Valaki kell…

Irta: Vigh Rózsa

Eszter mint mindig, most is sokkal előbb ért ki a Nyugatiba. Az utazás valami különös idegességet keltett benne, képtelen lett volna bárhonnan is elkésni. Igaz, amióta a férje meghalt, csak akkor mozdul ki a községből, ha elhiteti magával, hogy a fővárosban sokkal nagyobb a választék, vagy mert egyszerűen csak mehetnékje támad, mint most is. Olyankor nem leli helyét, riasztja a magány, keres valakit, a párját, aki eredettől mindenkinek kijár, de az övét hamar elvette mellőle a halál. Harmincöt évi házasság alatt egy asszony azzal is összeszokik, akit egyetlen porcikája sem kívánt. Hát még ha Jani nyugtatósabb természetű lett volna. Olyan, mint ö, aki hamarabb beletörődik a változtathatatlanba, mert azt tartja, az élet úgyis túl rövid ahhoz, hogy a múlton rágódva töltse az ember a mát, amikor a holnapját is egyengethetné. A harmincöt év alatt sosem volt olyan boldog, amilyen vidámnak lány korában ismerték. Sokat hallgatott a meddőségéért és az utolsó években már be kellett fognia a száját ha azt hallotta, hogy az ura más asszony után jár. Oka mindig akadt, hiszen a téeszben egy brigádvezető bárkihez joggal szólhat, akár a földeken, akár otthon, akár a központban. Amíg az anyja élt azzal vigasztalta:sose bánd lányom a levét, csak a húst hazahozza! Szegénynek sose mondta, hogy a húst sem bánná, hiszen semmi öröme sem telt benne soha. Hallgatag lett, akár a gyerek a szigorú szülő szeme előtt, ha tudja magáról, hogy leveles, és bármikor kihúzhatja a gyufát, s legfőképp olyasmiért, amiről nem tehet: a gyerektelenségéért. Borzasztóan hangzana, ha egyszer hangosan is ki merné mondani: de Jani halála megváltás volt, mindkettőjük számára. Nagyon megszenvedett szegény feje, mire az Ur magához szólította. Az ital tette – e, vagy a sok bagó, de a gégerák végzett vele. Az ellenségének sem kívánja, hogy olyan beteget kelljen ápolnia, vagy csak egy fedél alatt laknia azzal, aki olyan kínokat áll ki. Nagyon nehezen bírta, de egyre kevésbé kínzó bűntudattal, azzal vigasztalta magát, hogy minden nappal közelebb kerül a megváltáshoz. Ahhoz a naphoz, amelyen egyedül marad, nem ordít vele senki, nem jönnek pusmogni a jóakaró szomszédok, azt teheti: amihez kedve van, és talán lesz egy kis nyugalma is. Akármilyen kevés is a nyugdíj, egynek nem sok kell, különösen, ha azt eszi amit talál, beéri azzal, amire telik. Meg aztán egészséges, és van min dolgoznia, kihozhat valamit a földből is. Az, hogy még egyszer férjhez menjen, vagy odakösse a sorsát, akár férccérnával is valakihez: meg sem fordult a fejében, mert annyira vágyta már a magányt, az egyedüllétet, a testi és lelki szabadságot, amitől pedig annyian félnek, panaszkodnak rá. Még a gondolatától is riogott, hogy újra rabigába hajtsa a fejét, hogy cselédnek nézzék. Talán ki sem bírta volna a harmincöt évet ha nincs egy emléke, amiről elábrándozhatott, amihez menekülhetett, ha valamivel nagyon beletaposott az élet, vagy Jani a lelkivilágába. Az első szerelme, az a szegény legény, akire csak két hónapot kellett volna még várnia, hogy a fogságból hazatérjen és ök lehettek volna a világ legboldogabb párja. De három évig várt rá. A szülei buzdították: nem akarták, hogy a nyakukon maradjon, túl takaros lánynak tartották ahhoz, hogy pártában élje le az életét. Kovács Jani elég mulatós volt, telt is rá neki, így aztán – jobb volna azt el is felejteni – a felesége lett. Ugy tudja Karcsi is megnősült, de nem a községből… feljött ide, Pestre, mert akkor még ugy mondta, aki vidéki volt, hogy felmegyek Pestre. Jobb is hogy nem maradt ott, hiszen csak a nagynénje élt már, az nevelte fel, annál lakott mikor meglegényesedett is, tőle vitték el katonának. Ha ottmarad, naponta látnia kellett volna, állnia szemrehányó tekintetét: hát mégsem tudtál megvárni Eszterkém?- Mennyi nyomorult ember! – nézett a földön és a padokon heverő, ülő, rongyos, elhanyagolt arcú emberekre. Félelmetes végigmenni a peronon, mintha élő lelkiismeretünket formáznák, mert igaz ugyan, hogy egy ember sokat tehet önmagáért, vagy csakis önmaga tehet bármit is, de van olyan élethelyzet, amikor segítség nélkül a legerősebb ember is összeomlik. Szerencsétlen hajléktalan emberek. Férfiak, nők, idősek, fiatok, gyerekek,… szentséges szűz anya. Vess rájuk egy kegyelmes pillantást! – gondolta, miközben lépdelt, aztán egyszer csak rávillant egy tekintet, de azonnal el is fordult a fekete szempár. Megtorpant. A padon egy férfi ült, de amikor megállt, hirtelen lehunyta a szemét. Nem tudta miért, de a szíve gyorsabban kezdett dobogni. Csak tudnám honnan olyan ismerős, és biztos, hogy én is neki, különben nem restellné, hogy így látom. Csupa szőr a képe, de a haja… az a drótszerű, ürü fekete haj… ha most fehér is… a Karcsié volt ilyen. A ruhája elég rendes. Talán ö is utazik valahova, vagy vár valakire. Ö az! hasított bele hirtelen a felismerés, közelebb lépve a padhoz.- Elnézést… nem Szabó a neve… nem… – nyögte ki nagy nehezen.

[rkey]

A férfi kinyitotta a szemét, és szemhéja alól kibuggyant két könnycsepp.- Eszter! – mondta ki nagy sokára a férfi és nem bánta, hogy ugy sir, akár egy gyerek. A könny sok mindent kimos az ember lelkéből, még a szégyent, az elembertelenedéséért restelkedést is- Ki az az Eszter? – kérdezte az asszony, csakhogy időt nyerjen, vagy bizonyságot arról, hogy ö is nyomot hagyott a férfi életében. Hallani akarta, hogy maradt meg az emlékezetében, ha megmaradt.- Ha maga az, úgyis tudja, vagyis sosem tudja meg, mit jelentett nekem, mert ha tudta volna, halálig vár rám… – buktak ki a keserű szavak, a férfiból.- Mit csinálsz itt? – ült le mellé elerőtlenedve, Eszter.- Amit a többi. Hajléktalan vagyok… de ugye te vagy az…- Igen… ki más lennék. Valami megállított. Rám néztél, de aztán ugy tettél, mint aki nem ismer… pedig éreztem hogy…- Mit érezhettél? Azt amit azóta is, mióta a más asszonya lettél? Legjobb esetben is csak szánalmat kelthettem benned. És nemcsak a jelenlegi helyzetem miatt…- Te is megnősültél… ugy hallottam.- Igen… kétszer is… de én az a fajta vagyok, aki életében csak egyszer igazán képes szeretni, és akit szerettem: elhagyott.- Hír nélkül mit tehetett volna egyebet? – kérdezte Eszter.- Amit a többi, aki odaígérte a szívét valakinek. Menj el Eszter. Ne fájditsd a szívem, ne alázz meg még jobban azzal, hogy így kellett találkoznunk. Gondolom megy a vonatod…- Még van időm… – mondta ellágyulva az asszony, mert ugy érezte, nincs annyi erő a térdében, hogy elinduljon. – Hogy kerültél ide? Hogy vethetett ennyire partra az élet…- Mondtam hogy kétszer nősültem, és nekem csak az volt, amit a munkám után fizettek. Tartásdíj, lakáselhagyás… most itt vagyok.- És a gyerekek?- Két éve nem láttam egyiket sem…- Nem kell nekik az apjuk? Ittál?- Ki nem iszik, amikor kétszer is orra bukik, és oda lesz az amiről elhitették vele, hogy sírig fog tartani? Nem iszom többet mint más, nyáron szinte semmit, de ilyenkor az alkohol melegít. Csak a bort szeretem, de azt sem részegségig. Inkább az ingyen konyhán kérek teát, ha ugy adódik, hogy semmi kereset nem akad. Te tudsz csalókább kapaszkodót az italnál?- Nyugdíjad sincs?- Van! Ott várom a posta előtt, és ha egyszer a miniszter urak eljönnének a főposta elé, nyugdíjfizetési napon igencsak elcsodálkoznának. Nemcsak hajléktalanok, de tisztességben megvénült szemérmes szükölködök – egyre nagyobb – serege várja, hogy mielőbb hozzájuthasson a pénzéhez. Nincs maradása otthon sem, elébe megy!- Te szegény te… – mondta elcsukló hangon Eszter.- Tőled eltűröm, hogy szegénynek nevezz, pedig te tettél azzá.- Én?- Ha veled élhetek, minden más lett volna. Tudod mi hiányzott legjobban mindkét asszony mellett: a nevetés, az a drága, örökké vidám hangod, amivel sosem tudtam betelni. Csicsergő madárkámnak hívtalak… és már az is mosolyt varázsolt az arcomra, ha csak rád gondolhattam. Te tartottad bennem a lelket a fogságban.- Az uramnak nem volt örömérzéke… hiábavaló beszédnek tartott mindent, ami a másikat egy kicsit jókedvre deríthette volna, így aztán hallgattam, nem szóltam, és nem volt mire válaszolnom, nem ugy mint veled. Évtizedeket hallgattunk végig…- Miért mondod ugy hogy: volt… csak nem váltál el te is?- Meghalt, három éve…- Legalább megvolt mindened mellette? Jól bánt veled?- Ha azt mondom: sosem látott meztelenül, és nem tudom mi a jó, a házaséletben, akkor mit gondolsz?- A szívem szakad meg érted, szegény csicsergő kis Eszterkém. Nem olyan életet érdemeltél volna. Goromba volt… nem szeretett?- Ö talán igen, csak én… meg aztán a gyerektelenség. Nem hitte el, hogy bennem nincs hiba. Azt mondta, az asszonyok dolga, hogy vizsgálgathassák magukat, mert minden hiba bennük rejlik. A férfi ha ölelni tud, nemzeni is képes. Nagyra volt a férfiasságával- Szegény Eszter… – mondta a férfi és felemelte a kezét, hogy megsimogassa az asszonyét, de félúton megállt a mozdulata, mert restellte, hogy piszkos. Tegnap volt fürdőben, de a WC a Nyugatiban húsz forint, annyiért meg inkább négy zsemlét venne…- Tisztálkodni sincs hol? – kérdezte az asszony, rátéve kezét a férfiéra.- Megoldható. Ha bejutok este a menhelyre, ott van víz, és fürdőbe is eljárok, de…- Sose mentegetőzz olyasmiért, aminek nem te vagy az oka. De hát jó szakmád volt, nem szabad lett volna idáig…- Süllyednem? – kérdezte halkan a férfi. Nem egyedül süllyedtem idáig. Sokan vannak munka nélkül olyanok is, akiknek még volna reménységük a boldog életre. Amíg nem volt ekkora munkahiány dolgoztam, és munkásszálláson laktam. Albérletre nem telt, mert ha munkahelyet változtattam volna is, a tartásdíj letiltás jött utánam. Fél keresetből pedig nehéz megélni… de nem mentegetem magam. Más keményebben meg tudta vetni a lábát, én olyan belenyugvós fajta vagyok, csak egy dologgal nem tudtam megbékélni soha. – nézett az asszonyra, szomoruan.- Még vehetünk jegyet! – állt fel Eszter.- Hova… kinek?- Haza… hozzánk… neked.- Így akarsz velem mutatkozni? Falucsúfjára?- Nekem így is kedves vagy. A vonaton majd egy kicsit rend beszeded a kezed, meg az arcod. A többi ráér otthon is.- Otthon… – mondta sóhajtásszerűen a férfi.- Gyere, mert lekéssük, és ma már csak egy vonat indul, de az éjfélre ér haza…- Ne hamarkodd el Eszter… gondold meg jól. Nagy dolog amit a fejedbe vettél. Teljesen összezavarodtam…- Azt mondtad szerettél…- Mindig szerettelek.- Akkor meg. Mit számit bármi más. Így hamarabb hazaérünk, megfürödhetsz… egész más ember leszel, ha tisztának érzed magad, de egyvalamit igaz lelkedre mondj meg: rabja vagy az alkoholnak, vagy ki tudlak még ragadni a karjaiból, ha minden erőmmel és szívem egész szeretetével azon leszek, hogy segítsek neked?- Mit mondjak erre Eszter? Annyiszor próbáltam már, de mire ugy éreztem megállnék a lábamon, odalett a kapaszkodóm. Senki nem volt aki miatt…- Most lesz… de az első berúgásnál elhagyod a házam, és addig is mindent eltűrsz, amit kérek tőled. Nővérnek tanultam, tudom mi a szenvedélybetegség. Ha kell lekötlek, de nem jutsz italhoz, amíg meg nem leszel képes meglenni mellette ugy, hogy ne nyúlj érte. Megpróbálom elfelejtetni veled. Munka van a ház körül…. persze csak ha kedved van hozzá…- Most tündérmesét sorolsz Eszterke… vagy csak…- Kemény feltételeket sorolok… mert nekem nagyon sokszor eszembe jutottál az életem során, de hogy az, akire olyankor gondoltam, amikor ugy éreztem, nincs más senki, aki boldogíthatna, csúfot űzzön bel ölem, nevetség tárgyává tegyen, visszaéljen a szeretetemmel, azt nem élném túl. Ugye megérted?- Igen… csak elhinni nem tudom. Olyan szép, hogy nem is lehet igaz.- Megyek jegyet váltani… gondolom nincs annyi pénzed, hogy- Nincs… de itt a nyugdíjas papírom, erre olcsóbb! Megdolgozok érte, hasznát veszed a munkámnak a ház körül, meglátod, de… olyan jegyet válts, ami több napig érvényes. Annyi tartás még van bennem, hogy így, ne állítsak be hozzád, ne adjak szóbeszédre okot. Nem mintha restellném, amiben vagyok, hiszen az ember leginkább magának köszönheti, ha ide jut. Holnap a segélyhelyen megfürdök, átöltözöm, és orvoshoz megyek. A kártyám megvan. Remélem nem találnak semmit, mert nem érzem betegnek magam csak nyomorultnak. Szeretném letenni eléd, a vizsgálati eredményeket, mielőtt befogadnál. Jogod van tudni, mit kapsz velem vagy inkább bennem. Remélem semilyen szervem nem annyira beteg, hogy visszafordíthatatlan legyen, mert azt érezném, és szeretném, ha nem csalódnál bennem.- Ez becsületes beszéd Karcsi! Ez olyan, amilyeneket akkor és azóta is mondtál volna, ha a sors el nem választ bennünket! – mondta Eszter és elsietett. Iparkodnia kellett, nehogy lekésse a vonatot, mert ha egyedül érkezik jobb ha mielőbb hazaér. Sötétben nem nagyon szeret járkálni. Falun sem biztonságos, de talán újra kerül ember a házhoz… lesz aki megvédje…- Tessék a jegy… és ne feledd: megígérted hogy jössz. Ha beteg vagy, ha kezelésre szorulsz, akkor is gyere, legalább nézd meg hova jöhetsz. Én a kórházban sem hagylak magadra. Ha valakinek kedves a másik, az a bajban is kitart mellette, ha már akkor régen – a sors kegyetlen szeszélye folytán, – cserbenhagytalak. Rám mindenben számíthatsz. Adj kezet rá, hogy nem hiába várok rád.

A férfi elrakta a jegyet, az igazolványt, aztán sután beletörölte – nem túl tiszta – kabátjába a tenyerét és restelkedve odanyujtotta.- Ne feledd, kezet adtál… – mondta az asszony és próbálta a rátekintő, restelkedő, arcban felfedezni azt a régi drága tekintetű, jókedvű fiút, akiért annyi lány veszkődött, de aki öt választotta és akit ö, – verjen meg az isten minden háborúskodót – a világégés miatt, bár holtig bánni fogja, de elhagyott. A hangos bemondó figyelmeztetésére ocsúdott és már futnia kellett, hogy odaérjen, de amikor felszállt a vonatra és elhelyezkedett, hirtelen ugy érezte: hibát követett el, vagy legalábbis olyan dologban döntött, amit nagyon meg kellett volna gondolnia. Mit szól majd a nép? Mit szólhatna? A ház az övé, ketten építették, gyerek nincs, Janinak már csak oldalági rokonai élnek, az sem lett volna, akire a házat hagyja. Így meg… hátha megenyhülnek Karcsi gyerekei, hátha el – eljönnek hozzá az unokái, dédunokái nyaralni, mert a falusi nyár annyira más, olyan gyönyörű… ö csak tudja, hiszen az első húsz évben neki is sok szépet adtak a nyarak. Vajon adnak-e ezután is. Vajon lesz-e elég erő, tartás Karcsiban hogy beváltsa amit ígért. Nem riassza-e meg az alkoholéhség, nem veszi-e rá, szétrágott személyisége, hogy maradjon a mocsokban, a kilátástalanságban. Mennyien vannak, teremtő isten. És mind szem előtt. Mindnyájan nem találkozhatnak régi ismerőssel, hiszen ki tudja melyiknek milyen életútja volt, de ha egy jótékonysági szervezetnek eszébe jutna, hogy összehozza a kedves kis portáikon magányosan szomorkodó, emberi szóra éhező asszonyokat, azokkal, akik vállalnák, hogy tisztán, józanul odaállnak eléjük, és közösen választanak. Örült ötlet, de hát mindig az vitte előbbre a világot, miért ne lehetne ez is olyan? De várd meg a végét! – intette szapora verésű szívét, ki tudja eljön – e? Ki tudja lesz-e mersze? Ki tudja nemcsak azért mondta, hogy eszébe jutsz, mert azt akarta hogy megszánd, és segítsd… csakhogy akkor nem nézett volna át rajtad, amikor összeakadt a tekintetetek. Restellte magát, lapulni akart szégyenében, hogy akit valaha szeretett, ne lássa ugy… olyan nyomorultan. Még pár nap és kiderül: érdemes volt-e annyi éven át rágondolni, és az is: van-e még elég embersége szegény nyárfamag sorsú szerelmesének, akit az élet szele odavitt, ahol most rálelt, hogy akár a sziklarepedésben is megkapaszkodva, gyökeret eresszen, élvezze az életet, örömére, legyenek egymásnak…

[/rkey]