolataimat, a kezdeményezőkészségemet, már csak Bianka miatt is. Nagyon megviselte a válásunk, de a férjem kész tények elé állított, akárcsak most, maga. Akkor sem volt könnyű azt mondanom: menj el, ha van hova, de mit mondjak most, a lányom helyett? Önmaga életét úgy rontja el az ember, ahogy akarja, de a gyermekéért felelőséggel tartozik, különösen, ha módja is van rá, hogy segítsen neki, vagy a boldogságban, vagy a feledésben. Csak tudnám, mit tanácsoljak? Nem beszélne inkább előbb az anyjával?

- Az ö válaszában biztos vagyok.

- És… el akarja veszíteni a szeretetét?

- Az ö szeretete nem az enyém… sokkal inkább azé, akinek felajánlotta az egyetlen fiát.

- Amit mond, kegyetlenül hangzik. – döbbent meg az asszony.

- De igaz. Nehogy azt higgye, hogy valamennyien eljutunk az avatásig, mi teológusok. Az évek során egyik – másik kimarad, meggondolja magát, és nem is valamennyi a szerelemért teszi. Volt egy barátom, aki azt mondta: igaz, hogy az életem anyámnak köszönhetem, de ne velem törlessze az isten iránt érzett háláját. Senkinek nincs joga helyettem dönteni. Most már nem. Helyes, ha a szülő segít az útkeresésben, de a hiteles tanácshoz példamutató élet is kellett volna. Olyanról vegyek példát, aki esküszegő és hazugságban él? Nem! – sorolta elkeseredetten a barátom, és kilépett. Joga volt hozzá. Máshol folytatta a tanulmányait, és biztos, hogy isten is megbocsátott neki. Nagy hiba olyat vállalni, amire képtelen az ember. Nem vállalni, vagy belebukni, nem ugyanaz. Engem Bianka által próbált meg az isten. Ha most megtorpantam, úgysem lettem volna képes végig csinálni, amire készültem. Az ördög nem alszik, és a kísértésnek mindig ki van téve, egy pap is.

- Különösen, ha ilyen jóképű, mint maga! – jegyezte meg Mrs. Graves. – Talán ha nem találkozik Biankával, minden másként alakul! Talán azért vihette magát kísértésbe, mert ö az igazi…

- Vagyis jelentsem be, hogy…

- Nem ezt mondtam. Ne kívánjon tőlem, egyenes választ. A maga helyében elmondanám Biankának. Okos kislány, és végülis rajta lesz a nagyobb teher, akárhogy döntsön is. Ha elvonja az Ur szolgálatából, neki kell pótolnia egy életen át, érzelmileg mindazt, amit eddig a hite jelentett. Ha lemond magáról, akkor lehet, hogy ö egy életre boldogtalanná válik, de maga sem tudja úgy ellátni a feladatát, ahogy kellene. Teljes szívvel, igaz lélekkel, töretlen hittel. Bűntudatuk lesz, akárhogy döntenek. Ugye megérti?

- Tudom, de a bűn, ha megbánja  az ember, bocsánatot nyer. Ha valaki, hát isten megértheti, hogy nem tehetünk másként, neki is öröme telik a boldog, őszinte, egyenes emberekben.

Kulcszörgés hallatszott. Az asszony összerezzent, és nem tudta hirtelen mit mondjon.

- Bianka? – kérdezte Brian.

- Más nem lehet… de nem értem miért jött haza ilyen korán? – állt fel az asszony, és elindult a lánya elé.

Brian nem látott ki, csak hallotta Bianka hangját.

- Nem mertem bemenni, vizsgázni, Mami. Nem tudtam volna odafigyelni. Miért nem mondtad, hogy ilyen a szerelem, hogy ilyen kegyetlenül fáj… – panaszolta a kedves hang.

- Úgysem hitted volna el kicsim! Amíg az ember nem találkozik ezzel az érzéssel, elképzelni sem tudja csak jónak és szépnek. Mikor mehetsz neki újra?

- Holnap… de semmi értelme. Ha legalább tudnám, hogy miért… hogy miért nem kellek neki.

- Kellessz neki kicsim… nagyon, kellenél… ott van, bent. Eredj be hozzá. Mondani akar neked valamit.

- Itt van? – vált örömtelivé a lány hangja, és a következő pillanatban ott volt a szobában. Brian csak nézte, szemei bepárásodtak miközben szíve a fülében dobolta: nem veszítheted el! Szeret… szereted!

- Mit keresel itt? – állt meg két lépésre tőle a lány, pedig amikor elindult a szoba felé, mozdulatában ott volt az ölelés, csak a fiú mozdulatlansága bizonytalanította el. Miért ö kezdje megint? Miért nem ugrott fel, ölelt át, ha kellek neki?!

- Téged… vagyis önmagamat. – állt fel Brian, tétován.

- Megmagyaráznád? – ment oda mellé a lány.

- Ha megértenél! – sóhajtotta Brian.

- Én már tegnap is megértettelek volna, mert csak egy valamit nem tudnék megbocsátani neked, az emberölést… Azt pedig nem nézem ki belöled.

- Pedig majdnem megtettem,.. vagy lehet, hogy megteszem.

- Örültség! Miket beszélsz? Add a kezed… és mondjad: kit akarsz megölni?

- Önmagamat, de nem önkezűleg… hanem a tehetetlenségemmel, a bizonytalankodásommal, az igaznak hitt gyermekei szeretetemmel.

- Nyugodj meg! – fektette bele arcát, a magához húzott férfitenyérbe.

- Ülj le. Odaüljek melléd?

- Jó így… hiszen ha nem vagy velem, is úgy érzem, mintha hozzám tapadnál, bennem élnél. Minden porcikámmal érezlek, ébren, és alva, a nap minden pillanatában.

- Akkor mi baj, kedves? – ragyogtak fel a lány szemei.

- Papnak készülök, római katolikus papnak… aki…

- Készülsz?! – ismételte meg elég hosszú szünet után, nagyon sápadtan a lány, majd, mint aki az utolsó szalmaszálba kapaszkodik, hozzátette.

- De hiszen az jövő idő! Ami nem történt meg, azon még lehet változtatni.

- Hiszen ha olyan könnyű volna?! Anyám akarja, hogy…

- A te életed nem az anyádé. Ö adta, de a tied. Neked kell kufárkodnod vele! – jelentette ki határozottan a lány. – Most szívtelennek tartasz? Nem vagyok az. Csak józanságra neveltek. Anyámnak köszönhetem, hogy megértettem: az embernek úgy kell élnie, hogy mindent önmagának köszönhessen, és a saját álmait valósítsa meg. A mások álmából nem lehet élni.

- Remek anyád van!

- És a tied? Miért akarja annyira?

- Sosem beszéltünk még erről. Eddig nem volt semmi probléma. Belenyugodtam, vagyis inkább hagytam, hogy ö irányítsa a tanulmányaimat, az életutamat. S ha nem találkozom veled…

- De találkoztál! Nem mondom, hogy nem könnyebb szívvel vettem volna fel a versenyt egy szerető, feleség, vagy bárki más ellen, mert – mivel hiszek benne – istennel szemben tehetetlennek érzem magam. Neked kell döntened. Te tudod, kibírnád-e hűségben vele, vagy epekednél az elmulasztott boldogság után. Ami persze nem is biztos, hogy maradéktalan boldogság lenne.

- Hogy mondhatsz ilyet? Veled?! – suttogta a fiu.

- Én boldog lennék, és aki boldog, az boldogítani is képes, de csak magadra gondolj. Te tudod, milyen erő lakik benned?

- Nélküled, csak istenben való hitem van…

- Csak?! Van akinek az sincs, mégis él, és talán boldog is. Isten szeretete nagy erő, ha hiszel benne. Ö szeret, és ha szeret, nem kívánhatja, hogy boldogtalan légy, miatta. Az áldozatot elfogadja, hiszen felajánlottad magad neki, hacsak nem vagy meggyőződve arról, hogy ö mindent lát, mindent tud. Ha hiszed, hogy így van, akkor úgyis tudja, hogy mások irányítottak a szolgálatába, és nem veszi bűnnek, ha visszafordulsz. Inkább, mintsem egész életedben boldogtalan légy. A jó papok kedvesek, mosolygósak, mindig vidámak, emberközeliek, különben hogy is tudnák megvigasztalni, szolgálni a híveiket. Ha igazán szeretsz és elszakadunk egymástól, lehervad az arcodról a mosoly… örökre! Helytállsz. Teszed a dolgod, hiszen kötelességnek tekinted, de nem leszel boldog, tehát másokat sem tudsz boldogítani. Márpedig, ha valaki előre tudja, hogy kudarcot vallhat, inkább ne vállalja a próbát, mintsem megfutamodjék. Még szerencse, hogy civilben voltál, amikor találkoztunk! – jegyezte meg Bianca.

- Ki tudja. Talán akkor meg sem fordul a fejünkben, hogy…

- A tiedben lehet, de én akkor is megállapítottam volna, persze csak magamban, hogy mindig a legcsinosabb fiuk mennek papnak. Isten szolgájába beleszerelmesedni nem valami tiszteletreméltó dolog. Gyönyörű vagy Brian, és most már tudom is miért. Annyiszor elgondolkoztam már azon, mi alakítja egy ember arcát. Megszületünk, ártatlan kisbaba képpel, aztán felnövünk, ki így, ki úgy. Aki nemcsak a testével törődik, hanem a tudását is fejleszti, annak átszellemült, okos arca lesz. Hallottad már azt, hogy kiművelt fő? Na, látod? Hogyne szépíthetne hát meg valakit a hite? A hit belső ragyogás. Láttál te már csúnya apácát, vagy elnagyolt képű, morozózus papot? Nem. Legfeljebb te lennél az, úgy értem szomorú, ha volna gyávaságod kitartani annál, amibe belefogtál. Aki tiszta lélekkel, bűntelenül él, annak kiül az arcára az öröm, és az öröm szépit. Két hét nagy idő. Szokj hozzá a gondolathoz. Vívd meg magadban a harcot. Beszélj anyáddal. Értesd meg vele, hogy egy életed van, amiről csak neked van jogod dönteni. Szeretlek Brian, de ez ne befolyásoljon a döntésedben. Habár… mi más befolyásolhatna, ha eddig sziklaszilárdan hittél életcélod helyességében?! Nem lesz könnyű dolgod, de amit tudok segitek.

- Ha mellettem vagy minden sokkal egyszerűbb. De féltelek.

- Mitől?

- Azt szeretném, ha isten áldása lenne az életemen… és…

- Bosszúálló isten nincs! Ennyire már ismerhetnéd azt, akit egy életen át szolgálni akartál. Isten jóságos, könyörületes, és bűnbocsánatot nyer nála, aki magába száll és beismerni, hogy hibázott. A te hibád nem igazi vétek, hiszen kölyökfejjel nem is tudhattad mit vállalsz, és férfivá érett tested mit szól majd a korai döntéshez. Most megszólalt, fellázadt, és ebben én is hibás vagyok. Érzem a felelősséget, de nem keserít el. Vállalom. A szerelem, amit érzek irántad: az enyém. Itt él a szívemben és nem tépheti ki senki, és semmi. Ha te ugyanazt érzed, akkor nyugodtak lehetünk… mert egy ilyen hirtelen nyílt, gyönyörű szerelmet isten annak is megbocsát, aki ellene vétkezett vele. Még nem mondtad ki az utolsó szót. Nekem az elsőt sem. De neki kell felelned előbb, és anyáddal egyetértésben, ö mindent szeretetből tett, az más kérdés, hogy amit jónak hisz, nem mindig az…

- Kívülről tudom az Énekek énekét! – mosolyodott el kedves félszegen a fiú. Minden szavában téged látlak, mindent magunkra vonatkoztatok különben nem bírtam volna ki ezt a pár hetet. Egyébként régebben csak átlapoztam. Nem értettem, nem érdekelt. Az igét magunkra kell vonatkoztatni, csak úgy érthetjük meg. Az ember átél, és megtapasztal dolgokat, úgy alakítja ki a véleményét mindenről. Ha én tudtam volna, hogy ilyen csodálatosan boldogító érzés a szerelem. Ha megértettem volna: isten nem azért teremtette Évát, hogy ketten legyenek a paradicsomban, hanem hogy boldoggá tegye a párját, és szerelmével gyarapítsa a világot. Én keveset tudok a férfi – nőkapcsolatról…

- Elképesztő Brian! Hogy lehet, hogy téged nem rohantak le a lányok… nem igaz, hogy csak nekem van ilyen rossz ízlésem?! – ragyogott Bianca.

- Kölyökkori kalandjaim voltak, de az testiség, tele bűntudattal, és néha undorral.

- Undorral? – képedt el a lány.

- Szerinted a szex adhat örömöt lelki kapocs nélkül?

- Bárcsak én bizonyíthatnám be neked, hogy: nem!

- Mennem kell… neked pedig, készülnöd a vizsgára.

- Minek? Most hogy tudom, mi van körülöttem, úgy fújok mindent akár a vízfolyás. Holnap levizsgázom, meglátod, remekelek. De téged nem irigyellek. Anyáddal nem lesz könnyű dolgod. Éppen a cél előtt?! Gondolom beleélte magát, hogy lesz egy pap fia…

- Egy egész világ omlik össze benne. Nagyon erősnek kell lennem, hogy szembeszegüljek az érveivel. Lesz neki egy pár.

- Van egy nagybátyám, sebész. Ö mondja mindig, hogy a szike fájdalmas, de eredményes gyógymód. Mihelyt tudja az ember mi, és hol fáj, bele kell vágni és pillanatok alatt vége a kínnak. Nemcsak a betegei elbeszéléséből tudja. Volt egy körömágy gyulladása, a hüvelykujján. Napokig irtózatosan szenvedett. Akkor még lakli kamasz volt, akinek csak a szája nagy, de mersze nincs és inkább szenvedett. Húzta, amíg tudta, és mire orvoshoz vitték, már az érzéstelenítés sem hatott. Ugyanúgy fájt az érintése is lüktető, duzzanat, mint azelőtt, de ö bátran odatartotta és követelte: kezdje el doktor Ur! Ennél jobban már úgysem fájhat! És igaza volt, ahogy a könyörtelen olló felnyitotta a gyulladt részt, szinte megkönnyebbült, pedig még az orvosok szerint is irtóztató dolog a körömlevétel. Anyádnak fájni fog, de ha halogatnád, vagy két év múlva futamodnál meg, még jobban szenvedne a csalódástól. Útravalóul adok valamit. Egy verset az Énekek énekéből. Nem most találtam rá, mert én nem vagyok olyan szorgos bibliaforgató, mint te, de megmaradt bennem, azt hiszem egész életemre.

- Odaérinthetem a számat az ajkaidhoz, miközben sorolod? – kérdezte a fiú kedvesen. – Szeretném lecsókolni drága szádról a csodálatos szavakat… így… kezdheted én, Mindenem!

- Én az én szerelmesemé vagyok, és engem kíván ö! Ennyi!

- mondta Bianca, egy ártatlan csókkal téve pontot a verssor után. – Minden benne van. A boldog élet kulcsa, a töretlen emberi hit, és a bizalom a másik iránt.

- A te szádból még csodálatosabb volt, mint olvasva. Mert rátaláltam, már megismerkedésünk éjjelén, de nem mertem bízni abban, hogy így van. Akkor még csak a saját érzéseimmel ismerkedtem, azokkal szemben álltam értelmetlenül. De te is?!

- Igen és ha akarod akkor a szerelmesem csókjának izéről is idézhetek neked néhány jelzőt a bibliából, és ami ott áll, az nem tilos. A szerelem emberi, és gyönyörűséges, hogy az énekek éneke szavával éljek!. – mosolygott a lány, majd lehunyt szemmel, közelítettek egymás szája felé.

Mindketten reszkettek, mégis inkább testvérire sikeredett a csók. Alig érintő, reménykedő, vágyó ártatlan érintéssé, amely reményt adhat a végtelen, eljövendő csókok özönéhez, vagy híddá válhat az elválás felé.

Brian Morris tudta: élete legnehezebb órái várnak rá aznap este. De hogy annyira embert próbálók, arra nem számított.

A második óráról hívták ki a teológián. Telefon várta. Apai nagybátyja David volt, aki megrendülve tudatta, hogy az anyját baleset érte. Brian csak állt, a szavak rettenetes súlya alatt, és képtelen volt megszólalni. Lelkében felsikoltott egy hang: azért történt, mert, de képtelen lett volna továbbgondolni a mondatot.

- Odamegyek érted. A rendőrség értesített. A ti számotokat hiába hívták. A szomszédok irányították őket hozzám. Nekivágódott egy oszlopnak. Megbízható vezető: rosszul lett, vagy motorhiba. Agyrázkódás, bordatörés, remélik belső vérzése nincs. Odamegyek veled, habár beszélni nem tudunk vele, de megnyugvás lesz látnod.

- Köszönöm! – nyögte ki nagy nehezen Brian. A kapuban várlak. – mondta és letette a kagylót. A szobában nem volt más, de ha lett volna is! Térdre rogyott, szorosra kulcsolta az ujjait, hogy szinte belefehéredtek, és imádkozni kezdett. Érezte, hogy csukott szemhéja alól folyik a könnye. Nem bánta. Csak isten látja, aki úgyis mindent tud.

- Vétkeztem ellened, uram, ne büntesd érte anyámat, hiszen tudod milyen hűséges, alázatos szolgálólányod ö.

David bácsinak igaza volt. Bemenni nem lehetett anyjához, de üvegen keresztül láthatta. Ott feküdt a drága arc, a fehér párnán és semmiről nem tudott, ami körülötte történt. Ö aki mindent megérzett, aki előtt sosem lehetett titka, most némán, tudattalanul fekszik, és nem sejti, hogy ha a baleset nem jön közbe, akkor is nagy fájdalom érte volna, általa.

Az orvos szerint belső vérzés nincs, csak a törött borda sértette fel a tüdejét. Az agyrázkódás súlyos. Kómában van.

- Várunk? – kérdezte David bácsi.

- Szeretnék itt maradni még egy kicsit a közelében. Tudom, hogy nem segíthetek rajta, de jólesik, hogy nem messze van tőlem. Imádkozom érte. Mi mást tehetnék?

- Tudom mennyire kötődtök egymáshoz. Szinte felfogjátok egymás hangulatát, akár egy jó radar. Napok óta bánatos volt…

- Anyám? – nézett nagybátyjára, döbbenten Brian.

- Igen. Eleinte nem akarta elmondani, de aztán megosztotta velem a gondját. Természetesen miattad aggódott. Azt hitte beteg vagy, nyugtalanok az éjszakáig. Hiába próbáltam megértetni vele, hogy amire készülsz nem kis vállalás, és nem csoda, ha feszit a felelősség. A nagy nap izgalma, amelyik természetesen az ö legnagyobb napja is lenne… Habár… – hallgatott el David bácsi.

- Habár? – rezzent össze Brian, és szinte mozdulatlanná dermedve várta a választ.

- Valóban olyan rosszak az éjszakáid az utóbbi napokban? – tért ki a válasz elöl a nagybácsi.

- Igen.

- De hát mi bajod? Csak nem vagy beteg?

- Számit most az? Csak ö gyógyuljon meg és én hálából még hűségesebb követője leszek istennek, mint eddig. Értem élt, annyira szeretett, és minden napom, percem, órám hozzá kötődött. Az életem köszönhetem neki. Anya csak egy van.

- Hálából?! – ismételte meg nagyon furcsa hangsúllyal David bácsi, de nem mert a fiúra nézni.

- Apa is egy van! – tette hozzá nem sokkal később, nagyon nehezen ejtve a szavakat.

- Öt is szerettem, de vele egészen más volt a kapcsolatom. Visszahúzódó, szemérmes természetű lévén, szinte véteknek éreztem, ha ráerőszakoltam a társaságomat. Olyan volt, mintha mindig gondolkozna, és tudomást sem vesz arról, ami körülötte történik. Az volt az érzésem: legszívesebben mindenkitől bocsánatot kérne, hogy él, és mert nem tud felszabadultan velünk nevetni.

- Ki mihez szokott! – jegyezte meg a nagybácsi. – Apád csodálatos ember, remek testvér volt, de nem egészen volt evilágra való.

- Ezt meg hogy érted?

- Nem érdekes fiam. Két hét múlva már távol áll tőled a szerelem, a házasság buktatói, a sors, és egyebek. Szép hivatást választottál, vagyis inkább örülj, hogy elhívott az isten.

- Összezavarodott bennem minden. Ha szeret, ha kiválasztott, miért büntet? Elvette apámat és most anya?!

- Akinek szerettei vannak, annak számítania lehet örömre és bánatra egyaránt. Az egyedüllétnek is vannak előnyei, de azért az ellenségemnek sem kívánom, hogy ne legyen kiért bánatot, vagy örömöt éreznie, mint nekem. – sóhajtotta az öregur.

- Szegény mama! Azt hitte beteg vagyok, pedig…

- Pedig? – nézett rá elkomorodva David bácsi.

- Hagyjuk ezt, most már úgy sincs jelentösége.

- Mindennek, mindig van jelentősége. Ha csak könnyítesz magadon vele, ha elmondod, már megérte. Beszélj fiam.

- Nem tudok. Most nem.

- Ahogy gondolod. Én mindig itt vagyok. Az egyetlen öcsém fia vagy, Hozzám mindig bizalommal fordulhatsz. Bármi bánt, én mindig meghallgatlak, ha érdemesnek tartasz rá. Apáddal nemcsak jó testvérek, de a legbizalmasabb barátok is voltunk. Hiszen tudod.

- Szerinted is boldogtalan volt? – kérdezte hirtelen Brian.

- Boldogtalan? Honnan veszed? Szerette anyádat. Nagyon szerette. Mindenre képes volt érte.

- Mi mindenre?

- Amire a szerelmesek egymásért képesek lehetnek. Egyébként boldog volt… Kívülről nézve furcsa kapcsolatban éltek. Anyád a mindig gyorsan döntő, agilis tele vitalitással, apád a boldogan belenyugvó, a mindig mindenben rendelkezésére álló. Jól kiegészítették egymást.- Hogy értetted azt, hogy nem evilágra való volt? – nézett nagybátyjára várakozóan Brian.

- Talán neki is papnak kellett volna lennie, mint neked. Ha nem vetted volna még észre, nagyon hasonlítasz hozzá. Lehet, hogy csak azért vagy olyan, mert anyád ilyenné nevelt, nem engedte kibontakozni a benned rejlő tulajdonságokat, mert minden vágya, hogy pap legyél. Sokszor elgondolkoztam ezen. Ha te választhattál volna pályát, ha nem irányítanak egyetlen cél felé, akkor is pap lettél volna, vagy csak azért hagytad magad befolyásolni, hogy szófogadó engedelmes gyermeke lehess a szüleidnek.

- A család a legkisebb, de a gyermek életére nézve legmeghatározóbb közösség. Eszembe sem jutott, hogy ellentmondjak, de ez most már nem is érdekes.

- Miért ne lenne az? – kapta fel a vizet David bácsi. – Ha csak egy gondolatnyi kétely van benned az iránt, hogy a helyes úton haladsz, nézz vissza, állj meg! Gondolkozz! Még megteheted.

- Ezt most miért mondod? – nézett rá döbbenten Brian, mert úgy érezte magát, mint, akit legtitkosabb gondolatán kaptak rajta.

- Mert egy olyan lépést, amire te készülsz, nagyon meg kell fontolni. A nőtlenségi fogadalom nem kis dolog, de hát van, aki nősülhetne, mégsem jön el számára az igazi. Itt vagyok én. Agglegény maradtam, mert akit huszonnégy évesen szerettem, azt nem engedték hozzám. Csórónak tartottak a szülei. Kezdő ügyvédbojtár, nagy reményekkel. Szófogadó gyermek volt… és hozzáment ahhoz, akit nem szeretett ugyan, de befutott emberként mindent megadott neki. Évek múlva találkoztam vele. Engem hibáztatott. Azt mondta én voltam a gyáva, harcolnom kellett volna érte, és boldogok lehetnénk. Annak a lánynak igaza volt. Akit a szerelem megérint, annak harcolni kell a beteljesedéséért. Bárcsak én is azt tettem volna. A szerelem csak egyszer jön el az ember életében. Csodás érzés: a szív elnyomta az észérveket. A bátrak olyankor házasodnak Ha már az ember a józan eszét helyezi előtérbe, amikor a szerelmi életéről dönt, abból nem házasság, hanem unalomba fulladó együttélés lesz, és legtöbbször válással végződik. Apád szívvel döntött, amikor anyádat választotta. Én már nem tehettem meg. Aztán belenyugodtam, pedig nagyon szerettem a gyerekeket. Minden vágyam a szép családi élet volt, de valahogy csak azzal a lánnyal tartottam megvalósíthatónak. Így teszik tönkre, a szülök a gyermekeik életét, puszta jóakaratból. Még meg is tudják magyarázni az önzetlen segítőkészségüket. De hogy van szívük nézni a boldogtalanságát, ha egyáltalán odafigyeltek az én kedvesemre?!

- Talán ö nem szeretett igazán! – jegyezte meg tétován Brian.

- Ki tudja mi az igaz szerelem? Van, akit pillanatok alatt rabul ejt, van, akiben hosszú ideig érlelődik az érzés, akár az aszú. Még senki nem készített statisztikát, hogy melyik érzelemből lesznek a tartósabb, és főleg boldogabb házasságok. De hát téged ez már úgysem érdekel…

- Engem minden érdekel, és olyan jó hallgatni téged. Addig sem gondolok anyámra! – tette hozzá enyhe zavarral Brian.

- Tudod, hogy anyád nálam járt, vagyis két órával a baleset előtt ott volt az irodámban?

- Ezt most miért mondod? – nézett rá Brian.

- Mert én vagyok az ügyvédetek is. Apád évekkel ezelőtt adott nekem egy borítékot. Akkor volt ez, amikor végleg eldőlt, hogy te papi pályára lépsz.

- De hát miért adta? – döbbent meg Brian.

- Hogy ha nem éli meg, annak a napnak a reggelén adjam oda neked, amelyen pappá szentelnének. Véletlenül kikotyogtam anyádnak, hogy van egy ilyen levél… Azért jött, hogy elkérje! Mint ügyvéd nem adhattam volna oda neki, de mint sógora megtettem. Végülis mindegy hogy melyikünk adja át neked a levelet, fő, hogy megkapd, és az utolsó világi napodon olvashasd apád sorait.

-  Hol van a levél?

- Gondolom a táskájában lesz. Oda tette.

- Nem bontotta fel? – kérdezte Brian

- Hova gondolsz? A borítékot apád neked szánta?! Betette a táskájába, felbontatlanul.

- Hol van a táskája? – fogta el az izgalom Briant.

- Nem mindegy? Apád akarata szerint te sem bonthatnád fel most, addig meg úgyis előkerül. De ha gondolod, kérdezd meg a nővértől, hova tették anyád holmiját.

- Várj meg, kérlek! – mondta Dávid, és bement a nővérek szobájába. Pár perc múlva anyja táskájával tért vissza. Leült David bácsi mellé és kinyitotta a táskát. A levél nem volt benne.

- Talán a kocsiban van. Beletehette az oldalzsebbe, műszerfalba, bárhová…

- Egy olyan fontos levelet? – nézett rá értetlenül Brian.

- Amikor odaadtam neki biztos, hogy ebbe a táskába tette.

- És ha felbontotta? – húzta el a kérdést Brian.

- Ne fantáziálj. Akkor is itt kellene lennie kibontva. De miért tett volna olyat.

- Azt nem tudom!

- Várd meg amíg magához tér, és elmondja, hova tette. Anyádban megbízhatsz. Én is megbíztam, amikor odaadtam neki. Tudod milyen! Amit akar, így vagy úgy, de eléri. Olyan meggyőző érveket talál, annyira határozott, hogy az ember szégyellni kezdi a vele szembeni bizalmatlanságát, és megteszi, amire kéri. Legalábbis én így jártam vele.

- Anyám csodálni valóan erős akaratú asszony. Soha nem lehetek olyan, mint ö, pedig szükségem volna a határozottságra…

- Azért, mert beteg, és nem érzed magad mellett?

- Azért mert beszélnem kellett volna vele, de talán isten akarta, hogy ne tegyem meg.

- Olyan vagy mint apád. Talán isten akarta úgy! Nem szabad ennyire tétovának lenned. Amit egyszer elhatározol, vagy úgy érzed, hogy helyes: tedd meg! Vállald a következményeket. Igaz, hogy a jövőben nem lesz túl sok döntési helyzeted, de most még van. Mit akartál neki mondani?

- Olyasmit, amitől lehet, hogy ugyanígy kórházba került volna, csak nem agyrázkódással, hanem idegösszeroppanással.

- Rébuszokban beszélsz. Ugyan mit mondhatnál te a mindig engedelmes jó fiú olyat neki, ami megrendíti. Különb fából faragták annál, mintsem bármi is összeroppantsa. Szerencsére…

- David bácsi… én nem akarok pap lenni! – mondta Brian és segélykérő tekintettel nézett nagybátyjára. A férfi döbbenete megijesztette. – Ugye, téged is úgy ért akár a bunkócsapás. Mit szólt volna anyám? De szerencsére még nem mondtam meg és nem is…

- Helytelen! – állította meg David bácsi. – Nem faggatlak, de megpróbálom kitalálni, mitől torpantál meg a cél elött.

- Nem tudod. Magam sem tudtam volna elképzelni három héttel ezelőtt, hogy bármi is eltéríthessen a választott utról.

- Vagy arról, amire rátereltek! – tette hozzá David bácsi.

- Tizennyolc évesen tudtam mit csinálok. Nagykorú voltam.

- De úgy neveltek, hogy sose kelljen döntened. Mások tették meg helyetted… a szülői szeretet jogán. Szóval eljött az igazi? – mosolygott David bácsi. – Egyszer mindenkinek eljön. A sokkal hátrányosabb külsejű férfiak is megélik a nagy szerelmet, hát még egy ilyen jóképű fickó. Isteni szerencse, hogy nem két héttel később találkoztál vele. Csinos?

- Nekem a legszebb. – pirult el Brian.

- Ismerem ezt az érzést, és nem irigyellek fiam. Nem lesz könnyű dolgod anyáddal… de nagykorú vagy és…

- Az ö ellenére semmit nem tehetek.

- Inkább elrontod az életedet, és még valakiét? – nézett rá a nagybácsi.

- Ö legalább tudja már, hogy milyen válaszút elé állított a megjelenésével?

- Tudja! Rám bizta. Azt mondta beszéljek anyámmal…

- Vagyis nincs benne küzdökészség…- Nnagyonis sok van, hiszen szeret! Én is szeretem. De most már összezavarodott bennem minden.

- Akkor már értem a nyugtalan éjszakákat. Anyád jól sejtette. Szerintem ettől félt… és nem attól, hogy beteg vagy.

- Gondolom még testi kapcsolat nem volt köztetek.

- Hova gondolsz David bácsi.

- Akkor nehéz dolgod lesz.

- Hogy érted ezt.

- Ha egy férfi belekóstolt valamibe, és kedvére való volt, kitartóbban tud küzdeni érte. Te csak képzelegsz az ölelés boldogságáról, én annak idején megtapasztalhattam, s azóta sem találtam hozzá hasonló örömet adó női testet. Pedig voltak egy páran, és egyik – másik mélyebb érdeklődést is váltott ki belőlem. Nekem elhiheted, a szerelem megsokszorozza az örömöt, amit két test egymásnak adhat. Hűségben, élni valakivel, akivel a mindent jelentitek egymásnak, erről mondtam én le. Te ne tedd. Merek tanácsot adni. Ne mondj le a boldogságról. Élhet az ember istennek tetsző értékes életet akkor is, ha nem közvetlenül szolgálja az urat, hanem világiként éli végig ezt a rövidre szabott földi létet. Ne legyen olyan sorsod, mint apádé. Olyan soha! – vágta rá hevesen.

- Ezt meg hogy értsem? – képedt el Brian.

- Hosszú. Majd elmondom, de nem itt a kórház fgolyosóján.

- Azt hittem becsülöd anyámat.

- Sok mindent becsülök benne, de egyvalamit nem tudok megemészteni: hogy téged mindenáron papnak adott, vagy adatott apáddal is. Ehhez egy szülőnek sincs joga. Megfosztani a gyermekét attól, ami számára is sokat jelent: a szerelemtől, a házasságtól a gyermekáldástól, ez nem jóság… hanem…

- Ki ne mondd. Ök, jót akartak nekem. És ha nem találkozom azzal a lánnyal, eszembe sem jut, hogy valaha is fellázadjak az életmód ellen, amit nekem szántak.

- De szerencsére jött az a lány. Na, gyere nézzünk be anyádhoz, aztán menjünk haza. Úgysem tudunk itt segíteni. Gondolom telefonálnod is kellett volna már. Az a kislány azt hiszi mindenen túl vagy, várja a jelzést, mit végeztél a kettőtök dolgában.

- Mindig tudtam, hogy remek ember vagy David bácsi, de hogy ennyire mellém állj?!

- A józanész mellé állok, ha már téged elkábított a bigott gyermeki szeretet. Nem hagyhatom, hogy…

- Neki kell döntenie! – vágott közbe Brian, mihelyt az ablakon át meglátta az anyját. Megígértem, hogy pap leszek, és a neki tett ígéretem legalább úgy kötelez, mint amit istennek tettem, vagy teszek…

- Ne tegyél! – mondta David bácsi kifelé menet. Nézd, lehet, hogy azzal a lánnyal nem lennél boldog, egész mást hozna ez a szerelem, mint amiről álmodsz, de ha meg sem próbálod, ha meg nem élt álom marad, akkor egész életében rágni fogja a lelkedet a bánat, utána. Akárhogy alakul is a sorsod, jogosan hiheted: vele jobb lett volna. A szerelem gyönyörű érzés, légy egy kicsit önző. Ne félj. Lesz, aki a helyedre áll az Ur szolgái közé. Hál, istennek vannak elegen, akik a papi pályát választják, de szerintem csak az vágjon neki, akinek könnyű elszakadni ettől a világtól, és derűs hittel képes végigcsinálni azt, amit vállal. Te már képtelen lennél rá. Téged már megcsapott a szerelem szele… és isten, iránti szeretetünk nem hasonlítható össze a legszebb, és legboldogítóbb emberi érzéssel. Aki inkább papnak megy, mintsem bánatában elbujdosna, az nem lehet kedves isten előtt. Neki csak az önként vállalt, szívből jövő áldozat tetszik.

- Köszönöm. Majd hívlak, ha megtudok valamit anyáról.

- A levelet pedig ne feledd. Legjobb, ha most oda mégy és megnézed a kocsiban. Gondolom a rendőrségi garázsban áll, de ha nem, megmondják melyik cég vontatta el.

- Igazad van, előbb odamegyek. Érdekel az apám utolsó üzenete… vagy életrevaló gondolatai…

- De ne feledd! Te is csak aznap reggel olvashatod el, amelyen pappá leszel. A halott végakaratát illik betartani.

- Én is úgy gondoltam, de szeretném, biztonságban tudni.

Brian nem találta a kocsiban a levelet. Megkérdezte a rendőröket, nem szerepel-e a jegyzőkönyvben egy boríték? Nem tudtak róla. Amit a kocsiban találtak, leltárba vették. Hol lehet a levél? Kieshetett az ütközésnél és senki nem figyelt rá? Vajon mit üzenhetett neki az apja, amit, amíg élt nem mondott el, de amit fontosnak tartott, mielőtt végleg bezárja maga mögött a világi élet kapuját. Mi mondanivalója lehetett a majdnem pap, fia számára?

Hazaérve először a kórházat hívta. Anyja állapota változatlan volt. Letusolt, tett – vett, mint aki késleltetni akarja a beszélgetést Biankával, pedig semmire nem vágyott jobban, mint a drága lány hangjára, egyetlen vigasztaló szavára, biztatására.

- Tudtam, hogy te vagy! – mondta a lány, mihelyt az első csengetés után felkapta a telefont. – Mi újság? Rosszat ne mondj, mert úgyis liftezik a gyomrom, mióta elmentél, és holnap szeretnék levizsgálni. Ha úgy döntöttél, hogy kettőnk között vége, ne mondd meg most. Várj vele egy napot.

- Nem ilyen egyszerű a dolog Bianka. Nem beszéltem vele…

- A bizonytalanság is jobb a biztos rossz hirnél – vágott közbe a lány. – Kevés volt a bátorság amit az érzésemből meríthettél, vagy…

- Anyámat baleset érte. Eszméletlenül fekszik, és én isten kezét érzem a dologban…

- Brian! Hogy mondhatsz ilyet? Mi olyat tettél, ami isten szemében bűn lehetne. Még a szavadat sem szegted meg, hiszen nem is adtad arra, hogy öt fogod szolgálni.

- Bűntudatot érzek!

- Az, természetes, hiszen olyan mély vallási alapon nőttél fel, hogy nem is érezhetsz mást. Anyádról beszélj, kérlek. Nagyon súlyos az állapota?

- Nem életveszélyes, de… nem tudom, mit tegyek.

- Én tudom. Hol fekszik édesanyád?

- A Bethesdában.

- Brian, még nem tudod, hiszen mikor is beszélhettünk volna róla, de én most végzek és ápolónő leszek. Voltam már a Bethesdában szakmai gyakorlaton. Azonnal jelentkezem szolgálatra.

- De hát miért? Holnap vizsgáznod kell és…

- Levizsgázom. Elsönek megyek be, és délelőtt már ott lehetek anyád mellett. Szeretném! Nem vagyok irgalmas szamaritánus, és nem is számításból teszem, hanem érted, a szerelmünkért. Meg akarom ismerni gyenge, esendő emberként, hogy tudjam, meddig mehetünk el vele szemben a boldogságunkért vívandó csatába.

- Nem is tudom, mit mondjak? – tétovázott Brian.

- Semmit. Megtehettem volna, hogy nem is szólok róla, csak ott találsz az ágya mellett. De nem tudnék neked hazudni, sem elhallgatni valamit, ami számodra is fontos lehet. Ne érezz hálát. Amit teszek, szívesen teszem, és tudom, hogy legszívesebben állandóan ott lennél mellette, hát megteszem helyetted én, mert nekem módomban áll, és segíthetek is vele… neki!

- Csodálatos kis teremtés vagy.

- És határozott. Akár az édesanyád. Remélem megértjük egymást, ha sikerül odakerülnöm mellé.

- Nehéz lesz? – kérdezte reménykedve Brian

- Nem. Jó minősítést kaptam, amikor ott dolgoztam. Meg tudom magyarázni, miért akarok éppen az intenzívre kerülni. Ne félj, nem mondom meg az igazat, csak annyit, hogy Mrs. Morris az ismerősöm, és ha lehet, mellé helyezzenek.

- Mit mondhatnék erre?

- Hogy szeretsz!

- Azt nem kell mondanom… remélem, érzed, hiszen engem szinte védőburokként vesz körül ez a csodálatos, de még mindig hihetetlen érzés, amit tőled kaptam.

- Istentől! – vágta rá a lány. – Miért nem mered kimondani. Ha anyád balesete isten rendelése, a szerelem miért nem jöhet tőle?! Szerinted nem a mindenek ura, és tudója isten?! Na, látod! Ha nem volt célja a találkozásunkkal, miért futtatott a kocsid elé, miért ébresztett bennem szerelmet, irántad?

- Talán, amiért bennem… – mondta elgondolkozva Brian.

- Most aludj, nekem is ideje ágyba bújnom. Reggel korán kelek és elsőként vizsgázom majd, jelesre. Aztán irány a kórház. Ha délután bejössz, már ott találsz az anyád mellett, akit olyan alázattal, és odaadással ápolok majd, ahogy hivatásom, és a nem sokára teendő esküm elöirja.

- Köszönöm szerelmem! – súgta Brian és lerakta a kagylót. Odament a sarokba, az imazsámolyhoz, amelyet anyja állított be neki. Mielőtt térdre borult volna, ahogy szokott, megtorpant. Valami soha nem érzett erő költözött bele, ami meggátolta abban, hogy tovább hitegesse térden állva azt, akinek nemrég még tiszta szívvel, teljes odaadással örök hűségfogadalmat akart tenni.

- Istenem segít! Ha ezek után is érdemesnek találsz arra, hogy velem maradj, nyújtsd felém segítő kezedet, gyógyítsd meg anyámat, és engedd, hogy enyém legyen az a drága lány… engedd, uram! Halálomig áldani foglak érte, hálás szívvel, igaz hittel. Ámen. – mondta, nyílt tekintettel nézve az előtte fekvő bibliára.

Másnap délben Biankát ott találta anyja ágya mellett. Mivel David bácsi is vele volt, a lány úgy tett, mintha sosem látták volna egymást. Honnan van ilyen remek érzéke a megérzésekhez? – gondolta Brian, hálás tekintetet vetve rá.

- Még nem tért magához, Uram! – jött ki hozzájuk Bianka. De nincs ok az aggodalomra. Bízni kell istenben, ö nem hagyja el a bennük hívőket. – mondta szelíden, és visszament a beteghez.

- Kedves kislány! – jegyezte meg David bácsi. – Anyád jól jár vele. Úgy látom vallásos, és a betegápoláshoz kell némi alázat, sok – sok türelem, együttérzés, ami leginkább a hívők sajátja.

Az orvos mondott néhány biztató szót. A bordatöréssel járó vérzés felszívódóban van. A kóma hamarosan véget érhet, hacsak nem érte valami lelki megrázkódtatás is, a baleseten kivül.

- Ezt meg hogy érti? – kérdezte Brian.

- Sosem lehet tudni. Összejöhetnek a dolgok. Úgy tudom a kocsiban nem találtak műszaki hibát, vagyis a balesetet az édesanyja okozta. Ha jó vezető volt, rosszullétre is gondolhatunk vagy valami kihozta a sodrából, és a miatt következett be a baj. De hát ennek kiderítése nem az én dolgom. Szerencsére más személyi sérülés nem történt, így az édesanyja veszélyeztetésért nem vonható felelősségre, a kocsi kifogástalan műszaki állapotának tudatában. Nyugodjon meg. Lehet, hogy holnap már beszélhet vele néhány szót. A balesetről ne kérdezze. A részleges amnézia miatt, nem igen emlékszik majd néhány dologra. Ha nem így lenne, ha az ütközés okozta trauma, megmaradna az emberekben, sokan nem ülnének többé kocsiba, még utasként sem. De a legkellemetlenebb pillanatok kiesnek a balesetet szenvedők emlékezetéből. Szerencséje van az édesanyjának, mert gyakorlatra jelentkezett egy remek kis nővér. Szívesen fogadtuk, mert volt már itt, és kitűnt a többi közül a munkabírásával, lelkiismeretességével, a derűjével. Ezt a munkát nem lehet lélektelenül végezni. Most vizsgázott, és mielőtt elkezdi a szünidőt, levezeti a vizsgadrukkot, mi pedig szívesen fogadtuk, habár javadalmazást nem tudunk adni neki, de ö nem is tart rá igényt. Tanulni szeretne. Remélem a mi ajánlatunk mellett dönt. Sajnos versenyhelyzetben vagyunk, de az, hogy hozzánk jött, ad némi reményt. Örülnénk, ha a mi csapatunk kiskatonája lenne.

- Köszönöm doktor úr! – mondta meghatottan Brian, de az orvos mit sem tudhatott arról, hogy nemcsak az anyja állapotára kapott biztatás tette olyan határtalanul boldoggá, hanem az a sok szép, amit Biankáról hallott. Most már biztos lehet abban, hogy akit szépnek lát, nemesnek hisz, az valóban az is, hiszen olyan is elismeréssel szólt róla, aki régebben, és érdek nélkül ismeri, jó az ítélőképessége, hiszen nem fűzi a drága lányhoz szerelem, nincs ami tévedhetően befolyásolja az értékítéletét.

Mrs. Morris hajnalban néhány pillanatra visszanyerte eszméletét. Bianka ott volt mellette. Valami megnyugtató öröm járta át, amikor a csodálkozó, Brianra hasonlító kedves tekintet megállapodott rajta. A szeme tiszta volt. Értő. Sokáig nézte, szólni is próbált, de öntudata visszazuhant a fájdalmatlan semmibe. Csak kora reggel hagyta magát rábeszélni, hogy aludjon néhány órát. Egy édes érzésre ocsúdott a fáradtságtól, álomtalan mély alvásból. Brian állt az ajtóban, és ki tudja mióta nézte.

- Itt vagy szerelmem! – mosolygott boldogan a lány.

- Csodálatos vagy… alva is! Szeretnélek sokszor látni, álomba merülten, de soha ilyen fáradt szolgálat után. Jó lesz érezni, ahogy mellettem pihegsz, és veled ébredni reggelente.

- Vigyázz szívem. Koránkelö vagyok, de megígérem, ha én ébredek előbb, én is csókkal kívánok jó reggelt. Amíg csak élünk. De most menj ki. Még a végén meglátnak. Az álomnak vége, és nemcsak az enyémnek. Türelem Brian. Anyád tegnap egy kis időre magához tért… minthacsak, te néztél volna rám. Jóság volt a tekintetében. Azóta reménykedem, hogy nem áll az utunkba. Hogy megért bennünket. Úgy érzem, van miért élnem. Tíz perc múlva ott leszek mellette. Ha akarsz, vethetsz még a nővérkére egy pillantást, mielőtt el mégy. Én is elgyönyörködöm benned. Csodálatosan szép vagy, Brian! Csak el ne vegyen tőlem valaki, akit ugyanúgy rabul ejtesz, mint engem! – szomorodott el Bianca.

- Olyan nő nem született aki tőled elvehessen…

[rkey]

- De van egy, akit rá kell vennem, hogy mellénk álljon. Szó nélkül… a tetteimmel, a lényemmel, azzal, hogy megpróbálom elfogadtatni, vagy megkedveltetni magam vele, legalább tizedannyira, mint amit én értek irántad!

- Könnyű dolgod lesz! Te mindenkit képes lennél levenni a lábáról, még anyámat is. Sok sikert édes, és azért pihenj is néha.

- Nem mindig a pihenés ad új erőt. Nekem az is elég, ha rád gondolok. Ha rám mosolyogsz. Ha tudom, hogy vagy…- Sajnálom, hogy olyan gyakorlatlan vagyok a széptevésben. De belejövök. Egyre inkább ki merem majd mondani, amit a szívem diktál, ne félj, nem kell sokáig vállalnod a bókoló, udvarló férfi szerepét, hamarosan átveszem tőled, és én sorolom el percenként milyen csodálatos vagy…

- Akkor sem tilthatod meg, hogy visszabókoljak, hiszen nekem a legszebb maradsz, különösen, ahogy pirulsz a dicsérettől!

Mrs. Morris délfelé tért huzamosabb időre magához.

- Mi történt? – kérdezte alig hallhatóan, miután jó ideig nézte az ágya mellett álló kedves arcú lányt.

- Egy kis baleset érte Mrs. Morris. – mondta biztatón Bianca.

- És Brian… a fiam?

- Sokszor járt itt asszonyom, nemrégen ment el, de újra jön. Nagyon aggódott, de hál istennek már nincs oka rá.

- Szegény kicsi egyetlenem! – motyogta az asszony és szeme sarkából kigördült egy könnycsepp.

- De hiszen ö jól van asszonyom. Most nem szabad szomorkodnia. A mielőbbi gyógyuláshoz nyugalomra van szüksége.

- Régen vagyok itt? – kérdezte a beteg.

- Két napja asszonyom. Azonnal szólok a doktor Urnak, hogy, magához tért. – mondta és kiment.

Az orvos perceken belül megjelent,

- Üdvözlöm Mrs. Morris. Csakhogy felnyitotta a szemét. Nagyon vártuk az ébredését. Mi is, hát még a fia, és a sógora…

- Ö is itt járt? – kérdezte riadt tekintettel az asszony.

- Igen… baj?

- Nem… dehogy… csak meglepett. Elmondaná mi történt velem?

- Elmondhatnám, de semmi értelme. Ha nem emlékszik rá az jó, mert kisebb traumát kell leküzdenie. Szép lassan eszébe jut majd, ha nem is minden, de a baleset megelőző események biztosan.

- Mikor mehetek haza?

- Máris itt akar hagyni bennünket? – mosolygott a doktor.

- Haza kell mennem… a fiam miatta

- A fia gyakran jön. Beszélgethetnek, láthatja, és elég nagyfiú már. Most ne gondoljon másra, csakis önmagára…

- Önmagamra? – hunyta le a szemét, fáradtan az asszony.

- Ami ezután jön, már jótékony, pihentető álom lesz. Az öntudatlan állapotnak vége. Lehetőleg ne mozogjon, agyrázkódása volt. A nővérke minden kívánságát teljesiti. Forduljon hozzá bizalommal. Aludjon egy jót, meglátja sokkal szebb lesz az ébredése, mint ez az eszméletvisszanyerés.

- Ha a fiam jön, keltsenek fel… látni akarom.

- Semmi akadálya, hogy beszélgessenek is, de ne hosszan.

- Rengeteg mondanivalóm van a számára! – sóhajtotta a beteg.

- Ahogy erősödik, szép lassan mindenre sort kerithet.

- Köszönöm doktor ur!

- Mi köszönjük, hogy segített nekünk a gyógyításban. Van, aki nem ilyen segítőkész, azzal nehezebb a dolgunk. Önnek nem kell bizonygatnom, hogy az élet, mindenek ellenére szép, élni nagyon jó! Akinek olyan kedves, szép nagyfia van, aki szinte biztosítva tudhatja egy anya leghőbb vágyát, vagyishogy a gyermeke családot alapítson, és unokát adjon neki, annak semmi oka búslakodásra. – mondta a doktor, miközben a beteg arcán egy három felvonásos dráma játszódott le.

- Aludjon szépen! – mondta Bianka, miután a doktor kiment.

- De ígérje meg, hogy felkelt, ha a fiam megérkezik.

- Természetesen asszonyom, hiszen ö is annyira várja már ezt a találkozást.

- Remek fiú! – öntötte el az asszony szemét a könny. – Nem is érdemlek meg egy ilyen csupa szív gyermeket.

- Az anyák mindent megérdemelnek, asszonyom.

- Nem mindegyik… és attól félek én is követtem el hibákat.

- Mindenki tévedhet, de most ne gondoljon semmire, ami bántja, inkább aludjon és álmodjon szépeket.

- Köszönöm… maga nagyon kedves. Mintha láttam volna már valahol – nézett tétován az asszony.

- Jól emlékszik Mrs. Morris. Itt voltam, amikor feleszmélt. Pillanatokig tartott az egész, de örülök, hogy jól megnézett, vagyishogy nem felejtett el. – mosolygott kedvesen Bianca.

- Maga nagyon szép… és a szépet nehéz elfelejteni

- Köszönöm asszonyom. Igazán kedves. – pirult el a lány, és mert látta, hogy a beteg pillái elnehezülnek, lábujjhegyen kiment.

Brian a folyosón járkált le – fel.

- Magához tért. Téged akar látni. Valami bántja veled kapcsolatban… legalábbis úgy éreztem abból, amit mondott.

- A nyugtalan éjszakáim, az egészségem miatt aggódik.

- Megigértem neki, hogy felkeltem, ha megérkezel, de alig egy perce aludt el. Ha ráérsz, adjunk neki egy kis idöt. Ez már gyógyitó álom, ami elmult az, érzéketlen kábaság volt. Leülsz? Behívnálak, de tiltja a szabályzat, én sem ülhetek le a folyosón melléd. Szolgálatban vagyok. Nemsokára újra bemegyek hozzá. Leülök az ágyához, és várom, míg felneszel.

- Az jó lesz. Úgy ülj, hogy az ablakon át láthassalak. Micsoda gyönyörűség titeket egymás mellett látni, békességben.

- Várd ki a végét.

- Bízom benned. Neked minden sikerül, amit nagyon akarsz.- Azt hiszem, amit nagyon akar az ember, az mindenkinek sikerül. Ne szólj neki… kettönkröl.

- Nem tudom mikor lesz bátorságom, hogy elöhozakodjak vele. Már csak l2 nap és szint kell vallanom.

- Tizenkét nap még hosszú, addig haza engedik, és otthon könnyebben megy majd az egyetértés. Tanultál pszichológiát, tudod, hogyan kezdj hozzá ahhoz, ami a másikra kellemetlenül hathat.

- Szeretlek, és már nem kell a biblia szavaival mondanom: keresem azt, akit szeret az én lelkem; keresém öt, és nem találám.

- Mennyivel vigasztalóbb az, amit én tudok: Én a szerelmesemé vagyok, és engem kíván ö! – súgta Bianka, és visszament.

Úgy elszaladt a két óra, hogy Brian észre sem vette. Olyan édes nyugalom szállta meg, ahogy ott ült a folyosón, éppen rálátva a két emberre, akiket olyannyira szeret, és akiket soha nem akar elveszíteni. De ö nem sokat tehet. Azon a két emberen múlik minden. Azon, hogy mit látnak egymásban? Barátot, riválist? Szimpátia támad-e köztük, vagy közömbösség. Segíts istenem, hogy mindhármunk érdekében, megkedveljék egymást.

- Fáradjon be, kérem! – szólalt meg az ajtóban Bianca.

- Fiam… kicsi, fiam! – fogadta az anya mosollyal, a fiát.

Bianka kiment, magára hagyta a két embert, miközben lélekben ott maradt velük, és szorította szerelmese kezét. De még felesleges az izgalom. Az ö ügyükről úgysem beszélhetnek. Még nem!

- Hogy vagy kicsim? – kérdezte az anya.

- Jól anyám… most hogy szólsz hozzám, nézel, semmi baj!

- És… az éjszakáid? Olyan kínzóak még?

Brian nem válaszolt. Lehajtotta a fejét, mert nem tudott volna anyja szemébe nézni.

- Milyen balga voltam, istenem, de balga! – súgta az anya. – Rá kellett volna jönnöm mi bajod. Anyád vagyok, és mindig azt hittem titkos gondolatod sem lehet előttem. Mégsem gondoltam rá!

- Mire anyám!

- A szerelemre! Arra, hogy te is találkozhatsz valakivel, hiszen a szíved szabad préda.

- Ne beszélj most ilyeneket anyám. Pihenned kell.

- Beszélni akarok. Vétkeztem ellened fiam. A vétkemre csak tőled nyerhetek bocsánatot. Nézz a szemembe és válaszolj: ugye találkoztál valakivel, aki miatt riaszt az út, amelyre készülsz?

Brian nézte az anyját, de nem tudott sem megszólalni, sem bólintani.

- Hát nem érzed, hogy a te boldogságod nekem is öröm, de ha boldogtalannak tudnálak, megszakadna a szívem. Azt hittem nyugodt lélekkel készülsz rá, hogy betöltsd a hivatást, amit olyan szépen elterveztünk a számodra.

- De anyám!

- Ne szólj közbe. Mi akartuk, hogy pap legyél.

- A szülök mindig csak a legjobbat akarják a gyermeküknek. Ti is azt akartátok és hamarosan eljön a nagy nap…

- Ahol te már nem jelensz meg. – mondta könnybe lábadt szemmel az anya.

- Miért ne jelennék?

- Mert nem állhatsz az úr színe elé hitedben inogva. Álnokul. Azt hiszed, ha hallgatsz, kímélsz vele? Tévedsz. David bátyád biztosan mondta, hogy nála jártam. Tudsz a borítékról?

Brian hallgatott.

- Nem találhattad meg. Eltéptem. – folytatta az asszony, nagyon nehezen ejtve a szavakat.

- De hát miért? – képedt el Brian

- Mert megismerkedtem a tartalmával és…

- Az apám nekem címezte azt a borítékot! Nem volt jogod, hogy…

- Megvetsz? Emlékszel, mielőtt apád meghalt, magához intett a tekintetével. Tudom mit akart, és akkor megakadályoztam a beszédben. Honnan gondolhattam volna, hogy jó előre leírta, és a bátyjánál hagyta: adja át neked az utolsó pillanatban.

- Hogy érted azt, az utolsó pillanatot, Mami?

- Amikor még van döntési lehetőséged…

- Elnézést uram! – lépett be a doktor. – Ennyi elég lesz Holnap már több időt tölthet az édesanyjával.

- Jó éjszakát anyám! – köszönt Brian és elhagyta a szobát.

Biankával az ajtóban mellőzték egymást, és a lány keze bátorítóan szorította meg, egy lélegzetvételnyi ideig az ö kezét. Sokáig érezte a bőre melegét, de lelkében dúlt a vihar. Anyja még kába a hosszú eszméletlenségtől. Nem tudja, mit beszél. Holnap másként lát mindent. Még hogy elolvasta a levelet, amit apja neki szánt? És el is tépte, hogy ö soha el ne olvashassa?! Hát ilyen az  ö anyja?! De mi vihette rá? És mi volt abban a levélben, amit neki nem szabad megtudnia, vagy amit anyja nem tartott helyénvalónak? Hát ilyen is, a szerelem? Harminc évig éltek együtt, és egyikük halála után derül ki, hogy titka volt a másik előtt. A háta mögött cselekedett. De vajon mi vitte rá, az ö mindenbe belenyugvó sosem lázadó, angyalian szelíd apját arra, hogy anyja ellenére tegyen. Mi adott neki ekkora erőt? Az iránta érzett szeretet, vagy felelősség. Mi lehetett abban a levélben? Sosem fogja megtudni. Vagy ha mond is valamit az anyja róla, azt mond, amit akar. Az a levél soha többé nem kerül elő. De vajon mi volt az, ami anyját annyira felizgatta, hogy balesetet okozott. Hátha visszamenőlegesen változtatja meg azt a tartózkodó fiúi szeretet, amit az apja iránt érzett, és amit bárhogy is akart, soha nem tudott kellő hőfokra felmelegíteni. Mindenhez két ember kell és az apja valahogy mindig restelkedett előtte, tartotta a három lépés távolságot, vagy eszébe juttatott valamit, ami nem volt kellemes. Egy biztos: kettőjük kapcsolata nem volt őszinte apa – fiúi viszony, és erről az anyja tehet.

Éjfélkor csörrent meg a telefon.

- Bentről beszélek Kedves! Anyád alszik. Nyugodtan, mélyen, de az arcán nincs békesség.

- Tudom!

- Honnan? Csak nem mondtál neki valami olyat, ami…

- Ö hozta szóba. A hang is torkomon akadt, amikor azt mondta: tudja, hogy szerelmes vagyok.

- Nekem csak rólad beszélt és órákig elhallgattam volna.

- Nagyon fáradt vagy?

- Most nem ez a kérdés. Miért nem alszol még?

- Mert nem tudok. Az jár eszemben, amit anyám mondott.

- Ahelyett hogy örülnél: maga jött rá a dologra, és nem neked kell fájdalmat okoznod neki, amikor elmondod.

- Egészen másról van szó. Anyám önmagát vádolja…

- Miért?

- Nem tudom… bejött a doktor és kiküldött, de talán jobb is így. Alszik rá egyet, és holnap egészen másként lát mindent.

- Szerintem sokkal jobb a helyzet, mint gondolod.

- Honnan veszed? – kérdezte reménykedve Brian.

- Hiszen, ha szerinte szerelmes vagy, neked már csak rá kell bólintanod, persze csak ha valóban úgy érzed.

- Kételkedsz bennem?

- Ha kételkednék, itt lennék?

- De jó hogy ott vagy! – sóhajtotta megkönnyebbülten a fiu.

- Utólagos engedelmeddel megcsókoltam anyádat, mielőtt elaludt. Úgy láttam szívesen vette. Annyira el volt anyátlanodva, hogy én éreztem magam erősebbnek, és nehogy azt hidd, hogy nem szívből fakadt a hirtelen kényszeritő erő, de adtam neki egy puszit, aztán azt mondtam: bocsánat Mrs. Morris, a fia helyett kapta. Nemsokára közvetlenül ö adja majd.

- Ne mondd, hogy elmosolyodott…

- Pedig úgy volt. Hálásan fogadta a puszidat. Mert kettőnk csókja több mint két hete már egy és ugyanaz. Ha nem tudná, uram! Jó éjszakát. – mondta a lány és letette a kagylót.

Másnap reggel hat órakor ö ébresztette Mrs. Morrist.

- Jó reggelt asszonyom. Remélem jól aludt! – kérdezte kedves mosollyal, miközben végezte a betegágy körüli teendöket.

- Ma már sokkal jobb!

- A fájdalommal hogy áll asszonyom?

- Azt hiszem vagy megszoktam, vagy nem fáj annyira, csak a fejem ne zúgna úgy, és képes lennék megnyugodni végre.

- Ne gondoljon arra, ami történt asszonyom. Ami elmúlt azon kár rágódni, úgysem változtathatja meg az ember.

- Engem olyasmi bánt, ami még nem múlt el… vagyis..

- Elnézést, igazán nem akartam kiváncsiskodni.

- Mondja, maga soha nem alszik?

- De igen asszonyom, csakhogy egybeesnek az alvásaink, azért érzi úgy, hogy sokat vagyok Ön mellett.

- Megnyugtató a jelenléte… mondták, már hogy olyan könnyű a keze, akár a lepke, és fürge, mint a gyik?

- Kedves hasonlat. Köszönöm, asszonyom. Nem sok időt töltöttem még betegágy mellett, de megtettem, amit lehetett.

- Mindig azt hittem, csak öröm lesz a szívemben, ha a fiam jöttére várok, és most tele vagyok szorongással.

- Büszke lehet a fiára, asszonyom.

- Magamra nem vagyok büszke. Valamit elrontottam és nem tudom helyrehozhatom-e még? – komorodott el az asszony.

- Már itt is a fia, asszonyom. Beengedem, mert kész a toalett. Olyan szép, mintha csak heverészne az ágyban…

- Ugyan már, maga kis hízelgő…

- Sosem tudnék olyat mondani, amit nem érzek. Azt is hozzátenném, ha merném, hogy az alma nem esik messze a fájától! – mosolygott sokat sejtetően Bianka, és elindult kifelé.

Mrs. Morris mosolyogva nézett utána, aztán vett egy mély lélegzetet, és várta a fiát. Látta, hogy üdvözlik egymást a nővérkével az üvegajtó előtt, de azt nem hogy összeér a kezük.

- Jó reggelt Mami. Gyönyörű vagy! Senki nem mondaná, hogy betegágyban fekszel…

- Nincs egy perce, hogy ugyanezt hallottam ettől a kedves nővérkétől. Olyan hízelgő, akárcsak te…

- Vagy olyan őszinte! – vágta rá Brian.

- Nagyon felkavartalak tegnap?

- Nem. Tudtam, hogy a hosszú eszméletlenség után egy kicsit kába leszel, de mondtál olyasmit is, ami…

- Igaz! – vágott közbe az asszony.

- Ne beszéljünk most erről, anyám. – kérte Brian.

- Beszélnünk kell. Mielőbb meg akarok gyógyulni, és ha nincs bennem béke, nem tudok. Mindig azon jár az eszem, hogy meg kell tudnod az igazat… és az apádon, aki… nem is tudom, mit mondjak? Legjobb, ha megismerkedsz te is az üzenetével.

- Hogyan, ha eltépted?

- A borítékot, de a kazetta ott van a táskámban. A kocsiban lehallgattam… megdöbbentő volt, szembesülni a hallottakkal.

- Vagyis az okozta a balesetet? – kérdezte Brian, és megcsókolta anyja kezét. – Csupa kék – zöld folt. Nagyon fáj?

- Emlékszel, amíg kicsi voltál, mindig megpusziltam a bibidet. Most fordított a helyzet, de amivel akkor csak áltattalak, úgy látszik igaz. A szeretetből, együttérzésből adott puszi valóban elfújja a fájdalmat.

- Vedd ki a kazettát fiam, és ne beszéljünk róla többet… amíg, meg nem hallgatod. Nehéz perceid lesznek, de át kell esnünk rajta. Utána megbeszéljük, ha lesz hozzám kérdésed, mert nekem most is lenne mondanivalóm, de a tények ismerete nélkül hiába kezdenék mosakodni. Menj kisfiam.

Brian megtalálta a táska alján a kazettát. Amikor belenéztek David bácsival, a nagy borítékot keresték. Fel sem tételezte a nagybátyja, hogy anyja felbontotta a kései küldeményt.

- Hallgasd meg fiam, de csak otthon, és egyedül!

- Ugyan kivel hallgathatnám… – pirult bele Brian.

- Mondjuk vele! Bocsáss meg… lehet hogy nincs senki. Még nincs. De jöhet és erre döbbentél rá, a közelmúltban. Ez ijesztett meg annyira, hogy nyugtalanok lettek az éjszakáid, hogy engem is megrémítettél. Nem tudom, hogyan kerülhetett el eddig a csábítás, hiszen olyan jóképű fiú vagy, és rengeteg kísértéssel kellett volna szembenézned, mint pap. Persze úgy már könnyebb, hiszen a reverenda védelmet ad, de csak addig, amíg az akaratod tart. Az ember esendő… nem mondhatja magáról, hogy képtelen lenne arra, amit még nem élt át. Amiben még nem tette próbára magát. Különben hogy vagy fiam? A vizsgákon azért túlestél?

- Igen… két nap múlva kapom a tanári diplomát.

- Vagyis taníthatsz…

- De anyám… én…

- Mondtam, hogy erről egy szót sem, amíg meg nem hallgatod Apád üzenetét.

- Annyira szeretted volna, hogy pap legyek.

- És te engedelmes gyermekként fejet hajtottál az akaratom előtt. Hiba volt. Küzdened kellett volna ellene, ha nem érezted jónak, amit én akartam a számodra. Hidd el, egy szülő mindig a legjobbat szeretné, de… ne kínozz fiam. Hagyjuk ezt a témát, amíg nem tudunk egyenlő alapállásból érvelni. Ma már sokkal jobban vagyok. Ez a kis nővér a holtat is felébresztené a kedvességével. Tudod mire gondoltam az este, amikor megcsókolt…

- Megcsókolt? – kérdezte némi álnoksággal Brian.

- Miért? Szerinted olyan visszataszító homlokom van, hogy nem csókolhat meg valaki minden érdek nélkül? Ezt a kislányt az isten is betegápolónak teremtette. Sokan azt hiszik, hogy a kórházban az orvosok gyógyítanak, pedig csak felerészben ök. A nagyobb teher ezeké a névtelen angyaloké, akik megsimogatják a csüggedőt, letörlik a verejtéket, felfrissítik az elgyötört testet. Kemény. és nemes lélek szükségeltetik hozzá. Ök, azok, akik kialvatlanul is képesek mosolyogni, semmitől nem viszolyognak, ami emberi esendőség, és a nehéz fizikai munka mellett még a biztató, kedves szavakkal sem fukarkodnak. Mindig szerettem volna még egy gyermeket… most lehetne egy ilyen talpraesett kislányom. Te apád fia vagy. Hajlítható, könnyen belenyugvó… Bárcsak ne veszíteném el a szeretetedet – sóhajtotta az asszony. – Bárcsak megbocsátanád azt, ami azon a kazettán van. Menj fiam és vigyázz magadra…

Brian lehajolt, és megcsókolta anyja homlokát. Talán az asszonynak is feltűnt, hogy kicsit hosszura sikeredett a csók, de szerette volna annak a tegnap esti puszinak a helyét magába szívni, ajkába itatni. Biankával a folyosón találkozott.

- Este felhívlak! – súgta oda a lánynak.

- Inkább én hívlak, mert akkor úgy időzítem, hogy nyugodtan beszélgethessünk. Remélem, édesanyád kilenc felé elalszik. Jelentkezem. Vigyázz magadra én gyönyörűségem!

Brian hazafelé úgy érezte, mintha égetné a zsebét a kazetta. Nagy volt a kísértés, hogy betegye, már a kocsiban. De ki kell várnia a nyugalmat, amikor semmi nem tereli el a figyelmét apja üzenetéről, odaképzelheti maga mellé, és azt hiheti, hogy közvetlenül hozzá szól. Végre otthon volt és bekapcsolhatta a magnót.

“Brian! Úgy is kezdhetném, hogy egyetlen, drága fiam. Hogy drága, azt nemcsak az irántad érzett szeretetre értem, hanem az árra, amit fizettem azért, hogy elnyerjem a szerelmet, és annak gyümölcsét… téged. Tudom, hogy megdöbbent, amit mondok, de úgy érzem, mielőtt véglegesen döntesz életedről, tudnod kell: én pap voltam…

Szerencsére a három szót hosszú csend követte, így volt ereje felfogni az értelmét, megbarátkozni a gondolattal, hogy szülei egy életen át eltagadták elöle a lényeget, azt, amiről neki tudnia kellett volna, ha nem túl, hízelgő is, apjára nézve a papi hűtlenség.

” – Jól gondold meg fiam a döntést, hiszen a kilépés örök bűntudatot okoz, a nem vállalás, az időbeni visszalépés, emberi, vagyis érthető. Vizsgáld meg az érzéseidet, gondold végig az életed, család, és gyermek nélkül, szerelem nélkül, hiszen ettől a naptól kezdve már csak istent szeretheted olyan odaadóan és hűségesen, amit a földi szerelem is megkívánna. Egy éve voltam pap, amikor anyáddal összetalálkoztunk. Azt hittem fel vagyok vértezve a földi hívságok, a női csáb ellen, mégis elért. Anyád csodálatos lány volt. A templomban látott meg, és attól kezdve ö volt a leghűségesebb híve az egyháznak. Szinte mindennap gyónt, és szerelmet vallott. Igen fiam, lány létére: szerelmet. Nem azt mondta szeretek valakit bűnös szerelemmel, hanem: szeretlek atyám, bűnös szerelemmel, és inkább az életemről mondok le, mint arról, hogy te is megszeress, és a feleséged, vagy az ágyasod lehessek. Eleinte nem vettem komolyan, de tagadhatatlanul nagy hatást gyakorolt rám, amikor alaposabban megnéztem öt. Eleinte minden szabadidőmet imával töltöttem, és kértem istent, vegye le rólam a kísértést, segítsen leküzdeni a gyengeségemet, de egyre kilátástalanabbá vált a helyzetem. Azon kaptam magam, hogy lehunyt szemmel, imádkozva is öt látom, hogy nem arra gondolok, amit mondok, hanem mindig rá. Elképzeltem a bőre melegét a testemen, a tekintetét az enyémbe mélyedve, a csókját… de nem részletezem. Anyád olyan volt akkor is, mint most. Tudta mit akar, és amit elhatározott, azt tűzönvízen át, keresztülvitte. Nem haragudhattam érte, hiszen engem akart és még tiszteltem is hogy több ereje van az értem való harchoz, mint amennyi nekem lenne, vagy amennyi volt. Két hónap múlva jelentkeztem az elöljárómnál, és mindent elmondtam neki. Tanácsot kértem, de nem kaptam, vagyis rámbizta a döntést. Ez adott némi erőt, két héttel később bejelentettem, hogy levetem a reverendát. Anyáddal megegyeztünk: egyik fiunkat pappá neveljük, hogy állítsunk valakit helyettem az úr szolgálatába. Nem mondtuk senkinek, de mindenáron be akartuk tartani. Főleg anyád, hiszen ö bűnösebbnek érezte magát, mert szerinte ö a csábító, aki elvont az úr szolgálatából. Sajnos csak egy gyermekkel áldott meg bennünket az isten, és te nagyon engedelmes, hajlítható fiúcska voltál. Nem volt nehéz dolgunk arra terelni, amerre fogadalmunk kívánta. Nem tudom te, hogy láttad az életünket, de nagyon boldogok voltunk, vagyis lettünk volna, ha nem kisért állandóan a bűntudat. Engem a hűtlenségemért, anyádat a megkísértésemért. Mindketten istenfélő életet éltünk, de ha szinte sosem láttál felszabadultan, túláradó boldogságban, annak a lelkifurdalás volt az oka. Ne érts félre nem a büntetéstől féltem, ami kizárhat isten országából, hanem a földi bajok riogattak. Ha beteg voltál, ha bármi történt, azonnal az jutott eszembe: azért ver az isten, mert… Sose tudd meg fiam, milyen érzés bűntudatban élni és azokat félteni még a szélfuvallattól is, akiket szeretsz. Ha anyáddal, és veled bármi történt, mindjárt arra gondoltam: én vagyok az oka. Soha, egyetlen percre sem tudtam kizárni az életemből istent, akit hűtlenül elhagytam. Felnőtt férfi vagy Brian, meg kell értened, hogy anyáddal sem voltunk soha kettesben, még a legintimebb perceinkben sem. Mindig ott éreztem az égi tekintetet, amely nem volt megvető, de figyelt rám, és ez rosszabb, mintha szidott volna. Kérlek fiam: nézz magadba… még megteheted, és ha csak egy kicsit is úgy érzed, hogy nem maradhatsz Istené rendületlenül, inkább most lépj vissza ne ismételt meg apád hibáját, mert örökké boldogtalan leszel. Még szabad vagy, rendelkezhetsz az életeddel, de az este már más élet első éjszakáját hozza számodra, amelyben nincs helye szerelemnek, nőnek, gyávaság látszata, megfutamodás nélkül. Anyádnak sosem beszéltem erről, az örök bűntudattal miért riogattam volna, hiszen nagyon boldog voltam mellette. Rajongásig szerettük egymást, és ha ezt harmadik személy előtt nem is mutattuk ki, minden porcikánk égett a másikért. Hogy is képzelhettem valaha, hogy legyűrhetem a testi vágyat, az úr szolgálatában?! Bűnbeesni pedig, papként, tízszeresen számit. Lehet, hogy még nincs senki, aki felvetné benned a világi élet lehetőségét, a földi boldogság reményét, de holnap jöhet valaki és vagy megerősíted a lelked minden csábítás ellen, vagy visszalépsz. Nem adok tanácsot a döntéshez, hiszen őszintén elmondtam, mit éreztem én, de ez nem jelenti azt, hogy te is hasonlóan érzel majd, hiszen te nem szegel esküt, nem futamodsz meg, csak önismereti okokból visszalépsz. Nagy bűnt követtünk el ellened fiam, soha nem mertem anyádnak mondani, pedig gondolom egyetértett volna velem, de kötött bennünket az ígéretünk. Ha tíz gyermeked lenne is, egyiket se kényszerítsd semilyen pályára. Az élet csak úgy lehet boldog és tartalmas, ha azt csinálja az ember, amit szeret, és örömmel végzi a munkáját. Talán ez segített nekem is. Tanár voltam, hiszen tudod és sokak szerint, jó tanár. A teológián rászoktam a béketűrésre, nyugalomra, a mások megértésére, az együttérzésre, és ez a tanári pályán legalább olyan hasznos, mint ahogy egy lelkipásztornál elengedhetetlen. Hogy kerültem ilyen szoros kapcsolatba a vallással? Nyolc éves voltam, amikor a szüleimet halálos autóbaleset érte. Pár órával élték túl. David tizenegy éves volt akkor. Senki nem akadt a rokonság köréből, aki elvállalt volna bennünket és mert apámék szorgalmasan jártak templomba, a tisztelendő úr vette kezébe a sorsunkat oly módon, hogy elhelyezett bennünket egy egyházi intézetben. Tanulhattunk, otthont kaptunk és Daviddal is együtt lehettünk. Én még túl kicsi voltam ahhoz, hogy bármit is értsek a világból, ezért azt tettem, amit mondtak, és annyira belém ivódott az egyház szelleme, hogy amikor megkérdezték nem akarok-e az úr szolgája lenni, igennel válaszoltam. David sokkal keményebb emberke volt nálam, igaz három évvel idősebb is, de ö nem akart rábólintani. Érte is mindig én imádkoztam, mert amikor közös ima volt, soha nem tartott velünk. Konokul azt hajtogatta: nincs isten, ha lenne nem vette volna el apáékat, ha meg elvette, minek imádjam? Én kértem minden ima végén számára bűnbocsánatot az istenkáromlásért. Belöle ügyvéd lett, én önként választottam a papi hivatást, tettem nőtlenségi fogadalmat, mégis én nősültem meg, és ö maradt agglegény. Ki érti az életet?! Erről a kazettáról anyád nem tud, de isten útja kifürkészhetetlen. Lehet, hogy halálomig nem lesz alkalmam, vagy bátorságom elmondani neked, ami a lelkemet nyomja, hogy atyai tanácsom halld. Ha úgy érzed sziklaszilárd hittel vártál erre a napra, égesd el a kazettát. Anyádnak sem kell szólni róla, nem akarok neki fájdalmat okozni, azzal, hogy gyáva voltam a vele szembeni őszinteségre, és nem kértem meg: adjuk fel a fogadalmunkat és hagyjunk téged úgy élni, olyan pályára menni, amihez kedvet érzel. Tudom, hogy szereted a technikát, talán remek üzletember lettél volna, de te engedelmes gyermekként fejet hajtottál a mi, – talán istennek sem tetsző – akaratunk előtt. Ha így volt, lázadj fel fiam. Most még megteheted, és ne olyan szótlan, erélytelen, mosolytalan apa légy, amilyen én voltam, hanem együtt nevető, sok mindenbe beavató, igaz jó barát, amilyennek nekem kellett volna lennem, ha akkor régen, másként alakul az életem. Ne érts félre: sosem bántam meg, hogy kiléptem a papi kötelékből, csak az önmarcangoló bűntudat ne kisérte volna végig egész életemet. Csak boldogabbá tehettem volna anyádat, és a gyermekkorodat. Gyenge voltam a pálforduláshoz, vagy inkább annak elfelejtéséhez, hogy esküszegő lettem! Ám hitszegő soha! Remélem az úr, enyhitő körülményként veszi, hogy ha én meghátráltam is, de az egyetlen fiamat időben figyelmeztetem: gondolja át még egyszer mit vállal, miről kell lemondania. Az isten nem kíván tőlünk olyan áldozatot, amelybe, mint ember beleroppanhatunk. Ö sokkal megértöbb atyánk annál. Vigyázz anyádra és ígérd meg, hogy még gondolatban sem teszel neki szemrehányást. Velem csak jót tett, hiszen később is jöttek volna kísértések, amelyeknek éppúgy nem tudtam volna ellenállni, mint neki, különösen, ha azok nem is a szeretet, hanem a testi vágy képében jelentkeznek. Nem lett belőlem vizet prédikáló, bort ivó pap, de úgy érzem tartalmas életet éltem a sok – sok diák, életre való felkészítésével. Volt, aki az úr szolgálatában a helyemre álljon, a világi életből pedig, mint – állítólag jó tanár, hiányoztam volna. Ebben a hitben mentem el, és remélem, kegyelmet kapok. Az Ur odaültet neki tetsző életet élők közé, annak ellenére, hogy cserbenhagytam öt. Szerencsénkre a mindenható kegyelme végtelen. Isten veled fiam és sok szerencsét ahhoz az úthoz, amelyet jól átgondolva, a mai napon választassz magadnak. Kívánom, hogy amerre indulsz, nagyon boldog légy, és sugározzon ki örömöd mindazokra, akik körülötted élnek. Ámen. ”

A magnó még akkor is forgott, amikor sokkal később megcsörrent a telefon. Bianka volt. Anyád elaludt. Ma megfordult a helyzet. Ö kérte, hogy adhasson egy bucsu puszit. Képzelheted milyen boldog voltam. Persze, hogy kétszeresen visszakapta. Baj?

- Nem… nem… dehogy… – csuklott el Brian hangja.

- Mi az Gyönyörűségem! Mi a baj?

- Végighallgattam egy magnószalagot, amivel az apám üzent. Még mindig nem tértem magamhoz…

- Olyan szépeket mondott?

- Szépeket és döbbeneteseket. Apám csodálatos ember volt.

- Ezt nem is kellett volna mondanod. Akinek ilyen fia lehet, mint te…

- Szeretném, ha végighallgatnád…

- Én?!- Azt mondtad egymáshoz tartozunk, és tudnod kell mi vár rád, ha úgy döntök, hogy…

- Tudom mi vár rám: ami rád. Boldogság! Legalábbis, ha rajtam múlik, meglátod édes, csodálatosan boldogok leszünk.

- Csakhogy apám szavaiból megértettem, hogy egy ember nem elég a boldogsághoz, sokszor még kettő – sem…

- Nem értelek.

- Majd megérted ha végighallgatod a szalagot.

- Nem haragszol, ha azt mondom, hogy nekem elég, amit tőled megtudok?

- Apám pap volt amikor megismerte anyámat, kilépett és engem áldozati báránykának szántak, de sosem mert teljes szívvel boldog lenni igazán. – sorolta a fiu.

- Döbbenetes mondat volt Brian, és hirtelen fel sem tudom fogni, csak hálát érzek. Mérhetetlenül nagy hálát apád iránt, aki odaátról is megpróbált segíteni neked.

- Nagyon jó lenne, ha itt lennél! – sóhajtotta Brian.

- Most jobb, ha egyedül maradsz. Gondolom, végighallgatod még egyszer aztán… megsémmisíted, vagy elteszed emlékbe?

- Nem… tudom. Az érzésem, hogy anyám is szívesen elfelejtené, amit hallott, mert mondanom sem kell, hogy meghallgatta, ott a kocsiban, és ez okozta a balesetét, no meg a bűntudat velem szemben. Talán megkönnyebbült, hogy vége. Hogy nem neki kellett elmondania, hiszen illett volna megtudnom ki volt az apám, és miért éreztem folyton boldogtalannak.

- Aludj rá egyet Brian. – mondta Bianka, majd hirtelen hozzátette.

- Bocsáss meg kedves, anyád csenget. Bemegyek hozzá!

- De utána hívj vissza drága… – kérte a fiú.

Bianka besietett Mrs. Morris szobájába.

- Szeretném megkérni, hogy hívja fel a fiamat. Az én kezem nem alkalmas a tárcsázásra és beszélnem kellene vele…

- Nagyon szívesen. Kérem a számot! – mondta Bianka és tárcsázott, majd odatette a kagylót a párnára Mrs. Morris füle mellé.

- Kinn leszek, ha befejezi, visszateszem! – súgta és kiment.

- Te vagy Brian?

- Mama!

- Túl vagy rajta?

- Igen.

- És nagyon nehéz?

- Hát nem könnyű, Mama.

- Tudnod kell még valamit fiam. Apáddal megfogadtuk, hogy titokban tartjuk előtted a bűnünket. Ö nem tudta megtartani… már a halálos ágyán is elmondta volna, ha marad ereje

- Vagy, ha te hagyod. – szólalt meg szelíden Brian.

- Észrevetted?! – kérdezte sóhajtásszerűen az asszony.

- Nem volt megfelelő az idő… teljes zűrzavar támadt volna benned, az őszintétlenségünk miatt. De egyet gondoltunk apáddal. Én sem tudtam volna betartani a fogadalmunkat.

- Volna?!

- Nem hiszel nekem?

- Apám kazettáját végighallgatva, úgyis eső után köpönyeg!

- Csakhogy akkor én még nem tudtam Apád üzenetéröl.

- Mikor?

- Amikor írtam neked néhány sort. Menj be a szobámba és nyisd ki a szekreterem felső kis fiókját. Ott egy boríték, neked címezve. Ha előbb nem is, de a nagy napon, odaadtam volna. Olvasd el, és utána ítélj…

- Távol áll tőlem, hogy ítélkezzem felettetek, anyám.

- Akkor olvasd el, és ha te is úgy gondolod, ahogy én tedd a kazetta mellé egy borítékba, ragaszd le és rakd vissza a fiókba az egészet. Jó lenne, ha nem beszélnénk az egészről többé. Az azt jelentené, hogy megbocsátottál…

- Nincs miért megbocsátanom anyám.

- Szervusz fiam!

Bianka besietett és helyére tette a hallgatót.

- Kívánja, hogy itt maradjak. Sápadt… és… ön sir, asszonyom? Nem kérdezem mi a baj, de szeretnék segíteni. Itt maradok, amíg elalszik. Ha megengedi, fogom a kezét, talán erőt ad… de ha terhére vagyok, csak szóljon.

- Maradjon, kérem… köszönöm… – suttogta az asszony és lehunyt szemhéja alól patakban folyt a könny, miközben úgy kapaszkodott Bianka kezébe, ahogy csak ütéstől felduzzadt ujjai és a fájdalom engedték. Nem telt bele tíz perc, elaludt. Bianka kióvatoskodott a szobából, és azonnal felhívta Briant.

- Most már sokkal könnyebb! – mondta a fiu.

- Mi történt? Velem hivatott fel…

- Gondoltam. Elővetetett egy levelet. Féléve írta, amikor még nem tudhatta, hogy apám is megszegi a fogadalmukat. Felolvasom!

- Ha gondolod!- “Brian, drága fiam! Tudod, hogy mindent megtennék a boldogságodért, de hadd figyelmeztesselek még egyszer. Amire készülsz nagy áldozat, senki nem szólhat meg érte, ha nem vállalod. Alaposan meg kell gondolnod, addig, amíg visszafordítható a dolog, és felemelt fejjel állhatsz isten elé. Ha a legkisebb kétséget is érzed magadban döntésed… vagy inkább általunk ajánlott életcéloddal kapcsolatban: még meggondolhatod. Azt szeretném, ha nagyon boldog lennél. Mindigis arra vágytam, hogy nagyon sok gyerekem legyen, de csak téged adott nekem az Úr. Azzal vigasztaltam magam, hátha te majd sok unokával örvendeztetsz meg, de ez csak titokban fordulhatott meg a fejemben. Beteljesületlen álom maradt, és én is sokat tettem azért, hogy így legyen. Önmagam ellenére, mert ez volt az egyetlen – szerintünk – helyes út. Ha orvosnak készül valaki, mert úgy érzi, gyógyítania kell, de nem elég kemény hozzá a természete, tiszteletreméltóbb, ha belátja, mintsem kitart elhatározása mellett és többet árt, mint használ. A pap is szívvel – lélekkel kell, hogy pap legyen, aki az élet árnyoldalain is otthonosan mozog, és akkor is képes erőt adni másoknak, amikor neki szinte már jártányi sincs. Gondold meg fiam! Én egyetértek azzal, amit határozol, és tudom, hogy apád is ugyanazt mondaná, ha maradt volna ideje rá. Anyád”

- Elhiszem, hogy most már könnyebb. Nehéz lehetett nekik, Brian. Az ember néha tesz olyan ígéretet, amit szinte szívszakadás betartani, de ha becsületes: állja a szavát. Ök, ilyenek. Ne beszéljetek többé erről az egészről…

- Anyám is ezt mondta!

- Pedig nem voltam benn amíg beszéltetek. Ezek szerint egyet gondolunk, és remélem kettőnkre már te is hallgatsz?

- Most már sokkal könnyebb. Reggel mondd meg neki, hogy csak délre érek be. Holnap veszem át a tanári diplomát és… bejelentem, hogy nem leszek isten szolgája.

- Brian! Tudom, hogy nem lesznek könnyű perceid, de érezd úgy, hogy ott vagyok, és szorítom a kezed.

- Nem hiszem, hogy túl nagy bonyodalmat okoznék a bejelentésemmel, inkább az a kellemetlen, ami bennem zajlik.

- Van valami, ami feloldhatja azt a kellemetlen érzést, és állítólag szintén benned van. A szerelem… irántam. Ne mondd meg anyádnak, hogy én voltam az oka az átforgolódott éjszakáidnak. Megneheztelne érte. Öt bízd rám. A legjobb úton halad ahhoz, hogy megkedveljen. Nem csodálkoznék, ha össze akarna boronálni veled.  Természetesen kézzel – lábbal kapálózom ellene!

- Remek kislány vagy. Ismerem anyámat. Ha el akarok érni nála valamit, éppen az ellenkezőjét kell mondanom. – állította a fiu.

- Akkor nem lesz nehéz, én meg majd úgy teszek, mintha nem sértene a húzódozásod. Remélem, holnap már szebb nap virrad ránk.

- Ideje lenne. Ha jól meggondolom én még alig éltem.

- Huszonhárom év nem nagy idő, bőven van még lehetőséged az életre, de bizonyos dolgokról örökre le kell mondanod!

- Mikről?

- A flörtökről, az udvarlásról…

- A flörtről igen, de udvarolni életem utolsó percéig fogok. Neked.

- Nem hiszem, hogy valaha is képes lennél olyan szépen bókolni nekem, mint én neked. Hiszen olyan csodálatosan szép vagy Brian. Annyira, kedvemre való, és legalább öt gyereket szeretnék, akik szakasztott olyanok, mint az apjuk. – ujjongott a lány.

- Én inkább olyanokra vágyom, mint az anyjuk. Hát nem fura hogy eddig nem igen gondoltam rá: apa lehetek! Olyan természetes volt, hogy minden úgy lesz, ahogy lett volna, de te nekem futottál!

- És leszakadtak a gombjaim!

- De ma már másként látom a dolgokat.

- Nocsak? – kérdezte kicsit sértetten a lány,

- Rájöttem, hogy nem annyira csodálatos az a két drága kis halom.

- De Brian?- Mint az, amit megkoronáznak: a lelked! Remek ki teremtés vagy! Más hetekig tipródna, menjek – ne menjek, mielőtt elvállal egy olyan betegágyi szolgálatot, amire te pillanatok alatt kész voltál. Velem is légy mindig szigorú, és határozott.

- Én?! Még ki sem mondod, máris teljesítem minden kívánságodat. Akit nagyon szeret az ember, annak folyton adni akar, boldogítani. Nem úszod meg, hiszen odavagyok érted!

- Jó volna most egy leheletnyi csók… csak egy fuvallat, hogy szebb legyen az álmom.

- Az talán telefonon át is megoldható. Vedd úgy, hogy belecsókoltam a kagylóba, és mivel a hang nagyon gyors, már oda is ért. Ott parádézik a csodálnivaló ajkaidon! Nem érzed?

- Zavarba hozol! Sosem kényeztetett senki ilyen szemérmetlenül…

- Mert csupa szemérmes, és rossz ízlésű lánnyal voltál körülvéve. Hál istennek! Így legalább megmaradtál nekem, és én sorolhatok neked sosem hallott, szívből jövő, elbűvölő jelzöket.

- Jó éjszakát Kedvesem! Ha most mellettem lehetnél?! Aludj jól, és köszönöm, amit anyámért teszel.

- Értünk teszem… és egyre inkább érte is. Nagyon kedves asszony, és ha megszeret, érdek nélkül teszi. Az ilyen vonzalom mindig többet ér, és talán tartósabb, is mint a muszájon alapuló anyós – menykapcsolat. Meglásd egyszer még lányomnak fog hivni, vagy legalábbis menyemlányomnak. Ha rámbizod magad, -és ez lesz az utolsó segédleted nélkül végrehajtott ténykedésem: megpróbálom elhitetni vele, hogy ö hozott össze bennünket. Szerintem nagyon örülne a sikerének, és miért ne lehetne nekünk, is egy ártatlan titkunk?

- Nem szeretem a titkokat.

- Oké. Én sem örök titoknak gondoltam. Az első unokája születésekor megmondjuk neki az igazat.

Másnap délben Brian egy szóval sem tett említést a kazettáról és a levélről. Derűs volt, anyját is felvidította. Amikor elköszönt, megsimogatta és azt mondta neki:

- Bejelentettem, hogy nem leszek pap. Nem érzem magam alkalmasnak rá. De igyekezz mama, mert egy hét múlva Bucsu ünnepély lesz a végzős tanárok számára és szeretném, ha ott lennél. Tudom, hogy a bordáid még fájnak, a kezeid is kékek – zöldek, akár egy maszatos iskolai rajzlap, de mosolyogsz, ragyog a szemed, és azt akarom, hogy velem örülj.

- A doktor úr, négy nap múlva hazaenged. A világért nem hagynám ki azt a csodálatos napot.

- Valóban csodálatos lesz, anyám? – komolyodott el a fiu.

- Ha neked az… nekem, ezerszeresen az.

Mrs. Morrist tíz nap múlva engedték haza. Előtte való nap Brian nem akart hinni a fülének, amikor anyja megkérdezte:

- Nagyon ellenedre lenne, ha megkérném Bianka nővért, hogy istápoljon még néhány napig? Főleg, amíg a diplomaosztáson túl leszünk. Szeretnék ott lenni, de nem akarok bajt. Vele biztonságban érezném maganm.

- Te tudod, anyám! – mondta Brian érdektelen arccal, miközben a szíve a dobhártyájában dübörgött.

- Remélem sikerül rávennem. Nagyon kedves teremtés. Összeszoktunk ez alatt a két hét alatt, és olyan odaadó természetességgel látott el, hogy elfelejtettem szégyenkezni az elesettségem, a másra utaltságom miatt.

- Ez a dolga, anyám! – jegyezte meg Brian.

- Mégsem mindegyik nővér ilyen. Ö nagyon kedves lány. Te nem találod?

- Mit számit az én véleményem anyám, hiszen kettőnk közül te ismered jobban, te töltöttél vele több időt, és mindigis jó emberismerő voltál. Remélem, otthon sem okoz csalódást.

- Ha rá tudom venni, hogy néhány napig ott is lakjon. Jó érzés lenne, magam mellett tudni. Remekül ad injekciót, pontos, és ami nagydolog, beszélgetni is lehet vele. Nem is tudom mi lett volna velem ezekben a nehéz napokban nélküle. Tudod kevés ember képes úgy hallgatni, hogy a másik késztetést érezzen a kitárulkozásra. Ö mindent tud rólam…

- Mindent? – képedt el Brian.

- Ne ijedj meg. Rólad semmit nem mondtam neki. Nem is érdeklődött. Pedig azt reméltem, hogy megtetszetek egymásnak. Tulajdonképpen te mi kivetnivalót találsz a külsején?

- Én?! Semmit! Azazhogy a véleményalkotáshoz jobban meg kellene néznem és ez a hely igazán nem alkalmas az ismerkedésre.

- Na, majd otthon. Annyit elárulhatok, hogy neki szimpatikus vagy. Már kivallattam. Bele is pirult, ahogy mondta és az jelent valamit. Tudom, hogy szabad, nem szerelmes, csak a tanulásnak élt eddig, ezután pedig a munkájának szeretne, vagyis szabad a pálya. A helyedben összebarátkoznék vele. Ha másban nem, de a felejtésben segithet.

- De anyám! Még alig vagyok túl egy nagy fordulaton. Mit szólnának az emberek, ha…

- Sose törődj az emberekkel. Ha mi apáddal azt néztük volna, hogy… ne haragudj, kicsúszott a számon. De mindig az számit, amit te gondolsz… meg az a másik.

Aznap este tízkor Briannál, megcsörrent a telefon.

- Képzeld, anyád meghívott hozzátok. Ott fogok lakni veled egy fedél alatt. Csodálatos lesz. Nem is örülsz?

- Tudtam róla, csak nem akartam elrontani az örömét, hogy ö közölje veled elöször.

- A te ötleted volt? – kérdezte kicsit csalódottan a lány.

- Dehogy. Ö találta ki. Szerintem csak megjátssza a gyengeséget, a gyámolításra szorulását, hogy összehozzon veled. Ismerem már annyira, hogy átlássak a mesterkedésein. Ezúttal jóban sántikál, tehát hagytam. Nem akartam, hogy ne adhasd a meglepettet amikor szóba hozza. Így akartad, nem? Te drága… drága… drága!

- Megnyugtatott, hogy ne zavarjon a fia jelenléte, mert elég nagy a ház, vagyis el tud szeparálni tőle, ha ellenemre van a társasága. Megkérdezte mi a véleményem rólad.

- Remélem nem mondtál túl sok jót.

- Nem, de be kell vallanom, nagyon nehezemre esett. Legszívesebben átölteltem volna és körbetáncolom vele a szobát.

- Akkor te is ott leszel a diplomabálon?

- Méghozzá anyád mellett. Hát nem csodálatos? Ez a hónap fejre állította az egész világot. Legalábbis számomra. Vőlegényt könnyű szerezni, de olyan anyóst, aki rá akarja tukmálni a fiára a menynek valót, mert megkedvelte, csak a mesében.

- Tudod, hogy éjjelente sokszor felébredek arra, hogy álmodom az egészet? Hogy nem igaz, amit átéltem ez alatt a néhány hét alatt. Örülök, hogy nem két hét múlva találkoztam veled.

- Miért?

- Mert akkor úgy járok, mint apám, és sosem lehettem volna boldog, akárcsak ö. Nem akarom, hogy bármi is nyomasszon, hogy kettőnk közé álljon. Nyugalomban, szeretetben, megértésben és hűségben szeretnék élni… veled. Semmit nem tudok rólad. Mi a kedvenc ételed, virágod, Szined. Milyen pózban szoktál aludni? Szeretsz-e olvasni, és ha igen miket.

- Ezek kicsiségek ahhoz képest, amit te vállaltál értem, amire a kettőnk hirtelen lobbant szerelme képessé tett. Sosem tudom meghálálni neked… remélem nem lesz okod, a megbánásra.

- Biztos lehetsz benne, hiszen ha valakit anyám megdicsér?! Az rossz ember nem lehet. Tehát holnap már nálunk töltöd az éjszakát. Csodálatos lesz a közelemben tudni téged.- A szüleid tudnak már rólam? – kérdezte Brian.

- Mindent, és ha ök nem drukkolták volna végig velem ezeket a heteket, elkedvetlenedtem volna. Jó, ha az ember maga mellett érzi a szüleit, és mindenben számithat rájuk, még ha egymást nem is értették meg az utóbbi idöben.

- Tudod, mire gondolok estelente, mielőtt elalszom?

- Arra a csodálatos csókolózásra a kocsidban?

- Honnan tudod? – nevetett Brian.- Mit gondolsz, én elfelejtettem? Csak egyet nem értek: ha arra gondolsz, hogy tudsz elaludni? Én ébredéskor elevenítem fel az emlékezetemben, és hirtelen olyan vidám, fitt, erős leszek, mert tudom, hogy nemsokára jön a vég nélküli folytatás.

- Megpályáztam egy állást! Matematika – fizika tanár leszek.

- Csak tudnám, hogy választhatta egy papnak készülő fiú éppen ezt a két, természettudományi szakot?

- Talán mert érdekelt, és mert tudat alatt biztos voltam benne, hogy még szükségem lesz rá az életben.

- Persze paptanárként is szükséged lehetett volna. Nem kértek, hogy maradj ott az intézetben?

- Kértek, de én nem érezném igazán jól magam ott, ahol ugyan nagyon sok szépet és jót kaptam, de ahol rosszul vizsgáztam határozottságból, álhatatosságból.

- Isten akarta így. Ha hiszel benne, nem gondolhatsz mást.

- Az ö tudta nélkül semmi nem történhet.

- Akkor én is megköszönlek neki, mert tőle kaptalak, elvenni nem tudtalak volna… akarata ellenére… Szervusz szerelmem.

- Holnap tízre ott vagyok anyámért, és hozlak Téged is. Remélem, nem vezetem neki a falnak a kocsit a boldogságtól.

- Úgy beszélsz mintha nem ültem volna még a kocsidban.

- Az anyámé volt, és akkor még nem jelentettél nekem semmit..

- Semmit?

- Jó akkor helyesbítek, alig jelentettél valamit.

- Tudod, hogy még egyszer nem lenne erőm végigcsinálni ezt az egészet? Borzasztó volt, amikor elutasítottál. Azt hittem a szívem szakad bele. Ahhoz képest megnyugvást jelentett, amikor megtudtam, hogy papnak készültél… mert megértettem, miért voltál olyan kegyetlen velem.

A diplomaosztást követő estén Bianka gyönyörűen megterítette az asztalt. A vacsorát hozatták, mert ö nem mert vállalkozni a főzésre, és Mrs. Morrisnak sem engedte, hogy bajlódjék vele.

- Igyunk rád Brian. A jövődre, a munkádra. Tudom, hogy sikeres leszel, hiszen örömöd leled abban, amit csinálsz.

Bianka leszedte a tányért és kiment a következö fogásért.

- Brian… ennyire nem tetszik neked, ez a szép kislány?

- Mennyire anyám? – kérdezte álnokul a fiu.

- Alig nézel rá. Úgy tekinted… mint… egy idegent… vagyis szerintem, sértő a közönyöd. Szeretném, ha kedvesebb lennél hozzá. Már csak azért is, amit értem tett. Pénzt úgysem fogad el. Ott sem kapott. Azt mondta csak az ellátás járt neki, itt sem fogad el mást. Legalább kapjon egy kis kedvességet is, és nemcsak tölem.

- Rendben van. Ami azt illeti, valóban kedves, csak hát…

- Nincs csak hát. Szerintem a fiataloknak nem is áll jól a magázódás. Igyátok meg a pertut. Majd én felvetem…

Bianka és Brian pertut ittak… és remekül játszották az egymás iránti, majdnem közömbösséget.

Egy hét múlva Biankáért eljött az anyja. Mrs. Morris tudott róla, hogy elmegy, és azon gondolkozott, hogyan kellene megbizonyosodnia: létrejött-e a fiatalok között a vágyva vágyott szimpátia.

- Nagyon aranyos lánya van Mrs. Streep. Akárki boldog lehet, akinek ilyen menye lesz. – jegyezte meg Mrs. Morris, kicsit sandán nézve a fiatalok felé.

- Te is az lennél, anyám? – kérdezte hirtelen Brian, és Bianka fülig pirosodva várta a választ.

- Én?! Mind között, a legboldogabb, fiam. Csak nem azt akarod mondani, hogy,…

- De! Beleszerettem Biankába!

- Mikor? – ölelte át boldogan az anyja.

- Amikor először megláttam.

- És te kislányom? – lépett oda Biancához.

- Én nem különben Mrs. Morris…

- Ne hívj Mrs. Morrisnak, ha anyád is úgy akarja… – nézett a fiára bátorításért… megkérem a kezed Brian számára. Látom a szemén, hogy odavan érted, és ha te is szereted, akkor nincs mire várni. A jegyesség tarthat, ameddig akarjátok, de ne feledjétek, alig várom már, hogy unokát ringassak a karomon. Remélem te is kedvesem? – fordult Mrs. Streephez, akinek akkor már ott volt a nyakában a lánya.

- Fogadjunk, hogy még meg sem csókoltátok egymást! – jutott hirtelen Mrs. Morris eszébe.

- Hogy is tehettétek volna, amikor én folyton szemmel tartottalak benneteket. De nem azért, hogy elválasszon benneteket a figyelmem, hanem hogy észrevegyem, mikor kezdődik bennetek valami, ami reményt adhat… nekem is. Fel sem foghatom, hogy nem vettem észre. Ügyesen titkoltátok. Lássuk a csókot!- Lássuk! – Lássuk! – mondta a Bianka anyja is de, Mrs. Morrist lepte meg jobban, hogy az erővel összehozott kapcsolat első csókja olyan hosszura sikeredett, hogy alig akart vége szakadni. Olyan szorosan karolták egymást, mintha a boldogságot ölelték volna, amit a világért sem akarnak elvesziteni.

- Tulajdonképpen nincs is titkunk anyád előtt! – súgta később Bianka. – Azt kérdezte mióta szeretjük egymást, és mi az igazat mondtuk. Vagyishogy az első pillanattól, és akárhogy vesszük is, ez az igazság.

- Te jó ég! Most mit vallunk be neki az első unoka születésekor! – kérdezte két csók között Brian.

- Hogy hamarosan számíthat a másodikra. – kacagott a lány.

És a csókoknak nem akart vége szakadni. Egyikük sem hitte, hogy létezhet a földön ilyen boldogság, csak azt tudták, hogy megérte. A boldogság nem mindig hullik az ember ölébe, vagy ha könnyen jön, nincs becsülete, de amiért meg kell küzdeni, az több, becsesebb és tartósabb örömet ad…

1983. 98 oldal

[/rkey]