Vár rád a szerelem…

Irta: Linda Taylor

Mike Marcel egy hete volt a kisváros vendége. Ki sem mozdult a szálloda szobából és néha már olyan elkeseredett állapotba került, hogy egyetlen utat látott csak maga elött, azt amelyikre embernek, önszántából sosem szabadna lépnie. Az öngyilkos is gyilkos, igy tanulta. Eddig nem is sejtette, hogy kerülhet az ember olyan reménytelen helyzetbe, ahonnan – legalábbis ugy gondolja – nincs kiut.

Milyen szép is volt az élet, amig Lucy szerette. Vagy inkább, amig elhitte neki, hogy szereti. Nagyon becsapta. Ma már tudja, hogy nem lett volna szabad ekhinnie egyetlen szavát sem. Mindketten fogorvosnak tanultak. Egyidösek, tehát egyszerre vágtak neki az egyetemnek. Mihelyt megismerkedtek, mindjárt elválaszthatatlanok lettek. Lucy tul szép volt hozzá, ezt mindigis tudta, de azt is hogy nála megfelelöbb párt nem igen találhatna, hiszen kevesen viselnék el rapszódikus, fura természetét. A tanulás azonban – tagadhatatlanul – együtt ment a legjobban. Lucyban fantasztikus akaraterö van, neki viszont könnyebben fog az agya, és bár legtöbbször ö már kivülröl fujta az anyagot, ugy tett, mintha képtelen lenne felfogni, mert Lucy tehetetlen dühében sirva fakadt, ha látta, hogy elmaradt mögötte. Elég nehéz feje van, legalábbis a tanuláshoz, mert a gyakorlati vizsgákon mindig remekelt. Könnyü kezü! – , mondták a próba betegek, amikor már odaállhattak a fogorvosi szék mellé. Sokszor elgondolta, hogy milyen igazságos is a sors, amikor a nehezebb felfogásu embereknek több akarateröt ad, nehogy elcsüggedjenek a sikertelenségen, vagy megtorpanjanak a cél elött. Lucy sosem adta volna fel. Amit el akart érni az mindenekelött való volt neki. Talán azárt is érte be az egyetemi évek alatt vele. Sokan kedvébe jártak, de a lány hüséges maradt. Annyira jól játszotta a szerepét, hogy az avatás utáni bálon hideg zuhanyként érte, Terry Nighy feltünése. Jött, látott és gyözött. Ö nem tett szemrehányást Lucynak, hiszen tudta, hogy milyen stresszt jelentett neki a sok vizsga. Az a tudat, hogy a városban való munkához jutása nem biztos, szinte sokkolta. Egyre azt hajtogatta, belehalna, ha vissza kellene süllyednie, valami ócska, unalmas kisvárosba. Ö folyton nyugtatta, hiszen akárhol boldog lett volna Suzyval, de nélküle sehol nem képes élni. Hányszor véggigondolt már mindent?!- Terry szeret! – kezdte egy este, három héttel a diploma osztás után, Lucy. – Azt hiszem én is szeretem.

A bejelentés bunkócsapásként hatott rá, hiszen azokban a napokban, Lucy kérésére, elég ritkán találkoztak. Egy ideig csináljuk mindketten amihez kedvünk van, kapcsolódjunk ki ne csak a tanulásból, hanem egymásból is, – mondta a lány. Nem árt ha próbára tesszük a kapcsolatunkat. Ö becsülettel kiállta a próbát, csak a szerelmük ment rá, Lucy számitó huzása miatt. Mindent megpróbált, hogy észretéritse, hogy megtarthassa.- Alig pár hete ismered! Fogalmad sincs róla, milyen.- Csak arról, hogy téged, azóta unlak, mióta öt megismertem. Régen sejtettem, hogy… értsd meg Mike, egy jó házasság is megfeneklik négy év alatt, hát még egy olyan barátság szintü, gyökértelen szerelmi kapcsolat, mint a mienk?!- Gyökértelen? De hiszen én felajánlottam, hogy…- Elveszel feleségül! És akkor mi van? Egyidösek vagyunk, pár év alatt a nyakadra öregszem, semmink nincs… még állásunk sem, legalábbis olyan ami kielégitené a vágyaimat.- Mert, mire vágysz?- Itt akarok maradni a városban. De nem ilyen egzszerü a dolog. Libabörös leszek, ha eszembe jut, hogy be kell állnom egy klinikára, gyakornoknak, vagy valamelyik magánrendelöbe, ahol kizsákmányolnak. Unom a szegénységet… elfáradtam.- Menjünk el innen. Van ahova házaspárt hivnak, lakást rendelöt, mindent kapunk.- Akár táncra is perdülhetünk benne. Hely van böven! Hiszen tök üres.- Minden kezdet nehéz, Lucy!- Hát én nem kérek belöle. Terry nyolc évvel idösebb. Magánrendelöje van. Kialakult a pacienturája, és szüksége volna rám…- Mint munkatársra is?- És, ha nem? Ha abbahagyom az egészet? Minek turkáljon az ember más szájában, ha nem muszáj?- De hiszen azért tanultunk…- Mert akkor nem volt más cél, de most van, és bolond lennék, ha elszalasztanám. Terry megkérte a kezem. Engedj el békével… olyan szép volt ez a négy év. Annyi mindent köszönhetek neked. Ne rontsd el az emlékezést…- És velem mi lesz?- Elfogadod valamelyik állást és ha nem látsz, hanar elfelejtesz. Te sosem éltél kisvárosban. Én elmenekültem onnan és nem tudnék többé visszasüllyedni a tespedt unalomba. Értsd meg, nekem akkor mindegy volt, mit tanulok, csak elkerülhessek onnan, és megkapaszkodhassak valahogy itt, a nagyvárosban. Jártál te már életedben az én szülövárosomban? Ha nem, akkor látogass el oda! Próbálj meg ott élni néhány hétig és meglátod, milyen elviselhetetlen!- Veled bárhol csodálatos lenne a kezdet. Mindenki a semmiböl indul, de mindketten fiatalok vagyunk, egészségesek, telve tenni vágyással, és egymásért, sokra vihetnénk.- Gyermekeink születnének és akkor már nemcsak az emberek szájába turkálhatnék, hanem… ej, ne bosszants fel Mike. Olyan okos fiu vagy! Meg kell értened, hogy más volt az a négy év és más az élet. Én a könnyebbik végét akarom megfogni a dolgoknak…- Azzal, hogy eladod magad, feladod azt, amiért annyi idön át tanultál…- Bármikor elöhuzhatom, a diplomát, ha szükségem lenne rá, de nem lesz! Terry egy egész életre szóló anyagi biztonságot kinál, és én elfogadom. Kövezz meg érte! Jogodban áll, de ha szeretsz, nem akadályozol a boldogságban.- Igazad van. A szerelem próbája, ha nem akadályozzuk meg a másikat a boldogságban! – sóhajtotta akkor, és másnap már itt volt. A kisváros valóban szokatlan. Minden nyugodt, mintha lassabban menne az idö is. De az emberek jobban figyelnek egymásra és akkor is szeretné ezt a helyet, ha ezerszer unalmasabb lenne, hiszen Lucy itt született, itt volt gyermek, fruska, nagylány… és innen menekül Terry Nighy karjaiba, kicsit az ö hátán felkapaszkodva. De nem szabad siránkoznia. Neki, aki éppen Lucyval szerette volna megértetni, milyen nagy dolog a diplomájuk, és milyen boldog lehet az, aki másokon segithet, aki bátran vághat bele az életbe, mert van biztató egzisztenciája. Dehát be kell látnia, hogy mindennek vége…

Felugrott és járkálni kezdett. Egyszercsak eszébe jutott valami. Lucy mesélte amikor még olyan boldogitó nyugalom volt köztük.- Tudod, ahol születtem, van egy domb. Szép árnyas hely, évszázados fákkal. Csalódottak dombjának hivják. Egyszer én is felmentem oda. Valaki összetákolt egy padot, arra ül, akinek van min bánkódnia, vagy elgondolkoznia. Csalódtam egy srácba, sértette a hiuságomat, hogy nem én adtam ki az utját, hanem forditva. Azt hittem nem élem tul. Aztán alig fél óra mulva leült mellém egy fiu. Addig észre sem vettem a városban, de ahogy elkezdett beszélni hozzám, ahogy próbált lelket verni belém… két óra mulva azt sem tudtam, hogy volt valaki, aki csuful elhagyott. Hát nem remek szokás? Akinek bánata van felmegy a dombra, leül a padra, és aki éppen facér, odamegy, hogy vigasztalja. Állitólag sok életreszóló szerelem szövödött azon a kis padon, az enyém nem volt tul tartós, de arra megfelelt, hogy átsegitsen a csalódás világfájdalmán.

Mike leadta a kulcsát és elindult, hogy megkeresse a dombot. Nem a portástól kérdezte merre menjen, nem is igazán akart ö odamenni, csak messziröl látni, hol üldögélt valaha a csacska lány, amikor érezte, hogy fáj a szive. Jó darabig ment már, amikor megszólitott egy srácot. Csakhamar felért a dombra. Valóban szép volt. És csendes. Csak a madarak füttyét lehetett hallani. Elgondolkozva tartott egyre feljebb, amikor megpillantotta a padot. Nem volt üres. Egy lány ült rajta. Elég messze voltak egymástól, nem láthatta, hogy szép – e, vagy csunya, de hirtelen megszólalt benne valami, ami mindigis a gyógyitó munkára serkentette, a segiteni vágyás, a másik rászorultságának szinte radarként való megérzése. Sietösebbre fogta a lépteit, hiszen a bánat – most már magáról is tudta – néha nagyon bolond ötleteket sugallhat.

[rkey]

Még vagy husz lépés volt közte és a pad között, amikor meglátta, hogy – a neki háttal ülö lányt – rázza a zokogás. Hirtelen megtorpant. Aki sir, az él! A könny olyan, mint a kiadós esö, kimossa a bánatot az emberböl. Nem akart zavarni. Várt. A sirás nemsokára elcsendesedett. Még mindig nem lépett oda. Nem akarta, hogy a lány megtudja: akaratlanul is tanuja lett a gyengeségének.- Leülhetek? – kérdezte, késöbb, óvatosan a padhoz lépve.- Ide? – nézett rá hátra a lány.- Tilos?- Ez nem olyan pad, ugy értem… én sem azért ülök itt, mert elfáradtam…- Hanem?- Semmi köze hozzá. Nem hagyna magamra?- Ne haragudjon, nem ismerem a helyi szokásokat. Nemrégen érkeztem. Gondoltam kikapcsolódom egy kicsit. Ha zavarom, el is mehetek.- Most már maradjon… különösen, ha idegen. Még a végén azt mondaná udvariatlan emberek laknak ebben a városban.- Pedig?- Csak szomoruak, egyesek, néha! – mosolyodott el a lány…- Nem akarok kiváncsiskodni, de segithetnék?- Ha leül és hallgat, talán. – nézett rá szomoruan a lány.- Köszönöm! – mondta Mike, és helyet foglalt a pad szélén. Távol a lánytól. Egy ideig némán nézte. Hallgatni is tudni kell Néha a csend, a tapintat többet ér a mesterkéltnek ható vigasztaló szavaknál. Ugy gondolta, majd a kicsi megszólal, ha ugy gondolja, itt az ideje, ha elege lesz a szenvelgésböl.- Ez a bánatosok padja! – nézett felé nemsokára a lány és szégyenlösen elmosolyodott.- Bánata van?- Gondolja, hogy ha nem lenne, itt lennék?- Beteg valakije?- Nem. Hálistennek mindenkim egészséges…- Akkor magával történt valami, ami szomoruságra adhat okot?- Hát még mindig nem érti? Ez a pad a bánatosok padja. Na, milyen bánata lehet egy lánynak?- Gondolom szerelmi, akár egy fiunak. Ez az a bánat, amelyik ugy jön mint a nyári zápor, és ha jobban belegondol az ember, olyan gyorsan el is száll. Nekem elhiheti, idsösebb vagyok magánál egy pár évvel…- De még sosem volt szerelmes… vagy legalábbis – szerencséjére – eddig soha nem csalódott.- Akiben csalódik az ember, azért nem kár. Az igaz, hü barátokért kár lenne, de azok megmaradnak egész életen át. Sosem pártolnak el az ember mellöl.- Nagyon nevetségesnek talál? – hajtotta le a fejét a lány.- Dehogy. Én is voltam fiatal, de sajnos a ngyvárosokban nincs bánatos domb. Ott az ember magában hordja a fájdalmát, amig el nem száll, mintha sosem lett volna. Csinos volt az a mafla fiu?- Most is az. De mást szeret. Tudtam, hogy ez lesz a vége, és mindezt a szüleimnek köszönhetem. Ök okozták a boldogtalanságomat.- A szüleinek az ember sok mindent köszönhet, néha ugy érzi a boldogtalanságát is, de késöbb röjön, hogy mindig jót akartak, és szinte hálás lesz az egykori boldogtalanságért. Volt benne részem egy párszor. Tapasztalatból beszélek.- Tom olyan csodálatos fiu. Annyi lány bolondul utána, de neki én kellettem… volna!- Tehát ez a baj? A szülei gondolom azt mondták korai még a szerelem, legalábbis az, amire Tom rá akarta venni. Nem sikerült neki?- Gondolja, ha sikerül, elhagyott volna? – emelte fel a hangját a lány.- Mivel férfi vagyok, nemcsak gondolom, de tudom is. Mert milyen az ember? Esendö! Vágyik valamire, amig el nem éri, aztán ráun, és csapong. Igy van ez amig meg nem találja az igazit.- Tomnak én vagyok az igazi! – jelentette ki a lány.- Ha maga lenne, akkor most nem itt szomorkodna, hanem a mellére borulva, a világ legboldogabb lányának érezné magát!- Csakhogy, sajnos a Tom melle foglalt. Suzy hajtott rá. Mit számit neki egy kis ágybabujás. Nem Tom az elsö az életében…- S talán nem is az utolsó. Visszajön még az a fiu magához. Ha igazán szerette. A legtöbb szerelmes visszatér, ha alaposan átgondol mindent, csakhogy sokszor az már késö. Nem is képzelik, hogy a másikban is van büszkeség, azt hiszik elöttük mindig nyitva áll az ajtó. Pedig… – hallgatott el zavartan Mike.- Nyitva áll! – fejezte be a mondatot, némi kárörömmel a lány. Szóval nem véletlenül került ide. Egy cipöben járunk!- Miböl gondolja?- Ahogy megpróbált vigasztalni, azzal kiadta magát. Tehát mégsem olyan edzett maga sem. De legalább megérti milyen kutyául érzi magát az, akit elhagytak!- Honnan tudja, hogy…- Biztos vagyok benne. Aki keresztül lép a másikon, annak van hova menekülnie. Az nem a bánatosok dombjára jön, hanem valakinek a karjába. Igazam van?- Sajnos! – adta meg magát Mike.- Akkor most én jövök. Próbálja tultenni magát rajta. Meglátja nem nehéz, csak el kell képzelni valami örült nagy bajt, ami érhetné, és felsóhajtani, de jó, hogy csak az a hütlen hagyott el. Mi ez ahhoz képest, hogy beteg is lehetnék, vagy valakim, aki közel áll hozzám…- Könnyen tanul! – nevette el magát Mike. Nem hagynánk itt ezt a padot? Látom, hogy valaki idetart. Ne foglaljuk el az igazán bánatosok helyét, hiszen aki arra képes, hogy a másikat vigasztalnja, már tul van a nehezén. Inkább sétáljunk.- Hátha meglátja az a hütlen!. Igaza van. Kutyaharapást szörivel. Csak adjon jelt, ha feltünik valahol a fickó és ha akarja át is ölelem, a vállamra borulhat, hadd kapjon észbe az az éretlen, élvhajszász szamár.- Kösz, de azt hiszem éppen az utódomnál van. Az ö szülei nem olyan maradiak mint az enyének.- Csak az idö mondja majd meg, melyikük szülei gondolkoznak helyesen.- Azt hiszik most is ugy van, mint az ö korukban. Este tánc, hazakisérés és egy testvéri puszi. Igy örökké hoppon maradok.- Komolyan gondolkodó fiura igy is számithat. Nekik tetszik is a magát nem könnyen adó lány.- Sokáig marad? Ugy értem a városban…- Maradhatok még egy darabig. Szeptembertöl kezdem el a munkát. Fogorvos vagyok…- Éppen az? – nevetett a lány. Apám is fogorvos. Szegénykém, ha egész nap rendelne sem birná. Van már állása?- Ami azt illeti… még nem mondtam ki a végsö szót egyetlen ajánlatra sem, csak két helyre beadtam a pályázatom.- Akkor jöjjön! Jó tett helyébe jót várj, bemutatom a szüleimnek. Ne gondolja, hogy a barát, vagy széptevöként, hanem, mint fogorvost, akinek még nincs állása. Meglátja mennyire megörülnek majd magának…

A Darrow család valóban kedvesen fogadta Miket, és attól kezdve szinte szálltak a napok. Annie tizennyolcadik születésnapjára is meghivták, amit örömmel el is fogadott. Az elsö este a Darrow családnál, arra ösztrönözte, hogy maradjon még a városkában. Jobb ha nem látja Lucyt. Titkon azt remélte, visszatér hozzá. Rájön, hogy mégiscsak ö volt az igazi. Az nem lehet, hogy igy érjen véget egy szép, odaadó – részéröl – tiszta szerelem.

A születésnapig eltelt két hét alatt a csalódottak, szinte sülve – föve együtt voltak. A bánatos dombra is fellátogattak néhányszor, de inkább csak nosztalgiázni. Egyre többet nevettek, sokat beszélgettek és mindenben olyan jól megértették egymást. Annie szöges ellentéte volt Lucynak. Mellette neki is lehetett véleménye, nem kellett mindenbe belenyugodnia, és nem lehetett nem észre venni, hogy egyre jobb szivvel vannak egymás iránt. Annie volt az aki elsöként csókra nyujtotta a száját. Talán a második hét végén lehetett. Mike szinte megdermedt, a felajánlkozásra. Megijesztette a kezdeményezés. Nem akarta a lányt ujabb csalódásnak kitenni, a saját érzéseiben pedig, akkor még nem volt biztos. Ö az idösebb neki kell több eszének lenni. Akkor már biztos volt benne, hogy hogy Annie lassan, de biztosan megvigasztalódott és fülig beleszeretett a vigasztalójába. Csak saját magával képes lenne tisztába jönni?! Nem volt ereje, Lucy elöl elvágni a hozzá visszavezetö utat. Tudta, hogy nem csaphatja be az öszinte szivü, tapasztalatlan Anniet. A csók kérés után, meglepve, de hosszan nézte a gyönyörü arcot, a ragyogó kék szemeket. Szinte sütötte Annie rajongó tekintete, sóvárgó pillantása. A csók nagyon bizonytalanul indult, de mihelyt bele tudott feledkezni soha nem érzett, nyugalmat adó, boldogság árasztotta el. Lucy emléke egyre távolodott, és, szinte önfeledten ölelte, csókolta a sors váratlan, csodás ajándékát.- Ugye jól tudok csókolózni? – kérdezte utána, büszkén a lány. – Tom tanitott meg rá, ö remekül érti és ha az ember már érzi, hogy szereti azt akit csókol, csodálatosan el lehet merülni benne. Nincs igazam?- De… igen… csak…- Még mindig szereti? Visszavárja? Visszafogadná? Reménykedik? Látja én már tul vagyok rajta. Kihevertem Tomot. Tegnap telefonált, azt mondta mindig szeretni fog. Bocsássak meg neki. Szeretne ujra velem járni, elfogadja minden feltételemet, de nekem már nem kéne. Okosabb vagyok mintsem kétszer csalódjak ugyanabban az emberben. Maga még várja!- Honnan veszi? Hiszen látja, itt vagyok. Amikor találkoztunk már el akartam hagyni a várost, de maga miatt maradtam. Harmadik hete taposom a sarkát. Jól érzem magam a társaságában.- Hasonlitok hozzá? – kérdezte kicsit félve a lány.- Nem… de isten ments, hogy hasonlitson. Me lette mindig én voltam, akinek engednie kellett, maga nem egoista, könnyen belenyugvó… aranyos kislány.- Szerelmes kislány! Hát nem veszi észre, hogy beleszerettem magába? Miért nem fogadja el az állást a papa rendelöjében? Azt mondta, magának mindegy hol, csak az emberek hasznára lehessen. Én zavarom el innen?- Maga tart itt.- De még bizonytalan! Boldog lenne, ha megbocsáthatna… Neki! Aki nem szereti, aki el tudta hagyni!- Négy év hosszu idö, rengeteg emlék rakódik le az emberben, meg nem emésztett fájdalom, sok apró öröm. Igyekszem tultenni magam rajta. Meglátja elöbb utóbb sikerülni fog.- Felejtse el, hogy szóvá tettem. Jobb ha hallgatok. Fogja be a számat! De ha lehet, akkor egy ugyanolyan zsongitóan jólesö csókkal, mint az általam kizsarolt volt! Ö mondta valaha, hogy nagyon szép ivü a szája? – nézett a fura bókba belevörösödö fiura, Annie.- Azt hiszem valóban jobb lesz, ha nem hagyom beszélni… – sóhajtotta boldogan Mike, és most már ö volt az, aki kezdte és nemcsak türte a csókot.

A születésnap délutánján Mike ugy döntött, hogy este megmondja Mr Darrownak: itt kezdi a praxisát és megtiszteltetésnek veszi, hogy mellette dolgozhat. Azt is bevallja majd, hogy nem a városka marasztalja, hanem egy aranyos kislány. Már felöltözött, amikor kopogtak. A szabadra, kinyilt az ajtó és a látványtól, szinte megdermedt. Hütlen szerelme nézett rá, a jól ismert bünbánó tekintettel. Mindig igy állt meg elötte, némán, ártatlan szemeket meresztve, ha rossz fát tett a tüzre. Sosem szavakkal kért bocsánatot, hanem olyan tekintettel, amellyel, egy köszivet is meglágyitott volna.- Gyere be! – mondta neki nagysokára Mike. A szüleidhez jöttél? – kérdezte látható zavarral.- Hozzád… vagyis érted. Rájöttem, hogy Terry egy egoista, aki ki akar sajátitani magának. Nem tür beleszólást semmibe. Képtelen lennék vele élni.- A jómód ellenére? – kérdezte furcsán Mike.- Majd beindul nekünk is. Na, miért nem csókolsz meg? – lépett közelebb hozzá hizelegve. – Hogy birtad ki ebben a dögunalomban? Az esti vonattal visszaviszlek. Megpályázom a másik helyet, melletted.- Én nem megyek oda… lemondom. Ittmaradok! – huzta ki magát a rövid megingás után, határozottan, Mike.- Itt? Mewgörültél? Éppen itt?- Te mondtad, hogy döntsem el, lehet-e ilyen helyen élni. Ugy érzem lehet.- Megörültél? Ide jöjjek vissza a régi unalmas nyárspolgárok közé?!- Nem hivtalak… te jöttél utánnam…- Ezt vegyem elutasitásnak? – emelte fel a hangját vérigsértetten a lány. De nem adta fel. Magabiztosan indult a Mike felé.- Valaki azt mondta nekem a napokban, hogy okosabb annál, mintsem kétszer csalódjon valakibe. Azt hiszem ezen nem volt nagy hiba elgondolkoznom. – nyujtotta elöre mindkét kezét, szinte a Lucy érintése elleni védekezésül, Mike. – Azóta rájöttem, hogy igaza van.- Vagyis tovább játszuk a haragszomrádot?- Én sosem haragudtam! Te hagytál el…- De most itt vagyok… eljöttem…

Ekkor ujra kopogtak és a felnyiló ajtóban megjelent Annie, ragyogó arccal talpig ünnepi öltözékben. Nem lepödött meg a látogatón. Nyugodtan nézett a megtorpanó Lucyra, és várt.- Honnan tudtad, hogy… ?! – nézett rá felragyogó mosollyal – Mike.- Megéreztem… Valami azt sugta, hogy itt a helyem. El kell jönnöm eléd. Ugye jól tettem, hogy nem vártam rád otthon, este nyolcig, tükön ülve? Alig birtam már ki, hogy ne lássalak.- Ugy? – kapott észbe Lucy. – Szóval máris vigasztalódtál?- A szó szoros értelmében! – mondta Mike, és odament Anniehoz. – Téged szolgáltalak… vele szeretjük egymást…

[/rkey]