Tündérke…

Irta:Linda Taylor

Glória Day ébredezett. Amikor már képes volt a szemét is kinyitni, értetlenül nézte, előbb a plafont, majd a fehér falat. Hol van? Egyre éberebbé vált. Felfogta, hogy ágyban fekszik, amely feltehetően, kórházban áll, és ahogy pillantása a takarón fekvő kezeire tévedt, megijedt. Mindkét alkarját gipsz borította, és egyiket, egy párnás gyermekkacsó, – félve, nehogy fájdalmat okozzon, – simogatta.- Papi nézd, Tündérke kinyitotta a szemét! – hallotta a csilingelő kislányhangot.- Köszönj szépen! – súgta neki, egy kellemes bariton.- Szervusz jó tündérke, csakhogy felébredtél. Nem fáj, hogy simogatom a karodat? A papi azt mondja, akkor sem éreznéd a cirógatásom, ha ébren lennél, mert a gipsz vastag…- A simogatást, acél lemezen keresztül is megérzi az ember! – próbált mosolyogni Glória. – Ki vagy te?- Akit megmentettél… képzeld, lezuhantam a harmadikról és te elkaptál. Nem emlékszel rá? Nekem semmi bajom nem lett, de te eltörted mindkét karodat… sajnálom. Soha többé nem mászom fel az ablakpárkányra. Nagyon fáj?- Már semmiség. A simogatás gyógyit. De nem emlékszem semmire. Biztos, hogy…- Sajnos… igen! – szólalt meg a bariton. Glória odanézett a hang irányába. Kellemes külsejű férfi állt az ágya mellett.- Hol vagyok… kicsoda Ön… és hogy kerültem ide? – kérdezte fáradtan.- A kislányom igazat mondott. Megmentette az életét azzal, hogy a sajátjával mit sem törődve, aláállt és megpróbálta elkapni. Sikerült…- Nem emlékszem… de röplabdázom és elképzelhető, hogy a reflexeim működésbe léptek. ,.- Vagy a szíve, az embersége. A szemtanuk szerint, maga meghallotta a sikolyt, felnézett, eldobott mindent, ami a kezében volt, és szinte alá vetette magát a kicsinek. Mindkét alkarja eltört, súlyos agyrázkódást kapott, de Suzy megúszta egy enyhe agyrázkódással, és remélem életre szóló tanulsággal.- Semmire nem emlékszem, csak arra, hogy dolgozni indultam. Mióta vagyok itt? – kérdezte hirtelen megriadva.- Két napja…- Te jó ég, mi lehet Paullal? – sosem hagytam még magára, anélkül, hogy ne tudta volna, hol vagyok.- Most is tudja. Azonnal elmentem a lakására, és találkoztam az öccsével. Nem voltam valami erős idegállapotban, igy hát nem kell szégyellnem a gyengeségemet, de először láttam világtalan embert sírni, és volt okom, hogy vele tartsak. Megnyugtattam, és utólagos engedelmével, elvittem hozzánk. Ott a személyzet ellátja. Nem akarta otthagyni a megszokott környezetet, amelyben el tudott igazodni, de meggyőztem, hogy nem maradhat magára.- Csak én vagyok neki! – sóhajtotta a lány. – Köszönöm, hogy a gondjaiba vette.- Ne hozzon zavarba. Nincs a világnak annyi kincse, amellyel meghálálhatnám, amit a kislányomért tett. Most menj a szobádba Suzy. Megígértük a doktor bácsinak, hogy csak öt percre kelsz fel. Tudod, hogy pár napig feküdnöd kell.- Adhatok egy puszit a Tündérkének? – nézett rá a kislány- Ha elfogadja?!- Köszönöm Suzy, és természetesen elfogadom!

A férfi felemelte a kislányt, aki olyan kedves puszit nyomott Glória sápadt arcára, amilyet, csak tiszta szivi, ártatlan gyermekek képesek adni.- Paul az egyetemen van. Megígértem, hogy mihelyt magához tér, behozzuk ide. Mindenáron telefonálni akart, de megértette, hogy úgysem beszélhetnének, csak simogathatná, ahogy az én cserfes lányom tette.- Sokáig kell itt maradnom?- Remélem nem. A karjai rendben vannak, vagyis hat hét múlva, ha leveszik a gipszet, reméljük rendben lesznek. Az agyrázkódás ijesztőbb volt, de hál istennek, magához tért, végre. Lassan az emlékezetkiesése is megszűnik, habár…- Jobb lenne nem emlékeznem rá?!- Azt hiszem. Én, aki nem láttam az esetet, azóta kiabálok álmomban, és óránként felébredek, csuromvizesen. Tudja Suzy anyja meghalt, amikor ö született…- Maga sem irigylésre méltó ember! – mondta ki őszintén a lány. – De hát melyikünk az? Három éves voltam, amikor anyám öngyilkos lett. Nem is emlékszem rá. Nagyanyánk nevelt fel bennünket, de három éve ö is meghalt. Azóta ketten vagyunk az öcsémmel, aki – akarva – akaratlan – anyánk halálát okozta. Nagyanyám elbeszéléséből tudom, hogy vigasztalhatatlan volt, mikor rájött, hogy Paul nem lát. Képzeljen el egy anyát, aki ahelyett, hogy gyönyörködhetne kisfia játékos mozgásában, első lépéspróbálkozásában, folyton azt hallja, hogy valaminek nekimegy és koppan a feje. Hallgatnia kellett a keserves sírást Kopp… kopp… kopp… ez kísérte az öcsém minden mozdulatát, hacsak nem tartotta az ölében. Könnyebb lett volna neki, ha apám mellette van, de ö cserbenhagyta. Azt mondta, az ö családjában sosem volt fogyatékos ember, és anyám az oka, hogy… de hát ezt is csak nagyanyám meséiből tudom. Nem emlékszem egyikükre sem. Apám felénk sem nézett, igaz pénzt küldött, de szigorúan csak annyit, amennyit a törvény megszabott. Ez a legkényelmesebb szülői megoldás…- Nem minden férfi olyan…- Tudom, szerencsére vannak anyaszivű férfiak is. Be kell szólnom a munkahelyemre. Nem akarom elveszíteni az állásom Szükségünk van rá. Csak Ugy végezhetjük el az egyetemet, ha én dolgozom. Jogra járunk…- Paul már elmondta, hogy együtt tanulnak? Annyira érdekli a jog?- Pault érdekli, de kell valaki, akivel együtt tanulhat, aki lát. Egyébként nagyon érdekes tudomány, csak…- Most már ne beszéljen. Pihennie kell. Mindennap itt leszek, és bízza rám az elintéznivalóit. A munkahelyére már beszólt az öccse, magának most nincs más dolga, csakhogy pihenjen és gyógyuljon. Suzy biztosan beszökik magához…- Miért hív tündérkének?- Még nincs négy éves… nem érzi milyen óriási önfeláldozás volt amit maga tett, de azt tudja, hogy a tündérek jóságosak, és mindig ott vannak, ahol szükség van rájuk.- Szegény kis sorstársam… milyen a mostohája?- Nincs neki! – vágta rá azonnal a férfi. – Egyedül is fel tudom nevelni. Van a szívemben két embernyi szeretet. Persze a gond az, hogy nem lehetek mellette mindig, és egyetlen pillanat volt. Ablaktisztítók dolgoztak a lakásban, kimentek vízért, ugyanakkor csengettek és a nevelőnő…- Ne mondja tovább. El tudom képzelni mit érez…- Nincs szüksége valamire?- köszönöm… csak Paulra legyen gondja, engem ellátnak itt… gondolom a különszobát is magának köszönhetem…- e hozzon zavarba… ez a legkevesebb. Bár veszélyben a nyugalma! – tette hozzá a férfi. – Suzy kikötötte, hogy csak addig marad egyedül, amíg maga alszik, de ha felébred át szeretne költözni ide.- Nem ijednék meg. Aranyos csöppség és különbenis, van némi gyakorlatom a dajkálásban… sajnos… bárcsak anyánk dédelgethetett volna mindkettönket.- Még be sem mutatkoztam. A nevem Robert Hugh. A magáét tudom, és imába foglalom amíg csak élek. Este jövök.

A nap rövidebb – hosszabb, de egyre jólesőbb alvással telt, estefelé Glória kipihentnek, szinte boldognak érezte magát Hogyne: hiszen él, nem kell magára hagynia öccsét, ha minden jól megy, a kezeit is használni tudja, és megmentette egy kislány életét. Kell ennél boldogítóbb tudat?

[rkey]

Este Robert Hugh, Paullal érkezett.- Paul! – szólította Glória, mihelyt feltűntek az ajtóban, és a fiú, Robert Hugh ámulatára, olyan magabiztosan indult az ágy felé, mintha látna. Kezei a levegőben voltak és csakhamar rátaláltak, a begipszelt karokra.- De jó, hogy itt lehetek. Csodának tűnt hallani a hangod. Nagyon hiányoztál… nővérkém… büszke vagyok rád.

Robert lerakta a virágot és édességet, és kiment. Nem sokáig tudta féken tartani – Tündérkéhez vágyó – kislányát.- Te ki vagy? – kérdezte Paultól, amikor befutott.- Az öcsém… Paulnak hívják! – mondta Glória mosolyogva.- A tündéreknek ugye a testvérük is tündér? – kérdezte Suzy és odaállt Paul elé, hogy szemügyre vegye. – Miért nézel olyan furcsán?- De Suzy! – intette le az apja.- Hagyja csak Mr. Hugh, nyúlt a gyermek feje felé Paul. – Tudod Suzy én az ujjaimmal látok. Megengeded, hogy megnézzelek? Nagyon szép vagy! – mondta, miközben ujjai, alig érezhetően végigjárták, a csodálkozástól, ámult gyermek arcot.- És amit nem tudsz megtapogatni? A tűzhöz nem szabad nyúlni… arról hogyan tudod, meg, hogy ott van a közeledben?- Melegít, lobog, hangot ad, égésszagot áraszt, tehát ha figyelek, tudomást szerezhetek róla. Aki világtalannak születik megtanulja, hogyan hasznosítsa egyéb érzékszerveit. Sajnálom, hogy nem láthatlak. Majd elmondod, milyen vagy, jó?- Igen… de kívülről én sem tudom. Gyere, átvezetlek a szobámba, ott van egy tükör. Odaállunk elé, és én elmesélem, hogy nézek ki… oké? – kérdezte magával húzva Pault.- Remek öccse van. – jegyezte meg Robert.- Sokszor azt hiszem, a szenvedés nemesíti az embereket. Paul valóban remek ember… vagy legalábbis azon az úton halad, hogy azzá legyen.- Hogy érzi magát?- Jól… és köszönöm a gyönyörű virágot.- Legszívesebben annyit hoztam volna, amennyi az ölelésemben elfér, de hát ide nem szabad. Majd, ha otthon lesz…- Otthon? Ne is juttassa eszembe. Mihez kezdek hat hétig begipszelt karokkal. Mindent én csinálok és így még a tankönyveket sem tudom forgatni, hogy Paulnak segítsek, vagyis hogy legalább a tanulással ne maradjunk le.- Nem maradnak. Minden segítséget megkap. A lakása túl kicsi. Oda nem küldhetek segítséget, de a házam nagy… és…- Hogy képzeli? Milyen jogon fogadhatnám el…- Mintha kést forgatna a szívemben! Paul jól megvan nálunk, Mindent elkövetünk, hogy Ugy élhessen, mint addig. Van aki felolvasson neki. Ugy ahogy maga szokott. Ha kiengedik, egy időre odaköltözik… Suzy hoz. Ugy sem tudja lerázni, ha valakit megszeret, szinte zsarnokává válik…- Soha rosszabb zsarnokságot…- Nyugtával a napot! – mosolygott Robert Hugh. – Majd meglátja, ha egy fedél alatt lakik vele.- Nem olyan egyszerű. Meg kell beszélnem Paullal. Ugye megérti. Mi mindig mindent megbeszélünk egymással.- Már megyek is érte. Képzelem micsoda mesebeli szépségű hercegnőnek festi le magát neki a lányom?- Ami igaz, igaz, Suzy nagyon szép kislány, és okos.- Az anyjától örökölte a szépségét, az eszét meg talán, tőlem is… – restelkedett a férfi, és elköszönt. Glória sokáig nézett utána. Remek ember, neki miért nem lehetett ilyen apja, vagy, ha egyszer megtalálja azt akit igazinak hihet, az lesz-e ilyen? Ilyen mélyen érző, anyaszivű férfi?

Egy hét múlva Glóriát hazaengedték. Természetesen Suzy már előbb is elhagyhatta volna a kórházat de kikötötte, hogy ö együtt akar kiíródni a Tündérkével. Hát még amikor megtudta, hogy hozzájuk mennek haza, ahol Paul is várja őket.

Közeledett a gipszlevétel napja.- Szeretnék beszélni magával! – mondta előző este, kicsit elfogódottan Robert, Glóriának.- Hallgatom.- Nem is tudom, hogy fogjak hozzá. Nem kér egy korty italt? Kicsit feloldja az ember feszültségét és könnyebben veszi az akadályokat… Ugy értem, ha komoly döntés előtt áll. Szeretném, ha felmondaná az állását.- De hiszen abból élünk…- Csak éltek. Szeretném, ha ezentúl egy bankszámlából élnének, és gondtalanul tanulhatnának.- Nekem nincs…- Már van. Utólagos engedelmével – és nem tűrök semmi ellenvetést, ebben nem – elhelyeztem a bankban, az öccse nevére egy komolyabb összeget. Ha akarja átírathatom alapítványra is, hogy még a gondolata se merülhessen fel magában annak, hogy hálapénzt kapott, a lányom életéért. A lányom élete pénzzel nem mérhető, de életre szóló hálával igen. Ez a legkevesebb, amit megtehetek magáért, hogy könnyitek egy kicsit az életükön. Sajnos a sors nem igazságos. Van akinek mindent odaad, van akitől mindent megtagad, még a legelemibb életfeltételeket is.- Sosem kértem senkitől segiséget!- Pedig megtehette volna. Kinek adjon ez a társadalom, ha nem azoknak, akik hátránnyal indulva is el akarnak érni valamit?! Most mondhatnám azt, hogy félév múlva, amikor végeznek, mindkettőjük számára állást biztositok a cégnél, de nem mondom. Csak e g y állást ajánlok fel, Paulnak!- Nélkülem nem boldogul. Mellé olyan ember kell, aki mindig kéznél van, felolvas neki, vagy leírja, amit diktál. Szerencsére az elméleti joghoz vonzódik inkább, de ahhoz is segítségre van szüksaége.- Lesz. Gondoskodom róla. És magáról is szeretnék gondoskodni, jobban mondva azt szeretném, ha maga gondoskodna rólam, vagyishogy… valamennyiünkröl. Vagyunk egy páran, akik magára szorulunk. Paulon kívül, itt van Suzy, és nekem sem ártana, ha valaki törődne velem…- Valaki? Nem hiszem, hogy jó házvezetőnő lenne belölem!- Meg sem fordulna a fejemben, hogy…- Akkor? – pirult bele a sejtésbe a lány.- Tudom, hogy nem érezheti azt, amit én maga iránt, és nehogy azt higgye, hogy csak a lányom életéért érzett hála beszél belőlem. Csodálom magát Glória és választhatna-e jobb társat az ember annál, akit csodálni is képes?- Is?- Olyan elképzelhetetlen lenne, ha mást is éreznék maga iránt? Sose mondta még senki, milyen szép?- Sose figyeltem oda. Mással voltam elfoglalva.- Akkor most jól figyeljen Glória Day. Szeretem magát. És nemcsak azért mert szép, mert kedves, mert érdemes arra, hogy szeressék, de mert minden porcikám odavan magáért. Negyedik éve élek özvegyen, a monogám természetemmel. Senki nem kellett. Szerelemből nősültem, és ha magát nem ismerem meg, ha nem így alakulnak a dolgok. Szeretem Glória. Lángoló szívvel, testem minden porcikájával vágyom, és könyörögve kérem, legyen a feleségem, és árva kislányom édesanyja. Mit felel erre Glória?- Hogy várhatott volna még egy napot! Holnap már át tudtam volna ölelni, de ezzel a két otromba gipsztömbbel?! Hogy is tudnám olyan gyengéden ölelni, olyan szorosan magához bújni, ahogy szívem szerint szeretnék?

Robert megfogta a begipszelt karokat és miközben csókjai záporoztak az érzéketlen kötésre, óvatosan a vállaira igazította őket, aztán átölelte a drága lányt, és amikor ajkuk összecsapott, Ugy érezte nincs nála boldogabb ember a földön.- Holnap megkérem a kezed Paultól és Suzytól! – sugta.- Még ez is? – suttogta Glória, miközben ajkai apró csókokkal pásztázták a kedves férfiarcot. – Honnan tudtad, hogy én is azt szeretném…- Nem nehéz. Olvasni a másik gondolatában, lesni minden kívánságát, teljesíteni minden óhaját, ez hozzátartozik ahhoz a szóhoz, amelynél sosem találnak ki szebbet: szeretlek!- Kész csoda, hogy Paul, nem látóként, hamarabb tudta mennyire odavagyunk egymásért.- Valóban az, mert az emberről lerí ugyan a boldogság, de milyen lélek kell ahhoz, hogy két ember rajongását, ne egy – egy elkapott pillantásból, az egymás felé mozdulásukból, vagy egymásra mosolygásukból következtesse ki valaki. Mit mondott?- Hogy csodálatos ember vagy, és ha bejárnám az egész világot akkor sem találhatnék hozzád hasonló férfit. Csak azt sajnálta, hogy gazdag vagy. Szerinte a gazdagok nem mások…- Pedig hitem szerint csak kétféle ember él a földön, jó és rossz. Mit számit ott volna a gazdagságom, ha úgysem párnázhattam volna ki puha bankókkal azt a helyet, ahova az egyetlen, de remélem korántsem egyke gyermekem esett. Nem védhette meg más, csak a te minden veszélyt feledő jóságod. Holnap leveszik a gipszet és irány az anyakönyvvezető. Két hete bejelentettem, hogy ha lemondom a holnapi szertartást, ne számítson rám életem végégig. – Nem haragszol?- Inkább megjutalmazlak, – már amennyiben jutalom az egy férfinek, ha ö lehet az első annál, aki rajongásig szereti?! Holnap ágyat vetek neked, magam mellett… és fogadom, hogy sosem unod meg az ölelést. Soha… soha – fulladt csókba hangja.

[/rkey]