- Tessék a kért anyag, Miss. Turner! – tett le egy dossziét az íróasztalra Lewis Engel, személyzeti igazgató.- Köszönöm. Valamennyien nőtlenek?- Igen.- Akad köztük, akit jószivvel ajánlana egy bizalmas feladatra?- Valamennyi figyelemreméltó tehetség, de talán… David Darlow érdemelné meg a legjobban, hogy valami komoly, bizonyító feladatot kapjon. Nyolc éve dolgozik a cégnél, és ahogy mondani szokták, egészen alul kezdte. Annál dicséretesebb, hogy párhuzamosan elvégezte a jogi egyetemet és hamarosan kézhez kapja a diplomát. Kicsit elhúzódott a dolog… harminc múlt… de korántsem a tanulmányi eredménye miatt, inkább az anyagiak hátráltatták. Meg kellett keresnie a tandíjra valót.- Köszönöm. Majd átnézem az anyagát! Önéletrajzokat is hozott?- Természetesen, Miss. Turner. A személyi dossziékban az, és a fotójuk is benne van. Nem vettem ki semmit, úgy hoztam mind a nyolc kolléga anyagát, ahogy a személyzeti osztályon őrizzük. Ha bármiben segíthetek, állok rendelkezésére.- Köszönöm! – mondta a mosolytalan, szigorú arcú, energikus megjelenésű, elegáns, de nem a legutolsó divat szerint öltözött, harminc felé járó lány.

Sarah Turnert az életkora sohasem érdekelte igazán. Tini korában nem akart többnek látszani a koránál, mint a többi fruska, de harminc felé közeledvén sem riadozott, hogy mi lesz, ha vénlány marad? Amióta nincs aki emlékeztesse az évek múlására azzal, hogy megünnepli a születésnapját, megesik, hogy csak napok múlva jut eszébe: megint elszállt felette egy év. A protokollt még családi körben sem szerette, nem is az hiányzott, csak – ha néha akadt egy kis szabad ideje, – egyre inkább rátört az egyedüllét. Amíg a szülei éltek minden olyan egyszerű volt. A saját és az ö örömükre tanult, dolgozott, de mióta egyedül maradt, a magányát azzal próbálja oldani, hogy szinte két ember helyett dolgozik.

Már csitri korában is sok minden érdekelte, amit nem minden hozzá hasonló korú lány tartott természetesnek. Szinte sorsszerűen vált életcéljává az önmegvalósítás, hiszen – egyetlen gyermekként – beleszületett egy mamutvállalatba. A céget apja vezette, aki két éve meghalt, és természetes volt, hogy ö lépjen a helyére. Még be sem iratkozott az egyetemre, amikor már minden szabadidejét apja mellett, az irodában töltötte és figyelt, tanult, próbálta ellesni a vállalatvezetés fortélyait. Nem azért, mintha sejtette volna, hogy hamarosan szükség lesz a helytállására hanem mert látta, hogy apjának örömet okoz az érdeklődésével. A legtöbb férfi azért szeretne fiúgyermeket, hogy egyszer legyen kinek átadnia a stafétabotot. Az ö családjukban rá várt a folytatás – embert próbáló – feladata. Nagyon szerette apját, s ha vele lehetett nem hiányzott a discó, a bulik. A társaitól való félrevonulás sosem okozott neki bánatot, hamar hozzászokott, mert egy kicsit mindig úgy érezte: kilóg a vele egykorúak sorából. Ha – hallgatóként – ott lehetett apja üzleti tárgyalásain, az számára felért, egy élvezetesen előadó professzor órájával. Arra, hogy az igazi iskola, az élet, saját tapasztalatából jött rá.

Tanulótársai hamar megszokták elhúzódó természetét de kevesen tudták, hogy különcsége korántsem a társadalmi helyzetének inkább kishitűségének tudható be. Ha végignézett a leg ujabb divat szerint öltöző, mindenáron tetszeni vágyó kortársnyin, érezte, hogy a hiuság vásárán, képtelen lenne lépést tartani velük. Sosem akart az öltözködéssel kilógni a sorból, nemcsak azért mert nem is nagyon érdekelte a divat, de mert minden centet pazarlásnak érzett amit a számára elérhetetlen, széppé válásra költött volna. Ö, aki mindent megengedhetett magának anyagilag, duplán gúny tárgyává vált volna, ha drága cuccokkal próbálja pótolni, amit a természet olyan szűkmarkúan mért számára. Már fruska korában rájött, hogy nem szép. Apja markáns vonásait örökölte és hiába volt szinte hibátlan az alakja, köztudott, hogy a nő névjegye az arca, és az övéről hamar elkapták a fiuk a tekintetüket. Amíg anyja élt, próbálta elhitetni vele, hogy csúnya nő nem létezik, mindenki érdekessé teheti magát, ha odafigyel a tekintetére, a frizurájára, a sminkjére. Nem tehetett róla, ha neki viszketett az arca a smink alatt, és ha nagy néha rá is kényszerült, hogy felrakjon magára valamit, alig várta, hogy langyos, szappanos vízzel lemoshassa. Anyja öt éve halt meg, azóta még kevesebbet törődött a külalakjával. Elégnek érezte, ha egyéniségéhez illő ruhát visel, tiszta, ápolt és odafigyel azokra, akikkel dolga van.

Szerencsére az üzlet mindig érdekelte. Tanulmányait úgy szervezte, vagy inkább halmozta, hogy minél szélesebb látókörre tehessen szert. A nagy feladatok kifejezetten lázba hozták, a sikerélmény kislánykora óta lelkesítette. Semmi nem tudta olyan boldoggá tenni, mintha megdicsérték, mert valamit jól csinált. Kár, hogy a legtöbb vezető nem tapasztalta, vagy elfelejti, hogy a legolcsóbb, mégis legértékesebb fizetőeszköz, a dicséret, tehát nem szabadna fukarkodni vele. Mindig szeretett hozzáolvasni a tananyaghoz, nem beszélve az apjánál töltött szorgalmi időben felcsipegett tudás – morzsákról. Egyetemi évei alatt sok időt töltött a könyvtárban és szinte mindent elolvasott, ami az üzleti élettel, pénzügyekkel, tőzsdével kapcsolatos. Örömmel vett részt szemináriumokon, és minden olyan órára beült, ahol elismert, jó szakember tartott előadást. Sosem jegyzetelt, rábízta magát a memóriájára, képes volt a hosszú lére eresztett előadásokból is kiszűrni a pár szavas lényeget, és azt megjegyezte. Nem volt híve a soha hasznot nem hozó, kötelező tananyag bemagolásának, mondván, hogy az általános műveltséghez szükség van rá. Szerinte minden gyereknek van érdeklődési köre és hagyni kellene, hogy azt tanulja, ami igazán érdekli. Mire jó az uniformizálás? Az olyan iskolarendszer amely éveket pazarol el arra, hogy egy kalap alá vonja a gyerekeket, csakis szakbarbárokat nevelhet. Mire a tanuló elérkezik a pályaválasztásig és nagyjából azzal foglalkozhat, amit szeret, szinte az alapoknál kell kezdenie, mert abból sem tud többet, mint az egyéb tantárgyakból, mivel nem maradt ideje rá. Van amit azért nem tanul meg, mert időhiányban szenved, van ami nem marad meg az emlékezetében, mivel nem érdekli. A mindenből egy keveset elv alapján, a számára legfontosabból sem tanulhat meg többet. Ha valóban alapos ismerője akar lenni annak a területnek, amelyet hivatásául választ, iskolán kívül kénytelen behozni a tanügy melléfogását. Az a jó tanár, aki észreveszi a tehetséget a gyerekben és akkor is segíti, ha érdeklődése nem az ö általa tanított anyaggal kapcsolatos. Mikor jönnek már rá, hogy sokkal értékesebb egy olyan diák, aki két – három tantárgyból kiváló, mint aki kötelességtudóan mindent bemagol, és attól függően, hogy mennyire szorgalmas, mindenből egyformán középszerű, vagy jó osztályzatot kap. A minden, majdnem egyenlő a semmivel. Aki azt mondja mindenhez ért, semminek nem mestere igazán, mert az igazi polihisztor ritka, akár a fehér holló. A szülői parancsra, kötelességből tanulók között kevés a boldog ember, hiszen a túlzott elvárás szorongóvá, teszi azt is, aki egyébként könnyedén venné az akadályokat. Még inkább elbizonytalanodik, megszomorodik az, akit olyan pálya felé irányítanak, amit nem maga választ, és biztos benne, hogy sosem telik öröme a munkában, mert feladatát kötelességnek, gályázásnak érzi, nem csinálhatja jó kedvvel, hobby szinten.

Neki megadatott, hogy csak azt tanulja, amihez kedve van, de azt a lehető legmagasabb szinten. Sosem a tanárnak, mindig önmagának akart megfelelni, és már alsós korában sem szomorította el, ha egy – szerinte mellékes tantárgyból – gyenge osztályzatot kapott. Bosszantotta az átlagolás, ha azt mondták egy diákra: közepes tanuló, és nem azt: matematikából, idegen nyelvből, vagy valamely tantárgyból kiváló. A lexikonszerű tanulásnak egyre kevesebb értelme van, hiszen óriás léptekkel halad előre az informatika, és bárki bármilyen adatot azonnal megtudhat, ha éppen szüksége van rá, felesleges mindent a szürkeállományában elraktároznia, helyesebb ha azt gondolkodásra, új ötletek kiagyalására használja. Aki tévét néz, olvas, moziba jár, rádiót hallgat és érdeklődő természetű, úgyis naprakész műveltségre tehet sert, amely nem mérhető a tananyag színvonalához. A villámgyorsan elavuló, kötelező tananyag helyett két – három idegen nyelvet kellene oktatni, és minden egyebet, ami segít eligazodni az életben. Akit az irodalom, vagy, a zene érdekel, abból úgysem lesz jó matematikus, de nincs olyan terület, ahol az idegen nyelvet, az önismeretet, a viselkedéskultúrát hasznosítani ne lehetne, csak az a baj, hogy azt, iskolán kívül kell elsajátítaniuk a pályakezdőknek, amolyan – saját kárán tanul az okos – módszerrel.

Sarah három idegen nyelvet beszél, nem szorul tolmácsra, és ha mégis jelen van a tárgyalásain egy fordító, mert a jegyzőkönyvet vezetnie kell valakinek, akkor is ellenőrizni tudja, hogy a partnere azt mondja – e, amit a tolmács Fordit. Az intelligencia sokak szerint vele születik az emberrel, de ö vitába szállna a “természetes paraszti esze van” megállapítással. Zsenipalánta ritkán születik, de a gyermek a családban elsajátít egy viselkedésmódot, amelyhez az iskola, és a közösségek hozzátehetnének, de gyakorta inkább elvesznek bel öle. Persze ma már a család fogalma sem a régi. Sok gyermek nevelkedik egyik szülőjével, nyomasztó légkörben, az otthon biztonságot nyújtó melegétől megfosztva, és teljes mértékben az iskolarendszer gondjára hagyatva. A gyerek könnyen idomul társaihoz és sokszor restelli is az otthonról hozott választékos kifejezésmódot, és mert nem akar kilógni a sorból, vagy gúny tárgyává válni, inkább beáll az argónyelv, a mindenkori divatléhaság gyakorlói közé. Hány Rembrandt, Stradivari, fa és aranyműves kallódik el azáltal, hogy ma már nem sokat számit az iskolákban a kézügyesség. Csak az elméleti tantárgyakból elért tudással lehet érvényesülni, és egyedüli üdvözítő útnak az elektrotechnikát, a robotok vezérelte nagyipart látják. Pedig a kézművesek becsülete örökké fennmarad és minél inkább elárasztja a világot az olcsó tömegcikk, annál nagyobb becse lesz egy – egy míves bútordarabnak, disz tárgynak, ékszernek.

Apja sokszor mesélt neki a szabójáról, akire, ha próbálni ment hozzá, vagy az hozta el az igazítani valókat – mindig több órát szánt. Azt mondta szinte felüdülés beszélgetni vele. Egyszerű szabó volt, harmadmagával dolgozott, de a finom munkát sosem bízta másra. Az iskolában nem volt jó tanuló, nem tudott igazán odafigyelni, hiszen apja a népes családot, javító szabóságból tartotta el, és a nagyobb gyerekeket már tíz éves korukban munkára fogta. Férceltek, bontottak. Nemhogy szórakozásra, de tanulásra sem maradt ideje. Az órákon boldogan figyelt volna, de sosem tudta rendesen kialudni magát, mint a többi gyerek. Ha akadt munka, sürgős volt és nemcsak azért, mert a megrendelőnek gyakran nem volt mása, csak amit javításra adott, hanem mert kellett a pénz. Akkor kézzel lábbal kapálózott volna a sorsa ellen, ha teheti, de felnőtt fejjel hálás volt apjának, hogy megtanította a szakma minden fortélyára, s amire a mesterségbeli tudáson kívül szüksége volt, azt munka közben, szinte szórakozva is elsajátíthatta. Mindig rádió mellett dolgozott. A munkájához csak a kezére és a szemére volt szükség, a füle odafigyelhetett a sok érdekes tudnivalóra. Nincs az a zeneszerző, akinek a muzsikáját ne ismerné fel, amit elmondanak róla megjegyezte, bármiben felveheti a versenyt egy kiművelt fővel. Naprakészen sokat tud a világról, az űrről, az országokról, a napi politikáról, a tudományokról, még az idegen nyelvoktatásra is odafigyelt és több nyelven nem lehetne eladni. Apja csodálta a szabó művészetét, mert annak tartotta: mesternek, aki nemcsak daliás termetre képes remek öltönyt szabni, varrni, hanem a duci, langaléta, pocakos, vagy nyápic alakra is, eltüntetve a test aránytalanságait, és kihangsúlyozva azt ami előnyös. Régen felesleges volt már a próba, hiszen a mester úgy dolgozott, hogy a kliens csak a fazont és a szövetet választotta ki, aztán a megadott időre leszállította a kész ruhát, de apja ragaszkodott a próbához, csakhogy elbeszélgethessen vele.

Milyen sokat gondol apjára, aki Bojtorjánnak becézte. Eleinte sértette a fura név, mert egyszer volt szerencséje a bojtorjához, amely úgy beleragadt a hajába, hogy csak jó néhány szál kivágásával tudták megszabadítani tőle. De aztán belátta, hogy nincs jobb szó arra, amit ö csinál: ahol megfordul mindenütt ráragad valami, és jó érzékkel tudja kiválasztani, mi az amit nem szabad elszállni hagyni, s mi mellett nem mehet el úgy, hogy észre se vegye, ne kerüljön a hatása alá.

Az iskolai évei alatt nemcsak azzal lógott ki a sorból, hogy gazdag, amit ha a fejére olvastak, mindig belepirult, mert senki nem tehet arról, hova születik, de maradhat valaki ember a jómódban is. Azt szerette volna, ha nem apja vagyonáért irigylik, vagy tisztelik, , hanem aszerint ítélik meg, hogy mennyit ér, mint ember. Leginkább az tűnhetett fel a környezetének, hogy semmi feltűnő, mesterkélt nem volt rajta, vagyis sosem lógott ki a sorból. Haját simán viselte és látszott, hogy naponta, mossa, mert mindig friss, ápolt és kellemes szappanszagú volt, akárcsak ö maga Az erős illatokat nem szerette. Tudta mit mondtak a háta mögött: akkor sem lehetne belőle dögös csaj, ha kilószámra rakná magára a kence – ficét, a legjobb ruhákba járna és magára aggatna egy kilónyi ékszert, de szíve az van. Nem akadt olyan évfolyamtársa, aki hiába fordult volna hozzá segítségért, és nemcsak anyagiakért. Ha adhatott: szinte megszépült: elnagyolt arca átszellemült. Akadtak, akik visszaéltek a készségességével, de úgy gondolta, mindenki szégyellje magát a saját tetteiért, öt nem bántotta, ha baleknak nézték. Az a pár dollár megérte, hogy ne irritálja még jobban környezetét a gazdagsága. A kölcsönök, amiket adott, és zömmel sosem kapott vissza, kiteltek a zsebpénzéből, csak apjának nem mondta el mire költi, mert tudta: mi a véleménye a megbízhatatlan adósokról. Valószínűleg megdorgálta volna, mert pénzügyekben nem ismert tréfát, úgy tartotta: az üzlet és a barátság, két külön dolog. Egyszer megtudta, hogy akit rendszeresen segélyezett narkóra költi a pénzt. Attól kezdve konokul nemet mondott a sírva – könyörgésére is. Kórházi elvonóra szívesen! Narkóra soha! Légy észnél, most még van, de mi lesz később?

Tudta, hogy nemcsak fruskának, felnőttnek is más, mint a többi nő. Nemcsak azért, mert ahelyett hogy költötte volna az apja pénzét akárcsak a többi jómódú lány, céljai voltak, tervei, ambíciója: amit az apja elkezdett tovább akarta vinni. Évfolyamtársai előadás után zsibongva rajzottak ki, és talán már az óra felén is az esti programon, meg a fiukon járt az eszük. tudta, hogy strébernek tartják, mert jó hogy annyi időt szentel tanulásra az akinek egész életében abból kell majd élnie, amit a profok előadásaiból, és a könyvekből magába szív, de mit játssza meg magát egy milliomos kisasszony, aki azt is megtehetné, hogy minden tantárgyból tanársegédeket rendel házhoz és magánórákat vesz. Szinte valamennyi lány úgy gondolta, egészen másként élne a helyében. Nem értették, miért jár éppen olyan, vagy még egyszerűbb ruhákban, mint ök., és miért rázatja magát egy régi tragaccsal, amikor azt is megtehetné, hogy naponta más luxuskocsival guruljon oda az egyetem elé. Mindenre tudott volna magyarázatot adni, de sosem tartotta fontosnak, hogy magáról beszéljen. A tragacs az első kocsija volt, amit anyjától kapott, és ha közben divatjamulttá vált is, a motorja hűen kitartott. Nem igen akadt gondja vele, és sem kedve, sem ideje nem volt ahhoz, hogy – mint az ö társadalmi köreiből valók – még arra is odafigyeljen: megy-e a toalettje a kocsija színéhez. Nem illenék egy csoda kocsihoz, nem is érezné magát jól benne, márpedig neki mindig fontos volt a lelki béke, a kellemes közérzet a biztonság, és nem utolsó sorban a hűség, ami a tárgyakhoz is kellene, hogy fűzze az embert. Anyjával sokat mentek abban a kocsiban, és ha nagyon fáradt, vagy szomorú volt – a halála után is – odaképzelte maga mellé, s gondolatban mindent megbeszélt vele. Ki másnak mondhatta volna el, hogy mi bántja? Tudta mit mondana neki anyja, így a drága halott emléke mindig megnyugtatta.- Sosem törődj a mások véleményével kislányom. Mindig tedd azt, amit az eszed és a szíved diktál. Csak az lehet boldog, aki szabadon él, aki nem hagyja magát befolyásolni, és világosan látja ki ö és mit akar. Bár nem értek egyet a külsődről alkat ott véleményeddel, mert nem vagy jelentéktelen, sőt ronda, ahogy azzal a drága kis grimaszoddal időnként mondogatod. Csak a felületes szemlélő láthat hétköznapinak, de minden embernek van egyénisége, mindenkiből csak egy létezik a földön és ez csodálatos. Minden ember egy és utánozhatatlan. Ahogy te mosolyogsz, ahogy nézel, arra senki nem képes, a te simogatásod nem olyan mint a másé, a te szavaid, a te hangod színe, tónusa: egyedi. Sokféle virág létezik, egyikre sem mondhatjuk hogy csúnya, mégsem mindenkinek ugyanaz a kedvence. Vannak felkapott növények, és mezei virágok, vagy vadontermö csodák, és azokat is észreveszi, megcsodálja valaki. Szeretném megérni hogy boldog légy, de ha nem sikerül addig élnem, akkor is tudom, hogy okosan választod ki a párod. Nem hagyod, hogy csak a pénzedet szeresse, mert ha megtévesztenek a szép szavak, keserves életed lesz. Sose hagyd hogy a mérleg serpenyőjébe, odategyék melléd, apád vagyonát. Ragaszkodj ahhoz, hogy csakis a lényed nyomhat a latban. Ha bárkit megszeretsz, ne nézd hogy gazdag vagy szegény, a pénz akkor is akadály ha van, akkor is ha nincs. Csak hát ami nincs azt meg lehet szerezni, mint ahogy a meglévőt is el lehet veszíteni. A közösen szerzett vagyon összeköti az embereket. A munka nélkül kapott, és elúszott pénz, a boldogságot is magával viszi. Mi együtt szereztük apáddal, amink van. Csodálatos ember, amihez nyúlt minden arannyá vált a kezében, mert sosem vágott bele meggondolatlanul semmibe, nem érzett fáradtságot, ha valamire rátette a célt. Látszólag könnyen döntött csak én tudom hány áttöprengett éjszaka, gondterhelt óra után mondott igent, vagy nemet. Persze a sikerekhez szerencse is kell, és emberismeret. Remekül tudja kiválasztani a munkatársait, talán azért, mert érzi a felelősséget. Tudja, hogy nincs fia, aki a helyére álljon, és ha te nem veszed át tőle a céget, akkor is jó kezekbe akarja tudni. De hát, ahogy ismerlek, mihelyt megkapod a diplomát, kikövetelsz magadnak egy állást a cégnél. Csak nehogy harminc éves korodban jusson eszedbe, hogy nő vagy, és más jó is létezik az életben, nemcsak a munka. Szerelem, szórakozás, csinos, kedves fiatalemberek, akikkel jólesik a séta, a beszélgetés, a tánc. Nehogy elmenj a boldogságod mellett! De minek szomoritsalak, hiszen én örökké élek, és rajta lesz a szemem egyetlen lányomon.

Mindnyájan tudták, hogy anyja szíve gyenge, és az átlagéletkor elérésében sem reménykedhet. A baj a szülésnél derült ki, azért nem vállalkozhatott több gyermekre. Akkor majdnem az életével fizetett az övéért, és apja a világért sem akart kockáztatni, hiszen annyira szerették egymást. Ha egyszer neki is olyan szerető párja lehetne, mint az apja?! Arra számíthattak, hogy anyja nem él sokáig, de hogy a bánat az apját is utána vigye, az elképzelhetetlennek tűnt, mégis bekövetkezett. Infarktus. Az orvosok szerint a két végén égetett gyertya, a túlhajszolt életmód de ö tudta, hogy anyja magával vitte apja derűs jókedvét, mosolyát boldogságát, élete értelmét is. Ö mindent elkövetett, hogy ne sokat legyen egyedül, hogy elterelje a figyelmét az emlékezésről pedig legszívesebben ö is mindig az anyjáról beszélgetett volna, ha kettesben maradtak.

És elérkezett amit anyja nem is egyszer megjósolt: harminc éves, és még nem táncolta ki magát, nem nézett körül a férfiak között, s ami a legbántóbb: a társaságban úgy tartják számon, mint akit nem is érdekelnek a férfiak, de szerencsére hozzáteszik: a nők sem. Úgy tekintették, mint egy nem túl jelentős külsejű lányt, aki csak az üzletnek él, aki a pénzszerzésre tette fel az életét, miközben elfutnak mellette a legszebb évek, de semmi gond, hiszen aki olyan jómódú mint ö, – szépség nélkül – is vehet magának férjet, sőt válogathat is a legklasszabb fickók között, ha rászánja magát, hogy férjhez menjen. A világon minden eladó, csak legyen mivel megfizetni. Tisztában volt vele, hogy mi az emberek véleménye róla és az utóbbi években már nem is nagyon hívták partykra, mert rájöttek: a lemondás mindkét fél számára kellemetlen. Ki tudja meddig ment volna minden úgy mint eddig, ha tegnap nem történik valami, ami fejbekólintotta, azonnali döntésre késztette, ami megértette vele, hogy a szerelem talán nem is olyan fontos, de a gyermek: az igen. Az kell. Miért él az ember, miért töri magát, ha nincs aki emlékezzék rá, ha nincs akit szeretettel halmozzon el, és ne mondhassa neki: kisfiam, kislányom. Ha istentől ajándékként kapott életútját nem folytathatja olyasvalaki, akit, amíg csak él, segíthet, akiben öröme telik, akit szeret, – akkor mi végre jött a világra?

Villámcsapásként érte a felismerés, és azonnal intézkedett: a nyolc dosszié nem véletlenül feküdt az asztalán.

Sosem gondolta, hogy a véletlen ilyen meghatározó fordulatot hozhat, és átprogramozhatja egész életviteli elképzelését. Szinte belerendült abba, amit átélt…

Egy megbeszélésen volt, ahova kocsin vitték, de elküldte a sofőrt, mert aznap már nem volt semmi komoly dolga és – nem tudja mi ütött bele – de mászkálni akart az utcán, céltalanul, meg – megállni egy kirakat, előtt, betérni egy egyszerű bisztróba, kérni egy kávét, vagy italt és nézni az embereket. Azt mondják az arcról a sorsok is leolvashatók. A boldogság szépit, a bánat öregít. A nehéz évek felszántják az emberi arcot és ott hagyják barázdáikat a – valamikor talán gyönyörű – vonásokon. Az életunt tekintet, a tömény ital, egy hajtásra történő felhajtása árulója lehet annak ami legbelül zajlik. Nem nézte merre indul, csak arra figyelt, hogy ne az elit negyed felé vezessen az útja. Taxit mindenhol talál és végre egyszer nem akarta megtervezni minden pillanatát. Alig volt nála némi apró, de elhatározta, hogy a hitelkártyáját nem veszi elő. Kipróbálja milyen: nyolc dollárral nekivágni a városnak, és minden vágyát ahhoz igazítva nézni, érdektelenül, vagy inkább elérhetetlen messzeségből szemlélni a kirakatokat, mozik plakátjait, bisztrók kínálatát.

Aztán meglátott egy kislányt… Állt a sarkon, alig lehetett több tíz évesnél. Igazi Dickensi figura. Sápadt volt, fénytelen szemű, vézna, és esengő tekintettel tartotta csokrait a járókelők elé.- Virágot tessék… friss a virág.

Sarah ránézett a kornyadozó csokrokra, és azokon is megesett a szíve. Vajon mire kell ennek a gyereknek a pénz, ha képes úgy kínálni fonnyadt portékáját, mintha friss lenne, vagyis mindenáron túl akar adni rajta.

Pár lépésre tőle, megállt és figyelt. A járókelők kikerülték, alig vetettek rá egy érdektelen pillantást, senki nem akadt, aki komoly vételi szándékkal megállt volna. Hát ennyire közönyösek az emberek? Kit érdekel mi vihet rá egy gyermeket, hogy talán a szerinte is eladhatatlannak tartott portékáját ilyen esengő hittel kínálja? Ennyire elembertelenedett volna a világ, miközben ö ki sem mozdult az elefántcsonttoronyból, vagy inkább taposómalomból, és elszakadt a tömegektől, a hasonló korúaktól, akikkel az egyetemen még képes volt kapcsolatot tartani.- Hogy adod? – kérdezte hosszú várakozás után az elszontyolodott, de láthatóan nyugtalan kislányt.- Amennyiért kéri.- Gondolom édességet akarsz venni…- Édességet? – nézett fel rá a gyermek, őzbarna, szomorú szemeivel.- Akkor mit? – kérdezte zavartan.- Gyógyszert a mamának.- Beteg?- Azt mondják, csak alkoholista, de én tudom, hogy beteg! – állta Sarah döbbent tekintetét a gyermek.- Iszik?- Ha van mit, de ha nincs: szenved, sir, könyörög. Ha van otthon pénzünk, elissza.- Apád?- Elhagyott bennünket- Ö is ivott?- Ö szoktatta rá a mamát. Azt mondta neki, ha nem iszik vele, megy a kocsmába. A mama sosem szerette az alkoholt, de most már nem tud meglenni nélküle. Hiányzik neki a papa.- Hogy együtt igyanak?- Nem mindig ittak! A papát kitették az állásából, akkor kezdett részegeskedni. Addig öröm volt velük az élet.- De most nem az.- Nem Miss…- Sarah!- Miss Sarah. Nem is tudom néha mit szeretnék jobban: otthon lenni és simogatni a mamát, vagy elfutni, hogy ne lássam mennyire szenved, milyen nyomorultul néz ki.- Vannak testvéreid?- Három.- És ök. hol vannak?- Intézetben.- Anyád adta oda öket?- Nem elvittek bennünket. Erőszakkal. Megértették vele, hogy képtelen az ellátásunkra. Elvonó kurára kötelezték, de amikor kiengedték, újra inni kezdett. Féltem öt.- És te?- Én megszöktem. Majdnem minden héten elszököm, hogy segítsek a mamán. Én vagyok a legnagyobb és kell valaki, aki rendbe tegye, ha…- Szeretném megismerni a mamádat. – határozott Sarah.- Nem sok öröme lesz benne Miss. Sarah. De várnia kell, amíg eladom a virágot, és vehetek valami italt. Ha anélkül megyek haza, sir, veszekszik…- És te mégis szereted?- Hát ki szeresse, ha én sem? Nem az ö hibája, hogy ilyen lett, és ö az anyám.- Gyere vegyünk valami italt. Tekintsd úgy, hogy megvettem a virágaidat. Honnan szerezted a csokrokat?- Szégyellem megmondani… – hajtotta le fejét a kislány.- Azért csak mondd meg.- A virágüzlet kukájából szedtem ki. Ök már nem árulják, gondoltam hátha én még tudok velük mit kezdeni… jobb mint a koldulás. Az olyan megalázó.- Gyere… otthon majd vízbe tesszük őket. Hátha a mamád örül neki.- Valamikor nagyon szerette a virágot. A papa sokszor hozott. De most már semmi nem kell neki, csak az ital.- Akkor induljunk! – mondta Sarah. – Messze laktok?- Nem annyira.- Hívjak egy taxit?- Minek. Öt perc alatt odaérünk, de közben be kell mennünk egy üzletbe és…- Tudom, italt venni!

A következő órát nem felejti el, amíg él. Sok sikeres csatát vívott már életében, üzleti tárgyalásokon, de amikor onnan eljött, úgy érezte, hogy egyik sem mérhető azzal az eredménnyel, amit abban a nyomorfészekben sikerült elérnie.

A régen lebontásra ítélt, de még mindig lakott ház egyik lerobbant szobájában egy kócos hajú, lázas tekintetű asszony indult az ajtó felé, amikor neszezésüket meghallotta. Léptei bizonytalanok voltak, arcán jól látszottak az alkoholizmus jelei. Szinte reszketett, ahogy kezét a gyerek felé nyujtotta.- Hoztál?- Igen! – mondta a kislány és odaadta az üveget. Sarah vehetett volna nagyobbat is, de sem ital nélkül, sem a teljes lerészegedéshez elegendő mennyiséggel nem akart beállitani.- Csak ennyi? – mondta az asszony, miközben odatette a két decis üveget a szájához és ha a kislány el nem húzza, egy hajtásra kiissza az egészet.- Hagyjál belőle mama. Kell éjjel, ha rosszul leszel…

Az asszony szemlátomást megnyugodott. Elsimultak a vonásai, bár szája még reszketett, de eleresztette az üveget, és riadtan nézett Sarahra.- Ki ez? El akarnak vinni? – kapaszkodott bele rémülten a kislányba.- Nem mami… a néni vette neked az italt és virágot is hoztunk. Ugye szépek?- Virágok? Valamikor mindig volt virág a lakásban. Tedd gyorsan vízbe. Holnap eladhatod, és…- Mehet minden tovább, ahogy eddig! – jegyezte meg nagyon szelíden Sarah.- Mit akar? – nézett rá ellenségesen az asszony.- Segitö kezet nyújtani magának, és főleg a gyerekeinek.- Rajtunk már nem segíthet senki.- Csak maga! Aki saját magán nem akar segíteni, az valóban menthetetlen. Úgy hallottam valaha nagyon szerette a gyerekeit.- Most is szeretem! – vágta rá az asszony.- Ha szeretné, maga árulná a szemétből kiguberált virágokat, ha másként nem tudna pénzhez jutni azért, hogy kenyeret vehessen nekik. Ebben a csepp lányban több felelősségérzet van, mint magában. Elszökik az intézetből, hogy italt szerezzen az anyjának mert tudja, hogy anélkül szenved. – sorolta Sarah.

Az asszony az alkoholistákra jellemző, félszeg szemérmességgel, szégyenkezve nézett rá. Olyanok, amikor a fejükre olvassák, hogy italoznak, mint aki hiszi, hogy még tagadhatja megalázó állapotát, de már nem meri kikérni magának a sértő feltételezést.- A férje hol van? – nézett rá Sarah.- Hiszen ha tudnám?- De a gyerekeit csak tudja?- Igen… voltam is náluk… amikor…- Egy darabig nem ivott. – súgta a kislány. Akkor beengedték hozzánk. Szeretném ha kijöhetnénk onnan, ha a mama meggyógyulna és újra együtt lehetnénk, valamennyien. Ha néha meglátogatott minket, a testvéreim körbefogták, belekapaszkodtak és sírtak. Nem akarták elengedni. Pedig ott jó dolgunk van. Mindent megkapunk ami kell, csak a mami hiányzik… és a régi otthonunk. De az nagyon. Inkább éheznénk, de… a mami nem bírja ki. Hozzánk józanul jön be, de mihelyt kilép a kapun… újra iszik. Mi meg ott várunk rá sírva és reménykedve.- Hallja amit a kislánya mond? – kérdezte Sarah.- Hallom, de maga mit akar itt? Mi köze az egészhez?- Tulajdonképpen semmi, vagy minden. Akinek az lenne a dolga, hogy magát észhez térítse, kezelésre küldje, az úgy látszik nem elég erős a feladathoz.- Nem akarok kórházba menni. Undorító amit ott művelnek a emberrel. – tiltakozott hevesen a asszony.- Igen. Minden undorító, ha csak a rossz oldalát nézi az ember. De ha maga is segítene, hogy sikerüljön meggyógyulnia, akkor megint szép lehetne az élet, volna értelme a napoknak, éveknek.- Érti is ezt maga? Egyáltalán hogy kerül ide?- Miss. Sarah adta a pénzt az italra. Vett süteményt is. tessék a tied.- Nem vagyok éhes. Borzasztó volt a várakozás, de most már minden jó. Add ide azt az üveget.- Inkább majd este, hogy átaludd az éjszakát.- Ne ellenkezz… – mordult rá az asszony. – Add ide és hallgass!- Szerintem inkább beszélnie kellene. Maga helyett is. Szükség volna valakire, aki megrázza, észheztéritse! Már a gyerekére sem hallgat? Azt hiszem legjobb, ha most elmegyünk és magára hagyjuk. Gyere kislányom. – mondta határozottan Sarah.- Mit akar? Vissza akarja vinni? Nélküle végem van…- Így nem beszélhet egy anya. Nem zsarolhatja a gyermekét, csak mert aki szeret, az kiszolgáltatottá válik. Ez a kicsi megszökik, vállalja a büntetést, hogy segítsen magán, és annyit sem képes megtenni érte, hogy lemondjon az italról? Pedig képes lenne rá! Biztosan megbirkózna az ihatnékjával, csak akarnia kellene.- Honnan olyan biztos benne? Látott maga már alkoholistát?- Nem sokat, de ne higgye hogy a szegénység és az alkoholizmus édes testvérek. Minden társadalmi rétegben vannak gyenge emberek, akik vagy unalomból, vagy mert nem bírják az élet megpróbáltatásait, a pohár után nyúlnak. Ha nem lenne senkije, azt mondanám: tegyen amit akar, felnőtt ember, dönthet a sorsa felöl. De maga életet adott négy gyermeknek. Ha a többi is ilyen, akkor gyönyörűek…- Szerelem gyerekek! – dünnyögte az asszony. – Maga sosem lesz képes úgy szeretni egy férfit, ahogy én szeretem még most is az apjukat. Pedig már évek óta nem érdemli meg. Sosem menjen férjhez szerelemből. Minél többet ad az ember, annál inkább kihasználják. Bárcsak ne szerettem volna bele soha abba a… abba a…- A szerelem nem gondolkodik. Ha csak azt szeretnénk, aki érdemes rá, nagyon sokat maradnának érzelmi kötödés nélkül. Látom megnyugodott egy kicsit. Figyeljen rám. Beszélni szeretnék magával.- Kórházról szó sem lehet! – jelentette ki harciasan az asszony.- Sem arról, hogy a gyerekei újra szerető családban, maga mellett élhessenek? – kérdezte Sarah.- Innen már nincs felfelé út. Ember nem képes felkapaszkodni, ebből a mocsokból. Megpróbáltam már. Hát nem érti? Alkoholista vagyok. Megütöm a lányom, ha nem szerez italt. Hagytam, hogy elvigyék őket, pedig tudom, hogy az állat is megmarja azt, aki a kölykéhez nyúl. Én már régen nem vagyok anya, még ember sem.- És mindezt egy férfi miatt? – kérdezte enyhe szemrehányással Sarah.- Könnyű magának. Nem tudom van-e férje, és milyen, de ha nincs, vigyázzon, nehogy úgy járjon mint én. Azt hittem szerencsém volt, megtaláltam a legjobb embert, szerettem, szolgáltam és a maguk mocskos társadalma ezt tette vele.- Nem mindenki egyforma erős. Ha ö el is bukott a megpróbáltatások alatt, legalább magának mellé kellett volna állnia- Azt csináltam. Vedeltem vele, mert láttam, hogy örül neki és gondoltam, ha itthon iszik, meg tudom szabni mikor elég. Marad egy kis pénz a munkanélküli segélyből a gyerekekre és a megélhetésre is. Eleinte magamnak alig töltöttem, de rájött. Nem érti maga ezt Miss…- Sarah!- Akkor sem érti. Én sem értettem volna hat – nyolc évvel ezelőtt. Azt hittem mindig olyan marad az életünk, ahogy indult. Szerelem, amelyet nem rághat el semmi, ami a sírig tart.- Ha elfogadja, én segítek magán! – jelentette ki határozottan Sarah.- Pénzzel? Úgyis italra költöm. Ezerszer megfogadtam már, hogy nem iszom többé, de képtelen vagyok megállni.- Mert elfelejtkezik a gyerekeiről. Nem lehet nekik túl nagy boldogság, ha meglátják magát, mégis haza akarnak jönni. Egy ilyen anyát inkább szégyellni szoktak a gyerekei, mintsem szeretni. Még nem késő, még jelent a számukra egyebet is, mint megalázást. Az utolsó órában van. Még visszaszerezheti őket. Szeretnék segíteni magának.- Micsoda maga, misszionárius, vagy az üdvhadseregtől jött?- Véletlenül láttam meg a kislányát és rabul ejtett a látvány, ahogy reményvesztetten próbálta pénzzé tenni fonnyadt virágait. Ha ö bízott abban, hogy a szemétből is szerezhet italra valót magának, akit szeret, akkor miért nem hiszi el, hogy sikerülhet talpraállnia. Ebben a kislányban több erő lenne, mint magában? Lehet, hiszen ö igazán szereti az anyját, de maga már azt is elfelejtette milyen az: megsimogatni a gyereke fejét, odahúzni magához, betakargatni, csókkal kívánni neki jó éjszakát, hallgatni az egész napi beszámolóját, öltöztetni, főzni neki, és élvezni a kacagását… Teljesen elfelejtett mindent?- Hogy is lehetne azt elfelejteni? Azért iszom, mert mihelyt kijózanodom minden eszembe jut ami szép volt és ezerszeresen érzem a veszteséget, ami a férjem hűtlenségével rámszakadt.- Hűtlen lett?- Ha arra gondol megcsalt – e, akkor biztos vagyok benne, hogy nem. Az alkohol nemcsak a személyiségét eszi meg az embernek. hanem azt is, amitől férfi a férfi, vagy legalábbis amiért annak tartja magát. Neki már csak egy istene volt, az alkohol.- Te mit szólsz hozzá kicsim? Akarod, hogy a mami… – fordult Sarah a kislányhoz.- Akarom! – vágta rá, felcsillanó szemmel azonnal a gyermek.- Hallotta? – nézett az asszonyra Sarah. – Tudom hogy nem kis felelősséget veszek a nyakamba: mégis valami azt súgja, tegyem meg. De magának is akarnia kell a gyógyulást, különben a legjobb akarattal is, kudarcot vallok.- Engedje, hogy megigyam a maradékot. Képtelen vagyok gondolkozni, olyan az agyam, akár a kiszáradt spongya. Az alkohol jót tesz. Higgyen nekem… – esengett az asszony.- Add oda! – mondta a kislánynak Sarah, és nézte, hogyan önti magába, utolsó cseppig az italt, az anya. Olyan jóleső sóhajjal vette el szájától az üres üveget, hogy szinte megdöbbent. Ilyen hatalmas erő az alkohol? Ennyire képes uralkodni egy emberen? De minél keményebb az ellenség, annál nagyobb dicsősség legyözni! – keményedett meg benne az elhatározás. – Elmegyünk egy kórházba. Megígéri, hogy ott marad.- Meddig?- Amíg azt nem mondják, gyógyult, haza mehet!- És akkor hazajövök, ide? – mutatott maga köré az asszony.- Nem ide. Egy olyan lakásba, amelyből otthont varázsolhat mind a négy gyerekének. Van valami képesítése?- Egy gyümölcskereskedőnél voltam eladó, amíg férjhez nem mentem. Utána is csináltam egy darabig, de ahogy jöttek a gyerekek, szóval… ott kellet hagynom. Pedig csodálatos foglakozás. A gyümölcsök illata, szépsége, a vevőkkel váltott kedves szavak, mindenki azt mondta az isten is kereskedőnek teremtett. De ma már? Ki venne fel egy alkoholistát?- Senki. De érdemes meggyógyulnia. Négy gyermeknek anya kell és ha maga akarja lesz is nekik. Nem mondom hogy adjon kezet rá, mert tudom: nem biztos abban, hogy meg is tartaná amit ígér, és ha azonnal megígérné nem lenne hitele a szavának. Csak annyit kérek, hogy akarja a gyógyulást. A kislányát visszakísérem az intézetbe, és amíg maga kórházban fekszik, gondom lesz rájuk. Örülsz majd, ha meglátogatlak? – kérdezte kicsit szemérmes mosollyal a kislánytól.- Igen Miss. Sarah! – ragyogott fel a sápadt gyermekarc. – De ugye előtte mindig megkérdezi, hogy van a mama és mit üzen nekünk?- Természetesen. Mit szól hozzá asszonyom? – kérdezte várakozóan Sarah. – Nézzen a kislányára. Esengve kéri. Ennyire nem tud olvasni a gyermeke tekintetébe? Próbálja meg, utoljára. Nem közkórházba viszem. Olyan helyre kerül, ahol jó dolga lesz, de együtt kell működnie velük. Az eleje kellemetlen, aztán egyre könnyebb. Mindennap érdeklődöm hogy van és meglátogatom a gyerekeket.- De hát kicsoda maga?- Valaki, aki sokadmagával azt hiszi, elég ha pénzt ad valamilyen alapítványra, mert azzal megnyugtatja a lelkiismeretét, de most az egyszer közvetlenül szeretnék segíteni, és nem akarok felsülni. Márpedig sikert csak akkor remélhetek, ha maga is segít. Aki nem akar meggyógyulni, azokkal a tudomány is tehetetlen- Mama… mondj igent! Könyörgöm mami! – kérte könnyes szemmel a kislány.- Kerítek egy taxit. – szólalt meg Sarah, hosszú várakozás után, amikor az asszony végre, biccentett.- Addig felöltöztetem a mamát! – ujjongott a kislány és átölelte anyját. – Nagyon örülök mami! Most nem a rendőrök visznek vissza, és ma már ott alhatok a tesókáimmal… te is jó helyen leszel. Csodálatosan szépeket fogunk álmodni mindnyájan. Te is Mami. Miss. Sarah, nézze milyen sovány. Muszáj megszöknöm, ha már nem bírom tovább az aggodalmat. Jó helye lesz? Itthon nem eszik, ha van mit akkor is csak az italt kívánja. Ugye nem kínozzák…- Nem kicsim. Gyógyítják és te is tudod, a gyógyulásért egy kicsit szenvedni kell, de még mindig jobb, mintha minden reménye elveszik az embernek, mert visszafordíthatatlanná válik a baja. Mindjárt visszajövök. Vigyázz rá! – mondta és kifelé indult.- De ugye visszajön? – riadt meg a gyermek. – Mindjárt készen leszünk, nincs mit összekészítenem neki, de ugye ott kap mindent, amire szüksége lesz?- Mindent kicsim! Azonnal visszajövök.

Sarah attól félt, hogy az anya, mint riadt állat, utolsó percben meggondolja magát és kiszökik. Ahogy lefelé ment a lépcsőn megnézte, nincs-e másik kijárata a háznak. Nem volt. Emlékezett rá, hogy nem messze látott egy telefonfülkét. Először a klinikát hívta, ahol az anyja feküdt, és amelyről tudta, hogy különböző szenvedélybetegek gyógyításával is foglalkozik. Bemondta a címet, és mentőt kért azonnalra, aztán taxit hívott és sietett vissza.

A kislány akkor törölte meg anyja arcát.- Megmosdattam ne mondják rá hogy piszkos… mégiscsak az anyám. De ö nagyon gyenge… ha nem kap… orvosságot, menni is alig tud, és ha én nem szököm ki hozzá, senki nem ad neki italt. Vedd fel mami. Ez legalább tiszta. Benn mostam ki. Nem vették észre. A matracom alatt vasaltam ki. A piszkosat már nem viszem be… vagy bevigyem?- Nem kicsim! – mondta Sarah elszoruló torokkal. – Arra már nem lesz szükség. – Van itt valami, ami kedves neked, úgy értem családi fényképek…- Igen. De oda nem szabad bevinni.- Majd én elviszem, és ha a mami jobban lesz a kórházban, odaadom neki, hogy nézegesse. Add ide úgy, dobozostól. Látom iratok is vannak benne. Nyugodtan rám bízhatod. Indulhatunk.

Mire leértek ott volt a klinika kocsija. Az asszony mielőtt beszállt, hosszan nézett a kislányára, aki átölelte a derekát és úgy szorította, mintha minden erejét át akarná adni neki. Aztán, amikor Sarah próbálta lefejteni a vékony karokat az anyáról, az hirtelen lehajolt és megcsókolta… a kezét. Nem tudta megakadályozni benne, de kár is lett volna. Az anya szemében megcsillant a könny, és Sarah úgy érezte, hihet a könnyeknek. Ha a fájdalom felszakad az emberből, minden könnyebb lesz. A betegkisérö besegítette az asszonyt a kocsiba és elindultak. Az ottmaradók hosszan néztek utánuk, majd beszálltak a taxiba és a kislány bemondta az intézet cimét.- Már értesítettük a rendőrséget. Csodálom, hogy még nem értek oda! – fogadta őket a portás. – Csak tudnám hogy lehet ilyen fafejű. Mindig visszahozzák, mégis újra elszökik. Azt hiszi rosszat akarnak neki.- Hallgasson! – emelte fel a hangját Sarah.- Kicsoda maga, hogy rendreutasít? – kapta fel a fejét a középkorú férfi.- Valaki, akinek a pénzéből magát fizetik és aki azt hiszi hogy érző emberek veszik körül az amúgy is szeretetéhes gyermekeket. Ez a kislány ezerszer nemesebb ember magánál. Szóljon fel, hogy jöjjenek érte. Nem fog megszökni többé… ugye kicsim, nem? – hajolt le a kislányhoz, és megcsókolta.- De ugye igaz amit mondott Miss. Sarah?- Én mindig igazat mondok. Mi értelme volna a hazugságnak. Segítek a mamának és nemsokára bejövök hozzátok. Mindennap ne várjatok, de azt, hogy a mami mit üzen, naponta megmondják nektek. Gondom lesz rá, hogy mindig kapjatok üzenetet tőle. Aludj jól és bátorítsd a testvéreidet. Csodálatos kis emberke vagy, örülök, hogy megismerhettelek.- Én csak… szeretem a mamát…- Csak szereted?! – kérdezte kicsit megbicsakló hangon Sarah és örült, hogy feltűnt egy nő az épület ajtajában.

Abban több emberség volt. Kezét nyújtotta a kislánynak, aki engedelmesen adta a magáét.- Köszönjük, hogy visszahozta.- Az édesanyja kórházban van. Holnap telefonálok, hogy érzi magát. Nagyon kérem mindig adják át az üzenetét a gyerekeknek. Hamarosan meglátogatom őket én is, de gondoskodom róla, hogy legyen aki állandóan tartja velük a kapcsolatot.- Csak akkor ígérje, ha be is tartja! – mondta nagyon komoly hangon az asszony. – Talán el sem tudja képzelni, milyen szomorúság éghet egy gyermeki szempárban, ha becsapják, ha csalódik bennünk, felnőttekben. Aranyos négy gyerek…- Az anyjuk meg fog gyógyulni…- Bárcsak igaza lenne! – sóhajtotta az asszony. Tudja ha a nap minden órájában simogatnánk, csókolnánk, ölelnénk őket, ha mindenük meg lenne, akárcsak egy királyi palotában, akkor sem tudnánk pótolni a szülői szeretetet és a legszerényebb, legsivárabb otthont sem. – mondta az asszony és befelé indulva. A kislány addig nézett vissza Sarahra, amíg az épületbe nem léptek.

A portás becsapta utána az kaput. A taxi várt rá, és Sarah szinte beesett a hátsó ülésre. Amikor megmondta, a címet, a sofőr kicsit meglepődött, de mert a taxisok mindenhez hozzáedződnek, indított. A palotának is beillő ház előtt, türelmesen várt, amíg az inas kijött és rendezte a számlát. A busás borravalóval elégedett volt.

Sarah egyenesen a fürdőszobába ment. Olyan érzése volt, mintha tetőtől talpig mocskos lenne, nem kívánt semmit, csak a langyos permetet, de mit akar lemosni magáról? A sajnálatot, a bűntudatot, a döbbenetet, hogy amíg egyesek semmi mással nem törődve a pénzüket próbálják megsokszorozni, addig mások a perifériára szorulnak, és nem mindig a saját hibájukból. Könnyű tanácsot adni annak, aki bajban van, de segitö kezet nyújtani nekik? Ahhoz idő kellene, ezért kényelmesebb a caritas tevékenység. Eddig ö is azt hitte, mindent letud vele, de bajok vannak a szociális hálóval. Amíg egy intézet portása ugy beszélhet egy gyermekkel, anélkül hogy tudná, miért szökik meg, ahelyett, hogy leborulna előtte gondolatban, addig nem lehet bízni abban, hogy az adófizetők pénzén nevelt, hátrányos helyzetű gyermekekből hasznos emberek lesznek. Hirtelen elzárta a csapot, mert érzései átcsaptak a másik végletbe: te élvezed a langyos zuhanyt, miközben emberek ezrei hónapokig nem jutnak fürdővízhez, még az arcukat sem moshatják meg és lassan már az igényük is megszűnik rá. Mindentől el lehet szokni és a legrosszabbat is ki lehet bírni, de lehet-e hagyni, hogy emberek a szabad ég alatt, vagy ólakban lakjanak, miközben a politikusok azzal próbálják nyugtatni magukat és a népet, hogy vannak emberek, akiknek létstílusa a hajléktalan, csavargó életmód, a gyökértelenség, és nem is akarnak mást, csak italt és drogot.

Megtörölközött és az órájára nézett. Alig múlt nyolc. A telefonhoz lépett és a személyzeti igazgatót hívta. Maga sem tudta pontosan mit akart, hiszen először találta magát szembe a rideg valósággal, a gellert kapott szerelemmel, a széthulló családdal, és hirtelen rádöbbent: olyan egyedül van a nagyvilágban, akár az ujja és semmi értelme az önmegvalósításnak, ha csak önmagát boldogit hatja vele. Kell valaki, aki vele örül, vele bánkódik… kellenek gyerekek… akik azt mondják: mami, és ugy ragaszkodnak hozzá, mint az a csenevész, csupa bánat tekintetű kislány. Csodálatos kis emberke, aki a szerzettéért mindenre képes, és megérdemelné, hogy viszontszeressék. De hát hol talál ö olyan társat, akivel még bepótolhatja, ami eddig kimaradt az életéből? Aki nemcsak a pénzét akarja majd, hanem egy kicsit öt is. Nem áltatta magát azzal, hogy valaki érdek nélkül beleszerethet, nem is hinné el, bárhogy is mondaná. Mindenkit elvadított maga mellől, igaz nem is sokan próbálkoztak, de vagy a nagy vagyon, vagy az ö, semmitmondó külseje, szinte érzéketlenségnek ható komolysága, elriasztotta a férjnek valókat. Mit ér a szerelem, ha félresikerülhet, mint azé az asszonyé? Akkor ezerszer inkább a megalkuvó, szigorúan üzleti alapon kötött házasság! Nem mindenki él olyan boldogan mint az ö szülei. Győzzön a józan ész! Legyen az életre szóló kapcsolat szerződésen alapuló megállapodás, amelyben mindkét fél tudja mit vállal, mit várhat, és amit vállalnak, azt tartsák is be. Az igazgató nem lepődött meg a kérésén. Reggel, munkakezdésre ígérte az anyagot.

Csak egy teát kért. Felhajtotta, aztán lefeküdt. A hervadt virágokat áruló, bánatos arcú kislány emlékképével aludt el, a bőrét még akkor is égette a magárahagyatottságában padlóra került, valamikori szerelmes asszony, hálacsókja. Csak betartaná a szavát. Csak akarna meggyógyulni? Holnap beszél a főorvossal. A legjobb ellátást kéri neki, és rendelkezik, hogy mindent megkapjon. Megbíz valakit az üggyel. A gyerekeknek naponta hírt kell kapniuk. Kétezer ember dolgozik neki. Csak akad egy, aki boldogan vállalja a megbízatást, és lelke is van hozzá.

Reggel korán ébredt. Letusolt és egy órával előbb ért be az irodába. Lewis Engel, a személyzeti igazgató pontos volt. A hivatalos idő kezdete után öt perccel, letette az asztalára a dossziét, amely nyolc nőtlen férfi személyi anyagát tartalmazta…- David Darlow? Melyik lehet az. Biztosan találkozott már vele, hiszen szinte mindenkit ismer, de azért van az anyagban fénykép, hogy könnyebb legyen eligazodnia. Kinyitotta a dossziét és végiglapozta. Huszonöt évestől, negyvenötig, mindenféle zsánerű férfiarc. Mind a nyolc más típus. Szőke, barna, fekete, csinos, semmitmondó.

Végignézte egyszer, majd másodszor egy kicsit tovább időzött David Darlow anyagánál, és mint akiben megerősödött, hogy amire készül: helyes, összezárta a dossziét, és hívta a szociális elöadónöt, hogy megbízza az alkoholista asszony és gyermekei istápolásával. Mihelyt magára maradt, újból kinyitotta a dossziét. Az első tárgyalásig volt húsz perce. Gondolta átfutja valamennyi anyagot, de csak amikor már indulnia kellett, döbbent rá, hogy elakadt a második fotónál. Nézte és olvasta David Darlow gyöngybetűs önéletrajzát. Már szinte szó szerint el tudta volna mondani: hol született, mit csinál, mikor végez, mik a tervei.- Talán le kellene írnom milyennek képzelem és borítékolnom, hogy, – ha lesz valami a dologból – elővehessem és megmutassam neki, vagy restelkedjem a tévedésemért. Ki tudja milyen emberközelben? A fénykép csalóka. Nem filmszínészi szépség, de jólesik ránézni. Mintha zavarba jönne, amikor találkozunk, ami nem csoda, én vagyok a kenyéradója, és ez majdnem minden embert feszélyez. Észre akarja vetetni magát, vagy csak egyszerűen tisztel, mint a megfontoltak, a főnököt. Nem. Ez a fickó másként néz rám, ha a liftben, vagy bárhol meglát. Zavarba jövök a tekintetétől. Olyan érzés, mintha levetkőztetne, de nem buja, férfivággyal, hanem valami leírhatatlan gyengédséggel. Előfordult, hogy a szeme pillantásától órákig képtelen voltam szabadulni. Valami furcsa érzés kerített hatalmába: olyasmi, mint amikor egy tengeren hányódó hajótörött sejteni vél egy szigetet, ugy érzi véget ér a hányattatása. Próbáltam elképzelni testközelben: érezni a simogatását, ajka érintését és állni a tekintetét, de nem sokáig bírtam. Kiment a térdemből az erő. Beképzeltem, hogy érdeklődése, nem a főnöknek, hanem a nőnek szól, és elöntött valami zsongító, jóleső melegség. Hinni akartam, hogy érdek nélkül kellenék neki, hogy képes lenne szeretni, elhalmozni a férfigyengédség legvadítóbb csodáival, miközben odasimulok a testéhez, csókolom, szorítom… akarom! Hiszen, ha tudnám, hogy valóban kellenék neki, sutba vágnék minden szemérmet, és ágyba rántanám. Olyan vággyal, ahogy annyiszor elképzeltem már amikor nem jött álom a szememre. Minek is tagadnám, hogy hiányzik a testi szerelem, hogy vágyom valakire, aki megértene, aki fenntartások nélkül szeretne, de ez most egészen más. Nemcsak odasimulni, ölelni szeretnék valakit, eggyé válni vele, hanem férjet keresek, apát a gyermekeimnek, és nem ártana, ha akit választok, életem végéig ugy tudna rám nézni, mint ez a fickó… és legalább ilyen kiállású, ilyen célratörő, ilyen apának is elképzelhető lenne, mint David Darlow. Véletlen, hogy valami furcsa, kisfiús elfogódottsággal, szinte zavarbahozóan figyel, és szinte les rám? Még a végén beképzelem magamnak, hogy van egy titkos imádóm, de ideje hogy két lábbal álljak a földön és döntsek: melyiket a nyolc körül? David Darlov nyolc éve dolgozik a cégnél, most fejezi be a jogi egyetemet, legjobb, ha vele kezdem! – gondolta és kiszólt a titkárnőnek: – Tízre kéretem David Darlowot!

Az előző megbeszélése pár perccel előbb vége tért és mihelyt visszaért a helyére, újra átfutotta David Darlow anyagát. Az életrajz rövid tőmondatokból állt és lényegretörö volt. Ritka, hogy egy beosztott oda merje írni az önéletrajza végére: mivel szeretne foglalkozni, ha lehetőséget kapna rá. Darlow odaírta, és nem is akármilyen tervei voltak. Sarah nem vette észre, hogy miközben olvas, mosolyog.

Pontban tízkor a titkárnő jelentette, hogy Mr. David Darlow bebocsátásra vár.- Kéretem! – mondta Sarah és egy önkéntelen mozdulattal megigazította a haját, amitől némileg zavarba jött, mint aki tudatában van annak, hogy kár a gőzért.

Kopogtak, és belépett David Darlow. Nem is rossz! – állapította meg, belepirulva a férfi tekintetébe. De rajta mi van néznivaló? Igazán vethetett volna egy pillantást a tükörbe, mielőtt behívta. Ugy néz rá, mint… mint egy nőre. Vagy csak a főnöknek szól a tekintetéből sütő érdeklődés? Milyen nyugodt. Pedig fogalma sincs miért hivatta. A legtöbb alkalmazott ilyenkor rosszra gondol, különösen, ha olyan munkakörben dolgozik, mint Darlow, akinek kevés kapcsolata van a közvetlen vezetéssel, és általában a főnökeit kéretik az elnökség tagjai. Vajon mi jár a fejében? Olyan, mintha örülne a hívásnak. Ennyire naiv? Vagy ennyire tele van önbizalommal. El sem tudja képzelni, hogy rossz hírt is közölhetnek vele. De hiszen hallotta: a személyzeti igazgató szerint jóravaló fiatalember és aki tudja magáról, hogy becsülettel dolgozik, mindig nyugodtan állhat oda bárki színe elé. Mosolyog. Ez nem protokoll mosoly. Csak nem fog elpirulni, egy… egy beosztottja előtt? Hova lett a híres magabiztossága, szigora? De hát miért ne hihetné, hogy bármilyen függőségi viszonyban van is a férfival, az a kisfiús mosoly, nemcsak a főnöknek, hanem egy kicsit a nőnek is szól.- Foglaljon helyet kérem. Hamarosan végez. Gondolom nem akarja itt hagyni a céget? – kérdezte hirtelen, mert semmi jobb nem jutott eszébe.- A világért sem Miss. Turner! – ült le Darlow. – Feltéve, ha a cégnek szüksége van rám. Mindig örömömre szolgált, hogy a Turner Trösztnél dolgozom.- Ugy tudom nyolc éve van nálunk! – lapozott bele, egyre nagyobb zavarral az előtte fekvő dossziéba, Sarah. Mi ütött belé? Készen állt a mondanivalója, mint mindig ha valakivel tárgyalásba kezdett, mégsem tudta elmondani, ahogy tervezte. Könnyebb dolga lenne, ha csak hivatalos várakozást látna a férfi tekintetében, de ahogy David Darlow nézi, az már… sértő, vagy inkább hízelgő. Mi van vele?! Nem állja egy férfi pillantását, és fura módon arra sem képes, hogy elmondja, amiért hivatta. Már – már ugy gondolta, elnézést kér, tárgytalan, amiért kérette, de valami azt súgta: rosszul tenné. Miközben a szinte kívülről ismert önéletrajzot olvasva, a férfit hallgatta, sosem ismert tétova harc dúlt benne: tartsa itt, vagy küldje el? Még semmi nem késő, és amit elgondolt, az úgyis örültség.- Igen Miss. Turner. Mint iktatóbeli lóti – futi kerültem a céghez. Aztán amikor összejött annyi pénz, hogy beiratkozhattam az egyetemre, tanulni kezdtem. Kétszeri kényszerpihenővel, lassan befejezem.- És jogász lesz! – szögezte le Sarah, fel sem tekintve.- Szeretnék.- Már biztos, hogy sikerül.- Mindent megtettem érte. – Miss Turner.- Ideje lenne szétnézni, hol találhatnánk magának egy megfelelö állást.- Önre bizom Miss Turner! Ha a cégnél maradhatok, nagyon boldog leszek! – mondta olyan hangsullyal, mintha szerelmet vallana.- Ennyire ragaszkodik hozzánk? – nézett fel Sarah, de abban a pillanatban meg is bánta. Ahogy a férfi ránézett, az már több volt, mint zavarbaejtö. Furcsa izgalmat érzett, felszabadult örömet, olyasmit, aminek semmi köze a fejhez: a sziv tájáról indul és lassan, jólesöen huzódik le a ágyéka felé. Belepirult a felfedezésbe. Mit képzel ez? Nem könnyű nöcskével beszél, hanem a főnökével, akitől jövőbeli sorsa függ… fortyogott benne az egyre inkább elbizonytalanodó felháborodás, vagy inkább remény féle. A melegen sütő férfitekintet meglepte, már – már elbizonytalanította, és bánta, hogy belekezdett az egészbe.- Minden vágyam, hogy itt maradhassak! – jelentette ki David- Akkor is, ha nem tudunk a végzettségének megfelelő munkahelyet találni?- Akkor is! – jelentette ki határozottan a férfi.

Sarah elképedt. Miért ilyen elszánt? Olyan jól fizetjük az embereket, hogy megéri, szögre akasztani egy kin keservesen, nagy áldozatok árán megszerezett diplomát?- Csak ennyire fontos magának a jogi pálya?- Nagyon fontos Miss. Turner, de reménykedem, hogy sikerül összekötnöm a kellemest a hasznossal.- Mit ért hasznos alatt?- A jogi tudományt, amit nem azért tanultam meg, hogy kiaknázatlanul hagyjam.- És annyira kellemes nálunk dolgozni! – mosolyodott el Sarah. – Jó volna, ha minden dolgozónknak ilyen hízelgő véleménye lenne a cégröl.- Dolgozni mindenütt kell, Miss. Turner, és az ember csak ugy lehet kiegyensúlyozott, boldog, ha ugy dolgozik, mintha a kedvenc hobbyjával töltené az időt. Észrevétlenül, örömmel, fáradhatatlanul. Nekem eddig is szerencsém volt. Pár éve már olyan munkakörben dolgozom, amely kapcsolatban áll a joggal, és ugy érzem hasznomat veszik. Szerződéseket szövegezek, tárgyalásokon veszek részt, természetesen csak megfigyelőként, de előfordult már hogy elfogadták az észrevételemet. Ezt természetesen nem dicsekvésképpen mondom, csak hogy megértse, mi okoz örömet az embernek a munkája során. Addig kicsit nehéz volt, amíg bejutottam az egyetemre, de a bizonyítási vágy nagy erő. A szüleim egyszerű emberek. Apám nem tanulhatott. Erején felül vállalta volna, hogy egyetemre járat, de én nem fogadhattam el tőlük. Munkában megfáradt emberek, és még az öregségüket is megnehezítsem? Mindig hittem abban, hogy bárki boldogulhat, ha tesz is valamit azért, hogy jobb sora legyen. Sok mindent csináltam, mire ide kerültem. Voltam kifutó, liftes, tányérmosogató, de semmit nem tartottam terhesnek, mert hittem abban, amire vágytam. Sokat köszönhetek a cégnek.- Ösztöndíjra is pályázhatott volna!- Hál istennek jól fog az agyam. Nem tudtam volna mivel eltölteni azt a rengeteg szabadidőt, és így legalább naponta bejárhattam ide.- Ugy mondja, mintha olyan nagy öröm lenne, nap mint nap bejárni és…- Más is ezt teszi, és örömét leli benne! – szólt közbe David, de Sarah tudta, hogy őrá célzott vele. – Ne tartson örültnek Miss. Turner, de nekem nyolc éve öröm felébredni és elindulni… ide- Azért ne vigye túlzásba! – jegyezte meg furcsán Sarah.- Csak azt mondtam, amit érzek.- Kérni szeretnék magától valamit. – kezdte elszántan a lány, mert hirtelen eszébe jutott egy csavar, amivel szépíthet kicsit az elképzelésén.- Parancsoljon velem.- Mikor akar megházasodni? Gondolom van már valaki, akit…- Nincs! – vágta rá, talán túl gyorsan is, David Darlow.- Csak nem azt akarja mondani, hogy…- Nincs komoly partner az életemben. Az ember ne gondoljon családalapításra, amíg minden feltétel nem adott. Persze van aki olyan feltételeket szab, amit sosem érhet el… – jegyezte meg csendesen a fiu.- Megtudhatnám mi gátolta, vagy gátolja abban, hogy családot alapítson? – kérdezte Sarah.- A legelső és szerintem legdöntőbb, hogy nincs aki ugy szeressen, ahogy én öt, vagyis hiányoznak a kölcsönös, mély érzelmek, amelyek nélkül bűn lenne összekötni két ember életét – mondta egyfolytában a szemébe nézve, nagyon komolyan a férfi.- Ugy gondolja? – lepődött meg Sarah.- Nemcsak gondolom, hiszem is. A házasság komoly dolog és csakis közös megértésre, szeretetre lehet alapozni.- Most jól feladta nekem a leckét! – nevette el magát, kissé kényszeredetten a lány.- Azzal, hogy őszintén elmondtam, mi az elképzelésem a családalapításról? Ön kérdezte Miss. Turner, és én nem szeretek köntörfalazni.- Meg sem próbálta elképzelni, miért kértem, hogy jöjjön le hozzám?- De igen. És hogy őszinte legyek, először arra gondoltam, hogy hibát követtem el, amiért megérdemlem a fejmosást. De jobban végiggondolva semmit nem találtam, amivel kiérdemelném a szemrehányását. Ám ha ön másként látja, tegye meg.- Arra ott lenne a közvetlen főnöke, és gondolom maga nem is olyan hibázós fajta, legalábbis az illetékesek szerint.- Örülök, hogy kivívtam a bizalmukat, Miss. Turner – jelent meg az a kedves, kisfiús, szinte szégyenlős mosoly a férfi szép ivó, érzékien vastag szája sarkában.- Ne lepődjön meg Mr. Darlow, de volna egy ajánlatom!- Megtisztel vele.- Nem tudom ugy lesz – e? – tétovázott még mindig Sarah.- Hallgatom Miss. Turner.- Vegyen el engem feleségül! – mondta ki szinte szótagolva miközben a szeme sem rebbent. A várt hatás nem maradt el. Sosem látott még férfit annyira elpirulni, méregbe gurulni, vagy elképedni. Hirtelen nem is tudta, melyik jelző illett volna leginkább a gyors elváltozásra, amely a kedves, kisfiús mosolyú arcot ugy megkeményítette. Pillanatok alatt egy három felvonásos dráma játszódott le az elsápadó arcon. Nem tévedett: első reakcióként öröm villant fel a férfi tekintetében, aztán megriadt: hátha nem jól értette, amit hallott, majd valamiféle gőg, vagy inkább mélységes csalódás keményi tette meg a vonásait. Szeme döbbenten meredt rá, és reszkető szájjal kérdezte:- Biztosan rosszul értettem Miss. Turner, de…- Jól értette. Azt kértem, hogy vegyen el engem feleségül.- Hát, ami azt illeti sok minden megfordult a fejemben, amikor megtudtam, hogy hivat, de… ugye csak viccel velem?- Nem. Komolyan beszélek. Tehát?- Nem is tudom mit mondjak?- Akkor segítek! – talált magára Sarah, mintha egy üzleti tárgyaláson lenne. – Kötelességem, főleg, azok után, amiket a családalapítási elképzeléseivel kapcsolatban mondott. Ez nem lenne igazi családalapítás, csupán házasságkötés, amely szerződésen alapulna. Pénzről van szó. Sok pénzről!- Gondolhattam volna… – bökte ki öszintén, David.- Azt hitte, szerelmes vagyok magába?! – kérdezte majdnem reménykedve a lány.- Világért sem, de azt reméltem, hogy olyasvalamit kér tőlem, amivel a cég, vagy az ön segítségére lehetek.- Olyasmit kértem. Tizenötmilliót szerezhetünk ezzel a házasságkötéssel, amely magára semmiféle kellemetlen kötelességet nem ró. Még azt sem, hogy tegyünk ugy, mintha házasok lennénk. Ne vágjon kérem ilyen kétségbeesett képet! – sajnálta meg Dávidot, egyre jobban elbizonytalanodva, Sarah. – Remélem köztünk marad, de meghalt egy nagynéném, aki dúsgazdag volt, és mindenét a macskájára hagyta. Egy esetben fordíthatnám azt a rengeteg pénzt, – mondjuk a rászorulók továbbtanulására, lakásé pitésre, árvaházak támogatására, vagy bármi más, nemes célra: ha férjhez mennék. Drága néném ugyanis vénlány maradt, és amíg élt mindig próbált meggyőzni hogy egy ideig jól elvan az ember egyedül, de ahogy múlnak az évek egyre inkább bántja, hogy nem köttette be a fejét, amikor itt lett volna az ideje és nem hozott világra gyerekeket. Sosem érezhette, hogy fontos valakinek, hiába vettük körül gyengédséggel, már amennyire időnk és a lakhelyeink közötti távolság engedte. Természetesen sok mindenben hasonlítok a nagynénémre, és bevallom, eszem ágában sincs igazából férjhez menni, legalábbis egyelőre nem. De értette a tréfát az öreg hölgy, és azt is tudta, hogy ilyen nagy vagyont nem engedek macskára szállni, ezért – csupa szeretetből – kényszerhelyzet elé állított. Remélem nem kell elsorolnom, hogy apám halála óta is hány alapítványt tett a cég, vagyis ismeri az ilyen célokhoz való hozzáállásomat. Azért mert nekem szerencsém volt a startnál, kötelességem minél több fiatalt segíteni. Akar velem együttműködni egy macska örökségének megkaparintásában? Szegénykém ugy sem sokáig élvezhetné a töke hozamait, hiszen tizennégy éves, és kiscica kora óta ismerem, azt is mondhatnám, hogy szeretem. Ha magának megnyugvás: mielőtt válaszol ígérem, hogy mindig olyan jó dolga lesz, mint amíg a gazdija élt. Nem el öle vesszük el a pénzt. A hátralévő napjait igyekszem bearanyozni, de a jussot sem szeretném elszalasztani. A végrendelet szerint csak akkor lehet az enyém a pénz, ha még a cicus életében férjhez megyek, különben a korántsem csekély hagyaték, – később – valamelyik állatmenhelyre száll. Nem vagyok irigy természetű, de sok millió ember boldog lehetne, ha olyan sorban élhetne, mint egyik másik állat. Maga mit gondol?- Természetesen elvileg mindenben egyetértek Miss. Turner, csak…- Csak?- Meg kell gondolnom! – nyögte David.- Bevallom zavarba hoz. Mi van ezen meggondolnivaló? Üzleti ajánlat. Maga sem jár rosszul. Mihelyt a cicus elalszik, beadjuk a válókeresetet. Pár hónap, vagy egy – két év, és újra szabad lesz. Vagy annyira csúnya vagyok, hogy nem lenne hajlandó velem odaállni az anyakönyvvezető elé, két idegen tanú jelenlétében?- Maga nekem a legszebb a világom Miss. Turner! – bökte ki öszintén, David.- Csak udvariaskodik, vagy valóban nem tart csúnyának? – sejlett fel Sarahban a remény. – De akkor min gondolkodik? – Tehát? – sürgette volna a férfit. – Tudja hogy már majdnem húsz perce tárgyalunk egy nem túl jelentős ügyről? Ha másról lenne szó, réged régen berekesztettem volna az alkudozást, de terveim vannak azzal a pénzzel, és egyedül nem juthatok hozzá. Gondoltam maga megért, de ha ugy ítéli, hogy rossz fényt vetne magára a dolog, van még hét szóba jöhetö férfi a vállalatnál, akiknek talán eszükbe sem jut gondolkodási időt kérni, mert fejlettebb az üzleti érzékük. Százalékot akar az örökségből, vagy…- Hova gondol Miss. Turner, de nálam más az üzlet és más a magánélet. A kettőt nem szívesen keverném össze.- Vagyis vegyen ezt visszautasításnak?- A világért sem akartam megsérteni, de annyira meglepett a kérésével, hogy magamhoz kell térnem. Meg kell emésztenem…- Ahogy gondolja, de azért választottam éppen magát, mert legrégebben dolgozik a vállalatnál… és ahogy elmondta, egészen alulról kezdte…- Az, hogy sosem ijedtem meg a munkától még nem jelenti azt, hogy megalkuszom. – jelentette ki kicsit sértetten David.- Nem akartam bántani, csupán megpróbáltam emlékeztetni a tényekre. Csak tőlem ijedt meg, vagy inkább a házasságtól? Mégis lenne valaki a talonban, akinek már eligérkezett?- Hazudnék ha azt mondanám, hogy gondolatban nem foglalkoztatott ez a dolog, de akivel kapcsolatban elképzeléseim voltak, az…- Vagyis meg kell beszélnie valakivel?- Csak önmagammal kell tisztába jönnöm Miss. Turner. Kicsit hirtelen jött az egész…- Egy jó üzletember percek alatt képes dönteni.- Sosem mondtam, hogy jó üzletember vagyok. A jogot választottam hivatásomul, és az egyetemi évek alatt megszoktam, hogy minden döntést alaposan meg kell fontolni, mérlegre tenni a lehetőségeket, felmérni a következményeket, kiválasztani a legjobb megoldást.- Két perce van, hogy döntsön. Ha kimegy innen, már nem jöhet vissza azzal, hogy meggondolta. – jelentette ki határozott keménységgel Sarah.- Két perc, ilyen nagy horderejű dologban?- Nézze az óráját Mr. Darlow! – kérte a lány, kicsit sértődötten. – Ahelyett, hogy a plafonig ugrana örömében egy ilyen ajánlat hallatán, még feltételeket szab? Gondolkodik? De hát min? Igaz is: nem mondtam, hogy abban a percben, amikor elválunk, ötmillió dollárt utaltatok át a számlájára, amellyel szabadon rendelkezhet. Ez egyharmada annak, amit én, vagy általam a rászorulók nyernek az ügyön. – tette hozzá, maga sem értette miért.- Az ügyön?! – horkant fel David Davlow.- Ha valakinek hát nekem volna félnivalóm, hogy nem akar elválni, hogy megpróbál zsarolni, hogy sokkal több kárt okoz, mint amennyi hasznot hozhat a cégnek ez az egész… elméletben – sorolta egyre elkeseredettebben a lány. Nem értette miért lázadozik? Miért érzi magát sértve a visszautasítás miatt. Miért hitte, hogy minden férfi ráveti magát a pénzre, akár egy tigris, kiszemelt áldozatára Miért éppen ezzel a fickóval kezdte, akinek van önérzete, akinek fontosabb az, amit valaki iránt érez, mintsem bármennyiért is kockára tegye a kapcsolatát.- Ne sértsen meg, Miss. Turner. Ne nehezítse meg a dolgomat Ha ráállok csak azért teszem, mert nemes célra szánja a pénzt. Gondolja, hogy én megtartanám amit nekem szánt?- Gondoltam, kapva kap egy olyan összegen, amellyel önállósíthatja magát, megalapozhatja az egzisztenciáját.- Még az ajánlata előtt elmondtam, hogy szívesebben dolgoznék továbbra is Önnek.- Évekig dolgozhat nálunk, de ennyit nem igen kap.- Sosem érdekelt a pénz!- Akkor nincs mit beszélnünk Mr. Darlow! – állt fel Sarah. – Ha magát nem nyugtatja meg, hogy mindent szerződésbe szedünk, hogy az önt illető összegről bárhogy rendelkezhet, és attól sem kell félnie, hogy a személyes szabadságát sérelem éri. Csak addig tartanám “rabságban” amíg a cicus él. Addig is függetlenek leszünk egymástól, ugy élünk mint eddig. Biztos lehet benne, hogy nem maradok a nyakán. A válóperen már nem is kell személyesen megjelennünk, de az esküvőt nem úszhatjuk meg. Más nem mondhatja ki helyettünk az igent.

A férfi szemben állt vele és láthatóan kínlódott. Nem akarta megbántani.- Éppen emiatt nehéz a döntés Miss. Turner! Ugy terveztem, hogy azt a komoly lépést, csak egyszer vállalom az életben!

Saraht meglepte a válasz.- Ennyire romantikus? – kérdezte kicsit hitetlenkedve.- Ebben, igen.- Tehát?- Rendben van! – mondta ki nagy nehezen David.- Végre! – nyújtotta a kezét a lány. – Köszönöm! Megkérhetem, hogy az iratait adja le a titkáromnál. Ö majd elintéz mindent. Nem kell kényelmetlenségeket vállalnia, miattam.- Én szeretném elintézni, ha kaphatnék rá egy kis szabad időt. Legalább az illúzióm legyen meg, hogy házasodom, és kedvem szerint intézhessem a ceremóniát… valahogy ugy, mint egy boldog völegény.- Boldog vőlegény? – nevetett fel furcsán a lány.- Magát nem bántaná, ha világgá futna a házasságunk híre?- Miért bántana? Maga nötlen, én hajadon vagyok, kinek mi köze hozzá, hogy…- Érzelmek nélkül intézi ezt is, mint az üzleti ügyeit! – fejezte be a mondatot a férfi.- Valóban! Kinek mi köze hozzá? Ezt jól megkaptam! – tette hozzá furcsa nevetéssel. – Habár igaza van. Más ez, és más az üzlet, még ha minden a pénzért történik is. Azt hiszem mégis az volna helyes, ha nem tudnának róla. Maradjon a kettőnk titka. Nem mintha érdekelne mit mondanának a válás után, de biztos hogy bennem találnának hibát. Nem szeretem ha találgatnak, és mivel úgyis elválunk, csináljuk ugy, mintha semmi nem történne, vagyis tartsuk titokban. Hazaszólok, hogy készítsék össze a szükséges iratokat, és maga értük megy. Aztán ne is lássam, amíg nem tudja mikor, hol és milyen megjelenést vár el tőlem. Remélem nem akarja, hogy talpig mirtuszos menyasszonynak öltözzem?- Bevallom Mindigis arról álmodoztam, hogy… – pirult el fülig David.- Odacsődítenénk a fotósokat, aztán engem hibáztatna, hogy kényelmetlen helyzetbe hozom. – kötekedett, reménykedve a lány.- Menjünk egy másik városba. Mondjuk oda, ahol születtem. Ott senki ismeri magát! – csillant fel David szeme.- Annál többen a város szülöttét! – jegyezte meg némi iróniával Sarah.- Bízza rám. Ha akarja a szüleim sem lesznek jelen…- Szülei? Mit keresnének ott, éppen ök.?- Mindig őszinte voltam hozzájuk. Fájna, ha mástól tudnák meg, hogy a fiuk, ha némi furfanggal is, de a tudtuk nélkül kötött házasságot. Ök. nagyon szépen élnek. Szeretik egymást. Ahogy ismerem őket, biztosan neheztelnének rám, ha tudnák, hogy maga nem szeret…- Hohó barátom, mi az a hogy én nem szeretem? Ugy beszél, mintha maga szeretne. Szögezzük le hogy érdekházasságot kötünk és egyikünknek sincs mit a másik szemére vetnie. Rendben van? A szüleit pedig magára bízom! Ha akarja meghívhatja őket. Vállalom a színjátékot, amíg el nem indulunk hazafelé.- Köszönöm a megértését, Miss. Turner.- Hívjon Sarahnak. Ugy értem, ha négyszemközt vagyunk! – tette hozzá, belepirulva a lány.- Köszönöm… Sarah… – mondta, szinte sóhajtásszerűen David- Induljon. Mire odaér a házhoz az irataimat borítékba teszik. Várom az értesítését, és köszönöm. Remélem a vizsgáiba nem okozok zavart.- Nem. Az utolsót egy hét múlva kell letennem.- Addig azt is elfelejti, hogy megnösült.- Ha igazi házasságkötés lenne, életem végéig nem tudnám elfelejteni! – mondta öszintén, a férfi.- Gondolom tanulnia már nem kell, de ha igen, nincs ami elvegye a figyelmét az anyagról, elvégre nem egy szédült szerelmes forgatja a könyvet, hanem egy botcsinálta üzletember, aki csinál egy jó boltot.- Legalább ne bántson. – kérte a férfi. – Megígértem, tehát nem szeretném visszavonni a szavam, de legalább ne vessen meg, amiért belementem. Természetesen honoráriumról szó sem lehet.- Hova gondol? Inkább hálás vagyok, mintsem megvetném! Ugy gondolom, magának sem ez lesz a nagy kaland az életében. Mindketten reménykedhetünk még igaz szerelemben, és egy életre szóló házasságban is.- Remélem Miss. Turner! – mondta David Darlow, és az ajtó felé indult. Már majdnem elérte, amikor – maga sem értette hirtelenséggel visszafordult. – Nekem is lehet egy kikötésem?- Attól függ, mi az? nézett rá elképedve Sarah.- Elfogadom, hogy a házasság névleges, hogy semmiféle kapcsolatunk nem lesz egymással, miután kimondtuk az igent, és ha elfogadom, be is tartom, de… szeretném egyszer, egyetlen egyszer a karomban tartani…- Ugy érti, hogy…- Igen. Töltsön velem egyetlen estét, vagy éjszakát, ahogy gondolja, vagy ahogy érdemesnek tart rá. Mondjuk ma nyolckor a Hilton bérelt lakosztályába…- Maga megörült!- Ez sem meghökken több kérés, mint a magáé, és én teljesitem.- Ráadásnak adjam magam, és játsszam meg, hogy a vágy űz a karjaiba?- Csak adja magát! – kérte szinte rajongó tekintettel David.- Szó sem lehet semmi ilyesmiről. A testem nem adom…- Mert nem kellenék magának?- Nem is gondoltam ilyesmire. Csak az örökség járt a fejemben, amikor…- Nem hiszem el. Maga sokkal hidegfejübb üzletasszony annál, mintsem ne mérte volna fel a lehetséges helyzetet, mielőtt ajánlatot tett a házasságra.- Ezt meg hogy érti?- Gondolom olyan férfival nem szövetkezne, még látszatra sem, aki nem szimpatikus és…- Más a szimpátia és más a testi szerelem. Nehezen tudom elképzelni, hogy érzelmek nélkül, csak ugy…- Ki mondta, hogy érzelmek nélkül? Elégedjék meg azzal, hogy én már kívánom, vágyom magára… a többit bízza a sorsra. Hátha magának sem lesz kellemetlen. A lakosztály szabad. Hozzám tartozik a felügyelete, vagyis a hely adott, én ott leszek, csak magától függ, hogy teljesülhet-e amit tőlem kért. Akkor este nyolckor.- Ez zsarolás!- Talán, de érzelmi zsarolás, és amit maga kért tőlem azt is tekinthettem volna valami hasonlónak. Én mégis vállaltam és vállalom is, amit ígértem, akár ott lesz a szállóban, akár nem. – Isten vele Miss Turner! – mondta David és kisietett.

Sarah döbbenten nézett utána, de lassan elfogta valami furcsa, kellemesen zsibbasztó érzés: az ajánlat nem sértő, inkább jóleső…

Egész nap nem tudta kiverni a fejéből a David Darlowal történt beszélgetést. Micsoda fickó?! Már indult volna haza, amikor eszébe jutott a klinika. – Szédült liba! – gondolta, miközben tárcsázott.- Nem sok jót mondhatok Miss Turner. A mája nagymértékben károsodott, a szervezete leromlott – mondta a professzor.- Van remény arra, hogy…- Ha kész együttműködni velünk, de még nem tudom milyen mértékben esett szét a személyisége a mértéktelen alkoholizálástól Persze, ha meggyógyul sem élhet már ugy, mint egy egészséges ember. Az alkoholisták mája megsínyli a szenvedélybetegséget, ami azt jelenti, hogy kíméletre szorul. Be kell tartania az étkezési előírásokat, egy ideig gyógyszeres terápiára szorul, de mindenek előtt akaraterő szükséges a gyógyításához. Ugy döntöttünk, hogy mielőtt elkezdőnk az alkoholelvonását, egy kicsit feljavítjuk, lelkileg is. Ön kérte, hogy a lehető legkíméletesebben bánjunk vele. Elmondta hogy volt már elvonón és nagyon meggyötörték. Nem akarom, hogy ugyanez legyen osztályrésze nálunk is. Tudja, ha egy kicsit erősebb lesz fizikailag, könnyebben ráhangolódik a kúrára pszichésen is, és együttműködik velünk, hogy megszabaduljon ettől a káros szenvedélytöl.- Miben tudnék segíteni?- Szerintem már az is óriási segítség, hogy ideküldte. Ugy tudom vannak gyerekei… talán velük lehetne tartatni benne a lelket.- Minden elkövetek, hogy kapcsolatba maradjanak. A kicsik intézetben vannak.- Ahonnan nem igen engedik ki öket.- Lehet, de ha Ön javasolná, hogy jót tenne az anyjuk állapotának, talán később kiadnák őket egy – két órára.- Nem rossz ötlet, ha Ön vállalja!- Helen Camp kapott megbízást az ügyek intézésére. De természetesen, amikor a gyerekek először mennek oda, én is szeretnék jelen lenni. Egyébként milyen állapotban van?- Mondjam azt, hogy letargikus? Mintha egy parányi akaraterö mocorogna benne, de hát a jelenlegi helyzetből még nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket, hiszen köztudott, hogy az alkoholbeteg, ha ihat, könnyebben veszi az életet, vagyis bármit megígér. A baj akkor kezdődik majd, ha kap ugyan inni, de nem a legkellemesebb élményben lesz része… utána. Addig meg kellene erősíteni benne a lelket. A pszichológusunk naponta többször beszélget vele. Mondja meg kérem Miss. Campnak, hogy tartsa a kapcsolatot a doktornövel.- Köszönöm, Uram! Ugye nem beszélhetek vele?- Dehogynem. Semmi akadálya. Azonnal odakapcsoltatom hozzá Minél több ember segítőkészségét érzi, annál nagyobb reménye lehet a gyógyulásra – mondta a doktor, majd némi szünet után, egy tétova hang szólt bele a kagylóba.- Engem keres?- Ha maga Elizabeth Cornett, akkor igen. Sarah vagyok. Hogy érzi magát?- Fáradtan, pedig jól aludtam, mégis fáradt vagyok. Mihelyt elszáll bel ölem a mámor, kimegy az erőm is.- Az alkohol csalóka barát, asszonyom. Nem érdemes hinni benne. Cserbenhagyja a belekapaszkodókat.- Az orvos szerint az erőtlenség a fáradtság igazi oka, mert odakinn mindig az iváson és nem az evésen járt az eszem. Nem nagyon figyeltem magamra, csak az italra vágytam. Itt ráérek elpilledni, mert tudom, hogy ami kell, úgyis megkapom. Köszönöm Miss. Sarah.- Remélem nekem is lesz okom a hálálkodásra.- Ezt meg hogy érti?- Ha azt hallom, hogy türelemmel viseli a kezelést, előre is köszönöm. Ne feledje, semmire nem megyünk a maga akarata nélkül.- Hogy vannak a gyerekek?- Jól! Mit üzen nekik? Mindjárt felhívom őket. Lisa megnyugodott.- Mit üzenhetnék? Hogy legyenek jók… de van-e jogom nekem olyasmit kérni tőlük, amit…- Van. Egy szülőnek mindig jóra kell intenie a gyermekét, akkor is, ha ö maga nem jár elő jó példával. Kitaláltam valamit és előbb ugy gondoltam, nem mondom el magának csak, ha gyógyultan kijön onnan, de tudom, hogy kegyetlenül rossz érzés a céltalanság, és kell egy kis kapaszkodó. Gondolom megfordult már a fejében, hogy ha meg is gyógyul, mire megy vele. Visszamenni abba az odúba, állást szerezni, hogy bizonyíthassa: képes ellátni a gyermekeit, harcolni, hogy visszakaphassa őket, nem a legkecsegtetőbb kilátás, ugy értem inkább elkeseríti, mintsem erőt adna. Nem hagyom magára, feltéve, ha betartja, amire nem adott ugyan kezet és ezt külön becsülöm magában. Az ember csak olyat ígérjen meg, amit biztosan képes is betartani. Jól figyeljen: ha egészségesen kijön onnan, rendes lakás várja, egy kis üzlettel, amiben zöldséges boltot nyithat. Eleinte segítsége is lesz, aki bevezeti magát az üzlet rejtelmeibe. Gondolom kijött a gyakorlatból.- Istenem… maga csak viccel velem.- Miért tenném? Ez a tervem, amit megígérhetek, de a gyógyulása ellenében. Azért mondom el, hogy legyen miben bíznia, miről álmodnia, vagy lélekben megkapaszkodnia, ha ugy érzi nem bírja tovább. Mihelyt kezdődik a kezelés, ott nem juthat italhoz, ne is próbálkozzék. Ki kell bírnia, Idekinn nehezebben boldogul majd mert itt már nem lesz ami visszatartsa.- Maga olyan jóságos Miss. Sarah…- Csak olyasmit teszek, amit a helyemben talán maga is megtenne velem. Tehát hívom a gyerekeket és megmondom nekik, hogy jobban van. Jól aludt, és… mit mondjak még?- Hamarosan meggyógyulok. Imádkozzanak értem és…- Tudom: legyenek jók. Azt hiszem ezt nem is kell mondania nekik. A kis Lisa szeretete csodálatraméltó. Még tíz éves sincs, és felnőtteket megszégyenítő emberséggel állt maga mellé. Gondoljon rá, ha gyengének érzi magát és a többiekre, akiket még nem ismerek, de biztosan ugyanolyan aranyosak, jólelkűek, mint ö. – Bucsuzott Sarah, és hívta az intézetet.- Mind a négyen jól vannak: – mondta az ügyeletes nevelő. – Járt itt Miss. Camp és rengeteg ajándékot hozott. Amit külön köszönünk, hogy nemcsak a négy Cornett gyereknek. Mindegyiknek jutott valami. Tudja itt minden ezerszeresen tud fájni, az irigység is könnyebben szárba szökken, de miss. Camp olyan remek ráérzéssel ajándékozta meg a kicsiket, hogy jó tündérnek hitték.- Most beszéltem Mrs. Kornettel. Csókolja a gyerekeit és azt üzeni nemsokára meggyógyul.- És ön hisz ebben, Miss. Turner? – kérdezte, hitetlenül a nevelönö.- Ha az ember nem hinne, nem is lenne értelme az életének.- Ez igaz. Hit nélkül itt sem bírná ki, két napnál tovább senki.- Biztos vagyok benne. Tudja ha az embernek volna ideje rá hogy hosszabban elgondolkozzék a világról, elámulna milyen tökéletesen működik minden. Nem véletlen, hogy nem vagyunk egyformák. Baj lenne, ha mindenkit egy dolog boldogi tana. Lélekben mindig leborulok azok előtt, akik olyasmire képesek, amit én nem tudnék véghezvinni. És ne csak arra gondoljon, hogy az emberi elesettség, komoly próbatétel egyeseknek, nem mindenki képes ellátni a segítségre szorulókat, hanem minden másra is, amire én képtelen volnék. Sok mindenhez nem értek, de csodálni tudom, másokban, ami bennem nincs meg. Nem lehet mindennek mestere az ember, de legalább becsülje a mások munkáját. A portásuk elég szívtelen ember. Nem odavaló…- Igen… már mástól is hallottunk panaszt rá, de féléve van a nyugdijig.- Az alatt is sokat árthat a gyerekeknek. Adjanak neki más beosztást. Olyat, ahol nem találkozik a gyerekekkel. Egy sértő szó, vagy megalázó vélemény, még a felnőttekből is agressziót vált ki, hát még egy védtelen apróságból, aki hiszi, hogy a felnőttek okosabbak nála, fel kell néznie rájuk, mert minden ugy van, ahogy ök. mondják. Ha vannak, akik szórják a gyomot, nem győzzük irtani a gazt. De nem tartom fel… gondolom van dolga annyi gyerekkel.- Az előbb oltottam le a lámpát a szobákban. Lisa még ült az ágyban. A kicsik már aludtak. Kérdeztem mi a baj? Azt mondta egy üzenetet vár…- Jaj, istenem. Hívhattam volna már előbb is. Mondja meg neki kérem, mit üzent az anyjuk és ígérem, hogy holnap előbb adunk hírt, s amint lehet, meglátogatom őket. Mondja meg neki, hogy Sarah csókolja. Biztosan megörül neki, Nehogy azt higgye, nem tartom be, amit igértem.- Máris megyek Miss. Turner. És köszönöm, a kicsik nevében, ugy értem valamennyiében, akiknek ma nagyon boldog napot szerzett. Nem mintha az állam nem látná el őket mindennel, amire szükségük van, de más az amikor kívülről jön valami, és személyhez fürödik az ajándék. Amit így kapnak jobban meg is becsülik. Ha ilyen emberrel találkozom, mint maga, mindig meghatódom, és most sincs másként. Kívánom, hogy legyen nagyon boldog. Maga igazán megérdemelné…- Köszönöm! – mondta Sarah és eszébe jutott az, ami egész nap nem hagyta nyugodni. Alig egy óra múlva vár rá egy fiú, aki olyan rajongó tekintettel nézte, mint eddig kevesen, pedig akkor még nem is tudta, hogy mit akar tőle. De csak várjon! Ha ö nem akarja sárba rántani a saját álmait, hagyja meg neki is a sajátjait Mindig hitte, hogy a női test nem a bujaság rabja, mint a férfiaké ezért ezerszer meggondolja, kinek adja magát. Érzelem nélkül, csak azért hogy levezesse a szorongását, vagy átéljen két boldog pillanatot, amelyet biztos csömör követ, nem… azt már nem.

Beült a kocsiba és az órájára nézett. Negyed hét. Ritkán indul haza ilyen korán. De hát miért? Miféle izgalom hajtja belülről, miért nem ura saját akaratának? Régen elhatározta már, hogy felhagy ezzel az önpusztító élettel. Naponta reggeltől késő estig bent ülni, és másra sem gondolni csak arra, hogy minden rendben legyen, nem egy embernek való feladat. A szülei – ha látják biztosan neheztelnének rá. Talán, ha David Darlow mellé állna, nemcsak névleg, hanem érzelmileg is, egy kicsit könnyebb lenne. De hát amibe belemászott az örültség. Hogy tehetett ilyet? Hiú álom azt hinni, hogy akit kiválaszt annak ö is megfelel. Az meg, hogy a vállalat dolgozói közül választotta ki a legkedvérevalóbbat, szintén célzatos volt, hiszen ha olyannal köti össze az életét, aki nem ismeri a céget belülről, még akkor is nagyobb a kockázata, ha az illető nem hozományvadász, hanem érez némi szimpátiát iránta. Hogy David Darlow semmit nem érez, hogy szinte megszégyenítő volt a húzódozása, az kettőjük titka marad, és az a sértő, vagy inkább megtisztelő ajánlat is, amitől azóta is kótyagos. Választhatott volna a nyolcból olyat is, aki táncra perdül örömében, hiszen közel kerülni a tűzhöz, bármilyen címen is, a számítóbbaknak már majdnem örök melegedési lehetőséget jelentene. Sajnos, vagy inkább hál istennek, David másként fogta fel az ajánlatát. Neki eszébe sem juthat a másik lehetőség, vagyishogy nem válnak el, hanem, de… kár is álmodoznia olyasmiről, ami nem történhet meg! – gondolta és egyszeriben nagyon fáradtnak érezte magát. Szívesen cserélt volna érzelmileg, pár napra, azokkal, akik irigylik a vagyona miatt. Moliernek igaza volt, amikor a harácsolókat, a pénzért reszketőket ostorozta, de csak bizonyos értelemben, mert ugyan hova lenne a világ, ha nem volnának, örök kockáztatók, akik mernek vállalkozni, akik nem sajnálnak nyolc óra helyett tizenhatot dolgozni, csakhogy amibe belefogtak sikerüljön. A becsülettel szerzett jövedelem után adót fizetnek, egyre többet, munkahelyeket teremtenek, és az lenne igazi, ha mindenki meglelné a helyét, nem lennének elesettek, nem az államnak kellene gondoskodnia azokról, akik családban is élhetnének, ha időben kapnának segítséget, ha jobban odafigyelne rájuk a hivatal, vagy a bürokraták. Nem ártana utána nézni, hogyan sáfárkodnak az adófizetők dollárjaival, és elérni, hogy inkább a megelőzésre adjanak ki többet, mert ha nincs beteg, nem kell gyógyítani. A kezelés mindig többe kerül és sajnos sokszor eredménytelen. Gyakran eszébe jut nagyanyja egyik meséje, amelyben a király csak akkor fizette a házi tudorát, ha egészséges volt, mihelyt valami kórság gyötörte, a doktor sem kapott egy huncut vasat sem, mig csak talpra nem állította. Igaza volt. Ha a megelőzés sikeres, nem fejlődik ki a baj, de ha mégis: jöhet a gyógyítás. Csakhogy a bajt leginkább az ember keresi magának. Például ö is. Miért nem gondol már egyszer magára is. Csak a saját boldogságára. Miért nem használja ki, amit a sors kínál. Miért érzi lehetetlennek, hogy odamenjen a Hiltonba, és egyszer az életbe ne azt nézze illik, nem illik, hanem reménykedjék abban, hogy amiben részt vesz az maga a boldogság, még ha csak percekig tart is. Emlék, amire jól lesz visszagondolni, feltéve ha nem okoz csalódást. De hát lehet-e sallangmentes öröm az, amiben érzelmek nélkül vesz részt? Érzelmek nélkül? Hiába tagadja: mióta az a férfi belépett a szobájába és ugy nézett rá, akár egy szentre, nem megy ki a fejéből, és vágyik a közelségére: mi ez ha nem érzelem. Ráadásul a legszebbek közül való, még akkor is, ha viszonzatlan. Ha nem is vallotta be magának volt pillanat abban az alig harminc percben, amikor szerette volna megállítani az időt, és lubickolni a jóleső, képzelt boldogságban, amit akkor érzett leginkább, amikor David, a szemérmetlenül pimasz ajánlatot tette… és bolond lenne, ha nem fogadná el! – kerekedett felül józan eszén a dac. Amikor behajtott a Turner ház kapuján, már tudta, hogy elmegy a Hiltonba.

David Darlow egy percig sem hitte igazán, hogy amit kér, valóra válik, de ha mégis… annak a lakosztálynak ugy kell kinéznie, ahogy álmaiban elképzelte a szobát, amelyben először öleli át a… feleségét.

Háromnegyed nyolckor kérte el a kulcsot és amikor belépett, elismerően nyugtázta a képet. Minden csupa virág: rózsák a rózsaszín minden árnyalatában… és az ágy mellett fehérek: hosszú szárral, büszke fejjel, olyanok, akárcsak Sarah Turner. Ellenőrizte a hűtőt: a pezsgő sem hiányzott az italok közül, ami az ötcsillagos hotelban természetes. Egy olyan nagy cég, mint a Turner jobban jár, ha állandóra bérel lakosztályt állandó ügyfelei számára, mintha hol ide, hol oda kellene elszállásolniuk, a számukra fontos embereket.

Nyolc órakor már nem tudta levenni a tekintetét az ajtóról, pedig belül, valami józan hang azt súgta: ne reménykedj, ugy sem jön el. Hogy képzelted? Aztán halk kopogás, és mire odaugrott, hogy feltárja az ajtót, Sarah már benn is volt.- Ez nem lehet igaz? – suttogta hitetlenül.- Kishitű! – mondta Sarah, de szemrehányása inkább dicsérőre sikeredett. – Ha jól meggondolom, maga nem is fogta fel mit kér tőlem és főleg nem biz ott abban, hogy eljövök. Én már akkor biztos voltam benne, csak egy ideig megpróbáltam elhitetni magammal, hogy nem tehetem… mégis itt vagyok. Uramisten mennyi gyönyörű virág!- Nem a cég költségére rendeltem, de sokszor elábrándoztam azon, milyen lesz a nászéjszakám, mennyire romantikus, és felejthetetlen, ezért ugy gondoltam, miért ne adjam meg a módját.- Ugy beszél, mint aki beéri egy névházassággal…- Ha maga arra kér?!Foglaljon helyet. Felbontom a pezsgöt.- Le akar itatni?- Mi mással szédíthetném meg egy kicsit?- Nem hiszem, hogy a szédülethez pezsgőre van szükségem. Az ajánlatán képtelen vagyok napirendre térni…- Mégis eljött! – nézett vissza rá David, miközben a pezsgőt töltötte a poharakba.- A kíváncsiság hozott ide, és azt hiszem kettönk közül maga van nagyobb zavarban.- Nem hinném… inkább ugy mondanám, én vagyok az akivel madarat lehetne fogatni.- Ne ámítson. Felesleges. Megígértem, itt vagyok és minden ugy lesz, ahogy akarja.- Ugy nem kell! – nyújtotta át egyik poharat David. – Csakis ugy ahogy maga akarja.- Végülis maga hívott ide…- Igaz, de mégsem történik más, csak amit maga is akar. Egészségére! Egy hét múlva ünnepli a születésnapját…- Ezt is tudja? – lepődött meg Sarah és eszébe jutott, hogy amióta apja elment, csak a személyzet és a közeli barátok emlékeznek meg arról, hogy megint elmúlt egy év az életéböl.- Elfelejtette, hogy ott voltam az irataiért? Láttam az anyakönyvi kivonatát.- Vagyis… akkor is intézte volna tovább a dolgot, ha nem jövök el?- De eljött! – ragyogtak David szemei és újra töltött.- Ez azt jelenti, hogy akár el is mehetek? – tört fel Sarahból a kacérkodó kérdés.- Csak magán múlik!- Akkor maradok.- Jól meggondolta?- Nem gondolkodtam…- És ez jó?- Van, amikor csodálatos érzés!- Kér még pezsgőt?- Köszönöm, elég volt. Józanul akarom megélni a következő órákat.- Maga komolyan gondolja, hogy… – ijedt meg David.- Miért, maga nem?- A világért sem, Miss. Turner…- Mondtam, hogy hívjon Sarahnak. – kérte a lá ny.- Örültség volt, vakmeröség, nem szabad lett volna megtennem, hogy idehivjam.- Jól tette, hogy volt bátorsága David! Sokak szerint a testi szerelem nem nagy ügy, de nekem mégis sokat jelent, ugy értem olyasmit amivel csínján kell bánni. Az első fiúnak tizennyolc éves koromban engedtem. Inkább csak azért, hogy ne mondhassák: azért maradtam érintetlen, mert nem vagyok olyan szép, mint a többi lány.- Kishitű! – szólt közbe, David.- Sete – suta próbálkozás volt, de legalább lett némi fogalmam a dologról. Azóta volt más is, de… egyre biztosabb lettem abban, hogy érzelmek nélkül semmi értelme.- Most mégis itt van! Bárcsak tudnám mit kellene tennem!- Ha javasolhatnám… kezdésnek megtenné egy csók is.- Ezt csak az ital mondatja magával!- A gátlásaimtól valóban az szabadit ott fel, de tudat alatt ott lapult a kérés. Tehát? – tette le a poharát és állt fel a lány.- Nem fogja megbánni? Nem tesz szemrehányást utólag?- Ki akar bújni a csók alól? – kérdezte kicsit restelkedő mosollyal, Sarah. – Megnyugtatja, ha én csókolom meg magát?

Nem várta meg a férfi válaszát, odalépett elé, és sokáig állva a kiismerhetetlen tekintetet, lassan odacsókolt a férfi ajkára. Nem zavarta, hogy az ajkak nem mozdulnak, hogy szinte dermedten várják: mi következik. Karjai a férfi nyaka köré fonódtak, és egyre jobban elnyíló szája, életre keltette a tartózkodó, félénk, vagy ki tudja miért tétlen ajkakat. Érezte az ölelő karokat, amelyeknek szorítása egyszerre volt lágy, és jólesően biztonságot nyújtó. Gondolatai elzsongították: milyen jó lenne megpihenni két ilyen erős kar ölelésében, adni magam, azt tenni ami mindkettőnknek jó, élvezni az életet, szeretni, nevetni, örülni…

A csók egyre vadabb lett. Tudta, hogy nyert, hogy nemsokára felkapják az erős karok és odafektetik a rózsák övezte ágyra. Alig várta már, hogy megszabaduljon ruháitól, hogy olyannak mutassa magát, amilyen, élvezze az elismerő férfipillantást, és adja magát, daccal és egyre égetőbb vággyal telve, semmire nem gondolva. Amikor már majdnem eszét vesztette a becéző nyelv, az érzéki ajkak játékától, érezte, hogy a férfi egyik karjával a dereka alá nyúl… várta a jóleső repülést, az ágyig… de csakhamar észhez tért. David Darlow szája újra érzéketlenné vált, tekintete tele volt bocsánatkéréssel, vagy valamiféle örült tisztelettel, és karjait leengedve állt szembe vele.- El kell mennie! – jelentette ki határozottan.- Most? De hiszen már… én is akarom. Nem érezte? Vágyom az ölelése után.- Akkor sem lehet! – hajtotta le a fejét a férfi.- Értem! – mondta szinte megsemmisülve a lány. – Túlbecsülte magát. Azt hitte akkor is képes lesz megölelni, ha a szíve más é.- Bocsásson meg Miss Turner.- Nincs miért mentegetőznie. Tudtam, hogy a szíve nem szabad, és azt is, hogy okosabb lett volna nem idejönni, de…- De?- De megérdemeltem amit kaptam. Nem hiányzott az önbizalmamnak, vagy a hiúságomnak ez a visszautasítás, de magának van igaza. Érzelmek nélkül sose menjen bele az ember olyasmibe, aminek csak akkor van igazán értelme és értéke, ha a vágy, mélyebbről fakad, nem pillanatnyi fellángolás, kíváncsiság, vagy isten tudja mi. Kutyául érzem magam.- Bárcsak segíthetnék! – súgta a férfi.- Eláshatom magam, ha egy ilyen csókcsatával sem tudtam lázba hozni egy férfit. Szerencsére kibujt a szög a zsákból. Észhez tértem. Belátom, hogy a meghívása inkább fricska volt a kényszerhelyzetben lévő főnöknek, mintsem nőnek szánt bók. Igaza van. Aki névházassággal próbálkozik, az tulajdonképpen kufárkodik a legszentebbel: az érzéseivel. A próba sikerült. Ha csak arra volt kíváncsi, hogy az esküvő után igényt tartanék-e a szolgálataira, vagy kibírnám anélkül, hát most láthatta. Nem vagyok fából. Az én fejem éppoly könnyű elcsavarni, mint bármelyik nőét. Elég egy félreérthető pillantás, egy titkokat sejtő meghívás és itt voltam… de most elmegyek. Gondolom ezek után az ajánlatomat is tárgytalan.- Részemről nem.- Vagyis… megtenné, hogy… elvesz feleségül, akkor is, ha irtózik tőlem, mint ötöl?- Durván fogalmaz Miss. Turner. Maga gyönyörű…- Hagyjuk ezt. Most nem mint alkalmazottam áll előttem, nem kötelező a hazug bók.- Ahogy gondolja Miss. Turner. Lekisérjem, vagy…- Köszönöm ne. Egyedül megyek.- Azért egy szál rózsát elvisz magával? – emelte ki a legszebbet az egyik vázából David és ugy nyújtotta a majdnem síró lánynak, mintha a szívét kínálná fel neki.- Köszönöm… szegény virágok. Nem hiszem, hogy számítottak a megaláztatásomra… de ök. nem okai semminek. Én rontottam el mindent. Az egész életemet.- Fel a fejjel Miss. Turner.- Árulja el… – állt meg az ajtóban a lány. Az a másik… akit szeret… viszontszereti?- Ki tudhatja azt egy nőnél Miss. Turner. De azt hiszem kezdhetek hinni az érzéseiben! – mosolyodott el a férfi és kinyitotta az ajtót Sarah előtt. – Az ígéretem tartom és várom további utasításait.

Sarah Turner mint vert sereg lépett ki a szobából és mikor belépett a liftbe, kicsordult a könnye. A rózsát keblére szorította és örült, hogy senki nem szállt be mellé. Ugy látszik mégsem hagyja ki az ötmilliót! – gondolta, még ugy sem, hogy ráadásnak megkapta volna öt magát. Egy trófeával több! A férfiak gyűjtik a trófeákat, de ugy látszik, az érdemesebbje, csak a kapitálisokra hajt. Ö osztályon alulinak bizonyult. Az éjszakát átforgolódta, másnap mégis állta a sarat, nem halasztott el egyetlen megbeszélést sem. David Darlow nem jelentkezett, és ö nem kereste, mert ha jól értette, kezében az irataival, a kettőjük ügyét intézi. Biztosan jelenti, ha lesz valami érdemleges. A nap lassan telt. Otthon vacsora várta, és szemrehányó tekintetek sora. Az inas és a felesége, akik kislánykora óta ismerik és szeretik, most sem hagyták szó nélkül a kései hazatérést, a túlzott munkavállalást, és azt, nem eszik, pedig biztosak benne: egész nap nem evett rendesen.- Tudja miért imádkozom már hónapok óta, Miss. Sarah? – nézett rá meleg tekintettel Rosa, miközben ö kedvetlenül eszegetett.- Miért Rosa?- Hogy jöjjön már egy férfi…- Milyen férfi?- Aki leveszi a válláról a fele munkát, vagy ne adj isten az egészet. De hát ha így folytatja, hogy reggel be, egész nap ide – oda, vagy egyik tárgyalás a másik után és este szinte beesik az ágyába, akkor nem igen lesz szerelmes.- Szerelmes? – kérdezett vissza kicsit csúfolkodón Sarah.- Miért ne? Azt hiszi sok idő kell hozzá? Néha egyetlen pillanat, vagy a véletlen is elég, és az ember azon kapja magát, hogy érdekli a másik, hogy akarva – akaratlan eszébe jut, terveket sző vele kapcsolatban. Ha megöregedtem is, még nem felejtettem el, mi a szerelem.- Lehet, hogy hamarosan nagy meglepetésben lesz része Rosa! – mondta inkább kedvetlenül, mint titokzatosan, a lány, mire a kedves arc felderült.- Jaj istenem! Csak nem?- Nem… nem szerelem… egészen más, de hátha én is elkezdek terveket szőni…- És csinos? – kíváncsiskodott Rosa.- Miért kellene csinosnak lennie annak, aki…- Mert akit tegnap ideküldött az irataiért nagyon jóképű. Még szerencse, hogy megmondta hol vannak, mert reszketett a kezem, amikor előkerestem. Titok, hogy ki volt ö?- Nem titok, de miért érdekelné… egy… egy alkalmazottunk?- Ha másért nem azért, mert ö is a céget szolgálja akárcsak én, de mondom, hogy nagyon szimpatikus fiatalember volt. Lehet hogy megszid érte, de…- De?- Megtettem neki valamit, ami ellen biztosan tiltakozott volna.- Mit Rosa?- Ismer, Miss. Sarah! Nem tudok titkot tartani. Előbb – utóbb úgyis megmondanám. De hogy valakinek ilyen ötlete legyen?!- Mondja már! – sürgette volna Sarah.- Azt kérte… mutassam meg neki a maga szobáját.- Remélem a dolgozószobámba vezette…- Először igen, de aztán…- Rosa!- Tudtam, hogy rossznéven veszi.- Nem erről van szó… de ha már elkezdte fejezze be. Mit mondott?- Egyetlen szót sem, de látnia kellett volna az arcát. Két lépést tett az ajtótól és lassan körbefordult, miközben mélyeket lélegezve, szinte magába szívta a látványt. Legalábbis nekem olyan érzésem volt. Biztosan siralmas környezetben nőhetett fel szegény ha egy szépen berendezett szoba annyira el tudja bűvölni. Ugye nem mondja meg neki, hogy elárultam?- Titoktartást kért? – kérdezte Sarah és érezte, hogy szíve hevesebben kezd verni.- Igen, az ajtóban, amikor be akartam csukni utána.- Nem árulom el, Rosa.- De nem is örül, hogy ilyesmit csináltam!- Azt sem mondhatnám. Bár a lakás az ember legszemélyesebb magánügye, de apáékkal sokszor jártam emlékházakba, ahol híres emberek laktak és csodálatos érzés volt végigsétálni, nézni a sok titkot sejtető falakat, berendezési tárgyakat, amelyek őket szolgálták… szinte elvarázsolódott az ember, mire kijutott.- Ez a helyes kifejezés! – örült meg Rosa.- Mire?- Amit az a fiatalember átélt a maga szobájában. Szinte elvarázsolódott! Mosoly ragyogta be az arcát, mintha csodát látna. Maga is örült volna ha szemtanúja lehet, milyen boldoggá tett valakit, hogy benézhetett oda.- De azért remélem nem mutatja meg mind a kétezer alkalmazottamnak milyen miliőben élek, ha netán eszükbe jutna idejönni – nézett rá, zavarát palástolni képtelenül a lány.- Hova gondol Miss. Sarah. Öt maga küldte és nem akármiért. Akire az ember az összes iratait rábízza, az nem akárki. Gondolom maga is megtette volna neki, amit kért. Egyébként nemrégen kereste telefonon, de azt mondta nem fontos, majd holnap beszélnek.- Gondolja, hogy megtettem volna neki? – kérdezte Sarah elgondolkozva, és valahogy jobban esett az étel, a langyos tus, s hosszú idő óta először nem arra gondolt, mielőtt ágyba bujt, hogy milyen tárgyalások várnak rá másnap, és melyikben milyen döntés volna a legcélravezetőbb.

Megcsörrent a telefon.- Ki lehet az, ilyen későn? – gondolta miközben felemelte a kagylót.- Elnézést kérek Miss. Turner, David Darlow vagyok.- Elég késő van már… – jegyezte meg tétován, de a szíve a dobhártyáján dobolt.- Előbb hiába hívtam. Próbáltam. Még fél órája is azt mondták, hogy nem érkezett haza. Miért dolgozik ennyit?- Honnan tudja, hogy…- Előtte beszóltam a portára, akkor még a szobájában volt. Miért nem ad át valamit a feladataiból.- Mert egyelőre nem érzem, hogy fárasztana.- De azért, gondolom nem túl nehéz esténként elaludnia.- Ha a fáradtság biztos altató lenne, akkor nem volna nehéz.- De tele van gondokkal, ami természetes is ekkora felelősségnél. Sosem jut eszébe, hogy maga nö?- Köszönöm, hogy nem ugy mondta: maga csak egy nö? De mit akar tulajdonképpen?- Bocsánatot kérni.- Felejtse el a tegnap estét.- Szó sincs a tegnap estéről, de gondolom úgyis tudja már, hogy megnéztem a szobáját…- Honnan veszi, hogy tudok róla?- Rosa asszony nemcsak tiszteli, szereti is magát, és nem vagyok olyan naiv, hogy azt képzeljem: elhallgat maga előtt valamit is egy vadidegen fickó kedvéért. Szeretem ha tiszta a lelkiismeretem, azért kérek bocsánatot, mielőtt elaludnék.- Vagyis maga is ágyban van már?- Igen. Reggel korán kelek. Itt elintéztem ma amit kellett és holnap utazom haza.- Az iratok rendben vannak?- Remélem.- És a tanulással hogy áll? Miért nem kér vizsgaszabadságot.- Mert nincs szükségem rá. A szabadságot másra tartogatom.- Vagy ugy?- Pihenésre, kikapcsolódásra…- Helyesen gondolkodik. Nem is tudom, mikor voltam utoljára szabadságon, ugy értem együtt a család…- Az bizony elég régen lehetett, mert Mrs. Turner öt éve, az édesapja pedig két éve hogy meghalt.- Így fejben tartja? – lepődött meg Sarah.- Nyolc éve vagyok a vállalatnál Miss. Turner és nemcsak alkalmazottnak, kicsit családtagnak is érzem magam, ha meg nem sértem vele. Aki nem ugy dolgozik, hogy magáénak érezze az eredményeket, amit a közreműködésével ér el a cég, az nem tud lelkesedni.- Mit szólt a szobámhoz?- Nem tudtam szóhoz jutni. Éppen olyannak képzeltem.- Ezt meg hogy érti?- Nem fontos. Ugye megbocsát… és Rosa asszonynak is. Láttam hogy tanácstalan, amikor meghallotta a kérésemet, de talán egy kicsit szimpatikus lehettem neki, mert megtette. Örülök, hogy elmondta magának. Szeretem az érzelmileg hűséges embereket.- Várom az értesítését!- Nagy baj lenne, ha csak a vizsgám utánra szervezném a…

[rkey]

- Miért nem mondja ki?- Mert nem tudom milyen jelzőt használjak arra, amiről annyit álmodoztam, mégsem ugy zajlik le ahogy szeretném.- A szentimentális férfi ritka manapság és, ha sikeres akar lenni a jogi pályán, le kellene szoknia róla. Egy jogász ritkán hallgathat a szivére.- De a lelkiismeretemre igen, és a kettő, nálam egyet jelent. Valami igaza lehet: a romantikus lelkemet sutba kell vágnom, ha boldog akarok lenni a földön.- Csak nem a megállapodásunkra céloz megint? Jól kifogtam magát, ha lelkiismereti kérdést csinál, egy jövedelmező üzleti vállakozásból.- Számomra falsnak tűnik, amit mond. A szobája nem ilyennek láttatta magát.- Mit mondhat el egy szoba valakiről?!- Ha saját ízlése szerint rendezte be, amit feltételezek, akkor sokat. A magáé cseppet sem hivalkodó és átlengi az a megnyugtatóan kedves illat, amit a hivatali szobájában is éreztem.- A parfümömnek köszönhető. Az ember nem tudja kívül hagyni a házon, az üzleti életben pedig elengedhetetlen, hogy a nap minden percében a jól ápoltság érzését keltsem. Különben nem vagyok oda az illatokért.- Amit én éreztem, az a maga illata. A testéé! Nem először találkoztam vele az irodájában. Amikor még liftes fiú voltam, egyszer felvittem az édesapjához. Csak ketten voltunk a felvonóban Azóta sem ment ki az orromból…- Ha mindent ilyen jól megfigyel és főleg emlékezetében tart, akkor maga egy két lábon járó lexikon, Mr. Davlow. – nevetett zavarában Sarah.- Megkérhetem, hogy hívjon Dávidnak. Az sem csúnyább mint a vezetéknevem és megspórolja az urazást. Legalább akkor, amikor nem hallja más. Ahogy maga kérte, amikor megengedte, hogy Sarahnak szólitsam.- Mégsem szolit! Vagy van ott valaki maga mellett?- Hogy képzeli? – horkant fel a férfi.- Bocsánat… nem akartam megbántani! David…- Minden meg van bocsátva! – nevetett fel David.- Jól meggondolta, hogy a szülővárosában mondjuk ki az igent? Mi lesz ha kitudódik hogy kompromittáltatja magát velem.- Hogy mondhat ilyet?- Mi másnak nevezhetném a helyzetünket. Sosem érkezünk együtt, nem indulunk haza párosban, nem járunk sehova, és ugyanott dolgozik tovább alkalmazottként, ahol jog szerint a főnök férje is lehetne. A tegnap esti kudarcomról nem is beszélve…- Sose mondjon majd ilyesmit annak, akit megszeret. A férfiak érzékenyek, habár lehet hogy cseppet sem érzékenyebbek a nőknél. Nem jólesik az embernek, ha azt mondják rá: ott jön a főnök férje!- És ugy jobban hangzik, hogy a főnök felesége? Miért nem tudnak belenyugodni, hogy a nő is viheti annyira az adottságaival, mint maguk…- Még többre is!- Akkor?- Az olyan asszonyoknak, akik túlnőnek a férjeiken, vagy a párjukon, nagyon tapintatosnak kell lenniük. Egy szép kapcsolat bánhatja, ha belegázolnak az érzelmeibe. Engem nem tud megsérteni, mert én csak imitálom a férjet, ameddig parancsolja.- És ha nem kellene imitálnia, ha igazi lenne ez az egész. akkor mit tenne, hogy bele ne gázolhassak a hiúságába? Kilépne?- Nem igazi, és különbenis, maga sokkal finomabb lelkű annál, mintsem valakit is megbánthatna, akit… szeret!- Honnan olyan biztos ebben?- Jó emberismerő vagyok! Egy biztos. A vállalattól való kilépés, a maga ellenére, az utolsó elhatározásom lenne.- És mitől függenek az elhatározásai.- A mindenkori helyzettől. Most ott fekszik abban a széles, ágyban? – váltott témát hirtelen a férfi.- Igen. Mindig ebben alszom, ha itthon töltöm az éjszakát.- Hü az ágyához! – jegezte meg David.- Ezt meg hogy érti?- Ahogy mondom. Vannak emberek, akik csak a saját ágyukban tudnak igazán jól aludni és ha mégis idegenbe kényszerülnek, napokba telik, mire ugy, ahogy megszokják az új fekhelyüket. Én is ilyen vagyok.- Vagyis hü az ágyához? – ismételte meg elgondolkozva Sarah. Szereti a gyerekeket David? – kérdezte hirtelen.- Nagyon! Hát még ha őket kérdezné?!Van a családban néhány srác. Alig várják, hogy meglássanak. Sokszor nincs annyi hely, ahányan felcsimpaszkodnának rám. Közeli rokon nincs köztük, de az semmit nem jelent. A gyermek még nem kötelességből szeret, nem érdekből vonzódik az emberhez, vagyis őszinte. Akit egy ártatlan csöppség kitüntet a ragaszkodásával, biztos lehet benne, hogy érdemes a szeretetre.- És magát kitüntetik?- Én is őket! A gyerek egyéniség, nem szabad lekezelni, komolyan kell venni, akár egy felnőttet. És maga? Gondolom egyszer szeretne majd anya lenni. Melyik nő nem szeretne?- Amelyik nem megy férjhez! – vágta rá a lány.- És nem akar törvénytelen gyereket. De magánál már ilyen akadálya sem lehet a gyermekvállalásnak, hiszen hamarosan férjes asszony lesz.- És mennyit kellene fáradoznom, hogy a gyerekemnek apát találjak – jegyezte meg gunyorosan a lány.- Azért magának egyetlen lépést sem kellene tennie… Sarah! – vágta rá David, majd azonnal hozzá tette. – Bocsánatot kérek… és szép álmokat Sarah… – súgta olyan lágyan, mintha áment mondana ima után.- Magának is… David!- Köszönöm, ez kedves volt. Azt hiszem pár óráig még fennmaradok.- Miért?- Mert az ember álmában nem tud gondolkodni, örülni és visszagondolni olyasmire, ami boldoggá tette. Szép álmokat! – hangzott, a szelíd, kellemes bariton és az összeköttetés megszakadt.

Sarah arcán ott maradt a mosoly, ami a beszélgetés alatt lassan rátelepedett. Ha tükörbe néz, láthatta volna, csak az a nő csúnya, akinek az arca érzéketlen, aki nem hajlandó kiteríteni rá a lelkét. Aki rejtőzik, bezárkózik, keveset mosolyog szívből, mert belül nincs minden rendben… érzelmileg.- Istenem, segíts! – mondta ki a két szavas imát, és szinte abban a pillanatban el is aludt.

David Darlow másnap hajnalban hazautazott szülővárosába, hogy elintézzen egy olyan ügyet, amit nem egészen ugy képzelt, ahogy majd lezajlik. Délután elég késő volt, amikor visszaért, de gondolta, hogy Saraht még az irodájában találja. Ugy tartotta illendőnek, hogy közölje vele: sikerrel járt és tíz nap múlva, vagyis következő szombaton túl eshetnek a formasságokon.- Már éppen indulni akartam haza! – mondta Sarah.- Örömmel hallom, ha valóban hazaindult.- Gondoltam adok egy kis pihenőt magamnak, egész hétvégére. Olyan régen nem voltam sehol…- Csak helyeselni tudom a gondolatát.- Tulajdonképpen nem is nevezhetem pihenőnek, mert négy gyermekkel töltöm a víkendet. Leviszem őket a nyaralónkba.- Rokongyerekek?- Nem. Sajnos nincsenek kicsik a családban.- Elnézést nem akartam kiváncsiskodni.- Eszembe jutott valami. Muszáj magának áttanulnia a hét végét? – kérdezte Sarah.- Egyáltalán nem. Holnap túl leszek az utolsó megmérettetésen és azt is elfelejtem, hogy valaha vizsgáznom kellett.- Akkor tartson velünk… persze csak ugy ha elengedik!- Magukkal? De hát…- Tulajdonképpen nem minden érdek nélkül hívom… – tette hozzá kicsit bátortalanul a lány.- Ha nem félnék attól, hogy megharagszik a humorérzékemért rávágnám: mindjárt gondoltam, de vegye ugy, hogy nem hallotta. Inkább mondja el, hogyan kell értenem a nem minden érdek nélkül?- Kicsit sok nekem egyszerre négy gyerek. Ugy értem félek, hogy nem tudom elszórakoztatni egyformán mind a négyet. Lesz ugyan segítségem, de…- Mennyi idősek?- A legnagyobb tíz lesz, a többiek kisebbek. Két lány, két fiu.- Akkor a fiukat vállalom.- Ugy tudom a lányok az apásabbak.- Valami lehet benne, mert én is anyás vagyok! – nevetett David.- Én pedig apámért rajongtam.- Akkor tegyük boldoggá a kis srácokat. Fontosak magának?- Én csak abba fogok bele, amit fontosnak érzek.- Bárcsak ugy lenne! – sóhajtotta David.- Ezt mire mondja?- Kicsúszott a számom. Hova menjek és mikorra?- Az intézet elé. Szombaton reggel nyolckor át kell vennünk a gyerekeket.- Ez valami jótékonysági akció? – kérdezte David, miközben a címet felirta.- Magánkezdeményezés, de ne kérje, hogy megmagyarázzam. Majd egyszer talán elmondom miként kötődnek magához is.- Hozzám? – kérdezte meglepett boldogan David.- Nem ugy, ahogy maga gondolja!- Kíváncsivá tesz. Pontos leszek. Ennél kellemesebb programról nem is álmodhattam volna! De valóban nem leszek terhére Persze a szombat még odébb van, addig akár láthatjuk is egymást a házban… véletlenül. Jó lenne, ha hasznomat venné a hétvégi vállalkozásában, mert attól félek, hiába lesz a nyaraló a helyszín, négy gyerek mellett, nem igen tud pihenni.- Minden pihenés, ami más, mint amit az ember egész héten csinál. De ha maga segítségemre lesz… semmi gond. Igaz, hogy négy gyerek, akár négy bolha. Ráadásul ezek most fedezik fel a világ szebbik felét, mindenütt lesz belőlük és nem akarom, hogy bármi bajuk essen. Ne számítson túl könnyű víkendre. Persze a nyaralóban van személyzet, és Helen Camp is ott lesz, aki a gyerekeket gondnokolja, de azt szeretném, ha mindnyájuk számára elviselhető, vagy ne adj isten, felejthetetlen lenne ez a hét vége. De igazán el tud szabadulni a…- Nem kell elszabadulnom. Szabad akaratom van. Egyébként a gyerekeknek biztosan remek lesz a hétvége és ha nekik, akkor nekünk is! A dolgok mindig összefüggenek? Jól gondolom?- Egy biztos: nekem mindenképpen kikapcsolódást jelent, hiszen olyasmiben lesz részem, ami számomra teljesen új. Biztos, hogy nem rontom el a programját?- Mondtam hogy nem köteleztem el magam. Nem csináltam programot, vagyis akivel szívesen csinálnék az… de ez most nem érdekes! – adta fel a magyarázkodást David. – A viszontlátásra.- Dehogynem érdekes! – gondolta Sarah, miután a kapcsolat megszakadt. Engem egyre inkább kezd érdekelni, ki az, aki kedvedre való lenne, mindig elszomorodsz, vagy türelmetlenné válsz, ha szóbahozom. Csak nem reménytelen szerelem? Azért volt olyan nehéz a döntés? Így még kevesebb esélye maradt, hogy valaha is elnyerjen, akiért odavagy? Vagy aki érted odavan?! De hát ma már kiment a divatból a reménytelen rajongás. Az idő rohan, az emberek nyíltabbak, azért van szájuk, hogy kimondják, amit éreznek. De miért érdekes mindez? Egy fura hétvége következik, amelynek minden perce lehet akár… szép és kellemes is.

Amikor Sarah kocsija megállt az intézet előtt, David már várta. A portás azonnal beszólt telefonon és Helen Camp hamarosan megjelent a négy kicsivel. Illedelmesen fogták egymás kezét és arcukon látszott a boldog izgalom. Kimehetnek, nem szökve, hanem valami csoda folytán, kézen fogva, és mosolyogva várnak rájuk…

David olyan természetesen fogta meg a két legkisebb kezét mintha régi ismerősök lennének.- A nevem David. Remélem nagyon jó barátok leszünk? Tudtok fára mászni? Szeretitek az édességet? Elhatároztam, hogy két napon át minden gézengúzságot kipróbálok, amire nektek is fáj a fogatok. Oké?

A kicsik elfogódottan nézték az idegen arcokat.- Szégyenlősek! – mentegette őket Lisa, a legnagyobb, miközben boldog mosollyal köszöntötte Saraht. – Hogy van a mami?- Jól és kellemes hétvégét kíván nektek.- Tudja, hogy kijöhettünk?- Ö mindenről tud, ami veletek történik. Ki kell neveznünk egy parancsnokot. David, legyen maga az. Először is el kell döntenie, melyik kocsiba utazzon. Nem hosszú út, alig egy óra, de az ültetés akkor is fontos.- Döntsenek a gyerekek! – ajánlotta David. A kocsimban öt személy fér be. Tehát? Ki akar velem jönni?- Én! Én! Én! – mondta a három kisebb. Csak Lisa hallgatott, mint aki vívódik, hogy cserbenhagyhatja-e jótevöjét.- És Te Lisa? – nézett rá Sarah.- Én inkább… a…- Nyugodtan tegezz! – mosolygott rá Sarah.- Azt szeretném, ha veled mehetnék.- Akkor én is… én is… én is! – kontrázott a három kicsi.- Ez esetben csak egyetlen járható út van. – szólalt meg David. – Nagyon nem szeretek egyedül gubbasztani a kocsiban, ezért azt ajánlom, foglaljanak helyet valamennyien nálam. Hölgyeim és uraim! Parancsoljanak! – nyitotta ki mókázva az ajtókat.- És az én kocsim itt marad, vagy madzagot kötünk rá és húzzuk? – nézett a kacagó gyerekekre Sarah. – De semmi gond. Miss Camp taxival jött, de az én autómmal követ bennünket – ajánlotta Sarah, és a gyerekek visongva másztak be David kocsijába.- Nem leszünk túl szorosan? – kérdezte Sarah.- Az első ülésen eddig mindig elfért egy ember. Az a maga helye. A picik még féljeggyel utaznak, vagyis keleti a kényelem. Nem olyan fényes járgány, mint a magáé, de megtelt, és máris indulunk. – mondta miután beült. – Tudtok énekelni?- Igen. De nem szeretünk… – mondta a nagyobb fiu.- Miért nem? – kérdezte Sarah.- Mert benn mindig csak akkor szabad, ha megparancsolják.- Itt bármikor rázendíthettek! – szólt hátra David, csak ha falsul énekeltek előre jelentsétek be, hogy vattát rakhassunk a fülünkbe. – Van ott az oldalzsebben egy halom csoki! Sarah… kérem adja hátra a barátainknak.- Még erre is gondolt? Remélem Miss. Camp is bevásárolt. Én már elfelejtettem mit szerettem gyerekkoromban. Olyan régen volt, hogy leszoktam a csokiról, meg az édességekröl.- És néha azt sem érzi milyen izé, amit eszik! – fejezte be a lány gondolatát David. – Ismerem ezt az érzést. – Na bontsátok ki nyugodtan. Van kéztörlő, ha maszatosak lesztek, csak el ne rontsátok a gyomrotokat! – biztatta a gyerekeket.- Én is vehetek egyet? – kérdezte hirtelen Sarah.- Ha engem is megetet. Ígérem, hogy az ujját nem harapom le.

Sarah kibontott egy szelet csokit és odatartotta Dávidnak, aki beleharapott és majdnem az árokba hajtott, mikor látta, hogy Sarah tovább eszi a szeletet. Nem szólt. Csak amikor már látta, hogy üres a lány szája, de nem harap újra, kockáztatta meg a kérdést: többet nem kapok?- Dehogynem… a fele a magáé! – mondta a lány, és ö igyekezett az elé tartott csokiból akkorát harapni, hogy a fele megmaradjon.

Hátul Lisa tartotta rendet. Két szeletnél egyik testvérének sem adott többet és olyan ügyes, anyáskodó mozdulattal törölgette meg a kezüket és a szájukat, mint a koravén gyerekek, akiket sorsuk időnap előtt a kisebbek gyámolítására kényszerit.

Aztán amikor jól laktak, összebújtak és David nem állta meg, hogy oda ne súgja Sarahnak.- Nézzen hátra. Félnek! Vagy nagyon ragaszkodnak egymáshoz. Ugy bújnak össze, akár a fiókák a fészekben, ha veszedelem fenyegeti őket. Csodálatos a természet. Kár hogy az ember lassan elveszíti azon képességét, hogy legalább a bajban összetartson, akárcsak a fennmaradási ösztönnel megáldott állatok teszik.- Álmosak! – nézett hátra Sarah.- Gondolom az éjjel alig aludtak az izgalomtól. Igaz srácok? – szólt hátra. – Ugye le sem tudtátok hunyni a szemeteket?- Hát, nem nagyon. Tele voltak kérdésekkel. Majdnem büntetést kaptunk, mert csak forgolódtak és folyton rájuk kellett szólnom. – sorolta Lisa.- Odakinn két napig azt csináltok, amit akartok. – ígérte Sarah és ahogy kifelé haladtak a városból ugy érezte, hogy mindent maga mögött hagy, ami nyűg, fárasztó, gépies, és valami csodálatos feloldódás vár rá, ha ö is akarja, ha nem gondol másra, csak azokra akikkel van, és a végtelen szabadságra.- Nem lesz villanyoltás? – kérdezte Lisa.- Nem! Mindenki addig marad fenn ameddig akar. Fogadjunk hogy senki nem bírja tovább, mint amihez hozzászokott? Vagy még addig sem, hiszen nem aludtatok az éjjel és este kilencre olyan fáradtak lesztek a sok új csoda felfedezésétől, hogy ha nem engednénk, könyörögnétek, csakhogy lefekhessetek.- Megduplázom a fogadást! – nevetett David.- Az már ott a mi házunk! – szólalt meg Sarah.- Ez valóban maga a paradicsom. Ugy értem a körülötte lévő hatalmas fás rész. Nem felejtkeztünk el a gyerekek holmijáról?- Nem is akartunk onnan hozni. Beszereztek mindent, ami kellhet nekik. Fürödhetnek is. Langyos vizet kértem a medencébe. Azt szeretném, ha megemlegetnék ezt a vikendet…- Mondhatta volna ugy is: megemlegethetnénk. Én már biztos vagyok benne, hogy csodálatos lesz. Csak ne legyünk túlságosan a terhére. – jegyezte meg David.- Csak legyenek. Azt szeretném, ha két napig én is ember lehetnék. Ugy értem olyan, aki nem gondol semmire, amiből elege van, de mindenben lubickolni szeretne, amiből régen nem vette ki a részét. Ugy értem úszás, napozás, nagyokat evés, barangolás, hintázás, mese… hallgatás…- A hallgatást vállalom! – jelentett ki nevetve David.- Miért? Mesélni nem tud?- Dehogynem? Rengeteg mesét tudok, de azt hiszem egyelőre nem lenne közönségem. Amikor egy gyerek ismeretlen világba kerül annak a figyelmét nem lehet holmi agyonunt mesékkel lekötni. Tudja mit mondtam én, amikor a nagyi kertjében hason fekve, gyanúsan csendben voltam és odajött megkérdezni mit csinálok: hallgatom, hogy hol a fú! Sokáig nem tudtam kimondani néhány betűt. Voltak beköpéseim. Egy délután sehogy nem jött álom a szememre. A papa megkérdezte: mi az kisfiam nem tudsz elaludni? Dehogynem, csak mindig kikapcsolódik az egyik szemem! – panaszkodtam neki. Fennmaradnak a történetek, és sokszor emlegetik. Más ugy sem maradt nekik belőlem, csak az emlékek…- Nekem már az sincs, aki emlegessen! – sóhajtott Sarah. – Vajon az övékét ki emlegeti majd? – nézett a gyerekekre.- Mondjuk mi! – vágta rá vidáman David, miközben megállt a bejárat előtt. Helen Camp is bekanyarodott a Sarah kocsijával. Segített a gyerekek beterelésében. A kicsik holmiját ö válogatta, ö tudja melyiket mibe öltözteti, de szívesen vette Sarah – ék segítségét is.

Első este a gyerekek kilencig kitartottak, habár a szemük már többet volt lecsukod óban, mint a mesélőre szegezve, és hosszabban kornyadoztak, mint figyeltek. Szemlátomást ágyba vágytak. A nap lekapta az arcukat, a víz kiszívta az erejüket és annyi ujjal ismerkedtek meg, olyan finomakat ettek és persze a délutáni alvás sem volt kötelező, tehát egy kicsit kifordult számukra sarkából a világ. Még a legkisebb is ott akart lenni mindig, ahol a többiek.- Elfáradt? – kérdezte David este, amikor elcsendesedett a ház és ök. kiültek a teraszra. – Csodálatos ez a háborítatlan csend.- Engem még zavar. Hozzá kellene szoknom! – mondta a lány. Rossz beidegződés, de már csak azt szeretem, ha akár egy halastóban, a nyüzsgéstől szinte forr a víz körülöttem. Nyughatatlan emberke vagyok. Sosem tudok örülni a mának, ellazulva élvezni, ami szép volt, mindig a holnapra gondolok. Tegnap a mára, ma a holnapra, és ez így megy, amíg csak élek.- Hacsak nem jön valaki, aki leszoktatja róla és megtanítja örülni a perceknek is. Sokan azt hiszik a boldogság napokig, évekig tart. Pedig nem igaz. Az igazi boldogság csak egy – egy pillanat és aki nem veszi észre, elmegy mellette, az egyszer csak azon kapja magát, hogy nincs mire emlékeznie. A boldog percek ritkák, de emlékük tartós, sokáig fel lehet töltődni belőlük. Mindenben lehet örömöt találni, csak oda kell figyelni a világra.- Ez nálam születési hiba. Apám volt ilyen. Már az egyetemen is kinevettek inkább, mint tisztelték volna a hajtásomat. Pedig senkinek nem volt – szerintük legalábbis – kevesebb szüksége arra, hogy tudományokat szívjon magába. Mindig én hallgattam a legtöbb tantárgyat, nemcsak a menedzselést, az ipart, kereskedelmet, gazdaságtant, könyvelést, bérelszámolást, komputertechnikát, idegen nyelveket, mindent tudni akartam. El szerettem volna érni, hogy cégünk egyetlen dolgozója se tarthasson méltatlannak a munkájába való beleszólásra, vagy a szakmai birálatára.- Nem is tartja! Tudják, hogy nemcsak azért talál meg azonnal minden hibát, mert a kákán is csomót keres, hanem mert ért ahhoz amit csinál. De maga nő Sarah…- Ezt éppen maga mondja? – kérdezte gúnyosan a lány. – Miért nem folytatja?- Semmi újat nem tudnék mondani, ugy értem olyasmit, ami magának is meg ne fordult volna már a fejében. Nem hiszem el, hogy ne talált volna valakit, ha…- Nem találtam, de nem is akartam.- Valamiről nem beszéltünk még Sarah. Ha elválunk ugye visszaveszi a lánykori nevét?- Fontos?- Attól függ kinek. Nekem nagyon.- Az, hogy ne viselhessem a Darlow nevet?- Az hogy viselje.- Vagyis nem emel kifogást ellene, a válás után.- Boldoggá tenne vele.- És mit szól majd hozzá… az igazi? Mert gondolom olyan is lesz.- Ki tudja?- Azt hiszem ideje lefeküdni. Hosszú volt ez a nap. – állt fel a lány.- Szerintem is, de én esténként kocogni szoktam, vagyis azt hiszem most is körbefutom néhányszor a parkot.- Nem tartok magával. Nem azért mert nem vagyok edzésben, hanem attól félek, a negyed távnál összecsuklanék, és a végén a karjában cipelhetne vissza.- Hoznám, nem cipelném! – mosolygott David.- Nem szeretek a más terhére lenni.- Én sem szeretem, ha valaki terhemre van! – vágta rá David.- Bántani akar?- Dehogy, csak válaszoltam a maga bántására. Miért gondolja azt, hogy a terhemre lenne? Ha ugy volna nem lennék itt.- Ugy vette a kérésemet, mint a fönökéét, nem mert nemet mondani, mint a… a Hiltonban.- Maga egy kis süni. Mondták már? Ha érzi, hogy veszélyben van, összegömbölyödik és szúr. Csak azt nem értem, hol érez veszélyt. Én nem akarok magától semmit.- Tudom! – vágta rá a lány.- De hát maga is ugy akarta, hogy…- Hagyjuk ezt David. Jó éjszakát! És ne haragudjon ha megbántottam, de kicsit fárasztó volt ez a nap.- S máris az jár a fejében, hogy a holnap még fárasztóbb lehet. Alig várja a hétfőt, hogy végre elemében lehessen és azt csinálhassa, amit szeret, amit mindennél fontosabbnak tart az életben.- Ne legyen igazságtalan.- Nem magára, magáért haragszom. Felejtse már el, hogy gazdag, hogy nő, hogy holnap is lesz nap. Örüljön annak, hogy ép bőrrel megúsztuk a mát, hogy jólesően elfáradt, hogy csodálatos álmot hoz az éjszaka, hiszen van mivel elégedettnek lennie. Remek délutánt és estét szerzett négy kisgyereknek. Olyat, amit nem felejtenek el, amíg élnek.- Az a baj, hogy csak négyöjüknek…- Tudom hogy volna még néhány tízezer, vagy százezer aki rá lenne utalva, de magától az is szép, amibe olyan elfoglaltság mellett belevágott. Ne törekedjék mindig teljességre. Hallgasson rám: egy csekket kiállítani nem nagy dolog, különösen ha van miből de a jó szó, megfizethetetlen, és azzal többet adott nekik, mintha bíborba – bársonyba öltözteti őket. Számomra legalábbis mindig nagy értéke volt a jó szónak. A szüleim tudták ezt és sosem fukarkodtak a dicsérettel, ha érdemes voltam rá. Apám szerint az a legolcsóbb jutalmazási mód, mégis sokan nagyon fukarkodnak vele.- Remek apja lehet! Jó éjt David. Kellemes kocogást! – mondta Sarah, és bement a házba.

David sokáig nézett utána.- Van egy meglepetésem a számára! – mondta Sarah, másnap kora reggel, amikor majdnem egyszerre léptek ki a szobájukból.- Kellemes?- Döntse el maga. Szeretnék kocogni, de ugye nem fut túl gyorsan? Vagy már túl van a reggeli futáson?- Tudom ugy lenne fair, ha azt mondanám száz méter előnyt is adok, de nem teszem meg, mert boldogabban futok végig maga mellett. Csak nehogy megerőltesse magát. Majd figyelek, és ha látom, hogy nem bírja megállunk… Kocogás közben pihenni is lehet!- Akkor indulhatunk, és ne féljen: nem az ölében kötök ki. Amibe belevágok azt végigviszem. – jelentette ki Sarah.- Csakhogy ez nem üzleti vállalkozás. Az embert megtréfálhatják az izmai, ha nagyon elszoktak a mozgástól. Na de sebaj, én nem hagyom cserben, és ha délre érünk is vissza a starthoz… nem a győzelem a részvétel a fontos, akárcsak a maratoni futóknál. Az, hogy rászánta magát már fél győzelem, és a világért sem érnék célba maga előtt.

A kocogás elég jó tempóban indult, aztán David meghallotta hogy Sarah zihál, és lassított, kényszerítve vele a lányt is a kényelmesebb tempóra. Kétszer meg is állt, mintha a cipöfüzöjével lenne gond.- Hohó… várjon meg… így nem igazság. Amíg én a szerelésemmel kínlódom, maga megelőz és száz méteres előnnyel ér a célba! – szólt a lihegő lány után, kedves mókásan, és örült, amikor látta, milyen megkönnyebbülés Sarahnak a pihenő. Már majdnem a háznál voltak, amikor újra megállt.- Mi történt? – torpant meg a lány is.- Valami a szemembe repült.- A szemébe?- Megnézné?- Természetesen, de ne feledje, hogy az nekem tíz lépést jelent visszafelé.- Rendben van, ha kihalássza az éjjeli baglyot a szememből, a bejárat előtt tíz méterrel felkapom, és inkább beviszem csak nézze már meg: mi az, mert nagyon csip.- Nem látok semmit. Zsebkendő kellene, vagy tiszta víz, ami kimossa. Nem tud eljönni a házig?- Várjon egy kicsit. Hátha a könnyem kimossa!- Könnye? Csak nem akar sírni? – képedt el a lány.- Az ember nem csak akkor könnyezik ha sírni akar, hanem ilyen esetekben, és örömében is.- Csinálja nyugodtan, megvárom. – mondta Sarah és le nem vette tekintetét a behunyt szemű férfiról. Hosszú másodpercekig álltak a derengő napfényben, egymástól alig húsz centire. Saraht meglepte a furcsa érzés, ami szinte minden porcikájában szétáradt. Milyen megnyugvás a közelében lenni. Milyen kedves így lehunyt szemmel. Csak azért csinálja, mert látta, hogy ö már ereje legvégén tart és önbizalmat akar adni neki. Eddig meg sem tudta nézni alaposan. Mindig csak elképzelte, még akkor is, amikor pedig ott ült, vagy állt előtte, sőt, akkor is amikor a karjaiban volt és olyan eszeveszetten csókolták egymást. De hallgatnak róla. A kellemetlen emlékekről jobb nem beszélni. Csinos, jóképű fiú. Persze, hogy akadt már, aki lefoglalja. Ráadásul jogi doktor lesz, ami egyes nőknél sokat nyom a latban. Volt barátnője, aki csak sportolókért, egy másik orvosokért rajongott.- Már kijött! – nyitotta ki hirtelen a szemét David, mintha csak Sarah vélekedését akarta volna igazolni.- Ilyen hirtelen? – kérdezte a lány, de nem lépett hátra.- Ahogy belekerült.- Vagyis mehetünk tovább? – kérdezte Sarah, de képtelen lett volna megmozdulni. Nemcsak a fáradtság tartotta egyhelyben, hanem a férfi delejes közelsége.- Azért nem nézné meg, hogy jól érzem – e? Nem akarom, hogy befurakodjon a szemgolyóm mögé és…- Mutassa… – állt lábujjhegyre a lány és utólag egyikük sem tudta volna elmondani, melyikük mozdult elsőnek. A férfi szája közeledett-e jobban Sarah felé, vagy a lány sajnálta meg önmagát, és kárpótlást akart a sok elmulasztott éjszakáért, de egyszer csak ott volt a szájuk egymáson. Az érintéstől, mintha mindketten megijedtek volna, mert egyikük sem mozdult. Aztán folytatódott minden, ahol abban a rózsával díszített szállodai szobában abbamaradt. Becézték, szívták, marcangolták egymás száját, karjaik ölelték, szorították a másikat, és hitték, hogy megáll az idő körülöttük. Sarah sosem érezte még magát annyira boldognak, mint a kiismerhetetlen férfi karjaiban, csak ne riogatta volna a kiábrándító végkifejlet. Érezte, hogy most sem lesz másként: a férfi hagyja magát csókolni, érezhetően benne van az összeborulásban, aztán egyszer csak elcsendesül, mint aki ráébred arra, hogy nem helyes amiben részt vesz, aztán leengedi a karjait és vége az álomnak. Kár belefelejtkeznie.

Mintha David olvasni tudott volna a gondolataiból, vagy eszébe jutott az a valaki, akit szeret… az történt amitől Sarah félt. A férfiajkak mozdulatlanná váltak, érzéketlenül fogadták szinte kétségbeesett folytatási próbálkozásait, aztán az ölelés lazult, és szinte ellenségként néztek szembe egymással.

Sarah elerőtlenedve kezdett futni a ház felé. Lábai remegtek, de minél messzebb akart kerülni másodszori megszégyenítésének színhelyétől. Nem hitte hogy képes lesz eljutni a bejáratig. David a nyomába eredt, s ahogy ígérte: tíz méterre a kaputól felkapta. Gyengéden, de mégis olyan megnyugtató biztonsággal vitte, és csak az ajtóban tette le. Sarah nem bánta volna, ha örökké tart az út, csak ne gondolt volna arra: Dávidnak kellemetlen, a kényszerű teher. Csakis a munkaadójával szembeni tisztelet vezérli, amikor töri a gyengédségét, és próbál a kedvébe járni. Ha a szállodában történtek után még maradtak volna kétségei, meggyőződhetett arról, hogy a férfi érzéketlen vele szemben. Semmit nem jelent neki. Mást szeret… valakit, akiről nem képes megfeledkezni és előbb – utóbb minden próbálkozása restelkedö viszolygást ébreszt benne. Csak tudná ki az?- Amilyen súlyosak a döntései, ha üzletről van szó, olyan pihe könnyű, amikor a karjában tartja az ember! – mondta, a fülig piruló lánynak, David. A dicséretben hatalmas erő rejlett, mert Sarah egyszeriben futni kezdett. Meg sem állott a fürdőszobáig. Ott nekitámaszkodott az ajtónak belülről, és kicsordult a könnye. Miről maradtam le?! Istenem, miről, és már nem is érhetem el soha az életben. Ilyesmire, ilyen sanda kedveskedésre csak olyan férfit lehet rávenni, akinek szíve van, aki tiszteli, még akkor is, ha mást szeret, és képtelen lenne hűtlen lenni hozzá, egy csók erejéig is.

A gyerekek vasárnap este a megbeszélt időben újra ott voltak az intézetben. Nem győzték köszönni Saradnak a csodálatos időtöltést. Dávidról alig lehetett levakarni őket. Mindegyik akart még egy utolsó puszit adni és amikor a végére értek, kezdték volna elölről, hogy mindegyik túltegyen a másikon. Sarat sem hagyták ki. Még akkor is mosoly ült az arcukon, amikor a kicsik Miss. Camppal, már régen eltűntek az intézet kapuja mögött.- Csodálatos srácok, de velem könnyű dolguk volt. Engem nem nehéz meghóditani.- Én is ugy gondolom! – komorult el Sarah. – Viszontlátásra! – Innen már a saját kocsimmal megyek. Kedves volt magától, hogy segitett.- Én a legremekebb szórakozásnak tekintettem, olyannak, amilyenben régen nem volt részem. Köszönöm! – mondta hálás tekintettel, David és megvárta, amíg a lány kocsija, ugy, mintha minden lóereje prüszkölne, elhúz mellette, aztán ö is indított.

Elmúlt a hétfő, a kedd, már csütörtök este volt, de David Davlow nem jelentkezett. Sarah egyre többet gondolt rá. Eleinte jólesően, emlékezve, visszaidézve azt a két gyönyörű napot, de ahogy telt az idő, egyre türelmetlenebbül, már – már haraggal.- Mit képzel ez? Annyit csak megérdemelne az ember, hogy felhívja és megmondja: hol, és mikor. Mégiscsak az esküvőnkről van szó, vagy mi a szösz. Ha ezerszer játék, akkor sem teheti meg velem, hogy térkép után kelljen megkeresnem a várost, ahol kimondom az igent, és milyen ruhában, hánykor? Ami sok az sok.

Mintha csak végszóra érkezett volna David hívása, a titkárnő bekapcsolta.- Hogy van Sarah!- Biztosan rosszabbul mint maga, mert ahogy a hangján hallom hamarosan elszáll örömében.- Baj? Lediplomáztam, és holnapután lesz az esküvöm.- A kettő együtt kicsit absztrakt hír, legalábbis számomra. Miért nem jelentkezett?- Azt hittem csak zavarnám. Ami a lényeg azt tudja. Szombaton tartjuk a…- Semmit nem tudok. Milyen ruhába menjek… hányra…- Semmire ne legyen gondja. Holnap este hétkor odamegyek a ház elé. Magam szeretném a helyszínre vinni. Apámék vacsorával várnak.- De hát milyen jogon?- Azon, hogy igaznak hiszik a dolgot. Nem emlékszik? Beleegyezett, hogy előttük nem kell magyarázkodnom. Nem is tudom hogy fogom nekik bevallani: az egész csak játék, és hamarosan elválunk.- Addig még van ideje, előbb ezen legyünk túl. Tehát hétre értem jön?- Igen és viszem a szerződéseket is.- Maga nem is dolgozott a héten? – kérdezte a lány.- Dehogynem. Csak ma délben jöttem el.- És meg tudta állni, hogy… – emelte fel a hangját a lány.- Folytassa! – kérte David szeliden.- Hogy ne hívjon fel…- Mit mondhattam volna? Nem akarok tolakodni. Ha szól valamiért, természetesen állok rendelkezésére bármikor, de…- Hagyjuk ezt. Még mindig nem mondta milyen ruhában lesz. Nekem magához kellene öltöznöm.- Bízza rám. Mindkettőnk ruhája készen áll.- Megörült? Honnan tehetne szert egy olyan ruhára, ami jó nekem, ugy értem méretre.- Segített a szalonja, ahol dogoztat. Azt mondják milliméterre tudják a méretét. Remélem a víkenden nem szedett magára annyit, hogy ne férjen bele a régi ruháiba.- Maga szerint sokat ettem? – kuncogott a lányban az öröm.- Szeretném, hinni, hogy többet mint máskor. Nekem minden nagyon jólesett. Az a levegő, azok a falánk gyerekek… csodálatos volt!- Azért ne érezze magát örök hálára kötelezve.- Nem azért mondtam, csak annak örültem, hogy egy kicsit felszabadultnak láttam. Mondtam már, hogy viszem a szerződést?- Melyiket?- Vagy megíratta mással? Ezt szántam bemutatkozó munkának, mint jogász.- A házassági szerződésünkre gondol? – mondta ki Sarah kedvetlenül, mert már amikor először hallotta is tudta miről van szó. Miért akarja mindenáron megszégyeníteni. Ha ö nem sürgeti, ha ö írás nélkül is megbízna benne, ha neki megfelelne utólag is… de hát rend a lelke mindennek.- Mi másra? Mindent belevettem, amiben megállapodtunk!- Fő a bizalom! – jegyezte meg enyhe gúnnyal a lány.- Ha akarja, azonnal összetépem. Nekem a szava többet ér az írásnál, de maga vetette fel és gondoltam inkább legyen kéznél kettő, ha maga is elkészttette, és használjuk fel a jobbikat, minthogy ott álljunk megállapodás nélkül és ne tudjuk kimondani az igent.- Ha magának ahhoz szerződés kell!- Ugy mondja, mintha én találtam volna ki. Még nincs veszve semmi. Mondja meg mit hagyjak ki bel öle és átírom. Az ember legalább az első munkájával érjen el osztatlan sikert.- Nem érdekes. Hagyjon benne mindent, ugy jó, ahogy leírta, végtére is megállapodtunk, nem?!- Így igaz. Hogy van a cicus?- Biztosan jól.- Remélem még eléldegél egy darabig.- A válóper már nincs az ö létéhez vagy nemlétéhez kötve.- Nem is azért mondtam, de gondolom, ha a nagynénije ennyire kedvelte, kedves állat lehet.- Egyébként gratulálok a diplomájához – váltott témát némi zavarral a lány.- Köszönöm. Két hét múlva lesz a diplomaosztás. Aznapra szabadnapot kérek, mert a szüleim életében az lesz a legszebb, nap ugy értem velem kapcsolatban. Kivéve persze az esküvőmet!- És amikor megszületett.- Honnan tudja?- Gondolom. Minden szülőnek szép nap, amikor fia születik.- Vannak az életben szép napok, csak kár hogy a legtöbben hamar elfelejtkeznek a kedves emlékekről és mindig a holnaptól várják a megváltást, de legalább tennének is valamit érte.- Ne haragudjon de nem értem mit beszél, és fáradt is vagyok. Holnap hétkor várom.- Pontos leszek. Simogassa meg az ágya végét helyettem. Ott ahol a legjobban kéz alá esik. Hátha szebb álma lesz benne. Jó volna ha átragadna magára az én boldogságom.- Ennyire örül a vizsga sikernek?- Maga nem örült?- Én természetesnek vettem, hogy sikerül.- Akkor vegye ugy, hogy én sem annak örülök inkább.- Akkor meg minek?- Ezt maga kérdezi? Holnap lesz az esküvőm és bemutatom a menyasszonyomat a szüleimnek, akik alig várják már, hogy megismerhessék a menyüket. Meglátja milyen kedves emberek. Jó éjt… véletlen menyasszonyom… szép álmokat! – mondta David és letette a kagylót.

Sarah sokáig ült mozdulatlanul, kezében a kagylóval, lassan leeresztette és megpróbálta összeszedni magát, lelkileg. Kesze – kusza állapotba került. Olyan mintha nem is vele történne mindez. Mintha rajta kívül álló erők mozgatnák, pedig nagyon jól tudja, hogy nem így van. A lavina elindult, de egy percig sem lehet vitás, hogy ö indította el. Életében nem volt még olyan felelőtlen, mint amikor ilyen képtelenségre szánta el magát. Mi lenne, ha azt mondaná: pardon, tévedtem. Csak játék volt az egész. Kedvem támadt egy kis szórakozásra. Ha nem David lenne az, akit belekevert ebbe a képtelenségbe, talán meg is tenné, de neki nem tudna a szemébe nézni, mint ahogy akkor sem tudta egyenesen a szemébe parancsolni: vegyen el feleségül. Ki kellett találnia hozzá egy mesét, amivel enyhíthette az ötlet képtelenségét, és mint utóbb kiderült jól tette, mert a mese nélkül kosarat kapott volna. Így is majdnem kosárnak tekintett a hosszú latolgatás után adott beleegyezés, és a sorozatos elutasítás, de legalább ugy veheti, mintha nemcsak a személyének, hanem a pénzének is szólna. Kapott egy fricskát a sorstól: nem mindenki ugrik fejest akármibe, még sok – sok pénzért sem. Csak azt nem értette, miért nem tudja ezért maradéktalanul becsülni a férfit? Miért lett volna jobb, ha két kézzel kap az ajánlaton, és felajánlkozó testén…

Micsoda kalandba keveredett. Ö a hidegfejű, a mindig meggondolt, a soha semmit el nem hamarkodó, éppen abban készül elkövetni a legnagyobb hibát, amit minden ember alaposan megfontol. Ami az ember egyik legfontosabb döntése. Szó szerint életbevágó, vagy inkább életre szóló. Legalább ismerné Dávidot, ha adott volna időt magának, hogy kiismerje. Ha másként fog hozzá a dologhoz. Ha megpróbálja meghódítani, vagy legalább megkedveltetni magát vele. De hát hogyan? Amíg a dossziét le nem tették az asztalára csak azt tudta, hogy a világon van. Ha csak egy picit is hihetne abban, amiben – önmaga előtt is tagadva – titkon reménykedik, akkor elülne a vihar a lelkébe, és örülni is merne, ha nem is olyan felhőtlenül, mint David… a diplomának. Nem akar újra megszégyenülni. Már azzal is kiegyezne, ha nem válna nevetségessé a férfi előtt. Hogy is reménykedhetett abban: elég, ha biztatást ad a kiválasztott férfinak, s ha az nem tartja elviselhetetlennek, mint nőt, megkedveli, vagy uram bocsá beleszeret, és mellette marad, egy életen át. Magára nem gondolt. Azt hitte, a cél érdekében mindenre hajlandó, ahogy le tudott mondani a pihenésről szórakozásról a munka kedvéért, a szerelemről sem esik nehezére, csak asszony legyen és jöjjenek a gyerekek. Anyaságra vágyott, de alábecsülte az érzéseit. Hiába tagadná: beleszeretett Davidba, ami nem csoda, mint ahogy az sem, hogy a férfi – ha nem kötné az nehezen kicsikart ígérete, – kézzel – lábbal kapálózna ellene.- Ilyen hamar, Miss Sarah! – fogadta Rosa, amikor hazaért. Nehéz napja volt? Olyan szomoru.- Nem vagyok szomorú és ez is olyan nap volt, mint a többi. Egyik a másik után! – mondta nagyot sóhajtva.- Alig tíz perce hoztak egy csomagot. Azt mondták fontos, hogy még ma megkapja. Reméltem, hogy hamar hazajön, de gondolni sem mertem arra, hogy már hét előtt itthon lesz. Hozhatom a vacsorát?- Hol az a csomag? Kitől jött?- Nem lehet tudni. Csak a neve van rajta Miss Sarah. De elég jókora és nehéz.- Megnézem. Egyelőre nem vagyok éhes. Majd szólok.

Bement a dolgozó szobájába. Tudta, hogy Rosa odateszi a postát, vagy egyéb küldeményt az íróasztalára. Jókora csomag volt. Mi lehet benne? Sokszor gondolta már, ha nem várt küldeménye érkezett, hogy talán nem ártana az óvatosság: hátha veszélyes hozzányúlni, de olyankor mindig végigfutott az agyán: annyira nem haragudhat rám senki, hogy az életemre törjön. Akarattal sosem ártottam senkinek. Felemelte, forgatta a csomagot. Ki tudja mi lehet benne? A tapintása után ítélve, valami könyv, vagy album féle. És mi az, hogy: saját kezű felbontásra. Ki az, aki még ezt is kiköti, és miért? Kibontotta a csomagot és egy albumot húzott elő bel öle. Ahogy a fedelét meglátta: a lélegzete is elakadt. “David Davlow igaz szerelme” állt rajta, gyönyörű gyöngybetűkkel. Mi ez? Hirtelen le kellett ülnie. Csak nem akarja hogy végigolvassa a titokzatos szerelméről írott feljegyzéseit. Tudja, hogy létezik, azt sem vetheti szemére, hogy elhallgatta, de mit érdekli öt egy másik nő iránt érzett szerelem? Felnyitotta az albumot és mintha a fedőlapra irt szó folytatódott volna, kisebb betűkkel ez állt az első oldalon: “és minden ami Veled kapcsolatos”. Lapozott és szinte elképedt. Saját – újságból kivágott – fényképe nézett farkasszemet vele.- Ilyen voltál, amikor a céghez kerültem liftes fiúként és először megláttalak. Furcsa érzés fogott el. Mintha örök idők óta ismertelek volna. A szemérmes, szinte bocsánatkérésnek is elmenő mosoly a szád szegletében, mintha nekem szólt volna. Pedig észre sem vetted azt a fiút, aki attól kezdve csak arra vágyott, hogy minél gyakrabban látogasd apádat, és hogy éppen akkor ö legyen szolgálatban. Hátha megpillanthat. Amikor először vittelek fel, ketten voltunk a liftben. Nem tudtam ki vagy. Nem ugy voltál öltözve, mint ahogy egy húsz éves srác a milliomos lányát elképzeli, azt hittem viszel valamit az elnökségre. Aztán amikor leértem a földszintre, egyre az járt a fejemben: meg kellett volna szólítanod. Csodálatos kislány. Szemérmes, szelíd, amilyen kevés van manapság, akkor odakacsintott a portás: ha azt a kis csajt meghódítanád, megfoghatnád az isten lábát. Így tudtam meg, hogy a főnök lánya vagy és attól kezdve reménytelenné, vagy inkább szenvedéssé vált a szerelmem. Mert igenis szerelem volt az, ami első látásra megszólalt a szívemben és figyelmeztetett rád: itt van, ö az. El ne szalaszd.

Sarah nézte a régi, sokat forgatott fotót, végigsimított a ürü sorokon, és könnybelábadt szemmel, de egyre könnyebb, szinte szárnyaló lélekkel lapozott tovább. A következő oldalon ujabb kép volt. Valamelyik magazin társasági rovatából való. Szép színes. Husz évnél alig több lehetett rajta. A szöveg folytatódott.

… Ugye fogalmad sincs róla, te drága lány, hogy dolgozik nálatok egy kótyagos fiú, aki képes két órával előtt bemenni a munkahelyére és órákig sétálni a parkoló környékén, hátha megpillanthat? Hogy is gondolhatnál ilyesmire? Hogy is gondolhatok én ilyesmire?

Sarah alig látta a gyöngybetűket. Szemét elöntötte a könny. Ez nem lehet igaz. Ilyen még a mesében sincs. Mintha megérezte volna, hogy a nyolc közül Dávidot kell választania, mert ha öt választja már csak neki kell beleszeretni abba, aki rajong érte. De hát létezhet-e a világon ilyen egyoldalú, mondhatni beteljesülhetetlen, valószínűtlen rajongás? Elképzelni is rossz, hogy tokosodott volna be David lelkébe az iránta érzett szerelem. Sosem mert volna szólni. Annál sokkal kishitübb, vagy büszkébb. És mert nem ilyen beteljesülésről álmodott, nem akarta sárba rántani a szerelmét egy érdekházassággal, még akkor sem, ha azáltal legalább a közelébe kerülhetne annak, akiért rajong. Létezik ilyen nemes férfi, ilyen múlt századbeli hü lovag? Ilyen csodálatos ember?!

Tovább olvasott. A képek ott sorakoztak egymás alatt és David mindegyik mellé irt néhány sort. Sarah lapozgatott, nézte a régi képeket amelyek mind öt ábrázolták, társaságban, a szüleivel vagy egyedül. Az a drága fiú még a tabló képéből is szerzett. Hogy csinálta? Legalább hét – nyolc évet fogott át a különös vallomásokkal, becéző szavakkal tűzdelt fotógyűjtemény, amelyet ugy irt egy kedves fiú, hogy közben reménye sem lehetett vágya beteljesülésére. Még arra sem, hogy akiért rajong: a furcsa albumba egyszer belelapoz. Sosem vette volna magának a bátorságot, ha ö nem biztatja, ha a sors nem ugy akarja, ahogy akarta.

… Szeretnék felérni hozzád és tudom, hogy ezt csak egyféleképpen tehetem meg: tanulással a nyomodba eredhetek. Sikerült beiratkoznom az egyetemre. Neked köszönhetem, hogy volt merszem és kitartásom gyűjteni rá, megpróbálkozni vele. Nem akarok nappalira járni, mert így kapcsolatba maradhatok veled. Könnyebben megy a tanulás, ha közben azt gondolhatom: holnap látni fogom. Érzem az illatát, esetleg rám mosolyog. De nem! Az elképzelhetetlen. Miért éppen rám? Az irántad érzett szerelem, erőt ad. Én az a fajta vagyok, mint apám: csak egyszer szeretek életemben, így tudom, nincs esélyem a boldogságra. Jobb ha belenyugszom: nem érhetek fel hozzád soha. Reménytelen. Még sem tudom feladni. A nap, amelyen látlak, új erőt ad. Bármire képes lennék érted. Kár hogy sosem tudod meg mennyire szerettelek. Hogy is küldhetném el neked ezt a fura vallomást? Kinevetnél, aminek még a gondolata is riaszt.

… Ha ugy érzem, hogy leragad a szemem, nem fog az agyam, ránézek valamelyik képedre, elképzellek hófehér menyasszonyi ruhában az oldalamon, ahogy mosolyogsz, ragyogsz a boldogságtól, és egyszeriben szárnyaim nőnek. Mindent tudok rólad. Ugy csipegetem fel az apró híreket, mint az éhes madár. Tudom mi a kedvenc színed, ételed, filmed, tantárgyad, és tudom, hogy szép vagy. Nekem legszebb az egész világon. Ha diplomás leszek, csakis neked köszönhetem, még akkor is, ha épp ugy reménytelen imádód maradok, és sosem tudod meg, mit érzek irántad. Sosem tolakodnék melléd. Te pedig miért is vennél észre éppen engem, amikor hál istennek a többi fiúra is fütyülsz. Senkivel nem hoznak hírbe, senki nem forgolódik hosszabb időn át körülötted, de hát mikor is forgolódna, amikor az egész életed csak tanulás, és munka. Belefáradsz kicsi lány. Bárcsak segíthetnék, bárcsak megállíthatnálak egy kicsit az önmegvalósításban, hogy figyelmeztesselek: a boldogságodra is gondolnod kell, mert az élet rövid és olyan gyorsan elfut mellettünk.

… Ezt a fotót mindig megcsókolom. Szomorú vagy rajta. Anyád temetésén készült. Bárcsak le tudnám simítani, vagy csókolni arcodról a bánatot, de ki tudna helyettesíteni egy édesanyát?

… Diplomás lettél. Vége az egyetemnek, ami azt is jelenti, hogy ezentúl többet láthatlak. De nem a liftben. Ma nagy öröm ért. Hívattak a személyzetire és gyakornoki állást kaptam. Talán azért, mert látják, hogy komolyan gondolom az egyetemet. Pedig én csak miattad gondolom komolyan, csak addig érdekel az egész, amíg meg nem tudom, hogy van valaki az életedben, és elveszíthetlek. De hát mikor voltál az enyém?! Gondolatban! És gondolatban örökké az is maradsz! Anélkül értelmét vesztené minden.

… Megint egy szomorú esemény. Drága szemeid könnyben úsznak. Csodálatos fotó! Ha a könnyel az örömöd jeleznéd, akár kiállításra is vihetnék. Tengerkék szemed csillog a könnytől. Apád meghalt. Bárcsak odamehettem volna melléd a temetésen, és megfoghattam volna a kezed. Olyan egyedül, olyan árván álltál ott, hogy a szívem majd beleszakadt a sajnálatba. Félek! A magány hamar eszedbe juttatja majd, hogy a nő sorsa a férjhez menés. Csak el ne kapkodd. Olyat válassz, aki igazán szeret és akit te is tudsz szeretni. Élete csak egy van az embernek és könnyebben elviselek mindent, ha tudom, hogy legalább te boldog vagy. A párválasztás komolyabb dolog a legfontosabb üzletnél is, nehogy számi tásból válaszd ki a párod. Az sosem fizetődne ki. A boldogságoddal fizetnél érte, és az én boldogtalanságommal, hiszen ha tudom, hogy legalább neked öröm az élet, én is könnyebben viselem majd.

… Ma majdnem összeverekedtem egy férfival. Együtt jöttem le vele a liften. Nem volt egyedül. Beszélgettek.- Na, nem hajtasz rá? – kérdezte a társa.- Erre?! – nevetett gúnyosan. – Megelégedne a ványadtja nálam néhány kaliberrel silányabb férfival is.- De rengeteg pénze van!- És akkor mi van?! Másnak is akad, ha nem is ennyi, de legalább öröm ránézni. Ha az ember érdekházasságot köt, legalább ne borzassza, a felesége látványa.

Hinni sem mertem, hogy rólad tárgyalnak, aki nekem mindig a legszebb voltál, de tudtam, hogy tőled léptek ki, nem gúnyolódhattak másról.- Szeretnék beszélni Önnel! – álltam oda a férfi elé, aki szemlátomást meglepödött.- Nem ismerjük egymást! – mondta.- De akiről beszélgettek azt csak ismeri. Én, mint a cég dolgozója elégtételt akarok venni a Miss Turnert ért sérelemért. Maga olyan hangot engedett meg magának, amit nem tűrhet el olyan férfi, akiben van egy csöpp jó érzés. Savanyú a szőlő! Maga nem kellene Miss. Turnernek, azért próbálja ugy lefesteni, mintha öt nem tartaná magához méltónak. Ön nem uriember.- Maga megörült! – nézett rám gúnyosan a jóképű fickó. – Csak nem képzeli, hogy Miss. Turnerről beszélgettünk? Az ember nem keveri össze az üzletet és az érzelmeit.- Tőle jöttek! Láttam! Ott szálltak be a liftbe.- És?! Tárgyaltunk. Engem az üzleti tárgyalások alatt nem az érdekel akivel beszélek, hanem amiről szó van. Csak nem szerelmes a főnökébe, hogy így kikelt magából? – nézett rám gúnyosan a fickó és mindketten felnevettek. Még szerencse hogy csak hárman voltunk a liftben. Nem is tudtam kilépni bel öle a földszinten. Majdnem elsüllyedtem szégyenemben, hiszen tudtam, hogy rólad beszéltek. Rólad aki a legszebb vagy a világon, akit csak én ismerek igazán, én aki mindent vállalnék érted. Miért is kellett neked gazdagnak születned. Vagy miért nem vagyok én is az, és olyan jóképű, mint az a dölyfös fickó? Hátha akkor észrevennél?!

Kopogtak.- Miss Sarah! – nyitott be Rosa. – Kihűl a vacsora. – Két órája hogy itthon van. Mikor akar enni?- Most nem érek rá Rosa! Aki boldog az sok mindent kíván, csak enni nem! Most ne zavarj. Feküdjetek le. Nekem még dolgom van- Nem alhat el éhesen.- Miért ne! – kacagott Sarah és majdnem hozzátette. – Legalább biztosan beleférek a ruhába, amelyet a szerelmem készíttetett nekem, életem legszebb napjára, amikor kimondjuk az életre szóló igent.- Örülök, hogy vicces kedvében van Miss. Sarah, de azért ennie is kell. Odakészítek valamit, és kérem: ne feküdjék le üres gyomorral.- Jó éjszakát Rosa! Szép álmokat, mondta ragyogó tekintettel, és az asszony inkább kiszédült, mint kiment az ajtón. Nem merte elhinni amit lát. Mi történhetett vele? Amikor hazajött rossz volt ránézni, olyan bánatosan, fáradtan, lépett be. Most meg?! Csak nem a csomag miatt van? De ha igen, mi lehet benne?

Az album közepe táján Sarah talált egy borítékot.

“Drága Miss. Turner! Ha ezt a borítékot megtalálta, akkor biztosan nem dobta félre a nyolc éve gyarapodó, nekem oly drága gyűjteményt. Nem hittem, hogy valaha is a kezébe kerülhet. Most mégis volt bátorságom elküldeni. Meg kellett tennem. Talán megérti miért. Az esküvő szombaton délután háromkor lesz a bostoni polgármesteri hivatalban. Ha méltat annyira, hogy belelapoz az albumba és utána is ugy dönt, hogy látszat esküvőt kíván, ne számítson a közreműködésemre. Nem leszek ott a ház előtt holnap este hétkor. Sosem szegtem még meg a szavam de most a szívem erősebb. Az igent sokkal fontosabbnak érzem annál, mintsem egy mit sem sejtő öreg cicát elüssek vele az örökségétől, még akkor sem, ha a pénzt, amit hozna a dolog, jótékony célra adhatnám. Nem tudom leszek e valaha olyan anyagi helyzetben hogy jótékonykodhassak, de ilyen áron nem is vágyom rá. Ha lemond a látszat esküvőről, amit remélni sem merek, hiszen olyan szép, hogy nem is lehet igaz, akkor értesítsen, hogy pontos legyek és minél kisebb fecnikre téphessem a szerződést, ami életem legkeservesebb okirata lett volna. Reggel nyolcig itthon leszek és várom a telefonját. De csak addig. Meg kell magyaráznom a szüleimnek miért marad el az esküvő. Természetesen magamra vállalok mindent. Nem bírnám ki, ha ismeretlenül bár, de rosszat gondolnának magáról. Nem kívánhatom, hogy a feleségem legyen azzal a feltétellel is: én komolyan gondolom. Csak nehogy megessen rajtam a szíve. Nekem nem sajnálat: szerelem kell. Minden porcikámba szétáradó vágyódás, amelyről tudom, hogy viszonzott. Nem fogadhattam el a testét a Hiltonban, pedig akkor már voltak sejtéseim arról, hogy esetleg reménykedhetek. De becsületesebb volt így, akkor is, ha a kínok kínját álltam ki: egy mozdulatra az annyiszor elképzelt csodálatos beteljesüléstől. Csak nehogy azt mondja: szimpatikus vagyok magának, hiszen nem is ismer. Amikor együtt vagyunk, olyan elfogódott kamasszá válok, hogy nem ismerek magamra. De hát csoda?! Nem azt mondom, amit szeretnék, ami színpompás szócsokorként előbuggyanna szívem legmélyéről, hanem udvarias, jópofa, vagy hivatalos mondatokat. Amit kért: kettőnk titka marad. Sosem mondom el senkinek, és a cégtől is kilépek, ha nem jön el. Tudom mi a kötelességem, hogy ne érezhesse magát kényelmetlenül, ha véletlenül találkozunk. Nem irigylem az éjszakáját Miss. Sarah, hogy éppen engem választott ki a feladatra, és még azt is fel kell dolgoznia magában, hogy ellenálltam magának holott évek óta néma rajongója vagyok. Biztosan hideg fejjel dönt, ahogy szokott. Nem akar a tűz közelébe kerülni, fél hogy megperzselődik attól az olthatatlan lángtól, amely évek óta lobog bennem, és amit a puszta látása táplál annyi ideje már. Ugy döntsön ahogy jónak látja, és ha elküld, nem lesz több gondja velem. Soha nem múló hódolattal és rajongással: David Darlow. ”

Sarah letusolt, hálóinget vett fel, és elhelyezkedett az ágyában. Jólesően befészkelte magát, és folytatta az olvasást. A napló utolsó oldalain meghökkentő bejegyzésre lelt, amely egy felső lábjegyzettel kezdődött:

… ezt a két lapot talán ki kellett volna tépnem, mielőtt elküldöm magának az albumot, de hátha mégsem követek el hibát, ha elolvassa.

… Csodálatos álmom volt. Ugy éreztem, mintha ébren lennék, hiszen még az illatot is éreztem, amely körüllengi. Csak fátylak fedték a testét, ahogy belépett a szobámba és elindult az ágyam felé. A pár lépés elég volt ahhoz, hogy mire odaért, ugy mutassa magát, amilyennek isten teremtette. Megbabonázóan szép volt. Az elképzelhetetlenül formás melleken az eperszemek, a karcsú derék, a sokszor megcsodált kecses lábak folytatása, és a legizgalmasabb ágyék, az örömök kútja, amelyet – az álom alatt is biztos voltam benne – én csak áhíthatok, de sosem borit hatom el csókjaimmal, nem simulhatok oda, olyan szorosan, hogy a bőre alatt futó hajszálerekben is érezhessem a szíve lüktetését. Képtelen lettem volna mozdulni, de tekintetével intett, hogy maradjak és elkezdődött valami, amiről a legtöbb férfi még álmodni sem mer. Ahogy a hindu szerelmi könyvek tanítják: a szerető minden érzékszervével vegyen részt az ölelésben, ugy hajolt rám az a drága teste, és kezdett becézni, egekig dobni:a szája, az ujjai, a tekintete. Egy profi örömlány sem tehetett volna többet, hogy a jól fizető vendége megelégedettségét kivívja. Csodálatos volt, ahogy eluralkodott a vágyaimon, ahogy az akarata alá vonta minden idegszálamat, és csak fogadnom kellett a becézését, a buja mesterkedését, amit – akkor is hittem – a szíve diktált, mert olyan fokon a gyönyörűség kiváltását tanulni sem lehet. A férfi olymérvü boldogítására, csak egy ribanc, vagy az a nő képes, aki fenntartás nélkül, igaz szívvel, szeret. A gyönyörök csúcsán ébredtem fel… és maga eltűnt. Tudom, hogy álomként is szentségtörés ami történt, hiszen az álom csak az ébrenlét gondolatainak ismétlődése, de hát annyiszor elképzeltem: milyen lenne, ha karomba tarthatnám, ha adná magát, becézhetném, bizonyíthatnám, hogy ölelés és ölelés között mennyi különbség lehet. Ha egyetlen egyszer ugy szerethetném, ahogy álmomban, maga… engem… boldogan halnék meg. Az álom bizsergetően édes érzete belém ivódott. Azóta, hacsak rágondolok, fellángol bennem az érzékiség, és nem kellene más nő, mert a legszebbet is helyette siti a parázna álom, és tudom: amilyen magával lenne egy eszeveszett szeretkezés, azt mással ugy sem érhetném el soha.

Három óra volt, mire – vissza visszatérve egy – egy részre, az albumot végigolvasta. Sosem érzett boldogság járta át minden porcikáját. Nem is gondolta, hogy ilyen jó érzés, ha szeretik az embert, és milyen könnyen szülhet egy gyönyörű érzés, viszonzást. Tudta, hogy Dávidot nyugodtan felhívhatná. Biztosan nem alszik, de ha igen: azonnal felriad az első csengetésre, hiszen reménykedik, és a remény nagy erő. De nem hívja. Hadd kínlódjon még egy kicsit. Megérdemli! Ha a véletlen össze nem hozza őket, képes lett volna belenyugodni a boldogtalanságba, és örömtelen, sivár életbe dönteni öt is! Az ilyen belenyugvó fickó megérdemli, hogy fenékig ürítse a keserű poharat. Az ilyen… édes… drága… imádnivaló fickó megérdemel még egy kis kínlódást, ha kibírta, hogy eltolja magától pedig érezhette, hogy nem közömbös neki, hogy a vágy lökte a karjaiba, belső erő nyújtatta csókra az ajkát, olyan érzés, amelyről alig tudott valamit, de ott szunnyadt a lelkében, amíg fel nem támasztotta egy csodálatos férfi, aki nem mert hinni neki. Pedig ö már rége srégen szereti. Mióta az örült családalapító ötlete támadt, és meglátta a kedves, kisfiús arcát, a nyolc lehetséges jelölt között. Valami azt súgta: ö az igazi. Csak akkor még képtelenségnek tartotta. Hát nem csodálatos a világ? Nyolc éve dolgoznak egy fedél alatt és fogalmuk sem volt róla, hogy isten egymásnak szánta őket. Pedig az életben semmi nem esik ok nélkül. Dávidnak oda kellett jönnie hozzájuk. Éppen oda, hogy egymásra találjanak, hogy többé lélegezni se legyen kedvük a másik nélkül. A boldog mosolyt az álom törölte le az arcáról.

Nyolc óra múlt tíz perccel, amikor felébredt. Azt hitte nem jól lát, amikor az órára nézett. Hogy aludhatott így el? Rosa miért nem kopogott be? Gondolhatta volna, hogy… Ugyan mit? Az este ugy viselkedett, mint egy szédült liba. Hogy is sejthetné mi okozott neki akkora örömet? Legalább beállította volna az órát, de hát nem is gondolta, hogy a boldogság ilyen mély álomba képes ringatni az embert, hogy a megszokás nem ébreszti fel időben. Mindigis korán kelö volt. Most mit tegyen? Felhívja! Hátha? Hol is van a notesze. Ha jól emlékszik abba Irta fel David lakástelefonját. Nyolc óra tizenöt. Most persze rohan az idő, de egy unalmas értekezleten, mintha ólomlábai lennének. Végre. Tárcsázott. Vedd fel… drága édes egyetlenem… legyél még otthon! Vedd fel!

A telefon kicsöngött, de senki nem vette fel a kagylót. Tudta mit kell tennie. Kit érdekel, hogy tele van a naptára előjegyzésekkel? Kit érdekel mennyit veszíthet egy elhalasztott megbeszélésen: a boldogságáról van szó, és ha fel is áldozza a cégért egész életét, de a boldogságát nem hagyja elszállni. Nem és nem. Letusolt, megmosta a haját is ahogy reggelente szokta. Nem kapkodott. Volt ideje. Minél nagyobb a meglepetés annál igazabb az öröm. Máshova nem mehetett David, csak az apjáékhoz. Tudja hol laknak: annyiszor átlapozta a személyi anyagát, hogy betöröl betűre képes lenne memorizálni. Nem is gondolta, hogy fontos lehet csak ugy megmaradt a fejében, és milyen jó: tudja hova induljon.

Kilenc órakor eszébe jutott a legjobb megoldás. Hogy erre nem gondolt eddig. Felvette a telefont és tárcsázott…

Egy órakor állt meg a kocsija David szüleinek háza előtt, ahonnan egy mosolygós asszony sietett elébe.- Isten hozott kislányom! De jó, hogy telefonáltál. Legalább mi nem ettük – rágtuk magunkat az apjával.- David?- Az apja elcsalta, hátha ugy könnyebben viseli a bizonytalanságot.- Nem tud semmit?- Nem. Megígértem, hogy nem szólunk neki. Nagy nehezen elnyöszörögte, hogy nem lesz esküvő, hogy meggondolta. Nem való ö férjnek. Azt is mondta: lehet, hogy sosem nősül meg, mert aki reménytelenül szerelmes valakibe, az soha ne vegyen el mást. Mi adtuk a bánatost az urammal, de ö, égig érő fájdalmától nem vett észre semmit. A szívem majd megszakadt érte. Akkor már bántam, hogy titoktartást ígértem, drága kislányom. Neked is megesett volna rajta a szíved, ha ugy szereted, ahogy mondod.- Ugy szeretem, Miss. Darlow! – ölelte át az örvendező asszonyt, Sarah.- Susan a nevem, de ha majd egyszer érdemesnek tartasz rá, hívhatsz maminak is. Van édesanyád?- David semmit nem mondott rólam?- Semmit. Azt mondta majd az esküvő után. Érthetetlen volt de tudjuk milyen konok, keményfejű gyerek. Gondoltuk majd elmond mindent, ha itt az ideje. Most beszélj te: édesanyádék?- Meghaltak. Apám két éve, anyám öt.- O te szegénykém. Akkor éppen ideje hogy rád süssön a nap. Hogy boldog legyél. Dáviddal jól jársz, ha szereted… és természetesen ha ö is szeret. De hát ö sosem nősülne másképpen, csak szerelemből. Csodálatos akaraterő van benne. Amit elhatároz az véghez is viszi.- Csak gyáva… vagy inkább kishitü!- Ezt miért mondod?- Nyolc éve szerelmes belém és nem mert szólni.- David? Nem ismerek rá!- Létezik a világon egyetlen férfi akire, akár az anyja is rámondhatná, hogy ismeri?- Nem hiszem, de ugyan ugy nő sem! – vágta rá az anya.- Nagyon elfáradtál kislányom? Mutatok neked valami szépet.- Mit?- Az esküvői ruhátokat. Gyönyörűek. Annyiszor elképzeltem már, mióta idehozták, milyen csodálatosan fest majd egymás mellett a fiam és az én aranyos kis menyem. Éppen ilyennek álmodtalak. Szeretem az ibolyaszerű lányokat. Hivalkodásra ott vannak a csodálatos virágok. A nő akármilyen szép is, legyen szerény. Hamarabb észreveszik. Ami más mint a többi, előbb – utóbb szembetűnik. Hát nem gyönyörű?! – nyitotta ki a fia szobája ajtaját. A két ünnepi öltözék ott lógott egymás mellett, fogasra téve.- Csodálatos. Ö választotta? – örvendezett Sarah.- Igen. Azt mondta mindig ilyen menyasszonyi ruhát álmodott a jövendöbelijének.- Letusolhatok? – kapta el az édes izgalom Saraht.- Máris? Háromkor lesz az esküvö.- De hát David biztosan lemondta.- Igen, de mi telefonáltunk, miután veled beszéltem, hogy stornó a lemondás. Minden ugy lesz, ahogy a fiammal először megbeszélték. Itt a fürdőszoba. Remélem nem jönnek még. A kocsidat biztosan megismeri és, jaj istenem de boldog is lesz, ha meglát.- Nálam nem boldogabb! – ölelte át az asszonyt Sarah, aztán befutott a fürdőszobába.

Mr Darlow tartotta magát felesége kéréséhez és két óra volt, amikor hazaértek a fiával. Már alig talált kifogást amivel ide – oda benézzenek, de amikor hazaértek és David meglátta a kocsit, ugy futott be a házba, mintha szárnyai nőttek volna. A szobájába ment, nem volt nagy választék. Ha Sarah itt van, ha jól látta a kocsiját, akkor csak oda vezethette az anyja. Kinyitotta az ajtót és ott állt a drága lány, a nyolc éves szerelem megtestesítője, a legcsodálatosabb feleségnek való, a gyönyürü fehér ruhában, fején koszorúval, ahogy annyiszor elképzelte.- Ez életem legboldogabb perce! – sóhajtotta és állt az ajtóban, rajongó tekintettel, elbűvölten nézve Sarahra. – Tudtam, hogy megélem! Tudtam!- Ennyire biztos volt abban, hogy eljövök? – kérdezte Sarah- Ennyire erősen akartam és amit nagyon akar az ember az…- Nem mindig teljesül! – mosolygott a lány.- Most sem? – riadt meg David. – Csak azért jött, hogy megmondja: vissza az egész. Vagy inkább azt mondja: rúgja a macska az egész örökséget?- Maga… kishitű. – mosolygott belepirulva Sarah. – Azt hiszi nekem nincs szívem? Vagy köböl van? Bár ami azt illeti az a nyolc éve íródó vallomás, még egy köszi vet is megpuhítana. Lemondta az esküvőt?- Igen…- Kár volt! – vágta rá a lány.- Hát belemegy? – ragyogott fel David arca.- Kinek lenne szíve annyi pénzt veszni hagyni? A tanuk a szép ruhák… tényleg lefújta?- Igen, de nem gond.- Nem lett volna kár a ruháért? – fordult meg David előtt kecsesen Sarah.- Csodálatosan áll.- Maga választotta?- Igen, de nem az én érdemem, maga mindenben gyönyörű. Telefonálnom kell…- Felesleges. A szülei már megtették.- Mikor?- Talán még mielőtt maga lemondta volna. Telefonáltam nekik. Azért nem magának, mert elaludtam. Kértem, hogy legyen meglepetés az érkezésem, de a szertartást ne engedjék lefujni.- Akkor sietek átöltözni. Illeni szeretnék az én gyönyörű menyasszonyomhoz.- Jó, csak csukja be egy kicsit az ajtót. – mosolygott a lány.

David megtette, de nem lépett elöre.- Jöjjön már közelebb, vagy azt akarja hogy én menjek oda. Milyen menyasszony az akit a jegyességük alatt – önszántából sosem csókolt meg a völegénye? Legalább most az egyszer kezdje maga! Lágyan, puhán, ugy hogy ezer harsona hangja zengjen, amikor a szája az enyémhez ér. Mire vár? Világcsufjai leszünk, ha felszólitásra csókoljuk meg egymást elöször, szabadon, közös akarattal.

David rajongó tekintettel indult feléje. Átkapta a feléje nyujtott kezeket, rájuk hajolt és ugy csókolta, olyan alázatos szeretettel, amire csak belsö késztetéssel képes az ember, majd beletemette arcát a meleg, drága kis tenyerekbe. Sokáig maradt ugy, aztán felemelte a fejét, nézte a számára: világ legszebb arcát, és megilletödve közelitett a régen vágyott, és csodálatos emlékü ajkak felé. Minden porcikája beleremegett, amikor érezte, hogy Sarah adja magát, hogy a vágyát vágy fogadja. Olyan gyengéden csókolták, becézték, ölelték egymást, mint akik még mindig nem hiszik: a boldogságot tartják karjaikban. Számukra megszünt a külvilág, csak ketten voltak, egymásért égö szivvel, szép szavakkal becézve egymást gondolatban, mert a csókfolyam varázsát és a meghitt csendet kár lett volna megzavarni. Ha két ember egyformán érez, szavak nélkül is értik egymást.

A lágyan induló, ismerkedö csók egyre forróbbá vált. A félénken ölelö karok mind szorosabban karolták, simogatták az annyira vágyott, drága testet, és szinte kábán bontakoztak ki az ölelésböl, de tekintetük a másik foglya maradt.- Most már legalább tudom, mit kell tennem, ha felszólitanak, hogy csókoljuk meg egymást! – súgta Sarah, odabújva David mellére. – A ruha gyönyörű, köszönöm: csókolt bele az édes izgalomtól enyhén kiszáradt férfiszájba. – El akarunk késni? – kérdezte aztán, mókás sürgetéssel.- Máris öltözöm. Addig beküldöm anyámékat. Megismerkedtetek?- Meg is szerettem a mamidat, de apádra nagyon kíváncsi vagyok. Ha egy kicsit is olyan, mint te: máris imádom!

David kinyitotta az ajtót és kivezette Saraht a nappaliba, ahol a boldog szülök egymás mellett állva vártak rájuk.- Ez életem legboldogabb napja, kislányom! – mondta az apa, mikor Sarah odament hozzá, hogy üdvözölje.- Mindjárt itt lesz a kocsitok! – újságolta az anya és David visszament, hogy felöltözzék. Jéghideg vízzel tusolt le, de azt is forrónak érezte, ugy égette a boldogság, minden porcikáját. Csak elmúlna belőle az a buta érzés, amely rémíti: hogy ez csak álom, ez nem lehet igaz.- Mintha álmodnék! – mondta Sarah egyik kezét David apjának, másikat anyjának nyujtva.- Az ember azért él, azért dolgozik, hogy boldognak lássa a gyermekét. Már nem igen bíztunk benne. Titkolózott a fiú. Semmit nem mondott rólad. Azzal tért ki: egyelőre nem akar házasodni, és amikor hazaállított, hogy ma esküvő lesz, hát az maga volt a csoda. Az anyja veszekedett vele, miért nem hagyott több időt az előkészületekre? Hogy hívja össze ennyi idő alatt az egész családot? Nálunk nem lesz több esküvő, mindenkinek itt kell lennie. David mindig azt mondta, ö csak egyszer köt házasságot, de azt egész életére, mint mi. Először ugy meggondolja az igent, hogy ne kelljen még egyszer kimondania.- Akkor még az is lehet, hogy nemet mond?- Az nem lehet. Csak rá kellett nézni, amikor meglátott! – törölte le könnyeit az anya. – Még jó hogy én már készen vagyok. Menj átöltözni, drágám mondta a férjének. – Az örömszülőknek nem illik elkésni. Különbenis… te vezeted be a menyasszonyt, te vagy az örömapa. Vagy tévednék? – nézett a párjára kedvesen.- A legboldogabb örömapa. Hol a ruhám?- Ki van készítve minden, a szobánkban. – mondta az asszony, majd amikor a férje eltűnt az ajtó mögött, hozzátette: mint harmincöt éve mindig. Olyan jólesik gondoskodni róluk. Odafigyelni, hogy rendesek legyenek, majd megtudod kislányom. Ha egy férfi nem ugy néz ki ahogy kellene nem öt szólják meg, hanem a feleségét. Ebben maradiak az emberek, pedig nekik is van ízlésük, ha máskor nem, amikor párt választanak. Fitogtatják, vagy kimutatják, aztán a párjukra hagyatkoznak. De addig jó, amíg csak nekünk akarnak tetszeni.

A két férfi alig tíz perc alatt felöltözött. Amikor szinte egyszerre kiléptek a két egymás mellett lévő ajtón, Sarah felragyogott.- Milyen jóképű! És már most láthatom, milyen lesz harminc év múlva! Nagyon hasonlít az apjára – gondolta. Kár, hogy Apáék nem láthatnak ilyen boldogan!- Indulhatunk? – állt oda Sarah elé, karját nyújtva, az apa.- A kocsik itt vannak, a család meg már ott vár bennünket. Remélem nem kell dupla vacsorát ennünk. Nyolcvan főre rendeltem ünnepi lakomát. Nyugodtan szólhatsz fiam minden barátodnak, ismerősnek, mindenkinek jut hely az asztalnál. Ha már ilyen kutyafuttában házasodsz! – mondta kicsit panaszosan, a mama, de mihelyt karját nyújtotta neki, és – akárcsak gyerekkoréban – csókjaival békítgette, elszállt a kósza ború a tekintetéből. Felragyogó szemmel nézett a fiára, és olyan büszkén lépdelt a karján, mintha újra átélné azt a régi napot, amikor ö volt a menyasszony.

A kocsi a ház előtt állt. A két tanú már ott ült benne. Nyolc személyes, szépen felvirágozott, díszes kocsi volt. Amilyen az ifjú párnak dukál.- Csókolják meg egymást! – kérte a polgármester a szertartás végén.

Ugy simultak össze, olyan odaadóan ölelték egymást, mintha senki nem lenne rajtuk kívül nemhogy a teremben, de a világon sem.- Itt senki nem ismer! – súgta David amikor kifelé vezette feleségét. – A szüleim nem tudnak semmit. Azt hiszik… hozzám való lány vagy.- És nem? – nézett rá boldog várakozással, Sarah.- Dehogynem! Csak isten a megmondhatója, hogy milyen igaz, amit hisznek. Nincs nagyobb vágyam, minthogy boldoggá tegyelek.- Akkor nekem könnyű dolgom lesz, csak hagynom kell! Kár, hogy nem könnyen hagyom magam. Amit lehet visszaadok.- Legszívesebben megkérnélek: percenként csípj belém, hogy tudjam ébren vagyok – e? Isten áldja meg a nagynénédet, haló poraiban is, no és persze a macskáját.- Mondd, drága, egész életre szóló párom, nagyon csodálkoznál, ha azt mondanám, hogy a nagynénémnek sosem volt cicája? Ki nem állhatta őket. – kérdezte kicsit restelkedve, de majdnem kirobbanó nevetéssel Sarah.- Vagyis a tizenötmillió sem igaz? – kérdezte felragyogó szemmel David.- Az sem. Ö volt nálunk a szegény rokon, de ugy szerettük, hogy soha nem érezhette.- Vagyis becsaptál? – kérdezte ellágyulva David.- Először és utóljára.- És… miért?- Hiszen ha mindenre tudná az ember a választ? Miért téged választottalak a nyolc férfi közül, akiket azzal a titkos szándékkal gyűjtettem ki, hogy odaálljak valamelyikük elé és azt mondjam: vegyen el feleségül.- Csak ugy?- Csak ugy! Nyolc férfi dossziéja feküdt az asztalomon, akik közül választhattam, és ma esküdni mernék rá: a többivel könnyebben boldogulok, szigorúan üzleti alapon. De te megleptél. A tekinteted zavarba hozott, a többször végigolvasott anyagod is feszélyezett. Majdnem visszakozd fújtam. Képtelen lettem volna csak ugy, a mellednek szegezni a kérést, ahogy a többiekkel simán megteszem. Restelltem magam. Féltem a visszautasítástól, ami be is jött. A cica nem volt rossz ötlet, legalább nem tűnt olyan egyértelműnek, majdhogynem arcpirítónak az ajánlatom.- Bárcsak remélhetném, hogy tudat alatt, azért körítettél a kérésed mellé egy örökség mesét, mert azt mégsem mondhattad: maga nem közömbös nekem, de azért ne bízza el magát.- Biztos lehetsz benne! Szimpatikus voltál, és sok apró jel felsejlett bennem a találkozásainkból. Csupa apróság, de néha az is sokat jelent. Tudod miért szántam el magam olyan örültségre, hogy én válasszak párt magamnak, minden huza vona nélkül, azonnal? A gyerekeknek köszönhetem. Találkoztam a kis Lisával, majd egyszer elmondom, de most nem szomorítsuk magunkat, és hirtelen ugy éreztem, megfulladok szeretet nélkül, elszáradok, semmi értelme nincs az életemnek, nem marad nyomom a földön, ugy megyek el, hogy senkinek sem hiányzom majd, ha nem lesznek gyerekeim, ha nem füröszthetem meg a lelkem olyan valaki szeretetében, akiért életem végéig rajongani tudok. Nem hittem benne, de valami azt súgta: csináljam. Próbáljam meg. Hátha?! Senki nem volt, aki körülöttem forgolódott volna, vagyis… a jó szerencsét választottam.- Hát nem érezted, hogy ott vagyok kéznél? – súgta rajongva David.- Annyi dolgom volt, és addig nem fogtam fel, milyen fontos a társadalomban a legkisebb sejt, a család. Tenni akartam érte, és mert egyedül az ember mindenhez gyenge, ugy gondoltam keresek valakit, aki segít. Azóta, amióta a gyerekekkel láttalak, nem tudnék nélküled élni. Ugye elhiszed, hogy nagyon szeretlek? – kérdezte Sarah, és tengerkék szemeit örömkönnyek tették csillogóbbá. – Nincs senkim rajtad kivül. Nekem te jelented a családot, amíg nem lesz igazi, amíg nem lesznek gyerekeink. Ugye hiszel nekem titkos szerelmesem, hogy amit érzek életre szóló, és hogy nincs nálam boldogabb ember a földön.- Igen… hiszen ismerlek, talán jobban, mint te, magadat. A gondolataid sem idegenek számomra. Annyiszor próbáltam álmodozva beszélgetni veled. Ha elolvastad az albumot, sejtheted, milyen csodálatos órákat szerzett nekem minden, ami veled volt kapcsolatos. De azért azzal, hogy nincs nálad boldogabb ember a földön: vitába szállok. Egy van: én.

Susan ezt a kedves bókot nem állhatta meg csók nélkül, de hogy is állhatta volna, amikor annyira vágyott már az együttlétre, szerelmük beteljesedésére, testük egymáshoz simulására, bőrük, és minden idegszáluk lángolására: az igazi, érzelemtus testi szerelemre.- Éljen az ifjú pár! – ocsúdtak a köszöntőre. Akkorra már mindenki ott ült a gyönyörűen terített asztal mellett, ök. az asztalfőn, és David apja, kezében pohárral, szólásra emelkedett.- Drága ifjú pár, csodálatos feleségem és mélyen tisztelt násznép. Bocsássatok meg nekem, ha elcsuklik a hangom, sok boldog nap volt életemben, de ez valamennyire felteszi a koronát. A saját házasságom az igazival, a fiam születése, és az általa, nehéz körülmények között elért sikerek, mind – mind örömmel és büszkeséggel töltöttek el. Sosem fogadott el anyagi segítséget, pedig a szülő a szája elöl is odaadná, csak a fia különb legyen nála, de ö saját erejéből akart tanulni, és engedjék meg, hogy külön köszöntsem öt, abból az alkalomból, hogy hamarosan doktorrá avatják. A jogtudományok doktorává. Drága kismenyem: ha azt ígérte boldoggá tesz, hidd el neki, eddig sosem hagyta cserben azt, aki bízott benne. Ilyenkor csak nagy szavak jutnak az ember eszébe, én mégis azt kívánom: legyetek olyan boldogok, mint mi, akik harmincöt éve fogjuk egymás kezét és szeretetben igaz hűségben élünk egymás mellett. Éljen az ifjú pár!

A násznép felállva koccintott, és ittak.- Szegények biztosan ugy kell őket felmosni, ha megtudják ki is vagy te igazából! – súgta David a feleségének.- Pedig egyszer meg kell tudniuk. De majdcsak megbékélnek, amiért bele mertél szeretni a főnököd lányába. Csak én nem bocsátom meg soha.- Mit?- Hogy nyolc évig titokban tartottad. Miért nem álltál oda elém azonnal, vagy amikor másodszor láttál és miért nem mondtad: legyen a feleségem.- Ami késik nem múlik? Miss Sarah, szeretem. Legyen a feleségem!- Eső után köpönyeg! Már különben sem vagyok Miss. Sarah! – csókolta meg férjét az ifjú asszony. – Kár hogy apáék nem élhették meg ezt a szép napot. Minden vágyuk az volt, hogy engem boldognak lássanak…- És gondolod, hogy…- Sosem szóltak volna bele kit szeretek, kihez megyek. Ebben biztos lehetsz.- Muszáj nekünk végig enni az egész menüt? – kérdezte súgva az ifjú férj. – Elepedek a csókodért, vacogok, ha arra gondolok, hogy kettesben is lehetnénk, hogy magamhoz ölelhetnélek, hogy végigcsókolnám azt a régen vágyott, kecses mozgású, édes testedet.- Beszélj csak… vedd ki a számból a szavakat, sorold, mintha helyettem mondanád! – bujt hozzá epekedve az ijfu asszony. – Az a buja álmod ugy sem hagy nyugodni. Tudom, hogy igazad volt, amikor azt írtad: felszabadultan, szemérmetlenül csak egy ribanc, vagy az a nő képes szeretni, aki fenntartás nélkül igaz szerelemmel szeret. Én képes leszek rá…- Alig várom már, hogy a karomba vehesselek, hogy beszéljek… szépeket mondjak, csókoljalak… Ha tudnád mennyit álmodoztam arról, hogy egyszer valóra válhat, amit álomnak is szépnek tartottam. Hogy felrepíthetlek a meny országba, s veled tarthatok én is. Mert egyedül oda is hiába menne az ember. A boldogsághoz mindig két ember kell és lehetőleg egyforma érzésekkel. Ugye szeretsz? Ugye sosem hervad le az arcodról az a drága mosoly, amit nyolc éve sikerült elkapnom rajta. Örülök, hogy kevesen ismerik, kevesen látnak olyan szépnek, mint én, mert az a mosoly ritkán nyílik, és ki tudja mi nyitja ki. Talán az, ha elkapsz egy rajongó pillantást, érzed valakinek a közelségét, aki nem lehet közömbös a számodra. Az élet csupa titok, ezer rejtelem, de mind között legszebb az a csoda, aminek én lehetek részese, általad… te, drága… drága cica – cselszövögető… boldogságkereső, és bennem rá is találó, édes angyalkám, te. Hiszed, hogy így van?- Szökjünk meg. A kocsim ott áll a házatok előtt. A nyaralóházunkban nincs senki. És főzni is tudok!- Még azt is?! – nyugtázta csókkal a bejelentést David. – Ilyen lehetőséget nem szabad kihagyni. Megsúgom anyámnak és elszökünk. Egyszer majd úgyis elmondok neki mindent és megérti, mennyi bepótolnivalónk van. – mondta David és két percen belül ugy eltűntek, mintha ott sem lettek volna.

Volt mit bepótolniuk, mert sok minden nélkül el lehet képzelni az életet, de a társ, a szerelem ugy kell, akár egy falat kenyér. Vagy néha még jobban…

[/rkey]