Virággal nyílt szerelem…

Irta: Linda Taylor

Rosemary Clark boldog volt. Hogyne, hiszen végre állást kapott és ha nem is felel meg teljesen az elképzeléseinek meg a képességeinek, de biztosítva van a jövő havi lakbére és étkezése. Így tervezte. Keríteni valamit az első napokban, aztán a biztos helyről már könnyebben válogat az ember. Nyugodtan elhúzódhat a megfelelő állás keresése akár hónapokig is, feltéve ha bírja addig az igénytelen feladatok végzését. Most éppen egy csokrot kell rendelnie, cimreküldéssel. Így mondta a titkárság vezető és ö nem merte megkérdezni: hol. Így is vidékinek tartják ebben a nagyvárosban hát még ha az utcákban sem ismeri ki magát. Van szája, majd megkérdezi, hol van legközelebb virágos bolt. De az utcán, a legszimpatikusabb nénitől, vagy bácsitól. Ott is vigyáz majd, hogy kit szolit meg. Szoknia kell a nagyvároshoz, mert féléve még maga sem hitte hogy ide kerül. Akkor szinte minden összeomlott. Meghalt az édesanyja is, aki egészen kicsi korától özvegyen nevelte. Neki egyszeriben üres lett a kisváros. Ha az utcán ismerősökkel találkozott, mindjárt anyjára terelődött a szó, ami elszomorította, vagyis, ugy érezte nem bírja ott tovább.

Amint gondolataiba merülve ment, egyszeriben virágözön illata csapta meg. Ö ha kicsi korában bement az otthoni virágüzletbe, mindig elszomorodott: temetésszagú! – mondta anyjának, és volt benne valami. A sokféle bódító, erős illat keveréke, szinte ránehezedett az ember mellére. A szerelmet bizonyító vörös rózsa mellett, ott lógott a művirágból vagy élővirágból kötött koszorú. Ezért maradt meg benne, az egy helyen sok virág, emléke ugy, hogy mindjárt a temetést juttatta eszébe. Ideje, hogy ebből is kijöjjön, örökké nem járhat az esze az elmúláson, nemcsak édesanyjára gondolva, hanem a virágüzletek láttán is?!- Csokrot szeretnék rendelni! – mondta a boltban.

Nem csodálkozott, hogy egy férfi jött elő a hátsó helyiségből, hatalmas köteg vörös rózsával. Náluk természetes volt, hogy a virágbolt egy család tulajdona, és hol a férj, hol a feleség szolgált ki. Csak olvasmányaiból, és a filmekről élt benne a virágüzlet ugy, hogy csupa kisasszony parádézik benne. Ki tudja miért hiszik az írók és a rendezők, hogy így is van?!- Üdvözlöm! – mondta a fiatalember és berakta a csokrot egy jókora vázába. – Milyen virágból kéri?- Kamélia van?- Természetesen. Hány szál legyen?- Nekem azt mondták, küldessen egy szép kamélia csokrot erre a címre! – és a kezembe nyomtak egy papírt. Nem vagyok ismerős a városban. Véletlenül tévedtem ide… tubaesett…- Ha Mr. Johnson irodájából jött, akkor a véletlen a szokott helyre vezette. Innen szokott virágot küldetni, szinte naponta.- Szép kilátások! – sóhajtotta Rosemary. – Tehát naponta ide kell jönnöm, virágot rendelni.- Annyira kellemetlen ez? – mosolygott az ifju.- Maga ezt nem értheti és elnézést, hogy kibujt belőlem az elégedetlenkedés, holott táncra kellene perdülnöm örömömben, hogy egyáltalán van mit tennem, és fizetnek is érte.- A címet tudom! – mondta a fiatalember. Parancsol még valamit?- Nem, köszönöm! Ugy látszik nekik természetes volt, hogy idetalálok, és maga tudja hova küldje.- Szerencsére így van. Vegye ugy, hogy a csokrot megrendelte. – mondta kedves mosollyal.- Tehát mehetek is?- Azt nem mondtam. Nyugodtan gyönyörködhet a virágokban.- Köszönöm, de nem akarom hogy azt mondják sokáig elmaradtam. Tudja afféle mindenesnek vettek fel, pedig sok mindenhez értek, de akinek sürgős az nem válogathat. Legalábbis egyelőre nem. – mondta Rosemary és kifelé indult.

George Lisa, a néhány mondat elhangzása alatt tétlenül álldogált, és nézte a lányt. – Látszik, hogy nem nagyvárosi, az is, hogy nincs túl jó sora. A nők csodákra képesek a divatos öltözködésért. Rajta is látszik, hogy az anyagi tehetségén belül, ötletesen oldja meg a dolgokat, de észrevehető, hogy a ruha házilagosan készült, közelében sem járt egy jobb szalonnak. Ez a lány akkor is gyönyörű! – gondolta, majd hirtelen ötlettől vezetve, odaszólt a már menni készülő Rosemarynak.- Egy pillanat Miss…- Rosemary Clark. Ezentúl tehát én jövök. Legalábbis egy darabig. Remélem nem túl sokáig.- Megmondaná a címét, kérem?- A címemet? Minek az?- Megrendelőkönyvvel dolgozunk ahova beírjuk a küldő adatát. Bármi előfordulhat és akkor tudnunk kell, ki tisztelte meg virággal a címzettet – mondta zavartan a fiatalember.- De hiszen tudja? Maga mondta, hogy nem ez az első küldemény és a levelet is odaadtam. Ám ha szükséges, nem bánom.

[rkey]

Rosemary lediktálta a cseppnyi bútorozott szoba címét, aztán sietett vissza az irodába.

A nap egyik címről a másikra való loholással, apró komissiózó megbízásokkal telt el. Estére holtfáradtan ért haza. Nem a munka merítette ki, inkább a stressz, új hely, ismeretlen emberek, akiknek a kedvébe kell járnia, ha azt akarja, hogy biztonságérzettel ébredhessen reggelente. A szoba sarkában alig állóhelynyi tusoló is volt, a másikban teakonyha, ugy hogy egyelőre legalábbis – nem is kívánhatott volna jobbat. Letusolt és gondolta, hogy lefekszik, ugy nézi a tévét, amikor csengettek.- Az ajtóban egy boy állt, kezében hatalmas csokorral.- Virágot hoztam…- Nekem?!- Igen… a rendelvényen az ön címe áll.- De hát kitől?!- Nem tudom kérem… biztosan van benne névjegy. Kérem, itt írja alá…

Rosemaryn hirtelen félelem futott át. Hátha az a fickó összekeverte a dolgot és az ö címére küldette a csokrot, amit… de nem lehet, hiszen ö kifejezetten orchideát rendelt és azt mondta tudja hova kell vitetnie.

Becsukta az ajtót és a hatalmas csokorral leült az ágyára. – Milyen gyönyörű. De jó lenne, ha egyszer majd ö is kaphatna ilyet, persze nem tévedésből. Mert azt egy pillanatig sem hitte, hogy a csokrot neki szánták. Elhatározta, hogy reggel visszaviszi. A cég címkartonja ott volt a celofánon: onnan küldték, ahol ö járt. Nem is bontotta ki a burkolatot, hanem ugy ahogy volt, beleállította a csokrot egy jókora fazék vízbe. A tévé nem tudta lekötni a figyelmét. Nem elég az új hely, az idegen emberek, a halálos fáradtság, még ez a csokor is?!- Ezt a csokrot tévedésből hozzám hozták. Biztosan eltévesztették a címeket. – mondta másnap reggel a boltba lépve.- Nem tévedés. A csokrot önnek küldték, Miss. Clark.- Nekem? Ne vicceljen. Senkit nem ismerek itt… magán kívül. Csak nem maga? – csúszott ki Rosemary száján, a kérdés, de fülig pirosodva azonnal visszaszívta. – Elnézést… nem gondoltam komolyan…- Pedig gondolhatná! Egy férfi meglátta magát itt a boltban és…- Maga elárulta neki a címemet! – riadt meg a lány.- Annyira oda volt! Sosem látott még ilyen kedves és szép lányt. Ugy gondolta, ha a nyomába ered, elijeszti és még annyit sem tudhat meg magáról, mint amit a boltban hallott. Nem tetszenek a rózsák? Fogalmam sem volt, mi a kedvence. A rózsa sokaké! A babarózsaszín különösen szép…- Igen, de hát… hogy jövök én ahhoz, hogy…- Fogadja el. A virág a tisztelet jele. Semmire nem kötelezi. Ha ezen kívül bárki tolakodna, itt vagyok én. Nekem bármikor szólhat.- Legalább mondja el, milyen… ugy értem, aki küldte?!- Nem is tudom… elég jóképű… egyebet nem figyeltem meg rajta. Nem nézek meg minden vevöt.- Jaj, sietnem kell, félek, hogy elkések. A csokrot itt hagyom, nem állíthatok be vele az irodába. Mit gondolának?- Hagyja csak nyugodtan, este bejön és megtalálja! – mondta a férfi, átvéve a gyönyörű rózsákat.

Attól kezdve minden este jelentkezett a boy. Harmadik nap már levél is volt a csokor mellett.

Rosemaryt édes izgalom, járta át, amikor a kedves, egyáltalán nem tolakodó sorokat olvasta. Egész éjjel alig jött álom a szemére. Vajon milyen lehet. Hogy kéne meglesni?- Ne haragudjon, hogy ilyesmit kérek, de a virág küldője jobb helyzetben van mint én. Ö tudja a címem és képes eljuttatni a virággal a levelét is hozzám. Megtenné, hogy ha legközelebb bejön, odaadja neki… ezt? – húzott elő táskájából egy levelet, és átadta a szemlátomást zavarba jövő fiatalembernek.- Természetesen. Nagyon fog örülni. Azt hiszem az a fiatalember, fülig beleszeretett magába!- Belém? Ne vicceljen, hiszen nem vagyok én olyan szép, hogy csak ugy… ha legalább látna, beszélgetnénk, akkor talán mernék hinni benne, de akkor is? Az ilyen fellángolások ugy hamvadnak el, ahogy feltámadnak. Hamu sem marad utánuk.- Nem hisz a meglátni és megszeretőiben?- Én már nem nagyon merek hinni semmiben. Alig múltam tizennyolc, amikor teljesen magamra maradtam. Addig azt hittem még gyermek vagyok, legalábbis anyám szeretetében fürödve ugy éreztem és az nagyon jó volt. Aztán egyik percről a másikra hirtelen rám szakadt minden felelősség. Még most sem merem elhinni, hogy itt vagyok. De ugy éreztem, jobb, ha eljövök onnan ahol senkim nincs, akárcsak itt, de minden Rá emlékeztet.- Kívánom, hogy sose legyen oka a megbánásra! – mondta a fiú és Rosemary kiviharzott. Nem akart elkésni.

Második hónapja dolgozott már a Johnson cégnél, amikor kezdték észrevenni, hogy másra is használható. Hogy remekül gépel, fogalmaz, vannak ötletei és egyszeriben egy íróasztal mögött találta magát. Attól kezdve más ment virágot rendelni, de esténként hozták a csokrot, és a levelet, amelyre – bármilyen fáradt volt is, – mindig válaszolt. Furcsa érzés írni valakinek, akit nem ismer, de bizsergetően izgalmas is egyben.

George Lisshez hazafelé menet, majdnem mindennap benézett, összebarátkoztak. Mindent elmondott neki, ami öröm és kudarc érte, de azt is: ugy érzi, beleszeretett a virágküldőbe. – Csak tudnám milyen! – sóhajtotta. – De jó lenne, ha olyan volna, mint maga! Megértő, kedves, türelmes… az, hogy ilyen jóképű is legyen, már nem is volna fontos! – mondta fülig pirosodva.- De baj sem lenne, ugye? – nézett rá George olyan sejtelmes furcsán, hogy hirtelen kifutott bel öle minden erö.- Atyaisten, hogy lehettem ekkora szamár? – villant át az agyán, és szinte kisomfordált a boltból, mint aki nagyon restelkedik valamiért. Aznap este másféle levelet irt, mind addig. Nem ugy kezdte: Kedves Ismeretlen, hanem Drága George!- Tessék! Olvassa! – mondta reggel, a boltba belépve.- Én?? – lepődött meg Geroge.- Úgyis maga olvasta a többit is! – mondta a lány.- Mikor jött rá? – indult feléje, ragyogó arccal George.- Tegnap… abból ahogy nézett! Nagyon lassú a felfogásom? – kérdezte ennivalóan kedves, bűnbánó arccal. – Ugye nekem nem kell semmit mondanom, hiszen amit leírni szemérmes voltam, azt magának úgyis kipakoltam. Szeretem azt a kedves. gondolatolvasó virágküldőt, és nemcsak azért, mert megtisztelt a csokrokkal, hanem mert nagyon vágytam valaki után, aki olyan, mint ö! Akit barátnak is érezhet az ember, amellett, hogy szereti.- Először örülök ennek a boltnak! – mondta kacagva George, miközben átölelte. – Tudod örököltem a nagynénémtől. Azzal hagyta rám, hogy nekem kell vezetnem. Amíg elvégeztem a virágkötő tanfolyamot volt egy alkalmazottam, de most már mindent magam csinálok. Pedig se hogysem fölt a fogam az egészhez. Ugy éreztem, virágokkal bíbelődni, nem férfinak való. De elgondolni is borzasztó, hogy ha nem vállalkozom rá talán sosem találkozunk! A virágok hozták el nekem a szerelmet. Nekik köszönhetlek téged. Szeretlek! Elhiszed? Talán az első perctől kezdve, ahogy elfogódottan beléptél… kettőnk boltjába. Semmire nem vágytam jobban, mint hogy megszeress…- Bárcsak minden vágyad ilyen gyorsan teljesülne! – súgta Rosemary, két csók között.- Minden vágyunk! – javította ki George, és odalépett az ajtóhoz, hogy megfordítsa a” nyitva” táblát. – Egy csóknyi időt minden megrendelő várhat! – súgta a lánynak, aki láthatóan, ezerszázalékosan egyetértett vele…

[/rkey]