Uram, viszonyom van a feleségével…

Irta: Vigh Rózsa

Kovács János alig néhány perce ért haza és örült, hogy Veronkát, a feleségét még nem találta otthon. Ezen a héten már másodszor bocsátkozott kalandba, de nem tudott kitérni előle. Utálja a motelszobákat, de mert a mai cicának nem volt alkalmas lakása, ott kötöttek ki. Ilyenkor utána mindig undor fogja el. Bárcsak képes lenne megérteni magát, néha. A nő, fele olyan csinos és nett sem volt, mint a felesége, de új, ezért valami megmagyarázhatatlan izgalom járta át, amikor a siker küszöbén állt. Elkapta egy érzés, amelyet nem tud máshoz hasonlítani, mint a kandúrok tavaszi kangörcséhez, a bizonyítás diadalához! Miért képtelen a hűségre? Annyiszor megfogadta már! Szerencsére Veronka nem féltékeny. A drága talán nem is feltételezné róla, hogy megcsalja? Dolgozik, neveli a gyerekeket, mos, főz takarít és mosolyog. Mindenkihez türelmes, és még az ágyban is jó vele. Érzi, hogy nemcsak kapni akar a karjaiban, hanem adni is. Sosincs terhére a közeledésével, bármilyen fáradt legyen is. Más azt mondaná, csodálatos asszony, akit meg kell becsülni. Ö nemcsak mondja, tudja is, mégis képtelen uralkodni magán, ha valamirevaló préda akad az útjába. Sokszor eszébe jutott már: mi lenne, ha egyszer Veronka megtudná? Vagy ne adj isten visszaadná. Beleszakadna a szíve a csalódásba… vagy csak a férfiúi hiúságát sértené?

Csengettek. Ki lehet az? Veronka, de mert tele van a keze csomagokkal egyszerűbbnek tartja a csengetést? Odasietett az ajtóhoz, kinyitotta és meglepődött. Egy korban hozzá hasonló de tagadhatatlanul vonzóbb megjelenésű férfi állt elötte.- Uram, nem ismer engem, de beszélnünk kell! – mondta az idegen.- Milyen ügyben?- Magántermészetü…- Fáradjon be, de…- Nem tartom fel sokáig. Azt hiszem felesleges is beljebb mennünk, – állt meg a hallban. – Uram, nekem viszonyom van a feleségével.- Mit beszél? – sápadt el, Kovács János.- Az igazat. Ö nem sejti, hogy eljöttem, de képtelen vagyok tovább így élni. A bujkálást nem nekem találták ki. El szeretném venni feleségül.- És… ö? – dadogta erőtlenül a házigazda.- Szeret… azt mondta, ha maga elengedi, hozzám jön.- Elengedem? – futott ki minden erő János lábából. – Nem jönne mégis beljebb? Nem hallba való téma ez.- Egyetértek. Nagyon meglepte a dolog? – kérdezte a férfi a nappaliban, miután leült, nézte, hogy reszket a riválisa keze miközben italt tölt.- Hát ami azt illeti, derült égből villámcsapás. Sok mindenre számítottam, de erre?- Igyekeztünk ügyeskedni, de előbb – utóbb csak megtudja az is, akit legjobban érdekelne. Nem akartam, hogy oldalról jusson a fülébe. Ennyi év után, nem érdemelné meg.- És a feleségem? Miért nem ö mondta el?- Ö?! Hiszen tudja memmyire becsületes, mindenért bűnbánatot érez, szóval sokszor az az érzésem, hogy még mindig maga fontos a számára. Nem tul jó dolog ugy ölelni egy asszonyt, hogy közben tudjuk, lélekben nincs jelen. A test csak hús, érző követelőző, kemény törvényű akarnok. Az érzelem teszi széppé, a két test egymáshoz simulását. Nagyon szeretem a feleségét!- És mit gondol? Én nem? Az eszébe sem jutott, mielőtt idejött, hogy mit felelek én? Hogy fogadom a bejelentését?- Dehogynem! – vette át a poharat a férfi, és jót húzott belőle. – Meg is vagyok lepve egy kicsit. Ahhoz képest, ahogy a Kedvesem leírta…- Ne hívja Kedvesemnek! – mordult fel a férj.- De hát az?! Nekem ö a legdrágább a földön. Ha agyonver, sem mondok le róla.- Ez képtelenség! És ha harcolok érte, ha megpróbálom visszahódítani?!- Az nem hódi tás lenne, csak a sajnálat tartaná maga mellett, hiszen engem szeret. Siránkozással akarja marasztalni? Ö várni akart még a közléssel. Azt mondta ez az övön aluli ütés, hiszen magának fogalma sincs arról, mit műveltünk a háta mögött Ami persze igaz, de ugy érzem sose lenne képes ideállni maga elé és azt mondani: nem szeretlek. Nézze férfiak vagyunk, és egymás között: a felesége esküdni merne rá, hogy maga sosem vétett a házastársi hűség ellen, amit persze én nem hiszek, csak ugy teszek, mintha egy az egyben elhinném. Tudom, hogy az ilyesmi, ennyi év után, már szinte nem is számítana bűnnek, és az esetek nagy százalékában meg is esik.- Minek tagadnám… voltak kalandjaim, amelyeket…- Kár lett volna kihagynia. Én tudom, hiszen, mint már mondtam nőtlen ember vagyok és be kell vallanom, volt néhány asszony az életemben. Persze lány is. Előfordult, hogy én voltam az első, csak egyet nem értek, nálunk férfiaknál: hogy lehetünk ennyire naivak? Tud számolni? Egyedül nekem, legalább három szűzlány volt az életemben! Majdnem minden férj azzal dicsekszik, hogy a felesége ártatlanul ment a házasságba, akkor?! Ezer férfira csak ezerhatvannyolc nő jut!- Legszívesebben kidobnám innen, de tudom, hogy semmit nem érnék el vele. A feleségemtől szeretném hallani, hogy…- De ugye nem bántja? Ugy vettem észre, hogy fél magától, bár tagadja, hogy valaha is bántalmazta volna, de hát melyik asszony dicsekszik a szégyenével, jobban mondva a férje gyalázatosságával?- Nincs oka félni. Valóban nem bántottam még soha. Tisztelem, szeretem, becsülöm, és képtelen lennék élni nélküle.- Csak most hiszi. Talál majd valakit, aki szereti. Ö már nem a magáé. Elveszítette.

[rkey]

Ne kívánja, hogy én analizáljam, miért, hogyan, hol követte, vagy követtek el hibát, nekem csak az a fontos, hogy szeret, és szeretem. Remélem nagyon boldogok leszünk egymással.- Megtenné, hogy most magamra hagy? Gondolkodni is képtelen vagyok! Nem, kívánhatja hogy éppen azzal bájologjak, akinek ezt az állapotot köszönhetem.- Uram, ha egy férfit elhagynak, azt leginkább önmagának köszönheti. Rengeteg közmondást idézhetnék: a halat nem elég kifogni… rossz hangszer nincs, csak meg kell tudni szólaltatni, gyakorlat teszi a mestert, és sorolhatnám!- Elmenne, végre? – emelte fel a hangját a házigazda.- Igen… és elnézést. Tudom, hogy kegyetlen dolgokat mondtam, de mindhármunknak jobb így. Túl vagyunk a nehezén. Remélem, hamarosan véget vethetünk ennek a kínos, és egyikünk számára sem kellemes kapcsolatnak. Ha érdekli, a nevem Horváth Miklós.- Nem túlságosan érdekel, az enyémet tudja, sajnos! – mondta Kovács János, miközben kiengedte a mellbevágó látogatót.

Ahogy becsukta utána az ajtót minden ereje elhagyta. Oda kellett dűlnie a falhoz, mert ugy érezte, menten összeesik. Még ilyet? Ki gondolta volna, hogy Veronka? Olyan ártatlan képpel járkált körülötte, olyan hihetően mentegetőzött, ha csomagokkal megrakodva hazaért: sajnos sokan voltak a boltban, belekerültem egy dugóba… anyámmal elbeszélgettük az időt. És ö hitt neki. Esze ágában sem volt, hogy meggyanúsítsa. Pedig: ki mint él, ugy ítél! – mondogatta nagyanyja, ha valakit rágalmaztak előtte. Miért nem fordult meg a fejében, hogy Veronka is megteheti azt amit ö? Ö is felsurranhat a kedveséhez. Miért volt olyan biztos a dolgában?! Mert egy nagyképű, gőgös, beképzelt vadbarom, aki azt hitte, hogy öt nem lehet elhagyni, hogy ö a szuper férfi. Pedig? Az utóbbi időben jó ha hetente egyszer átnyúlt az ágyban Veronkáért. Legtöbbször a lelkifurdalás késztette mozdulásra. Két pipi a héten! Neki nem járt volna egy kis gyengédség? Dehogynem! Még tíz évi házasság után is elvárhatná, hogy szeresse, becézze, és mert nem kapta meg, hibáztatni sincs oka! Beszerezte ott, ahol adódott. Veronka csinos asszony. Még egy ilyen jóképű fickó sem vallhat szégyent vele. Teremtő isten, hogy oda van érte? Az ö hites asszonyáért, akire ö balga fejjel, bevallva, vagy bevallatlanul réges régen ráunt, tulajdonának tekintette, akihez bármikor jogot formálhat, de akire semmi gondot nem kell fordítania. Sokszor terhesnek érezte azt az egyre ritkuló közeledést is, és hogy beszélgetni kellett vele… pedig sosem fecseg hiába. Az ágyban is szófukarabb lett. Az elején milyen boldogító szavakat suttogott neki, hányszor elismételte, hogy szereti?! De hát, amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten. Így szürkül el egy házasság, anélkül, hogy a felek észrevennék, pedig tulajdonképpen csakis rajtuk múlik, hogy megmaradjon szépnek, képes legyen megújulásra az a gyönyörű érzés, amely egy életre összekötötte őket. Legalábbis akkor azt hitték, hogy egy életre. És a gyerekek? – hasított bele hirtelen. Mi lesz a gyerekekkel?! Anya nélkül?! Imádják Veronkát és ö is a kicsiket. Nem menne el nélkülük az biztos, márpedig, ha mindhármukat egyszerre veszíti el, vége az életének.

Bevánszorgott a szobába és töltött magának egy italt. Tudta, hogy attól nem tud józanabbul gondolkodni, de oldódik az a hidegrázós félelem, amely egyre inkább hatalmába kerítette. Vacogó foga odakoccant a pohár széléhez, amikor egyetlen kortyra lehajtotta a fél pohárnyi cseresznyét.

Csengettek. Nem nyit ajtót! A gyerekek a nagyanyjuknál vannak, Veronka meg jöjjön be ahogy tud. Aki képes arra, hogy… dehát mire? Csak azt tette, amit ö is megtett. A különbség csupán annyi, hogy Veronka komolyan vette: csak egyet szeretett! És ez a rosszabb. Más a kaland és más a kapcsolat. Neki a kaland csak kakaskodás volt, ok az önigazolásra, és ez enyhitö körülmény. Bocsánatos bűn, mivel a lelke sosem volt jelen az ölelésben, az mindig itthon maradt a családjával.

A csengő most már egyfolytában szólt. Lassú léptekkel odament, és kinyitotta az ajtót.

A csábító állt előtte, fülig érő szájjal.- Uram, ne haragudjon, amikor kijöttem, ugy éreztem, valami nem stimmel. A név ami ki van írva igen, de csak egyszer jártam itt a szerelmemmel és nem voltam biztos az emeletben. Ezek a típusházak?! Szóval kinéztem a liftből és láttam a nevet, aztán becsengettem. De mivel gyanús volt nekem, hogy maga ennyire gyanútlan, felmentem a nyolcadikra és ott is Kovács János lakik.- Igen… akad is belőle elég probléma… tévesen bedobott levelek, számlák stb. és?- Uram, én nem a maga feleségét szeretem! Megijesztettem? Bocsánatot kérek, Uram! Ugy tartottam becsületesnek, hogy visszajöjjek és megmondjam.- Köszönöm! – sóhajtotta megkönnyebbülten János. – De mitől lett ennyire boldog?- Katinkám férje már mindent sejtett, és neki is van valakije. Elengedi a feleségét, de csak az egyik gyereket vihetjük magunkkal, a másikat, a kisfiút magának követeli! Majdcsak kibírja Katinka valahogy. A fiú helyett ott leszek én, és kárpótolom, ahogy tudom. Jó lenne saját srác is.- Kösz, hogy szólt! – mondta János, és betette az ajtót. Nekidűlt a falnak, és rázta a zokogás. Olyan érzése volt, mint amikor hosszú villámlás és menydörgés után megerednek az ég csatornái, hogy kimossanak a levegőből minden szennyet, felüdítsék a fákat, virágokat… szebbé, jószágúvá tegyék a világot…

Amikor Veronka, – nem sokkal később hazaért, – nem tudta mire vélni párja viselkedését. Mi történhetett, hogy János olyan kedves hozzá? Szinte lépten nyomon mellette jár, segít, a kezét csókolja, ha éppen eléri, átöleli, magához szorítja, ahogy régen nem tette már. Elég okos volt ahhoz, hogy ne tolja el: hagyj most annyi dolgom van; hogy ne furcsállja a viselkedését, mert anyja sokszor elmondta neki: tudod a férfiak mások mint mi. Nagyon kell szeretniük ahhoz, hogy kibírják az életet egyetlen nő mellett. Különösen a rolóhúzás előtt kezdenek el kapkodni fűhöz fához. Légy résen lányom, mert nincs boldogabb asszony annál, akibe a férje másodszor is beleszeret. Nem bánta, hogy hallgatott anyjára, mert éjszaka az ágyban?! A mézeshetükben sem ölelték egymást olyan forrón! És az a sok bók, az a régen nélkülözött, de annyira vágyott kedvesség, amely Jánosban az első időben még megvolt, mintha visszatért volna. Évek óta már, hogy újra a férje ölelésében aludt el… és boldogabban, mint azelőtt bármikor. Talán olyan a szerelem is, mint a jó bor, ahogy múlnak az évek ugy lesz egyre erősebb, szédítőbb, mézesebb: aszú, amit sokan szeretetnek gondolnak, de csak akkor marad izgalmasan édes, ha a felek nem nyugszanak bele érzelmük elszürkülésébe, ha megpróbálják ébren tartani a lángot. Miért csak az állatvilágban létezhetnének monogám párok? Pedig őket papír sem köti össze…

[/rkey]